Szent-Györgyi Albert az ember kettős erkölcséről
„Ha valami csoda folytán, valamely más égitestről érkező lény arra kérne, magyarázzam meg neki, mi is az ember, nem torpedókat, mérges gázt, ágyúkat mutatnék neki. Elvinném a Louvre-ba, s megismertetném vele mindazt a szépséget, amelyet az ember alkotott. Majd elmesélném neki, hogy a legszebb szobrokat, mint a Milói Vénuszt, forgatható talapzatra szerelték, hogy a látogatók minden oldalról jól lássák. Azt is elmondanám, hogy egy idő után a múzeum vezetősége kénytelen volt leállítani a szobor forgatását... A közönség ugyanis, megfeledkezve a szobor szépségéről, oly sokszor és oly gyorsan forgatta, hogy szegény Vénusz beleszédült...”
Ilyen a valóságos ember: képes arra, hogy megteremtse az eszményi szépet, újra és újra megcsodálja, majd egy óvatlan pillanatban könnyelműen csupán játékszernek tekintse. Vajon képes-e megérteni az ember a bölcsesség szavát – teszi fel a kérdést Szent-Györgyi Albert –, hogy teremtett kultúráját felelősséggel őrizni, ápolni tudja, önpusztító hajlamát megszelídítse? A teremtő és pusztító ember dilemmája egyidős civilizációnkkal. Próféták, művészek, filozófusok figyelték és tették szóvá az emberi közösségeket fenyegető veszélyeket. A huszadik századtól a természettudósok kerültek abba a helyzetbe, hogy bizonyos veszélyeket különösen tisztán lássanak. Közülük többen őszinte bátorsággal közzé is tették gondolataikat, elsők között Szent-Györgyi Albert is, bár sajátos módon ez az írása akkor nem kapott nyilvánosságot. 1938-ban Liége-ben dolgozott vendégprofesszorként, és az első világháborút lezáró „fegyverszünet” évfordulóján, alig egy évvel a következő világégés előtt francia nyelven írta meg biológiai alapokon nyugvó történelmi esszéjét, amelyet az ifjúságnak ajánlott. A párizsi értelmiség nagy elismeréssel fogadta az írás morális és irodalmi értékét, „békés” időben biztosan meg is jelenhetett volna, de 1939 tavaszán Franciaországban már nem vállalkozott kiadó erre a feladatra. (Magyar nyelven csak 2001-ben került a mű a nyilvánosság elé.) A franciák úgy találhatták, hogy a tudós túlzott megértést mutat a németek iránt – Szent-Györgyi két évig dolgozott a harmincas években Németországban, és személyes élményeire támaszkodva mondta el véleményét -, továbbá írásában felelőssé tette az egykori győzteseket a készülődő háború miatt, akik „nem igazságosabb és egyenlőségre alapozott világot készítettek elő, hanem olyat, amelyben győztesek és legyőzöttek élnek egymás mellett”. Így maradt a kiadatlan kézirat Molnos-Müller Lipótnál, a Párizsi Magyar Tanulmányi Intézet igazgatójánál, aki a véletlenek összejátszása miatt sem Párizsban, sem később idehaza nem tudta személyesen visszaadni azt a szerzőnek. A kézirat a fiához, onnan Kristó Nagy Istvánhoz került, aki gyógyszerészhallgatóként még 1939-ben Szegeden ismerte meg Szent-Györgyi legendás alakját.
A Nobel-díjas tudóst háromféle érzés indította írásra: a félelem, a tehetetlenség és a felelősség. Szent-Györgyi szerint a tudomány korábban nem ismert hatalom részesévé tette az embert, ám még nincs birtokában kellő erkölcsi és értelmi képességnek, ezért válhatott a tudomány szédítő fejlődésével korunk minden nagy nyomorúságának alapjává. Ennek felismeréséből fakad a félelem és a felelősség. A természettudományok legutóbbi százötven éves fejlődése az egész világot „gigantikus gépezetté” tette, amely már nem egyénekből áll, hanem egységekbe gyúrt ősi és megzabolázatlan ösztönöktől hajtott tömegekből, s ezek a tömegek akkor válnak igazán veszélyessé, ha nincs vesztenivalójuk. Ez a félelem és a tehetetlenség érzésének forrása.
