Siklaky István (Medián)

Túlzottak-e a diákok terhei?

(Fókuszcsoportos kutatás tanulók és szüleik körében)

1. Bevezetés és a módszer leírása

A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet az Országos Közoktatási Intézettel együttműködve kutatást végzett az általános és középiskolai tanulók iskolai és iskolán kívüli munkaterheinek vizsgálatára. A kutatás első, kvalitatív szakasza részben az országos kérdőíves adatfelvétel megalapozását, részben közvetlenül is hasznos információk öszszegyűjtését célozta.

Ennek során 4x2, egyenként 8 fős fókuszcsoportülésre került sor. A csoportok párosával zajlottak, először a diákokkal, majd közvetlenül utánuk a szüleikkel beszélgettünk. A szülők azokon a székeken ültek, amelyek még ki sem hűltek a gyerekük után, így a két nézőpontot igen érzékletesen tudjuk összevetni.

A 4x2 csoport kiválasztásánál arra törekedtünk, hogy minél nagyobb változatosságot biztosítsunk. Így az alábbi összetételű csoportokra került sor:

• budapesti szakközépiskola 3. és 4. osztályos diákjai és szüleik
• budapesti 8. évfolyamos diákok és szüleik. Ebben a csoportban domináltak a 6+6 osztályos, illetve 4+8 osztályos iskolatípusok, de a résztvevők között voltak hagyományos nyolc osztályos általános iskola utolsó éves diákjai is
• kaposvári gimnázium 3. és 4. osztályos diákjai és szüleik
• ceglédi nyolcadikos diákok és szüleik

A csoportbeszélgetések 2002. szeptember 17-e és 19-e között zajlottak le.

2. A fókuszcsoportos beszélgetések témái, valamint a tanulók és a szülők véleményei¹

2.1. A diákok túlterhelése

A diákok tudatosan ritkán fogalmazták meg, hogy túlterheltek lennének, az azonban, hogy sokat tanulnak, illetve hogy sok idejük megy el „kötelező dolgokra”, és ritkán tudnak igazán kikapcsolódni, gyakran elhangzott.

„Nekem sokszor a barátaimra se jut idő hétköznap, és nem biztos, hogy elég a hétvége, hogy velük beszélgessek.” (Kaposvár, gimnazista)

Elbeszéléseikből két tipikus hozzáállás bontakozott ki. Az egyik a szakközépiskolásoknál volt a legszembetűnőbb: igyekeznek kivédeni a tanulást, ahol tudják, megúszszák a feleléseket, és úgy tesznek, mintha félvállról vennék az iskolát. Érdekes ellentmondás, hogy ugyanakkor többségükről, még a legnagyobb hangon „fumigálóról” is kiderült, hogy külön angolra, külön matekra jár, vagy délután számítástechnika oktatásra bejár az iskolába (direkt ilyen embereket toboroztunk, akik különórára járnak…). A másik hozzáállást az jellemzi, hogy képviselői vállalják, nekik többlet-erőfeszítést jelent az iskola szülői (és saját) várakozásoknak megfelelő elvégzése.

A szülők ezzel szemben szinte egyöntetűen úgy vélekednek, hogy a gyerekeik túl vannak terhelve. Visszatérő és egyöntetű egyetértéssel találkozó megfogalmazás szerint:

„Nagyon sajnálom a mai gyerekeket, agyon vannak terhelve. Nekünk sokkal jobb volt, lehetett gyerekkorunk.”

„Mint például a fiam mindennap, amikor hazajön az iskolából, alszik egyet. Én ezt férfiasan bevallom. Hazajön, megebédel, egy picit beszélgetünk, mindennap van egy kis beszélgetés a suliról, és utána ’anya én megyek, egy picit alszom’, és alszik egy órát. Szinte minden délután alszik egy órát, mióta gimibe jár. Ez első osztálytól így van, lehet, hogy ő ezt nem mondta el, elképzelhető. Alszik egy órát, nagyon fáradt.” (Kaposvár, szülő)

„És van egy-két ilyen tanár, mondjuk, aki túlzásba viszi, nem csak a tananyagot, vagy valamit hozzáolvasson... Tehát ha egy valamire sok időt kell szánni, akkor kevesebb jut nyilván a többire, és akkor már... hiányosság, hogy nincs ideje, vagy ha ideje volna is, már nincs ereje vagy felfogóképessége, olyan... Van, mikor reggel korábban felkel. De már mennyivel korábban. Utána meg fáradt.” (Cegléd, szülő)

„Tulajdonképpen, amit mondtam is, szinte semmi nem marad arra, hogy hétköznap kikapcsolódjon rendesen, hogy másnap ugyanolyan energiával tudjon. Már szerdán kivan. Kivan.” (Cegléd, szülő)

Erre a helyzetre utal az a spontán és azonnali válasz, amit az iskola utáni programjukat firtató kérdésre adtak a diákok:

Moderátor: Amikor hazamentek a suliból, mit csináltok?

– Alszunk.

– Ebédelünk.

– Pihenünk.

– Tanulunk.

– Én utálok iskolába menni, de onnan hazamenni, azt nagyon szeretek.

– Amikor már kinn vagyok a kapun, akkor már eleve más.

– Úgy felszabadul az ember.

– Más érzés, hogy nincs több óra, mehetek haza. Vár az ágy. (Budapesti szakközépiskolások)

Nézzük a szülők szemével az otthoni napirendet!

– Van neki szabadideje is, de a hétköznapjai úgy folynak, hogy tanul.

– Az enyém is.

– Mondjuk én nem tanulok vele, de különórája van matekból. Kénytelen vagyok, muszáj.

– Az én kislányom éjjel nappal tanul. Hazajön, megebédel, uram bocsᒠúgy jön haza, hogy egy kicsit cseverészik a barátnőjével. Ki van készítve az ebéd, és rohan be.

– Magától ül le, nem én mondom neki, hogy üljön le.

– Én mondom. Aztán este vagy olvas, vagy tévézik.

– Igen, másra nem. A tévében sincs semmi.

– És péntek az, amikor engedem egy kicsit, hogy elmenjen moziba, és a szombat még, de vasárnap újra kezdjük, és tízkor fekvés.

– Igen.

– Sajnálom a gyerekeket.

– Nagyon nagy a leterheltség.

– Én 43 éves vagyok, de azért visszagondolván az én iskolai időszakomra, közel sem volt ez ennyire.

– Lazán kiráztuk. (Budapesti nyolcadikosok szülei)

Különösen súlyos megterhelés éri azokat a gyerekeket, akiket a 6 vagy 8 osztályos gimnáziumba átíratnak a szüleik, mert a váltás nem csupán a tanulnivaló mennyiségében, hanem a tanulási stílusban és az egész mentalitásban nehézséget okoz.

„– Most így három héttel az iskolakezdés után…

– Már most ki vannak merülve teljesen.

– Nekem csak akkor van kimerülve a fiam, amikor a tanár cseréli az órákat, ilyen problémák miatt, de azokat szereti valahol.

