Rókusfalvy Pál
A nevelés - erkölcsi nevelés is
|
Tanulmányában a szerző az emberről, annak fejlődéséről és fejlesztéséről szóló tudományok - a pszichológia, az etika és a pedagógia - alapkérdéseinek természettudományos megközelítésére törekszik. Álláspontja szerint az etikai értéktartalmakat nem valamely eszmerendszer határozza meg, hanem azok az élet és az emberi természet valóságából eredeztethetőek. Álláspontja szerint az etika kopernikuszi fordulatát Albert Schweitzer teremtette meg, az élettisztelet etikájával, amelynek lényege, hogy az élet él és élni akar. A nevelés ebben a megközelítésben olyan tevékenység, amely teret enged a természet törvényeinek. |
A mai globális válság - dzsinn-effektus
Az erkölcsi nevelésről kialakított felfogásunk egyetlen mondatban összefoglalható. Az élő erkölcsre1 szükség van, de külön erkölcsi nevelésre nincsen szükség, helyesebben szólva: nem is lehetséges. Tekintve, hogy ez a megállapítás ma többféleképpen is félreérthető, ezért bővebben kifejtjük. Az alapkérdés ez: miben áll az ember erkölcsisége, és hogyan segíthető kibontakozása? A kérdés megválaszolása létfontosságú. Emberhez méltó fennmaradásunk múlik ezen.
Napjainkban egyetlen ember sincsen már abban a helyzetben, hogy önmaga és embertársainak megkárosítása nélkül, a Földön lévő minden élet végső elpusztításához való hozzájárulás nélkül választhatna: etikus lesz-e vagy sem. Ez nem valódi, ez életellenes alternatíva. A globalizmus a dolgok hézagmentes logikájával érvényesül. A sűrűsödő helyi válságok globális válsággá válnak, s a különböző halmozott válságok (gazdasági, szociális, egészségügyi, értékválság stb.) csak egyetlen igazi válságnak, az ember válságának a tünetei. Az anyagi és emberi kölcsönhatások bonyolult működése valójában egyszerűen leírható:
- Az ember számos természeti folyamatot képes irányítani. (Téves nagyképűséggel a természet urának képzeli magát.)
- Az ember maga is része a természetnek. (Tudatlanságában nagyképűen természetfelettinek, de legalábbis a természettől eltérő világ különleges lényének tartja magát.)
- Az ember a saját természetét még nem ismeri eléggé, és ezért még nem eléggé ura önmagának.
Az eredmény: teljes, egészséges emberré fejlődésünk veszélyes fáziskésésbe került a saját magunk által kiváltott életpusztító folyamatok következtében. Ezt nevezhetjük a palackból kiszabadult dzsinn effektusának.
A megoldás is a bajok forrásánál lelhető meg: hozzá kell nőnünk a problémákhoz. Ehhez azonban gyökeresen meg kell változtatnunk szemléletmódunkat s ennek alapján a magatartásunkat is.
Ebben a tanulmányban először törekszem hazánkban elsőként - vélhetően nemzetközi viszonylatban is - az emberről, a fejlődéséről és a fejlesztéséről szóló pszichológia, etika és pedagógia alapkérdéseinek természettudományos megközelítésére, egységes alapú tárgyalására. Ugyanakkor az említett tudományokban külön-külön, nemzetközi és hazai viszonylatban több évtizedes előzményekre támaszkodhatunk. Ennek ellenére nem fog minket meglepni, ha érzelmi okokból egyesekben ellenállást váltanak ki bizonyos megállapításaink annak ellenére, hogy álláspontunkat tényszerűen törekszünk megfogalmazni, tehát bármely nemzethez, felekezethez tartozó ember számára elfogadhatóan. Mindez nem a mi igyekezetünkből fakad, hanem a tények szükségszerűségéből.
A probléma magva mindhárom tudományban ugyanaz: az ember lényegének a természete. A megoldás magva is mindhárom tudományban ugyanaz a fordulópont: az elvont fogalmi konstrukciók helyett az életnek és az emberi természetnek a lényegéből való kiindulás.
Az ember egységes, lelki természetű élőlény
Az ember lényegéről alkotott kép azért fontos, mert amilyen az emberről alkotott képünk, olyan a magatartásunk. Minél teljesebb és reálisabb az emberről alkotott képünk, annál kulturáltabb a magatartásunk s fordítva, ahogyan silányul az emberképünk, úgy durvul, embertelenedik magatartásunk.
