Beszélnek az érintettek

Az interjúkat készítette: Locsmándi Alajos, Losoncz Mária, Vargáné Mező Lilla

A befogadó intézményekben megvalósuló inklúzió segíti a sajátos nevelési igényű tanulók későbbi életútját, a felnőtt életben a munkaerőpiacon való sikeres érvényesülést, ezáltal az életminőségük javulását.

A hétköznapokról, az érintettek életéről, a beilleszkedésről az alapvető információkat egy részben strukturált interjú keretei között gyűjtöttük össze. Az interjúkészítők egy-egy nyitott kérdés esetén bátran továbbkérdeztek. A beszélgetésekről magnófelvételt és jegyzeteket készítettünk.

Az együttnevelésről sokan és sokfélét gondolnak és mondanak. Akik ebben a kérdésben a leginkább illetékesek, maguk az érintettek. Szülők, pedagógusok – és természetesen maguk a sérült diákok.

Beszéljenek erről ők maguk.

Vallomások

Látássérült középiskolás: „Én fél méter hátránnyal indulok, adjanak nekem 1 másodperc előnyt!”

Vak egyetemi hallgató: „A tanáraim közül az tudott segíteni, aki azt gondolta, hogy ez egy adott helyzet, és megpróbálta megoldani. Aki nem esett pánikba attól, hogy még nem találkozott vakkal.”

Hallássérült középiskolai diák: „Ha a tanár nem segít, nagyon magad maradtál.”

Nagyothalló kisfiú édesanyja: „Féltünk az iskolától. Az első osztályt a nagyothallók iskolájában kezdte, aztán az elsős tanárnője keresett neki befogadó iskolát. A felkészítés nagyon jó volt.”

Az általános iskolában

B. 5. osztályos nagyothalló fiú. Iskolájába több hallássérült tanuló jár.

„Ha nem értek valamit, nyugodtan szólhatok. Ritkán fordul elő, hogy a tanár a táblára ír és mond valamit vagy nem felém fordulva beszél.”

Kérdező: Befogadtak az iskolában?

Válasz: Szünetben, játékban, csoportmunkában mindenkivel jóban vagyok.

Sokszor én viszem ki a bőrlabdát, hogy játsszunk. Nyolcadikosokkal és hetedikesekkel. Feltűnt egyszer nekik, hogy milyen ügyes vagyok, és azóta szólnak, hogy gyere. A régi iskolából is vannak barátaim, jóban vagyunk. Szoros kapcsolatot tartani nem tudok, nehezen értem meg, amit mondanak. Nekem furcsa. Hét lány van, velük is jóban vagyok. Egy új gyerek van az osztályban. Ő is hallássérült. Vele még nem vagyok olyan jóban.

K: Hogy megy a tanulás?

V: A tanulás közepesen megy. Egy-egy tantárgy könnyű, egy-egy nehéz. Közepes a matek és az irodalom. Történelem leckét 3–4-szer elolvasom. Napi egy órát tanulok. Közepes volt a bizonyítványom. Szeretek idejárni.

K: Ki segít?

V: Utazótanár, és ebből az iskolából az angol tanár korrepetál, hetente egyszer. Nem vagyok önálló. Ha nem értek valamit, nyugodtan szólhatok. Ritkán fordul elő, hogy a tanár a táblára ír és mond valamit vagy nem felém fordulva beszél. Aláhúzzuk, amit nem ismerünk. Azért akkor is hallom, mert nem hátul ülök. Anya és apa az angol kivételével mindenben tudnak segíteni.

K: Vannak-e nehézségeid?

V: Az zavar néha, ha sétálunk, nem hallom a kocsik hangját a kereszteződésnél vagy biciklizésnél. Jobban kell figyelni.

Amikor diktálnak vagy ha nagyon gyorsan beszélnek, az nem jó.

2001-től van ez a hallókészülékem. Közgyógyigazolványra kaptam erősítőt, elemmérőt, elemet és párátlanítót. A készüléket minden este ki kell venni, az elemet hetente kell cserélni. Anya szokta, de én is tudom. A hangerőt egy kicsit lehet állítgatni, szűrő van a végén.

K: Mi van akkor, ha elromlik a készüléked?

V: Apával elmegyünk a szervizbe. Volt már úgy, hogy egy hétig nem volt hallókészülékem. Ha elromlik vagy kinövöm, akkor 2 hétig készül az új ház.

K: Mivel foglalkozol szabadidőben?

V: Tévézek, zenét hallgatok. Lusta vagyok. Apa hoz-visz kocsival. Mehetek rövidebb úton is, majd ha egyedül fogok járni. Nem járok különórára. Régebben úsztam, lovagoltam is. A víz jól vezeti a hangot, az uszodában készülék nélkül is hallok. Nagyon szeretem a természetfilmeket. Számítógépezek.

Középiskolás diákok

K. nagyothalló lány, a szabómesterképző 10. osztályos tanulója

„Az iskolában a tanárok tudják, hogy rosszul hallok. Amit órán tanítanak, azt le kell írni. Én nem írom, mert gyorsan beszélnek. Szünetben elkérem a füzetet és lemásolom. Hátul ülök.”

Kérdező: Hogy érzed magad az osztályban?

Válasz: Az osztályba 25 tanuló jár. Csak én vagyok egyedül nagyothalló. Eleinte furcsa volt, utána megszoktam. Szégyenlős voltam. Csöndben voltam két napig. Aztán el kellett mondanom, hogy mi bajom van, mert azt hitték volna, hogy nem tudok beszélni.

1-2 lány barátom van. Néha szabadidőben is együtt vagyunk. Voltunk az Állatkertben, szoktunk menni a Lurdy-házba, az Árkádba… ha van pénzünk, vásárolunk is. A fiúk? Van, aki köszön. Nem mindenkivel beszélek.

K: Ha szükséged van rá, akkor kapsz segítséget a tanulásban?

V: Az iskolában a tanárok tudják, hogy rosszul hallok. Amit órán tanítanak, azt le kell írni. Én nem írom, mert gyorsan beszélnek. Szünetben elkérem a füzetet és lemásolom. Hátul ülök. Szeretek ott ülni. Ha nem értem, amit mondanak, akkor fölállok. Tudják, hogy ez azt jelenti, hogy nem hallom, nem értem, Ilyenkor még egyszer elmondják, lassan. Akkor megértem.

K: Milyen eredményeid vannak?

V: Van, amit nem értek. Az informatikát szeretem, azt egyedül szoktam csinálni. Négyes vagyok belőle. Sajnos a gyakorlat rosszul megy. Bukásra állok. Lassú vagyok. Ha nem értem, a tanárnő segít, hogy mit, hogyan kell. Matekból, földrajzból is, a magyar tanárom is segít. Mindenki. Nagyjából. Az osztálytársak is segítenek. Mindenképpen meg akarok tanulni varrni.

K: Kik a barátaid?

V: Itt (a nagyothallók általános iskolájában, ahova általános iskolás korában ő is járt) négyen vagyunk kollégisták. Segítenek a tanulásban is, ha kell. Ha nem értem a matek házi feladatomat, akkor itt segít egy tanár.

A barátom siket. Ő pék. 25 éves. Nagyon sokat dolgozik.

K. nagyothalló lány, egy ruhaipari szakközépiskola 9. osztályos tanulója.

„Nem csúfolnak. Örülök, hogy ilyen jó az iskolám.”

Kérdező: Elégedett vagy a pályaválasztásoddal?

Válasz: Textilrajzoló, modelltervező szakot választottam. Tetszik. Megy a tanulás.

Már nyolcadikban eldöntöttem, hogy oda szeretnék menni. Előkészítőbe jártam oda, sikerült a felvételim. Nagyon örültem. Nagyon szeretek varrni, meg rajzolni. A múlt héten megkaptam a varrógépet. A szüleim megvették nekem. Húszezerbe került. Hurkol is, többféle varrást csinál. Már tudok egy kicsit javítani, ruhát felhajtani. A jövő héttől tanulunk szoknyát varrni. Úgy, hogy először szabásmintát kell szerkeszteni, és utána anyagból kell elkészíteni.

K: Kapsz-e segítséget?

V: Ide jártam nyolc évig (a nagyothallók budapesti iskolájáról van szó, most itt kapott kollégiumi elhelyezést, és szükség szerint korrepetálják). Szerettem ide járni. Nagyon jól éreztem magam.

5 évvel ezelőtt kaptam ezt a hallókészüléket, Videx.

Mindenben önálló vagyok. Ha valamit nem tudok, akkor szoktam szólni a szüleimnek vagy a tanároknak.

K: Nem hiányzik a családod?

V: Balatonkenesén lakom. Egy testvérem van, nővérem. Gyógytornász. Mindenki halló a családban, én vagyok egyedül nagyothalló.

Kétéves koromban kaptam a hallókészüléket. A doktor sem tudja, hogy mi-től lettem nagyothalló. Anyukám megijedt, elkezdett sírni. Anyukám sokat tanított engem beszélni, viselkedni, odafigyelni, hogy megértsek mindent.

Otthon nagyon jól érzem magam, mert vannak halló barátnőim, sokszor én megyek hozzájuk vagy ők jönnek hozzánk. Otthon senki nem csúfol. Mindenki kedves velem.

K: Mit szoktál csinálni a szabad idődben?

V: Nyáron szoktam dolgozni egy cukrászdában. Tavaly dolgoztam először, három hétig. Nagy cukrászda volt. Pakolok, mosogatok. Kint vannak asztalok, székek, ha valaki elmegy, be kell hozni a poharakat, letörlöm az asztalt. Lehetett enni. Fagyit, csokit, süteményt. Szeretek dolgozni. Megkaptam a fizetést, negyvenötezret kaptam.

Nagyon szeretek olvasni. Van egy kutyám, vele szoktam játszani, sétálni szoktam vinni. Tacskó, Totónak hívják. Én neveztem el. Fiú kutya. Nyolcéves lesz. Szeret játszani, meg sétálni. Biciklizni is szoktam, kártyázni, tévézni. A családommal, apukámmal vagy anyukámmal megyek mindenhová. Uszodába autóval szoktunk menni. Az uszoda előtt van egy bobpálya. Nagyon jó bobozni.

K: Mi segíti leginkább az iskolai munkádat?

V: Az iskolában a tanár velünk szemben áll, úgy beszél, nem fordul háttal. Felemelem a kezem. Mondom, hogy tanár néni nem értettem, legyen szíves elmondani. Elmondja vagy felírja a táblára. Ha valamit nem értek, óra végén szoktam szólni. Pl.: Mi a házi feladat? Ilyenkor újból elmondják. Ha nincs ideje, akkor mondja, hogy melyik halló lány segít. Elmondják, megértem. Vannak korrepetálások is.

K: Barátok?

