Kopátsy Sándor
Az oktatás és a gazdaság
|
A jeles közgazdász történeti-gazdaságelméleti összefüggésben elemzi az oktatás és a gazdaság kapcsolatát. A magyar népesség, különösen az ifjúság szürkeállománya igen jelentős nemzeti értéket, vagyont képvisel, ezért a szerző véleménye szerint az ebbe való beruházás hatékonysága semmilyen más befektetés hasznával nem mérhető. Amint az adatok bizonyítják, a magyar közoktatás és szakmai képzés a nemzetközi összehasonlításban elsősorban az ismeretek elsajátíttatásában bizonyul színvonalasnak, de a vállalkozáshoz szükséges gyakorlati képességek átadásában, az életrevalóság fejlesztésében messze elmarad a nyugat-európai, amerikai vagy távol-keleti oktatás eredményességétől. |
A kultúra és a gazdaság
Az ipari forradalom előtt a gazdaság és a kultúra csak egészen fent, a magas kultúra területén vált ketté. Addig a gazdaságban, különösképpen a mezőgazdaságban az évszázadok során az alig változó feladatokat sokkal inkább a kultúra szabályozta, mint az ismeretek. A mezőgazdasági év fontos szakaszait, feladatait kulturális kötöttségek szabályozták, nem pedig a földművesek ismeretei. A falvak népe egyházi ünnepekhez kötötte a fontos munkaszakaszok kezdetét, végzési módját. Ezek betartására a vallás és az erkölcs vigyázott. Alig volt másként az addig soha nem jelentős, a mezőgazdaságtól elkülönült iparban sem. Az iparos céhekben szinte minden munkamozzanatot kulturális tradíciók szigorú betartása szabályozott.
A szükséges gazdasági ismereteket a kultúra közvetítette a belépő nemzedékek számára. Előbb lettek a fiatalok az adott kultúra részesei, mint a gazdálkodáshoz szükséges ismeretek birtokosai. Senki sem érezte, hogy az ismeretek oktatáson, iskolán keresztül történő elsajátítása szükséges ahhoz, hogy valaki a rá váró gazdasági feladatokat el tudja látni.
Ezért vált minden korábbi társadalomra jellemzővé, hogy a gazdaságban szükséges ismeretek megőrzője és fejlesztője a vallási szervezet, vagyis a kultúra és az ismeretek területén élenjáró társadalmi réteg, a papság lett. Ezt a társadalmi funkciót úgy látta el a papság, hogy a kulturális, a vallási feladatok mellett mindig másodlagos maradt a gazdaság. Ennek klasszikus példája a nyugati középkor, melyben nemcsak az ismeretek tárának őrei, de a technikai fejlődés motorjai is a rendházak voltak. Nekik volt köszönhető a mezőgazdaság, az iparok, az építészet fejlesztése. Ezt azonban úgy tették, hogy a fő figyelmet mindig a vallási funkciók ellátására fordították. A rendek szentjei a gazdaságtól távoli teológia, még inkább a vallási előírások területén emelkedtek ki. Szinte semmit nem tudunk azokról a kiemelkedő rendtársakról, akiknek a korszerűbb vetésforgókat, a vízszabályozásokat, az utak, a hidak építését, a szőlők telepítését, a kiváló borok és sajtok készítését köszönhetjük.
Az ipari forradalom előtt és még jó ideig azután is a gazdasági ismereteknek az oktatásban erősen másodlagos szerepe volt.
Az ipari forradalom alapvető változást indított el. A gyáriparban alkalmazott technika és a munkaerőtől elvárt ismeretek elszakadtak a kultúrától. A kultúrának, még inkább a vallásoknak a gazdasági életre gyakorolt közvetlen befolyása nagyon visszaszorult. Ettől kezdve a gazdasági élet szabályozását a vallástól a piac vette át. A vallás korábbi gazdasági szerepét a falvak világában lassabban vesztette el, mivel a technikai forradalom a mezőgazdaságot jóval később, csak a jelen században érintette és formálta át.
