Radó Péter

A tanulásfejlesztés politikája

Elöljáróban

Ahogy az eddigi előadások egymás után elhangzottak, különböző logikai szinteket érintettek meg. Nagyon távolról, az EU magasságából eljutottunk a nagyon gyakorlati, a közoktatási törvény módosításáról, konkrét oktatáspolitikai lépésekről és pályázati lehetőségekről informáló eladásokig. Ezután egy kicsit nekem megint emelnem kell a logikai színvonalat, és koncepciókról és stratégiákról kell beszélnem, és csak remélni tudom, hogy ezt a logikai bakugrást a szünet segítette áthidalni. Kezdjük talán azzal, hogy megkíséreljük értelmezni az előadás címét. Ahogy én értem a saját előadásom címét, nagyjából az a feladatom, hogy az élethossziglan tartó tanulásról, pontosabban a tanulás fejlesztését elősegítő oktatáspolitikákról beszéljek. Valószínűleg egy idő után önöknek az lesz az érzésük, hogy összebeszéltem Halász Gáborral, és tulajdonképpen nem csinálok mást, mint a magyar hazai rögvalósághoz próbálom közelebb vinni mindazt, amit Halász Gábor az EU-ról és EU-s oktatáspolitikai célokról mesélt. Biztosíthatom, hogy ilyen összejátszás nem volt közöttünk, de rengeteg dologban nagyjából ugyanarról fogok beszélni. Ezek a célok, ezek az eszközök és ezek az oktatáspolitikai problémák vannak benne a levegőben, és nemcsak az Európai Unió brüsszeli, a miénknél sokkal kevésbé szennyezett levegőjében, de a magyar oktatáspolitikai agendán, napirenden is ezek a kérdések szerepelnek. Természetesen mindezekről a dolgokról, mint ahogy említettem, igyekszem egy kicsit Magyarországhoz közelibb módon beszélni, és természetesen arra is törekedni fogok, hogy azokat az elemeit emeljem ki az egész élethossziglan tartó tanulásnak, amelyek a felnőttképzés szempontjából talán a legfontosabbak, leginkább relevánsak.

Mindennek megfelelően először arról fogok néhány szót ejteni, hogy az élethossziglan tartó tanulás oktatáspolitikájának milyen fontosabb pillérei vannak. Négy pillér közül az első egy holisztikus, rendszerszintű megközelítése a tanulásnak, amiről Halász Gábor egyébként elég sokat beszélt, a második a kínálat és a kereslet viszonyának, az oktatási kínálat és a tanulói oldalról megfogalmazott, illetve kitapintható kereslet viszonyának az újraértelmezése, a harmadik az oktatáspolitikák személyre szabottsága és a tanulókra való fókuszáltsága, a negyedik nagy pillér pedig általában az oktatáspolitikai célok meglehetősen radikális újragondolása. Ezután szeretnék néhány szót szólni arról, hogy melyek azok az oktatáspolitikai kezdeményezések Magyarországon, amelyek nagyjából ebbe a kívánatosnak tekintett irányba viszik az oktatáspolitikai gyakorlatot. Mivel Magyarországon vagyunk, néhány szót majd mondanom kell arról is, hogy melyek azok a kezdeményezések, amelyek hiányoznak, vagy melyek azok a hiátusok az oktatáspolitika tervezésében, az ezzel kapcsolatos stratégiai gondolkodásban, amit minél előbb be kéne tömni ahhoz, hogy az oktatáspolitikai gyakorlat sokkal inkább élethossziglan tartó tanulás céljai felé mozdítsa el az oktatási rendszert. A legvégén mondanék néhány szót arról, hogy mit gondolok azokról a rendszerszintű feltételekről, amelyek megléte nélkül nem lehetséges az élethossziglan tartó tanulás előmozdítását szolgáló politikák megvalósítása.

A tanulás rendszerszerű és holisztikus megközelítése

Egy magyar állampolgárnak nincsen külön szociális minősége, külön oktatási minősége és foglalkoztatási minősége, és hasonlóan más minisztériumokhoz igazodó minősége. A magyar állampolgároknak egyedi élethelyzetei vannak, és ahhoz, hogy ezekhez az egyedi élethelyzetekhez igazodó politikák szülessenek, a támogató, fejlesztő és irányítási rendszereknek valamilyen egységes megközelítést kellene érvényesíteniük. E tekintetben az egyik nagyon fontos intellektuális váltás, ha abból indulunk ki, hogy melyek azok a tényezők, amelyek meghatározzák a humánerőforrások minőségét, hogy melyek azok a meghatározó tényezők, amelyek minket mint magyar állampolgárokat minőségi munkaerővé vagy a magyar társadalom aktív, érvényesülni és a közös célokhoz hozzájárulni képes polgárává változtatnak. E legfontosabb tényezők a következők:

• oktatási karrier, munkahelyi tanulás,
• családi háttér, társadalmi környezeti hatások,
• öröklött képességek.

