Új Pedagógiai Szemle 2005 július-augusztus

Néhány évvel ezelőtt, a családi levelezési archívum rendezése közben a kezembe akadt anyai dédnagyapám, Bányay Jakab nagybecskereki gimnáziumi igazgató 1891-ben kelt levele, amelyet Csengeri Jánosnak, a Magyar Pedagógia című folyóirat alapító főszerkesztőjének írt. A levél válaszként íródott, mivel Csengeri rövid levélben arra kérte Diesterweget fordító, neveléstani doktorátussal rendelkező tudós-tanár dédapámat – sok más, a történelmi Magyarország különböző városaiban működő tudóstársával együtt –, hogy gondolja végig, miért is volna szükség egy magyar nyelvű pedagógiai szakfolyóiratra, és miről, kikhez kellene szólnia ennek a periodikának. Bányay Jakab nemcsak Diesterweg, a jeles 19. századi német neveléselméleti gondolkodó magyar fordítójaként és értelmezőjeként írta be nevét a hazai pedagógiatörténetbe, hanem lapszerkesztőként is, mivel a levél írásának idején már ötödik éve jelentette meg az általa alapított Délvidéki Tanügy című pedagógiai folyóiratot, amelynek 1890-ben több mint háromszáz előfizetője volt a Bácskában és a Bánátban.

„…Szükségeltetik egy oly füzet, mely periodicus rendszerességgel magyar nyelven, német, francia és angol mintákat követve, de nemzeti érzülettől áthatva, közrebocsátja a művelt paedagógiai szakközönség számára a nevelés elmélete terén kidolgozott új theoriákat. Mint az eddigi diskussióinkból is kiviláglott, a neveléstudományt nem elvont dogmák hirdetőjeként kell tételeznünk, hanem olyan disciplínaként, amelynek feladata megtanítani az új nemzedék nevelőjét, hogy működése sarkpontját ne elavult dogmákban, hanem az ifjú természetében és a nemzeti jellemben keresse. A neveléselméletet, a neveléstant és a didacticát e periodicának inductiv tudományként kell bemutatnia, olyan tudományszakként, amely figyelmét arra az örökké mozgó, ezernyi-ezerféleképpen alakuló és változó tényezőre fordítja, amelyet elmének vagy léleknek hívnak. Fontosnak tartom, hogy e periodica bevezesse a majdani olvasót abba a lélektani laboratóriumba, ahol oly édesen esik megfigyeléssel eltölteni az időt. Hiszen ha a nevelés nem egyéb, mint alkalmazásban lévő psychológia, akkor a fősúly az ifjú megfigyelésére esik. Megfigyelésekből indulván ki, célnak jelölöm a neveléssel foglalkozókat – a közreadott értékezéseken keresztül is – arra serkenteni, hogy megfigyeljék a gyermeket, kinek mystérium a világ, de ki ránk nézve szintén egy kis mystérium. Olyan periodica indítását tanácsolom, s olyan művek sorába helyezném szerény sajátjaimat, amely hozzájárul ahhoz, hogy a gyermeki természet és elmeműködés megfigyelése által az iskola egy kis laboratóriummá, csillagvizsgáló hellyé váljék. E nemes cél csak az inductio nyelvén megszólaltatott tudomány révén, s a nevelés gyakorló szakközönségének széles diskussioja által teljesíthető…, melynek elsősorban a nevelő veszi hasznát. Az így redactált periodicák nemcsak tájékozottságban emelik magasra a szakközönséget, hanem a nevelés, a tanítás közeledik az inductiv kutatáshoz, s egy idő után az érdeklődő iskolai környezete maga lesz a lélek, az elme, a jellem formálásának laboratóriuma…”

