wadmin | 2009. jún. 17.

Az információcseréhez, az informatikai hálózaton történő kiterjedt kommunikációhoz szükség van a klasszikus humán kultúrára. Ha ugyanis nem rendelkezik ezzel az egyén, akkor valójában nem tudja kihasználni azt a hihetetlenül kitáguló kommunikációs lehetőséget, amit az informatika technikailag biztosít. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kultúrára, az értékek felfedezésére, befogadására és belsővé tételére történő szocializációra is pozitívan hathat az informatika alkalmazása a pedagógiai folyamatban.

"Óriásira nőtt az információs óceán, meg kell tanulni ezen navigálni"1

- Vámos Tibor akadémikussal beszélget Schüttler Tamás -

- Ma gyakran fogalmazódik meg az az igény: az iskola készítsen fel az információs társadalomban való létezés követelményeire. Egyáltalán jó-e az információs társadalom megjelölés arra a társadalomra, amely a XXI. század első évtizedeiben jellemzője lesz világunknak? Valójában milyen követelményeket támaszt az információs társadalom az emberrel szemben?

- Úgy vélem, jó ez az egyre általánosabbá váló megnevezés. Most valóban olyan társadalomra kell felkészítenünk a fiatalokat, amelyben a tevékenységek túlnyomó többsége - a munkatevékenység, a szórakozás, az emberek közötti kapcsolat - információs csatornákon, információs eszközök segítségével történik. Nagyon sokat írnak mostanában az otthon végezhető munka lehetőségének kiszélesedéséről, arról, hogy az ember és a munka tárgya közé hogyan épül be az információs eszköz és az információs csatorna. Egyre inkább népszerűsítik az elektronikus kereskedelmet, az elektronikus pénzt, amikor az ember és fogyasztása közé iktatódik az információs hálózat és annak eszközrendszere. Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy előre lássuk: az információs eszközök és csatornák kiszélesedése szükségszerűen át kell hogy szervezze az emberi kapcsolatokat és ezzel együtt a társadalom szerkezetét. Ebben a változási, átalakulási folyamatban a technikai és a gazdasági, beruházási vonatkozások jelentik a kisebb problémát, hiszen ezek a technikák - ahogy azt már sokszor leírtuk, elmondtuk - robbanásszerűen terjednek, sokszor gyorsabban, mint ahogyan azt az emberek gondolnák. Világosan látható, hogy az új információs eszközök, technikák terjedése, az erre történő ráfordítások arányának növekedése lényegesen gyorsabb ütemű a nemzeti jövedelmek növekedési üteménél. Az információs technikát előállító és működtető iparágak gazdasági súlya hihetetlen mértékben növekszik, s ennek megfelelően az ágazat mögött álló érdekcsoportok profitja is minden növekedési aránynál intenzívebben nő a világ gazdag és szegény térségeiben egyaránt. Ez a gazdasági érdek is erőteljesen hat abban, hogy az információval összefüggő gazdasági szféra, amennyire csak tudja, katalizálja a társadalmak információs társadalomra jellemző átstrukturálódását, hiszen az igények, a szükségletek felkeltése, növelése a gazdasági részesedés növelésének feltétele. Ez a folyamat minden nagyobb technikai forradalom - így például a motorizáció - esetében így ment végbe. Az információs társadalomról ma már nem lehet úgy beszélni, mint a jövőben kialakuló társadalmi állapotról, hiszen ennek az állapotnak, társadalmi minőségnek számos eleme már része mindennapjainknak. Olyan világ küszöbén állunk, amelyben a létviszonyok, amint utaltam rá, a munkafeltételek, sőt maguk a munkatevékenységek, az emberi kapcsolatok nagyon nagy mértékben alakulnak át. Épp ezért a nagy kérdés az, hogy mindezekhez miképpen alkalmazkodik majd az ember. Ennél is nagyobb kérdés persze, hogy mindehhez hogyan alkalmazkodik a pedagógia. Hiszen az embernek van már némi rutinja ilyen jellegű alkalmazkodásban, olyannyira, hogy az emberiség eddigi története is értelmezhető az alkalmazkodások történeteként. Az ember számára az alkalmazkodást a körülmények, a viszonyok, az egész emberi környezet eddig is mintegy előírta. Most a korábbi korszakokhoz képest azért nő meg a pedagógia szerepe, mert megnő az emberi választás szerepe. Az információs társadalom abban is eltér minden eddigi korszaktól, hogy növekszik a jó és a rossz lehetőségek közötti választások súlya. A pedagógia számára az a nagy kérdés, hogyan tud a jó vagy jobb választások felé orientálni, a rossz irányok elkerüléséhez hozzásegíteni. Ez rengeteg, nagyon régi kérdést vet fel a pedagógiában, s persze a társadalomban is, de miután a változások nagyon gyorsak, ezért ebben az új korszakban, a korábbiakhoz képest sokkal drámaibban vetődnek fel ezek a kérdések.