A klasszikus kapitalizmus gazdasági életének nem is volt nagyon közvetlen szüksége a kultúrára. A gyáripari munkaerőnek és a polgárságot szolgáló személyzetnek alig volt szüksége gazdasági ismeretre. Mindmáig nagyon kevéssé tudatosult, hogy a klasszikus kapitalista társadalom a munkaerővel szemben sokkal alacsonyabb tudásigényt, ebből következően alacsonyabb kulturális követelményt támasztott, mint a megelőző feudális rendszer. Az, hogy mégis ebben a társadalomban valósult meg először az írás és olvasás szinte általános ismerete, nem a gazdaság, hanem a közigazgatás és a hadsereg igényének kielégítésén alapult.
Az ipari forradalom szülte, hogy a gyáriparra épült tőkés társadalomnak nemcsak a vallásra, de a kultúrára sem volt közvetlen szüksége. Ennek megfelelően mind a vallás, mind a kultúra vesztett korábbi súlyából, és az erkölcsök is megromlottak.
Mindez nem jelentette azt, hogy a hosszú távú gazdasági folyamatok alakulásában nem maradt a kultúrának és az erkölcsnek alapvető szerepe. Ezt először Max Weber vette észre: a tőkés társadalmat sikerrel csak a nyugat-európai puritán kultúrára lehetett ráépíteni. Az élet tehát azt bizonyította, hogy a világgazdaság élvonalába kerülésnek az elsődleges feltétele a nyugat-európai puritán kultúra volt. E század közepéig nem is fordult elő ez alól kivétel.
A tudományos és technikai forradalom megsokszorozta a tudásnak és a kultúrának a gazdaságban játszott közvetlen szerepét. Amíg a klasszikus kapitalizmus gazdaságának működtetése még annyi tudást, annyi kultúrát és erkölcsöt sem igényelt, amennyit az feudális elődjétől örökölt, addig a jelenkori fejlett társadalmak gazdaságában a legszűkebb keresztmetszet a tudás, a kultúra és az erkölcs lett.
Az, hogy hol tart és a belátható jövőben mire képes az adott társadalom, függ attól, hogy milyen kultúrkörhöz tartozik; milyen a képzettség jelenlegi szintje; mennyit fordítanak az oktatásra és a kultúrára. Egyelőre csak a nyugat-európai és a távol-keleti kultúrkörhöz tartozó népek képesek a világgazdaság élvonalába felzárkózni. Ezért az adott kulturális és erkölcsi örökség ápolása minden mást megelőző gazdasági feladat. Minden olyan gazdaságpolitika, amely remélt, esetleg rövid távon várható gazdasági eredmények érdekében hagyja romlani az erkölcsöket, elhanyagolja a kultúrát, szükségszerűen lemarad.
A képzettség ma már sokkal fontosabb, mint bármely gazdaságföldrajzi és közgazdasági adottság. Annak szintje nem csupán az iskolában sikeresen eltöltött évek számával mérhető, hanem az átadott anyag milyenségével is. Az oktatásnak alkalmazkodnia kell a belátható jövő szellemitőke-igényéhez: erősíteni kell az erkölcsöt és ki kell fejleszteni a vállalkozó szellemet. Egyik sem lehet csupán az oktatás feladata, de mindkettőben a jelenleginél sokkal aktívabban kell részt vennie az iskolarendszernek is. Az a társadalom, amelyik nem a szellemi tőkéje növelésére helyezi a hangsúlyt, hanem többek között az oktatás költségeinek csökkentésével is javítani akarja a pénzügyi egyensúlyt, szükségszerűen lemarad. Jaj annak a társadalomnak, amelyik nem veszi figyelembe, hogy a legrafináltabb technika korában is a kultúra és az erkölcs terjesztése a legfontosabb társadalmi feladat.
