Farkas Aranka

A tanári kiégés

A jelenség régóta létezik, ám annak kutatása alig néhány évtizedes múltra tekint vissza. A „kiégés” fogalmának megalkotása és a jelenség leírása Freudenberger pszichoanalitikus nevéhez űződik. Az ő meghatározása így hangzik:

A kiégés vizsgálata az emberekkel hivatásszerűen segítő kapcsolatban dolgozók (pl.: betegápolók, orvosok, szociális dolgozók) körében kezdődött el, a jelenség azonban minden olyan hivatás esetén előfordulhat, amelyben az emberekkel való közvetlen kommunikáció jelentős szerepet tölt be (pl.: pedagógusok, jogászok, ügyfélszolgálati munkatársak).

A következő „tünetek” segíthetnek a kiégés felismerésében:

• Testi tünetek: feszültség, fáradtság, fejfájás, testsúlyváltozás, alvászavarok, pszichoszomatikus megbetegedések (pl.: magas vérnyomás, táplálkozási zavarok, fekélybetegség).
• Pszichés tünetek: ingerlékenység, cinizmus, emberi kapcsolatok minőségének megromlása, munkahelyhez, kollégákhoz való negatív viszonyulás, serkentő és nyugtató szerek fokozott használata, betegállományba vonulás, teljesítőképesség csökkenése, az elköteleződés csökkenése, indokolatlan szakmai önértékelési problémák, labilissá válás, szorongás, depresszió, rögeszmék megjelenése, elszemélytelenedés érzése.

Ezek a tünetek természetesen nem egyszerre jelennek meg, a kiégés folyamat, melyben meghatározott fázisokat különíthetünk el:

• Kezdeti túlzottan nagy lelkesedés, felfokozott energikusság, a kollégákkal való élénk kapcsolattartás. Lelkesedés a szakmáért, a kliensekért való intenzív fáradozás, a munka során megismert ügyelekkel, kliensekkel való túlzott azonosulás. A magánélet és a munka túlzott összefonódása, a munkahelyi és a magánéleti szerepek összemosódása. A személy ilyen állapotban a személyiségét tekinti a legontosabb munkaeszköznek, így munkája kudarcát saját személyisége kudarcaként éli meg. Irreális elvárásokkal lát neki munkájának, azonnali eredményeket vár el magától. A személy arra törekszik, hogy ideális legyen, bizonyítási kényszerbe kerül.

Ebből az állapotból két út vezet tovább. Egyik – az eredményes – a „realizmus ázisa” felé, a másik – romboló hatású – a „stagnálás fázisa” felé.

Ha a személy idejében felismeri, hogy bizonyítási vágyából kényszer lett, hogy bizonyos feladatokat tudnia kell félretenni, hogy személyes igényeit nem szabad teljes egészében a munkának alárendelni, akkor kialakulhat nála egy olyan kiegyensúlyozott szemlélet, melyben a számára fontos munka- és magánéleti értékek, szükségletek, motivációk harmonikusan elrendeződnek, életöröme, életereje nem veszik el.

• A „realizmus fázisában” a személy higgadtabbá válik, szakmája iránti túlzott lelkesedése kiegyensúlyozott elköteleződésbe fordul. A személy képes elválasztani a jogos és teljesíthetetlen feladatokat. Kooperatív együttműködés kialakítására képes kollégáival, a munkáját érdeklődéssel és türelemmel végzi. Megteremti a távolságtartás és a klienssel való együttérzés egyensúlyát. Nyitott a kreatív tervek, kezdeményezések iránt.

