Hegedűs Katalin

A pedagógus az intézményben és a társadalomban

- Hozzászólás az Új Pedagógiai Szemle 1998. márciusi számában közzétett, a Magyar Pedagógiai Társaság Választmányának ülésére szánt vitaindítóhoz -

Ferenczi István A pedagógusszerep szükséges változásai című cikkének kegyetlen realizmusa egyszerre megrázza és felrázza a figyelmes olvasót. A pedagógusszerep átrendeződéséről, szerepkonfliktusokról, a testületen belüli érdekütközésekről, a pedagógusok társadalmi és anyagi helyzetéről nála pontosabban és világosabban aligha lehetne nyilatkozni. A pedagógusokról, nevelőtestületekről szóló megállapításait olvasva magunkra ismerhetünk, és feltehetjük a kérdést: hogyan tovább? S a kérdés megválaszolása helyett újabb és újabb kétségek merülhetnek fel. Valójában hova tartozunk, vagy tartozunk-e egyáltalán valahová? Mennyire vagyunk fontosak a szűkebb és tágabb közösségek, környezetünk és önmagunk számára? Mennyire tudunk ezekért felelősséget vállalni?

Aligha vitatható, hogy a nevelők anyagi helyzetének jelentős romlása kártékonyan befolyásolja az oktatási-nevelési tevékenység színvonalának alakulását. De vajon az érdektelenség, a kényelemszeretet, a közömbösség, a szokáscselekvések, a sztereotip megoldások megmagyarázhatóak-e ezzel az egyetlen, egész életformánkat meghatározó okkal? Aligha. Hiszen a pedagógusok nagyobb hányadára jellemző a kíváncsiság, a nyitottság, vágy a megújulásra, a kísérletező kedv, az önfeláldozó segítőkészség. Természetesen nem lehetünk egyértelműen elégedettek magunkkal. Ha változtatni, javítani szeretnénk pedagógiai kultúránkon, elsősorban fel kellene tárni legalapvetőbb hibáinkat. Személytelenné válik, ha megállapítjuk, hogy a pedagógus ilyen vagy olyan hibát követ el szerepkonfliktusainak rendezése közben. Tegyük fel a kérdést, hogy mi magunk milyen hibákat követünk el! Próbáljunk válaszolni néhány kérdésre anélkül, hogy különböző mentségeket keresnénk magunknak, melyekkel kívül álló okok miatt felmenthetők lennénk a felelősségvállalás alól. Ilyen kérdésekre gondolok:

- Mennyire tartom tiszteletben tanítványaim véleményét?

- Ragaszkodom-e saját elképzelésem végrehajtásához, akkor is, ha már látom, hogy változtatni kellene eredeti elgondolásaimon?

- Tudok-e tanulni környezetem példamutatásából?

- Kit fogadok el tekintélynek a szakmámon belül? Önmagamat? Az igazgatót? Az idősebb kollégákat? Bármelyik kollégát életkortól függetlenül? Senkit, mert...

- Mit teszek meg azért, hogy a munkámat siker koronázza?

- Elbűvölnek-e a látványos sikerek, vagy szívesen elvégzem-e a kevésbé mutatós nehéz feladatokat is?

- Egy izgalmas, pedagógiai kihívást jelentő feladat végrehajtása közben foglalkoztat-e az a gondolat, hogy ezen a munkán mennyit keresek?

- Érdekel-e, hogy kollégáim hogyan tanítanak?

- Mit keresek a kollégáim tanítási óráján? Azt, hogy mit tud eltéveszteni? Hol hibázik? Milyen eljárásokat alkalmaz, melyekkel én is eredményesebben tudnék dolgozni?

- Ha valamelyik kollégám említésre méltó eredményt ér el egy-egy területen, hogyan viselkedem? Mintha nem történt volna semmi különleges. Mondok valami kellemetlent neki, hogy ne legyen felhőtlen az öröme. Gratulálok a teljesítményéhez. Megkérdezem tőle, hogy milyen út vezetett a sikerhez. Megkérdezem tőle, hogy mennyi pénzt kapott a feladat végrehajtásáért.

- Ha észreveszem, hogy tévedtem...? Keresek valami külső okot (bűnbakot), hogy a hibát átháríthassam. Megmondom, hogy tévedtem, és próbálom a hibát kijavítani. Úgy csinálok, mintha semmi különös nem történt volna. Tartós bűntudatot érzek, próbálok mindenkit elkerülni.

- Ha megkritizálják a munkámat, és kedvezőtlen kritikát kapok...? Agresszív leszek, és visszafizetek az első adandó alkalommal. Én is találok hibát abban, aki bennem talált, s ezt közlöm is vele. Megköszönöm az észrevételeket, mérlegelek és javítok azon, amin tudok. Megsértődöm és nem szólok többet ahhoz, aki megbírált. Elismerem, hogy jogos volt a bírálat, de ezt nyíltan nem mondom ki.

