A normalitás felfedezése
Elgondolkodtató, hogy a normális testi és lelkiállapotra nyelvünkben nincs magától értetődő - semmiféle minősítést, rejtett tartalmat nem hordozó - kifejezés. A "normális" vagy az "egészséges" jelentéstartalmában az "abnormálistól", illetve a "betegtől" való elkülönítés a domináns. Amit normálisnak mondunk, az eleve gyanúsnak tűnik, magán viselve az abnormitás árnyékát. De ennél is rosszabbul járt a köznyelvben a normalitást támogató tudomány (társadalmi program?; mozgalom?), amelyet még mindig a nyelvünk dallamától durván elütő latin-görög kifejezéssel, a sterilen tudományos mentálhigiéné szóval jelölünk.
A mentálhigiéné immár évszázados története a normalitás megragadására tett különféle kísérletek története. A 20. század elejének Amerikájában elindult mozgalom a pszichiátriai betegségek megelőzését, a betegség/egészség határmezsgyéjén állók megóvását tűzte zászlajára. Később a prevenciós szemlélet kiterjesztésével a mentálhigiéné befogadta a lelki élet fejlődésére leselkedő különböző veszélyek (drog-, alkoholfüggőség, szexuális zaklatás stb.) megelőzésére irányuló erőfeszítéseket - tehát meghatározta a veszélyforrásokat, megelőző tevékenységével pedig törekedett a veszélyek kiiktatására. Csakhogy ezzel a feladatkijelöléssel az egészséget mindvégig a betegségen keresztül ragadta meg. A mentálhigiéné csak a legutóbbi években jutott el az előrevitel, a támogatás gondolatához. A harmonikus fejlődés segítésének, a meglévő értékek erősítésének célkitűzése a mentálhigiénét így a "normális", hétköznapi életben helyezi el, kiszabadítva ezzel a prevenciós akcióprogramok kalodájából. Ez a promóciós szemlélet jelenik meg az olyan valóságos színterek hétköznapjaiban, mint amilyen az iskola is.
A promóciós szemléletű mentálhigiénéről sokat beszélni egyszerűen lehetetlen: hiszen alapértékei - az életminőség javítása, a lelki egészség fejlesztése és fenntartása - egyrészt magától értetődőek, másrészt éppen tágasságuk következtében tűnhetnek semmitmondónak. Tudni kell azonban, hogy éppen az ilyen meghatározások tudják biztosítani a szükséges teret egy-egy fejlődő gondolat számára. Carl Rogers, a személyközpontú pszichoterápia megalapítója komoly fejtörést okozott akkor, amikor a terápia célját általában a "good life" elérésében jelölte meg. S mégis: a kifejezés magától értetődő természetességgel telt meg tartalommal, és hosszú távon is alkalmasnak bizonyult arra, hogy kifejezze a rogersi megközelítés lényegét. De nem kell a hazai iskola világától ennyire eltávolodnunk ahhoz, hogy egészen hasonló megfogalmazást találjunk - éspedig egy Winkler Mártával készült interjúban: "Én egyszerűen arra törekedtem, hogy jól éljenek a gyerekek..." S ha mindez valóban ennyire egyszerű, nincs szükség a szavak szaporítására: hogy hogyan kell jól élni és hogyan kell jól élni hagyni ennek megértéséhez - szervezett formában is - a saját személyes élményeken keresztül vezet az út. Ilyen élményeket tartogat a Mentálhigiénés Alapképzés Pedagógusoknak című továbbképzési program.
Annak, aki részt vesz a Mentálhigiénés Alapprogramon, fel kell készülnie arra, hogy két szempontból is merőben szokatlan helyzetben találja magát. Az egyik meglepetés az, hogy a Mentálhigiénés Alapprogram nem hordozza az iskolából, de akár a továbbképzésekről is jól ismert dominancia-viszonyokat. A képzést vezető pszichológusok és mentálhigiénés képzettségű pedagógusok azért vannak jelen, hogy csoportvezetőként a résztvevő pedagógusok műhelymunkáját segítsék - azaz hogy más területen szerzett ismereteiket, készségeiket a közös erőtérben zajló közös munkához a csoport rendelkezésére bocsássák. A másik szokatlan jelenség a pszichológusok jelenléte. Olyan pedagógus-továbbképzésről van tehát szó, ahol a képzés vezetői között fontos szerepet kapnak nem-pedagógusok: egy másik szakma, másik szemléletmód igyekszik módszereit, kommunikációs- és munkatechnikáit a pedagógusokkal megosztani.