V: A halló lányokkal jó beszélgetni, nevetgélni. Egy nagyothalló lány is van, általános iskolában is osztálytársam volt. Ő is tud beszélni, őt is nagyon szeretik. 36-an vagyunk. Egy fiú is van. Nagyképű. Nagyon aranyos. Néha szokott piszkálni. Foglakozom mindenkivel. Velem is mindenki. Nem csúfolnak. Örülök, hogy ilyen jó az iskolám.

M. nagyothalló fiú, 9. osztályos szakközépiskolás

„Előfordul, hogy kíváncsi vagyok, miről van szó, de azt mondják: hosszú, semmi, meg ilyeneket.”

Kérdés: Melyik iskolába jársz?

Válasz: Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskola. (Ragaszkodott hozzá, hogy szerepeljen az iskola neve az interjúban.) Mindenki mondta, hogy nagyon nehéz lesz, nehéz is. Hát, nehéz kifejezni, hogy mi a gond, a sikertelenség oka – a tanárok nem foglalkoznak velem.

Az első két hétben én voltam a legjobb, aztán minden rossz lett. Napi három órát tanulok. Ez a volt iskolám (a nagyothallók budapesti általános iskolájáról van szó, amely jelenleg kollégiumi ellátást biztosít volt tanítványának). Itt nagyon hozzá voltam szokva az egy-egy szavas, rövid válaszokhoz. Most férfias választ kell adni, hosszú mondatokkal.

Mivel hallássérült vagyok, nekem rossz a tollbamondás.

Az első órán még megy. Az utolsó órára nagyon elfárad az agyam. Nem a tanulástól, hanem a fülemet hegyezni. Az a baj, hogy elől ülök, a tanár meg elmegy hátra, közben beszél. Nem mondja el többször, nem tudom, miért. Ilyet is mondanak, akinek nem megy, hogy „kérem szépen nem ezt az iskolát kell választani, nem kell itt üldögélni a jó melegben”.

Nem tudom, nekem föladhat akármit, de van olyan könyv, amiben sok fölösleges mondat van. Itt (a kollégiumban) van egy tanár, aki aláhúzza a lényeget. Sokszor fölöslegesen tanulok. Nem azt tanulom meg, amit kellene.

Próbálom végigcsinálni. Lehet, hogy iskolát fogok váltani. Magának a tanárnak kéne érezni, hogy mit segítsen. Mint a saját gyerekének, nagyjából. A többi gyerekekkel sem törődnek. Egymástól kérdezik a gyerekek: „Te sem érted?”

K: Hogy telik a szabad időd?

V: Rosszul, de gyorsan. Mindig a tanuláson töröm a fejem. Anyukám, apukám mondja, hogy ez nem jó. Stressz. Jól elképzeltem ezt az iskolát, és közben nem az lett. Az első félévben máshol voltam kollégista. Ide nem vettek fel.

A gyerekektől nem félek. Én nem bánom, próbálom túltenni magam. Ha rossz jegy lesz, túlteszem magam. De sírtam, fölhívtam anyukámat, mi legyen? Lusta is vagyok néha. Itt én voltam a példakép, 4,3-mal. Én mindig a saját szavaimmal mondom el a történetet. Mondták, hogy nehéz lesz. Most itt vagyok, tényleg nehéz, meg minden. Nagy akarat kell ehhez, nekem van, csak nem tudom megmutatni. Válasszak egy könnyebbet. Ezt mondták. Ha valaki csalódik, nem akar újból beleesni.

K: Vannak-e barátaid?

V: Van barátom, ismerősöm. Az baj, hogy én egyedül ülök. Itt én egy csöndes ember vagyok.

Nem foglalkozom vele. Beszélgetünk, félreértem, és ők nevetnek rajtam. Jót röhögnek rajta… magamban elszomorodok. Néha beszélek erről. Van, aki nem olyan. Igazi barátom még nincs.

Először mindenki idegen volt mindenkinek. Az első héten nem beszélgettünk egymással. Aztán valaki odament a másikhoz, kialakult egy kör. Mindenki kiáll mindenkiért. Csak az az egy a baj, hogy beszélgetünk… más a téma, én meg mást hallok. Nem nagyon bánt, de előfordul, hogy kíváncsi vagyok, miről van szó, de azt mondják, „hosszú”, „semmi”, meg ilyeneket (lemondóan legyint). Olyan vagyok, mint a halló, de mégis nagyothalló. Ők nem komolyak. Én idősebb vagyok, már 16 és fél. Nem szeretem a viccet. Nem rajtam nevetnek, csak akkor, amikor félrehallok.

Jó, ha a nagyothalló megmutatja, hogy ő különb, mint a halló. A kilencedikesek közt a kilencvenedik vagyok. És nem tudom átvenni a nyerést. A jegyeim itt rosszak.

A pszichológus azt mondta, hogy én más ember vagyok, semmivel sem elégedek meg. Sokáig a nagymamámmal éltem, ő mindent megadott, a szeretetét úgy mutatta ki. Hozzászoktam. Amikor megismertem a szüleimet, nagyon el voltam kényeztetve. Játék, kaja, minden volt. Most is lehetne, csak már sajnálom a pénzt kiadni.

Apa szomorú, hogy rosszul tanulok. Azt mondták, ez a te döntésed, az lesz, amit akarsz. Most azt mondják, hogy ők a hibásak.

Jó lenne újból nyolcadikosnak lenni. Az volt a legjobb érzés, azt sosem felejtem el, volt itt jó társaság, jóban-rosszban kitartottunk egymással. Ott mindenki egyenlő eséllyel indult. Ha egy szakmunkásképzőbe járnék, az könynyű. Ha a tanár nem segít, nagyon magad maradtál. Mit akarsz, felnőtt vagy már, 16 éves – ezt mondják a felnőttek.

Amúgy most, ha megkérdeznék, mire vagyok büszke, nem tudom, mit mondanék.

Kiszenvedem ezt az évet. Nagyon nehéz elviselni ezt a problémát. Van érzékem, hogy belelátok az emberekbe, hogy ki milyen. Nagyon nyitott vagyok. Az a baj, hogy másnak nem, apukámnak, anyukámnak sem mondom el ezeket. Ha hazamegyek, azt mondom: semmi különös. Pihenek, ki van kapcsolva a film, meg az agyam belülről – ha valaki hozzám szól, nem érzékelem, mi van körülöttem.

Havi egyszer, vagy kéthetente eljárok szórakozni. Megy a zene, ezért sokkal hangosabban beszélnek, mint ahogy kellene. Tánc, minden, ismerkedés, és van kifogás. A lányok válogatósak. Ez is egy fő gond, ha ez jó lenne, akkor nagyon jó lenne az élet.

Nekem minden megvan, ház, kocsi, csak munkám, illetve szakképzésem nincs. Olyan kellene, amit nyugdíjas korom után is csinálhatok.

Így jobban érzem magam, hogy így kibeszélem magam.

Az kellene, hogy minden iskolában legyen egy gyógypedagógus alkalmazott, aki tudja és elmondja a többi tanárnak, hogy mi a helyzet. Csak a gyógypedagógus segít. A sima tanárnak is kellene ezt a részt picit tanulni, nem az egész tananyagot, csak a lényeget. Akkor a tanárok is büszkék lehetnének, hogy aki hallássérült, az is tud tanulni, fölmutathatnák. Mindenki magának tanul, de a tanárnak is kell tudni azt, hogy jó legyen. A tanár csak elmondja és feladja, annyi. Éljék át és ne csak a hallássérült helyzetét!

Harmadéves gyengénlátó gimnáziumi tanuló

„Nincs mit csüggedni. Attól, hogy valaki rosszul lát, találhat örömet az életben, lehetnek sikerei. Van, aki süket, van, aki béna. Mi ezt kaptuk. De ettől még lehetünk boldogok.”

Kérdés: Te a gyengénlátók általános iskolájába jártál. Nem bánod, hogy speciális iskolában kezdted tanulmányaidat?

Válasz: Abszolút nem bánom, nagyon jó volt.

K: Miért?

V: Az volt a jó, hogy igyekeztek felkészíteni, hogy majd középiskolában tudjak a többiekkel együtt tanulni. Tájékoztattak a tanulásról, a lehetőségekről és a továbbtanulásról. Tudtam is kamatoztatni, volt egy biztos alapom. Az első 2 évben abból éltem, amit itt tanultam, pl. fizikából, kémiából.

K: Tartod-e a kapcsolatot a régi osztálytársaiddal?

V: Volt osztálytársakkal nincs kapcsolatom, sajnos, nem tudom… nincs harag, szétválaszt az ország, nagyon nagy a távolság.

K: Hogyan sikerült beilleszkedned az új iskoládba?

V: Szerintem sikerült. Elfogadtak a többiek.

K: Mi kellett ahhoz a többek részéről?

V: Tolerancia, segítőkészség.

K: És a Te részedről?

V: Igyekszem megmutatni, hogy én is fel tudok mutatni valamit. Tudom hozni azt a szintet pl. a tanulásban, amit a többiek. Ha rám bíznak valamit, el tudom végezni.

K: Volt ilyen bizonyítási lehetőséged?

V: Elsőben, mindjárt iskolakezdéskor, előadást kellett tartani. Egy múzeumlátogatás kapcsán előzetes felkészüléssel anyagot gyűjteni, aztán elmondani. Két csoportra bontották az osztályt. Senki nem volt, aki vállalta volna, csak mi ketten. Felkészültünk, elmondtuk. Volt siker. Megtapsoltak.

K: Volt problémád a látássérülésed miatt?

V: Kémia-biológia tagozatra jelentkeztem – színtévesztő vagyok. Volt még nyáron egy terepgyakorlat, arra nem mentem el. Féltem, hogy valami gubanc lesz a gyengénlátásom miatt, azért nem mentem el. Az igazgató számon kérte. Előzetesen már tudták, hogy gyengénlátó vagyok. Megbeszéltük. Kaptam lehetőséget, hogy kipróbálhatom ezt a tagozatot is, és majd néhány hónap után, ha úgy gondolom, hogy jó lesz, akkor maradok, ha nem megy, akkor átvesznek a nyelvi tagozatra.

Nem akartam esetleg a nyelvi tagozaton lemaradással kezdeni, így nyelvtagozatos lettem. Spanyol-angol.

K: Mi a szembetegséged?

V: Rövidlátó vagyok – ezt nagyjából megoldom, nincs belőle hátrányom, de a farkasvakság sok gondot okoz a közlekedésben, pl. folyosókon, sötétebb fordulóban, sarkon – ilyenkor segítséget kérek, vagy ha egyedül vagyok, akkor lassabban mozgok. Az osztálytársaim tudják, hogy mi a problémám. Azzal kezdtem, hogy a gólyatáborban fellöktem a kukát. Másnap is. Móka, kacagás. Eleinte voltak megjegyzések. Előfordultak durva megjegyzések is, „levakozás”, meg „vakond vagy”. A stílus, a modor a sértő, nem is az, amit mondanak. Általában túllépek ezen, ha nem, akkor elmagyarázom, ott rögtön elintézem, hogy „bocs, de én tényleg nem látok”.