Közösségben élő és munkálkodó ember számára talán nem szükséges magyarázni, hogy mennyit ér az egyes kérdésekre adott válasz. Folytathatnánk a sort a végtelenségig, belső lényegünket fürkészve, s nem egy esetben levonhatnánk a következtetést: nem csak a környezetünket kellene megváltoztatni. A rossz hangulat, a demotivációs tényező olykor személyiségünk része, s mi magunk tesszük lehetetlenné az átalakulást. A negatív és pozitív hatású elemek egy nevelőtestületen belül összeadódnak, felerősítik egymást, és ami egyetlen ember esetében jelentéktelennek tűnhet, megsokszorozódva, hatalmas erővel építhet vagy rombolhat.

A pedagógus két jelentős területen szerezhet vagy veszíthet háttérenergiát: a családban és a nevelőtestületben.

Mit jelent számunkra a család? Hogyan viselkedünk? Adjunk őszinte válaszokat magunknak!

- Menekülök otthonról, és beletemetkezem a munkába?

- A családom lenézi a munkámat, alacsonyabb rendűnek érzem magam emiatt?

- A gyermeknevelés anyagi gondjai minden szellemi energiámat kimerítik?

- Nem tartok kapcsolatot családom egyetlen tagjával sem?

- Kudarcaimról, sikereimről odahaza nem ejtek szót?

- A családom mindenben támogat, érdeklődéssel kíséri munkámat, osztozik az örömömben, vigasztal a kudarchelyzetben?

- Túl sok mindenről kell lemondanom a családom érdekében?

- Ha jól dolgozom, eleget tudok-e tenni a család elvárásainak?

- A vitás kérdéseket mindig én zárom le?

- Nem beszélgetünk, mert nincs idő?

Ismét folytathatnánk a sort, próbáljuk meg levonni a következtetéseket a válaszainkból: Vajon a család testi-lelki energiáink feltöltődését vagy lecsapolását jelenti? Milyen érzelmi tartalékokat viszünk magunkkal a munkahelyünkre? A magunk körül teremtett rossz hangulat vajon minden esetben azzal a ténnyel magyarázható-e, hogy anyagi helyzetünk messze elmarad az elvárásainktól? Meggyőződésem, hogy a jó családi háttér olyan energiaforrás, ami kimeríthetetlen tartalékokat tud biztosítani. Az állandó megújulási készség, a sablonos megoldások elkerülése, a kihívások vállalása a jó pedagógus életében otthon is jelen van. A demokratikus légkör, egymás jogainak tiszteletben tartása, a jó és rossz tulajdonságok elfogadása, a hibázáshoz való jog elismerése, a szeretet, a bizalom, a megbecsülés olyan erkölcsi kategóriák, melyek túlélik a legválságosabb korszakainkat is, és lelki gazdagságunknak nem kell feltétlenül egyenes arányban lennie a pénzügyi helyzetünkkel. Huszonöt éves tanári pályafutásom alatt tett megfigyeléseimre támaszkodva merem ezt állítani.

Mint minden más társadalmi közegben, természetesen a pedagógusok körében is érezhető a létbizonytalanságból származó negatív hatás, melyet nem vagyunk képesek figyelmen kívül hagyni. Hogy a bizonytalansági tényezőket sikeresebben legyőzhessük, sokkal inkább számítanunk kellene egymásra. Még ma is jellemző a nagy nevelői egyéniségek elmagányosodása, melynek oka a kölcsönös bizalmatlanság, az oktalan tekintélyféltés terén keresendő. Ha valahol, akkor az oktatási-nevelési tevékenység területén van igazán szükség a jó csapatmunkára. A gyermek folytonosan alakuló, változó egyénisége többféle megközelítési módot igényel. A sokféle hatás egymás kiegészítője, erősítője lehet. De vajon ismeri-e a tanár saját képességeinek lehetőségeit és korlátait? Tudja-e, melyik az a terület, ahol félre kell állnia, és át kell adnia a helyet másfajta képességekkel, másfajta felkészültséggel rendelkező kollégájának? Képes-e a tanár segítséget adni és elfogadni? Az egyik testületben igen, a másikban nem. Vajon miért? Hiszen egyazon ország közalkalmazottai vagyunk, azonos korlátok közé szorítva. Mennyiben felelős egy testület az együttműködés kiépítéséért vagy meggátolásáért? Hivatkozhatunk-e olyan végtelenre tágított kategóriára, hogy kollektív felelősség? Vagy a kollektív felelősség egyszerűen nem is létezik, és visszaterelhetjük a figyelmet a tanárra, aki egy testületnek a többivel egyenrangú tagja. De mennyire tartjuk magunkat egymással egyenrangúnak? Hol a helyünk, és mi a szerepünk a nevelőtestületben? Próbáljunk őszintén válaszolni néhány kérdésre!