Mitől függ az oktatási rendszer hatékonysága
Az oktatás hatékonysága elsősorban a kulturális örökség függvénye. Már az ipari forradalom, de különösképpen korunk tudományos és technikai forradalma ott valósult meg sikerrel, ahol évszázadokkal előtte győzött a reformáció valamilyen formája. E két esemény közötti összefüggést az magyarázza, hogy a reformáció volt a nyugati kultúrában az első nagy kísérlet arra, hogy az iskola, a tanulás a nép egésze számára alapvető feladattá váljon. A nagy nyugati agrárforradalom meghozta az egyetemek, azaz a magas szintű oktatás kialakulását, a reformáció azonban a nép szinte egésze számára feladattá tette az olvasást, melynek érdekében a lakosság kilenctizedének lakóhelye: a falvak feladata lett az iskola megszervezése mindenki számára. Ma Európának csak az a része gazdag, ahol a reformáció és az ellenreformáció hatására megvalósult a falusi lakosság általános iskoláztatása, és az iskolai szereplés, helytállás a helyi közösség erkölcsi mérlegelése alá került.
Az oktatás fontosságát, a tanulás becsületét még meggyőzőbben bizonyítják a távol-keleti országok eredményei. Az ő kulturális örökségük évezredes gyökerű. Évezredek óta a hatalomhoz, a közigazgatási pozíciókhoz jutás lehetősége nem vérségi alapon öröklődött, hanem a mandarinvizsgákon való megfelelés szerint történt. A kelet-ázsiai népekben tehát két és fél ezer éve mélyen benne él, hogy az érvényesülés alapja a tanulás.
Ez az elsődleges magyarázata annak, hogy nemcsak a távol-keleti gazdasági eredmények bizonyítják a tanulás erkölcsi rangját, hanem például az Egyesült Államokban is minden oktatási szinten kiemelkedő a kelet-ázsiai bevándorlók teljesítménye. Annak ugyan még ma is nyoma van, hogy a mandarinvizsgák skolasztikusak voltak, főleg magolásra, memorizálásra és tekintélytiszteletre kényszerítettek, de a magolás képessége, azaz a szorgalom és a memória is jobb képességszelekció, mint a származás vagy a vagyon.
Sok közgazdász azt hiszi, hogy az oktatásban is úgy kell gazdálkodni, mint a múlt századi vállalkozásokban: maximálisan takarékoskodni kell a költségekkel. Arra törekednek, hogy minél kevesebbe kerüljön az államnak egy diploma, alacsony legyen az oktatók fizetése, az iskolák, az egyetemek felszerelésén takarékoskodjanak, a lehető legtöbb tandíjat, tanfelszerelést próbálják meg a szülőkön bevasalni. Ezek mind rontják az oktatás hatékonyságát. Az ugyanis mindenekelőtt azon múlik, hogy minden tehetség minél jobb képzésben részesüljön. Minden olyan költség, amely ezt szolgálja, sokszorosan megtérül.
Az oktatásra akkor is kell a pénz, ha az inflációt okoz. A jelenkori fejlett társadalmakban a növekedés szűk keresztmetszete már nem a fizikai, hanem a szellemi tőke. Ezért annak a közgazdasági elméletnek és gyakorlatnak a kora lejárt, amelyben a tőke érdekei voltak az elsődlegesek. A jelen század minden társadalmi-gazdasági eredménye elsősorban azon múlott, hogy hol volt erősebb a szellemi tőke. Ezzel szemben a fizikai tőkében és a természeti erőforrásokban való gazdagság sehol nem hozott tartós eredményt.