– Én erről az évről nem tudok mit mondani, én arról tudok, hogy hatodik után mikor egy gyerek felvételizik, és felvételt nyer, és kis gimnazista lesz, oda zömében kitűnő tanulók mentek, vagy jeles, vagy egészen jó tanulók mentek. Iszonyú volt ez az egy év, mert nem vették figyelembe azt, hogy ő kis gimnazista, ott gimnazista tanárok tanítanak, ugyanazt a követelményt, ugyanazt a rendszert, vért izzadtak, és a hármas az tök jó eredmény volt, és a szülői értekezleten ezt meg is mondták, hogy ne várjunk csodát, egy év az átállási idő, meg kell szokni és fel kell zárkózni. Más a követelmény, másképp állnak a tanárok a gyerekekhez. Azt látom, hogy ő tanult, és az az eredmény nincs meg, ami mögött tanulás van. És nagyon sokszor volt az, hogy becsületesen felkészült, és nem értette meg a kérdéseket, amit feltettek a dolgozatnál. És azért lett rosszabb a dolgozata, mert egyszerűen nem arra válaszolt, amit kérdeztek például.

– Mert nem úgy volt feltéve neki.

– Mi is vért izzadtunk, mi is hat osztályosban vagyunk.” (Budapesti nyolcadikos szülők)

S egy kisebbségi ellenvélemény:

„– Az én véleményem szerint a gyerekeket le lehet terhelni maximálisan, hogyha az a leterhelés értelmes és maga bírja, mert a gyereknek a kapacitása ...” (Cegléd, szülő)

A túlterhelés okai között leggyakrabban a továbbtanulásra való készülés, és az iskolai nyelvoktatás elégtelensége szerepelt, de lehet ide sorolható a korai zárás is. Egyfelől azelőtt szakosodnak, hogy az alapkészségeket jól elsajátították volna, másfelől a szakiskolákban is követelik az általános tantárgyakat, épp olyan részletességgel, mintha általános jellegű képzés volna. Drámai példa volt erre az a lány, akit a számára kedves általános 6+6-os gimnáziumból szülei átírattak egy közgazdasági szakközépiskolába, ahol most szenved. A mama pedig elbizonytalanodott, jól döntött-e.

A lány szólama:

„– Nekem elég rossz volt, amikor kiraktak, mert én 6 osztályos gimnáziumban voltam, és hatodik, hetedik, nyolcadik az úgy jó volt, és utána átírattak anyámék ebbe a közgazdasági suliba tavaly, és eléggé nem örültem neki, mert egyrészt a társaságot ott kellett hagyni, és velük azóta is tartom a kapcsolatot, ez egy más dolog, de mégiscsak elég rosszul esett, hogy anyám eldöntötte, hogy igen, járok előkészítőbe, és mész majd felvételizni, és ránéztem, hogy én ide? És mondta hogy igen, mert ez egy tök jó szakma, és majd meglátod. És én azóta is küszködök, hogy miért kellett ide. De majd leérettségizek, és meglátom, hogy továbbtanulok-e.”

A mama szólama:

„– Nekem egyházi iskolába járt a lányom először, úgy volt, hogy ebbe a 12 osztályosba. Pontosan ezért, mivel nem tudja eldönteni, hogy valójában mi akar lenni. Akkor menjen, aztán tanulgasson 18 éves koráig, és majd akkor eldönti. Aztán ahogy kezdett 14, 15 lenni, kamaszodni, akkor úgy én is viszszagondoltam a múltamra, és azt mondtam, hogy és most mi lesz, ha ez a lány 17-18 éves korában meghülyül, igaz hogy leérettségizik, de meghülyül, és férjhez akar menni, meg mit tudom én, meg szórakozni, meg pénz, az élet, mint ahogy már most feltette nekem a kérdést, hogy ő miért nem mehet szórakozni? Meg ő hadd menjen. És azt mondtam, mit csinál egy sima érettségivel? Mind szép és nagyon jó, hogy jól tanul, de mihez fog érteni 18 éves korára, ha mégsem fog továbbtanulni egyetemen, főiskolán. És akkor döntöttünk úgy az apjával, hogy akkor inkább egy szakközép. Viszont a szakközépben látom, hogy nem adják meg azt a szintet, amit az előzőben kapott. Szóval ott valóban nevelték. Ez más egyházi, zsidó, nem szégyen. Nem zsidó a gyerek, de bevették. Katolikus. Azért vittük oda, mert tudtuk, hogy nagyon jól nevelnek, ők nem verték egymást, nem nyomták egymást a vécébe. Ott nem volt verekedés, nem volt semmi rossz, és ott volt az, hogy szeretett a gyerek tanulni. Most kivettük egy szakközépbe, hát nem tudom, itt is van, aki jó tanár, azt mondta, de nincs olyan mértékben. Nem tudom, a fizetésük miatt, egész biztosan, mert ott tudomásom szerint jóval többet kerestek a tanárok.

Most túl van valahol terhelve. A másik iskolában is túl volt. Ott is az volt, hogy hazajött, leült, és írta sorban a leckéket. Napi öt tantárgyat mire megír, meg is tanulja közben még rendesen. El is olvassa a kötelezőt, még ott tart. Itt bejöttek pluszban a szaktantárgyak. És ugye maradt ugyanaz a biológia, történelem, földrajz. Minden megmaradt szakközépben, ami nekem új volt. Mert még pár évvel ezelőtt nem így működtek, hogy megmaradtak a tárgyak, és pluszban bejött 3-4 szaktantárgy is. Nem tudom, a gyerek hogy fogja ezt jól mindet elsajátítani. Ha ennyire leterhelik őket. Míg az érettségiig eljutnak, nem biztos, hogy annyira fogja tudni a történelmet is, meg a matekot is, mert azért közben egy-egy szaktantárgyat is kell neki tanulnia.”

2.2. A formális teljesítés erőltetése, érettségiközpontúság, a lexikális tudás dominanciája

A tantárgyak kategorizálásában egyik elsőként említett szempont a gimnáziumokban: „a továbbtanuláshoz kötelező és nem kötelező”.

„Minél előbb el kell ezt dönteni szerintem. […] így a továbbtanuláshoz. Már nyolcadikban jó ráállni valamire az agynak.” (Kaposvár, gimnazista)

„Korán el kell dönteni, és akkor arra kell csak koncentrálni inkább. Hogy azt tanuld nagyon, és nagyon alaposan.” (Kaposvár, gimnazista)

„Ez nálunk is volt a nyolcadik osztályban, hogy gond volt, hogy földrajzórán és énekórán történelmet tanultak, mert az adott történelemtanár az tényleg bevasalta az összes évszámot. És ilyenkor, mikor történelemből felvételiznek, érettségiznek, az fontosabb, mint a földrajz vagy a biológia vagy az ének. Mikor nem azt fogja választani. A gyerek automatice szelektál.” (Kaposvár, szülő)

„Én nem tudom, mi akarok lenni. Először az a cél, hogy leérettségizzek, utána majd eldöntöm. (Budapest, szakközépiskolás)

„Akkora a tananyag, hogy nem is lehet feldolgozni. Nem emlékszem egy évre sem, hogy fel tudtuk volna az az évre kiszabott tananyagot dolgozni.” (Kaposvár, gimnazista)

– Én azt látom, ma ahhoz, hogy egy gyerek leérettségizzen, ahhoz neki sokkal többet kell tudni, mint amennyit mondjuk nekünk kellett tudni évekkel ezelőtt. Alaposabban, bővebben, több tantárgyból is kell neki érettségi vizsgát tennie. Tehát ehhez mindenképpen kell az a többlet, amit neki meg kell tanulni. És valószínűleg nehezebb dolga van. Én mindig azt mondom, valószínű az én gyerekeimnek sokkal nehezebb dolga van a tanulásban, mint annak idején nekem volt.

– De hadd mondjam közben, valóban úgy van, hogy nekünk sokkal könnyebb volt, de amit mi akkor megtanultunk, azt a mai napig is tudjuk. Ezek a gyerekek nem biztos, hogy ha le is érettségiznek 1, 2, 3 év múlva.