- Miben kell az információs társadalom emberének változnia? Milyen konkrét vonásokat, tulajdonságokat kell kifejlesztenie önmagában azokhoz képest, amilyeneket a most véget érő modernitás korszaka megkövetelt? Egyáltalán körvonalazódik-e már az információs társadalom sajátos emberképe?

- Ez a kérdések kérdése, ugyanis az antropológusok megegyeznek abban, hogy mi, ma élő emberek, a 30-50 ezer éve élt cr“-magnoni embertől genetikai kódállomány, idegrendszeri sajátosságok és egy sor más antropológiai jellemző tekintetében nem különbözünk. Az erre az emberre jellemző agresszív ösztönök jó része is megmaradt bennünk. Ennek számos jelét tapasztalhatjuk, ha körülnézünk akár Boszniában, akár a világ más neuralgikus pontján. Ugyanakkor az ember teremtett, és folyamatosan teremt ma is magának olyan mesterséges környezetet, amely egyre kevésbé hasonlít a cr“-magnoni ember környezetéhez. A szinte változatlan genetikai adottság egyfelől s a gyökeresen más környezet, viszonyrendszer másfelől az oka egy sor konfliktusnak, problémának. Ez a cr“-magnonihoz hasonló ember a maga adottságaival egyre inkább olyan viszonyrendszerbe került, hogy nem kell mindennap vadásznia, nem kell feltétlenül a másik törzset elpusztítania ahhoz, hogy fönnmaradjon. A cr“-magnoni ember korától a máig vezető történeti folyamat során számos más dolog is gyökeresen átalakult, egész mások például a nemek közötti, a szülők és a gyermekek közötti viszonyok, mint ahogy mások az erősek és a gyengék, a törzsfőnök és a törzs közötti viszonyok is. Talán nem minősül túlzott optimizmusnak, ha azt mondjuk, hogy ebben a fejlődési folyamatban az ember szelídebbé, barátságosabbá kezdett válni. Az információs társadalom magában hordja annak a lehetőségét, hogy az emberiség, az emberré válás kezdetei óta meglévő, ám korántsem tömegméretekben megvalósuló, azon ideálok felé fordul, amely ideálokban olyan alapvető értékek jelennek meg, mint a másik ember iránti barátság, a másság tiszteletben tartása, a másokkal való együttműködés, a folyamatos párbeszéd, a másik gondolkodásmódjának megértésére törekvés. Ezek az ideálok, amint már jeleztem, valójában egyidősek az emberiséggel, de eddig az volt a legnagyobb probléma, hogy ennek az ideálnak a megvalósítása érdekében az idealisták maguk is ugyanolyan eszközökhöz folyamodtak, mint a cr“-magnoni ember. Azaz, akinek nem tetszettek ezek az egyébként nagyon szép és nemes eszmék, azt bunkóval, később inkvizícióval, máglyával - újabban baseballütővel - kényszerítették azok elfogadására. Az információs társadalom korszakában jó lenne elkerülni az ideák ilyen erőszakos elfogadtatásának a módozatait.

- Miért épp az információs eszközök képeznék azt a csodaszert, amelynek révén kiiktatódhatna az emberiség életéből az erőszak, a eszmék és értékek erőszakos terjesztése?

- Technikailag és gazdaságilag mostanra érett meg a helyzet arra, hogy mindenki számára elviselhető életfeltételeket lehet biztosítani anélkül, hogy ezeket a cr“-magnoni korszakban kialakult és formailag némiképp módosult erőszakos eszközöket kelljen alkalmazni. Az emberiség kezében vannak azok a termelési technikák, amelyekkel viszonylag rövid idő alatt a Föld egésze számára elégséges mennyiségű élelmet lehet majd termelni. Az információs technika fejlettsége most érte el azt a szintet, amikor az emberiség újraegyesülhet, hiszen közvetlen kapcsolatok létesülhetnek mindazok között, akik kapcsolatot akarnak teremteni egymással. A konkrét helytől függetlenül mindazokkal a barátaimmal párbeszédet tudok folytatni nap mint nap, akikkel szükségét érzem, hogy gondolatot cseréljek, éljenek Amerikában, Ázsiában vagy Ausztráliában. Ha ez az együttműködés és a dialógus lehetősége itt van, s egyben adott annak lehetősége is, hogy békésebben szerezzük meg azt, ami az életfeltételeinkhez szükséges, akkor esély van egy békésebb jövőre, olyan jövőre, amelyben nem az erőszak és a szembenállás a domináns.

- Ne haragudjon a kétkedésemért, de ezek a vágyak eddig is benne éltek az emberiségben, még inkább az emberiség javát akaró értelmiségiekben és némelyik politikusban. Mi ebben az új?