K: Hogyan illeszkedtél be az osztályba?

V: Én igazából úgy érzem, hogy úgy kezelnek, mint bárki mást. Szinte mindenkivel jóban vagyok. Két fiúval különösen. A padtársammal nagyon jóban vagyok, együtt töltöttük az egész nyarat. A fél osztály össze szokott járni, hetente beülünk valahová, beszélgetünk.

K: Az osztálytársaidon kívül is ismernek téged az iskolában?

V: Szerintem nincs, akin még nem estem át ebben az iskolában. Ilyenkor hülyéskedünk: „Ja te vagy az, aki rám lépett a múltkor?”

K: Mindenki segít?

V: Persze. Nem is kell kérni, az osztálytársaim mondják is: „Viszlek, Huni”, vagy „Gyere, menjünk”. Ha kell, kérek segítséget és együtt megyünk. Elég egy jelzés is, például megérintem a táskáját.

K: Órán okoz-e gondot a gyengénlátásod?

V: Nem láttam a táblát, azóta lecserélték jobbra. Le tudom írni a dolgokat. A tanárok általában mondják, amit a táblára írnak, vagy felolvassák. Tudják már, hogyha a szomszédomhoz fordulok, akkor az nem beszélgetés. Ha valamit nem látok, akkor a padtársam segít. A táblára rajzolt ábrát gyakran nem látom, azt külön lerajzolják nekem. Rendesek, segítenek. Három év alatt természetessé vált. Én meg odaadom a házi feladatom vagy felajánlom, hogy elmagyarázom. Igyekszem, hogy oda-vissza menjen a dolog. Nem akartam, hogy azt érezzék, hogy engem sajnálni kell. Szerintem nem éreznek szánalmat. Ha valaki még nem tudja, mi a helyzet, megkérdezi: „Mi van, miért nem látsz?” Elmagyarázom. Általában csak poén szinten merül fel: „Vigyázz, mert lekapcsolom a villanyt!” Már én is lököm a vakos vicceket.

K: Volt-e tanárokkal konfliktusod a látássérülésed miatt?

V: A tanárok abszolút tolerálják. Az angoltanárom például direkt odahozta a feladatlapokat, hogy kiválaszthassam, melyik a legsötétebb, hogy jobban lássam. Aki tudja, hogy valami problémám van, az segítőkész, aki nem tudja, annak általában megmondom. Először mindenki azt mondja, „szegény”, megvillan a sajnálat, aztán látják, hogy meg tudok írni egy dolgozatot, és akkor megváltozik a dolog.

K: Mi a pályaelképzelésed?

V: Sokféle téren gondolkodtam a fakultációválasztás kapcsán. Aztán utolsó pillanatban a családi kupaktanács segített, hogy mit válasszak. Érdekel a történelem, informatika, nyelvek. Több helyet fogok megjelölni. Most spanyol nyelvvizsgára készülök, az angol még hátra van.

Aztán majd meglátom. Hallottam a Leonardo programról – az kifejezetten látássérültek számára volt kiírva.

K: Mit gondolsz, mitől függ az, hogy a terveid megvalósulnak-e?

V: Mennyire vagyok szorgalmas, mennyit tanulok. Itt a látás nem befolyásoló tényező. Esetleg informatikánál, például ha sok ábrát kell készíteni.

K: Olvasni mennyit bírsz?

V: Ha van lelkierőm, akkor sokat. Órákig is, ha valami nagyon érdekel. Napi 20-30 oldalt el tudok olvasni, ez elég a napi felkészüléshez. A leckét egyszer olvasom el. Lassan, és így meg is tanulom. Félévkor 4,2 volt az átlagom. Legjobban a történelmet szeretem, legkevésbé a matematikát.

Kicsit tartok az érettségitől. Tudom, hogy lehet segítséget kérni, ha nem lenne elég időm, hogy mindent elolvasgassak, leírjak. Most úgy érzem, hogy ha megfelelő tudással megyek oda, akkor nem is kell végigolvasnom mindent, mert már tudni fogom.

K: Használsz valamilyen segédeszközt? Helyi megvilágítást?

V: Segédeszközt nem használok. Helyi megvilágításom otthon van, az iskolában nem lenne megoldható. Fejlesztik a sulit, a világítást kicserélték, jobb a világítás, talán már nem is kell külön lámpa.

K: Miket tartasz életed nagy sikereinek?

V: Sikerült beilleszkednem, olyan társaságban vagyok, ahol elfogadnak. Jól tudok tanulni. Nemrég leraktam a judo vizsgát.

K: Örömeid?

V: Mindennek tudok örülni, a kis gesztusoktól a legnagyobb dolgokig mindennek, annak is, ha valaki rám mosolyog – mint tegnap az a kislány, aki tetszik nekem.

K: Vannak-e kudarcok, amiket átéltél?

V: Amit nem tudok irányítani, befolyásolni, és mégis hat rám. Ilyenek például a szülők problémái.

K: Félelmeid?

V: Hogy olyan helyzetbe kerülök, ahol esetleg nem tudok megfelelni.

K: Gondolsz-e arra, hogy a látásod tovább romlik?

V: Ha romlik, vagy ne adj Isten megvakulok, megpróbálok alkalmazkodni, és pár év múlva kialakul. Félni nem félek.

K: Vannak javaslataid az olvasók számára?

V: Hát, így, hogy ezt majd tanárok olvassák, az, hogy csak segítőkészség kell. Hogyha valaki nem lát, figyelembe venni. A sötétebb, vastagabb vonallal írt feladatlapot adják neki, vagy ha képeket kell nézni, akkor adják oda külön. Adják meg éppen csak azt, amit szükséges, hogy megteremtsék a lehetőséget.

Én fél méter hátránnyal indulok, adjanak nekem egy másodperc előnyt!

K: És ha nem tanárokhoz szólnál, mi az üzeneted?

V: Nincs mit csüggedni, attól, hogy valaki rosszul lát, találhat örömet az életben, lehetnek sikerei. Van, aki süket, van, aki béna. Mi ezt kaptuk. De ettől még lehetünk boldogok.

Másodéves látássérült gimnáziumi tanuló

„Sosem azért küzdöttem, hogy sikeres legyek. Én csak talpon akartam maradni, hogy később ne legyenek problémáim.”

Kérdés: Hogyan sikerült beilleszkedned a gimnáziumba?

Válasz: Félnek az első napokban, nem tudják, hogyan kezeljenek bennünket. Azt gondolom, ki kell állni az osztályfőnöki órán az osztály elé, el kell mondani, hogy mi a bajom, hogy megértsék, milyen nehézségeim vannak. Próbáljanak meg emberként tekinteni rám és próbáljanak segíteni.

Első osztályban szeptemberben az első héten került erre sor, mert két napig senki nem került a szemem elé, nem is szóltak hozzám. Az osztályfőnök tudta, hogy mi a bajom, a gyerekek is tudták, pontosan nem, csak annyit, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Mindenkinek be kellett mutatkoznia. Ez kapóra jött. Utána egyre oldottabb lett a hangulat. Nem kérek nagy dolgokat, ha nem látom a táblát, akkor valaki megmondja, mi van rajta, vagy kölcsönadják a füzetet. Valaki titkolja, hogy mi baja van, de azt sokáig úgysem lehet.

Van, akinek nem keresem a társaságát, mert nem egyezik a stílusunk, de ennek semmi köze nincs a gyengénlátáshoz.

K: A tanárokkal hogyan alakult a kapcsolatod?

V: Mindenkihez odamentem egyenként. Ez jó volt, mert megismertek a tanárok.

Ott keményedtem meg. A gyengénlátók iskolájában (speciális intézmény, ahol az általános iskolai tanulmányait befejezte) mulya voltam és visszahúzódó. Itt (ti. a gimnáziumban) vége lett volna az életnek, ha ilyen maradok. Úgy gondolom, hogy ha én visszahúzódtam volna, akkor senki nem kérdezte volna meg, hogy mi bajom. Vannak baráti társaságok, azok egymással törődnek, mással nem. Én össze-vissza vagyok, 2-3 csoporthoz is tartozom, de egyiknek sem vagyok a magja. Én nem járok el velük, ők elég sokat buliznak. Így aztán nem tudok mindenről. Ha tehetem, iskolán kívül is részt veszek programokban, de ez ritkán fordul elő. Ehhez olyan emberek kellenek, akik megértők és vállalják, hogy segítenek. Az én társaim közül többnek van látássérült ismerőse. Ők különösen megértők. Szerencsém van, hogy jó helyre kerültem.

K: Hogyan lehet a többiek elismerését kivívni?

V: Alkalmazkodni kell a társasághoz. Nem feltétlenül a tanulással lehet kivívni az elismerést, azzal is lehet, de gyakran azzal, hogy csinálnak 1-2 balhét.

Volt egyszer egy Activity-parti, volt egy gyerek, aki három olyan kérdésre is tudta a választ, amit senki nem tudott. Mindenki mondta: „Hú milyen okos vagy!”.

K: Hogyan lehet a tanárok elismerését megszerezni?

V: A tanulással. Minden egyes tantárgyban. Vagy ha részt veszünk kutatómunkában.

K: Jelent-e hátrányt a gyengénlátás az iskolai munkában?

V: Tanulás terén nem, de lassabban tudok írni. Ebben tudnak segíteni a társak (füzetátadás). Ha olyan osztályba kerül a gyengénlátó, ahol nem fogadják be, cikizik, ki kell állni és tisztázni a helyzetet. Ha az osztályfőnökhöz fordul, nem az igazi. Saját magának kell a dolgait mindenkinek megoldania. Aki erre képes, az később is meg tudja oldani a gondjait. Beletanultam az új környezetbe. A gyengénlátók általános iskolájában mindenki tudta, hogy hogyan segítsen, a gimiben nem. Anyukám sem állhatott mellettem mindig.

K: Kapcsolataidat befolyásolta a gyengénlátás?

V: Eleinte igen. Én nem tudtam őket hogyan kezelni, ők kezdtek el törődni velem. Az a lényeg, hogy nekem kell nyitni. Belőlünk van kevesebb. Nem mindenki ismerhet gyengénlátót, nem tudja, mit kell vele kezdeni. Eleinte nem értették, hogy mi a gondom – meg kellett ismerniük. Voltak kisebb-nagyobb beszólások, vicc, humor szintjén (tanár részéről is), én is nevettem, nem volt komoly, nem volt bántó.

K: Hogy megy a tanulás?

V: Félévkor 3,9 lettem, tavaly 4,2 voltam. Tovább tart a tanulás, hosszabb időt kell erre fordítanom. Tudok kedvezményekről: a térképolvasás alól felmenthetem magam érettségin, egyébként semmi. Úgy veszem észre, hogy elsőben még a tanárok nem voltak hozzám szokva, nem hívtak ki felelni, de ahogy megismertek, sűrűsödtek a feleletek. Én is kitapasztaltam közben, hogy hogyan felelhetek. Több időt kapok, úgy érzem, mint a többiek. Térképolvasásnál választhatok, hogy az atlaszt használom-e vagy a falitérképet – ahogy nekem jobb.