Az ember lényegének, a "kicsoda az ember?" problémája évezredekre nyúlik vissza. A kérdéssel egyaránt foglalkoztak filozófusok és teológusok, valamint a legkülönbözőbb szaktudományok - antropológia, biológia és összehasonlító élettan, pszichológia, pszichiátria stb. - képviselői, ám az igazi problémára, a test és lélek kettősségének, valójában a léleknek a problémájára nem adtak választ. Ma nem is néznek szembe e kérdéssel, hanem egyszerűen megkerülik azt. A közelmúlt tudósai közül mindössze ketten foglalkoztak érdemben és eredményesen e problémával: a svájci Carl Gustav Jung (1946, 1961)2 és a magyar Várkonyi H. Dezső (1934, 1958)3. Munkáik alapján mi is kísérletet tettünk erre (Rókusfalvy Pál, 1993)4.
Az ember öntudatos lelki természete sok millió éves törzsfejlődésben alakult ki. A lélek természeti valóság. Filogeneziséről C. G. Jung így ír: "Amint fejlődéstörténetileg a tudat egy számunkra nem tudatos állapotból indult ki, ugyanúgy minden gyermek megismétli ezt a differenciálódást" (1961). Várkonyi Dezső 1958-ban az ember lelki természetét így írja le: "A lélekről vallott felfogásuknak a lényege az állományi egység elmélete. Az emberben a tevékenységeknek egyetlen alanya van és ez a testtel egyetlen állománnyá egyesült lélek. Ezzel az embert, viselkedéseit és cselekvéseit legjobban megmagyarázhatjuk. Ha a testet, lelket egymástól külön működő önálló ágensnek tekintjük, zavarba jövünk: ki az alanya az érzékelésnek, akarásnak stb.? Ezek alanya nem az önálló test és önálló lélek, mert a 'kapcsolat' csak módozat és nem hordozó alany. A hordozó az egységes emberi természet." Ez az egységes lelki természet abban az értelemben 'lélek' - fejti ki Várkonyi Dezső -, hogy az a tudatos és a nem tudatos, kiterjedéstelen belső életjelenségek végső hordozója (természetesen egyetlen szubsztanciát alkotva a testtel), azok összessége és közös sajátossága.
Az ember állati gyökereiben még tudattalan lelki folyamatai a filogenezisben és az ontogenezisben is azért tudatosulnak olyan lassan, azért olyan nehéz reális önismeretre jutni, mert a megismerő és a megismerendő ugyanaz. Az ember tehát igen bonyolult, de egységes, tudatosuló lelki természetű és cselekvésben tökéletesülhető élőlény. Az ebben az értelemben vett embernek a legmagasabb szinten integrált természettudománya a pszichológia.
Az etika: az ember fejlődéstörvénye
Az ember fejlődő lény. A fejlődés minden élőlényben természetes folyamat: a saját nembeli és egyedi lényegének kibontakozása, azaz mind nagyobb értékére emelkedése. Az összes élőlény közül az ember az egyetlen, amelyik a saját fejlődésébe - egészen a csírasejt befolyásolásáig - be tud avatkozni. Ezzel az ember mérhetetlen felelősséget vett magára, és fejlődése ettől erkölcsi problémává is vált.
Az erkölccsel kapcsolatban több körülmény is zavarja az embert. Sokunkat zavarja például, ha erkölcsi prédikációt kell végighallgatnunk, ha szüntelen tilalmakba ütközünk. Ellenérzést vált ki belőlünk, ha az erkölcsöt valami koronként vagy csoportonként változó viszonylagos követelményrendszernek tekintik. Az ilyen "jelzős" erkölcsök a jó és a gonosz viszonylagossá tételével a legnagyobb gaztettet is üdvös cselekedetté szentesíthetik a félrevezetett emberek számára. Az is zavar minket, hogy az erkölcs - még ha valamilyen nemes és egyetemesnek tekintett eszmerendszerből is vezetjük le - valami természetünktől idegen, külső kényszer, amelyet külön neveléssel kell meggyökereztetni, interiorizálni. Az ellenvetések indokoltak. Ezekre a következőt válaszoljuk.
Az erkölcsi szabályok, eszmények valóban értékkategóriák, de értéktartalmukat nem valamely eszmerendszer adja. Az eszme csak absztrakciója a valóságnak, csak másodlagos. Az etika értéktartalmát az élet és az emberi természet valósága adja. Az etikában a kopernikuszi fordulat kiindulópontja az élet rejtélyes lényegében van: az élet él, és élni akar. A fordulatot Albert Schweitzer5 tette meg az élet tiszteletének etikájával, amelynek természetes hajtóereje az élni akarás.