Az elmúlt évtizedek minden társadalmi-gazdasági sikere a szellemi tőke fölényéből fakadt. Ahhoz, hogy a szellemi tőkében, a sikeres felzárkózásban a társadalom megelőzhesse a világpiaci versenytársait, bizonyos feltételek szükségesek:
a) Az érintett nép civilizációs öröksége értékelje magasra a mindenki számára nyitva álló oktatást. Ezt ugyan nem tudja az állam politikai és gazdasági eszközökkel néhány év, egyetlen választási ciklus alatt elérni, viszonylagos hiánya mégis megkülönböztetett állami erőfeszítésekre kényszerít.
b) Az oktatási rendszerben való részvételt a lehetőség szerint függetleníteni kell a szülők társadalmi és vagyoni helyzetétől, lakhelyétől. Ezt csak az ingyenes, illetve a nagyon olcsó oktatási rendszer biztosíthatja.
c) A lakosság legszegényebb rétegei jövedelmének arányait újraelosztással kell nivellálni. Az ingyenes oktatási rendszer önmagában nem elég biztosíték arra, hogy az alsóbb társadalmi rétegek és a kis településen lakók gyermekei képességüknek megfelelő oktatásban részesüljenek.
A munkaerőpiacon ma már minden társadalomban leküzdhetetlen felesleg mutatkozik a képzetlenekben és kielégíthetetlen hiány a magasan képzett munkaerő iránti keresletben. A minőségi munkaerő számának elmaradása az igények mögött csupán piaci eszközökkel nem korrigálható. Hiába drágul a jó munkaerő, és hiába lesz olcsó a gyenge minőségű, hiába nőtt sokszorosára a legjobbak keresete, és csökkent a gyenge minőségűeké, a munkaerő minőségi összetétele képtelen követni az igényeket. Ehhez tudatos állami politikára, a jövedelmek újraelosztására van szükség. Az a társadalom, amely nem az oktatást, a képzést, hanem a pénz stabilizálását tekinti az elsődleges társadalmi érdeknek és azt helyezi a gazdaságpolitikája előterébe, a nemzetközi versenyben szükségszerűen lemarad.
Az államnak a nemzeti jövedelem annál nagyobb hányadát kell az oktatásra fordítania, minél nagyobb a felzárkózás feladata, vagyis minél szegényebb az élvonalhoz viszonyítva. Ugyanis a) a szellemi tőkében a felzárkózás sürgősebb és racionálisabb feladat, mint a fizikai tőkében. Eddig minden sikeresen felzárkózó társadalom előbb közelítette meg a tudás, a műveltség terén a fejletteket, mint a reálgazdaság teljesítményében. b) Az egységnyi szellemi tőke előállítása annál olcsóbb, minél alacsonyabb az életszínvonal. Míg a gazdaságban, a tőkejavak termelésében fölényben vannak a gazdagok, addig a szellemi tőke termelésének költsége alacsonyabb az utolérést reális célnak tekintőknél. Ezek sokkal olcsóbban hozhatnak létre egységnyi tudást.
Mi határozza meg a képzés eredményességét?
A pedagógiai szakirodalomból közismert, hogy az oktatás, képzés eredményessége legfőképpen attól függ, milyen képességű a tanuló, milyen családi környezetben nőtt fel, milyen a képzés tárgya és módszere, mennyire ösztönző és mennyire ad alkalmat a társadalom a képességek kifejlesztésére.
Mindezek kiegészíthetők a következőkkel: A genetikailag örökölt képesség szerencse dolga. A társadalomnak egyre többet kell megtennie annak érdekében, hogy lehetőleg mindenki képességének megfelelő képzést kapjon, azaz érvényesüljön a társadalmi mobilitás. Ezt két feltétellel lehet megteremteni: magas szintű és ingyenes legyen az oktatás, a jövedelemkülönbségek ne legyenek olyan nagyok, hogy befolyásolják a magas szintű oktatás elérhetőségét. Ha e két feltétel bármelyike megsérül, a tehetségek nagy hányada szükségszerűen elvész. Márpedig évtizedes távlatban ennél semmiféle gazdaságpolitikai hiba vagy rossz oktatási módszer, hibás tananyag nem okozhat nagyobb kárt.
