Társadalmi és szakmai mobilitás

Deák Zsuzsa–Nagy Mária

Társadalmi és szakmai mobilitás

A tanári pályáról sok közkeletű és gyakran adatokkal, történeti tényekkel is alátámasztott hiedelem él. Ilyen az is, hogy a tanárok általában alacsonyabb társadalmi rétegekből érkeznek a pályára, mint más értelmiségiek, vagy hogy a tanári pálya minden értelmiségi foglalkozás között a „leglaposabb”, azaz nincsenek rajta kiugrási lehetőségek sem az anyagi juttatások, sem a különböző pozíciók elérése, az előrejutás tekintetében. Ha azonban ezeket az általánosságban többnyire igaz tételeket konkrét időpontokban és konkrét területekre (országokra, országcsoportokra) vonatkozólag megvizsgáljuk, akkor időben és térben nagy változatosságot tapasztalunk, és általában azt találjuk, hogy maga a tanári (pedagógusi, nevelői) foglalkozás is meglehetősen rétegzett. Jelen elemzésünk azt a célt tűzte maga elé, hogy a mai magyar tanári/tanítói társadalom származásáról, társadalmi, szakmai és területi mobilitásáról képet nyújtson. Ez valójában kettős feladatot jelentett számunkra. Egyrészt megkíséreltük összehasonlítani a közoktatásban (alap- és középfokú oktatási intézményekben) foglalkoztatott tanítók, tanárok társadalmi helyzetének: demográfiai, végzettségi és képzettségi, foglalkoztatottsági, mobilitási jellemzőinek alakulását az e társadalmi csoport körében végzett korábbi szociológiai kutatások, statisztikai felmérések és leírások tapasztalataival, kitapogatni az azóta eltelt időszakban feltételezhetően lezajlott változások tendenciáit. Másrészt viszont arra törekedtünk, hogy bemutassuk az átalakuló magyar társadalom átalakuló iskolarendszerében napjainkban tevékenykedő tanítók, tanárok társadalmi és szakmai mobilitásának jellemzőit, a pályastruktúra új vonásait.

Az összehasonlításhoz elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézete és a Fővárosi Pedagógiai Intézet által közösen, 1970-ben folytatott kutatás A pedagógusok helyzete és munkája címmel publikált adatait használjuk (Ferge és mtsai, 1972). Ezen túlmenően figyelembe vesszük mindazokat az adatforrásokat (statisztikákat, felméréseket, elemzéseket), melyek a téma szempontjából relevánsak: hozzásegítenek a magyarországi tanítók, tanárok helyzetének jobb megértéséhez, a korábbi időszakhoz viszonyított változások bemutatásához, rávilágítanak a más felsőfokú végzettségű vagy értelmiségi foglalkozású csoportokkal, a nemzetközi tendenciákkal egyező vagy az azoktól eltérő vonásokra.

Tanítónők–tanítók–tanárnők–tanárok

Az 1970-es vizsgálat szerint: „a pedagóguspálya egyik alapproblémája (társadalmi, pedagógiai, pszichológiai szempontból egyaránt) a gyors és várhatóan fokozódó elnőiesedés”. A tanulmányt összegző főbb megállapítások „a múlthoz képest bekövetkezett változásnak legsajátosabb vonása”-ként emelik ki a „belső nivellálódás tendenciájá”-t. E folyamatban jelentős szerepet tulajdonítanak a sokszor adminisztratív eszközökben is megnyilvánuló egységesítő törekvéseknek: például a különböző iskolafokozatokon dolgozók munkaidő- és kereseti különbségei csökkentésének, de idesorolják az alsó fokú pedagógusképzés szintjének emelését is. Elemzésükben nem hagynak kétséget afelől, hogy mindez lefelé nivellálódást eredményezett, s a pályán tapasztalható egyéb (általuk részletesen elemzett, de a jelen kötet más fejezeteiben kibontandó) hatások által megerősítve pályaelhagyást, valamint az utánpótlást képző intézményekbe jelentkezőknél „bizonyos kontraszelekció”-t von maga után. A „tudatosítottan irányított” egységesítő tendenciákkal szemben felhívják a figyelmet, hogy a „formális egység” „erős belső tagoltság”-ot takar, miközben kialakulóban van a társadalompolitikai célokkal „ellentétes jellegű sajátos egység: az egészében viszonylag kedvezőtlen anyagi-társadalmi helyzet és az ezt tükröző csoporttudat egységessége”. A szerzők szerint a pedagógustársadalom egységének lehetséges tartalmát a pedagógiai hatékonyságban kell keresni (Ferge és mtsai, 1972: 7–12.).

A magyarországi tanítók, tanárok 1945–1985 közötti pályatörténetét áttekintő tanulmány (melynek egyik forrása Ferge Zsuzsáék említett tanulmánya volt) a hangsúlyt nem a nivellálódásra, hanem az iskolarendszer struktúráját leképező pedagógusképzés hierarchizáltságára (képzési idő, a képzés tartalma, a diploma minősége és felhasználhatósága) helyezi. A felsőfokú pedagógusképzési kínálat kibővülése együtt jár a más értelmiségi csoportokéhoz képest viszonylag alacsonyabb képzettségi szinttel, és egyben eltérő arányban teremt belépési esélyt az ún. egyéb felsőfokú óvónői, (menet közben főiskolává váló) tanítói, tanárképző főiskolai és egyetemi szintű tanárképzésbe. Más társadalmi csoportok tagjait vonzza a felsőfokú végzettség megszerzésének ez a lehetősége, mint a hagyományosan tudományegyetemeken megszerezhetőké. Az óvónői, tanítói, tanári pályára lépők így tovább erősítik azt a már az 1970-es kutatás (és még korábban, például az 1962–1964-es mobilitásvizsgálat) során feltárt jellegzetességet, hogy a pedagógusok helyzete nem független (a munkahely) az iskola iskolarendszerben elfoglalt helyétől (fokozatától és típusától), valamint az iskola településtípusától.

Jelen elemzésünk arra a kérdésre keres választ, vajon érvényes-e ma is az a megállapítás, hogy „a pedagóguspálya a nők, a fizikai (és alkalmazotti) foglalkozású családból származók, a nem nagyvárosi településekről érkezők számára jelentett vonzó, mobilitási esélyeik megvalósítására kínálkozó lehetőséget”. (Deák, 1990: 58.) A településtípusra és iskolatípusra (az iskolák képzési kínálatára) reprezentatív mintából a megkérdezett 2411 fő, az 1996/97-es tanévben alap- és középfokú oktatási intézményekben beosztottként munkát vállaló tanító és tanár 75,3%-a nő; felsőfokú tanulmányaik feltételezett megkezdésének időpontjában (18 éves korukban) 46,1%-uk édesapja volt fizikai foglalkozású, középfokú végzettséget igénylő egyéb szellemi foglalkozást űzött 16,1%-é; 37,5%-uk vidéki városban, 23,1%-uk falun született.

Első megközelítésben azt is mondhatnánk tehát, hogy a korábbi évtizedekre jellemző folyamatok változatlanul érvényesülnek. Az általánosságban megrajzolt képet két vizsgálódási szempont alkalmazásával próbáljuk meg pontosítani: korcsoportos és idősoros elemzéssel. Azaz megvizsgáljuk, milyen trend rajzolódik ki a pályán lévők különböző korcsoportjaiban; valamint hogy beszélhetünk-e változatlanságról akkor is, ha korábbi vizsgálatok tapasztalataival vetjük egybe adatainkat.

1. táblázat
A megkérdezettek neme korcsoportonként %-ban (1996/97)

Korcsoport (év)	Férfi	Nő	Együtt	N(fő)
20–29	24,3	75,7	14,7	350
30–39	22,8	77,2	32,7	779
40–49	20,5	79,5	33,4	796
50–59	35,3	64,7	18,3	436
60 és felette	45,8	54,2	1,0	24
Együtt	24,8	75,2	100,0	2385

Mindegyik vizsgált korcsoportban a nők aránya magasabb. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a nemek közötti arányeltolódás a legnépesebb 40–49 évesek csoportjában a legnagyobb, az utánuk pályára lépők körében, ha kismértékben is, de növekszik a férfiak aránya. A nők javára mutatkozó viszonylag kisebb különbséget az 50–59 évesek, valamint a 60 év felettiek csoportjában részben magyarázza, hogy e korosztályokból a nők már jelentős számban nyugállományba vonulhattak. Ezzel együtt is éles különbség mutatkozik a nők jelenlétében a körülbelül 1968 és 1977 között pályára érkezők és a megelőző korosztályok között. Az alap- és középfokú oktatási intézmények tantestületeire ma átlagosan jellemző több mint 75%-os női arányt tehát, az 50 évesnél fiatalabb korcsoportokban kialakult, a korábbi időszak nemek közötti arányeltolódásánál is nagyobb aránytalanság határozza meg. (A kérdésre a végzettségekkel kapcsolatos elemzésünkben még visszatérünk.) Szükségesnek tartjuk itt megjegyezni, hogy becslésünk szerint a jelenlegi mintából a 47 évesek és idősebbek lehettek a pályán, s lehettek egyben alanyai az 1970-es vizsgálatnak, pontosabban fogalmazva az ottani következtetések reájuk és a náluk idősebbekre vonatkoztak. Immár egy/több másik generáció dolgozik az iskolákban. Az 1970-es adatokkal történő egybevetésnél ezt is szem előtt kell tartani. További magyarázatot az idősoros összehasonlításban kell keresnünk.

A nemek közötti arányeltolódást egy-egy foglalkozási csoportban rendszerint az adott szakma, munkakör társadalmi-gazdasági „megbecsültsége”, azaz az adott munkakörről a közvélekedésben kialakult kép, a megszerezhető jövedelem nagysága, karrierlehetőségek, azonos végzettséggel más területen betölthető álláskínálat stb. befolyásolja.

A nők beáramlása az iskolai munkahelyekre már a század első felében megindult Magyarországon, de az egyes iskolatípusokban különböző mértékben. A nők aránya 31,1%-ról 44,3%-ra emelkedett az elemi iskolákban, 9,3%-ról 21,8%-ra a középiskolákban 1912 és 1934 között. Ugyanezen időszak alatt a polgári iskolákban arányuk a már kezdetben is magasnak tekinthető 57,3%-ról 61,1%-ra nőtt. (A magyarországi óvó- és oktatószemélyzet statisztikai adatait közlik Ferge és munkatársai, i. m. 15. o.) Ez utóbbi adatnál érdemes egy pillanatra megállni: tehát nem arról van szó, hogy a kisgyermekekkel való foglalkozás amúgy is közel áll a nőkhöz, vagy az iskolarendszer legalacsonyabb szintjén, az elemi iskolában a legmagasabb a nők aránya. Az adott korcsoport legnépesebb hányadát befogadó elemi iskolák nagy része osztatlan vagy egytanítós, a tanítói pálya hagyományosan férfifoglalkozás volt. Az új munkaerő iránt a két világháború között a számában leggyorsabban terjedő iskolatípus, a „se nem népiskola, se nem középiskola” polgári támaszt tömegigényt, mely iparosok, kereskedők, gazdálkodók, tisztviselők gyermekeinek ad a népiskoláénál magasabb műveltséget, teremt lehetőséget a középfokú szakképzésben (pl. kereskedelmiben) való továbbtanulásra (Simon, 1979).

A népiskola felsőbb osztályaiból, valamint a polgári iskola és a gimnázium 1–4. osztályaiból szerveződik meg 1945 után az általános iskola felső tagozata. Ezzel, azaz a 8 évfolyamos kötelező általános iskola kiépülésével veszi kezdetét az a folyamat, melynek eredményeként a nők aránya tartósan meghaladja a férfiakét az alapfokú oktatásban, s a középfokú oktatás kiterjesztésével párhuzamosan, folyamatos létszámemelkedés mellett fokozatosan csökken a középiskolában a férfi tanárok aránya (Ferge és mtsai, i. m.).

A két vizsgálatot negyedszázad választja el egymástól. Az alap- és középfokú oktatás hagyományos iskolatípusai átalakulóban vannak. Korábban elsősorban a középfokon volt gyakori a különböző profilú, de közös igazgatású intézmény: gimnázium és szakközépiskola, szakmunkásképző és szakközépiskola. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy egy-egy magát pontosan megnevezni kívánó intézmény nevében együtt szerepel akár mindhárom említett iskolatípus is, illetve megjelentek a képzés terjedelmét le/vagy felfelé meghosszabbító úgynevezett szerkezetváltó iskolák. A tantestület tagjainak számbavételekor az oktatásstatisztika azzal a (valószínűleg újragondolandó) megoldással él, hogy a tanárokat annál az intézménytípusnál tartja nyilván, amelyben (az adott tanévben) kötelező óraszámuk felét teljesítik.

A felmérés egyik törekvése az volt, hogy a minta megjelenítse mindazt a képzési kínálatot, melyet ma az iskolák nyújtanak. A feladat nem bizonyult könnyűnek, mert már az iskolák önelnevezése sem tudott minden esetben eligazítani az ott ténylegesen adott képzési kínálatról. Az elemzés során végül is öt fő kategóriát alakítottunk ki (és így, sajnos, e mutató tekintetében a hiányzó adatok körébe kellett utalnunk 6, általános művelődési központban dolgozó pedagógus adatait). Eszerint a válaszolók 58,1%-a (1397 fő) dolgozik általános iskolában (ez lehet 4, 6, 8, 9 vagy 10 évfolyammal működő, esetleg óvodai feladatot is ellátó intézmény); 8,6% (206 fő) dolgozik általános és középiskolai képzési feladatot is ellátó iskolában; 7,1% (170 fő) dolgozik „tiszta” gimnáziumban (4, 6 vagy 8 évfolyammal működőben); 8,7% (210 fő) dolgozik ún. vegyes középiskolában (szakközépiskola és gimnázium, vagy szakiskolai feladatot is ellátó gimnázium); végül 17,5% (420 fő) tisztán szakmai jellegű iskolában (szakközépiskola és/vagy szakmunkásképző). 2. táblázatunk a nők arányát mutatja a különböző iskolatípusokban 1970-ben és jelen vizsgálatunk idején.

2. táblázat
A nők aránya különböző iskolatípusokban (és beosztásokban) (%)

Beosztottak	1970	1996/97
Általános iskola (együtt)		84,7
alsó tagozat	85	95,4
napközi	76	91,8
felső tagozat	69	80,8
Általános és középiskola	–	78,6
Gimnázium	54	67,5
Vegyes középiskola	–	66,5
Szakközépiskola	48	–
Szakmai iskola	–	49,3

Forrás: az 1970-es pedagógusvizsgálat adatai, Budapest és vidék utólagos súlyozásával számított közelítő pontosságú átlagok (Ferge és mtsai: i. m. 17. o.). A második oszlopban a jelen vizsgálat adatai szerepelnek.

Az összehasonlító adatok jól tükrözik a pálya további „elnőiesedésének” a folyamatát az elmúlt 26-27 év során. A nők aránya már nemcsak az általános iskola alsó tagozatán, hanem az általános iskola egészében mintegy 85%-os. Alsó tagozaton már szinte alig találunk férfi tanítót, és arányuk a napközis tanárok között is elenyésző. (Figyelembe kell vennünk persze a napközis tanár foglalkozás erőteljes visszaszorulását is, mintánkban összesen 77 napközis beosztásban dolgozóval találkoztunk.) A középiskolai képzést nyújtó általános iskolákban (illetve: az általános iskolai képzést is nyújtó középiskolákban) a nemek közti arány nem sokban különbözik a mai általános iskola felső tagozatában tapasztalttól. A mai gimnáziumok tantestületi összetétele a nők 68%-os arányával viszont a korábbi vizsgálat általános iskolai felső tagozatának megfelelő képet mutat, és ettől alig tér el a vegyes középiskolákban megfigyelhető arány. A szakmai iskolák változatlanul vonzzák a férfiakat, a szakmai tárgyak oktatásán kívül valószínűleg a többi iskolától eltérő, viszonylag magasabb fizetésekkel is. E tantestületekben a férfiak vannak (ma még) enyhe többségben.

