A három fiatal szerző műve a Typotex Kiadó jóvoltából valóban a (természet)tudomány határterületeire kalauzol minket, ahol az érvelés és bizonyítás megszokott módjai sokszor nem érvényesek, pontosabban éppen az a kérdés, hogy mely módszerekben milyen határokig bízhatunk meg. Az első meglepetés akkor éri az olvasót, amikor rádöbben, hogy ezzel az elvontnak, életidegennek tűnő kérdéssel a mindennapok milyen sok helyzetében kerül szembe. Mi dönti el, hogy az akupunktúra vagy a homeopátia kuruzslás-e vagy „valódi” orvostudomány? Honnan tudhatom, hogy a mobiltelefon valóban ártalmatlan-e? Bizonyítható-e a telepátia? Lehet-e „valami” az asztrológiában, vagy egyszerű csalás? Mi a különbség a földön kívüli intelligencia nyomait kutató tudományos program és a földönkívüliek nyomainak „tapasztalata” között?
A könyv írói az ELTE és a Műszaki Egyetem Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszékének munkatársai. Céljuk nem a fölvetett kérdések eldöntése, hanem korrekt támpontok megadása, a személyes tájékozódás segítése. A választás egyszerű lenne, ha mindig tudnánk, mely érvelés tudományos (hiszen az ebből levont következtetésekben bízhatunk), és melyik nem az (ezt pedig el kell vetni, vagy legalábbis ennek tudatában olvasni). Éppen ez a kérdés a demarkációs (határvonal-kijelölő) probléma lényege. A szerzők világosan és kellő részletességgel mutatják be azokat a szerzőket – például Popper, Kuhn, Lakatos, Feyerabend, Bloor, Latour munkásságát –, akik tudományfilozófiai-szociológiai szempontok figyelembevételével bizonyították, hogy a „túl könnyű válaszok” sokszor zsákutcát jelentenek. Hiszen egyszerű a döntés, ha kiderült, hogy nyilvánvaló a csalás (mint az néhány „parapszichológiai kísérlet” vagy a „piltdowni lelet” néven híressé vált csontkollekció esetében), ám korántsem ilyen könnyű eltérő paradigmákon alapuló érvek és módszerek közt választani. (Az akupunktúra jó példa erre, mely ma nagyjából beilleszkedett a gyógyítás gyakorlatába a hagyományos európai orvoslás kiegészítőjeként, anélkül azonban, hogy a közös elmélet és szemlélet kialakult volna.) Még nehezebb a kérdés, ha nincs is semmiféle paradigma, pusztán megfigyelések és sejtések állnak szemben a tudomány (jelenlegi) elméleteivel (mint azt a „távolhatás” parapszichológiai laboratóriumi vizsgálatainak statisztikailag kifogástalan eredményeiből látjuk, mely mögött azonban jelenleg nem áll semmilyen tudományosnak mondható gondolati háttér). Azt pedig, hogy a tények megítélését, gondolati rendszerbe szervezését személyes és csoportérdekek alapvetően meghatározzák, nem csak a marxista filozófusok állították („pártos tudomány”). A modern szociológia ugyanúgy igazolta ezen érdekek szemléletet meghatározó erejét (jó példa erre a frenológia sorsa vagy a kreacionizmus–intelligens tervezés–neodarwinizmus jelenleg is zajló vitája). Fontos következtetés – amit a szerzők többször is hangsúlyoznak –, hogy a tudomány határai nem egyszerűen „vannak”, hanem egy folyton változó gazdasági és szellemi erőtérben folyamatosan mozognak.
Tovább bonyolítja a képet a média ellentmondásos szerepe, amit a könyv sok példával illusztrál. Az újságok, tévéműsorok igen hatékonyan mutathatnak be vagy járathatnak le személyeket, s rajtuk keresztül elméleteket, módszereket is, a személyközpontú, sokszor leegyszerűsítő, szenzációvadász szemlélet azonban nem kedvez az objektív, elfogulatlan érvelésnek. Linus Pauling (kétszeres Nobel-díjas fizikus) ötlete a C-vitamin rákellenes hatásáról például főként a média jóvoltából vált kontrollálatlan (kontrollálhatatlan?) „öngyógyítási mozgalommá”, és ezzel kikerült a tudomány fővonalából. A szerzők mindenesetre hasznos tanácsokkal látnak el arról, hogyan érdemes figyelni egy médiavita stílusát (szinte függetlenül annak konkrét tartalmától). Megtanulhatjuk elkülöníteni a veszekedés típusú vitát a törvényszéki tárgyalás típusútól és a (jóval ritkább) tényfeltáró vitától, láthatjuk, mi és hogyan befolyásolja általában a „laikusok” tudományba vetett bizalmát.
Milyen következtetésre juthat az olvasó a sokféle esettanulmány áttanulmányozása során? Elbizonytalanodik abban is, amit eddig tudni vélt, vagy segítséget kap ahhoz, hogy otthonosabban mozogjon a tudomány világában, és racionálisabban döntsön? Feltétlenül elveszíti hamis bizonyosságát, például aligha gondolhatja már, hogy a tudomány valamiféle örök és emberi vágyaktól független építmény, melynek csak egyetlen, megtanulható és automatikusan alkalmazható módszere van. A könyv gondos tanulmányozása a másik végletből is kivezet. A sokféle nézet ellenére kiderül, hogy nem gondolhatunk bármit, elméleteket csak rendszerezett gondolatok alkothatnak, vannak rossz és jó érvek, értelmes és elfogadhatatlan következtetések. A tudomány tehát valamiképpen a valóságról szól, noha korlátozott érvénnyel, szövevényesen, személyes és csoportérdekektől is befolyásolva.
A jól megválogatott irodalomjegyzék segít a további tájékozódásban, a keretes esettanulmányok hiteles példákkal illusztrálják a leírtakat. A borító rajza – Orosz István Föl és le című munkája – találó képi megjelenítése annak a szellemi kalandnak, amelyet a könyv olvasása jelent. A Typotex több más hasonló szellemiségű kiadványával együtt olyan könyvcsaládot vehetünk kézbe, amely bátran ajánlható minden tudomány iránt érdeklődőnek, beleértve magukat a gyakorló kutatókat is, akik munkájuk során ritkán kényszerülnek arra, hogy mintegy kívülről tekintsenek saját tevékenységükre, és amikor ilyen helyzetbe kerülnek, ők is „laikusokká” válnak. A legfontosabb azonban a pedagógusoknak, hiszen – ha jól végzik munkájukat – ők találkoznak leggyakrabban a diákok választ kereső felvetéseivel.
Csorba F. László
Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex Kiadó, Budapest, 2008
