IX. Konzultáció

Európa korai történelme

A konzultáció célja kettős: egyrészt annak a bemutatása, hogy Európa korai története az eddig tanult közel- és távol-keleti eseményekkel párhuzamosan hogyan alakult, másrészt pedig ráirányítani a figyelmet arra, hogy az írással rendelkező korai európai civilizációk mellett hogyan alakult azoknak a népeknek a története, akik azzal nem rendelkeztek.

Az utolsó eljegesedést követően (Kr. e. 8300 körül) Európa területén megnövekedett a népesség száma, amely az élelmiszerforrások bővülésével hozható összefüggésbe. A legsűrűbben lakott területek a tengerparti sávok voltak, de a eljegesedett övezetek visszahúzódásával megindult a kontinens belsejének és az északi területeknek a birtokbavétele. A mezőgazdaság térhódítását követően (amelynek az ismerete valószínűleg Kr. e. 7000 után a Balkán-félsziget irányából indult el) a vadászó, gyűjtögető közösségek közül egyre többen választották a letelepedéssel járó életmódot. A földművelő, élelmiszertermelő falvak és közösségek Kr. e. 5000–4500 között – néhány periférikus területtől eltekintve – szinte mindenütt elterjedtek Európában.

Írásos források hiányában különféleképpen díszített kerámiaeszközeikről és a halottak eltemetésének technikái alapján tudjuk az egyes csoportok kultúráit azonosítani.

Az egyik legjellegzetesebb csoportot az ún. vonaldíszes kerámia népének nevezik a régészek. Falvaik hosszú gerendaházakból épültek fel, amelyet három részre osztottak: középen volt a lakótér, míg a ház két ellenkező végén tartották az állatokat és a gabonát. A települések viszonylag könnyen művelhető löszös területeken helyezkedtek el. A közeli és nagy kiterjedésű erdők az élelmezéshez és az állattartáshoz nyújtottak kiegészítő táplálékot, takarmányt.

E földművelő közösségek legjellegzetesebb hagyatékának a sokszor gigantikus méretű sírok, illetve kultikus létesítmények, a megalitok (gör. „nagy kövek”) alkotják. (Az építmények többsége a mai Észak-nyugat-Franciaország területén és a brit szigeteken található.) Pontosan nem lehet tudni, hogy az építőknek milyen céljaik voltak, akár az önmagukban álló kövekre, a menhirekre, akár pedig a sáncgyűrűkkel is bekerített bonyolult dolmenekre gondolunk. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy az építmények a rituális szertartásokkal járó halottkultuszokkal és/vagy csillagászati megfigyelésekkel lehetnek összefüggésben.

A kérdés másik fontos vonatkozása az: hogyan tudták a neolit közösségek a hatalmas energiákat felemésztő munkálatokat megszervezni és kivitelezni? (A kutatók számításai alapján például a legismertebb kőegyüttes, Stonehenge felépítéséhez közel félmillió munkaórára lehetett szükség! Bonyolult folyamat lehetett a kövek bányászata, szállítása és felállítása a korabeli technika figyelembevételével.)

A mezőgazdaság térhódítása mellett számos egyéb tényező alakította a Kr. e. 6000–3000 közötti Európa késő neolit kori közösségeinek az életét. Jelentős változást eredményezett a fémfeldolgozás elterjedése, a réz és egyéb anyagok felhasználásával kapcsolatos ismeretek (bányászat, olvasztás, megmunkálás) megszerzése, a fémekkel foglalkozó kézműves rétegek kialakulása. A fémfegyverek birtoklása is az egyre tagoltabb társadalmak kialakulását eredményezte. A vagyoni és társadalmi különbségekről a sírokban talált aranytárgyak, ékszerek és fémfegyverek tanúskodnak. A társadalmi differenciálódás a következő két évezredben tovább folytatódott. A bronz megjelenése (Kr. e. 2300 körül) nemcsak a fegyverek, hanem a mindennapi használati tárgyak esetében is jelentős változásokhoz vezetett, mert a korszakban szinte mindenütt felhagytak a kövek eszközként történő használatával. A lakosság többsége – sok helyütt faekét is használva – a földeket művelte. A gyarapodó népesség eltartásához egyre kevesebb földterület állt rendelkezésre, ezért a periférikus, távoli, kedvezőtlenebb feltételekkel rendelkező területek birtokbavétele is elkezdődött.