- Ez valóban így van. Nem véletlen, hogy azt a pedagógiai kísérletet, amely a jövő társadalmának információs eszközökkel történő együttműködésen alapuló rendszerét próbálta modellezni, Jeffersonról neveztük el. Ő 200 évvel ezelőtt felvázolta egy demokratikus, együttműködő, s ma is korszerűnek mondható társadalom körvonalait s az ezt elősegítő közoktatás rendszerét. Ahhoz, hogy együttműködő, egymással állandóan dialógust folytató embereket tudjunk nevelni, nyilván kezükbe kell adni azokat az eszközöket, amelyekkel gyorsan kapcsolatot tudnak teremteni, s amelyekkel folyamatos gondolat- és véleménycserét tudnak folytatni. Ez társadalmi és persze világméretekben rendkívül gyorsan történik, s rövid időn belül készen áll egy olyan információs hálózat, amelyben végtelen számú dialógus folytatható le az erre igényt tartó emberek között. Már kevésbé gyorsan, de belátható idő alatt elérhető az, hogy az emberek ezt az eszközrendszert úgy tudják használni, hogy a létrejövő párbeszéd megértő dialógus legyen. Ehhez nem elég az, hogy valaki tudja kezelni a billentyűzetet és birtokában legyen annak a tudásnak, amellyel meg tudja szerkeszteni a dialógus alapját képező szöveget. A szövegnek ugyanis olyannak kell lennie, hogy azt a másik ember megértse. Ehhez olyanná kell tenni azt, hogy a feltételezett vagy ismert másik ember, a fogadó fél is megértse. Szükséges továbbá az is, hogy a közlő fél felkeltse a másikban az érdeklődést. A másik embernek, a befogadónak nyitottnak kell lennie a felé áradó üzenetekre, örömet kell hogy jelentsenek számára a másoktól érkező közlések. Tehát a dialógus létrejöttéhez empatikus emberi kapcsolatokra van szükség, amelyhez viszont szükség van valóságos és képletes értelemben is egy közös nyelvre. Ez a nyelv azonban nemcsak olyan jelek egyezményes rendszere, amely a szó szoros értelmében véve nyelv, hanem átvittebb értelemben is. Ez a közös nyelv valójában egy közös kultúra. Ebben az értelemben én egyre gyakrabban hangsúlyozom azt, hogy a kultúra az emberiség igazi közös nyelve, s ha ezt elfogadjuk, akkor mindjárt könnyebb választ adni arra a kérdésre, hogy a nevelésnek, az iskolának mi a feladata az információs társadalomra történő felkészítés terén. Bármennyire is meglepő, de a világ különböző pontjain felnőtt, szocializálódott emberek folyamatos dialógusához, együttműködéséhez elsősorban nem az információcsere technikáját, technológiáját kell megtanulni, hanem az emberi kultúra korábbi korszakait kell megismerni, mélyen elsajátítani. Csak akkor tudunk egy dél-amerikaival párbeszédet folytatni, megértően együttműködni, ha nemcsak spanyolul vagy portugálul tudunk - sőt ez kevésbé fontos, hiszen nagy valószínűséggel a kommunikációban jól használhatjuk az angolt -, hanem ha ismerjük Dél-Amerika történelmét, irodalmát, ha ismerjük Gabriel García Marquez regényeit, azt a világot, azt a gondolkodásmódot, amelyet ez a Nobel-díjas író megírt. Ennek a kulturális örökségnek az ismerete nélkül - hiába vagyunk a legtökéletesebb információs technika birtokában - nem kerülhetünk az ismeretlen dél-amerikaival olyan kapcsolatba, amely lehetővé teszi megoldásra váró problémák közös megvitatását, megoldási alternatíva keresését, esetleg az együttes munkát, kutatást. Ehhez ugyanis sajátos empátia kell, bele kell tudni élni magunkat annak a világnak a jellegzetes értékrendjébe, az ott született és felnőtt emberek sajátos világlátásába, gondolkodásmódjába. Mint ahogy a dél-amerikai beszélgetőtársnak is ismernie kell Közép-Európa történelmét, az itt élő emberek, értelmiségiek mentalitását, például Kafka, Musil vagy éppen Konrád György néhány regényét. Ebben az értelemben mondtam azt, hogy a kultúra az emberiség közös nyelve. Az oktatás tehát a különböző kultúrák értékeinek közvetítésével tehet a legtöbbet a párbeszédet folytató, az erőszakos megoldásokat elutasító társadalom létrejötte érdekében. Úgy látom, hogy a kultúrák sokszínűsége iránti érzékenység fejlesztése terén éppen a mi technikai korszakunkban óriási előrelépés tapasztalható. A XIX. század elejéig minden történelmi korszak erősen tradícióőrző jellegű volt, és ebből következően iskoláik is tradicionális szövegeken nevelték fel az újabb és újabb generációkat. Ennek ellenére képtelenek voltak arra, hogy a tradíciók mögé odahelyezzék a korábbi korok gondolkodásmódját, környezetét, csak a saját aktuális kultúrájukban tudtak gondolkodni. Jól példázza ezt, hogy a festményeken szinte mindig bibliai témákat ábrázoltak, de a bibliai történések szereplői az adott korszakban élő emberek arcvonásait viselték, a bibliai városok képét az adott kor városépítészetének jellegzetes formáiból konstruálták meg. A XIX. században jelent meg az igény, hogy a históriát históriaként jelenítsék meg, s a XX. századra fejlődött ki ennek az objektív technikája, az a szemléletmód, amikor az ábrázolásban már nem historizálnak, hanem megpróbálják rekonstruálni azt a gondolkodásmódot, amely az egyes történeti korok sajátja volt. Elfogadottá vált az, hogy az alkotók megpróbálnak visszatérni az ábrázolt történeti korok sajátos, eredeti kultúrájához. A kultúrák egymásra rétegeződésének megértése egybeesik azzal, amikor a mélylélektan kezdi megérteni a különböző időkben megélt élmények, érzések, benyomások pszichén belüli egymásra rétegeződését. A különböző korszakokban született kultúrák egymásra rétegeződésének megértése, az egyes kultúrarétegek közötti különbségek és azonosságok érzékelése egyfelől közelebb vitte az emberiséget a kulturális másság elfogadásához, másfelől a kultúrák kontinuitásának felfedezéséhez s a kultúrának mint az emberiség közös nyelvének tételezéséhez.

