Új Pedagógiai Szemle 2006 október

Egy alternatív iskola harmadik osztályának közelmúltban megtartott szülői értekezletén néhány – eddig toleránsnak tűnő – szülő indulatos hangon vonta kérdőre az osztály egyébként kedvelt tanítónőjét amiatt, hogy az átlagosnál többet foglalkozik az épekkel együtt tanuló két sajátos nevelési igényű gyerekkel. A szülők azért elégedetlenkedtek, mert úgy érezték, hogy az osztályba járó mozgáskoordinációs zavarokkal küzdő kilencéves kislány és a tízéves látássérült kisfiú tanítása sokkal több időt vesz igénybe, mint az ép gyerekekkel való foglalkozás, s így az osztály többi tanulójára szerintük nem jut elég idő. A tanítónő megpróbálta bebizonyítani, hogy egyrészt a kétségtelenül több odafigyelést, törődést igénylő gyerekek tanítása jó tanulásszervezéssel nem jelent olyan terhet, amely rontaná a többi gyerek tanulási feltételeit, másrészt a velük való együttélés során az ép gyerekek számos hasznos tapasztalatot szerezhetnek a mássággal való együttélésről. Az egyedi foglalkozás elveszettnek tűnő perceit kompenzálják azok az élmények, érzelmi hatások, amelyek két társuk segítése során érik őket, és amelyek révén gazdagodik a személyiségük. A szülők egy részét meggyőzték a tanítónő érvei, más részük a szülői értekezlet végén is kitartott amellett, hogy az együttnevelés hátrányosan érinti a többséget.

Az ilyen jellegű konfliktusok gyakran előfordulnak az integrált nevelésre vállalkozó iskolákban, mivel nem mindenki számára egyértelmű, hogy milyen előnyei lehetnek annak, ha az ép gyerekek megismerik a hátrányokkal küzdő, fokozottabb törődést igénylő társaik életét, problémáit, ha természetessé válik számukra az együttélés, a segítés, ha elsajátítják ennek technikáit. Az integráció-szegregáció az egyik olyan kérdés a pedagógiában, amelyben mindmáig nem alakult ki konszenzus sem a szélesebb szakmai közvéleményben, sem a gyógypedagógiai szakmában. A szegregációpártiak és az együttnevelés hívei is érvek sokaságát tudják felsorakoztatni álláspontjuk védelmében.

A speciális nevelési igényű gyerekek elkülönített nevelése mellett érvelők szerint a szegregált iskolában sokkal jobbak az egyénre szabott, szakszerűen összeállított fejlesztőprogramok megvalósításának lehetőségei, mivel gyógypedagógusok irányítják a gyerekek fejlesztését, s csak fejlődésük függvényében, fokozatosan kerül sor társadalmi integrációjukra. Ennek eredményeként érettebb személyiségként tapasztalják meg az épek világát, sérültségükből eredő hátrányaikat könnyebben képesek feldolgozni. Az integrált nevelés hívei ezzel szemben azt vallják, hogy a valamilyen fogyatékkal élő gyerek számára a társadalmi integrációhoz, a társadalmi szerepvállaláshoz szükséges viselkedésminták megtapasztalása sokkal nehezebb szegregált feltételek között, mint egy olyan közegben, ahol leképeződik a társadalom, ahol sokféle személyiségű gyerek él együtt. A velük folytatott interakciók során lényegesen több lehetőség adódik a mindennapi élet mikrotörténéseiben szükséges viselkedés- és szerepkészlet elsajátítására. Mindez persze csak akkor igaz, ha sikerül kialakítani azt a tanulási és emberi környezetet, amely befogadja a sajátos fejlesztést igénylő gyerekeket, természetesnek tekinti másságukat, az irántuk megnyilvánuló fokozottabb figyelmet. A megfelelő tárgyi környezet mellett a sikeres integráció elengedhetetlen feltétele a pedagógus sajátos szakértelme, felkészültsége, amelynek csak egyik eleme a gyógypedagógiai, fejlesztő pedagógiai tudás, hiszen legalább ennyire fontosak az ép gyerekek befogadó, segítő személyiséggé neveléséhez szükséges ismeretek, készségek, attitűdök. Az elfogadó emberi környezet kialakításának ugyanilyen fontos része a szülők szemléletének alakítása is.

Nem véletlen, hogy az integrált nevelés ma egyre inkább inkluzív, azaz befogadó nevelésként jelenik meg a szakirodalomban, s a gyakorlatban a sérült, hátrányos gyerek számára jelentkező előnyök mellett legalább akkora nevelési, személyiségfejlesztési értéke van a befogadó iskolába járó gyerekek – előzőekben már említett – széles körű szociális tanulásának. A sérült gyerekekkel való együttélés során, megfelelő pedagógiai irányítás mellett a közösség tagjaiban kialakulnak az észrevétlen segítés sajátos technikái, természetessé válik számukra, hogy fogyatékkal élő embertársaink is képesek a teljes értékű emberi életre. Ez utóbbinak azért is nagy jelentősége van, mert a veleszületett, esetleg gyermekkorban szerzett sérülésből eredő fogyatékkal élők létének megtapasztalása, a velük folytatott interakciók révén olyan sajátos példák épülnek be az épek személyiségébe, tudatuk mélyrétegeibe, amelyek megkönnyíthetik az életútjuk során bekövetkező traumák feldolgozását, a fizikai és lelki felépülést.

Az eddig leírtak egyértelművé teszik, hogy laikusként integráció-, még inkább inklúziópárti vagyok, de figyelemre méltónak tartom a főként a gyógypedagógiai szakma képviselőiből álló szegregációpártiak érveit, aggályait, amelyeket a befogadó neveléssel foglalkozók tevékenységének szakszerűségével kapcsolatban fogalmaznak meg. Az e téren képzetlen pedagógus ugyanis nem képes a sajátos nevelési igényű gyerek képességeit kibontakoztatni, helyrehozhatatlan károkat okozva ezzel a gyerek fejlődésében, önértékelésében. Az iskola tehát csak akkor vállalkozhat az együttnevelésre, ha az érintett pedagógusok rendelkeznek az e téren szükséges ismeretekkel, és folyamatos szakmai konzultációt folytatnak gyógypedagógusokkal és fejlesztő pedagógiai szakemberekkel. Ez a szakmai együttműködés legalább olyan fontos, mint az akadálymentessé tett iskolai színterek, a fogyatékosság jellegéhez illeszkedő speciális taneszközök megléte. Mint ahogy az is valószínű, hogy a speciális nevelési szükségletnek van egy olyan szintje, amely a lehető legjobb szakmai és tárgyi feltételek biztosítása esetén sem teszi lehetővé az együttnevelést.

Az integráció, az inklúzió nem csodaszer, de a sajátos nevelési igényű gyerekek jelentős hányada számára esélyt adhat arra, hogy könnyebben jussanak azoknak a készségeknek a birtokába, amelyek a teljes élet éléséhez szükségesek. Az épek, a szerencsés többség számára pedig lehetőség a tolerancia, a másokra való fokozottabb, ámde észrevétlen odafigyelés eszközeinek az elsajátítására.