Az egyre nagyobb hatalommal bíró arisztokrácia tagjai megerősített, sokszor citadella-szerű építményekben laktak, erős katonai kísérettel rendelkeztek (ilyen település volt eredetileg Trója is). Az általuk birtokolt terület lakossága által megtermelt élemet ezeken a helyeken gyűjtötték össze és döntöttek adott esetben az újraelosztásról is. E központok lakóinak a luxusigénye volt az, ami jelentős mértékben hozzájárult a tengeri és szárazföldi kereskedelmi tevékenység fellendüléséhez, aminek az eredménye az lett, hogy addig elzárt, távoli területek is kapcsolatba kerülhettek egymással. A bronzkori törzsi, nemzetségi arisztokrácia, illetve a késő bronzkori katonai vezetőréteg megjelenése átalakította a temetkezési szokásokat is. A rézkori gödörsíros temetkezéssel szemben a társadalom többségétől egyre inkább elkülönülő hatalmi elit – hatalmát is hangsúlyozandó – óriási földhalmok alá temettette magát, míg később a hamvasztásos, urnasíros temetkezés vált elterjedtté.

A) A konzultáción elvégezhető feladatok

1. Mutassák be az ősi Európa társadalmainak legfontosabb jellegzetességeit!
2. Keressék meg az Atlasz térképein a legjelentősebb megalitikus lelőhelyeket!
3. Hogyan magyarázzák a görög mitológiai szövegek Európa születését?

Önálló – otthoni – feldolgozásra ajánlott tananyagrész

Égeikum térségének civilizációi Kr. e. 2000 körül a Földközi-tenger keleti medencéjében közel-keleti hatásokat is mutató társadalmak kialakulására került sor. Néhány krétai településen, így pl. Knosszoszban, Zakróban és Malliában megépültek az első paloták. Ez azt jelzi, hogy megszülettek az első államok, amelyek élén valószínűleg királyok álltak. A knosszoszi palota, amelyet a görög mítoszok szerint Minósz építtetett, emeletes volt, a termeket freskók díszítették, és az épülethez bonyolult vízvezeték- és csatornarendszer kapcsolódott. Az épület egyszerre szolgált a begyűjtött termékek raktározására és újraelosztására, valamint a rituális és a hatalmat kifejezésre juttató ceremoniális központként is. A fénykorban a gazdag hajótulajdonosok, kereskedők flottái, akik a király(ok) szolgálatában állottak, biztosították a Földközi-tenger jelentős részén Kréta uralmát. A kereskedők a távoli Pireneusi-félszigetről ónt, Ciprusról rezet szereztek be. Ezek a nyersanyagok nélkülözhetetlenek voltak a bronz előállításához.

1. A knosszoszi palotát összefüggésbe hozták a mitológia Minotaurus-történetével, amely szerint Minósz háborúban állt Athénnel, de nem tudta azt elfoglalni. Zeuszhoz fordult segítségért, aki dögvésszel büntette az athénieket. A város lakói, hogy megszabaduljanak a szörnyűséges járványtól, az istenek sugallatára hallgatva elhatározták, hogy teljesítik a krétai uralkodó kívánságát. A történetet így folytatta egy tudós görög szerző, Apollodórosz Mitológiája:

„Követeket küldtek hát Minószhoz, és felszólították, hogy kérjen valami elégtételt. Minósz megparancsolta nekik, hogy küldjenek hét fegyvertelen ifjút és ugyanannyi fegyvertelen leányt a Minótaurusz számára. A Minótaurusz egy labürinthoszba volt bezárva, ahonnan többé nem került elő, aki egyszer betévedt, mivel a kanyargós útvesztők lehetetlenné tették a kijutást. A labürinthoszt Daidalosz építette …(aki) kiváló építész volt, a szobrászat feltalálója.”

Nézzenek utána, milyen következményei lettek Minósz követeléseinek! (lásd erről: Daidalosz és Ikarosz, valamint Thészeusz athéni király történeteit!)

2. Knosszoszban a kettős bárd (labrüsz) szent jelkép volt. Minósz palotáját a „kettősbárd házaként”, labirintusként írják le a források. Hogyan alakulhatott ki e kifejezés (labirintus = útvesztő, bonyolult folyosórendszer) mai jelentése?