- Miért segíti a kultúra ilyen értelemben való felfogása az emberek közötti megértést, a párbeszédet, az empátiát?

- Elsősorban azért, mert arra készteti a kultúra befogadóját, hogy belehelyezze önmagát egy középkori, egy reneszánsz vagy éppen egy barokk világ emberének világszemléletébe, gondolkodásmódjába. Amíg nem létezett ez a felfogás, addig a korábbi korok világát csak és kizárólag a befogadó korának prizmáján át lehetett szemlélni. A kétféle felfogás egészen másfajta emberi beállítódást feltételez. Az az ifjú ember, akit az iskola arra szocializál, hogy amikor régi idők kulturális értékeit szemléli, helyezze bele önmagát az adott korszak sajátos értékvilágába, az minden valószínűség szerint nemcsak a történeti értelemben vett mássághoz képes empátiával közeledni, hanem a jelenben adott sokféleséghez is ezzel a szemléletmóddal, beállítódással közelít. Az információs társadalomban élő embernek éppen erre a beállítódásra van szüksége, hiszen gyakorta kell majd kapcsolatba lépnie a világ legkülönbözőbb pontjain élő, etnikai, kulturális értelemben nagyon különböző emberekkel.

- Képes-e a mai iskola felkészíteni erre a dialogizáló, megértő, erőszakmentes társadalomban való létezésre?

- Határozottan igent mondok. Képes, de ugyanakkor hozzáteszem, hogy természetesen az igazán jó iskola képes erre. Ma sokat beszélnek az iskola személyiségformáló szerepének a beszűküléséről. Én azonban úgy tapasztalom, hogy az igazán jó iskola mindig - tehát ma is - képes volt az ember alakítására. Tudjuk, hogy az ember egyfelől genetikailag determinált, de azért a szocializáció rengeteget ad ehhez hozzá. Sőt, sok vonatkozásban úgy látszik, hogy a szocializáció még valahol a biológiai felépítésünkhöz, struktúránkhoz is hozzáadhat, azon közvetetten pozitív irányban is változtathat. Erre a testmozgás, a sport iránti igény szocializáció útján történő felkeltése az egyik legjobb példa. Hiszen akiben felkeltik a mozgás iránti igényt, akivel felismertetik, hogy ez a testi fejlődés, az egészség szempontjából milyen jelentős, az ezt az igényt belsővé téve genetikailag rosszabb testi adottságok mellett is fejlettebb, egészségesebb testű ember lehet, mint akit nem szocializáltak erre. Az iskola számos vonatkozásban tudja alakítani a fiatal embert, de erre csak akkor képes, ha a tanítást és a nevelést nem választja szét. Épp ezért szemlélem aggodalommal az iskolák tantárgy- és tanításközpontúvá válásának egyre erősebb tendenciáját. Az előttünk álló lehetséges társadalmi perspektíva, a dialogizáló, együttműködő, békés társadalom csak akkor realitás, ha harmonikus embereket nevelünk. Azok az eszközök, amelyek gyakorlatilag készen állnak, csak akkor eredményeznek ilyen társadalmat, ha a nevelés az eddigieknél jobban összpontosít a harmonikus személyiségű emberek fejlesztésére. Ez a cél - minden ellenkező látszat ellenére - nem irreális. Annyira nem az, hogy még a sérültebb, hátrányosabb helyzetűek esetében is van esély a harmonikus fejlesztésre. A gyógypedagógiában látom azt, hogy a nevelés, a fejlesztés intenzív módszereivel önmaguk lehetőségeinek maximumára, sőt annál még egy kicsivel, némelyek esetében sokkal tovább el lehet juttatni a nagyon hátrányos gyerekeket. Ennek az a feltétele, hogy az ő esetükben a társadalomba való minél magasabb szintű integrálás legyen a nevelés alapvető célja, szemben ezeknek az embereknek a szeparálásával, szegregálásával. A gyógypedagógiának ezt az alapvető szemléletét - talán nem túlzás itt azt mondani, filozófiáját - nagyon fontos lenne, ha a pedagógia egésze átvenné. A társadalomban már ma is erős szeparáció, szétszakadás tapasztalható.

- Gazdasági értelemben?