Nem akartam, hogy velem kivételezzenek, úgy gondolom, akkor nem tartanának egyenértékű embernek, főként a tanárok, de a gyerekek sem. Az én lelkivilágomat bántaná.

K: Milyen tanári segítséget kaptál?

V: Egy-két tanár volt, aki segített. Járt már előttem ebbe az iskolába egy vak kislány. Aki őt tanította, az jobban odafigyelt rám. Meg is lepődtem, hogy olyan sok gyerek közt (járnak oda vagy hétszázan) megjegyzik az én problémámat. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy mi személyesen menjünk oda, hogy tudják, kiről van szó.

Kinagyítják a feladatlapot, vagy ha nem, akkor felolvassa nekem a tanárnő a feladatot (pl. angol párbeszédet). Dolgozatírásnál előfordult, hogy elfelejtette kinagyítani, akkor mondta, hogy ne haragudjak, és felajánlotta, hogy felolvassa. Csak a dolgozatnál nagyítják a feladatlapot.

K: Felmentett vagy-e valamiből?

V: Igen testnevelésből, gyógytornára járok.

K: Mik a pályaelképzeléseid?

V: Mindenképpen szeretnék továbbtanulni és majd dolgozni, hogy megmutathassam, hogy a gyengénlátók is ugyanúgy tudnak tanulni, dolgozni, mint a látók. Bár az egész Magyarországnak nem tudom megmutatni, de a környezetemnek igen. Nagyon szeretem a gyerekeket, velük szeretnék foglalkozni. Mindenképpen gyerekekkel, még nem tudom, hogy mit. Mióta középiskolás vagyok, azóta szeretném ezt. A gyengénlátók iskolájában is sok gyereket pátyolgattam. Nincs testvérem, talán ezért.

K: Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy az elképzeléseid megvalósuljanak?

V: Szorgalom, az nagyon sok. Céltudatosság is. Attól, hogy gyengénlátó valaki, még nem szabad feladni az első kudarc után. Ha valami nem sikerül, nem a látássérülésre kell fogni. Nem szabad megállni, gyönyörű dolgok várhatnak rá, siker, esetleg külföldi munka stb. Napi 4 órát tanulok. Biztos, hogy lesznek akadályok, nem tudom. Talán az érettségi, felvételi.

K: Hogy állsz a nyelvtanulással?

V: Franciát, angolt tanulok, egy kicsit lelassultam.

K: Vannak-e félelmeid?

V: Régen is voltak félelmeim, hogy mi lesz a középiskolában. Bízom abban, hogy az összes ember, akivel megismerkedem, olyan lesz, mint a mostani tanáraim.

K: Milyen örömeid vannak?

V: Tudok örülni egy apró dolognak, ami jól sikerül. Az unokahúgom születésének, mert nem volt kisgyerek a családban. Annak is örülök, hogy elfogadtak, mert vannak ismerőseim, akiket nem fogadtak el azóta sem. Azok iszonyú helyzetben vannak. Szörnyű lehet annak naponta bejárni az iskolába. Nagy szerencsém van, hogy nekem normális tanáraim és társaim vannak.

K: Mi okoz gondot, bánatot?

V: A szüleim túlféltése. Nem mehetek el vásárolni, nem maradhatok ki, pedig ha nem tehetem és nem tanulok meg önállósodni, nem lesz jó vége. Szerintem azért féltenek annyira, mert egyedüli gyerek vagyok és rosszul látok. Pedig tudok egyedül közlekedni, botozni is tudok (ti. fehér bottal önállóan közlekedni), de nem használom.

K: Milyen kudarcok értek?

V: Például, hogy rengeteget tanultam, mégis rossz lett a dolgozatom matematikából. Sokat teszek valamiért, mégis rosszul sül el. Van, hogy jót akarok – én mindig mindenkinek jót akarok – és gyakran rosszul sül el.

K: Sikeresnek tartod-e magad?

V: Nem érzem, hogy annyira sikeres lennék. Nem tartom magam sikeresnek. Talán a beilleszkedés. Lehet, hogy más sikernek gondolja rólam, amit én nem. Sosem azért küzdöttem, hogy sikeres legyek, én csak talpon akartam maradni, hogy később ne legyenek problémáim. A tanulás, az siker lehet.

Egyetemi hallgatók

Az ELTE harmadéves angol–spanyol szakos hallgatója

„Szerencsém volt, hogy az én anyukám nem azzal törődött, hogy nem látok, hanem azzal, amit így is elérhetek.”

Kérdés: Hogyan alakult a látásod?

Válasz: Születésemtől látássérült vagyok. A gyengénlátók általános iskolájába jártam. Negyedikes koromban kezdett el romlani a látásom, és egy év alatt a mai szintre csökkent. Azóta nem változott. Nagy tárgyakat, foltokat látok. A közlekedésben, az utcán nagyon sokat segít.

K: Egy speciális, látássérültek számára létrehozott iskolában tanultál. Hogyan gondolsz vissza erre az időszakra?

V: Én nagyon felemás helyzetben voltam. Speciális iskolába jártam ugyan, de a többiekhez képest nagyon keveset láttam, tehát tulajdonképpen más voltam köztük. Viszont a gyengénlátók között a látós környezetben nem alakultak ki vakos szokásaim (pl. a vakok ülnek egymás mögött és úgy beszélgetnek, én pedig arrafelé fordulok, akivel beszélek. Aztán a szemnyomogatás, szálemezés sem lett szokásommá). A vak iskolásokat emiatt nehezen fogadják el. Én nagyon szerencsésnek érzem magam. Korán megtanultam botozni is (fehér bottal közlekedni).

K: Milyen volt a helyzeted a középiskolában?

V: Alapvetően utáltam gimibe járni. Ez nem a látássérülésemből fakadt.

K: Tanáraiddal milyen volt a kapcsolatod? Segítettek?

V: Vagy tizenöt tanárom biztosan volt, és csak kettő nem tudott-akart velem mit kezdeni. Az egyik vakosan nem tudott segíteni. Nem olvasta, amit a táblára írt, kapkodott, inkább úgy oldotta meg a problémát, az órákon is úgy tett, mintha ott sem lennék. Aztán évente vagy háromszor külön feleltetett szóban, így megvolt a jegyem. Érettségire is úgy mentem, hogy tudtam, mi az, amit feltétlenül kell tudnom.

Néhány tárgyból kaptam segítséget, ami nagyon jól jött. Kémiából például a tanárom modellezte nekem a kötéseket, golyókból, pálcikákból kirakott mindent külön. Aztán a rajztanárom, aki egy idős bácsika volt. Órán a többieknek adott feladatot, valami rajzolni valót, aztán velem foglalkozott egész órán: pálcikákból, lécekből, gombokból templom-alaprajzokat készített, úgy tanította nekem a művészettörténetet.

Volt, akinek megírtam a dolgozatot Braille-ben, szünetben pedig felolvastam. Általában megkérdezték, hogyan szeretném a számonkérést: szóban vagy írásban és utána felolvasva. Én megmondtam, és úgy történt a számonkérés.

Használtam a hangos könyveket (a vakok könyvtárában található, kazettákra felolvasott könyvek), ami hiányzott, azt anyu felolvasta kazettára. Jegyzeteltem Braille-táblával – a lényeget mindig le tudtam így írni.

K: Volt-e felmentésed valamelyik tantárgyból?

V: Csak testnevelésből voltam felmentve.

K: Osztálytársak?

V: Rossz közösség volt. Kevesen érezték jól magukat. Nem volt sikk a tanulás. Kábítószeresek is voltak, ittak, cigiztek. Én a stréber klikkhez tartoztam. 3-4 emberrel jól megvoltam, és egy idő után nem is igyekeztem felhívni a többiek figyelmét magamra. Olyan szempontból jó volt, hogy nem volt erős gimnázium. Volt időm arra, hogy angolul, spanyolul tanuljak.

Jártam színházba, moziba, mindent csináltam, csak gimibe ne kellett volna járnom! Sokat betegeskedtem abban az időben – hasonló okokból. A gyengénlátók iskolájában nagyszájú és vezető egyéniség voltam, a gimiben nem találtam a helyemet. Az önbizalmamnak nem tett jót a gimnázium. Nyúl lettem. Intellektuálisan sem tett jót az a közösség.

K: A gyerekek segítettek-e?

V: Igen. Az egyik srác csinált nekem domború Magyarország térképet, az egyik lány pedig sokat olvasott fel magnóra. Akikkel barátkoztam, azok érdeklődőek voltak. Érdekes, az egyikük vietnami volt, valamilyen szinten ő is más volt – ő is magányos volt. A másik egy fiú volt. Egy zseni. Ő nagyon empatikus volt, a lány pedig nagyon jószívű.

Fontos a segítőkészség. S alapfokú empátia és nyitottság is kell – aki nem egy nyitott ember, az nem fog odamenni és segíteni.

K: Hogyan alakult a helyzeted az egyetemen?

V: Amennyire utáltam gimibe járni, annyira imádom az egyetemet. Normálisak az emberek. Valamilyen érettségi szint felfedezhető. A spanyolon még egy jó közösség is van. Angolon bárki odajött, segített.

A tanárokkal is jó viszonyom van. Már járt oda egy vak lány. Nagyon családias a légkör, több tanárral tegeződünk is. Bár vagy százan járnak oda, mégis ismernek. Sokat segítenek, pl. elküldik az anyagokat e-mail-en.

K: Mi befolyásolja szerinted a beilleszkedést?

V: A sérült viselkedésén is sok múlik. A kamasz korosztály különösen gonosz tud lenni. Ha valaki himbálja a fejét, előre-hátra hintáztatja magát, nem arra gondolnak, hogy vak, hanem azt hiszik, más baja is van. Kell, hogy lássák, hogy az ember nem elveszett és nem kiszolgáltatott. Ez az önbecsülése miatt is fontos. Legyen humoros, ne legyen zárkózott. Ez persze a személyiségtől is függ.

Meg kell próbálni visszaadni azt a segítséget, amit kap az ember. A legjobb barátnőm sokat segített nekem, én meg el tudtam neki magyarázni, amit nem értett.

A gyengénlátóknál nagyon gyakran látni, hogy nem tudnak öltözni. Tudni kellene: melegítőnadrágban nem járunk iskolába. Az nem baj, ha nem teljesen divatos a ruha, de valamilyen szintű ápoltság, igényesség kell.

K: Legnagyobb sikereidnek miket tartasz?

V: Felvettek az egyetemre – nagyon sokat dolgoztam érte. Meglett a nyelvvizsgám, mégpedig a szokásosnál előbb – a gimnázium első tanévének a végén. Gyakorlati dolgok. Sok örömöm volt.

K: Milyen életpályára készülsz? Beszélj a terveidről!

