A virtuális világban is szükség van valóságos élményeket nyújtó iskolára

Beszélgetés Dobos Krisztinával, a KOMA kuratóriumának elnökével a nyelv és az olvasás szerepéről

A KOMA a közelmúltban két egymáshoz szorosan kapcsolódó, az anyanyelvi nevelést és az olvasóvá válást segítő pályázatot hirdetett. Az Új Pedagógiai Szemle szeptemberi számának KOMA-mellékletében már foglalkoztunk azzal, hogy a közalapítvány kuratóriuma szerint mi tette indokolttá a két pályázat kiírását. Ebben a számban az Önnel készülő interjú mellett olvasáskutatók és a pályázatok másik kurátora mondja el, miért érezték szükségét annak, hogy felhívják a figyelmet az anyanyelvi fejlesztés és az olvasóvá nevelés megújításának szükségességére. A hivatkozott írások egybehangzóan azt állítják, hogy egyre inkább elszürkülőben van a most felnövő nemzedékek nyelvhasználata, s csökken az olvasás szerepe a gyerekek és a fiatalok életében. Ön is ilyen sötéten látja a helyzetet?

Nemcsak a szociológiai felmérések, az anyanyelv használatára vonatkozó tudományos vizsgálatok erősítik meg ezt, hanem az iskolák, a gyerekek mindennapi életéből szerzett tapasztalatok is. Jóval kevesebbet olvasnak ma a gyerekek, mint akár egy évtizeddel ezelőtt. Különösen nem olvasnak nagyregényeket, Tolsztojt, Thomas Mannt, de úgy tűnik, hogy már Jókait sem. Bekövetkezett az, amitől korábban féltünk: a hosszabb lélegzetű művekkel többnyire rövidített változatból ismerkednek meg a gyerekek. Úgy vélem, mégsincs értelme túl sokat siránkozni ezen a sok szempontból is tragikusnak tekinthető helyzeten. Sokkal fontosabb, hogy azon gondolkodjunk, mit lehet tenni ennek a megváltoztatása érdekében. Mit lehet tenni azért, hogy a felnövő gyerekek az információs, a tudás alapú társadalomban is széles körű műveltségre tegyenek szert. A tudás közvetítése nemcsak azt jelenti, hogy rengeteg információt, ismeretet adunk át, tudományos ismeretterjesztő anyagok, szakkönyvek, internetoldalak sokaságával rohamozzuk a gyerekeket, hanem azt is, hogy érzelemgazdag tartalmakat nyújtunk a számukra. Ilyen az anyanyelvi kultúra, a művészetek, a zene. Ezek az információs társadalomban is a szocializáció fontos elemei maradnak. Közvetítésük az utóbbi időben háttérbe szorult. Úgy tűnik, mintha az iskola, a pedagógusok, persze elsősorban a tantervkészítők és a tantervírók misztifikálnák a tudományos ismeretek átadását, s kevésbé tartanák fontosnak az érzelmeket megmozgató tartalmak közvetítését.

Miképpen tud ebben változást indukálni a KOMA?