A közgazdaságtudomány és ezért a gazdaságpolitika nem ismerte fel a családnak a képességek kibontakozásában játszott szerepét. A közgazdászok sokat foglalkoznak azzal, mivel lehet a munkaerő meglévő képességeit a munkaviszonyon belül jobban mozgósítani, de azzal nem törődnek - közvetlen vállalkozói érdek és haszon nem fűződik hozzá -, hogy milyen társadalmi tényezők motiválják az embereket képességük kifejlesztésére. Ez nagy hiba, mert ezek a figyelmen kívül hagyott tényezők sokkal fontosabbak, mint a menedzsment által a gazdaságban közvetlenül kezelhető szempontok.
Az, hogy melyik gyermek mennyire viszi az élete során, nagymértékben függ attól, milyen családi környezetben nőtt fel.
A képességek kibontakoztatása függ a család anyagi helyzetétől. A szegénység, a család reménytelen anyagi helyzete a tehetséges gyermekek elmaradt képzésének az elsődleges oka. Ezért minden olyan társadalom, amelyikben nagy a jövedelemkülönbség, ahol a lakosság jelentős hányada súlyos megélhetési gondokkal küzd, évtizedre elpusztítja a nemzetközi versenyképességét. Az igazi tehetséget semmi sem sarkallja jobban, mint a mások példája. Ha egy társadalomban nem a tehetségek, hanem a karrieristák, az erkölcsi gátlásoktól mentesek érvényesülnek, az igazi képességeket pedig nem becsülik meg, ott az új korosztályokból a legértékesebbek és a legjobb képességűek nagy hányada elvész. Ez aztán szükségszerűen a társadalom egészének lemaradásával jár. Felelős ezért a kormányzat, amelyik azért, hogy a felsőoktatás költségeinek elenyésző hányadát az érintettekkel fizettesse meg, ezerszer több kárt okoz, mint amennyi költségvetési kiadást meg tud takarítani. Minél magasabb szintű az oktatás, hatékonysága egyre inkább attól függ, kiket, azaz milyen képességű növendékeket oktatnak. Ehhez viszonyítva az oktatás színvonala, az oktatók és a tanulók érdekeltsége, különösképpen pedig pénzügyi hozzájárulása másodlagos. Az, hogy kiből milyen mérnök, orvos, közgazdász, operaénekes, balett-táncos, sportoló vagy éppen miniszter lesz, elsősorban azon múlik, hogy milyen képességekkel került az illető felsőoktatási intézménybe. Aki valaha tanított igazi tehetségeket és igazán tehetségtelent, jól tudja a különbséget.
Minél szegényebb egy társadalom, annál nagyobb súlyt kell fektetnie arra, hogy minden tehetséget felkutasson és jó képzésben részesítsen, ugyanakkor ne költsön egy fillért sem a gazdagok ostoba, de még a közepes képességű gyermekeinek egyetemi oktatására sem. Ebből következően nem tandíjat kell bevezetni, hanem az oktatás teljes költségét, azaz a jelenlegi tandíjnak akár a húszszorosát is meg kell fizettetni azokkal, akik tanulmányaik során nem bizonyítanak. A mi jelenlegi rendszerünk éppen az ellenkező irányba megy. A tandíjunk a szegényeknek sok, a gazdagoknak semmi.
Mire van szükség ahhoz, hogy egy társadalom a szellemi vagyonát, vagyis jövőjének legfontosabb zálogát hatékonyan gyarapítani tudja?
A legfontosabb követelmény, hogy legyen viszonylag nivellált a jövedelmek eloszlása. Ezt a követelményt tanúsítja a század minden fényes gazdasági eredménye. Csak azok a társadalmak gazdagodtak az átlagosnál gyorsabban, ahol az átlagosnál kisebbek voltak a jövedelmi különbségek. Ez alól nem találunk kivételt. Természetesen arra sem, hogy gyors fejlődést biztosított volna az egyenlősdi, a tudás, a képesség, a teljesítmény meg nem fizetése. Különösen fontos ez a viszonylag nivellált jövedelemelosztás a szellemi tőke hatékony termeléséhez.