Moderátor: És mitől lehet ez, hogy amit mi megtanultunk, az alaposabb és maradandóbb?

– Nagyobb az anyag. Rohannak.

– Igen.

– Teljesíteni kell félévre, nem tudom, meddig kell eljutni. És ha törik, ha szakad, el kell jutni addig, akkor új évben már új anyagot veszünk.

– Mindegy, hogy tudja a gyerek vagy nem tudja. Tud-e építkezni a tudására vagy nem. Megyünk tovább, mert nekem a tantervet teljesíteni kell. (Budapesti szakközépiskola, szülő)

„[…] a fizikát, amíg elmondja, elmondja, hogyha a könyvet nem fejezzük be, a következő évben nem azzal kezdjük. [Azt honnan tanuljátok meg?] Azt nem tanuljuk meg. (Kaposvár, gimnazista)

„Egy gimnázium lehetne ötéves is, és akkor talán beleférne. És akkor még maradna idő, hogy átvegyék az előző négy év anyagát.” (Kaposvár, gimnazista)

„Történelemből is, amikor a lexikonokat el lehet interneten érni, mi a csudának kell megtanulni azt, hogy melyik király mettől meddig, miért nem csak azt, aki ténylegesen annyira formálta a történelmet. Elég azt, nem? Az életrajzokat hogy szóról szóra, mi a fenének kell megtanítani? Tök fölösleges.” (Cegléd, szülő)

Ráadásul az ilyen lexikális tanulásnak a szülők szemében igen csekély a hatékonysága is. Rendre fölbukkant az a nézet vagy akár saját tapasztalat, hogy amit felelésre, vizsgára, érettségire megtanultak, annak a zöme elveszett, rövid idő alatt elfelejtették.

„Olyan sok lexikális adatot meg kell tanulni a gyereknek, amire szerintem nem feltétlen van szükség. Nagyon sok történelemtanár szigorúan bevasalja rajtuk, hogy minden nem alapvető évszámot is tudjanak. Látom a fiamról, amikor tanul, mert az előző években volt az, hogy anya, felmondanám. És akkor egy történelemleckét mikor felmondott nekem, abban volt 20 évszám. És véleményem szerint, sőt biztos vagyok benne, hogy egy hét múlva ebből emlékezett kettőre, de meg kellett tanulni órára, mert csak az az ötös és csak az a jó, és csak azt fogadja el a tanár.” (Kaposvár, szülő)

„A legkisebb országnak a gazdasági földrajzától elkezdve mindent magolni, tudni, és egy hét múlva szerintem abból nem tudtak semmit.” (Kaposvár, szülő)

Ebből az ördögi körből kiutat jelenthetne az a megoldás, hogy az egymással összefüggésben is oktatható tárgyakat egy alapismereti tömbként tanítsák, miáltal az átfedések és az összefüggések hiánya kevésbé nehezítené a szaktárgyak elsajátítását. Erre a tömbösítésre volt néhány kósza utalás, egy szülő pedig – feltehetőleg a szokásosnál nagyobb tájékozottság birtokában – konkrét javaslatot is tett. Ez a javaslat azután némi inkubációt követően jó visszhangra talált a többi szülő körében. A gondolatmenet a „melléktárgyaknak” tekintett ének, rajz stb. státusából indult ki, és haladt egy új tantárgystruktúra irányába.

– Én azt gondolom, hogy minden tantárgyra szükség van, de az olyan tantárgyakat mint az ének, a torna, a rajz és ami tényleg egy embernek a saját nem is tudom hogy fogalmazzak…

– Képessége.

– Igen. Ebben akkora különbségek vannak, mert ehhez affinitás kell, és ezeket vagy ne osztályozzák, vagy legyen olyan laza, hogy valamikor a gyerek lazíthasson, de nem, énekórára is görcsösen készülünk, meg tornaórára is görcsösen készülünk, hogy át tudjuk-e ugrani azt az izét, és kettesünk van tornából, a másiknak ötöse van. Vagy mondjuk a rajzkészség is nem minden embernek adatik meg, az egyik ember nagyon jól rajzol, a másik eszméletlenül rosszul. Ezek a tantárgyak, ezek is szükségesek, nagyon fontosak, csak lenne valami olyan, hogy lazító tantárgy, és talán valahogy egy kicsit…

– Oldódnának.

– Nem kéne olyan erősen az az osztályzás.

– Az összes többi tantárgy szerintem nem kerülhető ki osztályzás nélkül, mert az osztályzást nem tudom, hogy ki tudnák-e venni vagy nem, de az alapműveltséghez minden hozzátartozik, hogy tanuljanak történelmet, biológiát, hogy egy gyerekből mi lesz, ezek megtanulhatók, olyan tantárgyak, és egy rajzot maximum elméletileg meg lehet tanítani, de a rajzkészséget, az énekkészséget, a tornakészséget… Értitek, mire gondolok? Ezek olyan tantárgyak, ami nem osztályozható.

– Kérdés, hogy melyiket törölhetjük el. És nem törölhetjük el se a rajzot, se…

– Én inkább fakultatívan képzelném el ezeket a tevékenységeket. Szó volt az énekről, a testnevelésről. Tehát választható, hogy rugalmasabb legyen. Ha meg csökkenteni kéne, akkor úgy vonnám össze a tárgyakat, hogy lenne egy reál, meg lenne egy humán kategória, és ott meg akár egy tanár is taníthatná a magyar nyelvet, irodalmat, történelmet. Nem biztos, hogy el kéne választani, másrészt az osztályzás se biztos, hogy szükségeltetik, hogy lemérjük a diákot mindennap, hogy most felkészült vagy nem. Mert az én személyes tapasztalatom, hogy olyan dolgokat tanítottak meg velem már középiskolában, amire semmi szükségem nem volt a mai napig.

– Ez igaz.

– És a 90 százaléka a tudásnak ilyen. Időtöltés. (Budapesti nyolcadikosok szülei)

Fennáll azért az aggodalom, hogy a tananyag csökkentése tovább rontja az érettségi színvonalát, de valószínűleg könnyű érvelni az ilyen aggodalommal szemben, ráadásul éppen az illető szülő saját érveivel:

– Van egy ismerősöm, aki most érettségi elnök, és azt mondja, őrület, hogy miket mondanak ezek az érettségizők az érettségin. Valami, mint a tökök. Ezzel a nagy hajtással együtt olyan hülyeségeket beszélnek az érettségin, akkor most elkezdenek tömbösíteni, mindenből levesznek egy kicsit, és akkor már a végén megmarad megint a nagy semmi. Nagyon vékony pengén táncolunk mi itt. (Budapesti nyolcadikos szülője)

Az érem másik oldala, hogy a túlságosan korai szakosodás olyan alapvető készségeket hanyagol el, amelyek hiánya akár egy életre szóló hátrány is lehet:

– Én azért azt mondom, az egyik volt kolleganőm véleménye is, ő szakközépbe járt, és utána statikus mérnök lett. És összehasonlította magát a férjével, aki gimnáziumba járt, és mondta, hogy ő szenved. A fogalmazás és az egyebek mennyivel más, és könnyebben fogalmaznak azok, akik gimnáziumba jártak. Ez óriási előny, és még a beszédben is. Neki be kellett hozni. Tehát volt lemaradása. (Budapesti nyolcadikos szülője)

A végkicsengés azért mégis az, hogy inkább a tömbösítés valamilyen megoldásához kellene folyamodni, mert a mostani úton nem jutunk messzire.