A krétai városállamok többségét valószínűleg egy földrengéssel párosuló tengerár és a szárazföld felől érkező támadások együttese döntötte romba. Knosszoszt akháj törzsek szállták meg (lásd: tengeri népek vándorlása), és a korábban használt írás helyett a görög nyelv lejegyzésére is alkalmas ún. lineáris „B” írást vezették be. A város korábbi hatalmi és gazdasági pozícióit már nem tudták visszanyerni, és a térség hatalmi centrumává a Balkán-félsziget déli részén formálódó mükénéi államok váltak. A Kr. e. II. évezred vége a Földközi-tenger keleti medencéjében – az eddig elmondottak is bizonyítják ezt – mozgalmas időszak volt. A magukat akhájoknak nevező, indoeurópai nyelvet beszélő törzsek a III. és a II. évezred fordulóján, északról nyomultak be a Balkán-félszigetre s leigázták az itt élő pelaszgokat. A hódítók, alkalmazkodva a félsziget déli területeinek földrajzi adottságaihoz (hegyekkel szabdalt termékeny síkságok és medencék váltogatták egymást), olyan önálló kisállamokat hoztak létre, amelyeknek középpontjában egy palota vagy citadella emelkedett. A feltárt palotákban a termek nyitott udvarok köré szerveződtek. A termeket, ha nem is olyan díszesen, mint Krétán, freskók díszítették. A palota központi részét az a nagyterem (megaron) képezte, amelyet négy faoszlop tartott, és a közepén tűzhely volt. Ez volt a király és udvartartása tartózkodási helye. A palota részét képezték azok a raktárak is, ahová a terményeket, eszközöket gyűjtötték össze. A királyok (vanax) jelentős hatalommal rendelkeztek. A katonai vezetők (lavagétasz) irányítása alatt bőrpáncélos, pajzsokkal, lándzsákkal és kardokkal felszerelt katonák harcoltak. A harci kocsik, amelyeket a mükénéiek a Közel-Keletről vettek át, a terepviszonyok miatt nem váltak általánosan használt harci eszközzé. A hajók fontos részét képezték a mükénéi királyok katonai hatalmának a fenntartásában. A közrendű akhájok a beolvasztott őslakossággal és a kevés számú hadifogoly rabszolgával együtt földműveléssel és állattenyésztéssel, valamint kézművességgel foglalkoztak. Az akháj királyok azok közé tartoztak, akik harcot indítottak a térség politikai és gazdasági vezető szerepének birtoklásáért. A mükénéi kor (Kr. e. 1550–1150), amely nevét az egyik legtekintélyesebb királyságról, Mükénéről kapta, ezeknek a küzdelmeknek az időszaka volt. Az akháj államok területe viszonylag kicsi volt, és ez gátolta gazdasági fejlődésüket. A gyarapodás érdekében egymás között és külső ellenség ellen gyakran ragadtak fegyvert. A legismertebb hadjárat a kisázsiai partvidék egyik jelentős városa, Trója ellen szerveződött. Ezt (vagy talán más, korábbi háborúk történeteit is felhasználva) örökítette meg Homérosz Iliász című eposza. Az állandó és kimerítő háborúk (gondoljunk Homérosz történetére, amely tíz évben jelöli meg Trója ostromának időtartamát!) aláásták a mükénéi királyságok gazdasági és politikai erejét. Mindezek mellett az éghajlati változások, fertőző betegségek és az ezek nyomán élesedő társadalmi konfliktusok siettették a hanyatlást. A Kr. e. 12. században a térségben „égei vándorlásnak” nevezett jelentős népmozgás zajlott le, amelyben a főszerepet a dórok játszották. A támadások az összes mükénéi hatalmi központot romba döntötték. Az újonnan érkező törzsek közül a dórok a Peloponésszoszi-félszigetet, az aiolok (ejtsd: ajolok) Thesszáliát és Boiótiát, az iónok (jónok) Attikát, az Égei-tenger szigeteit és a kisázsiai partvidéket foglalták el.

1. Mutassa be a mükénéi kor jellegzetességeit!
2. Nézzen utána, hogy melyek azok a régészeti leletek, amelyek bizonyítják a mükénei királyok hatalmát és gazdagságát!
3. Tróját, részben a homéroszi eposzok szövegeinek a segítségével, a német amatőr régész és professzionális kereskedő, Heinrich Schliemann fedezte fel. Kutatásai igazolták, hogy a Homérosznak tulajdonított szövegek alapjait valóságos események képezték. Irodalmi tanulmányai alapján keressen a homéroszi szövegekben olyan részleteket, amelyek az akhájok és a trójaiak hadművészetét mutatja be!
4. Nézzen utána, hogy milyen sorsot szántak az istenek a Tróját elfoglaló görög vezéreknek?