V: Optimista vagyok. Nagyon nagy mázlim van: olyasmit csinálhatok, ami érdekel is, meg szeretem is, és valószínűleg meg is fogok belőle élni. Az nagyon szomorú lehet, aki nem abból, és másképp él, mint amit elképzel magának. Ha rosszul lát az ember, nagyon korlátozottak a lehetőségei a pályaválasztást illetően. Én már általános iskolás koromban eldöntöttem, hogy angoltanár leszek.

K: Volt emlékezetes kudarc az életedben?

V: A gimi volt.

K: Félelmeid?

V: A munkavállalástól félek egy kicsit. Ha tudásom és papírom van is, talán több helyen kell kopogtatni. Egy ismerősöm (vak tanár) 30 helyre jelentkezett, míg végre lett munkája.

Külön stratégiákat kell kifejleszteni, hogy a vizuális eszközök használatát hogyan oldom meg.

K: Tanítási gyakorlatod volt már?

V: Fél évet tanítottam a vakodában (vakok általános iskolája).

K: Mi a véleményed az elfogadásról?

V: Úgy kellene viszonyulni, hogy a sérült olyan ember, mint bárki más, csak valamit másként csinál. Csökkenteni kellene a távolságot. Azt mondják, hogy az igazi elfogadást, a gátak leomlását az jelzi, ha képes vagy a másikat lehülyézni vagy vállon veregetni. Engem még senki sem hülyézett le.

Alapvető a megnyerő, jó fellépés.

Nagyon fontos lenne a látássérülteknek a nonverbális kommunikáció. Azért szálemezik a vak, mert nem ismeri magát sem, és azt sem tudja, hogy a többiekben ez milyen visszatetszést kelt. Vannak fontos jelzések, és azokat a másik fél tudat alatt veszi. Testbeszédet kellene tanítani a gyengénlátóknak, vakoknak. Mivel ők nem látják a szokásos viselkedést, meg kell tanítani nekik.

A felkínálkozó lehetőséget pedig meg kell ragadni. Én úgy kezdtem például lovagolni, hogy hívtak. Nem én jelentkeztem. Most hetente lovagolok. Sóskútra visz anyukám kocsival. Járok edzőterembe is – muszáj valamit mozogni. Ha nem teszem, fáj a hátam, álmos vagyok.

Sok mindent meg lehet csinálni, csak egy kis segítség kell. Ha valamit nagyon szeretnénk, meg kell találni a hozzá vezető utat és személyt, aki eléggé vállalkozó szellemű vagy eléggé őrült, hogy együtt megcsináljuk. Meg kellett tanulnom ezt a helyzetet.

Szerencsém volt, hogy az én anyukám nem azzal törődött, hogy nem látok, hanem azzal, amit így is elérhetek. Ha a szülei el tudják fogadni a vakságot, akkor a látássérült is. Meg kell tanulni, hogy ez egy elfogadható helyzet.

A tanáraim közül az tudott segíteni, aki azt gondolta, hogy ez egy adott helyzet, és megpróbálta megoldani. Aki nem esett pánikba attól, hogy még nem találkozott vakkal. Ahogy telik az idő, „nevelődnek” a tanárok, meg a látássérült is.

Az egyetemen sosem volt konfliktusom abból, hogy hogyan vizsgázom. Bementem, és elmondtam, hogy hogyan tudnám megoldani. Fontos, hogy az ember maga próbálja megoldani a helyzetet. Fél megoldás, ha azt látják, hogy én is foglalkozom a problémával. Határozottság és kompromisszum-készség is kell hozzá.

Fél éve van egy stabil pont az életemben. Ő is vak-aliglátó… 25 éves töritanár.

Beszédhibás egyetemi hallgató

„Bárhova is illeszkedjék az ember – arra a tudásra és élményre van szüksége, hogy helye és keresnivalója van az adott közösségben, illetve fontos, hogy ezt a közösség többi tagja számára is meg tudja jeleníteni.”

Kérdés: Mesélj az iskoláidról.

Válasz: Integrált iskolákba jártam. Tapasztalataim szerint a különböző beszédhibák – akár még a súlyosabbak sem – vetik fel feltétlenül a speciális oktatás igényét. Ha szabad így fogalmaznom: a beszédhibák – a dadogás, selypítés, hadarás – buta terminus, de „konszolidált fogyatékként” jelennek meg mind a beszédhibás, mind környezete számára, és minden a beszédhibával kapcsolatos nehézség ellenére sem merül fel a speciális képzés gondolata.

Általános iskolás koromban egyszer költöztünk – mindkét helyen a lakóhelyemhez legközelebb lévő iskolába jártam. A gimnázium választásánál részben saját érdeklődésem, részben szüleim javaslata volt a meghatározó, így kerültem irodalom-latin tagozatos osztályba. A választást nem bánom – bár lényegi „választásról” általános és középiskolás szinten nem beszélhetek –, ha nem oda, akkor másik hasonló általánosba/gimnáziumba jártam volna, valószínűleg hasonló kimenetellel.

K: Tartod-e a kapcsolatot a régi osztálytársaiddal? Inkább az általános vagy a középiskolából?

V: Nem, egyik közösségből sem maradt igazán kapcsolatom – a gimnáziumból egy fiúval beszélek néha, aki hasonló területen dolgozik. Inkább a volt egyetemi barátaimmal intenzív a kapcsolatom – de gondolom ez mindenkinél úgy van, hogy inkább a személyes irányultságát jobban megjelenítő egyetemi közegben talál igazán barátokat.

K: Hogyan sikerült beilleszkedned az osztály- és az iskolai közösségbe?

V: Most kicsit hosszabb leszek, megpróbálom itt megfogalmazni, hogy én hogy látom a beszédhiba/fogyaték és a közösségi beilleszkedés összefüggéseit – ez úgy érzem fontos, hiszen konkrét válaszom is ennek a függvénye.

Az általános iskola és a gimnázium is alapvetően egy nagyon stabil, állandó és védett közeg – sőt ebben a minőségében egyedülálló, hisz a későbbiekben nem jellemző ilyen mértékű „összezártság”. Mind a felsőoktatásban, mind a munka világában ritka az, hogy ennyire állandó és szabályozott keretek között vagy együtt másik 20-30 emberrel (+10-15 tanárral). Egy általános vagy középiskolai közösségben az ember óhatatlanul együtt lélegzik és mozog a társaival, egyéni jellemzői – értékei és ebben az esetben fogyatékai is – hamar nyilvánvalóvá válnak és adott tényezőként jelennek meg a közösségben. Ebben a közegben minden történés és mozzanat magától értetődően személyes – az illető és a közösség személyes, illetve közösen birtokba vett történéseinek a része.

A magam részéről általános és középiskolában semmilyen gondot nem okozott a beszédhibám, sem társaim, sem a tanárok felé. A dadogás természetéből fakadóan az említett személyes viszonyokban, az állandó, „belakott” helyzetekben oldottabb; új, ismeretlen, vagy tárgyiasult interakciókban pedig erősebb.

A dadogót – saját példám alapján – elsősorban nem a dadogása, hanem dadogásának és dadogásán keresztül személyének a megítélése zavarja. A dadogás – az, hogy az ember megküzd bizonyos hangokkal; szótagismétléssel, ne adj isten! hörgéssel, túlmozgással (egyszóval csupa nem szokványos, szabálytörő és „illetlen” megnyilvánulással) kezd mondatokat – ismeretlen szemlélő számára különös és kellemetlennek tetsző jelenség –, a dadogó legalábbis így kódolja előre mutatványának hatását. A dadogó nem rejtheti el a beszédgörcsöt, így dadogása egyfajta „lemeztelenedéssel” jár: a hallgató akarva-akaratlanul tanúja lesz annak, ahogy megküzd a hangokkal. Új, ismeretlen közegben a dadogó, ahogy csak tudja, megpróbálja elrejteni ezt a kíntornát. Nem vagy csak visszafogottan nyilvánul meg, trükkjei és technikái sem elsősorban a dadogás oldását, hanem inkább a dadogás elrejtését szolgálják. A szándékolt közlés helyett más, görcsmentes szófordulatok vagy akár tónusok választása, bizonyosan görcsmentes társalgási elemek önkéntelen ismételgetése stb. – és mivel ezek nem mindig sikeres stratégiák, külön kellemetlenségek forrásai lehetnek.

Összegezve, szerintem a dadogó legnagyobb problémája az, hogy közlendőjét és személyét nem tudja abban a formában megjeleníteni, ahogy szeretné – ennek a feszültsége pedig nagyban rátelepszik a beszéd minőségére és a megnyilvánulások felvállalására. Ha ismert, és ez alapján „védett” az a közeg, ahol beszél (és az általános és középiskola túlnyomórészt ilyen közeg), akkor a dadogó mentesül az önmegjelenítés ezen feszültségétől: tudja, hogy társai és tanárai ismerik őt és számos értékét – tehát épp azt, aminek a megjelenítése számára egyébként belső feszültséget okoz. Ez az oldottság pedig magát a dadogást is oldja, de mindenképpen tehermentessé és főként tét nélkülivé teszi: a padtársam és a hetente négyszer látott tanárom előtt teljesen mindegy, hogy valamilyen szinten dadogok – innentől pedig a beszéd tartalma és nem pedig a formája határozza meg a közlés élményét.

A magam oldaláról: mind általános, mind középiskolában problémamentes volt a dadogásom ténye, úgy érzem, teljesen és társaimmal minden tekintetben egyenlő mértékben lettem a közösség része, sőt fontos tagja. Szerencsémre a főiskolán is hasonló volt a helyzetem, lévén a szakomon a miénk volt az első induló évfolyam, így a képzés felettébb családias keretek között folyt és automatikusan hasonló „védett helyzetet” teremett.

K: Mi kellett ahhoz a többek részéről?

V: Tulajdonképpen semmi – mivel a helyzet magában foglalta a fent említett oldottságot. Nem volt szükség semmilyen különleges „viszonyulásra” felém; valószínűleg zavart is volna akármiféle különbségtétel vagy akármilyen szándékolt viszony, ami ebben a minőségemben érint és nem „nekem magamnak” szól.

Megemlítendő az is, hogy a dadogás vertikálisan – tehát azonos helyzetben és státuszban lévők felé – pl. diák-diák relációban eleve oldottabb.

K: És a te részedről?

V: Hasonlókat tudok említeni – semmi különleges eszközre nem volt szükség, leginkább csak arra, hogy az legyek, aki vagyok, csakúgy mint a társaimnak.

K: Volt bizonyítási lehetőséged?

V: Igen, természetesen volt, ismét csak azt említhetem, hogy annyi és úgy, mint a többieknek. Lehettem jó azokban a dolgokban, amiben jó voltam: agy az irodalomfakultáción, gitáros srác az osztálykiránduláson, biztos kettessel gyakorlott túlélő kémiából stb.

K: Volt-e gondod a kommunikációs problémáid miatt?

V: Az általános és középiskolában alapvetően nem.

