Új Pedagógiai Szemle 2006 december

Tanárként gyakran hagytam, hogy diákjaim eltérítsenek a hivatalos tananyagtól, s a tantervi téma helyett egy-egy frissen megjelent könyvről, filmről, emlékezetes színházi előadásról, sőt az irodalomhoz valamilyen módon kapcsolódó lemezről beszélgessünk. Máig él emlékeimben Hobó sok vitát kiváltó József Attila-lemezének mélyreható elemzése (Magyarország messzire van címmel jelent meg), s arra is jól emlékszem, hogy hány magyar órát „blicceltünk” el Spiró Csirkefejének vagy Bulgakov Mester és Margaritájának megvitatásával. Vagy egy lyukasórámat felhasználva izgalmas énekórai beszélgetésbe cseppentem, amikor is szolmizálás helyett énektanár kollégám John Lennon halála kapcsán a Beatles-jelenségről beszélt, több Lennon-dal részletét lejátszva. Folytathatnám a sort biológus kolléganőmmel, aki a Gyorsuló idő sorozat éppen akkoriban kiadott kötete kapcsán a molekuláris biológiáról beszélgetett valamilyen növényrendszertani téma kifejtése helyett. „Olyan izgalmas volt ez a Venetiáner Pál által írott kis könyv” – mondta mentegetőzve, amikor a biológia-munkaközösség vezetője kérdőre vonta a „tanmenettől való eltérés” megbocsáthatatlan vétkéért.

Azóta is felvetődik bennem a kérdés, jól tettük-e, hogy néhány órát elblicceltünk, hogy a tanítványainkat – s tegyük hozzá, bennünket is – foglalkoztató kérdésekre az iskola keretei között, velük együtt próbáljunk válaszokat keresni. Ma is vállalom a fegyelmezett tanárhoz méltatlan vétségeket, amelyekre az iskolai tudáskánon egyre szűkebbnek bizonyuló kalodája kényszerített. Már akkoriban is éreztük, hogy az iskola által közvetített tudáskánonból fájdalmasan hiányzik a kortárskultúra, a jelenkor valóságának megértéséhez szükséges sokféle tudás. A kötelező kánonnal egyenrangúan fontosnak tartottuk egy olyan műveltség átadását, amely segíti a kor jelenségeinek értelmezéséhez, az azokra való reflektáláshoz szükséges ismeretek, képességek, attitűdök kialakítását. Különösen fontos volt az iskolai tudáskánontól sokban különböző műveltségkép felmutatása egykori iskolám sajátos közegében, a főváros peremén, a kulturálisan és szociálisan hátrányos helyzetű tanulók körében. S nem csak azért, mert e nélkül jóval kevesebben találkozhattak volna közülük a kortárs irodalommal, a modern tudományossággal, kisebb eséllyel érezhették volna meg a nyolcvanas évek kommersz ifjúsági szubkultúrája mellett az értékesebb, a másfajta – nevezzük nevén: az értelmiségi – kultúra ízeit, azt a többletet, amelyet a kor lényegének megértéséhez ez a kultúra nyújtani képes. Erre a partizánkodásra elsősorban azért volt szükség, mert a kortárskultúra, John Lennon és Hobó, Bulgakov és Spiró révén elviselhetőbbé, talán vonzóbbá vált számukra az iskola, és e másfajta szellemiség által könnyebben befogadták a hivatalos tudáskánont is. A kortárskultúra megismerése egyszersmind lehetőséget teremtett arra, hogy a diákok felismerjék: a kultúra, a tudomány nemcsak öncél, hanem alkalmas arra, hogy választ adjon az őket foglalkoztató kérdésekre, általa utat találhat az ember önmaga megismeréséhez, lelki stabilitásának megtalálásához.

Mindez annak kapcsán idéződött fel bennem, hogy a közelmúltban kezembe került az Európai Unió kulcskompetenciákra vonatkozó legfrissebb ajánlása, amely összegezte azokat a legfontosabb kompetenciákat, amelyekről az európai közösség képviselői úgy gondolják, nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy minden felnövő europolgár rugalmasan tudjon alkalmazkodni a gyorsan változó és egyre bonyolultabb kapcsolatokkal átszőtt világhoz. Olyan kompetenciák ezek, amelyekre minden embernek szüksége van személyes boldogulásához és fejlődéséhez, az aktív állampolgári léthez, a társadalmi beilleszkedéshez, a gazdasági, munkaerő-piaci sikerességhez. Az elmúlt néhány évben már találkozhattunk hasonló kompetencialistákkal, de ez utóbbiban több olyan kompetencia szerepel, amelyek fejlesztése elképzelhetetlen az iskola hagyományos tudáskánonjának újragondolása nélkül. A kompetencialista készítői a természettudományi kompetencia tartalmait szorosan összekapcsolják a műszaki-technológiai eszközrendszer ismeretével, hogy a tanulók megértsék a különböző műszaki-technológiai alkalmazások természettudományi hátterét, természeti és társadalmi kockázatait, korlátait, és képesek legyenek felmérni az egyén és a társadalom ezzel kapcsolatos erkölcsi felelősségét. E kulcskompetencia fejlesztése a mai tudáskánontól nagyon különböző, az alkalmazott technológiákra sokkal jobban koncentráló komplex természettudományi tartalmat igényel. Hasonló paradigmaváltást követel a kulturális tudatosság és kifejezőkészség elnevezésű kulcskompetencia is, amelynek birtokában az egyén képessé válik elképzelései, élményei és érzései kreatív megfogalmazására, a kultúra fontosságának felismerésére személyes életében, a zene, az előadó-művészet, az irodalom és a képzőművészet olyan elsajátítására, amely lehetővé teszi számára az önkifejezést s ezzel mentális stabilitásának megteremtését, megőrzését. E kompetenciacsoport része a kulturális sokféleség megértése, elfogadása, amely elvezet a toleranciához, a másság tiszteletéhez. A kultúra ilyen fajta értelmezése csak akkor lehetséges, ha az iskola által közvetített kulturális kánon nem évszázados beidegződésekhez, folytonos kultúrharcokat generáló értékvédő szempontokhoz igazodik, hanem megpróbál egyensúlyt teremteni a kulturális örökség átadása és a mai kor valóságából gyökerező kultúra közvetítése között.

Aki tanított irodalmat, tudja, milyen nehéz Berzsenyit vagy Csokonait tanítani a különböző zenekarokért és sztárokért rajongó tizenéveseknek. S bármily hihetetlen, Lennon és a Csirkefej miatt elbliccelt órák, Hobó József Attila-lemezének sokszori meghallgatása egyszerre fogékonnyá tette tanítványaimat a Közelítő tél sorai iránt is.

Nem partizánakciókra, hanem a kánon újragondolására van szükség ahhoz, hogy az iskola be tudja tölteni mai küldetését.