Ha a személy nem képes arra, hogy egy természetes, harmonikus munka- és életritmust alakítson ki, megszűnik a feladatok delegálásának képessége, kialakul a kontrollvesztéstől való félelem. A személy úgy érzi, „a dolgok kicsúsznak a kezéből”. A teljesítmény hajszolása fáradtsághoz és gyakori hibázáshoz vezet. A magánélet egyre inkább háttérbe szorul, a személyes igények és problémák lassan elfojtásra kerülnek. Megjelennek a testi kimerültség jelei, azonban a személy igyekszik ezeket eltüntetni környezete szeme elől, gyakran túlteljesítéssel (túlzott sport, túlzott alvás) reagál azokra. A régi értékrendje lassan elborul, beszűkül a gondolatvilága, a környezeti beolyások, változások, kihívások egyre kevésbé hatnak rá.

• A „stagnálás/kiábrándulás fázisában” csökken a személy önmagával szembeni elvárása, így csökken a teljesítőképesség, az elkötelezettség, a nyitottság. A klienssel való kapcsolat a bevált rutinokon nyugszik és csak a feltétlen szükséges dolgokra korlátozódik. A kollégákkal való kooperatív kapcsolat leépül, a szakmai beszélgetések egyre terhesebbé válnak az egyén számára.
• A „frusztráció fázisára” már a visszahúzódás, az ellenséges viszonyulás a jellemző. A kliensek becsmérlése, az ellenséges szándék feltételezése jellemzi a személyt, egyre gyakrabban él különböző hatalmi jellegű eszközökkel (pl.: büntetések, szankciók). A szakmai és közéleti tevékenységtől visszahúzódik, értelmetlennek, üresnek tartja hivatását. Kezdeti értékrendje felborul, saját tudásába vetett hite meggyöngül. Kialakul egy olyan apátiával jellemezhető állapot, mellyel a személy védekezik a valós és/vagy feltételezett kudarcok ellen. Kitérés az akadályok elől, a kihívások, kockázatok kerülése, a feladatok elhanyagolása válik jellemzővé. A kliensekkel való kapcsolat a minimálisra korlátozódik, a szakmai munka sematikussá válik. A kollégákkal való kapcsolat kerülése, a helyzet megváltoztathatatlanságába vetett hit lesz jellemző. A fáradság, közöny, fásultság elmélyül, a személy teljesen elveszíti a régi motivációt. Elhatalmasodik az eredménytelenség és reménytelenség érzése. Depresszió és különböző pszichoszomatikus betegségek jelenhetnek meg. A teljes kiégettség állapotában a személy munkaképtelenné, önpusztítóvá válik. A testi és lelki veszélyeztetettség egyaránt jelen van.

A kiégés nem statikus, egyszeri jelenség, hanem olyan folyamat, amely ciklikusan ismétlődik. Mivel kialakulásáért egyrészt az egyén jellemzői, másrészt a munkaszervezet egyes jellemzői tehetők felelőssé, a ciklus is két szinten módosítható. A megelőzés (prevenció) és a beavatkozás (intervenció) megjelenhet a személy és az intézmény szintjén is. l