Az etika valósága az ember lénye, lényege maga. Az etika belső természeti törvény. Ebben a kérdésben egybecseng Albert Schweitzer és C. G. Jung6 véleménye. Jung ezt írja: "Meg kell valljam, hogy újra meg újra nehézséget jelent, ha filozófusokkal vagy teológusokkal erről a témáról beszélek. Számomra úgy tűnik, hogy ők nem a dologról, hanem csak az erre utaló szavakról, fogalmakról beszélnek." Schweitzer arra a kérdésre, hogy mi az összes eddigi etikák gyengéje, így válaszol: "A vallási és a filozófiai etikáké egyaránt abban rejlik, hogy az egyes embernél nem foglalkoznak közvetlenül és természetes módon a valósággal. Sokban mellébeszélnek. Nem foglalkoznak az egyes ember élményeivel." Az élmény pedig természete szerint egyértelműen életjelenség, pszichológiai jelenség. Ezt ugyan így nem fogalmazza meg, de evidenciaként így kezeli. Sajátos, hogy a két idézett szerző megközelítése tapasztalati, mindkettő orvos, ugyanakkor mindketten teológiailag képzettek és mélyen hívő emberek.
Schweitzer szerint nincsen tudományos, hanem csak gondolkodó etika van. "Etikusnak lenni annyi, mint igazul gondolkodni." A tudományban a gondolkodás mindig a külső valóság tényeit ragadja meg. Az etikában a gondolkodás önmagára van utalva, "csak magával az emberrel, annak belső oksági viszonyában lezajló önfejlődésével van dolga". Az etika az ember, mindig az egyes konkrét ember belső önfejlődésének a törvénye. Az ember csak a saját belső törvényét követve fejlődhet, csak így teljesedhet ki embersége, személyisége, csak így válhat etikus személyiséggé, gróf Széchenyi István kifejezésével, kiművelt emberfővé. S hogy miért oly lassú és nehéz előrehaladni az önmegismerésben és az etikus önmegvalósításban? Éppen ezért: mind a pszichológiában, mind az etikában a megismerő és a megismerendő, az alakító és az alakítandó ugyanaz a valóság, a csak töredékében tudatos és túlnyomó részében tudattalan lelki természetű ember.
Egy rövid tanulmányban lehetetlen kifejteni ezt a bennünk élő etikát. Csak néhány alapvonással kíséreljük meg érzékeltetni ennek elemi erejét és természetes egyetemességét.
Mi az etikai alapelv? Ez a jónak és a gonosznak, pontosabban a jónak az alapelve. Konkrétan, Albert Schweitzer megfogalmazásában: a jó az emberi élet, minden élet "anyagi és szellemi fenntartása, előmozdítása, törekvés azt a legnagyobb értékére emelni". A gonosz: az emberi élet "anyagi vagy szellemi megsemmisítése, akadályozása és bármiféle mulasztás azon törekvésünkben, hogy az életet legnagyobb értékére emeljük". Tehát a jó elmulasztása, hiánya is már gonoszság. Az életben nincsen értéksemleges helyzet. Az élet tiszteletének etikája hézagmentes etika: a legtöbb, amit egyáltalán képesek vagyunk megtenni, az egyszersmind a legkevesebb, amit meg kell tennünk. Nincsenek fokozatok, a minimum és a maximum egybeesik.
Ennek az etikának a tartalma a határtalanná váló cselekvő felelősség minden, a hatókörünkbe kerülő élettel szemben. Aki egyszer erre rádöbbent, abban ez a tudatosult belső törvény elemi erővel érvényesül s többé nem engedi el. Természetesen jut szóhoz minden megfontolásában, s szüntelenül a valósággal való szembesülésre kényszeríti. Az igazán etikussá vált ember nem tud nem etikus lenni. Tudja, hogy nemcsak a tetteiért felelős, hanem felelős a mulasztásaiért is, sőt azért a légkörért is, amit tetteivel vagy mulasztásával kiváltott. Erről feledkezünk meg a legtöbbször, pedig a fejlődésre ösztönző légkör és az építő (konstruktív) közvélemény formálása nagy jelentőségű, elemi kötelesség.
Hogyan halad előre bennünk ez a folyamat, mi jellemzi az etikus embert?
Ez az etika életigenlő, világigenlő. Az élet tiszteletére az élni akarásunk tudatosításával jutunk el. "A világigenlés és az életigenlés valamint az etika - írja Schweitzer - az élni akarásunkban adott. Ezek annak arányában válnak világossá, ahogyan élni akarásunk végiggondolja önmagát és a világhoz való viszonyát."
Az élni akarás a maga ösztönmivoltánál fogva értékmentes, pontosabban: egyetlen értéket érvényesít mindannyiunkban, a magunk életét. Ez azonban azt jelenti, hogy millió más élettel együtt élve, a minket mozgató élni akarás egyszerre építő és romboló erő. Ezzel a ténnyel kapcsolatos Jungnak egy kijelentése7: "Ma úgy tűnik, hogy minden, a teremtésben adott isteni erő az ember kezébe kerül. Az atomhasadással borzalmas hatalom került az ember kezébe... Ez a hatalom önmagában nem rossz. Azonban az ember kezében félelmetes hatalom, a gonosz ember kezében."