- Egy munkanap során a testületben dolgozó kollégák közül hánnyal sikerül szót váltani?

- Miből áll a beszélgetés? Előadok egy jópofa történetet, és mindenki rám figyel? Véleményt cserélünk?

- Hetente hányszor fordul elő, hogy vitás kérdésben tanácsot kérek vagy adok?

- Lenézem az idős nevelőket, mert módszereik elavultak?

- Ellenségnek tekintem a pályakezdőket, mert szerintem túl sokat hibáznak?

- A tanáriban és a nevelőtestületi értekezleteken mindenkinek évek óta meghatározott helye van, ezen semmilyen körülmények között nem változtatunk?

- A nevelési értekezleteken előre megmondható a hozzászólások száma, a hozzászólók személye?

- Soha nem vitatkozom senkivel?

- Jellemeznek a kirobbanó indulatok? Minden évben sikerül összeveszni valakivel?

- Állandóan ideges vagyok valami miatt, és ezt jó nagy hangon mindenkinek tudtára adom?

- A vitákban természetesen nekem van igazam?

- Mindent értelmetlennek és feleslegesnek találok, ezt gyakran hangoztatom is?

- Az iskolában mindig ugyanaz történik, és ez idegessé tesz?

- Az iskolai feladatok folyamatos kihívást jelentenek, és boldoggá tesz, ha meg tudok felelni?

- Tudok örülni minden új napnak, bár fáraszt is?

Ha egy állapot vagy hangulat kialakulásának okait vizsgáljuk, akkor elengedhetetlen, hogy meghatározzuk a saját felelősségünk mértékét. A testületen belül nagyon erőteljesen érvényesül a hatás-ellenhatás törvénye. A huzamosabb ideig együtt dolgozó emberek erősíthetik és gyengíthetik egymást. A tanítási órát megelőző pillanatban a tanári szoba légköre az, ami meghatározza pillanatnyi hangulatunkat. Ha ez a szoba biztonságot áraszt, védelmet nyújt, kétségeink között iránymutatást ad, feltöltődve léphetünk ki onnan. A figyelmesség, az egymás iránti tapintat, a problémaérzékenység a minimumkövetelmények közé tartozik, de ha saját magunkkal szemben sem vagyunk kellőképpen érzékenyek, nem várható el a környezetünk iránti felelősségteljes, együttműködésre serkentő hozzáállás.

A helytelenül értelmezett szerepvállalás értéktévesztést, sőt identitászavart is okozhat. Ha a tanár éveken keresztül kerüli az olyan helyzeteket, ahol hasonló vagy magasabb tudású emberekkel kerülhet munkakapcsolatba, akkor éveken keresztül nem adódik alkalma arra, hogy saját képességeit, felkészültségét összevethesse a többiekével. Ilyen esetben csak a tanár-diák tudásszint vethető össze, ami elvezethet a hamis alapokon nyugvó önelégültséghez, hiszen a diákkal összehasonlítva a tanár feltételezhetően többlettudással rendelkezik.

A továbbképzések állandó jellegű hiánya ilyen jellegű önértékelési zavart is okozhat. A "mindentudó" tanár típusa a környezetet is veszélyezteti. Uralkodó és távolságtartó típus ez, mindig övé az utolsó szó, gőgös arroganciával adja környezete tudtára, hogy az ő képességei összehasonlíthatatlan mértékben felülmúlják a többi emberét, és ki merné ezt megkérdőjelezni? A tudás és a "mindentudás" egymást kizáró fogalmak. A jó pedagógus nem ismeri a beérkezés fázisát, csak a kísérletezés, a felfedezés, az újrakezdés, az építkezés szakaszán fáradozhat. Olykor hosszú évek telnek el, mire munkájának tényleges eredményéről visszajelzést kaphat.

A magasan művelt, önmagával és környezetével szemben igényes, fáradhatatlanul tevékenykedő pedagógusrétegnek adósa a magyar társadalom, de mi is tartozunk a társadalomnak. Tartozunk a kihívások vállalásával, a lelkiismeretes felkészüléssel, lelkesedésünk továbbadásával, meg-megtorpanó tanítványaink számára tartogatott biztató mosolyunkkal, s ha közben egy-egy pillanatra elbizonytalanodnánk, akkor meg kell találni (meg kell teremteni) azt a pedagógusközösséget, melyben válsághelyzeteinkből kilábalhatunk.