A kuratórium fontosnak tartotta azt, hogy ezzel a két pályázattal felhívja a figyelmet az anyanyelv gazdagsága, szépsége felfedezésének fontosságára, az anyanyelv szeretetére nevelésre, továbbá arra, hogy az érzelmek, a képzelet fejlesztése szempontjából milyen jelentősége van a szépirodalom, a klasszikusok olvasásának. Az információs társadalomban is rendkívül fontos az, hogy az emberek jól, pontosan fejezzék ki magukat. Csak az tud színeket, érzelmeket belevinni a kommunikációba, aki jól ismeri az anyanyelvét, aki birokában van a nyelv árnyalatainak. Ehhez olyan anyanyelvi fejlesztés szükséges, amelyben a gyerekek nyelvi élmények sokaságán keresztül fedezik fel, szeretik meg anyanyelvüket. Ezért is lett az egyik pályázat címe Élményközpontú anyanyelvi fejlesztés. Olyan programokat vártunk erre a pályázatra, illetve olyan pályázatokat támogattunk, amelyekben a diákok aktív résztvevők és nem passzív befogadók. A nyelvi kultúra fejlesztésének azokat a módszereit támogatjuk, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy tevékenységek keretében fedezzék fel az anyanyelv értékeit, amelyek sokféle játékos módszer segítségével érik el a nyelvi kultúra fejlesztését. Az aktív olvasóvá nevelés lehetőségei című pályázat szorosan kapcsolódik az Európai Unió által - angol mintára - meghirdetett "Olvasás évéhez". Angliában azért került erre sor, mert szembesültek azzal, hogy a tudományok előtérbe kerülése az oktatásban azzal a következménnyel járt, hogy szegényedni kezdett az irodalmi angol nyelv használata. A világban elterjedt, tudományokat közvetítő angol nyelv kezdte kiszorítani az irodalmi angolt. Ez ugyan korrekt, jól érthető nyelv, de sokkal szegényebb, mint az évszázadokon át használt angol, amelyet valójában a nagy angol írók fejlesztettek, csiszoltak.

Ha jól tudom, ez korántsem csak az angolok számára jelent problémát.

Valóban, ez általános tendencia Európában, a világban. A tudományok, a modern élet, az informatika terjedése mind abba az irányba hat, hogy a legtöbb nyelv egyszerűsödik, szegényedik. S mindenütt megfogalmazódik az igény ennek a folyamatnak a megállítására, a nyelv egykori gazdagságának visszaállítására, sokszínűségének rehabilitálására. Ennek a legjobb példája a kelta kultúra, amely gyakorlatilag alvó formájában létezett jó ideig, s a huszadik század végén egyszerre csak virágozni kezdett Angliában. Ma kelta nyelven kezdenek tanulni a diákok, megjelennek a kelta kultúrára jellemző népi táncok mozgáselemei a brit fiatalok, különösen a középiskolás és egyetemista diákok táncaiban.

Hogyan jutottak vagy jutnak el Angliában a diákok a kelta kultúrától az olvasás újrafelfedezéséig?

A kelta kultúra csak egy példa a sok közül. Az olvasás évének angliai meghirdetése felhívta a figyelmet arra, hogy nem szabad engedni, hogy eltűnjön egy kultúra, egy magatartásforma, háttérbe szoruljon a szépirodalom olvasása, kihaljon Shakespeare nyelve. A régi kultúrák, a régi irodalom élményszerű feldolgozása segített és folyamatosan segít abban, hogy a fiatalok a tudomány befogadása, a tudomány iránt növekvő érdeklődésük mellett mindennapjaikban szükségét érezzék az irodalomnak, az olvasásnak. Mindez nemcsak és nem is elsősorban az irodalomért fontos, hanem azért, hogy az informatika korában ép, érzelmileg gazdag személyiségű emberek éljenek. E nélkül ugyanis ez a világ az érzelmek nélkül élő emberek sokaságával igen sok veszélyt hordozna.

Ön szerint átérzik nálunk a pedagógusok az anyanyelvi kultúra, az olvasás háttérbe szorulásának veszélyeit, a személyiségfejlődésre gyakorolt negatív hatásainak súlyát? A kérdést különösen az teszi indokolttá, hogy az olvasáskutatók egyre gyakrabban jelzik, hogy maguk a pedagógusok is egyre kevesebb szépirodalmat olvasnak, az ő tevékenységrendszerükben is egyre kisebb szerepet kap az olvasás, a hagyományos kultúra befogadása. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezért talán nemcsak maguk a pedagógusok hibáztathatók, hanem az az élethelyzet is, amelyben élnek. Elég, ha a pedagógusbérek és a könyvárak közötti egyre mélyülő szakadékra, a pedagógusok egzisztenciális problémáira, a megélhetésükért folytatott mindennapos küzdelmükre utalok.