E lista bizonyos értelemben trivialitásokat tartalmaz, kicsit megengedőbben egészséges trivialitásokat, de az oktatáspolitikai gyakorlat szempontjából nem teljesen azok. A három meghatározó tényező közül az első az oktatás hatása, az oktatási eredményesség mindenféle értelemben, a munkahelyi tanulás minősége és ennek eredményessége, tehát a szervezett keretek között zajló tanulás eredményessége. A második megint csak trivialitás, a családi háttér és a legkülönbözőbb környezeti hatások, mint a média hatása, a kortárs csoportok hatása gyerekek esetében, és sok minden más, melyekre még visszatérünk. A harmadik nyilvánvalóan az öröklött képességeknek a hatása. Egy hagyományos oktatási fejlesztési paradigma hajlamos tulajdonképpen kizárólag az elsőre fókuszálni. Kicsit igazságtalan, hogy ezt éppen olyan embereknek mondom, akik felnőttképzéssel foglalkoznak. Talán éppen a felnőttképzés az a szektor, ahol ennek a három tényezőnek az egymásra hatása még a leginkább is nyilvánvaló, korábban az volt, mint ahogy nyilvánvaló lett a közoktatásban. Általában az oktatáspolitika nagyon erőteljesen kínálatorientált logikán belül szerveződik. Ez a kínálatorientált logika nagyon erőteljesen az oktatási eredményességre, az oktatási karrierre fókuszál és nem nagyon veszi figyelembe, hogy a tanulásnak csak az egyik terepe, az egyik ágense a szervezett, formális, iskolarendszerű vagy nem iskolarendszerű oktatás és képzés szervezete. A második nagyon fontos eleme ennek a bizonyos rendszerszerű megközelítésnek az oktatási-képzési rendszer különböző elemeinek az összekapcsolása. Mindabból, amit a különböző élethelyzetek egységességéről eddig mondtam, az is következik, hogy ha ezt a paradigmaváltást, gondolkodási váltást megpróbálnánk érvényesíteni az oktatásban és ezen belül az oktatáspolitikában, akkor megint csak nem kínálatban – tehát iskolaszervezetben, iskolai szintekben, iskolatípusokban és hasonlókban –, hanem lehetséges tanulási pályákban kellene gondolkodnunk. Azon kellene gondolkodnunk, hogy egy magyar állampolgár karrierje során különböző pontokon – akár az iskolarendszeren belül, akár akkor, amikor már kilépett az iskolarendszerből – milyen, a kínálatban megjelenő döntéseket fontolhat meg, milyen lehetőségek között választhat, ezek a lehetőségek milyen lehetséges pályára állítják a döntéshozót, és hogy ezeknek a döntéseknek mik a lehetséges következményei.