A kérdést persze úgy is érdemes megfogalmaznunk, vajon mennyire illeszkedik ez a kép a nemzetközi tendenciákhoz. 1995-ös, az OECD-országokban teljes munkaidőben foglalkoztatott tanárokra vonatkozó adatok szerint az elemi és alsó középfokon (ami tehát nagyjából a mi általános iskolánknak felel meg) az országok átlagában 64% a nők aránya (ehhez a felső tagozaton 1970-ben még közel voltunk – bár feltehetőleg az OECD-országok adatai is alacsonyabbak voltak akkor –, ma viszont inkább a gimnáziumi és vegyes középiskolai adatainkhoz áll közel ez az arányszám) (OECD, 1997. lásd: Mellékletet I. táblázat). Hozzánk hasonló adatokkal Olaszország (84%) és az USA (78%) rendelkezik csupán. Érdekességként megemlíthető, hogy két országban ezeken az iskolafokozatokon is kisebbségben vannak a nők: Svájcban 41; Törökországban pedig 43%-os arányukkal. Felső középfokon (a mi középiskolai szintünknek megfelelő fokozat) viszont az országok átlagát tekintve a női kisebbség a jellemző (43%). Kivételt itt is a korábban említett „nőies” tanársággal rendelkező országok jelentenek: Olaszországban 55, az USA-ban 50% a nők aránya ezen a fokozaton, és ezúttal Kanada is csatlakozik a csoporthoz, a maga 65%-os nőarányával (Kanada elemi és alsó középfokú tanáraira vonatkozó adatok hiányoznak). Mindezek alapján úgy is fogalmazhatnánk, hogy a magyar tanári szakma „elnőiesedése” nem tipikus, de nem is teljesen egyedülálló jelenség. Még kevésbé tekinthetjük helyzetünket egyedülállónak, ha néhány, hozzánk térben és történelemben közelebb álló országéval vetjük azt össze. Egy 1994/5-ös adatokat elemző tanulmány néhány közép-európai országra vonatkozólag a következőket találta:

3. táblázat
A nők aránya a tanárok különböző csoportjaiban, három közép-európai országban, 1994/95 (%)

Iskolai szint	Cseh Köztársaság	Lengyelország	Szlovákia
Általános iskola	75,7	85,3	90,3 (alsó tagozat)
			76,5 (felső tagozat)
Gimnázium	67,0	74,0	68,4
Szakközépiskola	60,4	64,5	49,1
Szakmunkásképző	56,1	51,3	61,2

Forrás: Nagy Mária, 1997.

Az arányok láthatólag közelebb állnak a magyar adatokhoz. Hogy e mögött milyen meghatározókat keressünk (a női foglalkoztatottság általánosan magasabb arányát, a tanári fizetések férfiakat nem vonzó mértékét vagy egyéb történeti, társadalmi tényezőket), arról persze az adatok nem szólnak. Mint ahogy arról sem, hogy van-e egyáltalán valami köze a tanárok nemének az iskolai munka minőségéhez és eredményességéhez.

Társadalmi háttér – Az apa iskolai végzettsége

Kérdőíves vizsgálatunkban a ma pályán lévő tanárok/tanítók társadalmi hátterét két adattal: a megkérdezett apjának foglalkozásával (a megkérdezett 18 éves korára vonatkozólag), illetve legmagasabb iskolai végzettségével kíséreltük meg bemérni. A következőkben a végzettségre vonatkozó adatokat elemezzük.

Minthogy a megkérdezettek mindannyian felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, ez bármely közép- vagy alapfokú iskolai végzettséggel rendelkező és különösen az alapfokú végzettséggel sem rendelkező apa – ma pedagógusként (tanítóként, tanárként) dolgozó – gyermeke esetében a család, pontosabban az apa iskolai végzettségéhez képest mindenképpen előbbrelépést jelent. A tanítói, tanári pályán dolgozók társadalmi hátterét az apák iskolázottságának fényében vizsgálva szem előtt tartjuk azt, hogy minden szülői nemzedék legalább a magáéval azonos, de lehetőleg annál eggyel magasabb iskolai fokozatra kívánja eljuttatni gyermekét, illetve azt is, hogy adataink az apák legmagasabb iskolai végzettségét mutatják, amely nem feltétlenül azonos azzal, ami a megkérdezett pályaválasztásának, pályára kerülésének időpontjában volt. (Jelentős mértékben azonban nem is térhet el attól.)

A jelenleg munkában álló pedagógusok társadalmi hátterét az apák iskolázottsága felől szemlélve elmondható, hogy a tanítók, tanárok csaknem háromnegyede (73,4%) olyan családokból érkezett, ahol az apának nincs felsőfokú végzettsége. Az egyes pedagóguscsoportok között azonban lényeges különbség mutatható ki a tekintetben, hogy az apa tanulmányai során az iskolarendszer mely fokozatáig jutott el. Az apa iskolázottsága szempontjából négy csoportot különböztetünk meg:

1. azon pedagógusok csoportját, akiknek körében a nyolc általános vagy annál kevesebb iskolai osztályt végzett (azaz az alacsony iskolázottságú), illetve a középiskolai végzettségű apák vannak túlsúlyban;

2. akik között a nyolc általános vagy annál kevesebb iskolai osztályt végzett, valamint a szakmunkás képesítésű apák dominanciája (azaz, az előzőnél valamivel homogénabb – és alacsonyabb – társadalmi háttér) a jellemző;

3. akiknek a csoportjában a szakmunkás-végzettséggel, valamint a középiskolai végzettséggel jellemezhető apák vannak többségben; és végül

4. azokat, akiket a középiskolai és egyetemi végzettséggel rendelkező apák túlsúlya jellemez.

Az egyes tanítói, tanári kategóriákat az apák két, legnagyobb arányban jelenlevő iskolázottsági csoportjával jellemezzük. (A végzettséget bemutató arányszámoknál előbb mindig az alacsonyabb iskolai végzettségre utalót, második helyen a magasabb iskolai fokozatra utalót adjuk meg.)

1. Az első csoportba tartozóként jellemezhetjük a következőket: az összes megkérdezett, a nők, a pedagógusi végzettség nélkül foglalkoztatottak, a 60 éven felüliek és a középiskolai tanári végzettségűek csoportjait. A pályán jelenleg dolgozók (az összes megkérdezett) 26,7–23,6%-a ebbe a csoportba tartozik, azaz általánosságban a pályát ezzel a heterogén (ám a felsőfokú végzettségű apák nagyobb súlyával egyáltalán nem jellemezhető) társadalmi háttérrel írhatjuk le. Az egész foglalkozási csoportra jellemző megoszlás kialakulása elsősorban a nők társadalmi hátterével magyarázható, hiszen ők alkotják a vizsgált minta 75%-át. Az alap- és középfokú oktatásban jelenleg foglalkoztatott nők 26,2%-a apjának legmagasabb iskolai végzettsége általános iskola vagy ennél kevesebb elvégzett osztály, 24,7%-uk apja középiskolát végzett. A megoszlás szinte azonos az iskolákban pedagógiai végzettség nélkül dolgozók körében: 27,9–23,3%. Ebbe a csoportba tartoznak a 60 év felettiek, akiknél – értelemszerűen, az egész szülői generáció iskolázottságának megfelelően – a legmagasabb a nyolc vagy annál kevesebb osztályt végzett apák aránya: 60,9%. Emellett legnépesebb számban a középiskolát végzett apák gyermekei választották a pedagóguspályát: 17,4%. (Valószínűnek tartjuk, hogy a nyugállományba vonultak körében hasonló megoszlásnak lehetnénk tanúi.) E meglehetősen heterogén csoporthoz tartoznak a középiskolai tanári végzettségűek is, azzal a kevéssé elhanyagolható különbséggel, hogy esetükben kismértékű arányeltolódás tapasztalható a magasabb, azaz a középiskolai végzettségű apák javára.

2. Míg az előző csoportot a társadalmi háttér meglehetős különbözősége jellemezte, második csoportunknál az apák iskolázottsági szintje közelebb van egymáshoz: az apa végzettségével mérten legalacsonyabb társadalmi hátterű csoportról van szó. Együttes arányuk az egyéb tanári végzettségűek (valamilyen szakmai tárgyra képesítettek, mérnök-, közgazdász- stb. tanár, szakoktató) kategóriában a legmagasabb: 35,7–28,6%. Az itt található két korosztályi csoport tagjai számára nyílt nagymértékben lehetőség az apa iskolai végzettségét meghaladó iskolai pályafutásra, illetve olyan időszakban léptek a pályára, amikor már a magasabban iskolázott szülők gyermekeit nem vonzotta a tanítói, tanári hivatás. Az apák jellemző iskolai végzettségének megoszlása az 50–59 évesek korcsoportjában: 35,3–21,6%, a 40–49 évesek korcsoportjában: 31,3–23,4%. Ugyancsak ebbe a csoportba tartozik a két legnépesebb pedagógusi végzettségű csoport: a tanítói végzettségűek (28,0–25,9%) és az általános iskolai tanári végzettséggel rendelkezők (26,2–25,3%), de ide sorolhatóak a vidéki iskolákban dolgozók (29,3–24,6%) és némileg kisebb mértékben a férfi pedagógusok is (28,2–21,0%).

3. A középiskolai és szakmunkás végzettségű apákkal rendelkezők csoportjába tartozik a tanári/tanítói szakma két legfiatalabb korcsoportja, és ez híven tükrözi a szülők iskolázottsági színvonalának egyenletes, folyamatos emelkedését és egyben azt is, hogy az utóbbi másfél évtizedben és napjainkban is a középfokú végzettséggel rendelkező apák gyermekei számára a felsőfokú végzettség megszerzésének fontos lehetőségét jelenti a pedagógusképzés, illetve, hogy e két korcsoport pedagógus végzettségű tagjaiból a középfokú végzettségű apák gyermekei maradnak inkább a pályán. A szakmunkás végzettségű és a befejezett középiskolai végzettségű apák aránya a 30–39 évesek korcsoportjában: 24,5–24,2%, a 20–29 évesek korcsoportjában pedig: 21,4–34,5%.

4. Ezt, az apa végzettségével mért legmagasabb társadalmi hátterű csoportot egyetlen kategória alkotja: a Budapesten dolgozóké. Az apák iskolai végzettség szerinti megoszlása jellegzetesen eltér az összes többi tanítói, tanári kategóriáktól. A budapesti iskolákban elhelyezkedett, jelenleg ott dolgozó pedagógusok apja befejezett középiskolai végzettséggel: 25,3% és egyetemi végzettséggel rendelkezik: 27,3%.

Az előzőekben már említettük, hogy a hagyományos iskolatípus mint csoportképző ismérv napjainkban már kevésbé használható. Az iskolák képzési kínálatának sokszínűsége mellett az 1996-ban módosított közoktatási törvény évfolyamonként meghatározott képesítési követelményei is mintegy jóváhagyják a már beindult folyamatot, illetve elősegítik annak elterjedését: a hagyományos tanítói, általános iskolai tanári, középiskolai tanári végzettség egy adott iskolafokozathoz, -típushoz kötöttségének oldását. Ugyanakkor a pedagógusok jelenlegi legmagasabb végzettsége (tanító, általános iskolai tanár, középiskolai tanár) kifejezi azt is, hogy a felsőfokú tanulmányok mely szintjére kapcsolódott be az ennek a vizsgálatnak a során megkérdezett személy, illetve nagyjából kikövetkeztethető a jelenlegi tevékenységi területe is.

Miközben arról beszélünk, hogy a tanítók, tanárok háromnegyede olyan családból érkezett, ahol az apa maga nem rendelkezett felsőfokú végzettséggel, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a tanítói, tanári pályát választók apjának iskolázottsági szintje – pályaválasztásuk feltételezett időpontjában – messze meghaladja az adott időszakban a Magyarországon aktív kereső foglalkozást folytató férfiak iskolázottsági színvonalát. Ez a megállapítás minden korcsoportra egyaránt érvényes. (Itt, a következtetések megfogalmazásakor olyan feltételezéssel élünk, hogy a megkérdezett 18 éves korában apja már a jelenlegi, megjelölt legmagasabb iskolai végzettséggel rendelkezett. Amennyiben nem, tehát legmagasabb végzettségét később szerezte, ez a felvázolt tendenciát – véleményünk szerint – lényegesen nem módosítja, esetleg még inkább megerősíti.)

1949 és 1984 között a felsőfokú és középiskolai végzettségűek aránya az aktív kereső férfiak között megnégyszereződött; a szakmunkásképzés bevezetése, elterjedése következtében megjelent mint önálló iskolai végzettség (27,7%-os aránnyal); az általános iskolai vagy 8-7-6 osztálynál alacsonyabb végzettségűek aránya a felére csökkent. Ugyanezen időszakban a jelenleg tanítóként, tanárként dolgozók – felsőfokú tanulmányai megkezdésének időpontjában – apjának legmagasabb iskolai végzettsége szerinti megoszlásáról a következőket állapíthatjuk meg: a felsőfokú végzettségű apák aránya ugyancsak megnégyszereződött, a középiskolai végzettségűeké (lényegesen magasabb indulási szintről) megkétszereződött. A tanítói, tanári csoportnál már az összevetés alapjául szolgáló kezdeti években is (1949, 1960) voltak szakmunkás végzettségűek, arányuk 1,6-szeresére emelkedett. A nyolc vagy annál kevesebb iskolai osztályt végzett apák aránya 1/6-ára csökkent. Már a jelenleg 60 év felettiek korcsoportjában is megfigyelhető, hogy minden iskolafokozat vonatkozásában a tanítói/tanári pályát választók apja felülreprezentált az aktív kereső férfiak iskolázottsági szintjéhez képest. Az 50–59 évesek korcsoportjában e különbség látványosan nő. A pályán 40–49 és 30–39 évesként dolgozók apja ezt az iskolázottsági fölényt változatlanul megtartja, de a különbség az őket megelőző korosztály iskolázottsági színvonalához képest csökken. A magyar népesség iskolázottsági színvonala e két korosztály, tehát az 1965 és 1984 között 18 évesek szülei (!) körében emelkedik a legnagyobb mértékben, mindazok körében, akik valamilyen pedagógiai felsőfokú végzettség megszerzésére törekednek, az apák elvégzett iskolafokozatonkénti aránya magasabb, mint az aktív kereső férfiaké általában. A teljes népesség iskolázottsági szintjének folyamatos emelkedése mellett is szélesebbre nyílik az olló a gyermekét felsőoktatásba juttató és az aktív kereső férfiak egésze között 1985 után, amint ezt a 20–29 évesek korcsoportján szemlélhetjük.

Társadalmi háttér – Az apa foglalkozása

A pedagógusok társadalmi hátterének elemzésekor az 1970-es pedagógusvizsgálat végzői az egyéb értelmiségi pályákról a diplomás férfiak vonatkozásában rendelkeztek összehasonlításra is alkalmas adatokkal. Ezek alapján megállapították, hogy a pedagógusi pálya a társadalmi nyitottság tekintetében (tehát hogy mennyire csak a saját – értelmiségi – vagy más társadalmi rétegből verbuválódik) a többi értelmiségi pályával összevetve, a nyitottnak tekinthető mérnöki és a zártnak tekinthető orvosi pálya között helyezkedik el (Ferge és mtsai: i. m. 41–42. o.). 1996/97-es vizsgálatunk során – más értelmiségi pályákra vonatkozó friss adatok híján – nem tudunk becsléssel szolgálni arra vonatkozólag, hogy ez a pályajellemző hogyan változott. Két szempontból (a pedagógusok neme, illetve korcsoportja szerint) viszont megkísérlünk áttekintést adni a változásokról.

A nők mobilitási esélyeinek vizsgálatára az 1970-es pedagóguskutatás fordított szinte először figyelmet. A különböző pedagóguscsoportok társadalmi származás szerinti összetételét vizsgálva a következő megállapításokat fogalmazzák meg: a hátrányos feltételekkel indulók közül a nők nehezebben jutnak el a megfelelő végzettséghez, mint a férfiak; a pedagógus nőknél „nagy a kistisztviselői, alkalmazotti családokból származók aránya” (Ferge és mtsai: i. m. 42. o.).