Mindezek ellenére úgy látom, hogy a pedagógusok átérzik ennek a helyzetnek a drámaiságát. Hadd jegyezzem meg, hogy nemcsak a pedagógusok olvasási, művelődési szokásaiban következett be az elmúlt évtizedben kedvezőtlen fordulat, hanem az értelmiségi csoportok legtöbbjére jellemző az igényszint csökkenése. Mélyebb társadalmi problémáról van szó. Amikor a magunk mögött hagyott század hatvanas éveiben tömegessé vált a televízió, sokakban megfogalmazódott a félelem, hogy a képi információ ki fogja szorítani a kultúra hagyományos befogadásának módozatait, mindenekelőtt az olvasást. Mindenki attól félt, hogy a képekben elmondott történetek, regények, színdarabok leszoktatják az embereket arról, hogy elolvassák, vagy élő színházi előadásban kövessék végig az irodalmi műveket. Aztán ez a váltás nem következett be. Kétségtelenül hatalmas tömegeket hódított meg a televízió, de nagyon sok ember számára e mellett megmaradt az olvasás, mint választási lehetőség. Nem tűnt el az olvasó ember. Mára a korábbiakhoz képest gyökeresen más helyzet alakult ki, elsősorban a műholdas, kábeles televíziózás tömegessé válása miatt. Ma nem az a kérdés, hogy egy gyerek két vagy három órát néz-e televíziót, hanem az, hogy a korábbi egy csatorna helyett hány program között cikázik. Az információ, az ismeretek és persze a szórakozás hihetetlen sokféleségét kínálja ma a televízió sokszor igen alacsony színvonalon. Mára vált igazán problémává az, hogy a kép sokkal gyorsabban, könnyebben emészthető, kevesebb erőfeszítést követel, mint az olvasás. Azért vált drámaivá a helyzet, mert ma már korántsem csak arról van szó, hogy a klasszikusokat nem olvassák, csak filmes, televíziós feldolgozásban ismerik meg, hanem arról, hogy a csatornák sokaságán szinte alig van értékes kultúra. Ebből a szempontból a közben kialakult újabb média, az internet sem kínál igazán mást a felületes használónak. A sokféle csatorna egyre inkább a gyors információ-feldolgozásra készteti a diákokat, szemben a könyvvel, amelyet csak lassan, elmélyülten, gondolkodva lehet befogadni, az abban lévő információkat csak lassan lehet feldolgozni. Elszegényíti a gyerekek személyiségét, hiszen a könyv olvasása megmozgatja a gyerekek fantáziáját, növeli a beleélő, beleérző képességüket. Ezeknek a személyiségjegyeknek a fejlődése, fejleszthetősége kerül ma veszélybe. S persze ez nemcsak a gyerekeket fenyegeti, hanem a fiatalokat, a felnőtteket is. Be kell látnunk, hogy az emberek többsége ma a könnyebb ellenállás irányába megy el, s emiatt egyenlőtlen az olvasás és a képek általi információszerzés, kultúrabefogadás versenye.

Csak a képi információszerzés, a sokcsatornás televíziózás a felelős mindezért?

Korántsem. A másik ok, az információ kultusza, fetisizálása. Szinte kivétel nélkül mindannyian úgy gondoljuk, hogy akkor tudunk egy bizonyos pozíciót elfoglalni a világban, bizonyos szerepet betölteni az életben, ha minden lehetséges megszerezhető információ birtokában vagyunk. Különösen a fiatalokra jellemző ez. Érezhető bizonyos vibrálás a fiatalokban, amelynek jelképe a távirányító gombjának nyomogatása, a csatornák közötti állandó cikázás. Már rég nem arról van szó, hogy a képek segítségével történő tájékozódás kiszorította az olvasást, hanem a mai képi információbefogadás kiszorította a képek által elmondott történetek nyugodt, elmélyült követését. A fiatalok zöme egyre felszínesebben tájékozódik, kritikátlanul fogad be mindent.

Ennek a sajátosságnak az alapján nevezik klipnemzedéknek a most felnövő ifjúságot.