Ehhez jön azonban az oktatási rendszernek a nagyon erőteljes fragmentáltsága: többé-kevésbé elkülönült politikákat alakítunk ki a közoktatás számára, a szakképzés számára, a felsőoktatás számára, a felnőttoktatás számára, és ez már eléggé tarthatatlan. Ez az ellátásvezérelt rendszer megint csak nem igazodik a tanulási pályákhoz, a tanulói igényekhez. A harmadik nagyon fontos elem, ami tulajdonképpen az eddigiekből következik, az a formális és informális tanulás lehetőségeinek az összekapcsolása. Én három példát, ill. három területet írtam fel, de nyilvánvalóan még számos más, környezeti hatásként megcímkézett terület emelhető be a gondolkodásunkba. Az én kedvenc számítógépes játékom a Civilizáció nevű stratégiai játék. Ezt a játékot Amerikában csinálták, egy történelmi oktatóprogram gyerekeknek, de annyira bonyolultra sikerült, hogy felnőtt létemre még én is önképem súlyos sérelme nélkül rendszeresen játszhatok vele. Egy zseniális dolog, és abban, hogy a Civilizációt mint programot használom, úgy érzem, hogy fejlődik az angol nyelvtudásom, fejlődnek különböző kompetenciáim is. Tehát az, hogy én mit használok a számítógépen, mit érek el az interneten, általában az informatika és az egész virtuális valóság egyre inkább felértékelődő ágense, ha úgy jobban tetszik, terepe a tanulásnak. Az oktatáspolitikának sokkal jobban kellene építeni ezekre a lehetséges kapcsolódásokra. Ugyanez a helyzet a médiával. Gondolom, önök is ismerik a Mindentudás Egyeteme programot. Ez az egyik legsikeresebb – egy régi kifejezéssel élve, amit önök még jól ismernek, a fiam már nem – TIT-jellegű programja a magyar közkirályi televíziónak. Olyannyira sikeres volt, hogy leállították, és aztán a nép nyomására újra kellett kezdeni – azt hiszem, a napokban indul az új sorozat. De ugyanígy említhetném a Spektrum Televíziót vagy a National Geographic Channelt vagy hasonlókat, amik megint csak a tanulás nagyon fontos terepei. És a harmadik a közművelődés. Emlékszünk rá, hogy volt egy irdatlanul nagy közművelődési hálózat, volt egy hatalmas ismeretterjesztő hálózat. Én még gimnazista és egyetemista koromban is rendszeresen jártam a TIT által szervezett ingyenes tanfolyamokra, nagyon jól szórakoztam és nagyon sokat tanultam közben. Ez a hálózat lepusztult, de még mindig van – Európa legtöbb országával ellentétben – egy nagyon nagy közművelődési hálózatunk, amiben – ha visszagondolnak arra, hogy mire volt jó a TIT – hatalmas lehetőségek rejlenek. A közművelődésnek és az oktatásnak az összekapcsolásában megint csak jelentős lehetőségek vannak.

A kínálat és kereslet viszonyának újragondolása: a tanulás középpontba állítása

A következő pillér, amit nagyon röviden megemlítenék, az a kínálat és a kereslet viszonyának az újragondolása. Pontosabban, hogy ez még világosabb legyen, a tanuló és a tanulás középpontba állítása a tanár és a tanítás középpontba állítása helyett, ami nagyjából elég jól leírja a mi hagyományos oktatáspolitikai paradigmáinkat. Ennek a – ha úgy tetszik – súlyponteltolásnak elég sok eleme van. Ezek közül az első tulajdonképpen az oktatási szektor expanziójára vonatkozik. Ha visszatekintünk egy 150-200 évre (visszamehetünk a görögökig, ott is pont ilyen érvényes lesz a dolog), ha visszanézünk akár a 20. századra, azt látjuk, hogy a formális oktatási szektor, a formális iskolázási üzlet folyamatosan expandált, folyamatosan kiterjedt, az iskolában eltöltött idő folyamatosan növekedett. Mindig lehetővé tettük az oktatási szektor számára, hogy új forrásokat vonjon be, új erőforrásokat alkudjon ki az állami költségvetésből. Nekem az az érzésem, noha lehet, hogy ez egy kicsit igazságtalan, hogy az expanziónak ez a fajta lehetősége gyakorlatilag mára kimerült. Az élethossziglan tartó tanulás stratégiája egy új expanziós lehetőséget nyit meg, mégpedig azt a fajta lehetőséget, hogy ha direkt és indirekt eszközök alkalmazásával képesek vagyunk a tanulásra minden eddiginél nagyobb keresletet, igényt, motiváltságot teremteni, akkor megint ellátatlan szolgáltatásokkal állunk szemben, és megint sorba állhatunk új forrásokért, pontosabban, ami ennél is fontosabb, kihasználhatjuk a rendszerben meglévő forrásokat. Tudniillik ma a közoktatási rendszerben és általában az oktatási rendszerben irdatlan mennyiségű rosszul hasznosuló vagy kihasználatlan kapacitás van. Az oktatási szektor defenzíven áll hozzá ehhez a problémához, és azt mondja – nagyon sokszor hallani ilyet –, hogy szükségünk van a rendszerben lévő kb. 20%-nyi, tulajdonképpen kicsit fölösleges pedagógusra, mert ez a rengeteg pedagógus az oktatás minőségének a javítása céljából benne kell, hogy maradjon a rendszerben.

