Várhegyi György 1922–1998

Nevét a hetvenes évek elején, a Gazsó Ferenccel és Pataki Ferenccel közösen írt, Diákéletmód Budapesten címmel megjelent emlékezetes nevelésszociológiai könyv tette ismertté. Az azóta sokszor idézett munka alapjául szolgáló empirikus kutatás a hatvanas évek közepén újraéledő hazai szociológia egyik fontos történése volt. Kutatási zárójelentésében talán először fejthették ki kutatók, hogy a szocialista társadalmi viszonyok között is jelentős, a társadalmi rétegződéssel magyarázható különbségek mutatkoztak a diákok iskolai pályafutásában, szabadidejük eltöltésében, pályaválasztási aspirációikban. Ugyancsak Várhegyiék merték először leírni a hátrányos helyzet szociológiai fogalmát, újratermelődésének mechanizmusait. Szokatlan hang volt ez a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, különösen olyan emberek tollából, akik 1956 előtt az ifjúsági mozgalom legfelsőbb irányítói, bizonyos értelemben annak a rendszernek az elkötelezettjei voltak, amely zászlajára írta a társadalmi egyenlőtlenségek gyors felszámolását.

Várhegyi György mindvégig baloldali embernek vallotta magát, de ebben a baloldali elkötelezettségben élesen elkülöníthető két korszak, az 1956 előtti és az azt követő. A DISZ központi apparátusában tevékenykedő mozgalmi ember 1956 után önként választja az angyalföldi általános iskolai tanárságot. Ahogy egy személyes beszélgetésben egyszer elmondta, hálás volt a sorsnak ezekért az évekért, ugyanis ebből a társadalmi alulnézetből értette meg azt, hogy mit jelent a hátrányos helyzet, mit jelent a társadalmi alapú iskolai egyenlőtlenség. A külvárosi tanári munka keltette fel érdeklődését a nevelésszociológia, azon belül is a társadalom peremén élő gyerekek sorsának problémái iránt.

Szociológiai kutatásai tették érzékennyé az iskolai pluralizmus iránt is. Már a nyolcvanas évek közepén egyik tanulmányában leírta, hogy a demokrácia fontos indikátora a szabad iskolaalapításhoz való jog. Az elméleti kutató 1989-ben sajátos "akciókutatásba" kezdett, egyik fő kezdeményezője lett a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola megalapításának. Várhegyi György nem vallási alapokon szerveződő intézményt akart létrehozni, hanem olyan közösségi iskolát, amelyben egy, a történelem poklai által identitását vesztett kis lélekszámú közösség kulturális gyökereinek újrafelfedezésével találhatja meg önmagát. A sikeres iskolaalapítás után 1992-ben a "kutatói" nyugtalanság újabb "terepmunkára" vitte, megalapította az Alapítványi és Magániskolák Egyesületét, amelynek haláláig elnöke volt. Ez az egyesület nagyon sokoldalúan segítette az akkor szárnyaikat bontogató, önmaguk iskolafilozófiáját éppen megfogalmazó alapítványi és magániskolákat abban, hogy pótolják azokat a hiányokat, amelyek ennek a civil szférával érintkező iskolavilágnak a nem organikus fejlődése eredményezett. Várhegyi mindig azt vallotta, hogy a demokrácia s benne az autonóm iskolai létezés hosszú tanulási folyamat eredménye.

Ő, az örök tanító egyszersmind örök tanuló is volt s példaadó értelmiségi polgár. Sok tanítani- és tanulnivalója lett volna még, önként vállalt stúdiumaira immár abszolutóriumot adott a halál.

Emlékét megőrzik a magyar pedagógia művelői.