Ennek a felületes információszerzési szokásnak a következménye az olvasás drámai visszaszorulása, amely ma már nemcsak az általános és a középiskolás diákokra, hanem a felsőoktatásban tanulókra is jellemző. Beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha az információs társadalom leendő értelmisége elveszíti a klasszikus információszerzési képességek jó részét. Tapasztalom, hogy az egyetemi hallgatóknak sincs idejük arra, hogy belemélyedjenek egy könyvbe, sajnos lassan már a szakcikkek elolvasása, elmélyült értelmezése is gondot jelent. 10-15 évvel ezelőtt még könnyen rá lehetett venni egy egyetemistát arra, hogy szakcikkekből készüljön fel egy szemináriumi előadásra. Akkoriban ezt többnyire jól megoldották a hallgatók. Ma ez összehasonlíthatatlanul nehezebb, mert az ehhez szükséges elmélyülés képessége a többségben nincs meg. Egy matematikai szakcikkben sok diák nem képes önállóan megtalálni azokat a problémákat, amelyeknek az elemzéséről szól maga a tanulmány.

Mit kell, mit lehet tenni annak érdekében, hogy az információ fetisizálása csillapodjon, az információ fontossága és értéke a helyére kerüljön?

Meg kellene tanítani a diákoknak, miképpen szűrjék a rájuk zúduló információáradatot, hogy nem kell feltétlenül minden információt megszerezni, mindenre odafigyelni. Ez különösen az internet terjedése kapcsán válik igazán fontossá. Ma az iskola még nem tudja igazán, hogyan készítse fel a diákokat erre a szűrésre. Az elmélyedés iránti igény felkeltése orvosolhatná ezt, hiszen akinek ilyen igény a birtokában van, az szelektálni tudja az őt érő hatásokat annak érdekében, hogy kevesebb, de fontos dologra a teljes személyiségével tudjon figyelni. Ebben segíthetne az olvasás, s különösen a szépirodalom, a jó regények olvasása iránti kedv újbóli felkeltése.

Régóta él bennem az a félelem, hogy mi, a 20. században szocializálódott értelmiségiek reménytelen küzdelmet folytatunk a hagyományos, az elmélyedést igénylő olvasás rehabilitációjáért. Ön szerint - aki szakmája szerint matematika-fizika szakos tanár - miért olyan fontos az a fajta olvasás, amely az elektronikus médiák megjelenése előtt az értelmiségi szocializáció egyik alapja volt? Biztos, hogy feltétlenül szükség van még erre az információrobbanás korában?

Az emberiség története, az emberi gondolkodás története azt mutatja, hogy az írásbeliség, a kultúra átörökítése az írott szövegek útján hihetetlen fontos szerepet játszott, s játszik a jövőben is. Az olvasás útján történő információszerzés jellegéből adódóan korlátozza a felvett információ mennyiségét, hiszen olyan ütemben olvasunk, amilyen ütemben megértjük, felfogjuk, feldolgozzuk a szöveget. Ma már tudjuk, hogy a sok információ nem tesz bennünket feltétlenül okosabbá. A görögök két és félezer évvel ezelőtt jóval kevesebb információval rendelkeztek mint mi, de ettől még nem biztos, hogy az általunk birtokolt információtömeg nagyságával arányosan mi ma okosabbak vagyunk. Az olvasás szükségessé teszi az értelmezési, rendszerezési tevékenységet, az így megszerzett információ másként tárolódik az agyunkban, megfontoltabbá, felelősségteljesebbé teszi a magatartásunkat, a döntéseinket. Az írott információk felvétele során, különösen az összefüggő szakmai vagy szépirodalmi művek esetében, valójában nem széttöredezett információkat, hanem összefüggő gondolatokat, nemritkán egész gondolati rendszereket teszünk magunkévá. Beillesztjük azokat a már tapasztaltak és a saját gondolataink közé. Olvasás közben megtanuljuk, hogy meg kell szenvedni a gondolatokért, a tudásért. Ez olyan sokféle módon fejleszti a gondolkodást, a személyiséget, a képzeletet, az érzelmeket, hogyha mindez kimarad az életünkből, szegényebbek leszünk.

