Valamikor a nyolcvanas évek elején került először a kezembe John Stuart Mill híres írása "A szabadságról", amelyet Tocqueville-nak az amerikai demokráciáról és Thoreau-nak a polgári engedetlenségről szóló könyvei mellett a liberális polgári demokráciák alapvető társadalomelméletének tekinthetünk. Mill könyve döbbentett rá arra, hogy a másság tisztelete a polgári értékrend egyik legfontosabb eleme. Ma már minden bizonnyal másként hatnak az akkor hihetetlenül újnak és az akkoriban használt tankönyvek személyiségfelfogásától, individuumértelmezésétől meglehetősen idegennek tetsző gondolatok, hiszen a másság iránti tolerancia fogalma a diktatúrából a polgári demokráciába vezető átmenet egyik kulcsfogalma lett.
A közösségi akaratnak magát önként alárendelő egyén eszményét hirdető korban bizony a reveláció erejével hatott olyan szövegeket olvasni, amelyek arról szóltak, hogy egy társadalom ereje alapvetően azon múlik, hogy a benne élő emberek mennyire fejthetik ki önmaguk egyediségét, mennyire nyilváníthatják ki a megszokott, már-már megkövesedett értékítéletekkel ellentétben álló új vélekedéseiket a köz dolgairól. A másként gondolkodókkal szembeni politikai - s ritkábban rendőri - elnyomás viszonyai közepette sajátos jelentéstartalmak rakódtak a Mill által írott szövegekre. Álljon itt az egyik ide vonatkozó, számomra legkedvesebb részlet: "Senki sem tagadja, hogy az embereket fiatal korukban úgy kell tanítani és nevelni, hogy megismerjék és javukra fordítsák az emberi tapasztalatok bizonyos eredményeit. De a kifejlett képességeit már birtokló embernek előjoga és egyben normális állapota, hogy a maga módján használja és értelmezze a tapasztalatot."
Hosszan sorolhatnám még Millnek a másság értékét megvilágító gondolatait, még inkább azt a sajátos szellemi élményt, amelyet az adott viszonyok között nekem az egyéniség tiszteletéről mást és másként megtanulónak jelentett az a világ, amely az említett szerzők írásaiból felderengett.
Mindezt azért idézem fel, mert ezen olvasmányaim előtt számomra - s nagy valószínűséggel sok kortársam számára is - a másság tisztelete kifejezés egészen más tartalmakat hordozott. Az iskola világában azok voltak "mások", a megkülönböztetett bánásmódot - merészebb szerzők egyedit is írtak olykor - igénylők, akik valamiért nem fértek bele a közoktatás egyenruhájába, a sokat emlegetett egységes, mindenkinek demokratikusan ugyanazt nyújtó egyenlősdijébe. Ők voltak a fogyatékosok, a sérültek. Csak jóval később tágult az iskola világában hivatalosan másnak minősülők, azaz másfajta pedagógiai eljárásra jogosultak köre a nehezen nevelhetőkkel, a veszélyeztetettekkel, egyszóval a valamilyen szempontból peremhelyzetbe kerülőkkel.
Ez már a kádári konszolidáció ideje volt, amikor kimondhatóvá vált, hogy vannak olyan társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek bizonyos társadalmi csoportok esetében marginalizálódáshoz vezetnek. S bizonyára az sem véletlen, hogy 1967-1968 tájékán az iskolaszociológusok jelzései nyomán a politika felismerte, hogy az iskolába járó tanulók jelentős hányada - szociokulturális hátrányai következtében - megkülönböztetett bánásmódot igényel. A hátrányos helyzetük miatt "mások" létezésének politikai általi "jóváhagyása" akkor történt meg, amikor az új gazdasági mechanizmust kidolgozó reformközgazdászok mellett néhány, később eretneknek minősített társadalomtudós - éppen a gazdasági struktúra átalakításából eredően - felvetette a politikai intézményrendszer reformjának, a társadalmi demokrácia kiszélesítésének szükségességét.
Demokráciaszint és másságszemlélet szorosan összefüggnek egymással. A diktatúrák, a tekintélyelvű társadalmak alattvalóik azonosságára, közös sajátosságaira helyezik a hangsúlyt, s ebből következően nem igazán engednek teret az egyének között egyébként mindig is létező különbségek megnyilvánulásának. Mennél kiteljesedettebb egy társadalomban a demokrácia, annál többféle dimenzióban nyilvánulhat meg az egyének egyedisége, sokfélesége. Nyilvánvalóan ezzel magyarázható, hogy míg a diktatúrák iskolái "egykönyvű" pedagógiát művelnek, addig a demokráciákban az állam az oktatásban érintettek konszenzusára alapozva meghatározza a mindenki számára kötelező műveltséganyagot, s ezen túl tág teret enged a különböző szempontok szerinti differenciálásnak. Így válik másságot képzővé a vallási, etnikai, kulturális identitás alapján történő elkülönülés. Napjainkra a másságszemlélet posztmodern kiterjesztéseként megjelenik a "mindenki más" sajátos jelszava, amelyben egyfelől valójában az egyéniség szabad kibontakoztatásának értéke fejeződik ki, másfelől azonban kísért a fogalom felhígulásának, súlytalanná válásának veszélye.