– Ha megtanulja alaposan, akkor az jobban megmarad.

– Éppen ezért nem kéne annyit nyüstölni a gyerekeket.

– Lexikális tudásra nincs szükség szerintem.

– Ezért volt jó ötlet a tömbösítés, hogy hátha abból egy szerkezet beállna. Ez a bajunk, mindent akarunk, mindent beletömni. Tölcsérrel a gyerek fejébe próbáljuk, ahelyett, hogy megpróbálnának egymás között a gyerekek élni azzal a tudással, amit megtanítunk nekik. Nem tudnak vele élni. (Budapesti nyolcadikos szülője)

2.3. A funkcionalitás fogyatékosságai

Van egy sor tárgy, amiről rendre az volt a tapasztalatuk, hogy az iskolában nem lehet elsajátítani, miközben ezek nyújtanák talán a legfontosabb alapkészségeket: mindenekelőtt a nyelv, azután a matematika és a számítástechnika. Nem feltétlenül fogalmazták meg konkrét kifogásként, hogy az iskola nem készít föl ezekből az igényeknek megfelelően, egyszerűen csak beszámoltak róla, mint magától értetődő dologról, hogy ezeket iskolán kívül, magántanárnál vagy egyéb formában kell tanulni ahhoz, hogy a kívánatos készségszint elérhető legyen.

– Nekem angolból muszáj.

– Ha muszáj, akkor miért muszáj? Neked valami belső kényszer, vagy a szüleid?

– Nem, egyrészt a suli, meg valamilyen szinten belső, magamtól is akarom. Ideje megtanulni, tudni kellene, meg tényleg ha kérdezik a suliban, tiszta ciki, hogy mindenki tudja csak én nem. Meg a szülő is belejátszik persze, hogy ’miért van már megint rossz jegyed, na gyerünk csak különórára!’

– Hétvégén bukta.

– Én számítástechnikából szoktam különórára járni. De azt csak a magam szintjén, mert szeretem, csak magamért. Az iskolában is van számítástechnika óra, de az nem elég.

– Matek, amit az előbb meséltem, különóra.

– És az milyen? Mi késztet arra, hogy külön matekra járjál?

– Anyád.

– Nem. Mondom, gyenge vagyok belőle, és ez egy jó pont a tanárnál. Meg a gyakorlás, amit éppen veszünk anyagot ez egy plusz segítség. (Budapest, szakközépiskolások)

„Igen, azért fáradt, mert nem elég az iskolában eltöltött idő, például nekem angolra kell a gyerekemet külön járatni, mert nem elég az a nyelvoktatás, ami az iskolában folyik, hogy majd valamikor elérjünk egy középfokú nyelvvizsgára. És sokan vannak, itt a TIT-be járnak a gyerekek, és rengeteg gimnáziumból járnak oda, és mondják, hogy egyik iskolában sem jó. Van angol tagozatos gimnázium, hogy ott se megfelelő. Nem készíti fel a gimnázium negyedik osztálya úgy a gyereket, hogy egy középfokú nyelvvizsgát le tudjon tenni. Vagy még tovább, ahhoz el kell járatni, vagy nyelvtanfolyamra. Szerintem az lenne az ideális, hogy egy gimnázium fel tudná a negyedikre készíteni mindenféle plusz óra nélkül. Az embereknek nem kerülne pénzébe se. A gimnázium készítse fel úgy negyedikre, hogy az a gyerek le tudja tenni azt a nyelvvizsgát.” (Kaposvár, szülő)

A szülők bírálták az új rendszert, amely megnehezíti a hatékony képzést azok számára, akik nem akarnak továbbtanulni, hanem szakmát szeretnének.

– A tanárok is mondják, hogy ez az új rendszer nem igazán jó. A szakközépiskolák, ami régen volt szakiskola meg szakközépiskola, az mind gimnázium lett, és ugyanúgy tanulják az alaptantárgyakat, meg esetleg a szakmához kapcsolódót harmadikban, de semmi, csak leérettségiznek, és utána kell még járni két évet, és akkor kapják meg a szakmát, szerintem ez tök nagy hülyeség.

– Erre meg azt mondtam a gyereknek, hogy ha két évet tanul érettségi után, és még mindig csak szakmája van, akkor ennyi erővel már négy év főiskolát is letehet. Nem sok értelmét látom.

– Meg az, hogy a szakiskolák vagy szakmunkásiskolák is megszűntek. Nem tudom, azért nem mindenki szeretne továbbtanulni, vagy nem mindenki tud…

– Nem tud.

– Nem tud. Igen. Mert szerintem akik most szakközépiskolába vagy gimnáziumba járnak, a szakmát nem is tudják úgy elsajátítani, mint régen. Mert régen voltak szakmunkások, amikor dolgoztak a szakmában. Most meg semmi, nincs is gyakorlat, csak az elméleti rész. És akkor hogyan tovább az életben? Kész. Vége.

– A gyerek nincs olyan szinten esetleg agyilag, hogy egyszerűen elkezd egy ilyen középiskolát, 16 éves koráig elvégzi az első, másodikat, és utána el fog kutyulódni.

– Ma nem divat az, hogy odafigyelünk a gyengébb tanulókra, felkaroljuk a tanárok részéről is, az osztálytársak részéről is, hanem teljesíteni kell, menni kell, haladni, ha bírod, bírod, ha nem, akkor kiesel. Hulljon a férgese jelszóval.

– Nem tudom, ezek az ipari iskolák most megszűntek, nincsenek, ezek a gyerekek fel fogják adni, mert aki most is elsőben kibukott, már most ismétli a kilencediket, jövőre a másodikban ne adj isten megint megbukik, megint ismétli, és már 4 évet járt, és még mindig csak ott van a tizediknél, és fel fogja adni. És abbahagyja, és nincs se érettségije, se szakmája, semmije nem lesz. (Budapesti szakközépiskolai szülő)

Az iskolai rendes nyelvtanítással kettős baj, hogy miközben növeli az óraszámot, a hatékonysága elenyésző, és mivel a gyerekeknek meg kell felelniük annak az érettségi követelménynek, hogy legyen egy középfokú nyelvvizsgájuk, így magántanárhoz kell járniuk.

– De most már annyira magas a követelmény, hogy egy középfokú nyelvvizsga azért legyen egy gyereknek, és ezt nem tudja az iskolában olyan könnyen megszerezni, de akkor is az iskolában tanulja, és nagyon sok nyelvórája van, ami ugyancsak terheli, hogy akkor már 7-8 órájuk van egy nap.

– Az az egy plusz nyelv, amit tanulnak, de azt rendesen tanulják meg, és miután olyanok a szavak, témakörök, elő fognak jönni, azért bele lehet vinni valami kis érdekességet a történelemből, ebből-abból, tehát mint egy rendszer. Utána biztos, hogy le tudnák tenni. Mert így én csak azt tudom, hogy aki nem jár különórára, nem fogja tudni letenni a nyelvet. Azzal az oktatással nem. És azt látom, ami régebben volt, ez az idegen nyelvű iskolák, hogy első évben semmi mást nem csináltak, egy évig csak nyelvet, de mindig kapcsoltak azért valami kis érdekességet, minden tantárgyból adtak nekik azon a nyelven, és egyszerűen úgy megtanultak. Voltak tantárgyak, amit csak németül vagy olaszul, tehát azon a nyelven tanultak. Nem minden tantárgyat, de jó párat, és ez biztos, hogy segítene. Vagy legalább egy fél évet. (Budapesti nyolcadikosok szülei)

Nem csupán a nyelvvel, általában a különórákkal kapcsolatban is volt olyan nézet, hogy azokra azért van szükség, mert a rendes iskolai órákon nem lehet elsajátítani a megkövetelt tudást.