Ugyanakkor az embernek megvan az a képessége, hogy ezeket az egyszerre építő és romboló erőket az élet fenntartására és fejlesztésére egységbe kényszerítse. Ez a képességünk annak arányában bontakozik ki, hogy az önmagunkkal folytatott küzdelemben mennyire vagyunk hajlandók tudatosítani élni akarásunk lényegét és a minket körülvevő életekre (minden életre) gyakorolt hatását, egyre részletesebben, egyre teljesebb mélységben, egészében véve az egész világra vonatkoztatva. Élni akarásunk tudatosítása egyszerre követeli tőlünk az értelem metsző világosságát és az akarat sziklaszilárd bátorságát.
A gondolkodás az etikussá válás, a teljesebb emberségre jutás folyamatában túllép a tudat racionális határán és a tudattalan erők irracionális világával működik együtt. Akár Jung is írhatta volna ezeket a Schweitzer-mű Előbeszédében még az első világháború idején rótt sorokat: "Mily figyelemre méltó kör! A magát végiggondoló gondolkodás szükségszerűen jut el az irracionálishoz és a szubjektívhez: az etikus világ- és életigenléshez. Az ember és az emberiség létfeltételeinek megteremtésében a racionális viszont, azaz az ezen a területen objektívan célszerű, csak úgy valósítható meg, ha az egyes emberek az irracionális és a szubjektív működtetéséhez tartják magukat. A működtetés irracionális elve, amelyet a racionális gondolkodás ad a kezünkbe, az ember által kiváltott törekvéseknek egyetlen racionális és célszerű elve. Így jön elő egymásból a racionális és az irracionális, az objektív és a szubjektív és tér az egyik a másikába vissza. Csak ha ez a paradox reakció működik, akkor keletkeznek normális létfeltételek az emberek és az emberiség számára. Amennyiben ezt valami megzavarja, abnormális jön létre."
Az etikus ember minden élethelyzetében felelős egyéni döntés előtt áll. Számára nincsen erkölcsi kódex nyújtotta viszonylagos megoldás. Az ő etikája személyes és abszolút. Sem egy embertelen diktatúra, sem egy csupán bürokratikus gépezet nyomása nem ad felmentést a "parancsra tettem" vagy a "magasabb szempontok" ürügyével. Nincsen személy feletti erkölcs, csak személy feletti felelősség van (pl. a szülőé, a tanáré vagy bármilyen vezetőé), amelyet a maga tevékenységi körében, mindenkinek egyénileg kell vállalnia. Az élet megkárosítása, bármilyen közösségi érdekre hivatkozva is, vállalandó vétkesség marad. Az etika csak addig tart, ameddig az emberiesség.
Az etikus ember optimista, de nem a szó érzelmi, hanem a szó értékbeállítódásbeli, építő értelmében. Az optimizmus a valóság kendőzetlen megismerésével kezdődik és annak életépítően alakító törekvésével folytatódik. Az optimizmus az élni akarás ereje és erősítése, a pesszimizmus az élni akarás gyengesége és gyengítése. Az egyén és a közösség erkölcsi felőrlése mindig a pesszimizmus gerjesztésével, a destrukcióval kezdődik, mert az élni akarás hajszálgyökereit metszi el.
Az etikus ember naponta megküzd a saját emberségéért. Az élet tiszteletének etikája a cselekvő szeretet etikája.
Az etika lényege és az ember etikussá válásának folyamata arra is választ ad, hogyan segíthető az ember ebben a fejlődési folyamatában.
Az "erkölcsi nevelés" is - egészségre nevelés
A nevelés fejlesztő tevékenység: az ember nembeli és egyedi lényegét kibontakoztató, pontosabban kibontakozását segítő tevékenység.
Amint a fejlődés természeti folyamat, úgy a fejlesztés (a nevelés) is csak a fejlődés törvényeit követve hatékony. Az ember ugyan alakítható mesterségesen is egy bizonyos határig, de csak természeti lényegének súlyos megkárosítása árán. Az orvostudományban (a pszichiátriában) az erkölcsi defektusokban jelentkező személyiségtorzulás "moral insanity" néven már régóta pontosan leírható változatos kórforma. Ahogyan Jung fogalmaz: "az ember ugyan engedi magát egy beteg állattá idomítani, de nem egy ideális lénnyé"8. (Magyarul: dilettáns módon valamit tönkretenni mindig könnyebb, mint valamit maradandóan építeni.) A nevelés funkcionális értelmezése a teljes embert (személyiséget), tudattalan folyamatainkat és erőinket is figyelembe kell vegye. Így érthető Jung előző gondolatának folytatása: "a legjobb nevelési vagy kezelési eredményt ott érjük el, ahol a tudattalan kooperál velünk, azaz beavatkozásunk célja a tudattalan fejlődési tendenciájával egybeesik, s megfordítva, módszereink ott mondanak csődöt, ahol a természet nem jön a segítségünkre".