S itt nem a pedagógia pszichologizálásáról van szó, - hanem arról, hogy egy társtudomány felajánlja a pedagógiának tapasztalatait, kompetenciáját a személyközi kapcsolatok kezelésében. S miközben a továbbképzés - betöltve feladatát - intenzív csoportmunka keretében megtanulható, az iskolai munkában is adaptálható kommunikációs-, konfliktusmegoldó-, közösségépítő eszközöket kínál a résztvevőknek, - valami egészen más is történik: a képzés során valójában a készségfejlesztő- és esetmegbeszélő csoportok élményének puszta megtapasztalásában rejlik a lényegi tanulás. Olyan tapasztalatokról van itt szó, mint az elfogadás, s az ennek légkörében kibontakozó kompetencia és autonómia élménye. A fokozódó önbecsülés, az alkotó potenciál megtapasztalásának biztonságos terepe a csoport, s egyúttal annak is, hogy a mások kompetenciájának és autonómiájának elfogadását megélhessük. Ez az az élmény, amelyet a résztvevők hazatérve, a saját közegükben felidézve hozzájárulhatnak egy egészségesebb közösségi klíma kialakításához.
De a mentálhigiénés alapprogram csoportélményei meghatározó erejükkel egyúttal a felelősségre is figyelmeztetnek: ma még - bármilyen bizarrnak tűnik - egy szervezett továbbképzés csoport-élményére szükséges a saját autonómiánk megtapasztalásához; ma még ez az élmény adja meg a valahová-tartozás jóleső érzését, a biztonságot, azt, hogy figyeltek ránk. Nyilván egészségesebb lenne, ha mindez organikusan, valóságos közösségekben történhetne meg. S annak, hogy egyszer majd megtörténhessen, egyik záloga paradox módon éppen a mentálhigiénés alapprogram sikere.
Tartalom
[3–4. oldal]
Nézőpontok
A kerekasztal beszélgetés résztvevői kísérletet tesznek a mentálhigiéné, azon belül a pedagógiai mentálhigiéné fogalmának értelmezésére. Különösen érdekes a beszélgetésnek az a része, amelyben a meghívott szakértők magyarázatot keresnek arra, hogy ma miért van szükség a korábbi időszakokhoz képest tudatosabb pedagógiai tevékenységre a lelki egészség fejlesztésében. A beszélgetés választ ad arra a kérdésre is, hogy milyen ismeretekre, készségekre és milyen önismeretre van szüksége a pedagógusnak ahhoz, hogy meg tudjon felelni a mentálhigiénés feladatok követelményeinek.
[5–16. oldal]
Az Arany János Tehetséggondozó Program az ország húsz legjobb gimnáziuma közé számító intézményekben indult el 2000 szeptemberében. A programmal egy új pedagógiai kultúra épül be a meglehetősen teljesítményorientált elit gimnáziumok világába. A hátrányosabb helyzetű, korrepetálást, intenzív fejlesztést igénylő tanulókkal való foglalkozás újfajta pedagógiai feladatot jelent ezekben az intézményekben. Ez a pedagógiai kihívás azért jelentős, mert a ráadott válaszok közelebb vihetik a középiskolát azoknak a módszereknek a megtalálásához és beépítéséhez, amelyek a középiskolai expanzióval nélkülözhetetlenné válnak. Az expanzió révén, ugyanis olyan tanulói rétegek jelennek meg a középiskolákban, amelyeknek a kezelése, fejlesztése az eddigiektől eltérő pedagógiai problémák megoldását teszi szükségessé. Az Arany János Tehetséggondozó Program olyan felzárkóztató és egyben tehetséggondozó modellkísérlet és akciókutatás, amely nemcsak a kognitív képességek fejlesztése révén kompenzál tanulási, tudásbeli hátrányokat, hanem a személyiség egészét állítja a fejlesztés középpontjába. Épp ezért érdekes, hogy miként látja a programot s főként annak szélesebb körű terjeszthetőségét az oktatáspolitikus.
[17–24. oldal]
tehetséggondozásnak sokféle hagyománya él a magyar közoktatásban. Egyrészt ezekre építve, másrészt a pszichológia és a pedagógia által kínált új módszertani lehetőségeket felhasználva az Arany János Tehetséggondozó Program keretében tanulás-módszertani, kommunikációs és személyiségfejlesztő képzés is indult. Az eddig összegyűlt tapasztalatokról és a további tervekről készült szerkesztőségünkben egy kerekasztal-beszélgetés.
[25–35. oldal]
Tanulmányok
A tanulmány a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Alkalmazott Egészségtudományi Tanszékének egészségműhelyében folyó mentálhigiénés képzések programjait mutatja be. Az első részben a képzési programok elméleti hátterét, az egészség, a mentálhigiéné értelmezési kereteit vázolják fel a szerzők. A tanulmány második része a különböző szakok tantervén keresztül ad betekintést a mentálhigiénés munka szerteágazó tartalmaiba. A tantervek megvilágítják, hogy milyen összetett ismeretekből és készségekből tevődik össze a lelki egészség védelme, fejlesztése.
[36–53. oldal]
A tanulmány a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán folyó mentálhigiénés képzésre alapozva mutatja be a mentálhigiénés szemlélet, tudás értelmezését. A szerzők felfogása szerint a mentálhigiéné mindazon törekvések közös elnevezése, amelyek a lelkileg egészséges személyiség, az egészséges módon működő intézmények és csoportok kialakítására, valamint a személyiség társadalomba történő integrációjára irányulnak.