Moderátor: Különórákról mi a benyomásotok?

– Nem örülnek neki.

– Fárasztó.

– Szükséges.

– Szükséges rossz.

– Az órán nem bírják azt megtanulni, amire szükségük van. Az a tudás…

– Amit követelnek tőlük, nem amire szükségük van. Mire van szüksége. Én úgy gondolom, hogy sokkal többet követelnek, mint amire szükségük van. (Budapesti nyolcadikos gyerekek szülei)

2.4. Stressz

A diákokat érő stressz egyik forrása a túlterhelés, illetve a továbbtanulásra való készülés, de ez önmagában még nem magyarázza az összes problémát. Vannak, akik stressz nélkül egyszerűen elhanyagolják a tanulást és beérik a rosszabb jeggyel. A terhelés igen fontos stresszorhatása a számonkérés módjában érvényesül: a hagyományos feleltetés az osztály nyilvánossága előtt, amiben igen gyakran benne van – nem is mindig a tanár szerepétől függetlenül – a nyilvános megalázás mozzanata.

Kérdés: A felelésről milyen rajzfilmjelenet vagy -figura ugrik be?

– Tom és Jerry.

– Amikor a Jerry állandóan szívatja a Tomot.

– Nem, a Tom próbálja szívatni a Jerryt, de mindig a Tom...

– És Tom a gyerek, Jerry meg a tanár. (Budapest, szakközépiskolások)

A hasonlat egyértelműen a szituáció antagonisztikus voltát példázza.

„Én azért tudnám javasolni az alappszichológust, aki teljesen független a tanároktól, akihez a gyerek odafordulhat, és akár a sikerélményét, akár a kudarcát, ami érte sérelem akár a többiekkel, átsegíti ezen a problémán […] nagy szükség van rá. Nagyon sok gyereket vittem pszichológushoz, és az egészségügyből tudom, hogy a gyerek már úgy jön, hogy fáj a hasa, amint megindul az iskola. Hasfájás, fejfájás. Gyomorideg és minden. És ez szomorú. [És ez mitől van?] A félelemtől.” (Kaposvár, szülő)

„Tehát szégyelli magát, ha az úgy nem jönne be, vagy talán a megszégyenítéstől is, mert én ilyenről is hallottam, hogy az osztály előtt elég csúnyán a pedagógus a többi gyerek előtt megszégyenítette.” (Kaposvár, szülő)

Ez a probléma fokozottan jelentkezett azoknál a gyerekeknél, akiket 6 osztályos vagy 8 osztályos gimnáziumba írattak át.

– Nem mernek megszólalni.

– Görcsölnek.

– Mi is átvittük a gyereket, de magunk között szólva az az érzésem, hogy rosszul csináltuk.

– Hogy hülyeség.

– Igen. Hagyni kellett volna ezt a rendszert úgy, hogy 8 általános, gimnázium vagy középiskola, és felső iskola. Egyetem, főiskola. Nem igazán jó. Én is ugyan kívülről azt mondom, nem bántam meg, de igazából látom a gyereken, hogy elég nehéz. Akkor, amikor ő az általánosban jól tanult, tényleg jó tanuló volt. Most itt azért elég rendesen összeszedte magát, pedig igyekszik. De látom, hogy álmatlan éjszakája van. Nem szólok azért, mert a barátai feljönnek, akkor is látom, hogy egymás között mondják a magukét. Nem szólok bele, nem is tartozik rám, iparkodok úgy rendezni, hogy ne legyen ebből gond, de látom, hogy el vannak keseredve. Nem egyszerű bekerülni.

– Itt most nehezebb sikerélményt elérni.

– Felnőtteknek kellene, hogy legyenek. Jóval felnőttebbnek, mint ami korosztályuk szerint van. (Budapest nyolcadikos gyerekek szülei)

S egy már-már kóros eset:

– Nekem van egy kisebb kislányom, nekem a fiaim nem szeretnek túlzottan tanulni. De ez a kislány, ez a 11 éves, ez este, a múltkor elmesélte, hogy a paplant hogy tette, hogy én ne vegyem észre. Azt mondja, ő még kettőig konspirált, kettőig tanult, utána felhúzza az órát, ötkor már keltett a lányom. Mert idegen nyelven kellett tanulni biológiából, és teljesen ki volt, hogy ő ezt nem fogja tudni megcsinálni.

– Igen.

– Félelemmel járnak. Úgy mennek iskolába, hogy félnek. (Budapest nyolcadikos gyerek szülője)

A helyzetért a szülők részben magukat, de még inkább a rendszert hibáztatják. Szerintük ez az iskolarendszer rákényszeríti a gyerekek jövőjével törődő szülőket arra, hogy kitegyék ennek a stressznek fiaikat, lányaikat.

„Nem tudom, kinek mi a véleménye, nekem ez a véleményem. Az, hogy az itt ülők közül ki hogy és miért döntött úgy, hogy 4+8 vagy 6+6, azt is nem tudom, kinél mi motiválta. De nálunk az motiválta, hogy én majdnem ott hagytam volna a gyereket a 8+4-ben, ha nem lett volna az, hogy hatodik osztályra minden értelmes gyereket elvittek, felvételiztettek és elment. (Budapest nyolcadikos gyerekek szülei)

2.5. Elidegenedés a tanulástól – az iskolai tanulástól

Ez az attitűd drámai módon jelentkezett a budapesti szakközépiskolások csoportjában egy projektív játék kapcsán. Azt játszottuk, hogy a moderátor egy marslakó volt, akinek el kell magyarázniuk, hogy mit is jelent, miből is áll az iskola. A diákok diktálták az összetevőket. Íme az első nekifutásra előállt lista a spontán említés sorrendjében:

– Büfé.

– Radiátor, asztalok, székek, rácsozott ablakok.

– Van virág is.

Moderátor: Aztán? Nyilván nem csak fizikai dolgokról van szó.

– Sok nikotin.

– Számítógépek.

– Kísérleti eszközök.

– Robbanó eszközök.

– Pizzafutár.

– Kávéautomata.

– Telefon.

A moderátor megkísérli a „tartalmi” elemek felé terelni a diákokat. Az eredmény:

Moderátor: Jó. Ez most viszonylag kerek kép. Nézzük most azt a részét, ami formális része, hogy vannak órák, meg foglalkozások, meg nem tudom én, mi minden, majd mondjátok! Ezeket is soroljátok fel!

– Teadélután.

Moderátor: Tantárgyanként.

– Órák.

– Sport.

– Filmklub.

– Diákönkormányzatnak az ülései.

– Délutáni sport.

– Szívatás.

– Szülői.

– Fogadóóra.

– Külön meghívó az igazgatónőhöz szülőkkel együtt.

– Ellenőrző.

Moderátor: Van-e még valami? És most azt volna jó elmondanunk, ami számunkra létfontosságú.

– Büfé.

Végül a fonákjáról is megpróbálkozik a moderátor, hasonlóan sokatmondó eredménnyel:

Moderátor: Tegyük fel, hogy mi vagyunk az oktatási miniszter tanácsadója, és mi súghatunk neki, hogy mi az, amit hagyjon el az iskolából, mert fölösleges. Mivel kezdenétek?

– Tanárok.

– Tanítás.

– Ellenőrző.

– Szívatás.

