wadmin | 2009. jún. 17.

2. Egy új iskolatípus a tömegoktatás szolgálatában

A második világháborút megelőző időszakban Magyarországon még nem alakult ki az a rendszer, amely az akkori közoktatáson belül szavatolta volna azt, hogy a felnőttek iskolarendszerben pótolhassák hiányos vagy alacsony iskolai végzettségüket. Az utolsó európai békeévben a hazai törvényhozás megtette az első lépéseket, hogy a felnőttoktatást beillessze az iskolarendszerbe, de a háborús évek e folyamat kibontakozását végül nem tették lehetővé. 1

A második világháborút követő hónapok politikai csatározásainak egyik legmaradandóbb produktumává Magyarországon az akkor demokratikusnak tekintett iskolarendszer kialakítása vált. A nyolc évfolyamból álló általános iskolai képzés mellett létrehoztak egy olyan középfokú rendszert is, amely a baloldali pártok által elitistának, következésképpen „antidemokratikusnak” tekintett – a Horthy-korszaktól örökölt – iskolatípust úgy formálta át, hogy az a korábbiakhoz viszonyítva sokkal szélesebb, eddig szóba sem kerülő társadalmi rétegek gyermekeinek tömeges oktatását tette szinte azonnal lehetővé. Mindezek a változások önmagukban is felerősítették a társadalmi mobilizációt, lehetővé tették a középosztály alatt húzódó csoportok iskolázottsági szintjének és esélyeinek minőségi megváltozását.

Ugyanakkor nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a ’40-es évek közepén százezerszámra éltek olyan felnőttek az országban, akik a korábbi év(tized)ekben sokszor önhibájukon kívül nem juthattak megfelelő iskolai végzettséghez. Számukra is biztosítani kellett egy olyan oktatási rendszert, amely lehetővé teszi számukra a tanulmányok elkezdését, vagy ha már voltak iskolai előzmények, akkor a befejezését.

Az is világossá vált – különösen a fordulat éveihez (1947/48) köthető politikai változások nyomán –, hogy az ország nem rendelkezik elegendő számú megfelelő képzettséggel bíró szakembergárdával, olyanokkal, akikkel eredményesen pótolhatták volna részint a „háborús” szakemberveszteségeket, részint pedig azt az űrt, amelyet a politikai változások nyomán megindult – és többnyire a kvalifikált rétegeket érintő – emigrációs hullám okozott. 2

Ezt a többrétegű problémát csak egy szélesre nyitott, nagy áteresztő képességgel bíró iskolarendszerrel lehetett áthidalni. A megoldást, mint láttuk, nem minden előzmény nélkül a felnőttek iskolai oktatásának („dolgozók iskolái”) bevezetése jelentette, 3 „általános iskolától az egyetemig”.

Az esti, majd később a levelező tagozatok felállítása hatalmas tömegek oktatását tette lehetővé – és ami az adott helyzetben különösen fontos volt – akár lerövidített képzési idő alatt is. 4

Mindez az oktatás egésze számára egy teljesen új helyzetet eredményezett. A háború előtti közép- és felsőfokú képzés szűk keresztmetszetével szemben ezúttal (bár akkor a kifejezést még nem használták) valódi „tömegoktatás” bontakozott ki, a maga minden előnyével és hátrányával együtt. Az ’50-es évek közepére azonban komoly eredmények mutatkoztak ennek hatására, például az analfabétizmus leküzdésében, és az sem volt elhanyagolható szempont, hogy mindez olyan – noha az ismert okok miatt meglehetősen egysíkú – kulturális fogyasztáshoz vezetett, amelyről a korábbi évtizedekben álmodni sem lehetett volna. 5

Azonban az sem vitatható, hogy a korabeli köznyelv által „gyorstalpalók”-nak titulált képzési formák színvonala, az onnan kikerültek tudásszintje és műveltsége számtalan vonatkozásban hagyhatott kívánnivalót maga után, mégis mindezek ellenére a felnőtteket képző iskolarendszer kiállta a próbát. 6 Bizonyítást nyert az, hogy a tanulási tevékenység – mint mobilizációs lehetőség – a hagyományostól eltérő életkorban és tömegméretekben járható út lehet megfelelően biztosított feltételek esetén.

Az ’50-es évek elejére a felnőtteket képző iskolarendszer fő vonalai kiépültek, és ezen a következő évtizedekben döntő módon az oktatás irányítói már nem változtattak.

A szocializmus gazdasági és társadalmi rendszere a ’80-as évek közepére azonban már nem elleplezhető módon válságba került. A gazdaság összeomlással fenyegetett, ugyanakkor a gyökeres változásokhoz a politikai feltételek még nem értek meg. A késő Kádár-korszak politikai és gazdasági elitjének reformerei (valamint pártonkívüli „másképpen gondolkodók”) érzékelték mindezt és igyekeztek megfelelő lépéseket tenni a válság kezelésére. Az oktatási rendszert irányítók korabeli reformszándékai (1978, 1985) világosak voltak, ám konzekvens (és épp ezért eredményes) változ(tat)ásokhoz a politikai-hatalmi keretek nem álltak rendelkezésre.

Részben ezzel (is) magyarázható, hogy a korszak felnőttoktatását is sajátos kettősség jellemezte. Noha jelentős eredménynek minősült az a tény, hogy alap- és középfokon születtek a speciális taneszközök (tankönyvek, önálló tanulást segítő munkafüzetek stb.), továbbá kísérlet történt új képzési formák bevezetésére (távoktatás, a média szerepének felismerése stb.), mégis továbbra is hatott a „mennyiségi” szemlélet, amely a hallgatók számából és a hagyományosan működtetett képzési formákból kiindulva vélte finanszírozhatónak a rendszer egészét, eltekintve azoktól a didaktikai és minőségi fejlesztési követelményektől, amelyek a továbblépéshez ekkor már nélkülözhetetlenné váltak.

A felnőttoktatással kapcsolatban jelentkező problémákat a politikai vezetés tulajdonképpen pontosan és helyesen érzékelte, ám ezek leküzdésére hatékony lépéseket nem tudtak kidolgoztatni. 7

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.