Furcsa, hogy ezt egy matematikatanár mondja, hiszen a matematika éppen nem az érzelmekről, az empátiáról szól, sokkal inkább a kemény racionalitást akarja mindannyiunkba beplántálni.

Egyrészt ez nem igaz. A matematikában is vannak szépségek, s ott is kísért a leegyszerűsítések gondolkodást elszegényítő szerepe. Engedjen meg erre egy példát. A matematika tanítása során meg lehet tanítani a logaritmust úgy, hogy ismertetem a logaritmus függvényt, amellyel nagyon egyszerűen lehet számolni. Ha ennek a függvénynek az alkalmazását tanítom meg, akkor a diák az érettségin vagy a felvételin bizonyosan jól meg fog oldani egy példát. De létezik egy másik módszer is - én rendszerint ezt szoktam választani -, nevezetesen az, hogy az emberi gondolkodás fejlődésébe ágyazom be azt, hogy miért volt szükség a logaritmus függvény megalkotására. El szoktam mesélni a diákoknak, hogy egy ponton már annyi számítási műveletet kellett elvégezni, olyan nagyságrendeket kellett használni a problémák megoldásához szükséges számítások során, amelyeket nem lehetett volna kézzel elvégezni. Akkor kezdett el gondolkodni sok okos ember, hogyan lehetne ezt a rengeteg műveletet leegyszerűsíteni. Erre találták ki a logaritmus függvényt, amely gondolkodási szabály, sajátos algoritmus. Ha néhány egyszerű példán bemutatom, miként találta fel egy zseniális ember ezeknek a műveleteknek az egyszerűsítését szolgáló függvényt, akkor a gyerekek elkezdenek gondolkodni azon, miért is hasznos ez az egyszerűsítés, mi a lényege. Azt hiszem világos az analógia, a függvény megalkotásának gondolkodástörténeti háttere az elmélyedés felé visz, viszont az, aki csak a függvényt tanítja meg, a felületességet erősíti. Számomra az előbbi a fontos, még akkor is, ha ezzel elvesztek esetleg két órát. Remélem, az analógiát megérzi az olvasó: ha végigmegyünk a gondolaton, akkor gazdagodik a személyiségünk, a tudásunk. Ezt szolgálja alapvetően az olvasás.

Sokan azt gondolják, hogy a most ránk köszöntött 21. század, az információs társadalom nem lesz ilyen ráérős, nem fogja megengedni ezt az elidőző szemléletet. A nyelv leegyszerűsödését, az elmélyült olvasás háttérbe szorulását egyfajta alkalmazkodási reakciónak is tartja a jelenséggel behatóan foglalkozó jó néhány médiakutató, pszichológus.

Bevallom, engem kicsit riasztanak, ugyanakkor kicsit felbosszantanak ezek a pragmatikus világértelmezések. Ezek a feltételezések - amint már utaltam rá - az információ túlértékelésén alapulnak. Arra a tételre épülnek, hogy az emberek annál jobb döntéseket hoznak, minél több információjuk van. Ezzel szemben úgy látom, hogy az igazán jó döntésekhez, különösen az emberiséget foglalkoztató nagy problémák megoldásához nem elégségesek az információk. Ehhez kultúrára, érzékenységre, érzelmi elköteleződésre, empátiára is nagy szükség van. Ennek fejlesztése során nem nélkülözhető az az elmélyedés, amelyet a klasszikus kultúra nyújt az irodalomtól a történelmen át egészen az általam értelmezett matematikatanításig. Ismétlem: csak a hagyományos kultúra értékeinek közvetítésével lehet felkészíteni a felnövő nemzedéket az információs társadalomban elengedhetetlenül szükséges információk közötti válogatásra. E nélkül ugyanis az információtömeg hallatlanul nagy veszélyeket hordoz. Elég arra utalni, hogy az internet épp a szabadság következtében kontrollálatlan, ebből következően szaktudományi szempontból téves információk - nevezzük nevén - sokszor tudományos köntösben jelentkező ostobaságok tömegét is ontja. Az ezek elleni védekezéshez műveltségre, szelekciós képességre van szükség. Ide kívánkozik egy megjegyzésem: már csak azért sem tűnhet el az írott alapú kultúra, a könyv, mert a könyvek esetében létezik egy komoly szűrő, a lektor, a szerkesztő, aki a nevét, a szakmai hitelét teszi kockára, ha nem ellenőrzött információkat átenged a kezén.