Egy másik tünet, ami az iskolai tanulástól való elidegenedést mutatja, hogy számukra az iskolába járás egyetlen pozitív oldala, hogy saját korosztályuk társaságában lehetnek. Mindjárt a bemutatkozásnál elhangzott a kérdés: Mi a kedvenc iskolai tevékenységetek? Van-e olyan óra, tantárgy, amit szerettek?

Szilvi, külkereskedelmi szakközépiskolába járó, ambiciózus lány:

„Én amúgy nem szeretek suliba járni, de én a társaság miatt szeretek. A tanulás miatt nem, de a társaság miatt igen.”

Anett, közgazdasági szakközépiskolába járó, jól tanuló lány:

„Nekem is igazán a társaság az, ami megragadott az osztályban az első pillanattól kezdve.”

És ez így ment körbe, egyedül az utolsó, a nyolcadik fiatalember említett szaktárgyat, amit kedvel.

Egy másik projektív játék hasonló eredménnyel járt, viszont az elhangzottak már átvezetnek a diákok számára érdekes témákhoz. A játék abban állt, hogy képzeljék el, fordított nap van az iskolában, és ők taníthatnak valamit a többieknek. Milyen tárgyat választanának?

„Semmi olyant, ami van az iskolában. Valami pluszt.” (Budapesti szakközépiskolás lány)

Aki mégis iskolai tantárgyat választott a fordított napra, az tartalmilag határolta el magát tőle:

„Irodalom. Igazából nem tudom, mert amit az iskolában tanítanak belőle, az iszonyatosan sivár és unalmas. De vannak ennek a művészeti ágnak érdekes elemei.”

Nem tért el jelentősen a budapesti nyolcadik évfolyamosok mentalitása sem, jóllehet többségük jó hírű hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumokba járt.

– Padokból.

– Fából.

– Tégla.

– Tanárok.

– Tantárgyak.

– Diákok.

– Tanórák.

– Barátok, ellenségek.

– Szar kaja.

– Csengetés.

– Szünet.

– Ebéd.

– Kaja, ami nem jó. Valami ebéd, ami nem jó.

– Étkezés.

– Pingpongasztal.

– Tanárok.

– Kötelezettségek.

– Vannak bulik is.

– Kötelezettség is van.

– Mint például?

– Mint például? Hogy tanulnod kell, és benn kell lenned az óra alatt.

– Hogy benn legyek, az kötelezettség, hogy tanuljak, az nem. (Budapesti nyolcadikosok)

2.6. Tantárgyi és egyéb témákkal kapcsolatos igények

A „fordított nap” játék kapcsán is és más apropókra is vetődtek föl olyan részben meglévő, részben az iskolai tantervekből hiányzó témák, amiket a diákok szívesen tanulnának. A meglévő tárgyak közül a budapestiek körében legnépszerűbb a számítástechnika és a testnevelés. A testnevelés jelenlegi oktatásával azonban nagyon elégedetlenek. Mindenekelőtt keveslik, ami azt is jelenti, hogy az egy óra testnevelésből az improduktív arány, különösen ha a bemelegítést is ide soroljuk, márpedig ők ide sorolják, rendkívül nagy. Gyakorlatilag alig marad 10-15 perc tényleges, számukra is kikapcsolódást jelentő testedzésre.

Az oktatásból szerintük jelenleg hiányzó néhány téma:

• Viselettörténet, öltözködés, divatok, stílusok
• Viselkedéskultúra (kiderült, hogy ilyen van néhány iskolában). Ezt a szülők is hiányolták.
• Drámaóra (egy helyen ilyen is létezik)
• Drogismeretek
• Szexuális felvilágosítás (de nem az az évente egy óra, ami a biológiakönyvre támaszkodik!) Ezt támasztja alá a kaposvári szülőcsoport egyik résztvevője, aki tinédzserambulancián dolgozik.
• Csillagászat

– Én számítástechnikát tanítanék, mert a tanárunk semmi fontosat nem mond el végül is. A mai világban nem ér semmit az, amit elmond.

Moderátor: Mi hiányzik? Amit te tanítanál, amit ő nem.

– A netezés. Annak én nagyobb lényeget tanúsítok. Ennyi. (Budapesti nyolcadikos)

• Autóvezetés, jogosítvány megszerzése

„[…] a másik része, a gyakorlatiasság meg elmarad az egészből. Például mikor mi iskolába jártunk, minekünk volt gyakorlati óránk, ahol voltak tűzhelyek, én mindig itt lyukadok ki. Annyi gyakorlati dolgot tanultunk, ezek a gyerekek semmit. Mi tanultunk villanyt szerelni. Mi tanultunk főzni, mi tanultunk varrni. Ezek a gyerekek soha, egyetlen egyszer sem semmit. Ők csak szigorúan az elméletet tanulják. És abban is annyira mélységben belemennek, hogy utálják. Én mondjuk kémiára meg biológiára célzok. […](Kaposvár, szülő)

A diákok egyetértettek abban, hogy az iskolai testnevelés nagyon kevés, messze elmarad az igényeiktől. Ez általában is igaz a sportolásra, amit a szülők is elismernek, azok a szülők, akik a tanulmányi eredmények javítása érdekében gyakran arra késztetik vagy kényszerítik a gyerekeiket, hogy hagyjanak föl a sportolással.

– Sportolás.

– Többet sportolnának a mai gyerekek. A sport, ha valaki komolyan csinálja, az nagyon sok időt elvesz a tanulástól. Neki azt el kell döntenie, hogy vagy lazán sportol, hogy a teste formálódjon, valamit csinál, vagy pedig valamit komolyabban csinál, de akkor nem jut annyi ideje a tanulásra vagy fáradt. Ez egyértelmű. (Budapesti nyolcadikosok szülei)

2.7. A diszfunkcionalitás tünetei

A szaktárgyakat részletekbe menően, nagy létszámú osztályokban frontálisan oktatva nehéz jó eredményt elérni. Ehhez járul az is, hogy az így leadott anyagok esetén a házi feladatok és a számonkérés sem tud hatékony lenni.

– Egy biosz óra. Tavaly volt nálunk csak biológia, és abból állt, hogy becsengettek, bejött a tanár, egy 20-25 év körüli, és elkezdett magyarázni ilyen ismeretlen szakszavakkal nekünk. És semmit nem értettünk az egészből. Pedig egyszerű volt, a biológia nem egy nehéz tantárgy. És ilyen ismeretlen szavakat mondott meg minden, meg rajzolt a táblára ilyen teljesen értelmetlen ábrákat, de komolyan értelmetlen volt, mert ilyen összevisszaságot, semmit nem lehetett belőle leszűrni. És végül is abból állt, hogy mindig feleltünk, és egyáltalán nem hallgattunk rá, és aztán kicsöngettek. Akkor felelt két-három ember egy órán. Ami teljesen normálisan lezajlott.

Moderátor: Az mit jelent, hogy normálisan lezajlik egy felelés?

– Hát az, hogy kimegy az ember, elmondja a dolgot, aztán visszamegy. És kap egy jegyet.

Ez a „teljesen normális” felelés a diákok fejében a következő szerepet tölti be:

Moderátor: Mi a célja a számonkérésnek szerintünk?

– Hogy legyen osztályzat.

– Hogy boldogulni tudjunk a továbbiakban.

– Valahol el kell helyezkedni.