Az 1996/97-es vizsgálat tapasztalatai szerint összességében megállapítható, hogy a ma pályán lévő pedagógusok között nem mutatkozik statisztikai értelemben szignifikáns különbség a nemek között az apa foglalkozásával mért társadalmi háttér szempontjából. A teljes minta társadalmi hátterét az apa foglalkozásán keresztül szemlélve elmondható, hogy egy harmaduk munkáscsaládból, egy negyedük értelmiségi családból származik, egy hatoduk egyéb szellemi foglalkozású, egynyolcad-egynyolcad részben az apa mezőgazdasági fizikai vagy önálló és egyéb tevékenységet folytatott gyermeke pályaválasztásának időpontjában. Ugyanezt a megállapítást tehetjük a pályán lévők nemenkénti összehasonlításakor is, egyetlen kivétellel: a férfiak között lényegesen magasabb az értelmiségi rétegből származók aránya, mint a nők között (lásd a 4. táblázatot).

4. táblázat
A pedagógusok apjának foglalkozása a megkérdezett 18 éves korában, nemenként (%)

Nem	Apa foglalkozása					Együtt	N
	vezető, értelmiségi	egyéb szellemi	nem mg.-i fizikai	mg.-i fizikai	önálló, egyéb
Férfi	29,8	14,1	34,1	11,7	10,3	100,0	574
Nő	24,1	16,9	35,9	10,8	12,3	100,0	1770
Együtt	25,5	16,2	35,5	11,0	11,8	100,0	2344

Hogy a nemek közti mobilitási esélyek kiegyenlítettebbé váltak a két vizsgált időpont között, az viszont feltehetőleg nem a pedagóguspálya jellegzetességeiből adódik. Ezt valószínűsítik a társadalom egészére vonatkozó mobilitásvizsgálatok is. Az 1962–64-ben, 1973-ban és 1983-ban lefolytatott mobilitásvizsgálatok eredményeinek összevetéséből Andorka Rudolf és munkatársai 1994-ben azt a következtetést vonták le, hogy a strukturális változások lassulásával párhuzamosan csökkent a „felfelé” irányuló mobilitás. Helyét – az 1992. évi felvétel tapasztalatai szerint – a „cirkuláris mobilitás” vette át. A fiatal férfinemzedékeknél, a 80-as évek végéig a felsőoktatási intézményekbe felvehetők viszonylag állandó száma mellett is, csökkenti az értelmiségi rétegbe kerülés esélyét a nők arányának erőteljes növekedése (Andorka–Lehman–Spéder, 1994). Vagyis a nemek közti mobilitási esélyek kiegyenlítettebbé válása általánosabb társadalmi jelenség, s ma már a pedagóguspályát sem jellemzik – más foglalkozásokhoz hasonlóan – olyan mértékű nemek közti társadalmi különbségek, mint negyed századdal korábban.

A korcsoportos elemzés alapján Ferge Zsuzsa és munkatársai arra a következtetésre jutnak, hogy a megelőző évtizedek mobilitási trendjének megfelelően a 30 és 40 év közötti pedagógusok körében a legmagasabb a fizikai foglalkozású apák aránya; az ennél idősebb korosztályoknál (a háború előtti egylépcsős mobilitást tükrözve) magasabb az egyéb szellemi foglalkozású, alkalmazott apák aránya; a legfiatalabb korcsoportban Budapesten figyelhető meg az értelmiségi apák túlsúlya, a csökkenő többlépcsős mobilitás (Ferge és mtsai: i. m. 44. o.).

Az 1996/97-es tanévben a pályán lévő tanárok adatai alapján elmondható, hogy az életkor alapján szignifikáns különbség mutatkozik köztük az apák foglalkozását tekintve (lásd 5. táblázatunkat). Bár a fizikai származású apák aránya minden korosztálynál két ötöd fölött van, a huszonévesek körében ez az arány csupán 43,2%, míg az összes többi korosztály esetében 45–48% között mozog. Az 1970-ben 30–40 éves pedagógusok – ha egyáltalán ma a pályán vannak – a mai 50–59 évesek, illetve a 60 év fölötti (csekély számú) korcsoportban találhatóak. Minthogy a fizikai foglalkozású apák aránya (a túlságosan kis elemszámú 60 év felettiek csoportját nem tekintve) náluk nem magasabb, mint az őket követő negyvenes vagy harmincas korosztály körében, feltehető, hogy az a tendencia, amelyet Ferge Zsuzsáék jeleztek (a háború előtt pályára lépőkhöz képest a fizikai foglalkozású apák növekvő aránya), a hetvenes évek után is – legalább még két évtizedig – folytatódott. Mai adatainkat tekintve megfigyelhető az is, hogy a fizikai származású pedagógusok között is, minél fiatalabb valaki, annál biztosabb, hogy édesapja nem a mezőgazdaságban dolgozott. A kiugró különbség a különböző nemzedékek között a vezető és értelmiségi származásúak arányában tapasztalható: minél fiatalabbak, annál nagyobb arányban rendelkeznek ilyen háttérrel.

5. táblázat
A pedagógusok apjának foglalkozása a megkérdezett 18 éves korában, korcsoportonként (%)

Korcsoport (év)	Apa foglalkozása					Együtt	N
	vezető, értelmiségi	egyéb szellemi	nem mg.-i fizikai	mg.-i fizikai	önálló, egyéb
20–29	32,3	14,4	38,3	4,9	10,1	100,0	347
30–39	26,9	15,4	38,1	10,0	9,6	100,0	762
40–49	23,3	18,9	34,4	11,6	17,0	100,0	787
50–59	22,2	15,1	29,6	16,1	17,0	100,0	423
60 és felette	13,0	4,3	47,8	21,7	13,0	100,0	23
Együtt	25,5	16,3	35,4	11,0	11,8	100,0	2342

Ezek a változások azonban megint nem csupán a pedagógustársadalmat jellemzik. Andorka Rudolf és munkatársai korábban említett vizsgálata jelzi, hogy a kilencvenes évek elejére a vezető és értelmiségi rétegben „erősen megnőtt a fiatalok szülei között az értelmiségiek aránya, viszont nagyon lecsökkent a szakképzetlen munkásoké és a mezőgazdasági fizikaiaké” (Andorka–Lehman–Spéder, 1994). A vezető és értelmiségi rétegre vonatkozólag ezt a tendenciát mutatja be nemenként 6. táblázatunk. Meg kell természetesen jegyeznünk azt is, hogy ennek a társadalmi csoportnak a legszámosabb csoportját éppen a tanárok, tanítók alkotják.

6. táblázat
Vezető és értelmiségi rétegbe tartozók társadalmi mobilitása 1992-ben (%)

Az apa társadalmi helyzete az összeírt 14–18 éves korában	Vezető és értelmiségi
	Kereső férfiak		Kereső nők
	együtt	25–29 éves	együtt	25–29 éves
Vezető és értelmiségi	19,6	41,1	25,8	29,7
Irodai	17,0	19,1	16,3	19,8
Együtt	36,6	60,2	42,1	49,5
Kisiparos	9,6	–	5,4	–
Szakmunkás	19,1	22,1	21,6	29,7
Betanított munkás	12,0	5,9	11,8	6,0
Segédmunkás	3,2	1,5	3,1	6,0
Együtt	34,3	29,5	36,5	41,7
Mezőgazdasági	19,5	10,3	16,0	8,8
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

Forrás: Andorka és mtsai, 1992. 293–310. o.

Megkíséreltük megvizsgálni, hogyan értelmezhető a ma pályán lévő tanítók/tanárok adatai alapján az 1970-es vizsgálat azon megállapítása, miszerint a legfiatalabb korcsoportban Budapesten figyelhető meg az értelmiségi apák túlsúlya. 7. táblázatunk a Ferge Zsuzsa és munkatársai által használt Budapest–vidék bontásban mutatja be a különböző korcsoportok társadalmi származási adatait.

7. táblázat
A pedagógusok apjának foglalkozása a megkérdezett 18 éves korában, korcsoportonként, Budapest–vidék bontásban (%)

Korcsoport (év)	Apa foglalkozása										Együtt
	vezető, értelmiségi		egyéb szellemi		nem mg.-i fizikai		mg.-i fizikai		önálló, egyéb
	Bp.	vidék	Bp.	vidék	Bp.	vidék	Bp.	vidék	Bp.	vidék	Bp.	vidék
20–29	41,7	30,0	13,3	14,3	28,3	41,8	–	6,2	16,7	7,7	17,0	14,3
30–39	43,6	23,7	15,8	15,4	29,7	39,5	3,0	11,4	7,9	10,0	28,7	33,5
40–49	38,6	20,2	23,7	18,2	28,1	35,4	0,9	13,6	8,8	12,5	32,4	34,0
50–59	29,9	20,4	19,4	13,8	22,4	32,0	4,5	18,6	23,9	15,3	19,0	17,5
60 és felette	30,0	–	10,0	–	30,0	61,5	10,0	30,8	20,0	7,7	2,8	0,7
Együtt	38,6	22,7	18,5	15,8	27,6	37,3	2,3	12,8	13,1	11,4	100	100
N	136	432	65	301	97	710	8	244	46	218	352	1905

Az 1970-ben „legfiatalabb” korosztály a mai 46–57 évesek között keresendő. A náluk idősebb, 60 éven felüliek (akikhez a korábbi vizsgálat vezetői viszonyítottak), sajnos mintánkban olyan csekély arányban (23 fő) vannak jelen, hogy adataikat nem lenne korrekt figyelembe vennünk – bármilyen tetszetős is lenne, hiszen körükben vidéken dolgozó értelmiségi vagy egyéb szellemi foglalkozású apák gyermekeivel egyáltalán nem találkozunk. Így ma az 1970-ben legfiatalabbaknál csak a még fiatalabbakhoz tudjuk mérni a különböző társadalmi rétegek arányszámait. Ennek alapján viszont az állapítható meg, hogy a budapesti és vidéki tanárok/tanítók közti társadalmi különbségek minden korcsoportra nézve kimutathatóak, meglehetős következetességgel. A különbség társadalomstatisztikai szempontból szignifikánsnak mondható. 8. táblázatunk részletesebb településtípus-bontásban mutatja be ezeket a különbségeket.

8. táblázat
A pedagógusok apjának foglalkozása a megkérdezett 18 éves korában, az iskola településtípusa szerint (%)

Településtípus	Apa foglalkozása					N
	vezető, értelmiségi	egyéb szellemi	nem mg.-i fizikai	mg.-i fizikai	önálló, egyéb
Budapest	38,6	18,3	27,3	2,5	13,2	355
Megyei jogú város	28,1	19,2	33,2	7,4	12,1	552
Egyéb város	19,9	16,1	38,9	14,6	10,4	732
Község	21,0	12,5	39,1	15,4	12,0	624
Összesen	25,1	16,2	35,7	11,2	11,7	2263

Már az 1970-es vizsgálat is megállapította – nemcsak a legfiatalabb korosztályra vonatkozólag –, hogy a fizikai foglalkozású apák gyermekeinek, főként a paraszti hátterűeknek, nehezebb volt Budapestre kerülni, mint vidékre. 1996/97-es adataink a társadalmi származás szerinti településlejtőt is jól mutatják. Úgy tűnik, ezen a téren nem történt változás a korábbi adatokhoz képest. Figyelemre méltó viszont a községi és kisvárosi pedagógusok társadalmi származása szerinti hasonlósága. Minthogy az 1970-es vizsgálat csak Budapest–vidék bontást használt, nem tudjuk, hogy ez a közelítés az utóbbi évek/évtizedek fejleménye-e, vagy már 1970-ben is így volt. Gyanítjuk, hogy inkább az első feltételezésünk igaz, de adatokkal sajnos ezt nem tudjuk igazolni. A későbbiekben a területi mobilitás néhány kérdésére még visszatérünk.

Ferge Zsuzsa és munkatársai iskolatípus szerint is találtak különbségeket a pedagógusok társadalmi származási adataiban. Megállapították, hogy „...a munkás- vagy parasztszármazással jóval könnyebb volt az általános iskolai pedagógusi feltételeknek eleget tenni, mint a középiskolainak (főleg a gimnáziuminak)”. 1996/97-es adataink a mára bonyolultabbá vált iskolaszerkezetben nem mutattak lényeges összefüggést az apa foglalkozásával mért társadalmi származás és a tanárok/tanítók jelenlegi munkahelye között (lásd a 9. táblázatot). Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a mára igen csekély számúvá vált „tiszta gimnáziumokban” minden más iskolatípushoz képest kiugróan magas az értelmiségi származású pedagógusok és elenyészően csekély a mezőgazdasági fizikai foglalkozású apákkal rendelkező pedagógusok aránya. Úgy tűnik, a sokszínűvé váló iskolaszerkezetben kialakult egy olyan, egyértelműen a felsőoktatásra felkészítő iskolatípus (a 4, 6 és 8 osztályos tiszta gimnáziumi profilú iskolák típusa), amely legalábbis tanárai társadalmi származását tekintve, erősen szelektív jellegű.

9. táblázat
A pedagógusok apjának foglalkozása a megkérdezett 18 éves korában, az iskola típusa szerint (%)

Iskolatípus	Apa foglalkozása					N
	vezető, értelmiségi	egyéb szellemi	nem mg.-i fizikai	mg.-i fizikai	önálló, egyéb
Általános iskola	23,7	15,5	37,5	11,5	11,8	1365
Ált. és középisk.	25,5	18,5	27,5	10,0	18,5	200
Csak gimnázium	33,9	22,6	28,6	4,2	10,7	168
Vegyes középisk.	31,8	15,4	29,9	11,4	11,4	201
Szakmai	24,4	16,0	38,2	12,3	9,1	406
Összesen	25,4	16,3	35,5	11,0	11,8	2340

Összegzésképpen elmondható, hogy az 1970-es pedagógusvizsgálat adataival összevetve úgy tűnik, a ma pályán lévők társadalmi mobilitásában a két és fél évtizeddel ezelőtti pedagógusokénál sokkal kisebb szerepet játszik a nem és az iskolatípus – az egyedüli „tiszta gimnáziumok” kivételével. Meghatározóak maradtak viszont a településtípus szerinti különbségek (különösképpen a főváros és vidék különbségei), és valószínűleg nőttek a különböző korosztályok közti eltérések. A pedagógusok társadalmi hátterének változási tendenciái (a magasabb társadalmi pozíciójú apák arányának növekedése a fiatalabb korosztályok esetében) általánosabb társadalmi változások részeként írhatók le.

Társadalmi háttér – A házastárs

A pályán lévő pedagógusok társadalmi hátterének vizsgálatában nem feledkezhetünk meg a „választott család”: a házastárs társadalmi jellemzőiről.¹ A mintánkban szereplők csaknem háromnegyede házasságban vagy élettársi kapcsolatban él, 15%-uk nőtlen vagy hajadon, 8%-uk elvált és 3%-uk özvegy. A családi állapotban a két nem közötti különbséget a tanárnők csoportjában az elváltak és az özvegyek nagyobb aránya okozza (9, illetve 4%), emiatt körükben alacsonyabb a házas/együtt élők aránya. A nőtlen, illetve hajadon pedagógusok aránya szinte százalékpontig megegyezik (14,7; illetve 14,8%).

Településtípusonként enyhén szignifikáns eltérés mutatható ki a megkérdezett tanárok között a családi állapot alapján: minél kisebb a település, annál valószínűbb, hogy házasságban vagy párkapcsolatban élnek. Arányuk a falvakban 78, a kisvárosokban 77%, a megyei jogú városokban 72, Budapesten pedig 66%. A két „végponton” nagyobb arányban nőkről van szó: a falvakban 83; a fővárosban pedig 78%-os az arányuk, míg a vidéki városokban „csupán” 71 (kisvárosok), illetve 73% (megyei jogú városok) a nők aránya.