K: Mi a kommunikációs problémád? Hogyan alakult a beszédállapotod?

V: Dadogok, mondat/beszédkezdéskor gyakran erős görcsökkel.

Erős dadogást kisgyermekkoromban, problémám kialakulásakor produkáltam – ezt követően folyamatosan hullámzott/hullámzik a dadogás erőssége. Iskolás koromban jellemzően enyhébb volt a beszédprobléma, az utóbbi 2-3 évben sajnos erősödött, jelenleg egyre több gondot okoz.

Érdekes amúgy a kérdés – korábban sosem neveztem kommunikációs problémának a dadogásomat: úgy éreztem, hogy a kommunikációmban, kapcsolatteremtésemben ez nem okoz jelentős gondot, mindössze beszédem technikai jellemzőit érinti. Az utóbbi években már sokkal inkább kommunikációs problémaként élem meg, mert valóban befolyásolja (és bizony jelentősen gátolja) kommunikációm, kommunikációs helyzetvállalásom egészét.

K: Milyenek voltak a pozícióid az osztályban? Milyen volt a helyzeted a középiskolában?

V: Szerintem mindvégig kifejezetten jó közösségen belüli pozíciót mondhattam magaménak – illetve: ha nem dadogtam volna, akkor sem lett volna más a helyem.

K: Az osztálytársaidon kívül is ismertek az iskolában?

V: Igen, mind az általános, mind a közép-, mind a főiskolán számos osztályon kívüli kapcsolatom volt – ez középiskolában volt a legkiterjedtebb, legközelebbi gimnáziumi barátaim mind más osztályokba, évfolyamokba jártak. De fontos megemlíteni, hogy ez egy „nehezebb szint” – mert míg a dadogó az osztályban automatikusan mentesül a dadogás önsúlyán túli, fent tárgyalt nehézségeitől, addig a többi diák mégis csak egy „külső” közeget jelent. De például a közép- és általános iskolában ez sem áthidalhatatlan távolság, csak értelemszerűen lassabban alakulnak ezek a kapcsolatok. Gimnáziumban inkább csak 2-3. osztálytól lettek ilyen barátságaim – akkor viszont „csőstül”.

K: Hogyan lehet(ett) dadogóként a többiek elismerését kivívni?

V: Gondolom úgy, mint bárkinek – a különböző elismerések mind valamilyen értékekhez vagy eredményekhez kapcsolódnak, ezek pedig a legritkábban függenek össze a beszéd minőségével. Mondom, az alapvető kérdés a közeg birtokbavétele – ha ez adott, ugyanolyan mechanizmusok érvényesek, mint bárki esetében.

K: Hogyan lehet(ett) a tanárok elismerését kivívni?

V: Alighanem azzal, hogy az illető jó abból a tárgyból, jó kérdései vannak stb.

K: Órán okozott-e gondot a dadogásod?

V: Túlnyomórészt nem. Persze, természetesen előfordult, hogy egyes feleleteknél rosszabbul beszéltem – így tovább tartott a felelet, zavart, hogyha jobban meg kellett birkóznom a mondandómmal, de ezenfelül úgy érzem, nem okozott jelentős vagy maradandó gondot. Jobban bántott, ha pl. nem tudtam az anyagot – dadogva mismásolni picit nehezebb.

K: A verbalitást igénylő tantárgyakkal milyen volt a „viszonyod”?

V: Épp a „beszédes” humán tárgyakból voltam a legjobb.

K: Volt-e felmentésed valamelyik tantárgyból?

V: Egyszer tornából, sportsérülés miatt.

K: Hogy állsz a nyelvtanulással?

V: Köszönöm jól, de érdekes a kérdés. Szerencsére még főiskolás koromig elég jól megtanultam angolul. Ez azért fontos, mert most pl. nyelviskolába nem szívesen mennék el tanulni, épp a beszédhibám és az ezzel kapcsolatos feszültségek miatt. Ha még tanulni szeretnék – ami lehetséges, mert idővel kéne egy angol felsőfokú – akkor valószínűleg magántanárhoz mennék.

K: Tanáraiddal milyen volt a kapcsolatod? Hogyan segítettek? Volt-e tanárokkal konfliktusod a dadogásod miatt?

V: Zömében jó – egyes esetekben pedig nagyon jó és szoros volt a tanáraimmal való kapcsolatom. Sosem volt velük konfliktusom a dadogásom miatt – de úgy emlékszem, mással sem nagyon. A dadogás miatt leginkább magammal voltak és vannak „konfliktusaim” – ez amúgy igaz lehet a legtöbb dadogóra.

K: Pályaelképzelésedet befolyásolta-e a dadogásod? Most mivel foglalkozol?

V: Mivel kifejezetten kommunikatív szakmát választottam – szociális munkásnak tanultam –, nem nagyon. Így utólag persze nem biztos, hogy a legbölcsebb választás volt, mert – bár szakmám tárgya változatlanul érdekel – épp a munka kimondott kommunikációs jellege miatt megvannak a munkámnak azok a részei, amikor „hegymenetben” kell dolgoznom: ez pedig nem problémamentes. Persze, igyekszem kialakítani munkahelyemen és tágabb értelemben a szakmám gyakorlásán belül azt a helyet, helyzetet, amiben legkevésbé zavaró ez a gát (pl. kliensekkel való munkában – ismét egy óhatatlanul „személyes” helyzet – a legritkábban volt gondom a beszédhibámmal; ügyintézésekben, telefonos szervezőmunkában – kapcsolattartásban stb. viszont kimondottan gátló és zavaró.)

Most szociológián vagyok végzős – ez elvileg lehet „csendesebb” szakma, de nem hinném, hogy a későbbiekben mostani szakterületemtől jelentősen eltérő dolgokba vágnék.

K: Mi befolyásolja szerinted a beilleszkedést?

V: Szerintem – bárhova is illeszkedjék az ember – arra a tudásra és élményre van szüksége, hogy helye és keresnivalója van az adott közösségben (munkahelyen, csoportban stb.), illetve fontos, hogy ezt a közösség többi tagja számára is meg tudja jeleníteni.

Ha teljesen ismeretlen ez a közeg, akkor a beilleszkedés élménye azon áll vagy bukik, hogy „megnyugtatóan” fel tudja-e mutatni ezt a kompetenciát. A varázsszó megint a személyesség – ha ez megteremtődik, akkor nem okoz gondot a fentiek kialakítása.

K: Mit gondolsz, mitől függ az, hogy a terveid megvalósulnak-e?

V: Hát ez nehéz, az interjún túlmutató kérdés. Nem tudom, mitől függ a terveim megvalósítása. Egyrészt nyilván tőlem magamtól, másrészt a rendelkezésre álló körülményeimtől. Ezek aránya változó, de a beszédhiba nyilvánvalóan hajlamosít egyfajta fatalizmusra.

K: Hogyan alakult a helyzeted a főiskolán/egyetemen?

V: A főiskolát – mint említettem is, nagyon jó körülmények között és nagyon jó közegben életem meg, máig a legnagyobb örömmel gondolok erre az időszakra. Egy évvel később levelezőn szociológiát kezdtem az ELTE-n. Mivel itt az évfolyamok szerepe kisebb, atomizáltabb a diákok helyzete, így számomra is több nehézséggel jár ez a képzés. Sokkal több helyzetben kell egyénileg megjelenni – a főiskola helyzetei jóval inkább csoportosak voltak. Ez néha szorongató számomra – jelesül szorongok bizonyos szituációktól. Mivel levelezőre járok, változó, hogy mennyit kell bejárnom: ha sokat mozgok az egyetemen, úgy inkább a sajátommá válik az egész, és természetesen halványodnak a szorongások. Ha meg épp csak be-bejárva intézem az ügyeimet, akkor nehezebb bekopogtatnom valamelyik tanszékre valamelyik tanárt egy vizsgajegy miatt megkeresni.

K: Kapcsolataidat befolyásolja-e a dadogásod?

V: Igen, biztos, hogy befolyásolja. A közeli barátok esetében kevéssé, lazább kapcsolatok esetében jobban – de ez nagyban függ a kapcsolattartás módjától is. A telefontól alapvetően ódzkodok, márpedig a kapcsolatok tartásában javarészt megkerülhetetlen ez a csatorna. Előfordul, hogy valakit fel kell hívnom, és napokig tologatom, hogy OK, inkább holnap. Az e-mail ebben minőségi változást hozott.

K: Használsz-e valamilyen „segédeszközt”?

V: Nem, hacsak segédeszköznek nem minősül, hogy a beszédgörcsöt oldandó és a beszéd ritmusát nyomatékosítandó, előszeretettel teszek széles mozdulatokat vagy dobálok valamilyen tárgyat, pl. egy tollat vagy egy kulcscsomót.

K: Miket tartasz életed nagy sikereinek?

V: A kérdést továbbítom a Story magazinnak.

Nem tudom, erre nem hiszem, hogy érdemben tudnék válaszolni. Az embernek az élet különböző területein különböző sikerei vagy kudarcai vannak, nehéz ezeket méricskélni.

K: Vannak-e félelmeid?

V: No, ez inkább adekvát kérdés. Különböző beszédszituációktól naponként vannak félelmeim.

Ellenben nagy „generálfélelemeim” nincsenek.

K: Milyen életpályára készültél? További terveid?

V: Hát ez is összetett kérdés. Valami ilyesmire, de azt hiszem, biztosan mondhatom, hogy nem pont így, ahogy jelenleg folyik. További terveim azt célozzák, hogy azt válaszolhassam, hogy „erre és pont így”.

K: Mi a véleményed a beszédfogyatékosok elfogadásáról?

V: Vegyes: nem hiszem, hogy kiemelkedőképp rossz volna; de természetesen a beszédhibák nagy része – leginkább tán a dadogás esetén – járnak bizonyos kellemetlenségekkel, amelyeket nem tud mindenki mindig megfelelően kódolni. Például néztek már hülyének vagy részegnek, amikor kimondottan görcsösen beszéltem.

K: Sikeresnek tartod-e magad?

V: Javarészt nem.

K: Vannak-e javaslataid az olvasók számára? Nyelvi és kommunikációs zavarral küzdő tanulók integrált oktatását vállaló osztályfőnökök lesznek az olvasók.

V: Nincs.

K: Esetleg egy általános üzenet bárkihez, akinek kezébe akad a tájékoztató füzet?

V: Nincs.

A felnőttek

Egy édesanya

„Sokszor mondják az ilyen gyerekekre, hogy nem itt a helye. Az integráció jó, és utat kellene nyitni, hogy minél több gyerek idejuthasson.”

„Féltünk az iskolától. Balázsnak négyéves korában diagnosztizálták a hallássérülését, de az oka nem derült ki. Elvittük a szakértői bizottsághoz, ott integrált óvodai nevelést javasoltak.

Az óvodákban sokszor mondják az ilyen gyerekekre, hogy nem itt a helye. A kollégáim sem nagyon örültek, de nem merték nyíltan ellenezni felvételét.