[54–75. oldal]
Az Oktatási Minisztérium 1999-ben Mentálhigiénés Szakértői Bizottságot hozott létre a tárca lelki egészséggel foglalkozó tevékenységének koordinálására. A bizottság elnöke a megalakulás óta eltelt időszakban végzett tevékenységről ad számot írásában.
[71–75. oldal]
A szerző tanulmányában azt elemzi, hogy az iskola miért jelent valódi esélyt a lelki egészségvédelemre. Mind az általános, mind a középiskola lehetőség a tudatos és tervezett közösségnevelésre. Az iskola olyan rituális tér, beavatási helyszín, szocializációs közeg, amely esélyt ad az értékek közvetítésére. Az iskolai közösségek a fiatalok életét alapvetően meghatározó kapcsolatok helyszínei, amelyek védelmet jelentenek a lelki egészséget veszélyeztető külső hatásokkal szemben.
[76–79. oldal]
Az emberrel foglalkozó szakmák, így a pedagóguspálya is magában hordozza az úgynevezett kiégési szindróma veszélyét, azt az állapotot, amikor az egyébként motivált, érzelemgazdag személyiség telítődik azokkal a problémákkal, amelyek nap mint nap jelentkeznek tevékenységében. A cikk egyrészt részletesen elemzi a kiégés tüneteit, másrészt összegzi azokat a lehetséges kezelési módokat, amelyekkel kezelhetőek a személyiség szakmai értelemben vett kiüresedésének problémái.
[80–85. oldal]
A szerző tanulmányának első részében áttekintést ad a konfliktus pedagógiai értelmezéséről, illetve felvázolja azt a politológiai-szociológiai hátteret, amely egyáltalán teret engedett a konfliktusokról, a konfliktuskezelésről való pedagógiai gondolkodás hazai meghonosodásának. A szerző szerint az iskola világában vannak elkerülhető, sőt egyenesen elkerülendő konfliktushelyzetek, s vannak olyan konfliktusok, amelyek előreviszik az egyén, a közösség, a szervezet fejlődését. A szerző esettanulmányok segítségével mutatja be a konfliktuskezelés lehetséges típusait, módozatait.
[86–103. oldal]
Műhely
Az esettanulmány egy ún. segítő - nevelési, magatartási, beilleszkedési problémákkal küzdő fiatalokat befogadó - középiskolában készült, s egy tanár-diák konfliktust mutat be a diák, a tanár és a mentálhigiénikus szerző szemszögéből. Az esettanulmány jól példázza azokat a mindennapi pedagógiai helyzeteket, amelyekben a mentálhigiénés szemlélet érvényesülése, ha megoldást nem is mindig eredményez, de közelebb viszi a konfliktus szereplőit a megoldás megtalálásához.
[104–114. oldal]
A pszichiáter szerző a NECC internetes önismereti honlap mentálhigiénés tevékenységét mutatja be. A beszámoló arra ad példát, hogy miként szolgálhatja ez a kommunikációs technika a kamaszok önismeretének fejlesztését, illetve miként válhat az interaktív felület révén a segítséget kérő kamaszok névtelen tanácsadójává.
[115–120. oldal]
A cikk a Carl Rogers-féle "személyközpontú megközelítés" módszertanának hazai alkalmazási lehetőségeit elemzi. Amerikában ez a - pszichoterápiából indult - megközelítés a pedagógia területén is jelentős szemléletváltozást hozott, és úgy tűnik, a magyar kultúrában is fogékony talajra talál és terjedőben van. A csoportmódszerben kialakuló alkotó gondolkodás a gyorsan változó világhoz való alkalmazkodás hatékony eszköze lehet tanár, diák és iskola számára egyaránt. A hazai tapasztalatok is bizonyítják, hogy a személyközpontú megközelítés sokat segít az egyének és a szervezetek rugalmasságának, fejlődőképességének kialakításában.
[121–124. oldal]
[125–127. oldal]
[128–135. oldal]
Európa-melléklet
Az utóbbi évtizedek során abban mindenki egyetértett - a politikusok, az oktatási szakemberek, sőt a szülők is - a fejlett országokban és a harmadik világban egyaránt, hogy minden gyermek számára kötelezően biztosítani kell az iskolába járást, legalább az alapfokú oktatást. Abban azonban láthatóan nincs egyetértés a döntéshozók között, hogy a kötelező alapszintű beiskolázásra pontosan melyik életkorban kerüljön sor, mint ahogy nem egyeznek a vélemények abban a kérdésben sem, hogy adott országban mi legyen a leghelyesebb bánásmód az ott hatályos tankötelezettségi elvárásoknak nem megfelelő gyermekekkel.
[136–140. oldal]
KOMA-melléklet
[141–149. oldal]
[146–149. oldal]
[150–154. oldal]
[155–171. oldal]