Az 1799 házastárs végzettség szerinti megoszlása a következő volt: 29% egyetemi, 35% főiskolai, 27% középiskolai végzettséggel rendelkezett, és csupán 10%-uknak volt ennél alacsonyabb végzettsége. Azaz a házastárs végzettsége a megkérdezett tanárok összességét illetően jóval magasabb, mint az apák végzettsége. Ennek megoszlása azonban a főbb háttérjellemzőre nézve (nem, iskola- és településtípus) szignifikáns különbségeket mutat a tanárok különböző csoportjai között. A házastársak foglalkozását tekintve is elmondható ez. A tanárok 27%-a pedagógus házastársat választott, 20%-uknak egyéb értelmiségi, 12%-uknak középfokú végzettséggel rendelkező szellemi dolgozó házastársa van, 11%-uk férje/felesége dolgozik szolgáltatásban, 8%-é ipari vagy mezőgazdasági foglalkozást űz, és 8%-uk inaktív vagy nyugdíjas.

A házas férfi tanárok kolléganőiknél magasabb arányban választanak maguknak egyetemi vagy főiskolai (inkább főiskolai) végzettséggel rendelkező házastársat (férfiak: 72%, nők: 60%). A tanárnőknek viszont férfi kollégáiknál nagyobb arányban kell beérniük alacsonyabb végzettségű házastárssal (férfiak: 28%, nők: 40%). A házastársak foglalkozását tekintve elmondható, hogy a férfiak többsége (52%-uk) pedagógus kollégával él együtt, míg a tanárnők csaknem egy negyedének más értelmiségi házastársa van, és csupán 17%-uknak a férje pedagógus.

A pedagógusok különböző csoportjai között, akár az iskola településtípusát, akár magának az iskolának a típusát tekintjük is, igen nagy különbségek tapasztalhatók a házastárs társadalmi státusát tekintve (lásd a 10. táblázatot). Két csoportra érdemes felfigyelnünk: a „tiszta” gimnáziumban tanítókra (ez 4, 6 és 8 osztályos gimnáziumot egyaránt jelenthet), ahol a házastársak több mint négy ötöde felsőfokú végzettségű; valamint a falvakban élőkre, akik kiemelkedően magas arányban (csaknem 18%) még középfokú végzettséggel sem rendelkező házastársat találtak maguknak. A két csoport persze más jellemzőit tekintve is eltér egymástól. A házas/együtt élő falusi tanárok létszáma csaknem négy és félszerese a házas/együtt élő gimnáziumi tanároknak, azaz egyik esetben egy népes, a másik esetben egy nagyon szűk kis csoportról van szó. Ezen túl a falusi tanárok említett csoportjában a nők négy ötödös többséggel rendelkeznek, míg a gimnáziumi házas/együtt élők csaknem két ötöde férfi (és mint láttuk, a pedagógus férfiak – más felsőfokú végzettséggel rendelkező pályatársaikhoz képest – nagyobb valószínűséggel szereznek maguknak diplomás házastársat).

10. táblázat
A házastárs iskolai végzettsége iskolatípus és településtípus szerint (%)

	Felsőfokú	Középfokú	Nincs középfokú végzettsége sem	Összesen
Iskolatípus szerint
Általános iskola	56,3	30,4	13,4	58,9
Általános és középiskola	71,4	23,1	5,6	8,0
Gimnázium	84,3	11,4	4,4	6,4
Gimnázium+szakmai	78,4	18,2	3,4	8,3
Csak szakmai képző	69,2	25,3	5,4	18,5
Településtípus szerint
Főváros	72,6	23,4	4,1	14,1
Megyei jogú város	72,7	21,3	6,0	23,9
Egyéb város	62,9	28,1	9,0	33,3
Község	49,7	32,4	17,9	28,7

A társadalmi származás sem független természetesen a párválasztástól. Láttuk ugyan, hogy a pedagógusok összességét illetően igaz az, hogy választott társuk társadalmi státusa magasabb, mint a szülőké (az apáé) volt, ám az is kideríthető, hogy korántsem egyforma mértékben jellemző ez a különböző csoportokra (lásd a 11. táblázatot). Míg 100 felsőfokú végzettséggel rendelkező apa pedagógus fia vagy lánya közül 23 választ csupán felsőfokú végzettséggel nem rendelkező házastársat, addig 100 középfokú végzettséget sem szerzett apa pedagógus gyermekéből 45 házastársának nincs diplomája.

11. táblázat
A tanárok apjának és házastársának legmagasabb iskolai végzettsége (%-os arány) n=1769

Az apa végzettsége	A házastárs végzettsége
	egyetem v. főiskola	középfokú	középfokú sincs	összesen
Egyetem v. főiskola	77	18	5	26
Középfokú	61	28	11	46
Középfokú sincs	55	32	13	28
Összesen	63	27	10	100

Szakmai mobilitás – Végzettség(ek)

A tanári szakma fontos jellemzője a végzettségi szint, illetve az, hogy a pályán lévők végzettsége mennyire felel meg az előírásoknak. A mai végzettségi szintet bemutató adatokat kiindulásként az 1970-es pedagógusvizsgálat adataival vetjük össze, sőt Ferge Zsuzsa és munkatársai rövid utalásai alapján a második világháború előtti helyzetről is általános képet nyerhetünk. A szerzők ugyanis jelezték, hogy a háború előtti tanár- és tanítói társadalmat az jellemezte, hogy a képzettségi előírásoknak a pályán lévők alapvetően eleget tettek, sőt – a diplomás túlkínálat következtében – az elemi és a polgári iskolákban még némi „túlképzettség” is kimutatható volt. Ehhez képest 1970-ben a valóságos és az elvárt képzettségi szint között jelentős eltérés mutatkozott. Ez persze részben azzal volt összefüggésben, hogy az elvárások emelkedtek (a tanítóképzés felsőfokúvá vált), nagyobbrészt viszont az oktatás kiterjedésével. Mindennek következtében viszonylag magas arányban voltak jelen képesítés nélküliek a pályán, és különösképpen magas arányú volt a pedagógiai képesítéssel nem rendelkezők aránya az akkor újnak számító szakközépiskolában. A tanulmány a Művelődési Minisztérium 1970/71-es statisztikai tájékoztatói alapján a pedagógusi képesítés nélküliek arányát az általános iskolákban 5,1%-osnak, a középiskolákban pedig 13,4%-osnak mutatta be. Az általános iskolákban Budapesten az arány csupán 0,3%, vidéken viszont 5,9% volt, a középiskolákban (nyilván az intézményellátottság különbözőségei folytán) a budapesti 16,7%-kal szemben a vidéki arány csak 12,1% volt.

1997-es vizsgálatunkban a 2411 pedagógus között klasszikus értelemben vett „képesítés nélküli” pedagógussal (akinek ne lett volna valamilyen felsőfokú végzettsége) nem találkoztunk, pedagógiai képesítéssel viszont 89-en (a minta 3,8%-a) nem rendelkeztek. Többségük (52-en, azaz 58,4%-uk) szakmai tárgyakat oktat. A nyers adatok jelentős javulást mutatnak az eltelt több mint negyed évszázad alatt, ám az igazi változást a szakma, az iskolarendszer és a települési háttérjellemzők jelentős átalakulása hozza, amely változásokat a későbbiekben részletesen vizsgálunk.

12a. táblázat
Képesítés és tényleges gyakorlat tantárgyanként az 1970/71-es,
illetve az 1996/97-es tanévben

* Az 1997-es mintában: általános iskola
** Az 1997-es mintában: tiszta gimnázium (4, 6 vagy 8 osztályos), illetve általános iskola és középiskola
*** Az 1997-es mintában: szakmai képzést (is) folytató középiskola és/vagy szakmunkásképző
§ Az 1997-es mintában: angol nyelv

A szaktárgyi képesítéseket illetően tudunk összehasonlítást tenni az 1970-es, illetve az 1997-es mintákra vonatkozólag. Ezt mutatja be 12a. és 12b. táblázatunk. A táblákat óvatosan kell kezelnünk az egyes cellákban lévő kicsiny elemszámok miatt, különösen a budapesti adatok vonatkozásában, ám azt érdemes észrevennünk, hogy a tanult és tanított szaktárgyak közti teljes megfelelés sem negyedszázaddal ezelőtt, sem ma nem valósult meg. 1970-ben is gyakoribb volt, hogy a tanárok nem tanították szaktárgyukat, mint az, hogy olyan tárgyat tanítottak, amelyre nem volt képesítésük, ám az arányok valamivel kiegyenlítettebbek voltak. 1997-ben iskolatípustól függetlenül kiemelkedően magas a nem tanított, de valamikor megtanult szaktárgyak aránya mind a fővárosban, mind vidéken. Bár az egyes arányokat az elemszámok kicsinysége miatt óvatosan kell kezelnünk, feltűnő néhány szaktárgy „telítettsége”, „használatlansága”. Ez egyértelmű az orosz nyelvnél, de más tantárgyak esetén is kimutatható. Ezzel ellentétes tendencia csak egy területen, az 1970-es vizsgálatban a „más modern nyelvek” tanításában figyelhető meg. Az 1997-es mintából csak az angol nyelvet vizsgáltuk meg, s annak alapján kiderül, hogy az angol szakot végzettek között senki nincs, aki ne tanítaná ezt a szakját, míg csaknem mindenütt találunk olyanokat, akik megfelelő végzettség nélkül is tanítják ezt a tárgyat.

12b. táblázat
Képesítés és tényleges gyakorlat tantárgyanként az 1970/71-es,
illetve az 1996/97-es tanévben

* Az 1997-es mintában: általános iskola
** Az 1997-es mintában: tiszta gimnázium (4, 6 vagy 8 osztályos), illetve általános iskola és középiskola
*** Az 1997-es mintában: szakmai képzést (is) folytató középiskola és/vagy szakmunkásképző
§ Az 1997-es mintában: angol nyelv

A következőkben az 1997-es minta szakmai életpályáját próbáljuk meg nyomon követni. Az életpálya első lépésének a végzettség megszerzését tekinthetjük. Az első végzettség jellege szerint mintánk a következőképpen oszlik meg: 860 fő (36,1%) általános iskolai tanári, 736 fő (30,9%) tanítói, 454 fő (19,1%) középiskolai tanári, 126 fő (5,3%) egyéb pedagógusi (gyógypedagógus, szakmai elméleti tanári), 204 (8,6%) pedig egyéb, nem tanári végzettséget szerzett. Az első végzettséget „normál” és „rendhagyó” módon is meg lehetett szerezni: az előbbin a nappali tagozaton elvégzett tanulmányokat, az utóbbin az esti-levelező tagozaton, azaz feltehetőleg munka mellett megszerzett diplomákat értjük. A minta 75,3%-a (1787 fő) szerezte első diplomáját nappali tagozaton. A 13. táblázat mutatja, hogy ez az arány hogyan változik a különböző tanári végzettségek esetében, valamint a különböző időszakokban. A táblázat részletes bontásban csak a főbb tanári végzettségeket tartalmazza (tanítói, általános iskolai tanári, középiskolai tanári), az „összesen” oszlop, illetve sor viszont tartalmazza az egyéb végzettségeket is. Mintánkat a végzettség megszerzésének ideje alapján öt, nagyjából egyenlő csoportra bontottuk. Eszerint a következő képet kaptuk:

13. táblázat
A nappali tagozaton végzettek aránya az első végzettség jellege
és megszerzésének ideje szerint

Végzettség jellege	A végzettség megszerzésének ideje (%)					Összesen**(%)
	–1972	1973–78	1979–83	1984–89	1990–
Tanítói	95 (84,1)	75 (58,1)	120 (69,0)	86 (61,4)	99 (78,6)	477 (69,5)
Ált. iskolai tanári	113 (66,5)	134 (69,4)	130 (75,1)	134 (78,8)	133 (92,7)	647 (75,8)
Középiskolai tanári	120 (96,0)	62 (93,9)	52 (82,5)	61 (87,1)	113 (94,2)	410 (91,9)
Összesen*	381 (79,7)	323 (61,7)	347 (70,2)	333 (73,8)	381 (85,8)	1774 (75,2)

* Az egyéb végzettségeket (pl. óvónői, középfokú tanítói, egyéb tanári) is tartalmazza
** A nappali tagozaton végzettek (százalékos arányuk az összes végzetthez viszonyítva)

Minél „magasabb” tanári végzettséget szerzett elsőként valaki, annál biztosabb, hogy nappali tagozaton szerezte azt meg. Azok között, akik középiskolai tanári végzettséget szereztek, még 10%-ot sem tesz ki azok aránya, akik azt nem nappalin szerezték meg, míg a tanítói végzettséget szerzettek esetében ez az arány 30%-nál is kicsit magasabb. Az általános iskolai tanári végzettségűek a két csoport között helyezkednek el, bár a maguk csaknem 25%-os arányával a tanítókhoz állnak közelebb.

Az időrendi bontás azt mutatja, hogy az 1972 előtt és különösképpen az 1990 után végzettek között magasabb arányú a „normál” úton megszerzett végzettség, míg 1973–1989 között gyakoribb volt a „rendhagyó” úton történő pályakezdés. Ez különösen igaz az 1973–78 közötti időszakra, amelyben csaknem 40%-os a nem nappali tagozaton végzettek aránya. Mindez valószínűleg általánosabb oktatáspolitikai tendenciákkal van összefüggésben: az oktatási rendszer kiterjedésével és az azzal párhuzamosan radikálisan emelkedő tanári munkaerőigénnyel, amelyet a nappali tagozatos tanárképzés nem tudott megfelelő mértékben kiszolgálni. Minthogy az időszakot a munkaerő-tervezés és az egyetemi, főiskolai felvételi arányszámok szigorú politikai kontrollja jellemezte, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az akkori (oktatás)politikai vezetés az expanzió „olcsóbb” formáját választotta, amikor jelentős arányban lehetővé tette a „rendhagyó” pályakezdést.

Ha a két tényezőt (a végzettség jellegét, illetve idejét) egyszerre vizsgáljuk, kicsit módosul a kép. A tanítói végzettségűekre ugyan áll a fenti összefüggés, az általános iskolai tanárok esetében viszont a végzettségüket „normál” úton megszerzők aránya időrendben folyamatosan (66,5%-ról 94,7%-ra) növekszik, azaz ez az adatsor tulajdonképpen az általános iskolai tanárképzés folyamatos konszolidációját mutatja; azt, hogy az általános iskolai tanárok iránti munkaerőigényt folyamatosan egyre nagyobb mértékben lehetett a „normál”, nappali tagozatos képzéssel kielégíteni, egyre kevésbé volt szükség képesítés nélküliek alkalmazására, s arra, hogy ők a megfelelő végzettséget munka mellett szerezzék meg. A középiskolai tanárok esetében viszont a „rendhagyó” végzettségűek legmagasabb aránya (esetükben ez 17,5%) az általános iskolai tanári végzettségűekhez képest kicsit késleltetettebben, az 1984–89 között végzettek között jelentkezik, ami mögött talán joggal sejthetjük a fent említett oktatási expanzió áthúzódását a középfokra, illetve azt, hogy a növekvő munkaerő-szükségletet a nappali tagozatos tanárképzés nem tudta, illetve nem akarta megfelelőképpen kiszolgálni.

De vajon az egyedi életutakban mutatkozik-e valamiféle összefüggés a végzés jellege és egyéb háttérjellemzők között? Úgy találtuk, hogy az első végzettség megszerzésének tagozata és az apa végzettségével mért társadalmi származás enyhén szignifikáns összefüggést mutat: minél magasabb az apa végzettsége, annál valószínűbb, hogy az illető pedagógus nappali tagozaton szerezte meg első végzettségét.

14. táblázat
Az apa végzettsége és a tanári végzettség megszerzésének tagozata

Az apa végzettsége	Az első végzettség megszerzésének tagozata		Összesen
	nappali	esti v. levelező
Egyetem v. főiskola	494 (80,6)	119 (19,4)	613 (26,5)
Középfokú	818 (75,6)	264 (24,4)	1082 (46,7)
Középfokú sincs	431 (69,5)	189 (30,5)	620 (26,8)
Összesen	1743 (75,3)	572 (24,7)	2315 (100)

Ez az összefüggés azonban nem teljesen igaz minden vizsgált időszakra, és az arányok tekintetében is meglehetősen jellegzetes különbségeket találtunk korszakonként.