Értelmiségiként, pedagógusként érzi-e az információs társadalom nyelvet, kultúrát elszegényítő hatásait, vagy ezek a félelmek ugyanúgy alaptalanok, mint azok a pár évtizeddel ezelőttiek, amelyek a tömegkommunikáció térhódítása miatt látták veszélyben a kultúrát? Másként fogalmazva: van olyan kezelési módja az információs világnak, amely épp a kultúra kiteljesedését vonhatja maga után?

Nem hiszem, hogy ez a most kibontakozó világ feltétlenül elszegényíti a kultúrát. Sőt, hiszek abban, hogy van esély arra, hogy gazdagítsa. Az információs társadalom adta technikai lehetőségek közelebb is vihetnek a kultúrához. Az internet segítségével egy kistelepülésen élő pedagógus bemehet a világ nagy - virtuálisan is létező - múzeumaiba, könyvtáraiba. Számomra például hatalmas élményt jelentett, amikor Kennedy elnök egy beszédét láthattam az interneten képben, hallhattam a hangját, s ugyanezt mindjárt olvashattam is. Ilyen dokumentumok ezrei, könyvek, bibliográfiák, képtárak, múzeumok anyagai vannak ma már ott történelmi adattárakban, internetes archívumokban. A letölthető könyvekről az a véleményem, hogy a szépirodalom digitalizálásra fordított összegekből valószínűleg támogatni lehetne azt, hogy újra legyen olcsó diákkönyvtári kiadás a klasszikusokból. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a véleményemmel. A legfőbb érvem ezzel kapcsolatban, hogy az olvasóvá nevelés egyik fontos feltétele, hogy legyen a gyerekek, a középiskolások számára elérhető áron könyv, különösen a klasszikus irodalom, a kötelező olvasmányok és az ajánlott irodalmi művek. A virtuális és a valós világ megfelelő egyensúlyát kell biztosítani. Az lesz képes élményt szerezni az interneten egy múzeum anyagának digitalizált változatából, aki rendelkezik valóságos múzeumi élményekkel. Az tud kutatni majd egy digitális könyvtár bibliográfiájában, aki gyötrődött a katalóguscédulákkal egy valódi könyvtárban. Ma úgy érzem, hogy a digitális világ dominánssá vált, s a fizikailag érzékelhető világ, az itt szerezhető valóságos élmények háttérbe szorulnak. Hol lehet tapasztalni élményeket? Ehhez a valóságos világ kell. Semmivel nem pótolható szerepet tölt be az olvasás, a valóságos színház, a valóságos képtárlátogatás. Ezekben a tevékenységekben nemcsak maga a befogadás a lényeges, hanem az a lelki felkészülés, ráhangolódás, amely már akkor kezdődik, amikor belépünk egy múzeumba, színházba, s felmegyünk az impozáns lépcsősoron. Mint ahogy az is a része az élmény feldolgozásának, hogy hazafelé menet többször végiggondoljuk a látottakat, hallottakat. Ezektől a látszólag felesleges kiegészítő tevékenységektől mélyül el bennünk az élmény, raktározódik el mindaz a tartalom, amelyet a valóságos térben fogadtunk be. A múzeum webcímére történő rákattintás ehhez bizony kevés. A virtuális élmények keresése azért terjed, mert mindannyian időhiányban szenvedünk. Egy kattintással, néhány percnyi nézegetéssel a weblapon végtére is sok múzeum honlapjába be tudunk pillantani. De ez nem azonos a valódi élménnyel, a ráhangolódással, az élmények belső, elmélyült feldolgozásával. A másik veszélye a virtuális élmények halmozásának, hogy viszonylag rövid idő alatt igen sok internetes oldalt tudunk megnézni, hasonlóan a kábeltelevíziós csatornákhoz, csak az a kérdés, mi marad meg mindebből. Mi válik maradandó élménnyé? Bizony nagyon kevés, mert nincs módunk mindezt megemészteni. Ezért válik az interneten az élmény információvá, s a kulturális élmények keresése információszerzéssé, s ez teszi egyre feszültebbé, hajszoltabbá az embereket. Holott az élmény, a kultúrabefogadás épp azért fontos, mert feloldódást, katarzist nyújt. Ez veszhet el a virtuális világban. Ezért van szükség valóságos élményeket adó iskolára.