Tudós emberként Szent-Györgyi vélemények kereszttüzébe állítja a nézeteit. Vitatkozik, érvel, állít és cáfol, képzelt ellenfeleit őszinte tisztelettel, higgadt józansággal szólítva meg úgy, hogy mindvégig elkötelezettje marad a béke és az emberség ügyének. E békéltető sorok olvasásakor képes elhinni az olvasó, amit a mai polémiákban oly gyakran szem elől tévesztünk: „A stílus maga a gondolat.”
Szent-Györgyi elsőként arra keresi a választ, ki a felelős. Barátaival folytatott vitáiban gyakran elhangzik az az érv, hogy „mi jóhiszeműek vagyunk, mi csak békét és igazságot akarunk, s ha baj van, annak nem mi vagyunk az okai; a gonoszok mások, nem mi”. E vélemény szerint a jóakarat bizonyos nemzetek öröksége, melyből mások ki vannak zárva. A tudós elme szerint ez az érv tarthatatlan. Tizenkét évig élt és dolgozott sokféle országban, mindenféle rendű és rangú emberrel kapcsolatba került „munkanélkülitől a koronás főig”, a népet mindenütt egyformán jónak és békeszeretőnek találta. „Nem tudom elfogadni a világ fölosztását jó és rossz népekre.”
Mások az ember kettősségét úgy magyarázzák: „mi ártatlanok vagyunk, a politikusoké és a pártoké a felelősség, ők a bűnösök.” Ezt a feltevést nem lehet azzal cáfolni, hogy a politikusok tiszták, csakis azzal, hogy nem alkotnak külön „fajt”, közülünk kerülnek ki, s a rendszer a felelős, amely őket kiemeli és a helyükön tartja. A politikus – Szent-Györgyi szerint – olyan ember, aki nem lelkünk legnemesebb húrjain játszik, hanem azokon, amelyeket a legkönnyebb megszólaltatni, érzéseken, melyeket a legkönnyebb fölkavarni, mint a félelem, az önzés, a gyűlölet. Amit a politikus tesz, nem kárhoztatható, azt teszi, amit nekünk kellemes látni és hallani. A felelősök mi vagyunk.
Gyakran idézett vélemény, hogy a fegyvergyárosok a bűnösök, hiszen ők húznak hasznot a közélet zűrzavarából és embermilliók szenvedéséből. Szent-Györgyi szerint nem várható el egy gyárostól, hogy a termékét veszteséggel adja el, és az is természetes, hogy gyártanak fegyvert, hiszen van rá kereslet. Ma már azt is nehéz eldönteni, ki a fegyvergyáros, hiszen a háborúknak nemcsak hátországuk, de óriási háttértudományuk és -iparuk is van. „Mindannyian fegyverkereskedők lettünk, (...) az egész világ egy félelmetesen nagy fegyvergyárrá, iszonyatos halálgyárrá változott. A „leleplezéshez” kiemel egy aprócska tényt. Egy tudós barátja tizenegy országban vizsgálta meg az eladott gázálarcokat. Megállapította, hogy egyetlen egy sem nyújt védelmet a modern harci gázokkal szemben, a haszonszerzésen túl csak a kormányok lelkiismeretének megnyugtatására alkalmas.
Szemléletesen jeleníti meg a háborút mint egy folyamat állomását a biológus hasonlata: a betegség sem akkor kezdődik, amikor a láz hirtelen negyven fokra szökik. A háborúnak nem a béke az ellentéte, „békében” gazdasági és társadalmi hadviselés folyik. Védekező és támadó háborúról sincs értelme beszélni, csak fegyveresről és fegyvertelenről. A fegyverkezéssel a mélyben zajló baj válik láthatóvá, amint a láz is a lappangó, betegségokozó vírusok fölszaporodását jelzi. A baj korai felismerését az is nehezíti, hogy a legtöbb országban a sajtó a fegyvert gyártók kezében van, akik ezen keresztül teremtenek tömeges igényt a tömeggyilkos eszközök iránt. Ilyen látleletet rajzol elénk Szent-Györgyi Albert. A gyógyuláshoz javasolt terápia két kulcsszava a kollektív erkölcs és a nevelés.