15. táblázat
A nappali tagozaton végzettek aránya az apa végzettsége és a saját végzettség megszerzésének ideje szerint (%)

Az apa végzettsége	A végzettség megszerzésének ideje					Összesen
	–1972	1973–78	1979–83	1984–89	1990–
Egyetem v. főiskola	82,9	66,7	74,0	81,3	95,6	80,6
Középfokú	79,2	70,5	69,3	75,2	83,5	75,6
Középfokú sincs	78,7	64,5	68,5	61,5	70,8	69,5
Összesen	79,9	67,8	70,3	73,9	85,4	75,3

Látható, hogy nagyjából a nyolcvanas évek elejéig a különböző társadalmi rétegekből jött pedagógusok között a végzés jellege szempontjából meglehetősen kiegyenlített az arány, azonban a nyolcvanas évek közepétől fogva e tekintetben rohamosan megnő a különböző rétegek közti különbség. Különösen igaz ez a kilencvenes évekre vonatkozólag, amikorra is a nappali tagozaton végzettek körében a legmagasabb és legalacsonyabb végzettségű apák gyermekei közti arány különbsége a kezdeti időszak 4–5%-ához képest 25% körülire nőtt. E tendencia mögött feltehetőleg nem a tanári végzettség megszerzésének jellegzetességét gyaníthatjuk, hanem azt, hogy általában meghatározóbbá vált a társadalmi származás szerepe a felsőfokú végzettség „normál” úton való megszerzésében. Még egy érdekes összefüggésre érdemes felfigyelnünk: a felsőfokú végzettségű apákkal rendelkező pedagógusok kiugróan alacsony arányára a hetvenes években nappali tagozaton végzett pedagógusaink körében. Ez minden bizonnyal az akkori felsőoktatási politika, az F-es (fizikai dolgozó) szülők gyermekeivel szembeni pozitív diszkrimináció következménye (és feltehetőleg megint nemcsak a pedagógus végzettségűekre igaz). Érdekes viszont, hogy nem a legalsó réteg (a középfokú végzettséggel sem rendelkező szülők gyermekei) javára csökkent a felső rétegek gyermekeinek az aránya, hanem sokkal inkább a „középrétegek”: a középfokú végzettségűek javára.

Az adatok láttán felvetődik az a kérdés, vajon a minta egészére (a nappali és esti-levelező tagozaton végzettek összességére) érvényesek-e ezek a tendenciák. Bár a társadalmi származás és a végzés ideje között erős, szignifikáns összefüggés mutatkozik a minta egészére vonatkozóan, a 16. táblázat adatai kicsit mégis árnyalják a képet. A hetvenes évekre így összességében csak korlátozottabb, alig érzékelhető mértékben igaz az, hogy a felsőfokú végzettségű apák gyermekei visszaszorulnak (elsősorban) a középfokú végzettségű apák gyermekeivel szemben. Vagyis, úgy tűnik, a fizikai dolgozók gyermekei érdekében a felsőoktatási felvételben alkalmazott pozitív diszkrimináció hatása csak a nappali, „normál” képzésben érvényesült, a rendhagyó képzés igénybevételével a felsőfokú végzettségű apák gyermekei kiegyenlítették hátrányukat. Másrészt a minta egészét tekintve a különböző rétegek közti arányváltozásoknak egy általánosabb tendenciája (feltehetőleg a felnőtt társadalom egészét jellemző iskolázottsági mutatónak a javulása) rajzolódik ki: a középfokú végzettséggel sem rendelkező apák folyamatosan csökkenő aránya, kicsit a felsőfokú végzettségű, de nagyobb mértékben a középfokú végzettségű apák javára.

16. táblázat
Az első végzettség megszerzésének ideje és az apa végzettsége (n, %)

Az apa végzettsége	A végzettség megszerzésének ideje					Összesen
	–1972	1973–78	1979–83	1984–89	1990–
Egyetem v. főiskola	113 (24,0)	115 (23,8)	130 (26,6)	127 (28,1)	137 (31,1)	622 (26,6)
Középfokú	187 (39,8)	227 (46,9)	215 (44,1)	225 (49,8)	239 (54,2)	1093 (46,8)
Középfokú sincs	170 (36,2)	142 (29,3)	143 (29,3)	100 (22,1)	65 (14,7)	620 (26,6)
Összesen	470 (20,1)	484 (20,7)	488 (20,9)	452 (19,4)	441 (18,9)	2335 (100)

A végzettség megszerzésének módja és a tanárok egyéb háttérjellemzői (pl. neme) között összefüggés nem volt kimutatható. Megvizsgáltuk azonban azt is, hogy vajon az első végzettség megszerzésének ideje (a tagozat jellegétől függetlenül) milyen összefüggésben van a tanárok különböző háttérjellemzőivel, azaz kimutathatóak-e különbségek a tanárok különböző csoportjai között annak alapján, hogy mikor szerezték meg első végzettségüket (később megvizsgáljuk még, hogy ez mennyiben jelenti azt is, hogy a pedagógusi pályára léptek).

Mindenekelőtt persze érdemes kitérni arra, hogy a végzettség megszerzésének ideje és a típusa között szignifikáns összefüggés van (lásd a 17. táblázatot), ami feltehetőleg az egyes időszakok pedagógusmunkaerő-szükségletét tükrözi. Szembetűnő például a tanítói végzettséget szerzettek magas aránya az 1979–83 között végzettek között (ez valószínűleg az 1974–78 között született népesebb korosztály iskolába lépésével van összefüggésben) és az ilyen végzettségűek arányának csökkenése 1990 után. Amikor is viszont a középiskolai tanári végzettséget szerzettek aránya nőtt, feltehetőleg az utóbbi évek középiskolai expanziójának következtében. A középfok strukturális változásainak (a szakmunkásképzés arányának csökkenése) a következménye valószínűleg a nem tanári végzettséggel pályára lépők arányának jelentős csökkenése az 1990 utáni években.

17. táblázat
Az első végzettség megszerzésének ideje és jellege (n, %)

A végzés ideje	A végzettség jellege					Összesen
	tanítói	ált. isk. tanári	középisk. tanári	egyéb tanári	nem tanári
1972 és előtte	130 (17,8)	170 (19,8)	129 (28,5)	13 (10,5)	41 (20,4)	483 (20,4)
1973–78	136 (18,6)	194 (22,6)	68 (15,0)	33 (26,6)	50 (24,9)	481 (20,3)
1979–83	185 (37,1)	176 (20,5)	63 (13,9)	31 (25,0)	43 (21,4)	498 (21,0)
1984–89	149 (20,4)	173 (20,2)	72 (15,9)	26 (21,0)	38 (18,9)	458 (19,4)
1990 és utána	132 (18,0)	144 (16,8)	120 (26,9)	21 (16,9)	29 (14,4)	446 (18,9)
Összesen	732 (30,9)	857 (36,2)	452 (19,1)	124 (5,2)	201 (8,5)	2366 (100)

Enyhén szignifikáns összefüggés mutatkozik az első végzettség megszerzésének ideje és a pedagógusok neme között is (lásd a 18. táblázatot): az 1973–1983 közti időszakban végzettek között jelentősen alacsonyabb a férfiak aránya. Bár ezt az időszakot mint „olcsó” expanziós időszakot jellemeztük a korábbiakban, az elhamarkodott következtetések levonásától most mégis tartózkodnunk kell, hiszen valószínűleg a pedagógusnők nagyobb aránya itt inkább a végzés jellegével van összefüggésben (a köztudottan valamivel „férfiasabb” középiskolai tanárok kiugróan alacsony és a csaknem teljesen „nőies” tanítók kiemelkedően magas arányával ebben az időszakban).

18. táblázat
Az első végzettség megszerzésének ideje és a pedagógusok neme (n, %)

A végzés ideje	A tanárok neme		Összesen
	férfi	nő
1972 és előtte	135 (27,7)	352 (72,3)	487 (20,5)
1973–78	97 (20,0)	389 (80,0)	486 (20,4)
1979–83	95 (19,1)	402 (80,9)	497 (20,9)
1984–89	128 (27,9)	330 (72,1)	458 (19,3)
1990 és utána	134 (29,8)	315 (70,2)	449 (18,9)
Összesen	589 (24,8)	1788 (75,2)	2377 (100)

Mintánkból 686-an (28,8%) második végzettséget is szereztek, 101-en (4,2%) harmadikat, 13-an (0,5%) negyediket, ketten pedig ötödiket is. Második diploma megszerzésére a tanítók 21,9%-a, az általános iskolai tanárok 27,1%-a, a középiskolai tanárok 20,1%-a, az egyéb tanári végzettségűek 28%-a, a nem tanári végzettségűek 65,2%-a vállalkozott. Ez utóbbiak több mint kétharmada (70,7%-a) valamilyen tanári diplomát szerzett. Harmadik diplomát a tanítók 1,5%-a, az általános iskolai tanárok 3,5%-a, a középiskolai tanárok 6,2%-a, az egyéb tanári végzettségűek 11%-a, a nem tanári végzettségűek 11,3%-a szerzett. Összefoglalóan elmondható, hogy a három nagy tanári réteg közül (tanító, általános és középiskolai tanár) az általános iskolai tanárokra a legjellemzőbb a több végzettség szerzésére irányuló tevékenység.

Ha az első és a második végzettség jellegét összevetjük, kiderül, hogy a második végzettség általában a magasabb, de pl. a tovább tanuló 233 általános iskolai tanár 26,2%-a másodszorra is általános iskolai tanári diplomát szerzett. Ugyanakkor körükben is magasabb (51,5%) a középiskolai tanári diplomáért tanulók aránya. A továbbtanuló középiskolai tanároknak (90 fő) 55,6%-a másodszorra is középiskolai tanári diplomát szerzett, 23,1%-uk viszont nem tanári képesítést. Az elsőként tanítói diplomát szerzett 161 tovább tanuló 65,8%-a általános iskolai tanári diplomát szerzett. Az egyéb tanári végzettségűek többsége is (47,8%) nem tanári képesítést szerzett második diplomaként. Az összes pluszvégzettség megoszlását összefoglalóan mutatja a 19. táblázat.

19. táblázat
Az összes pluszvégzettség megoszlása, a pedagógusok
eredeti végzettsége alapján (n, %)

Eredeti végzettség	További végzettséget szerzett (n, %)					Összesen	Arányuk a mintán belül
	tanítói	ált.isk. tanári	középisk. tanári	egyéb tanári	nem tanári
Tanítói	17 (2,2)	125 (16,0)	20 (2,6)	54 (6,9)	15 (1,9)	231 (16,3)	31,0
Ált.isk.tanári	125 (12,4)	65 (6,5)	139 (13,8)	48 (4,8)	44 (4,4)	421 (29,6)	36,1
Középisk.tanári	20 (3,0)	139 (21,2)	55 (8,4)	20 (3,0)	86 (13,1)	320 (22,5)	19,1
Egyéb tanári	54 (22,9)	48 (20,3)	20 (8,5)	13 (5,5)	63 (26,7)	198 (13,9)	5,2
Nem tanári	15 (5,4)	44 (15,8)	86 (30,8)	63 (22,6)	43 (15,4)	251 (17,7)	8,6
Összesen	231 (16,3)	421 (29,6)	320 (22,5)	198 (13,9)	251 (17,7)	1421 (100)

A 2411 pedagógus összesen 1421 új végzettséget szerzett. A mintán belüli részarányukat messze meghaladó mértékű volt a két legkisebb csoport (az eredetileg nem pedagógusi végzettséget szerzettek, illetve az egyéb pedagógusi végzettséget szerzettek) továbbtanulási készsége. A számarányát valamivel meghaladó mértékben szerzett új diplomát a középiskolai tanárok csoportja, míg attól jócskán elmaradt az eredetileg általános iskolai, még inkább a tanítói diplomát szerzők tábora. Míg az új diplomák között vezet az általános iskolai, valamint a középiskolai tanári, addig a legkevesebb tovább tanulót az egyéb tanári végzettség megszerzésének lehetősége vonzotta. Az első és a továbbtanulások során elért mai legmagasabb végzettség viszonyát mutatja a 20. táblázat.²

20. táblázat
A pedagógusok eredeti és mai „legmagasabb” végzettsége (n, %)

Első végzettség	Legmagasabb végzettség					Összesen
	tanítói	ált. iskolai tanári	középisk. tanári	egyéb tanári	nem tanári
Tanítói	599 (83,7)	102 (14,2)	15 (2,1)			716 (30,7)
Ált. iskolai tanári		735 (85,5)	125 (14,5)			860 (36,8)
Középiskolai tanári			453 (100)			453 (19,4)
Egyéb tanári		16 (15,5)	3 (2,9)	84 (81,6)		103 (4,4)
Egyéb (nem tanári)	3 (1,5)	12 (5,9)	53 (26,0)	47 (23,0)	89 (43,6)	204 (8,7)
Összesen	602 (25,8)	865 (37,0)	649 (27,8)	131 (5,6)	89 (3,8)	2336 (100)

A 20. táblázat oszlopainak elemzésével az is elmondható, hogy a mai tanítók 99,5%-ának eredeti végzettsége is tanítói volt, a mai általános iskolai tanárok 85%-a szerzett eredetileg is ilyen végzettséget, 11,8%-uk tanítói végzettségét fejelte meg. A mai középiskolai tanároknak viszont csupán 69,8%-a szerzett elsőre középiskolai tanári végzettséget, 19,3%-uk eredetileg általános iskolai tanárnak tanult, 8,2%-uk viszont egyéb (nem tanári) végzettséget szerzett eredetileg. Más szóval, az újabb végzettségek megszerzése a pedagógusok jó része számára meghatározó jelentőségű mobilitási csatornát jelent. A pedagógusok eredeti és mai legmagasabb végzettségét összevetve erről a „belső”, szakmán belüli mobilitásról is képet kaphatunk. Ezt mutatja be 21. táblázatunk. Az adatok persze nemcsak az egyes iskolákban tanítók végzettségi előéletéről tudósítanak, de arról is, hogy a mai változó iskolastruktúrában milyen munkaerő-tartalékokat rejt a szakma ilyenféle „önépítése”. A képzés minőségéről és hasznosíthatóságáról persze nem szólnak az adatok, és az előképzettségek sokszínűségében minőségcsökkentő tényezőt is láthatunk, ám a pályán, illetve az egyes iskolatípusokban dolgozók elvárt és valóságos végzettségéről pontosabb képet kaphatunk, ha legalább az eredeti és a mai „legmagasabb” végzettségi arányokat egymás mellé tudjuk tenni. Vagyis pl. látható, hogy a ma tiszta profilú gimnáziumokban tanítók összesen 15,6%-a nem rendelkezik általános iskolai tanári diplománál magasabb végzettséggel, míg csaknem negyedüknek (24,2%) van ilyen típusú végzettsége (is).

Ha a csak egy végzettséggel rendelkező többséget (1710 fő, 71,5%) a többdiplomás kisebbséggel (682 fő, 28,5%) hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a végzettségek halmozása korosztályfüggő: az 1974 előtt végzettek 34,4%-ára, az 1975–80 között végzettek 34,1%-ára, az 1981–87 között végzettek 28,7%-ára, az 1988 után végzetteknek viszont csak 17,1%-ára jellemző. Az, hogy valaki nappalin vagy esti-levelező tagozaton szerezte az első végzettségét, semmilyen hatással nincs arra, hogy szerez-e második diplomát vagy nem. Szignifikánsabb összefüggésre bukkanunk, ha azt nézzük, hogy a több diploma szerzése milyen hatással van az előmenetelre. Annak a 174 tanárnak, aki pályája során volt igazgatói pozícióban, csaknem a fele (47,7%) több diplomával is rendelkezik, a 323 valamikor igazgatóhelyettesi posztot betöltött tanárnak pedig 40,2%-a. Ez viszont nyilván azzal is összefüggésben van, hogy a többdiplomások között szignifikánsan magasabb a férfiak aránya (38%, a nők 26,2%-ával szemben), hiszen az, hogy valaki volt-e korábban valaha is vezetői beosztásban, összefügg az illető nemével. Mintánkban a férfi tanárok 13,6%-ával szemben a tanárnőknek csak 5,1%-a volt valamikor igazgató, az igazgatóhelyettesi posztokat illetően pedig a megfelelő arányszámok 19,4 és 11,3%. Akárhogyan is, a továbbtanulás, a több diploma megszerzése a pályán valamiféle mobilitásként, előrejutási szándékként is értelmezhető. Hasonlóképpen kimutatható pozitív összefüggés a végzettségek száma és a megkérdezett tanárok egyéb szakmai tevékenysége³ között, jóllehet ez utóbbi erősen összefügg a tanárok nemével is.