A nevelés alapvetően és egyidejűleg kettőt jelent:
- a fejlődést eredményező tevékenység ösztönzését és irányítását, valamint
- a fejlesztő tárgyi és emberi környezet biztosítását.
Ily módon a nevelés egyszerre ösztönzés és kedvezőtlen hatás elhárítása, megelőzés és javítás, valamint miliőteremtés a természetes fejlődés érdekében. Ebben az egész társadalom részt vesz, s ez a tény az alapja annak, hogy a gyermekek és az ifjúság fejlődéséért az egész felnőtt társadalom (kivétel nélkül minden egyes felnőtt) egyetemes nevelői felelősséget hordoz, az is, aki erre nem gondol, vagy ezt nem akarja vállalni.
Nevelni csak az tud, aki maga is fejlődő ember. Ez a pedagógiai hatékonyság és hitelesség feltétele.
Az élettisztelet etikája alapján csak egyféle nevelés van: minden embert, minden egyes gyermeket, tanítványunkat önmaga legnagyobb értékének elérésére segítő fejlesztés. Csak jó nevelés van, mert ha nem az, akkor nem nevelés. Az életben nincsen értéksemleges vákuum: a legkisebb mulasztás is romboló hatású. A nevelésben - miként az etikában - nincsenek minőségi fokozatok: az elérhető legtöbb egyszersmind a legkevesebb, amit meg kell tegyünk. A nevelési eszmény nem cél, hanem irány, út, nem a tökéletesség állapota, hanem a tökéletesedés, az arra való szüntelen törekvés folyamata9. A nevelési eszmény: a tökéletesedő ember; az emberségét, azaz a saját nembeli és egyedi lényegét mindjobban kibontakoztató, azért cselekvő, küzdő ember. S a pedagógus az az ember, aki a saját emberségéből építi a rábízott gyermekek, fiatalok emberségét. Másból és többre nem is képes.
Az ember egészként működik. Az egészséget (s betegséget) gyökeresen újra kell értelmezni. Az egészség az ember teljes és egységes értelemben vett egész-ségét, működőképességét és fejlődőképességét, a kiteljesedő életet jelenti. Ahogyan a jó hiánya is már gonoszság, úgy az egészség hiánya is már betegség (s nem megfordítva!). A nevelésnek tehát csak egyetlen feladata van, lehet: egészségre nevelés. Egyébként Imre Sándor már 1924-25-ben tartott előadás-sorozatában mondotta: "Az ember egység; ... Minden nevelőnek az az egyik legfőbb tudnivalója, hogy az ember testi-lelki egysége és a lelki élet egysége következtében nincsen külön testi, külön értelmi, külön erkölcsi nevelés, hanem csak nevelés van."10 Hasonló értelmezésre jut Kelemen László is pedagógiai-pszichológiai kézikönyvében a pedagógiai hatás totalitástörvényében: mindig a nevelő egész személyisége hat a tanuló egész személyiségére.11
Az egészséges ember tehát etikus is, az etikus ember egyszersmind értelmesen gondolkodó és testileg is erős, s az ember csak akkor válik egészségessé, ha szüntelenül tökéletesedő ember. Ugyanaz az ember, az EMBER, csak különböző nézőpontból vizsgáljuk. Ezért fogalmaztuk meg a tényeknek ezt az egybeeső átfedését úgy, hogy az "erkölcsi nevelés" is egészségre nevelés. A megállapítást meg is fordíthatjuk: az egészségre nevelés egyszersmind etikussá nevelés is. Vagyis a nevelésben mint pedagógiai kölcsönhatásban mindig a nevelő és a nevelt teljes személyisége nyilvánul meg. A hatás eredménye azonban mindig konkrét - például etikai - súlypontú, attól függően, hogy a nevelt aktuális cselekvése milyen konkrét pszichológiai funkciókat fejlesztett.