Kiindulópontként meghatározza az egyéni erkölcs fogalmát: „...ne ölj, ha nem akarod, hogy téged is megöljenek; ne lopj, ha meg akarod tartani azt, amid van; ne hazudj, ha hinni akarsz másoknak; hagyj élni másokat, ha élni akarsz; adj, hogy neked is adjanak”. Törékeny emberségünket védő legerősebb pajzs a jóakarat, az udvarias magatartás, mások személyiségének a tisztelete, mert ezek az értékek teremtik meg a kapcsolatot az emberek harmonikus együttlétezéséhez, vagyis a békéhez.
Az egyén cselekedeteit az erkölcs szabja meg, mederben tartja, gátjaival korlátozza. A biológus értelmezése szerint az ember, mint minden élőlény, arra kódolt, hogy egyedi életét vigyázza és utódaival szolgálja fajának fönnmaradását. Ebből az következik, hogy természeténél fogva önző. Az emlősökhöz hasonlóan az emberben is megvannak az öröklött, illetve kialakulnak a magatartást befolyásoló feltételes reflexek. Ám a gondolkodás során képesek vagyunk összefüggéseket találni, cselekedeteinket ezek alapján tudjuk irányítani, elméleti úton tudunk benyomásokat és reflexeket létrehozni. A gyerekeknek elég az ördögről mesélnünk, hogy olyan benyomást keltsünk bennük, amely később is befolyásolja gondolkodásukat és cselekedetüket, anélkül, hogy valaha is találkoznának ördöggel. A tudattalanba süllyedt benyomások annál maradandóbbak, minél fiatalabb az egyén, amikor a szellemi ingereket még vita nélkül elfogadja, és ezek olyan erősen bevésődnek, hogy semmilyen logika nem képes kitörölni őket. Az erkölcsi parancsok ugyan logikai úton levezethetők, a logika ereje mégsem tudja féken tartani mélyből fakadó indulatainkat, mert sokkal erősebbek azok a gátlások, legyőzhetetlen reflexek, melyek gyerekkorunkban rögzültek és a neveléssel megerősítve a társadalom érdekeivel is összhangban állnak. Amikor a tudós az erkölcsöt reflexként írja le, nem lealacsonyítja azt, hanem a tudomány nyelvén fejezi ki. Így jut arra a következtetésre, hogy az erkölcs természetes cselekedeteket tilt, ezzel tesz bennünket emberivé. Erkölcsi gátlásaink nem velünk születettek, hanem szerzett, neveltetésünk során kialakított feltételes gátlások. A társadalom biztonsága nem az egyén logikájára épül, hanem öröklött, illetve szerzett reflexeinkre, amelyeket életünk során a „kultúra” a maga eszközeivel kortól és helytől függetlenül fékez, idomít bennünk, azzal a céllal, hogy a „született gyilkosokból és tolvajokból illedelmes egyénekké váljunk”.
Ha ez valóban így van, miért egyidős a háború az emberrel? Azért, mert hiányoznak belőlünk a kollektív gátlások azokkal szemben, akik nem tagjai a mi társadalmunknak, a mi nemzetünknek, a mi pártunknak. A kialakult hagyomány szerint más népekkel szemben nem tilos a gyilkosság, sőt, hősi erényként is dicsőíthető, a lopás a haza érdekében megengedett, üdvös cselekedet. Ha biztonságban akarod tudni népedet, halmozz fel fegyvereket, helyezd mindenek fölé ideológiádat. Ha az egyéni erkölcsi kódex lenne a politikai élet alapja, alighanem boldogabb világban élhetnénk. Másfelől viszont, ha a politikai kódexet alkalmaznánk a magánéletre, társadalmunk összeomlana, olyan barbárságba süllyedne, amilyenben ma a politika van. Az ember egyedileg és kis közösségeiben értelmes, méltányos, ám egy nemzet polgáraként esztelen ragadozó. A mai európai embernek szomorú tulajdonsága, hogy nem bízik saját erkölcsi erejében. Azokon a genfi konferenciákon, amelyeket Szent-Györgyi figyelemmel kísért, a politikusok soha nem érveltek, szinte szóba sem hozták a méltányosságot, a tisztességet, a szolidaritást. Ha valaki mégis ezzel érvelt, kiközösítették mint naiv rajongót. Alighanem ma sincs ez másként.
