2003. áprilisi számunkban beszélgetést közöltünk az általános iskolák első évfolyamán végzett DIFER-mérés tapasztalatairól, fogadtatásáról. W. Mikó Magdolna ehhez a beszélgetéshez szól hozzá. Véleménye szerint a Nagy József által kidolgozott eljárás jó, de nem szabad óvodás vagy az óvodából épp kilépett gyerekek körében alkalmazni.
Nagy József egyetemi tanár A DIFER (Diagnosztikus Fejlődésvizsgáló-rendszer) vizsgálat tartalma című előadása s a témában folytatott pódiumbeszélgetés élénk érdeklődést váltott ki a részt vevő óvodapedagógusok körében.
Sokan úgy vélekedtek, hogy ez a továbbképzés talán nem is nekik szólt. Miért?
Az óvodai minőségbiztosítási rendszerek készítése során igen nagy vitákat kavart a „mérés” fogalmának értelmezése. Már a kérdés – „Mérés az óvodában” – berzenkedést váltott ki az óvónők körében. Mérni kell az óvodában? Mit kell mérni? Ki mérjen? Milyen módszerekkel, hogyan mérjünk?
Nem véletlen tehát, hogy a téma meghirdetése felkeltette az érdeklődést, s a fórumon megtelt az Ady Endre Művelődési Ház színházterme.
Engedtessék meg néhány megjegyzés!
Az óvodapedagógusok tanulmányaik során több diszciplína keretében is foglalkoznak a nevelés fogalmával, a pedagógiai munka lényegével. A nevelés céltudatosságával, tervezhetőségével, azzal, hogy a nevelés eredményét távolabbi célok formájában fogalmazzuk meg, majd konkrét feladatok megvalósításával érjük el azt. Hogy munkánk során folyamatosan figyeljük, „ellenőrizzük” a célhoz vezető út folyamán teljesítendő feladatok megvalósítását. Megvizsgáljuk, hogy a kitűzött feladatokat teljesítettük-e, azaz „mérjük”, „értékeljük” pedagógiai munkánkat, s az értékelés eredménye szerint tűzzük ki az újabb, a soron következő részfeladatokat. Az ellenőrzés, mérés, értékelés (a visszacsatolás) a nevelőmunka lényeges eleme. E nélkül nem képzelhető el az óvodai, iskolai nevelő-oktató tevékenység.
A Méréses módszerek a pedagógiában című könyv a hetvenes évek óta kötelező alapirodalom a pedagógusképző intézményekben.
Az óvónők jól felkészültek, sok pedagógiai, pszichológiai ismerettel rendelkeznek, s a gyakorlat is mutatja felkészültségük magas szintjét. Úgy tűnik azonban, hogy a minőségbiztosítási rendszer lényegét kutatva nem ismernek rá a „tervezés, ellenőrzés, mérés, értékelés” ismert pedagógiai fogalmára, s a minőségbiztosítási rendszer készítésekor nem tudják behelyettesíteni azokat a megfelelő helyre.
Az említett továbbképzés nem segített igazán az eligazodásban. Miért?
Minden óvónő tudja, s az óvodai dokumentumokban is szerepel, hogy az óvoda nevelőintézmény, melynek funkciója a gyermekek óvása, védelme, személyiségfejlődésük segítése, fejlesztésük megvalósítása a családdal együtt.
Az óvodák helyi programjaikban – az alapprogrammal összhangban – megfogalmazzák nevelési célkitűzéseiket, melyek gyakorlati megvalósítása jelenti az óvodákban a minőségbiztosítást. A nevelőtevékenység eredménye azonban nehezen „mérhető”, számokkal, statisztikai adatokkal nehéz kimutatni az óvoda, az óvónő által befektetett munka eredményét. A gyermekeket igen sokféle hatás éri egyidejűleg. Ezek a hatások segítik vagy gátolják a fejlődésüket. Nehéz lenne azonban kimutatni, hogy melyik hatásnak milyen konkrét eredményei vannak. Nehéz megvizsgálni az óvodába kerülő kisgyermek fejlettségi szintjét, hiszen a fejlettségi szint maga is összetett, bonyolult, sok tényezőt magában rejtő fogalom. Pedig ha fejleszteni akarjuk a gyermeket, meg kell ismerni a személyiségét éppúgy, mint fejlődésének ütemét, menetét s a rá zúduló hatások összességét az óvodába lépés idején – a bemeneti szintet –, hogy össze lehessen vetni majd az óvodai nevelés végeredményével, a kimeneti szinttel.
A „felmérés” különösen az óvodai nevelés kimeneti oldalának megítélése során válik izgalmassá, azaz az iskolai életre való felkészültségi szint megállapításakor.
Az érvényben lévő szabályozások világosan és egyértelműen meghatározzák az iskolaérettség megállapításával kapcsolatos teendőket, az óvónők és a szakszolgálatok hatáskörét.
Az iskolaérettség megállapítását a óvodapedagógus kompetenciakörébe utalják. Helyesen! Az az óvodapedagógus, aki két-három, esetleg négy éven át nevelte a gyermeket, figyelte és segítette fejlődését, minden különösebb „mérés”, „vizsgálat” nélkül, saját folyamatos feljegyzései alapján nagy biztonsággal meg tudja állapítani, elég fejlett-e a gyermek az iskolai élet megkezdéséhez.