Ez utóbbi megjegyzéssel nem kívánjuk kétségbe vonni a mindenki más jelszavában megfogalmazott alapigazságot. Már csak azért sem, mivel ennek a fajta másságértelmezésnek - Közép-Kelet-Európa társadalmaiban éppen az egyéniség szabadságát korlátozó, helyenként elnyomó korszak közelsége miatt - különös üzenete van: törekvés az egyéniség önérvényesítésére. A másság fogalma azonban akkor maradhat működőképes, ha azoknak az egyediségeknek a megjelölésére tartjuk fenn, amelyek valamiért az átlagostól eltérő kezelést igényelnek. Nem megkülönböztetést, hanem a sokat emlegetett pozitív diszkrimináció elvén alapuló többletek nyújtását.
A másság tiszteletének elve csak egy olyan társadalomban nyerheti el igazi értelmét, amelyben a szegénység, a testi vagy értelmi sérültségből eredő hátrányok nem válnak kirekesztő megkülönböztetések alapjává. A fejlett demokráciákban a másság ugyanis elsősorban az eltérő etnikai, kulturális hagyományokon s nem az önmaguk hiánylétét generációról generációra újratermelő rétegek társadalmi megkülönböztetettségén alapul.
Tartalom
Konferencia
A társadalom mássághoz való viszonya összetett tényezők függvénye. A nyitott, demokratikus társadalmakban a valamilyen szempontból más ember nem kap negatív megkülönböztető bélyeget, a másság nem befolyásolja az eltérő tulajdonságokat mutatók emberi minőségét. A pozitív másságszemlélet értékként kezeli a másságban kifejeződő egyediséget.
[3–10. oldal]
Az iskolai esélyegyenlőség fő kérdése, hogy az egymást követő generációk élete során kialakult egyenlőtlenségek átörökítése elkerülhető-e vagy sem. Az iskolai teljesítményeket meghatározó szociokulturális feltételek vizsgálatai arra utalnak, hogy az iskola alapvetően nem képes a bemeneten mért teljesítménykülönbségek csökkentésére, sőt bizonyos értelemben még növeli is azokat. A szerző szerint a jövő érdekében szakítani kell a mindenki számára nagyjából azonos tartalmat közvetítő és fejlesztési módszereket alkalmazó iskolai gyakorlattal, s a mainál erőteljesebben differenciáló közoktatást, iskolai tevékenységrendszert kell kialakítani.
[11–19. oldal]
A szerző a másság, az egyes emberek közötti különbségek mibenlétére, a másságról történő tudományos gondolkodás fejlődésére vonatkozó elméletek történeti áttekintésére vállalkozik. Bemutatja továbbá azt, hogy a pedagógia milyen módon közelítette meg, milyen "technikákkal" kezelte az átlagtól eltérő gyerekeket. A tanulmány néhány, a másság pedagógiai értelmezésére vonatkozó tétel közreadásával zárul, ezek közül talán a legfontosabb: a másság fogalma csak a normativitás fogalmával együtt létezik. A norma, a statisztikai norma az átlag; a statisztikai szórás pedig a másság.
[20–29. oldal]
Az emberi minőségnek két lehetséges értelmezése van. Az egyik az emberre mint olyanra, tehát mint homo sapiensre vonatkozik, a másik arra, hogy milyen minőségekkel rendelkezik ezen belül az egyén, akivel találkozunk. A tanulmányban megfogalmazandó gondolatok és kételyek természetesen az utóbbi problémára vonatkoznak, nevezetesen arra, hogy milyen mértékben képes az iskola tiszteletben tartani az emberi minőséget, illetve, hogy létrehozható-e egyáltalán olyan iskola, amely az emberek konkrét, egyedi minőségét tiszteletben tudja tartani, avagy ez a feltételezés merő utópia.
[30–36. oldal]
A tanulmány szerzője bizonyítja, hogy a pedagógiai program megfelelő feltételekkel a közoktatási intézmények és a nevelők szakmai munkája értékelésének, a minőségbiztosításnak kiindulópontjává válhat. Felvázolja az intézményértékelés alapelveit, a fenntartói, nevelőtestületi és fogyasztói értékelés szempontjait és szintjeit. A nevelők egyéni szakmai teljesítményei értékelésének körében szól a nevelők iránt támasztott fogyasztói igények és szükségletek szintjeiről. Végül kísérleti szempontokat ad az egyes pedagógus minőségi munkavégzését biztosító rendszer kialakításához.