- Gazdasági értelemben is, de én most a technikai, kulturális lehetőségekkel való élni tudás szempontjából beszélek a társadalom szétszakadásáról. Nehéz úgy elképzelni az információs társadalom párbeszédre, dialógusra épülő modelljét, hogy közben egyre jobban nő az a réteg, amelynek tagjai menthetetlenül kirekesztődnek az információs társadalom alapját képező kultúrából. Ilyen élesen talán még sohasem vetődött fel a társadalom ilyen értelemben vett kettészakadásának problémája. A megelőző korszakok technikai kultúrája - a kétségkívül nyomon követhető erőteljes fejlődés ellenére - nem veszélyeztette létükben azokat az embereket, csoportokat, rétegeket, akik, úgymond, nem bírták a versenyt. A legutóbbi időkig rengeteg olyan munkafajta létezett, amelyet a nagyon alacsonyan fejlett, a világot nagyon beszűkülten szemlélő emberek is el tudtak végezni. Ezeket ma mind elvégzik a számítógépek, a robotok, az automaták. Ez azt eredményezi - és az előttünk álló évtizedekben még inkább azt fogja eredményezni -, hogy az akár szociokulturális, akár organikus, genetikai okok miatt hátrányosabb helyzetű emberek menthetetlenül kiszorulnak a munkaerőpiacról és marginalizálódnak a társadalomban. Ez a tendencia már ma is erőteljesen tapasztalható. Ebben a sajátos technikai, munkaerő-piaci helyzetben a pedagógia, az iskola alapvető feladata, hogy megoldja a leszakadók, kiszorulók intenzívebb fejlesztésének problémáját. Úgy vélem, hogy ennek érdekében a normál pedagógiának sokat kellene tanulnia a gyógypedagógiától, át kellene vennie az integráló-fejlesztő szemléletmódot, az erre épülő differenciált fejlesztést. E nélkül nem lehet egy kommunikatív és kooperatív demokratikus társadalmat létrehozni, ugyanis a leszakadás, az ebből eredő növekvő egyenlőtlenségek viszonyai sehogyan sem egyeztethetők össze a demokráciával. Nagyon fontosak ezek a gondolatok a jövőre nézve, hiszen a demokráciának alapkérdése, hogy minél nagyobb számban legyenek demokraták, akik rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyek feltétlenül szükségesek a demokrácia gyakorlásához. Ezért is tekintjük az általunk folytatott kísérlet szellemi forrásának Jeffersont, mivel ő két évszázada nagyon pontosan körülírta, hogy melyek azok a képességek, amelyek birtokában az emberek nem a populizmus áldozatai lesznek, hanem autonóm, participatív, öntudatos, véleményüket tárgyszerűen megfogalmazó állampolgárok. Az ilyen kooperatív, autonóm, a társadalom folyamatait értő, aktívan alakító embernek a nevelése a pedagógia igazi feladata. A demokrácia gyakorlásához, a demokratikus társadalomban történő participatív létezéshez szükséges képességek ugyanolyan fontosak, mint a különböző tárgyi ismeretek. Tehát az imént említett leszakadásban, a hátrányba kerülésben, a marginalizálódásban mindkettőnek egyformán szerepe van. S épp ezért mindkét vonatkozásban szükség van az adottságokból eredő különbségek, esélyegyenlőtlenségek csökkentésére. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy az adottságokból, az eltérő társadalmi helyzetből eredő különbségek csak egy bizonyos mértékig csökkenthetők pedagógiai eszközökkel. A jövő társadalma szempontjából az egyik nagyon fontos kérdés az, hogy milyen mértékben szabad belenyugodni ezeknek a különbségeknek a létezésébe, s mennyire kell törekedni ezeknek a felszámolására. Azt hiszem, hogy a társadalmi részvételhez szükséges képességekben szabad a legkevésbé elviselni a különbségeket, a hátrányokat. A pedagógiának meg kell találnia azt a módot, hogyan tud az iskola a leghatékonyabban felkészíteni a dialogizáló, párbeszédet folytató társadalomban való részvételre. Nyilvánvalóan ehhez egész másfajta iskolai világ, pedagógiai módszertan szükséges.

- Itt vetődik fel az a kérdés, hogy a társadalomban, a gazdaságban végbemenő igen nagymértékű informatizáció hogyan alakítja át az iskolát.