Az élettisztelő erkölcsiség kibontakozását - az etika korábban ismertetett lényegénél fogva - cselekvéses tartalmi mozzanatok segítik, azaz tartalmi mozzanatokkal átszőtt cselekvési elvek. Tehát nem etikai ismeretekről, még kevésbé megmerevedett erkölcsi dogmákról van szó. (Természetesen nem tekintjük ilyennek a Biblia ószövetségi részéből a tízparancsolatot, amelynek a parancsolatai nagyobb részt ugyan tiltó formában, de az élet tiszteletének etikája szempontjából is alapvető cselekvési elvek.) Az emberi élet kimeríthetetlen helyzetgazdagsága és szüntelen változása szétfeszíti a rögzült megoldási sémákat és egyedi utakon állandóan alkotó alkalmazkodással kényszerít az életértékek megvalósítására. Tudjuk jól, hogy a pedagógiának ez az útja még járatlan, azonban azt is világosan látjuk, az élet cselekvő tiszteletének utat vágni létkérdés.
Néhány támpontot már pontosan meg tudunk nevezni.
- A fejlődésélettan egyik ismert törvénye a struktúra és a funkció egységének a törvénye. A gyermek fejlődésében az élőt folytatva jutunk el a lelkihez. A személyiség fejlődésének egyik alaptörvénye a cselekvés törvénye: az ember csak a neki megfelelő cselekvések felelős gyakorlásában fejlődik. Etikussá az ember kizárólag tudatos (vagy tudatosuló) cselekvéseken keresztül fejlődhet. Ez nincsen ellentétben azon életkori sajátosság figyelembevételének szükségességével, mely szerint a kisgyermeket előbb szoktatjuk, azután tudatosítjuk tapasztalatait.
- Az első legfontosabb tennivalónk az etika saját motivációs bázisának az aktivizálása: az élni akarás tudatosítása, erősítése, valamint egyre hatékonyabb, értéképítő szabályozása. Ennek két legfontosabb eszköze - szintén kisgyermekkortól kezdve - a valósággal szüntelenül szembesülő önértékérzés és a gondolkodás fejlesztése. Ezek az alapjai a reálissá váló és maradó önismeretnek, valamint a másokra tekintettel levő önkorlátozást is magában foglaló önérvényesítésnek.
- Az élni akarás tudatosításával együtt jár - a színtereinek gazdagsága kimeríthetetlen - a magunk és mások életéért való felelősség gyakorlása. Ezen a széles spektrumú területen a fejlesztés fokozatait jelentik a személyes és a személyfeletti felelősség, az emberi és más élőlények iránti felelősség gyakorlása. Ez egyébként a globálissá váló környezetvédelem igazi, emberi biztosítéka.
- A felelős cselekvési tapasztalatok alakítják, gyarapítják és szilárdítják meg a pozitív érzelmekkel és tudattalan erőkkel is átszőtt életértékek rendszerét. Ezek konstruktív életeszménnyé szerveződnek, s biztos iránytűként működnek, ha egy igazul gondolkodó ifjúban szikrát fognak. Ez a szilárd értékrendszer fontos feltétel a következő folyamat tudatosításában és szabályozásában. Ez a tudatos és a tudattalan folyamatok kölcsönhatásának egyik fontos területe és a tudattalan erőkkel való építő együttműködés egyik legnehezebb problémája.
- A jó és a gonosz - kivétel nélkül mindannyiunkban - együtt és egyszerre van jelen. A gonosz nem valamely misztikus és önálló lény bennünk, hanem az életvezetésünk számára ellenséges, saját tulajdonságaink. Többnyire tudattalanok, s ezért nagyon nehezen kezelhetők. Jung ezek együttesét árnyékszemélyiségnek nevezi. Etikussá válásunkban nem a gonosz elfojtása a megoldás, hanem e negatív tulajdonságok olyan integrációja, amely személyiségünkben az élet fejlődését szolgálja.12
Az ember etikussá válása végső összefoglalásban a saját belső fejlődéstörvényének a felismerését és követését jelenti. Csak így teljesedhetünk ki igazi személyiséggé. "Az ember olyan mértékben hibázza el az életét - írja Jung -, amennyire hűtlen a saját törvényéhez, s így nem válik személyiséggé."13
Ha az emberek egyéni élettörvényének feltárásán alapuló pedagógiát valóban természettudományként kívánjuk művelni - már pedig csak így válik hatékonnyá -, akkor azt még nagyon sokáig kell a többi embertudomány köldökzsinórján keresztül életképessé táplálni. Ez a pedagógia tárgyának és feladatának valós bonyolultságából fakad.
Mi az embertudományokban - jelesül a pszichológiában, az etikában és a pedagógiában - az előrehaladás legfőbb akadálya és legfőbb feltétele?
A kopernikuszi fordulat: az ember lényegéből kiinduló természettudományok
Valójában egy nagyon bonyolult tudományelméleti problémával állunk szemben: a filozófia és a szaktudományok, a "természet-" és a "társadalomtudományok" viszonyának a kérdésével.