Ha a három nagy pedagógusi kategóriában a jelenlegi legmagasabb végzettségük alapján megnézzük, milyen az első végzettségét „rendhagyó”, illetve „normál” úton megszerzettek aránya, akkor azt látjuk, hogy a tanítói legmagasabb végzettségűek 30,4%-a (181 fő), az általános iskolai tanári végzettségűek 26,3%-a (226 fő), a középiskolai tanári végzettségűeknek pedig 11,4%-a (73 fő) szerezte már első végzettségét is rendhagyó módon, azaz esti, illetve még inkább levelező tagozaton. Ez a sorrend megegyezik az első végzettség jellegét bemutató 13. táblázatéval, csupán az arányok közeledtek kicsit jobban egymáshoz a mai végzettséget tekintve.

Ha adatainkat az 1970-es pedagógusvizsgálat hasonló adataival összevetjük, a pálya negyedszázados változásairól is képet kapunk. Fontos különbség, hogy Ferge Zsuzsa és munkatársai még szakérettségisekkel is találkoztak a pályán⁴ (arányuk a szakközépiskolában 8, a többi iskolatípusban 3-6% volt), azaz a hagyományostól eltérő módon megszerzett diplomák alatt akkor még az esti-levelező tagozat mellett a szakérettségi forma is jelen volt. Ettől eltekintve viszont a 27 év ezen a téren nem hozott igazán nagy változást, különösen nem az általános iskolákat illetően. Korábban ugyan láttuk, hogy a kilencvenes években végzettek körében jelentősen csökkent a nem nappali tagozaton végzettek aránya, és különösképpen igaz ez a középiskolai tanárokra, a pályán lévők körében azonban még ma is magas a nem nappali végzettséggel rendelkezők aránya.

21. táblázat
Az egyes tanári végzettségűek aránya a különböző iskolatípusokban, eredeti és mai „legmagasabb” végzettségük szerint (eredeti végzettség %-os aránya, mai végzettség %-os aránya)

22. táblázat
A rendhagyó végzettségűek aránya iskola- és településtípus alapján, 1970-ben és 1997-ben (%)

Település	Iskolatípus
	általános iskola			középiskola
	1970	1997		1970	1997
Budapest	29	27,4		20	16,8
Vidék	28	28,7		24	19,0

A végzés módja, ideje és jellege mellett megnéztük, hogy kimutathatóak-e jellegzetes különbségek a ma pályán lévő tanárok különböző csoportjai között a végzés helyét tekintve. Első végzettségét a mintába került tanárok háromnegyede négy nagy egyetemi városban (Budapest, Debrecen, Pécs, Szeged) – persze nem csak egyetemen –, illetve a négy nagyobb tanárképző főiskolai város (Nyíregyháza, Eger, Szombathely, Kaposvár) valamelyikében szerezte, kb. egynegyedük más magyarországi településen, 54-en (2,3%) pedig külföldön (közülük 27-en Romániában, 10-en pedig Ukrajnában). A földrajzi mozgásokra később részletesebben kitérünk.

Szakmai mobilitás – Munkahelyi mozgások

A mintába került pedagógusoknak eddigi pályafutásuk során átlagosan 2,53 munkahelyük volt, a következő megoszlásban: 667-en (27,8%) első munkahelyükön dolgoznak, 716-nak (29,8%) a jelenlegi a második, 479-nek (20%) a harmadik, 300-nak (12,5%) a negyedik, 136-nak (5,7%) az ötödik, 66-nak (2,8%) a hatodik, 23-nak(1%) a hetedik munkahelye, és 12 főnek (0,5%) nyolc vagy annál is több munkahelye volt. Bár az egy főre jutó munkahelyek átlagszáma a települések nagyságával folyamatosan nő (a falvakban 2,4, az egyéb városokban 2,5, a megyei jogú városokban 2,6, Budapesten 2,7), matematikailag szignifikáns összefüggés az iskola településtípusa és a pedagógusok munkahelyének száma között nem mutatható ki.

Az 1970-es pedagógusvizsgálat adataival való összehasonlításban általában elmondható, hogy a ma pályán lévő pedagógusokat valamivel kisebb arányú munkahelyi mozgás jellemzi, mint elődeiket, és mind a különböző iskolatípusokban, mind a különböző településtípusokban dolgozó pedagógusok közti pályamobilitási különbségek jelentősen csökkentek. Az 1970-es adatok szerint a budapesti általános iskolában dolgozókra átlagosan 4,1, a vidéki kollégáikra pedig 3,2 munkahely jutott. 1997-es mintánkban (ha a mára differenciáltabbá vált iskolatípusokat és a differenciáltabban kezelt településtípusokat összevonjuk), ezek az arányok: 2,8, illetve 2,7. 1970-ben a budapesti középiskolákban dolgozókat átlagosan 3,2 munkahely, vidéki kollégáikat pedig 2,8 jellemezte, 1997-es mintánkban pedig ezek az arányok: 2,4, illetve 2,6, ami viszont már tendenciájában is eltérő, hiszen a vidéki középiskolai pedagógusoknál jelez valamivel nagyobb mozgékonyságot.

Hogy a ma pályán lévő pedagógusok eddigi pályafutásuk során hány munkahelyen fordultak meg, az elsősorban az életkorukkal⁵, a végzettségükkel (az eredetivel és az azóta megszerzettel is), az első végzettség megszerzésének tagozatával, az első munkahelyük intézménytípusával van szignifikáns összefüggésben. A munkahelyek száma az életkor előrehaladtával nő, amint az természetes is, ám úgy tűnik, a húszas éveiben lévő korosztályt (akik már az 1990-es években kerültek a pályára) az elvártnál is kisebb mértékű mobilitás jellemzi. Körükben az első munkahelyen lévők aránya 60%, míg ez az arány a harmincas korosztály esetében csupán 32,1; a negyveneseknél 18,3, az ötveneseknél pedig már csak 12,2%. A végzettségeket tekintve a három „nagy” pedagógusszakma közül a tanítói bizonyul  a legkevésbé mobilnak: az eredetileg tanítói végzettséget szerzettek 34,2%-a, míg a tanítói végzettségüknél máig megmaradók 36,9%-a dolgozik ma is első munkahelyén. Ugyanezek az arányok az általános iskolai tanári végzettségűek esetében: 26,9; illetve 26,2; míg a középiskolai tanári végzettségűek esetében 31,5; illetve 26,8%. Az eredeti és a mai végzettségek megkülönböztetéséből az is jól látszik, hogy az eredeti végzettségüknél megmaradó pedagógusok a munkahelyek számát tekintve is kevésbé mobilnak tűnnek (az általános iskolai tanároktól eltekintve, akik körében feltehetőleg magas azok aránya, akik elsőként is végzettségüknél magasabb intézménytípusban helyezkedtek el, és a munka mellett szereztek újabb képesítést). Az első végzettségüket nappali tagozaton megszerzett pedagógusok átlagosan 2,4 munkahelyével szemben az esti-levelező tagozaton végzettek átlagosan 3,1 munkahelyet mondhatnak magukénak. A nappalin végzettek között kétszer annyian vannak, akik első munkahelyükön dolgoznak, mint a végzettségüket „rendhagyó” módon megszerzettek (31,9; illetve 15,7%). Vagyis úgy tűnik, a pedagógusi karrier fontos jellemzője, hogy mind a magasabb végzettség megszerzése, mind a munkahelyi (később részletesebb bontásban – iskolatípus, településtípus, földrajzi régió szerint – vizsgálandó) mobilitás eszköze lehet az előrejutásnak, illetve az egyedi életpályákat mindezek kombinációjával írhatjuk csak le.

Míg az első munkahelyükön dolgozók nagyobb valószínűséggel elsőre és nappali tagozaton a munkahely elvárásának megfelelő diplomát szereztek, addig a többedik munkahelyen lévők között nagyobb valószínűséggel találunk olyanokat, akik „rendhagyó” módon szerezték végzettségüket, eredetileg alacsonyabbal rendelkeztek, más iskolatípusból, esetleg nem is oktatásból jöttek a pályára. Vagyis a tanári karrier nemcsak a jobb munkahelyek megtalálásának lehetőségét, de a magasabb végzettségek és magasabb presztízsű munkahelyek megszerzésének párhuzamos lehetőségét is magában rejti.

A következőkben kicsit részletesebben kitérünk az első munkahelyek kérdésére. Hogy a ma pályán lévő pedagógusok milyen munkahelyre kerültek elsőként, az erősen összefügg első végzettségük jellegével. Nemcsak arról a természetes összefüggésről van azonban itt szó, hogy a végzettség jellege és az iskolatípus összefügg egymással, hanem arról is, hogy minél „magasabb” pedagógusi végzettséggel lépett ki valaki a felsőoktatásból, annál valószínűbb, hogy nem az annak megfelelő iskolatípusban kezdte el pályáját, illetve hogy nem is oktatási intézményben helyezkedett el elsőként. Míg a tanítói végzettségűek 78,6%-a, az általános iskolai tanári végzettségűek 69,0%-a helyezkedett el általános iskolában, addig a középiskolai tanári végzettségűeknek összesen csupán 50%-a kezdte pályáját valamilyen középfokú oktatási intézményben, (lásd a 23. táblázatot).

23. táblázat
Az első munkahely típusa az első végzettség jellege szerint (n, %)

Az első végzettség	Az első munkahely típusa					Összesen
	általános iskola	gim- názium	szakközép-isk., szakmunkásk.	gyp. intézm., kollégium	nem oktatás
Tanítói	561 (78,6)	4 (0,6)	12 (1,7)	19 (2,7)	118 (16,5)	714 (31,2)
Ált. iskolai tanári	575 (69,0)	32 (3,8)	39 (4,7)	26 (3,1)	161 (19,3)	833 (36,4)
Középiskolai tanári	102 (24,2)	141 (33,4)	70 (16,6)	21 (5,0)	88 (20,9)	422 (18,4)
Egyéb tanári	49 (40,8)		12 (10,0)	7 (5,8)	52 (43,3)	120 (5,2)
Egyéb (nem tanári)	15 (7,5)	6 (3,0)	18 (9,0)		161 (80,5)	200 (8,7)
Összesen	1302 (56,9)	183 (8,0)	151 (6,6)	73 (3,2)	580 (25,3)	2289 (100)

Ez a kép alapvetően különbözik attól függően, hogy a megkérdezett férfi-e, vagy nő, hogy nappali vagy esti-levelező tagozaton szerezte meg első végzettségét, viszont nem függ különösképpen attól, hogy mikor végzett, vagy milyen társadalmi rétegből származik. A jellegzetes különbségeket az elsőként nem az oktatásban elhelyezkedettek arányával szemléltetjük a 24., illetve a 25. táblázaton.

24. táblázat
Azok aránya, akiknek az első munkahelye nem az oktatásban volt, az első végzettség és a megkérdezettek neme szerint (%)

Az első végzettség	A megkérdezett neme		Összesen
	férfi	nő
Tanítói	28,8	15,0	16,5
Ált. iskolai tanári	28,2	16,3	19,3
Középiskolai tanári	28,0	17,8	20,9
Egyéb tanári	69,4	32,1	43,3
Egyéb (nem tanári)	85,3	74,4	80,5
Összesen	42,1	19,9	25,3

A nem oktatási intézményben kezdett pedagógusok között nem csupán azért találunk számarányuknál jóval nagyobb arányban férfiakat, mert a „férfiasabb” tanárkategóriában magasabb a nem oktatási intézményben kezdők aránya, hanem azért is, mert minden egyes tanári kategóriában magasabb a férfiak aránya azok között, akik elsőként nem oktatási intézményben helyezkedtek el. Hasonlóképpen nagy a különbség e tekintetben azok között, akik „normál”, illetve „rendhagyó” módon szerezték első végzettségüket (lásd a 25. táblázatot). A nem tanári végzettségűek csoportjától eltekintve (akiknek esetében meglehetősen nyilvánvaló, hogy nem az oktatásban kezdték a pályájukat), a nappali tagozaton végzettek között jóval nagyobb arányban vannak azok, akik oktatási intézményben kezdték a pályájukat. Ami másként megfogalmazva azt is jelenti, hogy a „rendhagyó” végzettség tipikusan társul a „rendhagyó” munkahelyi karrierkezdettel, a nem nappali tagozaton végzettek körében nagyobb arányban vannak jelen a pályára „kívülről” érkezettek.

23. táblázat
Azok aránya, akiknek az első munkahelye nem az oktatásban volt, az első végzettség és annak jellege szerint (%)

Az első végzettség	Az első végzettség tagozata		Összesen
	nappali	esti-levelező
Tanítói	11,1	29,9	16,5
Ált. iskolai tanári	16,1	29,3	19,3
Középiskolai tanári	16,0	76,5*	20,9
Egyéb tanári	24,0	56,5	43,3
Egyéb (nem tanári)	80,3	82,4	80,5
Összesen	20,4	40,5	25,3

* Kis elemszám (34)

Érdemes arra is felfigyelnünk, hogy a pályájukat nem oktatási intézményben kezdett tanárok csoportja nem teljesen azonos azokéval, akik „rendhagyó” módon szerezték a végzettségüket. Bár a végzés jellege és az első munkahely típusa között szignifikáns összefüggés mutatható ki, a pályájukat nem oktatási intézményben kezdők nagyobb csoportjába azok is beletartoznak, akik az érettségi és a nappali tagozatos tanulmányaik megkezdése között nem oktatási intézményben dolgoztak, és azok is, akik „normál” úton szerzett tanári vagy nem tanári végzettségük birtokában helyezkedtek el valamilyen (nem oktatási) intézményben. Hasonlóképpen, a munkahelyi pályafutásukat oktatási intézményben kezdők között is találunk olyanokat, akik végzettségüket munka mellett, „rendhagyó” módon szerezték meg. A két változó összefüggéseit mutatja be 26. táblázatunk.

26. táblázat
A diplomaszerzés tagozata és az első munkahely (n, %)

Tagozat	Első munkahely					Összesen
	ált. isk.	gimnázium	szakközép, szakm.	gyp, koll.	nem oktatás
Nappali	988 (76,5)	180 (98,9)	136 (90,7)	56 (77,8)	355 (60,7)	1715 (75,2)
Esti-levelező	304 (23,5)	2 (1,1)	14 (9,3)	16 (22,2)	230 (40,6)	566 (24,8)
Összesen	1292 (56,6)	182 (8,0)	150 (6,6)	72 (3,2)	585 (25,6)	2281 (100)

Mintánkban 524 olyan pedagógust találtunk (a minta 21,7%-a), akik első végzettségük megszerzése előtt már munkába álltak, és első végzettségüket nem nappali tagozaton (tehát feltehetőleg munka mellett) szerezték meg, és akik sok szempontból jellegzetes különbségeket mutatnak a minta egészéhez képest. Az átlagosnál több (3,04) munkahelyük volt, első végzettségüket illetően a minta egészénél több tanítói és egyéb tanári végzettségűt találtunk köztük, viszont a középiskolai tanári végzettségűek meglehetősen alulreprezentáltak a körükben. Ennek megfelelően átlagos arányuknál jóval nagyobb arányban találhatók meg ma általános iskolákban és szakmai képzést nyújtó iskolákban (szakközépiskolákban és/vagy szakmunkásképző intézetekben). A mai munkahelyük jóval nagyobb valószínűséggel falun, esetleg kisvárosban van, nagyobb arányban találunk köztük idősebb korosztályba tartozókat, s kiemelkedően alacsony körükben a legfiatalabbak (a huszonévesek) aránya. A minta egészéhez képest alacsonyabb társadalmi háttérrel rendelkeznek, jóval kevesebben vannak köztük, akiknek apja felsőfokú végzettséggel rendelkezett, és jóval többen, akiknek apja középfokú végzettséget sem szerzett. A minta egészénél kicsivel több a férfi köztük. Még egy meglepő jellemzőt találtunk: a minta egészéhez képest nagyobb arányban találhatók köztük olyan pedagógusok, akik valamikor vezetői beosztásban dolgoztak. 10,9%-uk valamikor igazgató volt (a teljes minta 7,2%-ával szemben), 18,1%-uk pedig igazgatóhelyettes volt (a minta 13,4%-ával szemben). Talán ennek is köszönhető (meg talán magasabb életkoruknak is), hogy havi bérük átlagosan csaknem 2000, éves jövedelmük pedig több mint 16 000 forinttal több, mint a teljes minta átlaga.