Már a levél olvasásakor megdöbbentem e tudós férfiú szellemi érzékenységén s egyszersmind gondolkodásának mai értelemben vett korszerűségén is. Ismét szembesültem azzal, hogy nincs új a Nap alatt. Gyakorló tanárként és igazgatóként működő, de önmagát tudósnak is valló dédnagyapám nem kevesebbre hívta fel Csengeri János és rajta keresztül a neveléstudomány művelőinek figyelmét, mint hogy a pedagógiai szaksajtó milyen fontos szerepet tölthet be a tudomány és a gyakorlat közötti kapcsolat megteremtésében, a pedagógus értelmiségivé válásában, a módszertani és tartalmi fejlesztést szolgáló iskolai kísérletezés ösztönzésében. Miközben levelezéséből és saját folyóiratából kiderül, hogy a Monarchia s a központosító tanügyi törekvések feltétlen híveként élte napjait, s írta földrajz- és természettan-tankönyveit, vett részt a kultuszminisztérium tantervi munkálataiban, addig liberális gondolkodóként egy jó évtizeddel korábban eljutott a gyermektanulmány, az „új iskola” gondolatához, ahhoz, hogy a pedagógus tevékenységének a gyermek tudományos igényű megfigyelése az egyik legfontosabb eleme. Ő is, mint később a gyermektanulmány elkötelezett hívei, laboratóriummá, mai fogalmaink szerint fejlesztőműhellyé kívánta tenni az iskolát.

Csengeri Jánosnak írott levele jól mutatja, hogy a nevelés modernizációjában milyen fontos szerepet szánt a magyar nyelvű szaksajtónak, annak a „széles diskussionak”, mai fogalmainkkal: a pedagógia szakmai nyilvánosságának, a szakmai vitáknak, amelyekben kikristályosodnak a különböző szakmai álláspontok. Úgy tervezte, hogy a „professori értekezések” mellett mindig kapjanak helyet a neveléstudomány gyakorlati művelésében élenjáró pedagógusok is, tanítók éppúgy, mint „gymnasiumi kathedrák oly birtokosai, kik egy-egy tudományszakban és az abból derivált tananyag elsajátíttatásában jeleskednek”. Kísértetiesen azonosak ezek a szerkesztői elvek azokkal, amelyeket másfél évtizeddel ezelőtt, az Új Pedagógiai Szemle koncepciójának végiggondolásakor kollégáimmal együtt megfogalmaztunk. Most élhetnék egy teátrális és hivalkodó fordulattal, miszerint lapszerkesztőként dédapám örökébe lépve tudatosan folytattam, amit ő valamikor az ezernyolcszázas évek végén elkezdett. Ez távol áll tőlem; törekvéseink azonosságában sokkal inkább a felismert racionalitások, mint „szellemidéző” mítoszok hatnak.

Van azonban egy lényeges különbség is kettőnk között: dédnagyapám még konokul hitt abban, hogy tanárként, lapszerkesztőként, tankönyvíróként fontos szellemi küldetést teljesít be. Ugyanis egy olyan világ vette körül, amelynek – számára – fontos szereplői megerősítették ebben a küldetéstudatban. Nem kellett évről évre forrásokért kuncsorognia miniszteri előszobákban, nem kellett kétes kimenetelű, ámde bonyolult uniós normáknak is megfelelő pályázatokat írnia, hogy legyen néhány hónapnyi pénz nyomdaszámlára, honoráriumra. Energiáit szinte maradéktalanul a lapjára, a kísérleteire, az értékezéseire, a tankönyveire fordíthatta. Szerkesztői leveleiben sohasem kellett parabolisztikusan értésére adnia olvasóinak, hogy lehet, hogy a „periodica” most megjelent száma hosszú időre talán az utolsó.

A biztonság, a kiszámíthatóság mellett azért is irigylésre méltó volt ez a kor, mert valahogy sokkal jobban igényelte a küldetéstudattal élő szellemi embereket, akiknek nem kellett illúziókba ringatniuk magukat ahhoz, hogy hihessék, értelme van annak, amire feltették az életüket.