A burnout-szindróma öndiagnózis. Néha mindenkinek meg kell állnia és megogalmazni, hogy miért teszi azt, amit. Válaszolnia kell olyan kérdésekre, mint: milyen motivációval indultam erre a pályára? Mi tart ott? Mit jelent számomra ez a munka? Hogyan látnak kollegáim? Diákjaim? Vajon hol tartok a kiégés olyamatában? A kiégés megelőzésében fontos tényező a foglalkozásválasztás átgondolása, tudatosítása. A motivációk tudatossága a döntő, hiszen, ha nem valós szükségleteinkre válaszolunk adott tevékenységgel, akkor azok nem is nyerhetnek kielégülést, lappangva, belső feszültséget okozva továbbra is ott bujkálnak bennünk. A kiégés folyamatának megállításában a szellemi beállítottság megváltoztatása a legfontosabb. Tisztáznunk kell magunkban, melyek azok a problémás területek, ahol sikertelenséget élünk meg. fontos, hogy életünkben kialakítsunk egy olyan rendszert, melyhez a későbbiekben tartani tudjuk magunkat. Nem szabad engednünk, hogy az ezernyi feladat elvégzése során lassanként elaprózódjunk. Meg kell figyelnünk, melyek azok a helyzetek, amelyekben a túlterheltség jelei ellépnek, rá kell szánnunk magunkat a munkahelyi és magánéleti problémák megoldását jelentő „tisztázó beszélgetésekre”. felül kell vizsgálnunk mindennapi rutinjainkat, és megtalálnunk azokat a területeket, ahol érdemes lenne új munkamódszereket kipróbálnunk. Időt kell szakítanunk a számunkra ontos örömök élvezetére, pihenésre, kikapcsolódásra. A „pihenőidőt” érdemes tudatosan beépíteni a napi programba, a hosszabb szabadságot pedig úgy érdemes kialakítani, hogy valóban regenerálódást, feltöltődést jelentsen. A szabadság lényege abban van, hogy képes megtörni a korábbi, munkával töltött időszakok monotonitását. Akkor tudja betölteni ezt a funkcióját, ha valóban változást hoz az életünkbe. Valódi kikapcsolódást az jelenthet, ha nem a mindennapi rohanó hétköznapokat váltjuk fel egy „rohanó szabadság”-gal vagy – fordított esetben – az egyhangú napi rutint követően egy izgalmas, fordulatos, „stresszes” programot alakítunk ki. (Az állandó rohanásban, örökös lázas tevékenykedésben élő emberek egy része az ún. „A típusú viselkedéssel” jellemezhető. Az ilyen személy örökké siet, egyszerre mindig különféle dolgokkal foglalkozik, türelmetlen, versengő természetű, hirtelen haragú. Tökéletességre törekszik, nagy elvárásokat támaszt magával és másokkal szemben. Állandó készenlétben él. A különböző pszichoszomatikus szívbetegségek egyik rizikóaktora az ilyen típusú viselkedés. Általában nehéz megváltoztatni, hiszen igen mélyen gyökeredzik a személyiségben. Az ilyen személy nehezen ismeri el, hogy viselkedésével, hozzáállásával mennyit árt az egészségének. Ha rádöbben, hogy életmódja milyen ártalmas rá nézve, megváltoztatja annak összetevőit – pl.: dohányos helyett sportüggő válik belőle –, azonban csak ritkán látja be, hogy nem feltétlenül a meglévő viselkedési elemeit kell elhagynia, hanem azt az általános hozzáállást, magatartási sémát kell megváltoztatnia, amely a túlhajszoltsághoz vezetett.)

A kiégést végső soron azzal is elkerülhetjük, ha kilépünk a számunkra alkalmatlan munkahelyről. Az 5-7 évenként ajánlott szakmai szerepváltás, a nyugaton jellemző „alkotó évek” beiktatása szintén segít a kiégési ciklusok megszakításában.

Az olyan szervezeti kultúra, melyben a személy a munkájával kapcsolatban megélheti saját fontosságának, jelentősségének érzését, kisebb eséllyel termel kiégett munkatársakat. Fontos megadni a dolgozóknak az autonómiát, a szakmai fejlődés lehetőségét, az anyagi és erkölcsi megbecsülést. A munkahelyi stábmegbeszélések, esetmegbeszélések, szakmai továbbképzések, kollegiális konzultációk, a szakmai túlterheltség szabályozására bevezetett rendszerek csökkentik a kiégés kockázatát. Támogatni kell a munkatársak közötti segítő, feszültségcsökkentő, felelősségmegosztásra lehetőséget adó kapcsolatok kialakulását.

A rugalmas terhelés, a személyes problémák figyelembevétele, a nem túl szigorú szabadságolási rendszer kialakítása szintén csökkentik a kiégés kockázatát.

A személyi jellemzők és munkahelyi feltételek természetesen szorosan együttműködve, egymással való kölcsönhatásukban vezetnek – vagy sem – kiégéshez.