Természetesen ehhez ismerni kell az iskolaérettség kritériumait, az iskolai követelményeket és a gyerekek életkori és egyéni sajátosságait egyaránt.
Ha az óvónő bizonytalan valamelyik iskolaérettségi kritérium meglétében, szintjében, valamelyik tanulási képességcsoport fejlettségi fokában, akkor van szükség bizonyos vizsgálatok, mérések elvégzésére. E vizsgálatok metodikájával tanulmányaik során megismerkedtek a pedagógusok.
Ha az iskolaérettség megítélésében (például a gyermek ismeretének elégtelen volta miatt) bizonytalan az óvónő, vagy véleménye nem egyezik a gyermek szüleinek véleményével, akkor a szakszolgálat segítségét kérheti. A szakszolgálatoknál dolgozó pszichológusok, orvosok, gyógypedagógusok sajátos mérési módszerekkel vizsgálják meg a szülői kísérettel hozzájuk érkezett kisgyermeket, és ennek alapján alakítják ki szakvéleményüket.
Nagy József egyetemi tanár előadásában új vizsgálati módszerrel ismertette meg a hallgatóságot. Világosan beszélt arról, hogy egy általa irányított kutatócsoport kidolgozott egy tesztbatériát, amelyet Diagnosztikus Fejlődésvizsgáló Rendszernek (DIFER) neveztek el. Az eljárás segítségével képet kaphatnak az első osztályos gyermekek tanulási képességeinek szintjéről. Az egyes tanulók mérési eredményei és az országos átlag alapján láthatóvá válik, hogy mely képességek alakultak ki, milyen a fejlettségük foka, tehát alkalmas az analitikus és holisztikus minősítésre. Így az is világossá válik, hol kell változtatni a közoktatási rendszer alapfokának követelményeiben ahhoz, hogy az alsó tagozatból kikerült gyermekek alapképességei szilárdak és jó színvonalúak legyenek, azaz lehetővé váljon a kritériumorientált fejlesztés s ezzel az iskolai eredmények szintjének javítása, úgy, hogy a gyerekek terhelése ne emelkedjen, hanem csökkenjen.
Az elmúlt tanévben ezt a diagnosztikai vizsgáló módszert kipróbálták az első osztályokban. Véletlenszerű kiválasztás alapján az iskolában a tanítók végezték a méréseket az első osztályosok néhány százalékával. A vizsgálat menetéről, eredményeiről és buktatóiról tanítók, közoktatási szakértők számoltak be az előadás után.
A pódiumbeszélgetés tehát erről szólt. S ez jó, fontos, hogy az óvónők tudják, mi folyik az iskolák első osztályaiban, mi vár volt óvodásaikra. Azt is szükséges tudniuk, mely tanulási képességek fontosak az iskolában, s hogy ezeket az elemi képességeket hogyan lehet már az óvodában játékosan, tervszerűen fejleszteni.
Akkor mi a gond? Az értetlenséget az okozta, hogy a DIFER címe „Diagnosztikus fejlődésvizsgáló rendszer 4-8 éves gyermekek számára”. Márpedig a 4-5-6 éves gyermekek még óvodások. Akkor tehát az óvodásokat is mérni kell? Ez a mérés azonos az iskolaérettségi vizsgálattal? A PREFER-t1 is Nagy József dolgozta ki annak idején. Milyen kapcsolat van a kétféle mérés között?
Zavart okozott az is, hogy néhány integrált intézményben, ahol az óvoda szervezetileg az iskolához tartozik, az iskola igazgatója felvetette a DIFER óvodai alkalmazásának szükségességét. Máshol úgy merült fel a kérdés, hogy az óvónők ezzel a módszerrel mérjék fel az iskolaérettség fokát.
Egyértelműen le kell szögezni, hogy a DIFER nem óvodai vizsgáló módszer. Ne használják azt az óvodákban! Ezt Nagy József is és Vekerdy Tamás kolléga is kiemelte a kerekasztal-beszélgetés során.
Az óvodában a nevelés, az életkornak legjobban megfelelő játéktevékenység lehetőségének biztosítása a feladat. Az óvodában a gyerekek legyenek gyerekek! Ne a teljesítménykényszer legyen az úr. Az óvodában ezután is a gyerek érdekében történjék minden. Ahogy Rousseau írta: „A természet azt akarja, hogy a gyermekek gyermekek legyenek, mielőtt emberré lennének. Ha a rendet meg akarjuk fordítani, koraérett gyümölcsöt termelünk, mely soha be nem érik és meg nem ízesedik. Lesznek fiatal tudósaink és koravén gyermekeink.”
Az iskola vegye át az óvoda derűs légkörét, játékos módszereit, azt a szemléletet – amely az óvodában természetes –, hogy minden a gyermek érdekében történik, hogy ő a fontos és meghatározó, nem a tanterv, hogy a gyermeket az iskolában életkorának és fejlettségi szintjének megfelelően differenciáltan nevelni kell és nem túlterhelni.
Ha a DIFER olyan vizsgáló módszer, amely segít korrigálni a jelenlegi iskolarendszer hibáit, hozzájárul a gyermekek iskolai terheinek csökkentéséhez, a gyermekközpontú iskola kialakításához, akkor nagy szükség van rá, de nem az óvoda, hanem az iskola keretei között.