– Ha most nekem nincs kedvem tanulni, és holnap nem lesz semmi, akkor nem érdekel. De tudom, hogy a jövő héten kell tanulni, akkor a héten lazsálok, és mit tudom én, vasárnap elkezdek tanulni valamit. (Budapesti szakközépiskolások)

A rosszul működő iskola és tanár persze saját magára nézve is veszélyes lehet. A szakközépiskolások körében elhangzottak olyan történetek, amikor a tanárt – szerintük mert nem állt hivatása magaslatán – kikészítették.

Moderátor: Egy kémiaóra eléggé más tárgy, mint egy törióra. Hogy zajlik a kémiaóra?

– Bejön a tanár, leül, csöndben legyetek. Kussban. De így, nagyon flegmán beszél velünk. De öt perc múlva visszaszól, hogy pont jó osztályba cseppentem. Eléggé olyan osztály, hogy visszaszólnak a tanárnak, bármelyiknek. Már nem tanít minket, mert el kellett küldeni idegosztályra. Begolyózott a nénike picikét.

– Ez komoly?

– Ezt halál komolyan mondom, úgy kikészítettük a tanárt.

– Nálunk max. három hónapig bírják a rosszabb tanárok.

– Ez háromnegyed évet bírt ki.

Nem festettek vigasztalóbb képet a jó hírű gimnáziumok nyolcadik évfolyamos diákjai sem a tipikus tanóráról.

Moderátor: Hogy zajlik le az óra az elejétől kezdve? Tehát becsengetnek. Mondjuk egy tipikus óra.

– Késik a tanár öt percet.

– Fél órát.

– Becsöngetnek.

– Bejön a tanár. Mindenki vigyázban áll, leülünk, a tanár ad egy kis bevezetőt a múlt órai anyagból, akkor ha olyan kedve van, akkor feleltet, ha nem, akkor nem. Aztán belekezd a tananyagba. Aztán az elején még úgy élénk a társaság, aztán elalszik mindenki, és úgy óra végén feléledünk, aztán kimegyünk. (Budapesti nyolcadikos)

A szülők inkább a tanítás módszereit és a tananyag összeállítását kritizálták. A tananyagnál inkább a jobb szelekcióra és a készségfejlesztésre tennék a hangsúlyt.

„Igazából nem is csökkenteni, hanem minőségileg átértékelni. Szelektálni jobban, hogy mi a fontos.” (Kaposvár, szülő)

„Azt tanítsák meg a gyereknek, amikor olyan helyzetbe kerül, hogy szüksége van arra a tudásra, akkor tudja, hol keresse. […] A könyvtár, a számítógép erre való. Ez a jövő iskolája szerintem. Persze legyen egy tudásanyaga, hogy hol, mert súgni is csak annak lehet, aki tud valamit.” (Kaposvár, szülő)

„Talán a lelkükkel foglalkozzanak többet, ne csak a tudásukkal […] második osztály után olyan, hogy énekóra, talán nincs is. Aztán rajz. Színház. A művészetek. Azok annyira elsikkadnak. Az ember lélekből van, […] és ha a lelkén át megtalálják azt a gyereket, akkor talán többet is tudnak később teljesíteni.” (Kaposvár, szülő)

„Én meg avval nem vagyok kibékülve, hogy ugye van technikaóra, és mi köze van a lánynak a vasúti kocsi összerakásához, a lakatpántnak a szerkesztéséhez, hogy miért kell lánynak tanulni ilyet. Mert ő az életben ezt nem fogja fölhasználni.” (Cegléd, szülő)

„Történelemből is, amikor a lexikonokat el lehet interneten érni, mi a csudának kell megtanulni azt, hogy melyik király mettől meddig, miért nem csak azt, aki ténylegesen annyira formálta a történelmet. Elég azt, nem? Az életrajzokat hogy szóról szóra, mi a fenének kell megtanítani? Tök fölösleges.” (Cegléd, szülő)

„Nem jó, hogy két nyelvet tanítanak, mert eszméletlen. […] Muszáj lenne az egyiket megtanulni úgy, hogy legalább egy középfokút le tudjon tenni az ember.” (Kaposvár, gimnazista)

„Szerintem egyszerre egy nyelvet kell tanulni, aztán a későbbiekben kell még egyet. Mikor azt már tudjuk valamilyen szinten.” (Kaposvár, gimnazista)

Az olvasás oktatásának módszerét is érte kritika a szülők részéről, amit azután szépen általánosítottak a szakközépiskolások, amikor végszóként kellett összefoglalniuk véleményüket az iskolai oktatásról.

– Mindenki panaszkodott. A Meixner Ildikó módszerrel tanultunk, és szuper volt. És a helyesírása most sem az igazi. Még hetedikben is tapsolt. Mit csinálsz édes lányom? Mondja szótagolok. Kész. Azt hittem, ott ájulok el. Azt mondja szótagol. Mert így tanulták meg, hogy tapsoltak hozzá. És ha szóltunk, ugyanez volt a matekkal is, sajnos. Hogy most már a gyerek szeret olvasni, az nem ennek köszönhető, hanem annak köszönhető, hogy sikerült egy jó könyvet a kezébe venni, és elkezdte érdekelni. (Budapesti nyolcadikos gyerek szülője)

Moderátor: Végszó gyanánt, ha most valamilyen tanulságot kellene mondani, hogy mit változtatnátok gyökeresen abban, ahogyan a suliban a tanulás zajlik, akkor mi volna ez?

– Tanárok mentalitása.

– Módszerek szerintem.

– Hozzáállás.

– Hozzáértés.

– A tanítás módszerét. Hogy hogyan adják le az anyagot.

– Igen.

Moderátor: Mi az, ami hiányzik?

– Hogy nem elég fantáziadús, nem elég kreatív. (Budapesti szakközépiskolások)

2.8. Iskola utáni tanulás

Az iskolai órákon az elsajátítandó anyagnak többnyire csak kisebb részét tudják megtanulni. A már idézett lány, aki szerint a biológiaórán a tanár magyarázata használhatatlan, arra rendezkedett be, hogy majd otthon megtanulja. Hasonló megoldáshoz folyamodott egy fiú a fizikával. Az számít kivételnek, ha már az órán el lehet sajátítani az anyag nagyobbik részét.

– Meg van, amit az órán meg tudsz jegyezni. Főleg ha érdekes, akkor odafigyelsz, és nem kell otthon. Odafigyelsz, és jaj, erről beszéltünk órán.

Moderátor: Körülbelül, ha most hasunkra ütünk, mennyi az az arány, hogy ezt én a suliban az alatt az idő alatt, amit benntöltöttem, megtanultam, és mennyi az, amit még ezenkívül muszáj otthon megtanulnom. Mondjuk százalékban.

– 50-50. 60-40 inkább.

Moderátor: 60 a suliban? Többiek mit gondoltok?

– Inkább 20-80. (Budapesti szakközépiskolások)

Nem meglepő, de a diákok nem is rejtik véka alá, hogy a házi feladatok teljesítése igen gyakran teljesen formális.

Moderátor: Van-e olyan, hogy az a gondom, hogy nem tudom megcsinálni a házi feladatot?

– Van.

– Ha van időm rá, akkor utánajárok.

– Vannak olyan házi feladatok, amit éppen nem tudok. Akkor öt perccel óra előtt meg lehet.

Moderátor: Aztán még milyen más megoldások vannak?

– Amit nem ellenőriznek, azokat a tantárgyakat meg se írom.

– A szünetben.

A rossz módszer még rosszabb kimeneteleket idézhet elő. Egyik szakközépiskolás így nyilatkozott a házi feladatról:

„Laza suli. Alig van házi feladat. Végül is, nem nagyon adnak már. Úgysem fogjuk megcsinálni.”