- Nyilvánvaló, hogy a különböző iskolafokozatokon más és más jellegű és mértékű az átalakulás. Ami a leglényegesebb: az iskola tradicionálisan zárt szerkezetű világa jelentősen oldódni fog. Néhány éven belül az Internet segítségével létrehozható egy virtuális világegyetem. Nyíri J. Kristóf barátom, az ismert filozófiaprofesszor éppen most szervez egy ilyen jellegű egyetemet. Egy ilyen virtuális egyetem keretei között megoldható lesz, hogy a hallgató a világ legkitűnőbb professzorainak széles kínálatából azt választja ki, akit ő a legjobbnak, a legérdekesebbnek tart. De a hálózat alkalmazása a középiskolában is lehetségessé válik. Kitűnő oktatási programok tehetők fel az Internetre, amelyeket vagy a tanárok, vagy maguk a diákok hívhatnak le. Minden bizonnyal a mai helyzethez képest jelentősen individualizálódik a tanulás, a virtuális világiskolában nem törvényszerű, hogy mindenkinek egy adott időpillanatban ugyanazt kelljen tanulnia. Amint már többször utaltunk rá, a jövő információs társadalmában élő embernek pontosan az információs eszközök hatékonyságának növekedése révén sokkal több lehetősége lesz arra, hogy másokkal kapcsolatba lépjen, együttműködjön. A kapcsolatteremtés, a párbeszéd lehetőségeivel azonban csak az az ember tud majd élni, aki számára a közösség, a másik ember valóban értéket jelent. Ezért az iskolában a mainál sokkal nagyobb szerepet kell hogy kapjon a mikro- és mezotársadalomban kifejtendő aktivitásra, cselekvésre történő felkészítés. Az iskolának valójában modelleznie kell ezt a két társadalmi szerveződési szintet. A mi jeffersoni elképzeléseink lényege az, hogy az osztályban, az iskolában megpróbáljuk felépíteni a jövő kooperatív, demokratikus társadalmának az ideálját, modelljét. A közösségi szocializáció a közeljövő iskolájában ismét nagyobb szerepet kap, hiszen a mások iránti érdeklődés, a másokkal való kapcsolatteremtés igénye szempontjából ez nélkülözhetetlen. Ugyanakkor a közösségi szocializáció személyiséget alakító funkciója egy másik szempontból is fontossá válik. Az információs eszközök terjedése, az információcsere technikájának fejlődése egyszerre két - egymással ellentétes - tendenciát erősít fel. Egyfelől növeli az emberek közötti kapcsolatok teremtésének lehetőségét, másfelől azonban erőteljesen individualizálja a munkatevékenységet, a tanulást, a szabadidő eltöltését, fokozza az elmagányosodás lehetősségét. Elég itt utalni arra, hogy a hálózat megnöveli az otthoni munkavégzés lehetőségeit, amely hatékonyabbá teheti a munkát, az utazásra fordított idő megtakarítása révén növelheti a szabadidőt, de ugyanakkor megfosztja az emberek egy jelentős hányadát az egyén számára oly fontos munkahelyi társas kapcsolatoktól. Az individualizált tanulási formák, a virtuális iskolában történő tanulás hasonló hatásokkal jár. Ezt minden bizonnyal valamilyen módon kompenzálniuk kell az embereknek. Ahhoz, hogy erre kellően motiváltak legyenek, az iskolának nagyon erős közösségi szocializációs hatást kell kifejtenie, nagyon intenzív igényt kell kialakítania az empátiára, az odafigyelésre a másik ember iránti.

- Lehet-e szerepe magának az informatikának mint sajátos eszközrendszernek a demokráciára, a demokratikus társadalomban való részvételre történő szocializációban, a demokrácia technikák alkalmazásának megismertetésében?

- Szerintem éppen ez az egyik legfőbb funkciója az informatikának, csak az ehhez szükséges pedagógiai módszertant ki kell dolgozni. A Jefferson-kísérletben a Soros Alapítvány keretei között mi három éve dolgozunk azért, hogy kialakítsuk az informatikának ezt a közösségi döntésekre felkészítő pedagógiai módszertanát. Engedjen meg erre egy példát. Az osztályközösségben nap mint nap közös döntések sorozatát kell meghozniuk a gyerekeknek. Olyan, látszólag egyszerű kérdésben is, mint egy osztálykirándulás, nagyon sokféle érdeket kell összeegyeztetni. Az egyes tanulóknak más és más az érdeklődésük, más és más programot tartanak vonzónak egy kirándulásban. A gazdagabb gyerekek olyan célt és olyan programokat jelölnek meg, amilyet a családi programokban, azaz a családi szocializációjukban megszoktak. A szegényebb családokban nevelődő gyerekek szerényebb programokra tesznek javaslatot, mert az ő utazási kultúrájuk egészen más. Kompromisszumra kell jutniuk, a gazdagabb gyerekeknek meg kell érteniük, hogy a szegényebbek anyagi viszonyaihoz kell igazítani a közös program költségeit, meg kell vizsgálni a különböző változatok költségkihatását, ehhez rengeteg információt kell felkutatni, összegyűjteni. Ebben az egyszerű közösségi döntéshozatalban számos, a demokratikus társadalom szempontjából fontos képesség fejlesztése-fejlődése indul el. Gondoljuk meg, milyen fontos, hogy a gyerekek szembesülnek az eltérő társadalmi, anyagi helyzetekkel, s fel kell dolgozniuk önmagukban, meg persze a közösségben is ezeket az egyenlőtlenségeket, ezek ellenében is fenn kell tartaniuk az egymással való együttműködést. Meg kell tanulniuk bánni az anyagi forrásokkal. Mérlegelniük kell, hogy a kirándulás költségeiből mit lehet és mit nem lehet, mit nem érdemes lefaragni. Ezek olyan gondolkodási modelleket, struktúrákat alapoznak meg, amelyek később felelős állampolgárként nagyon fontosak lesznek. Amikor a döntéseik megalapozásához szükséges információk sokaságát a legkülönbözőbb helyekről, többek között az Internetről szerzik be, az információszerzési képességeik is hallatlanul fejlődnek.