Az átfogó adatokból ugyan egyedi minőségekre nem következtethetünk, azonban a rendhagyó pályakezdés ilyen magas arányát (s a közülük korábban vezetővé kinevezettek magas arányát) talán mégis tekinthetjük újabb adaléknak egy korábbi oktatáspolitikai időszak jellemzéséhez, amelyet a szakmai igényesség kevésbé jellemzett. (A ma igazgatói pozícióban lévők szakmai profilját kötetünk egy másik tanulmánya mutatja be.) Ugyanakkor, ha összevetjük e csoport néhány szakmai jellemzőjét a minta egészével, egyéb érdekes és meglehetősen ellentmondásos összefüggésekre is bukkanhatunk. Ez a – rendhagyó végzettséggel és rendhagyó pályakezdettel leírható – csoport ugyanis pl. a minta egészénél jóval erőteljesebben kötődik a pályához: arra a kérdésre, hogy mennyire szeretik foglalkozásukat, 477-en (92,4%) válaszolták azt, hogy nagyon (a teljes minta 87,3%-ával szemben). Az iskolában végzett egyéb szakmai, ún. innovációs tevékenységek (lásd a 3. sz. lábjegyzetet) gyakorlását tekintve is sokkal aktívabbnak tűnnek, mint a teljes minta: csupán 34,9%-uk nem folytat semmi ilyesféle tevékenységet, a teljes minta 39,2%-ával szemben. Ugyanakkor a teljes minta átlagánál jóval kevésbé jellemzi őket néhány olyan „modern” ismeret birtoklása, mint a nyelvtudás (a teljes minta 55,8%-ával szemben a csoportnak csupán 42,9%-a vallja magáról, hogy ért és beszél valamilyen idegen nyelven), és a számítógépet is csupán 40,5%-uk tudja használni, a teljes minta 45,8%-ával szemben, viszont körükben jóval magasabb a szakszervezeti tagok aránya (55%, a teljes minta 48,5%-ával szemben). Mindez persze az átlagosnál magasabb életkorukkal is összefüggésben van.

Mielőtt az első munkahely kérdését tovább elemeznénk, nézzük meg, honnan érkeztek a ma pályán lévő pedagógusok mai munkahelyükre! Ne feledjük: 667-en (27,8%) ma is első munkahelyükön dolgoznak! A 27. táblázatban első helyen szereplő százalékos arányok azt mutatják, hogy az első munkahelyről milyen arányban kerültek pedagógusok a mai munkahelyekre, míg a második százalékos arány azt jelzi, hogy az adott intézménytípusban ma tanítók milyen arányban kezdtek a jelenlegi vagy attól eltérő intézménytípusban.

27. táblázat
Az első és a mai munkahely intézménytípusa (n, sor%, oszlop%)

Első munkahely	Mai munkahely					Összesen
	általános iskola	ált. isk.+ középisk.	csak gimnázium	gimn.+ szakmai	szakmai
Általános iskola	1034 (79,2) (75,7)	114 (8,7) (58,5)	31 (2,4) (19,0)	40 (3,1) (21,4)	86 (6,6) (21,6)	1305 (56,5)
Gimnázium	5 (2,7) (0,4)	21 (11,3) (10,8)	78 (41,9) (47,9)	50 (26,9) (26,7)	32 (17,2) (8,0)	186 (8,1)
Szakközépisk., szakmunkásk.	15 (9,9) (1,1)	9 (5,9) (4,6)	7 (4,6) (4,3)	30 (19,7) (16,0)	91 (59,9) (22,9)	152 (6,6)
Gyógyp., kollég.	36 (49,3) (2,6)	11 (15,1) (5,6)	10 (13,7) (6,1)	8 (11,0) (4,3)	8 (11,0) (2,0)	73 (3,2)
Nem oktatás	276 (46,5) (20,2)	40 (6,7) (20,5)	37 (6,2) (22,7)	59 (9,9) (31,6)	181 (30,5) (45,5)	593 (25,7)
Összesen	1366 (59,2)	195 (8,4)	163 (7,1)	187 (8,1)	398 (17,2)	2309 (100)

A második sorok adataiból viszonylag pontos képet nyerhetünk a ma különböző iskolatípusokban dolgozó pedagógusok eltérő iskolatípusokban szerzett, illetve az oktatáson kívüli munkahelyi tapasztalatainak arányáról, míg a táblázat első sorai voltaképpen az átstrukturálódó magyar oktatási rendszer munkaerő-ellátottságáról nyújtanak információt. A táblázatból kiolvasható „munkahelyi karrierek” mögött feltehetőleg számos esetben nem a pedagógusok mozgása, hanem az iskolák intézményi jellegének a változása áll (új iskolatípusok, pl. a vegyes középiskolák vagy az általános és középiskolai képzést is nyújtó iskolák létrejötte), így ezt a táblázatot érdemes együtt szemlélnünk az egyes intézménytípusokban ma foglalkoztatott pedagógusok eredeti és „legmagasabb” végzettségét is bemutató 21. táblázattal.

A következőkben részletesebben foglalkozunk a munkahelyi mozgások földrajzi jellemzőivel. Ezek leírására kétféle változót is használtunk: a település közigazgatási státusa (főváros, megyeszékhely, egyéb város, falu) mellett a település földrajzi régióját⁶. A földrajzi mozgások esetében persze a munkába állás, sőt a diplomaszerzés előtti időpontra vonatkozó támpontunk is van: a pedagógusok születési helye. 28. és 29. táblázatunk a földrajzi mozgások két „végpontját”: a születési hely és a mai munkahely közti kapcsolat erősségét mutatják be, azaz a különböző településtípusok és régiók „megtartó erejét” (a nem Magyarországon született tanárok esetében a „befogadó erejét”), illetve a tipikus mozgások irányáról adnak átfogó képet.

28. táblázat
A különböző típusú települések „megtartó ereje” (n, %)

A tanárok születési helye	A jelenlegi munkahely településtípusa				Összesen
	főváros	megyei j. v.	egyéb város	falu
Főváros	192 (62,3)	22 (7,1)	30 (9,7)	64 (20,8)	308 (13,4)
Megyei j. város	45 (8,8)	222 (43,1)	109 (21,2)	138 (26,9)	513 (22,4)
Egyéb város	82 (9,4)	160 (18,3)	383 (43,8)	250 (28,6)	875 (38,2)
Falu	35 (6,6)	139 (26,1)	194 (36,5)	164 (30,8)	532 (23,2)
Nem magyaro.-i település	9 (14,1)	19 (29,7)	22 (34,4)	14 (21,9)	64 (2,8)
Összesen	363 (15,8)	561 (24,5)	738 (32,2)	630 (27,5)	2292 (100)

29. táblázat
Az egyes régiók „megtartó ereje” (n, %)

A tanárok születési régiója	A jelenlegi munkahely régiója							Összesen
	Budapest	Pest megye	Észak-Magyaro.	Észak-D.túl	Dél-D.túl	Kelet-Magyaro.	Dél-Alföld
Budapest	203 (63,6)	58 (18,2)	9 (2,8)	13 (4,1)	19 (6,0)	4 (1,2)	13 (4,1)	319 (13,4)
Pest megye	28 (29,8)	55 (58,5)	1 (1,1)	1 (1,1)	3 (3,2)	1 (1,1)	5 (5,3)	94 (3,9)
Észak- Magyaro.	38 (10,6)	24 (6,7)	235 (65,8)	14 (3,9)	8 (2,2)	24 (6,7)	14 (3,9)	357 (15,0)
Észak-D.túl	31 (8,1)	16 (4,2)	4 (1,0)	283 (73,5)	41 (10,6)	24 (6,7)	14 (3,9)	385 (16,1)
Dél-D.túl	20 (5,4)	5 (1,3)	0 (0)	16 (4,3)	324 (86,9)	5 (1,3)	3 (0,8)	373 (15,6)
Kelet- Magyaro.	15 (4,6)	14 (4,3)	23 (7,1)	9 (2,8)	8 (2,5)	240 (73,8)	16 (4,9)	325 (13,6)
Dél-Alföld	32 (7,2)	20 (4,5)	12 (2,7)	16 (3,6)	25 (5,6)	12 (2,7)	326 (73,6)	443 (18,6)
Nem magyaro.-i	16 (18,0)	12 (13,5)	9 (10,1)	12 (13,5)	12 (13,5)	13 (14,6)	15 (16,9)	89 (3,7)
Összesen	383 (16,1)	204 (8,6)	293 (12,3)	364 (15,3)	440 (18,4)	302 (12,7)	399 (16,7)	2385 (100)

A fenti adatokat önmagukban persze nehezen tudjuk értelmezni, így a képet megpróbáltuk árnyalni azzal, hogy a „megtartó erő” társadalmi tartalmát is megvizsgáltuk, azaz megnéztük, hogy a nem első generációs értelmiségi tanárok megtartásában és odavonzásában kimutathatóak-e különbségek a különböző településtípusok és régiók között (lásd a 30. és a 31. táblázatot).

30. táblázat
A különböző típusú települések „társadalmi megtartó ereje”: azon pedagógusok aránya, akiknek apja egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkezett (%)

A tanárok születési helye	A jelenlegi munkahely településtípusa				Összesen
	főváros	megyei j. v.	egyéb város	falu
Főváros	71,4	5,3	8,3	15,0	22,6
Megyei j. város	13,1	47,5	14,4	25,0	27,2
Egyéb város	11,0	27,7	36,6	24,6	32,4
Falu	14,5	25,3	34,9	25,3	14,1
Nem magyaro.-i település	31,8	18,2	36,4	13,6	3,7
Összesen	26,5	27,3	23,9	22,2	100

31. táblázat
Az egyes régiók „társadalmi megtartó ereje”: azon pedagógusok aránya, akiknek apja egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkezett (%)

A tanárok születési régiója	A jelenlegi munkahely régiója							Összesen
	Budapest	Pest megye	Észak-Magyaro.	Észak-D.túl	Dél-D.túl	Kelet-Magyaro.	Dél- Alföld
Budapest	72,1	11,0	3,7	5,9	3,7	0,7	2,9	21,9
Pest megye	35,3	47,1	0	0	5,9	5,9	5,9	2,7
Észak-Magyaro.	19,0	6,0	57,1	7,1	2,4	7,1	1,2	13,5
Észak-D.túl	10,2	5,1	2,0	66,3	14,3	0	2,0	15,8
Dél-D.túl	8,7	4,3	0	5,4	79,3	2,2	0	14,8
Kelet-Magyaro.	10,3	7,4	16,2	1,5	5,9	55,9	2,9	10,9
Dél-Alföld	13,0	4,0	1,0	2,0	10,0	3,0	67,0	16,1
Nem magyaro.-i település	12,2	14,6	9,8	14,6	17,1	18,5	22,2	4,3
Összesen	24,7	7,9	11,1	14,3	17,7	9,0	13,3	100

A 28. és a 30. táblázat összevetéséből kirajzolódik egy egyértelmű települési hierarchia. Míg a 28. táblázat csupán arról tudósított, hogy a különböző településtípusokban tanító tanárok között általában azok vannak többségben, akik ott (vagy hasonló településtípusban) születtek, a 30. táblázattal való összevetésben az is kiderül, hogy a nem első generációs értelmiségi tanárok (településtípusban, illetve a pályán való) megtartásában kiemelkedik a főváros, és jóval kisebb mértékben a megyeszékhely városok. A kisebb településeknek (az egyéb városoknak és a falvaknak) egyértelmű veszteséget kell elkönyvelniük ezen a téren: azaz a településtípusokban megtartott tanárok között jóval kisebb arányban szerepelnek a nem első generációs értelmiségiek, őket tehát „elszívják” a nagyobb települések – elsősorban a főváros.

A 29. és 31. táblázat összevetésével a különböző régiók vonzó-, illetve taszítóerejéről nyerhetünk képet. Látható, hogy a nem első generációs tanárokat illetően csupán a főváros könyvelhet el nyereséget, az összes többi régió általános megtartó erejéhez képest kisebb-nagyobb veszteséggel tudja csak nem első generációs értelmiségi tanárait megtartani (a régióban, illetve a pályán). A „veszteség” mértéke különösen kiugrónak tűnik a kelet-magyarországi régióban, amelyben – a régió általánosabb megtartó erejéhez viszonyítva is – magas a régióban született értelmiségi származású tanárok elvándorlásának aránya. Ha a különböző régiókban dolgozó pedagógusok arányát (lásd a 29. táblázat oszlopainak összegző sorát) az ott dolgozó értelmiségi származásúak arányával összevetjük (lásd a 31. táblázat oszlopainak összegző sorát), még egy régiót találunk, amelyben kiemelkedően alacsony az értelmiségi származású tanárok megtartásának-odavonzásának együttes aránya: a dél-alföldi régiót.

Bár a mintába került tanárok földrajzi mozgásának „végeredményét” már megelőlegeztük, mégis érdemes talán kitérni az életút egyéb földrajzi állomásaira is. A diplomaszerzésre irányuló tanulmányok helyszíne alapján meglehetősen korlátozottak voltak a vizsgálódási lehetőségeink. Megkíséreltük a négy nagy egyetemi város regionális befogadó, illetve megtartó erejét néhány átfogó adattal leírni. Ezek szerint a Budapesten végzett budapesti születésűek 83,5%-ának első munkahelye is Budapesten volt, és 79,9%-uk ma is ott dolgozik. A Debrecenben végzett, kelet-magyarországi születésűek 80,3%-a helyezkedett el a régióban, s ma 73,8%-uk dolgozik ott. A Pécsett végzett dél-dunántúliak 94,7%-ának első munkahelye a régióban volt, ma 96,2%-uk dolgozik ott. A Szegeden végzett dél-alföldiek 85,9%-a helyezkedett el a régióban, s ma 87,6%-uk dolgozik ott. Ezek a „kötések” mindenképpen erősebbnek látszanak, mint a születési hely alapján mértek.

Ha az első munkahely települési adatait is bevonjuk a vizsgálatba (ne felejtsük el persze, hogy a minta 27,8%-ának az első és a mai munkahelye egybeesik), akkor azt látjuk, hogy az adott településtípusban született és ma is ott dolgozó pedagógusok között (százalékos arányukat lásd a 28. táblázaton) mindenütt túlnyomó többségben vannak azok, akiknek már első munkahelyük is ebben a településtípusban volt (Budapesten az arányuk 84,8; a megyei jogú városokban 78,2; egyéb városokban 69,0; a falvakban pedig 51,0%). Még erősebb talán a régió „kötőereje”. Az adott régióban született és ma is ott dolgozó pedagógusok túlnyomó többségének az első munkahelye is az adott régióban volt (Észak-Dunántúlon ez az arány: 90,9%; Kelet-Magyarországon: 90,4%; Délalföldön 85,7%; Észak-Magyarországon: 85,5%; Budapesten: 85,3%; Pest megyében pedig: 80%). Ezek az arányok mindenütt magasabbak, mint azt a két „végpont” közti mozgást mutató 19. táblázatunk jelezte, vagyis minél több esemény (végzés, első munkahely) kötötte a mintába került tanárokat a születési helyükhöz és annak környezetéhez, annál biztosabban találjuk ma őket ebben a régióban. Különösen erős a kötés a két dunántúli és a kelet-magyarországi régióban, míg az ország közepe táján gyakoribbak a nagyobb földrajzi mozgások (különösen persze a főváros és környéke között). Az erősen megtartó régiók közül a kelet-magyarországi viszont jellegzetes eltérést mutat nemcsak abban a tekintetben, hogy a nem első generációs értelmiségi tanárokat inkább elveszti, mintsem odavonzza, hanem abban is, hogy a térség egyetemi városában végzettekre is ez a tendencia érvényesül.