[37–44. oldal]
A másság iskolai kezelésének régi dilemmája az, hogy az átlagosan fejlődőkkel együtt vagy elkülönítetten kezeljük-e a valamily okból eltérően fejlődő, fejleszthető tanulókat. A pszichológus szerző ezzel az alapkérdéssel kapcsolatban fejti ki álláspontját. Úgy látja, hogy a tanulási és viselkedési zavarokkal küzdő tanulók fejlesztésének esélyei jobbak akkor, ha fejlesztésük normál iskolai környezetben történik. Az együtt nevelésnek azonban számos tárgyi, szakmai és mindenekelőtt pedagógus attitűdbeli előfeltétele van.
[45–49. oldal]
Az alábbi esszé a folyóiratunkban megszokott stílustól, hangvételtől eltérően szól a pedagógia, a pedagógus lét egyik fontos, ha nem a legfontosabb kérdéséről, nevezetesen arról, hogy a hagyományos pedagógusi attitűd, nevelési stratégia alkalmas-e a korábbitól szinte minden tekintetben különböző gyerek megszólítására, formálására.
[50–54. oldal]
Milyen lehetséges értelmezési keretei vannak a másságnak? Alkalmas-e a magyar közoktatás az eltérő bánásmódot igénylő gyerekek iskolai fejlesztésére? Milyen változtatásokkal lehetne alkalmasabbá tenni a közoktatást, az iskola belső világát a különböző szempontból másnak minősülők fejlesztési lehetőségeinek javítása érdekében? Hogyan viszonyulnak az iskola megrendelői a másságot integráltan kezelni akaró intézményhez, pedagógushoz? Ezekről a kérdésekről vitatkoztak a konferenciát záró pódiumvita résztvevői.
[55–69. oldal]
Látókör
A szerző a Brigitte Sindelar osztrák pszichológus, pszichoterapeuta komplex fejlesztő programjával ismertet meg, amely elsősorban az idegi eredetű tanulási és magatartási zavarok hatékony terápiája lehet. A program bemutatását egy hazai esetismertetés követi.
[70–76. oldal]
Világtükör
Napjainkban a gyakorló pedagógusokat és az elméleti szakembereket három fő probléma foglalkoztatja. A közoktatás decentralizálásával összefüggően az iskolai munkának irányt szabó központi dokumentum, a NAT használatbavétele és korszerűsítése; az iskola speciális igényeit érvényesítő iskolaautonómia megvalósulása, valamint a tanulmányi teljesítmények emelése érdekében a minőségbiztosítás rendszere. Az Új Pedagógiai Szemle - egy összefoglaló publikáció alapján - bemutatja a központi dokumentum és a minőségbiztosítás értelmezésének és megoldásának európai helyzetét.
[77–91. oldal]
Műhely
Egy fővárosi kerület Gyermekjóléti Szolgálatánál fél év alatt előfordult esetek elemzéséből kirajzolódni látszik az iskolakerülés jelensége, a háttérben húzódó okok, problémák természete, egy meghatározott korosztály és azon belül a fiúk érintettsége. Kimutathatók e területen az iskola funkciózavarai, amelyek az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi munka prevenciós szerepének megvalósulását gátolják.
[92–100. oldal]
Dokumentum
Az iskolai pedagógiai programok, helyi tantervek készítését és bevezetését átfogó folyamatnak fontos mozzanata a helyi dokumentumok szakértői véleményezése. Az alábbiakban közölt cikkel új sorozatot kezdünk, amelyben szakértők mutatják be azt, hogy melyek voltak azok a jellegzetes problémák, amelyeket a leggyakrabban észrevételeztek az általuk vizsgált iskolai dokumentumokban.
[101–109. oldal]
Kritika-figyelő
[110–111. oldal]
[112–114. oldal]
[115–116. oldal]
Európa-melléklet
Roberto Carneiro portugál művelődési miniszter alábbiakban közreadott tanulmánya az európai integráció egyik alapproblémáját elemzi: hogyan segítheti az átalakulóban lévő európai társadalmakat az oktatás. A szerző alaptétele, hogy Európa csak akkor maradhat meg a globalizálódó világ egyik gazdasági és kulturális értelemben jelentős térségeként, ha a posztmodern kor kihívásaival szemben megőrzi azt a szellemiséget, azt az értékrendszert amely évszázadokon át az erejét adta. Ennek egyik fontos feltétele, hogy az oktatás terén szorosabbá váljék az Európai Unión belüli együttműködés. A szerző a közös európai házat olyan építménynek látja, amelyben minden "lakó" folyamatosan tanul és tanít.
[117–128. oldal]