- Az információszerzés technikájának fejlődése mellett a hálózat használata képes-e fejleszteni a gyerekekben az együttműködési kultúrát?

- Meggyőződésem, hogy a hálózat a maga kettősségével ad egy együttműködési kultúrát. A kettőség abban van, hogy a hálózat egyfelől egy sajátos fegyelmező szabályrendszert, egy sajátos protokollt jelenít meg, másfelől megteremti a szabad és rendkívül kiterjedt kommunikáció lehetőségét. Beszéltünk arról, hogy az információcseréhez, az informatikai hálózaton történő kiterjedt kommunikációhoz mennyire szükség van a klasszikus, humán kultúrára. Ugyanis, ha nem rendelkezik ezzel az egyén, akkor valójában nem tudja kihasználni azt a hihetetlenül kitáguló kommunikációs lehetőséget, amit az informatika technikailag biztosít. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kultúrára, az értékek felfedezésére, befogadására és belsővé tételére történő szocializációra is pozitívan hathat az informatika alkalmazása a pedagógiai folyamatban. Amint az ismert, a multimédiaanyagok felhasználása a tananyag-közvetítésben növeli az ismeretszerzés, a tanulás hatékonyságát, mivel a hagyományos tanári tananyagátadásnál élményszerűbbé, színesebbé, érdekesebbé teheti a programokat. Az általunk folytatott kísérletben olyan módszert próbálunk ki, amelyben a multimédia nemcsak élményszerűbbé, gazdagabbá teszi a tanítást, hanem úgy közvetít értékes kultúrát, hogy egyben fejleszti az együttműködést, az egymással folytatott kommunikációt alapozó képességeket is. A multimédiaanyagok olyan forrásokként használhatók, mint korábban a könyvtár, csak sokkal gazdagabban és sokkal hozzáférhetőbben. A gyermekeknek és a pedagógusoknak az a feladatuk, hogy egy-egy óra tematikájának ismeretében együttes munkával ebből a gazdag multimédiatárból válogassák össze az életkoruknak, érdeklődési körüknek, kulturális igényszintjüknek megfelelő tananyagot, amely már a hagyományos értelemben nem is tananyag, hanem egy hallatlanul gazdag információgyűjtemény. Ugyanis a multimédiatárban tanár és diák rendelkezésre állnak videofilmeken, fotókon, CD-ken a legnagyobb múzeumok anyagai, városok fotói, hanganyagok, zeneművek, irodalmi szövegek, egyszóval egy gazdag kultúra. Ebből a tanárok és a diákok közös munkával, kutatással, konstruálással - természetesen viták közepette - össze tudnak állítani egy gyönyörű multimédiaműsort bármilyen tantárgy bármelyik tematikai egységéhez, a fizika egy-egy témájához éppúgy, mint a biológiához, a történelemhez, irodalomhoz vagy éppen egy kultúrhistóriai nagyobb integrált témához. A multimédia-rendszer ilyen sokoldalú alkalmazásával egyszerre sokféle képesség fejleszthető. Nagyon megnő a tanár és a diák kreativitása. Mivel egy-egy ilyen multimédia-anyag összeállítása igen sokféle egyeztetést, kooperációt igényel, jól fejlődik az együttműködési és a kommunikációs képesség is. Az informatika, a multimédia alkalmazásával a kommunikációban új igények alakulnak ki. Van olyan barátom, aki képes arra, hogy az elektronikusan megírt leveleit kis grafikákkal fűszerezze. Az emberek közötti kommunikációban a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul gazdagabb eszköztár van jelen. A kifejezendő tartalmakat, a közlendő információkat sokkal igényesebb formában, színesebben képesek azok az emberek megszerkeszteni, akik egy olyan iskolai világban szocializálódnak, ahol az órákra való felkészülés a multimédiatárból, az Internet kínálta elképesztően gazdag információs forrásokból lehetséges. Technikailag tökéletesen kivitelezhető, hogy egy elektronikus levélben képi és hangos információk szerepeljenek. Az említett órai multimédiás összeállításokat a diákok vagy a tanár konferansza kapcsolhatja össze. Meg kell persze jegyezni, hogy értékes információk választásának elsajátítására eddig is nevelhetett az iskola, azaz ilyen jellegű kreatív tananyag-összeállítást korábban is lehetett készíteni. Az információ technikájának a fejlődése, a multimédia, a kommunikációs lehetőségek, az Internet révén azonban hihetetlenül kibővült az ilyen jellegű pedagógiai tevékenységek háttéranyaga, eszköztára. Az is nyilvánvaló, hogy az információs háttérben való keresés, válogatás segítségével fejleszteni tudjuk a gyerekek tájékozódási képességét, fel tudjuk őket készíteni a minőségi szelekció alkalmazására az Internet világában.