Mit tud kezdeni ezekkel a világszerte tapasztalható tendenciákkal szemben egy olyan közalapítvány, mint a KOMA? Mit jelenthet az, ha húsz-harminc iskolában támogat egy-egy olyan programot a kuratórium, amely élményközpontúbbá teheti az anyanyelvi nevelést, segítheti azt, hogy az elolvasott műveket mélyebben átéljék a gyerekek? Nem illúzió azt gondolni, hogy ezzel megállíthatjuk az információhalmozást, a virtuális élmények keresésének dominanciáját?

A KOMA-nak alapvetően az a szerepe, hogy bizonyos oktatási, pedagógiai vagy általánosabb társadalmi problémákra felhívja a figyelmet. Egy közalapítvány nem vállalkozhat arra, hogy megoldja a problémákat. A figyelemfelhívás mellett azzal tud segíteni, hogy olyan mintákat támogat, amelyek alkalmasak a problémák megoldására. Úgy érzem, hogy akár az élményközpontú anyanyelvi fejlesztési, akár az olvasóvá nevelést segítő programok nem a virtuális világ, az információs társadalom ellenében akarnak hatni, hanem egészséges egyensúlyt akarnak teremteni a nevelésben, az iskolai oktatásban. Mi olyan iskolákat, könyvtárakat támogatunk, amelyek fontosnak érzik azt, hogy a gyerekeket megtanítsák, felkészítsék a valóságos élmények keresésére, felfedezésére. Ezek a programok azért születtek, hogy megmutassák a gyerekeknek, hogy a sokcsatornás kábeltévé és az internet mellett vannak más értékek, más kultúrabefogadási lehetőségek. A pályázatok arra akarnak figyelmeztetni, hogy az iskolának nemcsak az információ átadásban, hanem az információk, az értékek közötti válogatás megtanításában is fontos szerepe van. Pályázatokkal támogattuk az informatikai kultúra terjedését is, hiszen ezt az egyik legfontosabb modernizációs elemnek tekintjük. Úgy véljük azonban, hogy az információs világnak az előnyei csak akkor használhatók ki, ha a hagyományos kultúra nem veszíti el a fontosságát. A számítógép széles körű alkalmazása váljék az iskola, a diákok életének szerves részévé, a tanári munka elengedhetetlen eszközévé, de nem szabad abban a naiv hitben élni, hogy ezzel megoldódik az iskola, a nevelés, a közoktatás minden problémája. Ez eszköz, amelyet jól be kell illeszteni az iskola pedagógiai eszköztárába. De nem mindenható eszköz, nem gyógyír mindenre.

Van némi paradoxon abban, hogy a Közoktatási Modernizációs Közalapítvány az egyik legfontosabb modernizációs küldetésének tartja azt, hogy felhívja a figyelmet a kultúra hagyományos elemeinek fontosságára, a nyelvi gazdagság megőrzésére, az olvasás kultúra-átörökítő szerepére.

Semmi paradoxon nincs ebben, mivel a hagyományos kultúrát megőrző olvasás szerintem a modernizáció egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eszköze. Ugyanis az igényesen használt anyanyelv, az értő, elmélyült olvasás nélkül nem lehet megszerezni azt a tudást, amely a tudás alapú, információs társadalom legértékesebb terméke lesz.