A helyzet groteszk. Az ember egységes egész. Az lenne természetes, hogy a vele foglalkozó tudomány is ilyen legyen. Ehelyett éppen a tudományos felfogás csinál belőle többlényegű, hasadt lényt. Az ember létének végső kérdéseivel, a "szellemével" a filozófia bizonyításra nem szoruló spekulatív a priori (eleve létezőnek feltételezett) fogalmakkal és elvek szerint foglalkozik. Tapasztalatilag megragadhatónak tekintik a testi felépítését és szervi életfolyamatait, s ezért az ezekkel foglalkozó anatómiát, fiziológiát, biológiát természettudománynak tekintik. A XVIII. század óta ugyancsak tapasztalatilag vizsgálhatók az ember legfinomabb szabályozását végző életfunkciók, a lelki jelenségek, a "lélek", de tudományát még ma is sokan csak társadalomtudománynak tartják.
E problémának csupán vázlatos kifejtése és megoldási kísérlete is önálló könyvet töltene meg. Mi tapasztalati alapon maradva egy rövid gondolatmenetben csupán a szemléletváltás lényegét törekszünk megértetni.
Valamennyi tudományt az emberi gondolkodás (egy tudatos lelki folyamat) hozta létre. A filozofálás kezdetben elementáris erejű gondolkodás, szellemi küzdelem volt az emberi lét végső kérdéseiről, s később merevedett iskolák közötti vitákká, majd a filozófia az egyetemeken filozófiatörténetté vált. A szaktudományokban a gondolkodásnak viszonylag "egyszerű" dolga volt, mivel a külső világ jelenségeit s azok összefüggéseit vizsgálta. A realitás problémája igazán akkor vetődött fel, amikor a gondolkodás önmagára irányult, a kiterjedés nélküli lelki folyamatokra. Az ismeretelméleti idealizmus ekkor magát a külső valóságot kérdőjelezi meg, hiszen csak észleleti képeink léteznek. Várkonyi Dezső kritikai realizmusában14 briliáns logikával mutat rá, hogy miért van szükség egy "transzcendens minimum" felvételére - ezen a tudattényeken kívüli külső valóságot érti -, hogy a realitásproblémát megoldjuk. Ez volt az ismeretelméleti feltétele annak, hogy a lelki jelenségeknek, az embernek a lelki természetű lényegét lételméleti realitásként kezelhessük. Ez volt az az archimedesi pont, ahonnan a megfoghatatlant megragadjuk, vagyis a tudat önmagát valóságként teszi saját tudata tárgyává. (Bár a hasonlat sántít, a feladat nehézségét valamelyest érzékelteti: a szem mindent lát, kivéve önmagát.)
Ebből ered minden ellenállás a lelki, az emberi tényezőkkel foglalkozó tudományokkal szemben. Innen származik a valójában tudatlanságra valló gőg és lenézés a "természettudományok" egyes képviselői részéről. Az ellenállásnak, pontosabban az ember lényegének a megismerésében és önmaga nevelésében (a nevelő csak felkészít és ösztönöz az önnevelésre; én-nel, szabad akarattal rendelkező lényt csak önmaga tudja működtetni) a nagyon lassú előrehaladásnak valójában egyszerű oka van: maga az ember. Ezekben a tudományokban a gondolkodás önmagára irányul, tehát ezekben a tudományokban a megismerendő és a megismerő, az alakítandó és az alakító ugyanaz.
A pszichológia mint az önismeret tudománya csak a tudatos reflexióban (visszahajlásban) ismeri, hódítja meg kezdetben tudattalan természetét. Az etikában a gondolkodás az ösztönös élni akarás irracionális mélységéig hatol le, hogy önmaga belső fejlődéstörvényét, saját útját önmaga mélyszemélyisége (Selbstje) felé feltárja. A pedagógiában az egyre jobban felismert úton a fejlesztésközpontú gondolkodás hatol egyre közelebb a teljes emberség felé. Mindhárom tudomány az ember lényegének, fejlődéstörvényének és fejlesztésének gondolkodásban és cselekvésben megnyilvánuló természettudománya. Mindhárom tudományban az ember csak olyan mértékben képes előrehaladni, amennyire önismeretre jut, etikussá válik és személyisége fejlődik. Más természettudományokban ez sokkal könnyebb; a virágnemesítéshez például a kertésznek nem kell díszkaktusszá átlényegülnie, hogy megismerje, kidolgozza ennek technológiáját.
Az ember fejlődése és fejlesztése tudományai közül az etikának kulcsszerepe van. Ha valaki a saját belső fejlődéstörvényét kezdi felismerni, az már könnyebben halad előre az etikus önmegvalósítás útján. Anélkül nem tud. Egyáltalán, bármilyen tudományos kérdésfeltevésnek etikai kiinduló feltétele van: csak akkor van értelme, ha igaz emberek igaz ismereteket vetnek egybe.