- Nem fenyeget-e annak a veszélye, hogy az információs lehetőségek kitágulásával még védtelenebbé válnak a gyerekek a rájuk zúduló értéktelen, sőt, esetleg romboló információkkal szemben?

- Ez nem az Internet vagy a multimédia specifikuma. Így volt ez a filmmel, a televízióval és a nyomtatott információval is, sőt magával a beszéddel történő kommunikációval is. Meg vagyok róla győződve, hogy egy évezreddel ezelőtt nemcsak a homéroszi eposzok terjedtek élőszóban, hanem nagyon silány, értéktelen, sőt erkölcsi szempontból esetleg káros versek is. A kommunikáció különböző formáiban mindig jelen volt az értéktelen is, mindig volt egy bizonyos "selejthányad", ám kétségtelen, most ennek az aránya a korábbinál sokkal nagyobb lett. A pedagógia, a nevelés feladata az, hogy megtanítsa a gyerekeket arra, hogy értékeik legyenek, s arra is, hogy ezen értékek birtokában tájékozódni, választani, szelektálni tudjanak. Ez nemcsak az Internetre igaz, hiszen nyomtatott könyvből is óriási a kínálat, mint ahogy zenei alkotásból is túltermelés van. Óriásira nőtt az információs óceán, és meg kell tanulni ezen navigálni. Ez a pedagógia feladata.

- Az informatika szakemberei, beleértve az informatikával, számítástechnikával foglalkozó tanárokat is, a számítástechnika iskolai oktatásának kezdetei óta vitatkoznak azon, hogy az informatika terén mi is valójában az iskola dolga. Az-e, hogy egy ismeretekben jól körülírható tantárgyat tanítson meg, vagy pedig az, hogy olyan szemléletet adjon, amelynek révén a gyerekekben feltámad az igény az informatika minél szélesebb körű alkalmazása, áttételesen egy sajátos - Ön által is felvázolt - kultúra belsővé tétele iránt. Ön hogyan látja, mi legyen az iskolában az informatika: egy tantárgy a többi között vagy az iskola világát átható szemlélet?

- Az iskolának nem az a feladata, hogy a számítástechnikára tanítsa meg a gyerekeket, mint ahogy az autóvezetésre sem kell az iskolában őket megtanítani, ugyanakkor azt, hogyan kell az autót kulturáltan vezetni, hogyan kell olyan helyekre elvinni, ahol szép tájakat lehet látni, azt bizony meg kell tanítani. Mint ahogy azt is meg kell tanítani, mit jelent a kulturált viselkedés az utakon, a közlekedésben, hogy ott, ahol ki van írva például: mozgáskorlátozottaknak fenntartott hely, ott még akkor sem illik parkolni, ha a következő szabad parkoló 2 km-re van. Nyugat-Európa legtöbb pontján mindez természetes, Magyarországon még egyáltalán nem az. Amennyiben ugyanis mindezt az iskola megtanítja, az autóvezetéshez szükséges készségek, ismeretek megszerzése már csak gyakorlás kérdése. Ugyanez áll az informatikára, a számítógép alkalmazására, használatára. Sőt, talán még inkább így van ez ezen a területen, hiszen a ma alkalmazott rendszerek, programok rendkívül felhasználóbarát rendszerek, s még inkább azok lesznek a közeljövőben megjelenők. Ezek tehát semmiféle számítástechnikai előképzettséget nem tételeznek fel, nem is szabad belenyúlni ezekbe a programokba, mivel azok épp olyan szakmai folyamatban előállított eszközök, mint egy autó vagy egy televíziós készülék. Mindenki számára természetes, hogy ezekbe az eszközökbe csak szakemberek nyúlhatnak bele, ezért az autót vagy a tv-készüléket használó emberek döntő többségének nem is szükséges olyan mélységben értenie ezeknek az eszközöknek a működését, hogy azokba javítási, átalakítási vagy barkácsolási céllal belenyúljanak. Miért kellene másként viselkedniük az informatikát alkalmazó, a számítógépet használó embereknek a géppel és az azon futó programokkal? Természetesen most nem az informatikai eszközök tervezésére, gyártására, szervizelésére felkészítő vagy a programozókat képző szakképző intézményekről beszélek, hanem az általános műveltséget adó nevelésről, oktatásról, az ezt megvalósító iskoláról. Ahhoz, hogy az informatikát jól, ésszerűen alkalmazza a most felnövő generáció, hogy az információs társadalom viszonyai között élni, dolgozni tudjon, hogy egy békésebb kor köszöntsön végre ránk, ahhoz azt a széles kultúrát kell az iskolának átadnia, amelyről az előzőekben beszélgettünk. Amennyiben az iskola, a pedagógia csak egy informatikai tantárgyban és nem az információs társadalomra történő felkészítésben, tehát nem egy kultúra, egy általános szemlélet kialakításában gondolkodik, hibát követ el, s ami ennél veszélyesebb: késlelteti, rosszabb esetben akadályozza azokat a társadalmi változásokat, amelyek az információs korszak beköszöntével gyorsan s a világ más térségeivel szinkrónban nálunk is bekövetkeznek.

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.