Ezek nehezen dokumentálható és nehezen bizonyítható érvek, de ha mi egy kicsit a kapacitások átirányításával, a pedagógusok portfóliójának a megváltoztatásával valódi tanulás iránti keresletet tudunk kielégíteni – ami nem feltétlenül azonos az iskolarendszerű oktatással szembeni igényekkel –, akkor nem hiszem, hogy Magyarországon súlyos problémákat okozhat majd a pedagógusok foglalkoztatottsága vagy az iskolaépületek bezárása. Ez persze egy konfliktusos folyamat, ezzel tökéletesen tisztában vagyunk. Ez az egész kérdés természetesen nemcsak arról szól, hogy mit kezdünk a meglévő kapacitásainkkal, amelyek nagyok, hisz fogy a gyermek, ahogy mondani szokták. Arról van szó, hogy hogyan tesszük alkalmazkodóképessé pedagógusainkat, iskoláinkat és különböző oktatási szolgáltató intézményeinket annak érdekében, hogy ha sikerül a tanulás iránti keresletet generálni, akkor válaszoljanak erre a keresletre. Ezt most nagyon pozitívan fogalmaztam, de van ennek egy talán kicsit keményebb és negatívabb megfogalmazása is: hogyan kényszerítjük ki azt a fajta alkalmazkodást, amire a legtöbb intézmény ma Magyarországon, és nemcsak az intézmények, hanem az intézmények tulajdonosai sem nagyon kényszerülnek rá.

Az egész paradigmaváltás tulajdonképpen átértékelés; felértékeli a minőségről vallott gondolkodásunkat, illetve általában az oktatási minőség kérdését. Egész egyszerűen arról van szó, hogy megpróbáljuk késztetni és rákényszeríteni az oktatási szolgáltatókat, hogy alkalmazkodjanak nagyon egyedi, és nagyon sokféle tanulói igényekhez, és ez gyakorlatilag kihúzza a talajt bármilyen tartalmi sztenderdizáció alól. Viszont ha nem tudunk tartalmi értelemben sztenderdizálni, tehát nem tudjuk sztenderd módon előírni, hogy mit kelljen tanítani egy bizonyos programban, és hogy milyen programokat kínáljon a rendszer, akkor viszont belép az a bizonyos bizalmi elv. Biztosnak kell lennünk abban, hogy aki valamilyen oktatási programba belép Magyarországon – legyen az közoktatási program, felsőoktatási program, felnőttoktatási program vagy bármi más –, annak garanciákkal kell rendelkeznie, hogy ez a program releváns lesz, hogy fontos tudást és ismereteket kap. Éppen ezért és emiatt értékelődik fel a minőségbiztosítás kérdése. Garanciákat kell kapnunk arra, hogy az oktatási szolgáltatók a saját tevékenységük javítására, jobbítására törekszenek folyamatosan, és kialakítják azokat a mechanizmusokat, amik lehetővé teszik ezt nekik.

Az utolsó megjegyzésem a második pillérrel kapcsolatban a költséghatékonyság kérdésének a felértékelődése. Amikor arra céloztam, hogy nagyjából elmúlt annak a lehetősége, hogy újabb és újabb forrásokért kuncsorogjunk az állami költségvetésben és ezen keresztül jussunk hozzá többletforrásokhoz, akkor nagyjából arra is céloztam, hogy az oktatási rendszer – és ezalatt nemcsak a közoktatást értem – a továbbiakban nem engedheti meg magának azt, hogy a ráfordításainkat nem a sikerességgel, eredményességgel és hatékonysággal szembeállítva mérje. Egész egyszerűen arról van szó, hogy oda kell a forrásokat telepíteni, ahol ezek a források az eredményesség tekintetében jól hasznosulnak, és el kell vonni onnan forrásokat, ahol az eredményesség tekintetében ezek a források rosszul hasznosulnak.