A tudás és a hit metszőpontjában: az Isten képét viselő ember
Az erkölcsi nevelésről szóló tanulmányunkban álláspontunkat egyetlen kérdés köré csoportosítva mutattuk be: Miben áll az ember erkölcsisége, és hogyan segíthető kibontakozása? Gondolatvezetésünket most akkor visszük végig, ha az etika bennünk levő végső természeti gyökereit is sejtetni tudjuk. Csak sejtetni, mert az élet titkainak feltárásával értelmünk egyre újabb titkokra bukkan. Növekvő szerénységünk pedig ezek láttán hatékonyabban ösztönöz a megismerésre, mint a mindent tudni vélés korlátoltsága.
Az ember etikussá válásának folyamatában gondolkodásával egyre mélyebbre hatol élni akarása természetének a megismerésében és felismeri - mint korábban idéztük - a racionális tudatos és az irracionális tudattalan folyamatok fejlesztő körforgását. Ameddig ebben eljuthatunk, ezt a határélményt, ezt a tapasztalatot Schweitzer így írja le: "A világigenlésben, az életigenlésben és az etikában ugyanis a bennem megnyilvánuló egyetemes életakarat akaratát teljesítem. Életemet Istenben élem, a titokzatos, etikus Istenszemélyiségben, akit így a világban nem ismerek meg, hanem csupán mint titokzatos akaratot élek át magamban." A vallás, a hit szavaival ilyenkor a zsidó-keresztény kultúrkörben az "Isten képére teremtett emberről" beszélünk. Jung is, bár hívő ember, szintén a gyógyító orvos tapasztalati elemzésével kezeli a problémát és az ember kollektív tudattalan erői közül felszínre törő istenképet archetípusnak (ősképnek, őserőnek) nevezi: "Következésképpen: ha Istent archetípusnak nevezzük el, azzal még semmit sem fejtettünk ki tulajdonképpeni lényéről. Csak éppen beismerjük, hogy lelkünk már a tudat előtti korszakban magán viselte az ő 'keze nyomát', ezért Isten semmiképpen nem tekinthető a tudat kitalálásának. Ezáltal nemcsak hogy nem távolítjuk el magunktól és nem is tesszük félre az Isten képét, hanem éppen a megtapasztalhatósághoz közelítjük."15
Amikor az ember egy tudományos probléma oldozgatása közben a hit dolgaival kerül kapcsolatba, fontos, hogy világosan tudjon eligazodni, és pontosan tudja, mikor melyik funkciójának enged teret. Manapság különösen fontos, hogy a tudást és a hitet megkülönböztessük és ugyanakkor világosan lássuk, hogy a két funkció egyaránt fejlett, együttes működése biztosítja az ember egészséges életvezetését. Jung erről a "Jelen és jövő" című tanulmányában így ír: "A hit és a tudás szétválasztása olyan tudathasadási tünet, amely az újabb kor zavart szellemi állapotát jellemzi."16 Személyes felfogásunk erről a következő.
A hit és a tudás ugyanazon valóság eltérő dimenzióinak egymást kiegészítő funkciói. A hit a tudás mellett - a legnagyobb tudás mellett is! - az a tudattalanban gyökerező s adományként kapott, rajtunk uralkodó bizonyosság, amellyel az istenkép alapját tevő Isten valóságával kapcsolatba kerülök. A tudománynak és a teológiának mint a megismerés és a hit foglalatának következésképpen eltérő dimenziói vannak. A megismerés mindig a mában adott valóságból kiindulva segít a jövőt építő embernek. A hit a végső dolgokra szegezve tekintetünket - sub specie aeternitatis - segít az arasznyi létben megkapaszkodni. Az egyes ember s a közösség is csak akkor válik újra normálissá, egészségessé, etikussá, ha benne a hit és a tudás újra összhangba kerül - főként az értelmiségben. Ekkor életkörülményei is javulni fognak.
Napjainkban kezdjük tömegesen és mindenféle szempontból észlelni a dzsinn-effektust, az általunk kiváltott globális életpusztítást. Ez Magyarországot sem kerülte el. Ha van még lehetősége az embernek arra, hogy elkerülje a katasztrófát, akkor erre egyetlen módja van: ledolgozza önmaga fejlődésében a fáziskésést, s hozzánő az önmaga kiváltotta problémák megoldásához a világban, Magyarországon és a saját családjában, munkakörében. Az élet tiszteletének etikája nem tömegmozgalom. Megújuló élet mindig csak az egyes, megújuló emberből indul ki, és terjed át a másik emberbe. S most már megértjük: az Isten képét viselő emberből az Isten képét viselő másik emberbe.