Ahol a kevesek gazdagsága nagy, és a sokak szegénysége reménytelen, ami minden túlzottan differenciált jövedelemeloszlás szükségszerű következménye, a tehetségek többsége feltáratlanul, kiképzetlenül marad.
A tehetségek feltárása egyre fontosabbá válik
Minél fejlettebb a tudomány, a technika, minél bonyolultabb a társadalmi munkamegosztás, azaz minél gazdagabb a társadalom, annál nagyobbak lesznek a képességtől függő hatékonyságbeli különbségek. Látjuk, hogy ma már a fejlett országokban a legjobb egy százalékba került diplomások az átlagos tudású, képességű társaik által létrehozott értékek sokszorosát hozzák, a legszerényebb képességűek tizedébe tartozók pedig az átlag felét sem. Ez korábban nem így volt. Kicsik voltak a teljesítménybeli különbségek. Ez még a művészek között is jól nyomon követhető.
Nézzük meg a zene világát. Az elektronikus kommunikáció és hangrögzítés eszközeinek megjelenése előtt szinte minden nagyobb városnak (értve ez alatt a ma kicsinek számítókat is) volt zenei színháza, annak karmestere, énekesei, akiknek a jövedelme alig különbözött a szakma legjobbjaiétól. Akkor a fejlett világban pár ezer karmester, pár tízezer énekes volt, alig kevesebb, mint napjainkban. Ezek keresete mai mértékkel mérve nagyon közel állt egymáshoz. A közönségnek alig volt alkalma összehasonlításra, az esetleg felismert legjobbakat pedig nem érhette el. Ma a legjobb karmesterek és énekesek keresete eléri az átlagosak százszorosát, a leggyengébbek ezerszeresét. Ezt az hozta magával, hogy a legjobbak is hozzáférhetők. Szerepelhetnek a televíziókban, hallgathatjuk őket a tökéletes hangminőséget biztosító technikák révén otthon is. Fokozottan így van ez a szórakoztató zene világában is. Az én fiatal koromban a falvakban élők teljesen a helybeli zenekarra voltak utalva, ma a legkisebb faluban is a világ legnépszerűbb zenekarai bömbölnek a médián keresztül. Ennek megfelelően a világsztárok dollármilliókat keresnek. Hasonló folyamatnak lehetünk tanúi a gazdaságban is. Száz évvel ezelőtt a lakosság nagy többsége még olyan falvakban élt, ahol ritkán láttak orvost, még ritkábban mentek patikába. Volt mindenütt néhány öregasszony, aki a betegeknek gyógyfüveket ajánlott. Ezért nem is járt pénz. Ma a lakosság nagy többsége olyan gyógyszereket szed, amelyeket a világon a legjobb kutatók fedeztek fel, fejlesztettek ki, amiért drága pénzzel fizet vagy a társadalom, vagy közvetlenül a beteg. Ezért aztán ha akad egy kiemelkedő képességű gyógyszerkutató, annak az átlagdiplomás vegyész keresetének az ezerszeresét is megfizetik, annak a kívánsága szerint tízmillió dollárokat érő laboratóriumokat építenek. A nagy gyógyszergyárak mégis ezeken keresnek, nem az olcsó diplomásokon. A konkrét példáknál is többet mondanak a jövedelmi arányok.