Személyre szabottság: az önálló és motivált tanulás hangsúlyozása

A harmadik nagyobb pillére ennek a fajta oktatáspolitikai gondolkodásnak a személyre szabottság. Ez tulajdonképpen egy olyan elv, ami egyenesen következik mindabból, amit eddig elmondtam. Keresletet kell tudnunk generálni, tehát ha úgy tetszik, motiválnunk kell a tanuló polgárt, és a keresletnek megfelelően személyre szabottan kell eljuttatnunk hozzá azokat az oktatási szolgáltatásokat, amik reagálnak erre a keresletre. Ebben a követelményben elég sok minden van elrejtve. Ez tulajdonképpen az, amiről Halász Gábor az EU kapcsán beszélt. Említette az információ és a tanulás összekapcsolását mint EU-s célt, tulajdonképpen itt is erről van szó. Arról a kérdésről van szó, hogy hogyan javíthatjuk a tanuló polgár döntéshozó képességét? Hogyan juttassunk el hozzá információkat? Hogyan juttassunk el hozzá olyan szolgáltatásokat, amik segítik a döntésben? Hogyan tehetjük lehetővé, hogy tényleg képessé váljon minden magyar állampolgár saját maga megtervezni a saját karrierjét és ezzel kapcsolatban jó döntéseket legyen képes hozni. Elég sok indirekt eszköz áll a rendelkezésünkre. Az e tekintetben rendelkezésünkre álló eszközrendszer végtelenül gazdag. Ezek közül az egyik a meggyőzés, ami tulajdonképpen az oktatáspolitika egy méltatlanul alulértékelt fegyvere. Mi, akik a 21. század elején Magyarországon élünk, elég sok PR-kampányt szenvedünk el a bőrünkön, amik arról szólnak, hogy gyűjtsük szelektíven a hulladékot. Ez egy nagyon fontos cél, és nagyon örülök neki, hogy ilyen típusú PR-kampányok vannak. Vannak más PR-kampányok, amelyek arról szólnak, hogy ne legyünk rasszisták és viselkedjünk normálisan a Magyarországon élő kisebbségekkel szemben, ez is borzasztóan fontos. Én egyvalamit hiányolok, egy olyan PR-kampányt, ami megpróbál minket meggyőzni arról, hogy érdemes tanulni Magyarországon, és nemcsak érdemes, de lehet tanulni, és itt hozzáférünk az ehhez szükséges feltételekhez. Ugyanígy méltatlanul kihasználatlan lehetőségek vannak az ösztönzők alkalmazásában és a támogató rendszerek működtetésében is.

Lehet, hogy legjobban akkor használom ki a rendelkezésemre álló időt, ha egy példát hozok önöknek mindarra, amit a hármas pillér alatt elkezdtem mondani. Jellemző módon az oktatási szektorból nem nagyon találtam példát, de találtam egy nagyon jó példát az Egészségügyi és Szociális Minisztériumból. Ennek a nagyon hosszú nevű minisztériumnak van egy programja, amit ISZER-nek hívnak, ez az Integrált Szociális Egészségügyi Rendszer. Ami tulajdonképpen nem jelent mást, minthogy az, aki belép ebbe a rendszerbe, az először is külön személyre szabott szolgáltatásként kap egy ún. állapotfelmérést vagy egy szükségletfelmérést. Felmérik az egészségi állapotát, szociális helyzetét és hasonlókat. A programon belül, aki belép ebbe a rendszerbe, az kap egy személyi tanácsadót, aki folyamatos konzultációval az állapotfelmérés adatai alapján javaslatokat tesz neki, hogy milyen típusú szociális és egészségügyi szolgáltatásokat kell, illetve célszerű igénybe vennie. Aki belép ebbe a rendszerbe, az vállalja, hogy belép ennek a szolgáltató rendszernek a szolgáltatásaiba. Ugyanakkor azok, akik a személyi tanácsadóval való konzultáció után döntést hoznak, azok belépnek az ún. irányított egészségügyi és szociális ellátási rendszerbe, erről, gondolom, elég sokat hallottak. Az egészségügyi finanszírozás egy új modelljéről van szó, ami hatékonyabbá, jobbá teszi a szolgáltatást és pénzt takarít meg. Ennek a programnak egy nagyon fontos eleme, hogy az egészségügyi és szociális ellátásokra szolgáló felszabaduló pénzt visszaforgatja a programba, és arra használja, hogy ösztönözze és motiválja az ebbe belépő személyeket. Ilyen típusú programjaink, amik ennyire személyre szabottan juttatnának el oktatási szolgáltatokat nekünk, sajnos nincsenek, úgyhogy lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás, hogy ha a legközelebbi kormányváltásnál létrehoznának egy egészségügyi, szociális, munkaügyi és oktatási tárcát, mert akkor ezek a rendszerek talán elkezdenének egy kicsit közelíteni egymáshoz.