A modern kori diktatúrák meglepő stabilitásának egyik okát abban látta, hogy az állam felismerte, milyen nagy szerep jut a háborúra való készülődésben az ifjúság nevelésének, az ennek megfelelő történelemszemlélet kialakításának. „Minden reményem az ifjúság, melynek agya még formálható, s amely maga is felelős lesz utódainak neveléséért. A béke kérdése nem politikusok ügye; ez olyan feladat, mely mindannyiunkra hárul, akiket foglalkoztat gyermekeink és az emberiség jövője. „Miről és hogyan kell meggyőzni gyermekeinket? A kutató tudós biológus, a nagyszerű iskolateremtő pedagógus első olvasatra talán meglepően pragmatikusan érvel. Szerinte a valóságos erkölcs nem alapulhat elméleteken, sem valamely eszményen, csak tényekre épülhet. „Kizárólag olyan tényeket szabad tanítanunk, melyeket nem torzít el a felnőttek elfogult gondolkodásmódja és kettős erkölcse.” Melyek ezek a tények? „... Valamennyien ugyanannak az emberi fajnak vagyunk a tagjai, (...) valamennyien emberek vagyunk; különbözőségeink e tényezők döntő fontosságához képest jelentéktelenek, (...) legdrágább vagyonunk az emberi kultúra és civilizáció, s ez a közös kincs minden nemzet békés munkájának eredménye, (...) az élet szent, nagyon értékes, nagyon magasztos; minden élet, nemcsak a mienk!” Ezekkel az elvekkel mindenki egyetért, ám a gyakorlatban „apró elszólásaink” leleplezik gondolkodásunk következetlenségét, tisztának vélt erkölcsünk hamisságát. Magasztaljuk azokat a hadvezéreket, háborúkat, csatákat, melyek a mi népünknek győzelmet, dicsőséget hoztak, és leszóljuk azokat, melyek veszteséggel, vereséggel értek véget. A gyerek lelkébe akaratunk ellenére (vagy szerint?) elfogultságot „csöpögtetünk”. Ítéljen el minden csatát, népet és politikát, amelyik ránk kedvezőtlen véget vagy döntést hozott. Akkor tesszük ezt, amikor legfogékonyabb a szelleme, és még vita nélkül elfogadja a tekintély szavát. Szent-Györgyi szerint az előítéletes történelemtanításon túl a családi politikai viták és a fegyverjátékok rontják el gyermekeink tiszta élethivatását. A háború előestéjén írt vitairatának mondanivalóját röviden így összegzi: „A béke nem politikai kérdés, ... a béke erkölcsi probléma.”
Időszerű ez az írás? Idehaza a fegyver nélküli környezetpusztítás háborúját éljük, melyben egyszerre vagyunk elkövetők és áldozatok. Hasznos feladatunk volna végiggondolni és megválaszolni a Szent-Györgyi által oly pontosan megfogalmazott kérdéseket a mai életünkre lefordítva. Milyen viszonyban áll ma egymással egyéni és közösségi erkölcsünk, milyen erkölcsi reflexeket alakítunk ki gyermekeinkben fizikai, szellemi és lelki környezetünk védelmében, miként teszi hiteltelenné nevelésünket kettős erkölcsünk?
Örvendetes, hogy a magyar Nobel-díjas tudósnak újabb kötete jelent meg anyanyelvén. Más magyar Nobel-díjas kutatók közéleti és tudományos írásai idehaza leginkább angol nyelven, szakkönyvtárak olvasótermében, egy-egy példányban érhetők csak el. Az igényes kivitelű, kétnyelvű könyv tudománytörténeti dokumentum. Külön érdekessége, hogy láthatóak benne Szent-Györgyi kézírással tett javításai. A kötet végén két személyes visszaemlékezést olvashatunk, az első oldalon pedig pipával, angolos eleganciával maga a szerző tekint ránk a fényképről biztató mosollyal.
SZENT-GYÖRGYI ALBERT: A béke élet- és erkölcstana. Szeged, 2001, Bába és Társai Kft.
Both Mária