Ezelőtt száz évvel a diplomások keresetében ritka volt az olyan kivétel, hogy a jók jövedelme meghaladta a szakmai átlag kétszeresét, ma gyakoribb, hogy eléri a százszorosát. Ezelőtt a munkaerőpiac elsősorban a képesítést fizette meg, ma a teljesítményt, amely egyre jobban elszakad a képesítéstől, és egyre inkább a képességet jelzi. Száz évvel korábban a diplomások fizetése a munkásokénak körülbelül a tízszerese volt, most csak másfélszerese, de a legjobbaké százszorosánál is több, a leggyengébb tizedé a munkásokét sem éri el. Jobb híján a képzés értékét azon kell mérni, hogy mit fizet érte a piac. Ebből az derül ki, hogy ma már nem az a fontosabb, hogy mennyi embert képez ki a társadalom, természetesen e tekintetben is egyre többre van és lesz szükség, hanem az, hogy milyen azok minősége.
Mit kíván a magyar gazdaság az iskolától
A magyar iskolarendszer száz éve sokkal többet adott és ad a gazdaságnak, mint a gazdaság az iskolának. Ennek két oka van:
a) A magyar kultúra magasabbra értékeli az oktatást, mint a nyugat-európai. A szülők fontosnak tartják, hogy a gyerekeik tanuljanak, az ő tanulási elvárásaik a gyermekekre is átragadnak. Ezt a szülői és tanulói igyekezetet nem lehet eléggé értékelni. Sok szülő és pedagógus panaszkodik, hogy ez az igyekezet az utóbbi évtizedekben megcsappant. Lehet, de még mindig kiváló. Gondoljunk arra, hogy mennyi gondot vállalnak magukra a szülők és a gyermekeik annak érdekében, hogy minél jobb középiskolába kerüljenek. De bizonyítsanak a tények is. Az Egyesült Államok évtizedek óta alapos felméréseket végez arról, hogyan vizsgáztak az életben a különböző bevándorló etnikumok. Ebből az derül ki, hogy ebben a században három olyan etnikum volt, amelyik az életben a már ott született angolszászoknál is jobban vizsgázott: az európai zsidók, az 56-os magyarok és a távol-keletiek.
b) A magyar pedagógusok kiváló munkát végeznek. 1996-ban publikálta az UNESCO fennállásának legnagyobb felmérését. 47 országban 1,4 millió 13 éves diák felkészültségét mérték fel a reáltárgyakból. A magyar diákok a csehekkel közösen megelőztek minden EU-országot és az Egyesült Államokat. Náluk is jobb eredményt csak a távol-keleti sikerországok diákjai értek el. A középfokú matematikai oktatásban szuperhatalom vagyunk. Mindezt a versenytársainknál sokkal olcsóbban, sokkal rosszabbul fizetett pedagógusokkal értük el. Mi ötödnyi pénzből képezünk jobb orvosokat, mint az Egyesült Államok vagy Norvégia. A Pécsett diplomázó amerikai és norvég orvosok otthon a munkájukban az átlagosnál jobb eredményeket érnek el. Nem véletlenül küldik ide a gyermekeiket: itt jó és nagyon olcsó a képzés, annak ellenére, hogy ők a teljes költséget megfizetik.
A magyar oktatási rendszer vitathatatlanul olcsón és jól működik. Ezért nincs jobb befektetés, mint az oktatás fejlesztése, a pedagógusok jobb megfizetése, az iskolák jobb felszerelése.
Ha a magyar gazdaság az oktatásunk szintjén működne, a reálbérek a jelenleginek a többszörösén állhatnának, az EU kopogtatna havonta nálunk, hogy adjuk már be a belépési kérelmünket, azonnal felvesznek.
A jó iskolarendszer az életre nevel. Ezért először azt kell látnunk, hogy mit vár el a következő generációktól majd az élet. Minél több vállalkozó szellemet. A jelen és a belátható jövő legnagyobb gazdasági változását az jelenti, hogy a piacra termelés rovására egyre nő a megrendelésre való termelés, azaz a szolgáltatás. Ma már a klasszikus értelemben vett szolgáltatások értéke is jelentősen meghaladja az ipari és a mezőgazdasági termelését. De ennél is nagyobb az a változás, ami az iparon belül zajlik.