A célok újrafogalmazása: a belső és külső eredményesség összekapcsolása

A célok újrafogalmazása a negyedik pillére ennek a közpolitikai rendszernek. A helyettes államtitkár úr is említette a közoktatás-fejlesztési stratégiát, az elnök asszony is azt mondta, hogy az én legfontosabb feladatom ennek a közoktatási stratégiának az ismertetése. Nem megyek bele a részletekbe, csak egy dologra hívom fel a figyelmet, hogy ez a stratégia – ahogy Halász Gábor említette – eléggé radikálisan újrafogalmazza a nevelési, oktatási célokat a közoktatás számára, és egész pontosan megmondja – és e tekintetben ez az első ilyen stratégia –, melyek azok a kulcskompetenciák, amelyeknek fejlesztését szükségesnek tartja. Összesen hat darab kulcskompetenciát sorol fel ez a stratégiai dokumentum, és ezek közül három közvetlenül kapcsolódik a tanulás fejlesztéséhez, a tanulásra való felkészítéshez, a tanuláshoz kapcsolódó kompetenciák fejlesztéséhez. Ezek a tanulási technikák, az intelligens tanulás és az alkalmazó tanulás kompetenciái. Nyilvánvalóan még más, eszköz jellegű kompetenciákat is hangsúlyoz a stratégia, de ebbe idő hiányában nem nagyon mennék bele. Egy nagyon fontos eleme a célok újrafogalmazásának, amit megint csak hangsúlyozott Halász Gábor, mint EU-prioritást, általában az esélyegyenlőségről szóló gondolkodásunknak az újrahangolása, az újrafogalmazása. Abból kellene talán kiindulnunk most már végre, hogy olyan, hogy esélyegyenlőség, egész egyszerűen nem létezik, nincs ilyen. Ami viszont van, és ami nagyon hiányzik a magyar oktatási rendszerből, az a kínálat, az a lehetőség, oktatási környezet, ami minden magyar állampolgár számára lehetővé teszi azt, hogy megfontoljanak különböző alternatív döntéseket, hogy döntést hozzanak a saját karrierjükről, és ezek a döntések egyben oktatási szolgáltatások igénybevételét jelentsék. Nagyon fontosnak tartom az oktatási és nevelési célok külső referenciákhoz való hozzákötését, ami megint csak egy alapvető pontja ennek a fajta oktatáspolitikának, amiről beszélek. Az EU ezoterikus szintjén Halász Gábor arról beszélt, hogy hogyan kapcsolódik öszsze foglalkoztatáspolitika, szociálpolitika, regionális fejlesztés és hasonlók. Az oktatási szektor szempontjából ez praktikusan azt jelenti, hogy olyan nevelési célokat kellene tudnunk kitűzni, amelyek kétféle értelemben is kapcsolódnak az oktatás külső hatékonyságához, munkaerő-piaci értelemben is és társadalmi célok tekintetében is. Egy nagyon zárt pedagógiai gondolkodásba a külső referenciáknak ilyen mértékű figyelembevétele elég nehezen fér bele, tehát e tekintetben egy kicsit jobb a helyzet, mint akárcsak néhány évvel ezelőtt.

Oktatáspolitikai kezdeményezések és feltételek

Mint korábban említettem, elindultak olyan oktatáspolitikai kezdeményezések, melyek megteszik az első lépéseket egy átgondolt élethossziglani tanulásról szóló stratégia kialakítása felé, ugyanakkor még több olyan koncepcionális alapvetés és konkrét tervező munka hiányzik, melyek nélkül az általam hangsúlyozott oktatáspolitikai paradigmaváltás nem történhet meg.

Mindabból, ami már létezik, két dokumentumot szeretnék a figyelmükbe ajánlani: az egyik az Oktatási Minisztérium középtávú közoktatás-fejlesztési stratégiája, a másik a Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium és az Oktatási Minisztérium élethossziglani tanulásról szóló közös stratégiája. Ami azonban mindmáig nem történt meg, az egy egységes oktatási ágazati stratégia kialakítása, más ágazatok, például a szociális és egészségügy bevonása, valamint mindmáig elmaradt a tervezés és fejlesztés regionális, kistérségi és helyi rendszereinek az élethossziglan tartó tanulás szolgálatába való állítása.

Mindezek a létező és nem létező stratégiai tervezési kezdeményezések öt kulcsfontosságú feltétel megteremtésére kellene, hogy fókuszáljanak. E feltételek a következők:

• a rendelkezésre álló források szintek és képzési típusok közötti elosztásának újragondolása;
• a különböző közszolgáltatási szektorok közötti helyi, regionális és országos szintű együttműködés erősítése;
• az oktatási-képzési intézmények nyitottságának és alkalmazkodó képességének erősítése;
• a képzésbe történő egyéni befektetés megtérülésének javítása (bérpolitika);
• az ösztönzőrendszer kiszélesítése.