A beszédben lemaradása volt, így a nagyothallók iskolájában kezdett tanulni. Első osztályban a tanárnője keresett új, integráló iskolát és tanárt. Bemutatta Balázst az osztálynak, minket is. Elmagyarázta a gyerekeknek, hogy mi a hallókészülék, mire való. A felkészítés nagyon jó volt.

Elégedett vagyok. Felsőben sincs tanárprobléma, itt „kamaszprobléma” van. 100%-osan úgy kezelik, mint a normál gyerekeket.

Heti két alkalommal kijár hozzánk az utazótanár. Az utazótanárok váltogatták egymást. Hiányolom az utazótanárokkal a szorosabb kapcsolatot – a mostanival egyszer beszéltünk telefonon. Én nem szeretek állandóan bejárkálni. Volt egy fejlesztő füzete, mindig beírták, hogy mit tanultak, mit kell gyakorolni.

Alsóban rendszeresen kikérdeztük a leckét, most csak szúrópróbaszerűen. Lusta egy kicsit.

Fel kell készülnünk arra, hogy a hallássérülése romlani fog. Eddig nem romlott a hallása, de most 5-6 dB (decibel) romlást mértek.

A pályaválasztástól félek, nem tudom még, milyen pályára mehet.

A szülőtársakkal nemigen sikerült jó kapcsolatot kialakítani. Nem tettek megjegyzést, csak távolságot tartottak. Klikkek vannak. A gyerekek elfogadták, meghívták buliba. Van barátja, akivel összejár.

Az integráció jó, és utat kellene nyitni, hogy minél több gyerek idejuthasson.”

Pedagógusok

Gyógypedagógus a befogadó iskolában

„A gyerekeknek az első pillanattól kezdve természetes volt, hogy vannak köztük olyanok, akik több segítségre szorulnak. Számukra mindig az a minta, amit a tanítójuk közvetít. Ezért a pedagógusnak mindig a gyermekért kell kiállni.”

T. 14 éve gyógypedagógus. Pályakezdő kora óta, mindig integráltan foglalkozott a sajátos nevelési igényű gyermekekkel.

Kérdés: Miért lettél gyógypedagógus?

Válasz: Egészségügyi szakközépiskolában szereztem meg első képesítésemet. Az érettségi megszerzése után felvételi nélkül kerülhettem volna be az orvosira, az egészségügyi főiskolára, mivel budapesti versenyen I. helyezett, országos versenyen pedig III. helyezett lettem. Azért nem választottam egyik helyet sem, mert nekem a fizika nem nagyon ment. Így tehát elkezdtem dolgozni. Egyik barátnőmmel együtt dolgoztam. Mivel vidékről jártunk be, rendszeresen stoppoltunk. Egyik alkalommal a Marcibányi téri mozgáskorlátozottak igazgatója vett fel bennünket. Beszélgettünk, majd azt mondta, hogy neki szüksége lenne hétvégi nővérekre, hogy a dolgozók szabadságát könnyebben tudja megoldani. Így már itt is dolgoztunk hétvégenként.

Nem állt tőlem távol a mozgáskorlátozottak világa, mivel 8. osztályos koromban volt egy mozgássérült barátnőm. Nagyon sokat tanultam tőle. Tulajdonképpen ő inspirált arra, hogy gyógytornász legyek. Ezért mentem az egészségügyi szakközépiskolába.

A Marcibányi téren dolgoztak gyógypedagógusok is. Sokat beszélgettem velük, ők javasolták nekem, hogy menjek a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. (Akkor még önálló intézményként működött, ma már az ELTE egyik kara.) Biológiából és magyarból kellett felvételiznem. Sikerült. Nagyon boldog voltam.

K: Amióta dolgozol, mindig az integrációban tevékenykedtél. 14 évvel ezelőtt hogyan volt ez?

V: Főiskolás koromban szinte semmit sem tanultunk az integrációról. Talán Gordosné dr. Szabó Anna beszélt egyszer arról, hogy nyugaton az integrációnak hagyományai vannak. Baráti körömben született egy kisbaba. Már talán 1 éves is elmúlt, amikor szóltak nekem, hogy nézzem meg, mert valami nincs rendben a babával. Ekkor még a főiskolára jártam. Sok mindent nem tudtam még, de azt már jól lehetett látni, első látásra hogy egy súlyosan mozgássérült kisgyermekkel találtam szemben magam. Ami a legszörnyűbb volt, hogy senki sem mondta meg a szülőknek, hogy valami baj van. Nagyon jól jött a főiskola szomatopedagógusainak a segítsége. Együtt, közösen fejlesztettük a kisbabát. Közben megszereztem gyógypedagógiai tanári diplomámat. Néhány hónap elteltével összetalálkoztunk, és a szülő nagy boldogsággal mesélte, hogy talált egy óvodát a IV. kerületben, ahol szívesen fogadják az ő kisgyermekét is. Alig akartam hinni a fülemnek. Óvoda, ahol épek mellett fogyatékosok is vannak, és szakembert is foglalkoztatnak. Így kerültem oda szomatopedagógusnak. Nagyon szerettem ott. Ez volt az első munkahelyem, és mi ott integráltunk. Nem volt könnyű, nagyon tapasztalatlannak éreztem magam.

Néhány évvel később a Bethesda Gyermekkórházban helyezkedtem el. Korai fejlesztést végeztem. Aztán megszülettek a gyermekeim. A néhány év otthonlét után a Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskolában találtam állást. Nagyon nagy kihívás volt ez számomra. Az volt a feladatom, hogy térképezzem fel Budapesten azokat az óvodákat és iskolákat, ahol mozgáskorlátozott gyermekeket nevelnek-oktatnak, és nem kapják meg a megfelelő szakirányú segítséget. Rövid idő alatt 48 ilyen gyermekkel találkoztam. Akkoriban már érezhető volt a szülőknek az a fajta akarat-megnyilvánulása, hogy sérült gyermeküket nem a speciális intézményrendszerben akarták elhelyezni. Számtalan olyan szülőpárral találkoztam, akik közül az egyik állását föladva, vállalt mindent a gyermekéért, annak eredményes és hatékony fejlesztéséért. Minden erőmmel azon voltam, hogy azokat a gyermekeket, akiket a többségi iskola befogadott, valóban jól tudjam segíteni. Szakember is lássa őket, és a gyermek mozgásfejlesztése mellett az őt tanító pedagógusok kérdéseire is tudjon segítő választ adni.

Három évvel ezelőtt új korszak nyílt az életemben. Ekkor kerültem be a PRIZMA Általános Iskolába, mint utazó-gyógypedagógus. Az volt a dolgom, hogy a többségi iskolába beíratott, tanulásban akadályozott gyermekeknek gyógypedagógusa legyek, a kéttanáros pedagógiai modell keretében. Bizony nagyon féltem tőle. Felsejlettek bennem azok a kérdések, amik az elmúlt évek alatt eljutottak hozzám: Miért foglalkozzon a tanító vagy a tanár sérültekkel, ha foglalkozhat ép gyermekkel? Éreztem és megtapasztaltam, hogy a többségi iskolák pedagógusai félnek a sérült gyermekektől. Sokan közülük úgy gondolják, hogy minden gyógypedagógus egy kicsit sérült. Nem tudtam, hogyan sikerül hidat építenem.

Az első időszakban nagyon nehéz volt. A kéttanáros modellben azt éreztem, hogy a tanító állandóan engem figyel, engem néz. Több mint fél év telt el, mikorra én is közelebb kerülhettem az osztályhoz. Nemcsak az értelmi sérült gyermekek gyógypedagógusa akartam lenni, hanem egy olyan személy, aki színesebbé, oldottabbá teszi az órákat. Lassan megtört a jég. A legtöbb öröm az ép intellektusú gyermekek részéről ért. Szinte hihetetlen, de nekik az első pillanattól kezdve természetes volt, hogy vannak köztük olyan gyermekek, akik több segítségre szorulnak. És minden magyarázat nélkül tudták, hogy én értük vagyok ott.

K: Tehát nem beszéltetek arról, hogy ki milyen képességekkel rendelkezik?

V: Nem beszéltünk, ez egy kicsit titkolt dolog volt. Viszont nagyon sok drámajátékot, bizalomjátékot, koncentrációs, térérzékelős és mindenféle játékot játszottunk. Azt vettem észre, hogy a többségi pedagógus engem figyel, ahogyan én bánok a sérült gyermekekkel. Minta voltam számára. Érdekes, hogy az ő mintáját pedig a többi gyerek vette át, hiszen elsősorban ő az osztály tanítója. Az ép gyermekeknek mindig az a minta, amit az ő tanítójuk közvetít.

Egy alkalommal K. (az egyik értelmi sérült kisfiú) énekversenyre jelentkezett. Mindenki, aki jelentkezett, az énekelhetett, és az osztály döntötte el, ki képviselje az osztályt az iskolai versenyen. K.-val nagyon sok egyéni fejlesztést, ritmusfejlesztést végeztem, sőt együtt készültünk fel a versenyre is. Az egyéni versenyre olyan dalt tanítottam meg, amit a többiek nem tudtak. Az előadása mókás, egyszerű volt, de az osztálytársai őt akarták benevezni az iskolai énekversenybe. Akkor mi még nem engedtük, mert nem akartuk, hogy kinevesse az iskola többi tanulója. Ma már tudom, hogy indulhatott volna. Nem volt hozzá elég bátorságom, hogy higgyek az osztálytársak erejében, a tanító támogatásában és az iskola egész közösségében.

B. súlyos szociális problémákkal került az osztályba. Bekakilt, egyáltalán nem tudott figyelni, alig ismerte fel a betűket. Ötös körben sem tudott hibátlanul számolni. Hiába voltam mellette, mindig a többiekre figyelt. Úgy éreztem, hogy elveszítjük. A 2. év végére megtanulta az órákon való aktív közreműködést, idővel megszűntek a bekakilások is. Mindannyian megszerettük, és olyannak fogadtuk el őt, amilyen. A közösség egy tagja lett. Megtanult dolgozni, szinte egy egész délelőttön át.

K: Milyen nehézségekkel találkoztál?

V: Erről mondok egy történetet. Egy alkalommal éppen B. feladatlapját néztem át. Odajött mellém egyik osztálytársa. Belenézett a feladatokba és azt mondta: – Ezek a feladatok nagyon könnyűek, én már ezeket rég tudom. De mindegyik hibátlan. Tudod mit? – fordult hozzám – adjál neki csillagos ötöst, hadd örüljön!

Nekem minden tanuló kitűnő. Azt gondolom, hogy sok pedagógus attól szenved, hogy mindig negatívan értékel. Az iskolában dolgozó takarítónő mesélte, hogy mindig kettes volt az iskolában. Ezt várták el tőle, beletörődtek, hogy ő csak ennyit tud. Szerintem most is csak kettesre takarít.

K: Miről szól neked a befogadás, az integráció?