Ma egy gépkocsira az autógyárban 16-20 órai munkát fordítanak. Körülbelül ennyi munkaidő jut a termelést bonyolító adminisztrációra. Ezzel szemben a beszállítók ráfordítása meghaladja az 1000 munkaórát. Márpedig a beszállító lényegében szolgáltató, aki megrendelésre, órára, percre pontosan szállít.
Ma a szerszámgépek nagy többsége célgép, amelyet a megrendelő kívánságaihoz igazítva szállítanak le. A modern gazdaságban a termelés 90 százalékában előbb történik az adásvétel, aztán a termelés. Ellentétben a klasszikus kapitalizmussal, amikor fordított volt az arány. Ebben a szolgáltató társadalomban a szellemi tőke nagyobb és fontosabb, mint a fizikai tőke, és ezen belül a vállalkozó szellem lesz a vezető. A jövőben az a társadalom fog jobban boldogulni, amelyben ez erősebb lesz. Természetesen a vállalkozói szellem nem sokat ér a megfelelő szaktudás nélkül, de ennek a fordítottja is igaz.
A magyar iskolarendszer nagyon hatékony a szakmai képzésben, de el van maradva a vállalkozói szellem fejlesztésében. A jövő iskolareformjának ezt kell erősítenie.
Miért vált jellemzővé, hogy a magyar oktatási rendszer kiváló a szakképzésben, de nem elég erős az életrevalóság fejlesztésében? A pedagógusok közé évszázadok óta a népi értelmiség legjobbjai verbuválódtak, akiknek a szemében maga az erkölcs és a tudás volt a legfőbb érték. Akiben volt vállalkozó szellem, az eleve nem is ment pedagógusnak, hiszen tudta, hogy a képesítéséhez viszonyítva mindig ez volt és máig is ez maradt a legrosszabbul megfizetett szakma. Ugyanakkor kevés országnak volt olyan jó pedagógusi kara, mint Magyarországnak.
Oktatási rendszerünk a nyugati puritanizmuson nevelkedett, alapvetően porosz maradt, sokkal nagyobb súlyt helyezett a tárgyi tudásra, mint az életrevalóságra. A magyar államnak is ilyen iskolára volt szüksége egészen a rendszerváltásig. Az iskolától azt várta el a hatalom, hogy mindenki tudjon írni és olvasni, a tanulók legjava egy-két százalékából pedig papokat, pedagógusokat és köztisztviselőket képezzenek, akikkel szemben a fő követelmény az erkölcsösség és a tudás legyen. A javukra szolgált, hogy eleve irtóztak minden vállalkozástól, azt alacsonyabb rendű munkának tartották. Az iskolarendszer ezt az elvárást kiválóan teljesítette. Az így kiképzett magyar köztisztviselő mind becsületességben, mind szakértelemben irigylésre méltó volt.
A szocialista rendszernek ugyan megsokszorozódott az értelmiséggel szembeni mennyiségi és a szakmai tudás, sokoldalúság iránti igénye, azonban továbbra sem igényelte a vállalkozó szellemet.
Így köszöntött ránk a rendszerváltás, amelynek során a vállalkozók országa lettünk. A vitatható gazdaságpolitika rövid pár év alatt másfél millió embertől vette el a biztos állást. Többségüket arra kényszerítette, hogy vállalkozással próbálkozzanak. Erre a viharos változásra az iskolarendszer nem készítette fel a lakosságot. Sok százezer családnak a rászakadt kényszerhelyzetben, felnőtt fejjel a gyakorlatban kellett megtanulnia a vállalkozást. Pedig ez csak akkor válik készséggé, ha gyermekkorban kezdődik, hasonlóképpen a legtöbb sporthoz vagy a zenei tehetség kibontakozásához, ez is csak akkor lehet sikeres, ha gyermekfejjel elsajátítják.