A diákok ebben a kérdésben is jobban beletörődnek a helyzetbe, kevésbé panaszkodnak, mint a szüleik. Mintha természetes adottságként kezelnék. A szülők viszont háborognak, és közben persze hajtják is a gyerekeket.

– Túl sok nekik a lecke. Mire hazaérnek, főleg ilyen középiskolákban, hét-nyolc óra után három óra körül végeznek. Még utazik is egy jó félórát, háromnegyed órát, akkor végül is négy óra körül ér haza, amikor van egy kis ideje esetleg szuszszanni vagy egy zenét meghallgatni, hogy pihizzen, meg egyen, meg hülyéskedjen, és rögtön állhat neki tanulni, ami viszont egy középiskolában, ha ötkor nekiáll, minimum két órát kell neki. Például tegnapelőtt csak matekot másfél órát írt, mert annyi leckét kapott. Nem tudom, miért. Egyszerűen ezt is, hogy ennyi leckét vagy írásbelit miért adnak nekik délutánra, miért nem elég az, hogy szóban megtanulja az anyagot? Mert sok az írásbeli, és órákat vesz el, mire azokat megírja. És ugye hét óra tájékában igazából nem sok kedvük van valamihez a tévén kívül. (Budapesti szakközépiskolás szülő)

2.9. A szabadidő

A gyerekek többsége úgy érzi, nincs gond, van elég szabadidejük, tudnak bulizni. Amikor konkrétan beszélnek a napi programjukról, akkor kiderül, hogy a helyzet távolról sem ilyen idillikus. Mégis, valamiért a diákok nehezebben vallják be, hogy nem érnek rá sok olyan dologra, amit szívesen végeznének. A szülők ebből a szempontból közlékenyebbek voltak, jóllehet, nem ritkán éppen ők is ludasak voltak ebben.

Moderátor: Menjünk egy kicsit haza az iskolából. Azt hogy látjátok, hogy a gyereknek az iskola utáni ideje hogyan alakul? Mi az, amiben egyetértetek, mi az, amit jónak láttok, mi az, ami nem stimmel vele?

– Nagyon nem stimmel például, hogy nálunk van egy olyan sport, hogy a lányom él, hal érte. Nagyon régóta sportol, és nem fér bele. Most már heti egyre csökkentettük a sportot. Amivel szeretett volna később valamit kezdeni az életében. Úgyhogy munka mellett. Most ilyen lassított menetben halad előre.

Moderátor: Hogy zajlott ez a heti egyre csökkentés?

– Ez nagyon fájdalmas volt. Úgy kezdődött, hogy voltak versenyek, amin lehetett kategóriákat elérni, és Szilvi egyre lassabban haladt a többiekkel, és a heti 3-4 alkalom helyett tavaly már csak kétszer járt edzésre.

Moderátor: Ő ezt hogy élte át?

– Nagyon szörnyen. Még a mai napig is benne lenne, hogy iskolatáskával, batyuval rohan az edzésre, de egyszerűen tanulni kell. (Budapesti szakközépiskolás szülő)

3. Összefoglalás

• A diákok túlterheléséről egyfelől – a végeredmény tekintetében – összhang van: túlterheltek. Másfelől a kommunikációban másként működnek a szülők, mint a diákok:

• – A szülők explicit módon és indulattal fogalmazzák meg, hogy milyen rossz a mai diákoknak az ő idejükhöz képest. Ez annál is érdekesebb, mert fordítva működik, mint a szokványos „bezzeg a mi időnkben” attitűd.

  – A diákok mintha szégyellenék bevallani, hogy agyon vannak terhelve, adják a lezsert („bulizunk”), viszont a konkrét időmérleg-beszámolóikból és egyéb spontán elmondott epizódokból rendre az derül ki, hogy otthon leginkább alvás és tanulás várja őket; az otthoni tanulás aránya az iskolaihoz képest többségük megítélése szerint 50 százalék fölött van.

• A tanult anyag összetételéről szintén konszenzus van diákok és szülők között, de itt már explicit az egyetértés: túlteng a lexikális, gyakran fölösleges tudás, aminek megemésztésére időt sem hagy a tanmenet. Ennek azután fontos következményei vannak:

• – A rendszer a kisebb ellenállás irányában haladva a lexikális tudás számonkérésére épül, ami a mennyiség állandó növekedését/növelését vonja maga után.

  – A szakokra darabolt tananyag a tanárok szakmai sovinizmusát erősíti, és gyakran a jó tanárok is puszta lelkiismeretességből sokat akarnak tanítani – és számon kérni.

  – Mivel az érettségi és felvételi vizsgák is ezt a rendszert követelik meg, a ballaszt-tudás aránya óriási. Ezeket az ismereteket csak a vizsgáig kell tudni, s a diákok szinte már úgy programozzák magukat (gyakran talán dacból is), hogy – mint a poszthipnotikus amnéziában – a jegy, a bizonyítvány, az érettségi megszerzése után kitörlődjék a fejükből ez a ballaszt.

  – A mennyiség erőltetése nem hagy teret az elmélyült és egyben élményszerű, ezért érdeklődést keltő és fenntartó oktatás számára. A legtöbbször megfogalmazott kritika ennek hiánya, és a kivételek mind arról szólnak (legyen az történelem vagy kémia), hogy „szeretem a tárgyat, mert érdekfeszítően adja elő a tanár”.

• A lexikalitás túltengéséből és az ebből adódó anomáliákból egyenesen következik, hogy a diákok elidegenednek az iskolától. Az oktatással kapcsolatos részét kirekesztik a lelkükből, és már-már kérkedve a saját közösségüket nevezik meg a szinte kizárólagos motiváló tényezőnek, amiért érdemes iskolába járni.
• A diákok és szülők értékelése egybevág abban is, hogy az iskola nagyon rossz hatásfokkal tanítja azokat a létfontosságú tárgyakat, amelyeknél nem lehet cél az időzített lexikális tanulás, hanem elmélyülésre és készségszintű elsajátításra van szükség. Ilyenek mindenekelőtt a nyelvek, és ilyen a matematika és a számítógép. Meggyőződésük, hogy ezeket a tárgyakat nem lehet – a jelenlegi – iskolai keretek között elfogadható mértékben elsajátítani, ennek megfelelően a nyelveket és a matematikát tanulják a legtöbben különórákban, a számítógépet pedig változatos iskolán kívüli módokon.
• A diákok által csak közvetve kommunikált további következménye ennek a rendszernek a stressz. Úgy tesznek, mintha félvállról vennék a számonkérést, de a sztorik is és a szülők beszámolói is mást mutatnak. A stressz a számonkérés módjában és helyzetében kulminál, ami pedig ide vezet, az mind a fenti körülmények együttes hatása. A lexikális anyagok dominanciája a mennyiség folyamatos növekedéséhez, ez pedig a megnyugtató, valódi elsajátítás ellehetetlenüléséhez vezet. A gyakran a megszégyenülés kockázatát magában hordozó, a tanár abszolút dominanciáját hangsúlyozó feleltetés helyzetében a félig vagy alig megemésztett lexikális anyag visszaadása komoly streszszel jár. S hasonló összefüggés mutatható ki a számonkérés egyéb formái tekintetében, sőt hosszú távon is, amikor egyre közelebb kerül a nagy – lexikális – megmérettetés, az érettségi.

A rendszer úgy rossz, ahogy van, radikális reform igénye kitapintható, ugyanakkor erős a kétkedés a megvalósíthatósága iránt. A tanárok zömét nem tartják felkészültnek egy ilyen reformra.