V: Az integráció jó. A gyermekek nagy részét lehet, sőt kellene integrálni – de tudnunk kell, hogy az integráció sikere pedagógusfüggő, és szükség van a szakirányú megsegítésre. Fel kell készíteni a többségi intézmények pedagógusait a differenciált csoportmunkára és arra, hogy nekik mindig a gyermekért kell kiállni. A szülők nagyon hálásak, de tudnunk kell, hogy valahol sérültek ők is.

Miről szól nekem az integráció? Az elfogadásról, a türelemről, az alkalmazkodásról, a mintaadásról, az együttműködésről, a hitről, a humorról.

Tudod, a legszebb az, hogy ma már a pedagógustársam, az osztálytanító is azt hirdeti, hogy: a gyermek önmagához képest…

Tanító-tanár a befogadó iskolában

„Elindultam egy úton, amit szemléletváltásnak neveznek, és tudom, hogy ennek a munkának köszönhetem a szakmai megújulást. Korábban nagyon tananyagcentrikus pedagógiai folyamatnak voltam a művelője. Ma ez másképpen van.”

Gy. 20 éve dolgozik a pedagóguspályán. Munkáját teljes elhivatottsággal, sőt maximalista módon műveli. Határozottan képviseli gondolatait, és következetesen hajtja végre azokat.

Kérdés: Miért lettél gyógypedagógus?

Válasz: 1983-ban szereztem meg a tanítói diplomámat, s hozzá a technikai szakkollégiumi képesítést. Így kezdtem el dolgozni Székesfehérváron. 10 évvel ezelőtt költöztünk fel Budapestre, és 9 éve tanítok a Pannónia Általános Iskolában. Mindig a kicsikkel foglalkoztam. Később számítástechnikai szakképesítést is szereztem, így volt lehetőségem arra is, hogy a felső tagozaton is tanítsak. A „Pannónia” az életem. Szeretem a gyerekeket, olyannak, amilyenek. Ők is elfogadnak engem, pedig szigorú vagyok.

K: Hogyan kerültél kapcsolatba az integrációval?

V: Volt az iskolában egy nevelési értekezlet, ahol a budapesti 3. számú Szakértői Bizottság vezetője tartott egy előadást arról, hogy az ún. kéttanáros pedagógiai modellt szeretnék az iskolában megvalósítani. Először egy kicsit furcsának tűnt, nem értettem, hogy miért akarnak ide értelmi sérült gyermekeket beiskolázni, amikor az itteni gyerekek is néha nagyon „nehezek”. Velük is néha sikertelennek tűnő vállalkozás egy-egy tananyag megtanítása. A nevelőtestület igent mondott a felkérésre, de reméltem, hogy nekem nem kell integrálnom, hiszen vannak párhozamos évfolyamok. Megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy ez így is van. A kolléganőm kapta meg a feladatot, és nagyon ügyesen végezte. Bevallom, azért egy kicsit izgatott ez a fajta munka. 3 tanulásban akadályozott kisgyermek a több mint 20 fős osztályban. Időnként be-benéztem, kérdezgettem. Ma már tudom, hogy valahol próbáltam felkészülni arra az időszakra, amikor talán rám kerül a sor.

K: Milyen volt kívülről látni az osztályban zajló munkát?

V: Azt láttam, hogy nap mint nap alkalmazkodni kell valakihez. A gyógypedagógushoz, aki azért van ott, hogy segítse az értelmi sérült gyermeket. S azt is láttam, hogy néha foglalkozik másokkal is. Ez nagyon rokonszenves volt, hiszen mint megtudtam, rendszeresen segítette azokat is, akik lemaradtak valamelyik tantárgyból betegség vagy más ok miatt vagy kicsit hosszabb időre volt szükségük a tananyag megtanulására. A kíváncsiság továbbra is ott volt bennem. Időnként feltettem magamnak azt a kérdést, vagyok-e annyira toleráns, hogy el tudok fogadni egy értelmi sérült kisgyermeket? Valójában féltem a velük való kapcsolattól. Amikor ezt már képes voltam megfogalmazni, segítőkre találtam, akik biztattak, mellém álltak, és már nem is tűnt olyan riasztónak. 3 éve már én is részt veszek az iskola integrációs tevékenységében.

K: Hogyan készültél fel erre a feladatra?

V: Attól féltem a legjobban, hogy ki lesz a gyógypedagógus társam. Nem tudtam felőle semmit sem, az utolsó pillanatban ismertem meg őt. Biztosan jobb lett volna, ha van néhány hetünk, s talán hónapunk, hogy egy kicsit beszélgessünk, megismerjük egymást. Az első találkozás nagyon jól sikerült. Sokat beszélgettünk, s belevetettük magunkat a munkába. Izgalmas napokat éltem meg. Eddig is mindig tökéletesen akartam végezni a tanítást, most még ráadásul valaki itt is van. Sőt, engem néz, ahogyan dolgozom. Először ez egy kicsit zavart. Persze én is néztem őt. Aztán hétről-hétre egyre több mindenben láttuk meg a másik értékét. Ő szomatopedagógusként dolgozott a közös munkánk előtt. Igaz, nem volt tanítási tapasztalata, de az írás előkészítésében nagyon profi volt. Mindenféle ügyes kis játékokkal színesítette az órákat, a kis- és finommozgásokra és nagymozgásokra egyaránt ügyelve.

K: Mennyire változatta meg a mindennapi munkádat a kéttanáros modell?

V: Éreztem, hogy nem lehet csak frontális órákat tartani, meg kell ismerni az új módszereket. Sok-sok feladatlapot kell készíteni, ami bizony nem kis munka, sőt időnként fárasztó. Ha ilyenkor néha el is keseredem, tudom, hogy erőt kell vennem magamon, és újra kell kezdeni.

K: Hogyan lehet újra, frissen hozzálátni a munkához?

V: Engem segítenek azok a beszélgetések, amikor egy kicsit megoszthatjuk egymással a napi munka nehézségeit, ötleteket meríthetünk. Azt gondolom, hogy sokszor fontos lenne olyan csoportfoglalkozások megtartása, amik erre irányulnak, akár külső szakemberek bevonásával.

Elindultam egy úton, amit szemléletváltásnak neveznek, és tudom, hogy ennek a munkának köszönhetem a szakmai megújulást. Korábban egy nagyon tananyagcentrikus pedagógiai folyamatnak voltam a művelője, ma ez másképpen van. Az új módszerek megismerése sokkal inkább a tevékenykedtetésről, a gyakorlatiasság megvalósításáról szól az osztályban. Sok kooperatív munkát végzünk. Természetesen ez nem mindig sikerül, néha vannak kudarcaink is. Nemrégiben egy alkalommal kiscsoportos feladatot végeztettünk, az egyik csoport hangosan közölte, hogy ők nem tudnak együtt dolgozni. Alig akartam hinni a fülemnek. Persze meghallgattam őket. Ma sem tudom, hogy mi válthatta ki a csoport tagjaiban az ellenkezést. Akkor azt kértem, hogy olvassák át újra az olvasmányt, és ha a kérdésekre válaszoltak, fogjanak hozzá az iglu elkészítéséhez. Miközben az osztály többi csoportjának feladatait is megnéztem, néha óvatosan erre a csoportra figyeltem. A szöveges feladatok elvégzésekor még hallható volt kisebb összezördülés, de az iglu közös elkészítésekor a teljes egymásra való odafigyelést, a közös alkotást, és annak örömét tapasztaltam meg. Mindenki hozzátette alkotó erejét, képességbeli tudását. Volt aki a téglákat készítette, volt aki ragasztgatta. Mindenkinek megvolt a maga dolga. A gyermekek nagyon fogékonyak a kooperatív tanulásra. Szeretik a tevékenykedtető feladatokat, a közös munkát. Az egyik kisfiú így fogalmazott: „Azért jó csoportban dolgozni, mert segíteni is tudunk így egymásnak. S a feladatokat is könnyebb együtt megoldani.” Fontos, hogy a csoportalakítás tudatos legyen.

K: Hogyan viszonyulnak a szülők az iskola integrációs munkájához?

V: Rendszeresen tartunk nyílt napot az iskolában, s ekkor beszél az igazgatónő az integrációs programunkról. Először egy kicsit féltünk attól, hogy mit fognak mondani a szülők, netán elviszik gyermeküket egy másik iskolába. Félelmeink föloldódtak, és ma már természetes, hogy az osztályokban tanulnak értelmi sérült kisgyermekek is. A szülők számára megnyugtató, hogy gyógypedagógus is jelen van a délelőtti órákon, heti 10 órában, és foglalkozik azokkal a kisgyermekekkel is, akik valamilyen okból lemaradtak vagy éppen betegek voltak. Azok a szülők a legelfogadóbbak ezzel a rendszerrel szemben, akik érzik, hogy gyermekük iskolai teljesítménye nem mindig csak 5-ös érdemjegyekből áll. Én magam szerencsés helyzetben vagyok, mert még nem volt olyan szülő, aki negatívan állt volna a kérdéshez, sőt, örülnek a lehetőségnek.

K: Hogyan fogadták el egymást az osztálytársak?

V: A gyerekek nagyon nyitottak. Egymás felé fordulásuk gyakran érdekeken múlik, és úgy alkotnak csoportokat, alkalmi barátságokat. Ezek persze változnak. Azt tapasztalom, hogy sohasem a tudás mértéke az elfogadás első szempontja, hanem a személyiségben rejlő tulajdonságok. Azért is fontos a mi szerepünk ebben az integrációs munkában, mert a kisgyermekek szocializációs tevékenységének fejlesztését a mindennapokban értelmezve tudjuk segíteni, minden kisgyermeknél.

K: Hogyan történik az osztályban az értékelés?

V: Amikor olyan tevékenység értékeléséről van szó, ami az egész osztályt érinti, akkor azt közösen beszéljük meg. Nem teszünk különbséget. Amikor pedig tanulási és/vagy tudásbeli teljesítményt értékelünk, akkor figyelembe vesszük a mi iskolánk, illetve az eltérő tantervű általános iskola követelményrendszerét. Ezek alapján történik az érdemjegyek kialakítása. A sajátos nevelési igényű gyermekek értékelését külön megbeszéljük gyógypedagógus párommal. A készségtárgyakat egységesen értékeljük, nem teszünk különbséget. Legyen testnevelés vagy ének vagy valamilyen kézműves tevékenység. Ebben aztán tényleg nem vagyunk egyformák, vannak jobb mozgású, szebb hangú, és alkotóbb fantáziájú gyermekek.

K: Azzal a tudással és tapasztalattal, amivel azóta rendelkezel az integrált nevelés-oktatás területén, újra belevágnál-e ebbe a munkába?

V: Mindenképpen kipróbálnám. Azt tudom, hogy félni lehet tőle, de nem foglalkozni a sajátos nevelési gyermekek helyzetével, integrációjának kérdésével mulasztás, hiba lenne. Tehát a válaszom: igen.