A munkahelyi mozgásoknak még egy típusára érdemes röviden kitérnünk. Ez a típusú mozgás is az általánosabb változással, nevezetesen az állami iskolamonopólium megszűnésével van összefüggésben. Mintánkban 82 pedagógus (3,5%) dolgozik ma egyházi, 14 (0,6%) alapítványi és 3 (0,1%) magánszemély által fenntartott iskolában. Az itt dolgozó pedagógusok általánosabb háttérjellemzőiket tekintve nem különböztek lényegesen önkormányzati vagy más (pl. egyetemi, főiskolai) fenntartású intézményekben dolgozó társaiktól.

A munkahelyi mozgások (illetve azok számának nagysága) voltaképpen azt a folyamatot tükrözik, amelynek során az egyes pedagógusok munkahely- és/vagy beosztásváltoztatással és/vagy továbbtanulással keresik a számukra legmegfelelőbb helyeket. A továbbtanulás (új végzettség megszerzése) – mint láttuk – a megkérdezett tanárok 28,5%-át (701 fő) jellemezte. A munkahelyi mozgások között a leggyakoribb a munkahely típusának a változtatása volt (különböző iskolatípusokba kerülés, nem iskolai munkahelyek választása), ez a megkérdezettek 47,9%-ánál előfordult. Településtípust a válaszolók 38,4%-a, megyét 23,8%-a, régiót 19,2%-a változtatott. A vizsgált változások között legkevésbé gyakori a beosztás változása, azaz az átmenetileg magasabb (igazgatói, helyettesi) munkakörbe kerülés volt (összesen az esetek 18%-ában). A teljes minta csupán alig valamivel több mint egy harmadának (844 tanárnak – 35%) eddigi pályáján nem fordult elő semmi ilyen típusú változás. Ez az arány a huszonévesek esetében a legmagasabb: 59,5%, és az életkor növekedésével csökken (a harmincasoknál: 32; a negyveneseknél: 18,9; az ötveneseknél pedig 12,7%).

Az életkor mellett a pedagógusok neme is meghatározó a munkahelyi mozgások számát illetően: a férfi tanároknak csupán 29,5%-a nem változtatott eddig munkahelyet, szemben a tanárnők/tanítónők 36,9%-ával. A három nagy pedagóguscsoport között is jelentős különbségek mutatkoznak e tekintetben: a ma középiskolai tanári végzettséggel rendelkezőknek csupán 30,6%-a nem változtatott mostanáig munkahelyet, szemben az általános iskolai tanári végzettségűek 35,3, illetve a tanítói végzettségűek 45,9%-ával. A legmozgékonyabbak persze az egyéb tanári végzettségűek, illetve a tanári végzettséggel nem rendelkezők voltak: körükben csak 16,4% azok aránya, akik ma első munkahelyükön dolgoznak.

Ha az összes munkahelyi mozgást nézzük, az esetek 53%-ában jelentett településtípus-váltást, 28%-ukban „felfelé” mozgásról van szó (faluból városba, kisvárosból nagyvárosba költözésről), az esetek 19%-ában viszont a településtípusok között „lefelé” mozogtak a munkahelyet változtatók. Bár a munkahelyek száma és a jelenlegi munkahely típusa között statisztikailag mérhető különbség nem mutatkozik, az mégis figyelemre méltónak látszik, hogy minél „magasabb” településtípusban tanít ma valaki, annál kevésbé jellemző rá, hogy nem váltott munkahelyet (a falusi tanárok 33,4%-ának volt csupán egy munkahelye, a kisvárosiak 27,7%-ával, a megyei jogú városokban tanítók 25,6%-ával és a budapesti tanárok 22,4%-ával szemben), és annál inkább jellemző rá, hogy 4 vagy annál is több munkahelye volt (a falusiak 19,5; a kisvárosiak 20,5; a megyei jogú városiak 24,0; a budapestiek 27,6%-a). Ez nyilván abból is adódik, hogy a munkahelyi mozgások csaknem fele (47%) ugyanazon a településtípuson belül történik (feltehetőleg többségében ugyanazon településen belül), és a munkahelyi kínálat a kisebb településeken korlátozottabb.

Szakmai mobilitás – Továbbképzések

A munkahelyi, szakmai mobilitás egy sajátos formája a továbbképzés, továbbtanulás, önképzés. Az 1993-as közoktatási törvény 1996-os módosítása kapcsolatot is teremt a továbbképzés és a szakmai előrejutás között, és ez a tendencia ma a legtöbb oktatási rendszer gyakorlatában valamilyen formában megjelenik, illetve a szakmai köztudatot foglalkoztatja. Bár a vizsgálatunk idején pályán lévők számára ez a formalizált lehetőség még nem volt adott, a továbbképzéssel, továbbtanulással kapcsolatos adatokat talán mégis érdemes ebben az összefüggésben röviden áttekinteni.

A megkérdezettek 10,5%-a (az erre a kérdésre válaszoló 2405 tanárból 252) jelenleg is folytat felsőfokú tanulmányokat. Ez alapvetően két tényezővel volt összefüggésben: az életkorral és a megkérdezett jelenlegi végzettségével. A huszonévesek csaknem egynegyede (86-an, 24,7%) folytat ma tanulmányokat. A mintában elfoglalt arányuknál jóval nagyobb arányban találunk a tovább tanulók között olyanokat, akik egyéb tanári végzettséggel rendelkeznek, vagy egyáltalán nem rendelkeznek tanári végzettséggel (ők jelentik a tovább tanulók 19,3%-át). A három nagy tanári csoportból az általános iskolai tanárok valamivel inkább, a középiskolai tanári végzettségűek valamivel kevésbé hajlamosak továbbtanulásra (az eltérések nem jelentősek). A 252 tovább tanuló csaknem egyharmada (76) nem tanári végzettséget szerez, kicsivel többen (78) folytatnak középiskolai tanári stúdiumot, 50-en pedig (20,2%-uk) általános iskolai tanári diplomát kívánnak szerezni.

A munka melletti tanulás mintánkban igen gyakran előforduló formája a továbbképzésben való részvétel. 1539 tanár (64,1%) vett részt az elmúlt öt évben továbbképzésen: 817 (33,9%) csak egy, 357 (14,8%) kettő, 367 (15,2%) pedig három vagy annál is több alkalommal. A részvétel mind a tanárok nemével, mind életkorával, mind az iskolatípus jellegével összefüggésben van, ellenben területi jellegzetességet nem mutat. A továbbképzésen való részvétel inkább az általános iskolai tanárokra, a nőkre, a középkorosztályokra (30-50 évesek) jellemző. A résztvevők 22,7%-a szaktárgyi, 21,4%-a pedagógiai méréssel foglalkozó, 16,9%-a személyiségfejlesztő, 4,6%-a vezetői továbbképzésben vett részt, az e fogalmak alá nem sorolható „egyéb” továbbképzéseken való részvétel pedig 27,7%-os volt. A már említett életkori jellemzők mellett lényeges különbség csak a személyiségfejlesztői továbbképzési kurzusok résztvevői között volt kimutatható: körükben magasabb a tanítói végzettségűek és (talán ennek következtében is) a nők aránya.

Az összes továbbképzést tekintve a képzést nyújtó intézmények a következők voltak: a pedagógiai szolgáltató intézményekben a megkérdezettek 40,6%-a; főiskolákon 9,4%; egyetemeken 7,5% tanult. Külföldi szervezésű továbbképzésben 4,4%, piaci vállalkozás keretében 2,7%; egyéb, közelebbről meg nem nevezett szervezésben pedig 22,9% vett részt. A továbbképzések kb. egyharmada 30 óránál kevesebb ideig tartott, és csupán 6,8%-uk volt 200 órásnál hosszabb.

A pedagógus-továbbképzés mellett persze más formájú szervezett továbbtanulás is létezhet. A megkérdezett tanárok 55,7%-a (1334 fő) az utóbbi öt évben részt vett valamilyen tanfolyami képzésben, és 1246-an (51,9%) úgy nyilatkoztak, hogy valószínűleg a jövőben is járni fognak valamilyen tanfolyamra. Legnagyobb arányban nyelvtanfolyamon vettek részt (551-en, 23,1%), 458-an (19,2%) informatikai, számítástechnikai ismereteket szereztek, 10-10% körüli volt azok aránya, akik valamilyen sporttevékenységet folytattak szervezett formában, autóvezetést tanultak vagy életmód- és egészségmegőrző tanfolyamokra jártak. A tanfolyamokon való részvétel egyértelműen a legfiatalabb korosztályra (20-29 évesek) a jellemző (69%-uk járt egy vagy több tanfolyamra az elmúlt öt évben), és ez a hajlandóság az életkor növekedésével egyenes arányban csökken. Más háttérjellemzőhöz viszont nem kapcsolódik ez a tevékenység.

Adatainkat az 1970-es pedagógusvizsgálat adataival összevetve látványos eltéréseket tapasztalunk. Ferge Zsuzsa és munkatársai ugyan úgy találták, hogy valamilyen formában a pedagógusok közel 60%-a képezi magát, ám ez akkor többségében önképzést jelentett, és szervezett formában a megkérdezettek csupán 15–25%-a képezte magát tovább. E szervezett továbbképzések között a szerzők a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetemet (vagy középiskolát), politikai tanfolyamokat, fővárosi, megyei, kerületi és járási szintű továbbképzéseket, valamint az egyetemeken, főiskolákon való tanulást említik. Külön kiemelik a nyelvtanulók magas (11–36%-os) arányát (az előbbi a vidéki alsó tagozatos tanítók, az utóbbi a budapesti gimnáziumi tanárok nyelvtanulásban való részvételét jelöli). A jövőt illetően is magas arányban (60-70%) jelezték tanulási szándékukat a megkérdezettek, jóllehet a szervezett formában való továbbtanulás iránt csak 1–6%-os igény mutatkozott.

A továbbtanulás iránti nyitottság magas aránya ugyan mindkét, eltérő időpontban vizsgált mintára jellemző, ám szembetűnő, hogy míg az 1970-ben pályán lévők ilyen irányú igényeinek kielégítésére igen szegényes kínálat állt rendelkezésre, a ma pályán lévők esetében a továbbképzési, továbbtanulási, tanfolyami formák választékának jelentős bővülése, gazdagodása tapasztalható mind az azt nyújtó intézmények, mind a tartalmak tekintetében. S ha azt is figyelembe vesszük, hogy a különböző továbbképzéseket a megkérdezettek 1996-ban egy ötfokú skálán átlagosan magasra, 4-esre értékelték, és arra a kérdésre, hogy a jövőben részt akarnak-e venni valamilyen szervezett továbbképzésen, a válaszadók (2380) többsége: 1453-an (61,1%) igennel válaszoltak, mindenképpen azt kell mondanunk, hogy a mai magyar pedagógusszakma leírható mint „tanuló társadalom”, hogy a szakmai kultúra része a továbbtanulás, képzés iránti nyitottság. Hogy vajon azt, akkor és úgy tanulják-e, amire, amikor és ahogy nekik vagy tanulóiknak, azaz az oktatási rendszernek a leginkább szüksége van; hogy megfelelő jutalom kíséri-e a pályán a továbbképzési erőfeszítéseket, arról nem szólnak az adatok.

A szakmai és területi mobilitás néhány jellemzőjét áttekintve összegzésként elmondhatjuk, hogy a mai magyar tanári/tanítói szakma meglehetősen rétegzett és folyamatos változásban, mozgásban van. A változások egy része magának az iskolarendszernek a változásaiból adódik: a szakma mai jellemzői lenyomatként őrzik magukon különböző oktatáspolitikai korszakok törekvéseit, szándékolt vagy szándéktalan következményeit. Őrzik pl. annak a mennyiségi expanziónak a nyomait, amely az alsó, majd a középfokú képzésben részt vevők számának növekedését hozta az elmúlt fél évszázad során. Ez az expanzió a pedagógusok iránti munkaerő-szükséglet megnövekedésével járt együtt, ugyanakkor a vizsgált pedagógusok életútja arról tanúskodik, hogy az akkori oktatáspolitika az olcsóbb, s nem feltétlenül a szakmailag igényesebb megoldásokat kereste. Míg az ebben az időben pályára került és ma is ott lévő pedagógusok között nagyobb arányban találunk „rendhagyó” végzettségűeket, addig a kilencvenes években pályára kerülő pedagógusok túlnyomórészt nappali képzésben részesültek. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy a mai szakmai feladatoknak és elvárásoknak (pl. a helyi tantervek, pedagógiai programok, értékelési rendszerek kidolgozásában való részvétel igényének) is az idősebb, pályája során sokféle változó elváráshoz igazodni kényszerülő(?), tudó(?), akaró(?) réteg felel meg szignifikánsan nagyobb arányban.⁷

A pályakép tükrözi az oktatási rendszer más átalakulásait is: a kilencvenes évek tipikus expanzióját: a magán- és egyházi fenntartású iskolák megjelenését, a középfokú oktatás kiterjedését és intézményi diverzifikációját. Szakmai és területi pályafutásuk alapján a ma pályán lévők elődeiknél kevésbé különülnek el egymástól az iskolatípusok vagy településtípusok szerint, itt is egyre inkább a korosztályok közti különbségek válnak meghatározóvá. A kilencvenes években pályára került fiatalok kicsit eltérő pályaképe (a nem rendhagyó módon végzettek, a nem első generációs értelmiségiek magasabb aránya, a huszadik század végi Európában nélkülözhetetlenné váló ismeretek – nyelvtudás, számítógépes ismeretek – területén mutatkozó nagyobb jártasságuk) kedvező változásnak tűnik. Nem szabad persze arról sem elfeledkeznünk, hogy ez a legfiatalabb korosztály kicsit kevésbé szereti a pályát (a minta 88,2%-ával szemben a huszonéveseknek „csak” 80,2%-a szereti nagyon a foglalkozását), és a minta egészénél jóval kisebb arányban hiszi azt magáról, hogy öt év múlva is jelenlegi iskolájában lesz (63,2%-uk, a harmincasok és negyvenesek 75% feletti arányával szemben), és idősebb pályatársaiknál sokkal nagyobb arányban (csaknem egynegyedük) gondolják úgy, hogy a pályát is elhagyják.

Irodalom

Andorka Rudolf: Az értelmiség társadalmi mobilitásának történeti alakulása. In: Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások. Szociológiai tanulmányok. Szerk.: Huszár Tibor. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó. 71–95. o.

Andorka Rudolf–Lehman Hedvig–Spéder Zsolt: A társadalmi szerkezet változásai (1992–93) és azok lehetséges hatásai a politikára. In: Magyarország politikai évkönyve 1994. Szerk.: Kurtán–Sándor–Vass. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1994. 66–82. o.

Deák Zsuzsa: A pedagógusok és a pedagóguspálya Magyarországon 1945–1985. In: Pedagógusok, bérek, érdekek. Szerk.: Nagy Mária. Budapest, 1990, Edukáció. 53–94. o.

Ferge Zsuzsa–Gazsó Ferenc–Háber Judit–Tánczos Gábor–Várhegyi György: A pedagógusok helyzete és munkája (Az MTA Szociológiai Kutató Intézet és a Fővárosi Pedagógiai Intézet vizsgálata). MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest, 1972.

Nagy Mária: Tanári pálya és életkörülmények, 1997. A kérdőíves vizsgálat eredményeinek ismertetése. Kézirat, 1997. (a) 35 o.

Nagy Mária: Tanárok, települések, régiók. 1997. (b) Educatio, megjelenés alatt.

Nagy Mária: Teacher Training in Hungary, Poland, the Czech Republic and the Slovak Republic, Recent developments. Budapest, 1997. Draft.

Simon Gyula: A polgári iskola és a polgári iskolai tanárképzés története. Budapest, 1979, Tankönyvkiadó.