Európát keletről a Kárpátoktól Mandzsúriáig terjedő sztyeppe határolta. A szélsőséges éghajlat (forró nyarak, hideg telek, csapadékhiányos időszakok) miatt itt a földművelés nem, vagy (kedvezőbb feltételek esetén) csak lassan tudott teret nyerni. A Kr. e. 4500 körül feltűnő sztyeppei népek állattenyésztésből éltek, kihasználván a füves síkságok adta lehetőséget. Jelentős szerepük volt a lovak háziasításában és harci eszközként való felhasználásában. Emellett voltak olyan közösségek is, amelyek földműveléssel foglalkoztak, de sokan közülük a kényszerítő körülmények hatására szintén elkezdtek nomadizálni. A sztyeppei népek között elterjedt a bronz-, majd később a vastárgyak, illetve fegyverek használata. A Kr. e. I. évezredre a sztyeppei népek (pl. a szkíták) a civilizált világ rettegett ellenségeivé váltak. Ebbe a világba ágyazódik a magyarság őstörténete. A magyarság előtörténete A magyarság őstörténetének a kezdeteiről nagyon keveset tudunk, részben a források hiánya miatt. A problémát elsősorban az jelenti, hogy a régészeti leletek alapján kellene egy olyan népnek a nyomait kutatni, amelyik a keresett időszakban önálló népként még nem létezett, hanem másokkal együtt élve képezte egy népcsoport elválaszthatatlan részét. Szintén nehéz kérdés annak a területnek a meghatározása, amelyről biztosan lehetne állítani, hogy ott volt a „magyarság” elődeinek az őshazája. Jelenleg a finnugor alapnyelvet beszélő nép őshazájaként – uráli őshaza – a tudomány (többnyire nyelvészeti bizonyítékokra támaszkodva) az alábbi őshaza-lehetőségeket vette komolyabban fontolóra: A Volga–Káma folyók és az Ural-hegység között elterülő vidék, A Balti-tenger és az Oka folyó közötti terület, Északi és Középső-Ural-hegység és az Ob folyó alsó folyásánál elhelyezkedő nyugat-szibériai térség. A nyelvészet nyújtott ahhoz is segítséget, hogy az uráli őshazában folytatott életmódról képet alkothassunk. A finnugor népesség alaptevékenységét a vadászat és a halászat képezte, és ezt nyilván az erdőkben gyűjtögetéssel egészítették ki. A húst nyersen és főzve egyaránt fogyasztották. A finnugor időszakban az életfeltételek gyakorlatilag változatlanok maradtak. Valószínűleg ekkor is a vadászat és a halászat maradt a fő foglalatosság, földművelésre utaló nyomok eddig nem kerültek elő. E korszak emlékét őrzik az alábbi uráli eredetű szavaink: hal, háló, ár, /fo/lyó, tó, úszik. A társadalom e két időszakban egyaránt vérségi alapon épült fel, a vérrokonok nemzetséget alkottak. Éles társadalmi különbségek nem alakultak ki, bár a nemzetség vezetőjének megkülönböztetett tekintélye lehetett. A rokonsággal kapcsolatos elnevezések közül jó néhány szintén itt keletkezett: rokon, ős, „meny” stb. A finnugor együttélésnek a Kr. e. IV. évezred közepén egy délről érkező népcsoport vetett véget. A földrajzi elkülönülésnek több következménye lett. Egyrészt kiváltak és kelet felé húzódtak azok a csoportok, akik később a szamojéd népek őseivé váltak, másrészt pedig az eredetileg helyben maradt finnugorság is idővel elmozdult nyugati irányba, oly módon, hogy egy részük átkelt az Ural-hegységen. A finnugorság keleti (az ún. ugor ág) és nyugati tömbje (az ún. finn-permi ág) között a kapcsolatok megszakadtak. A másik fontos következmény az alapnyelv felbomlása lett, így a magyarság elődei egészen a Kr. e. 1000–500 közötti időszakig az ugor nyelvközösség részeit képezték. Az ugor időszak változásokat hozott a magyarság elődeinek az életében. A szállásterület ekkor az Uraltól keletre, az Ob középső és az Irtis felső folyása mentén terülhetett el. A közelükben alakult ki az iráni eredetű népelemeket tömörítő andronovói kultúra, amelynek tagjai kapás földművelésre és állattenyésztésre rendezkedtek be. Valószínűleg ennek hatására az ugorok feladták hagyományos életformájukat és áttértek ők is a letelepedett életmódra. Ekkor sajátították el a lótartással kapcsolatos ismereteket is, amit nyelvünk számos, e korból eredeztethető kifejezése igazol (fék, nyereg, ostor). A nagycsaládok fából épített házakban éltek, de szemben a korábbi időszakkal, itt már megindult az egyes közösségeken belül a vagyoni tagozódás. Erre az időszakra esett a réz- és bronzhasználat elsajátítása is. Az ugor alapnépesség felbomlását döntő módon az éghajlati feltételekben bekövetkezett változások idézték elő. A Kr. e. 1300 körül megindult felmelegedés hatására a sztyeppe övezet északabbra tolódott, a térség egésze szárazabbá, sok helyütt félsivataggá vált. Az ugor közösség egy része északra költözött és visszatért az ősibb halászó, vadászó életmódhoz. A helyben maradtak számára, akikben most már a magyarság őseit láthatjuk, egy megoldás kínálkozott: a nomadizáló életformára való áttérés. A következő 1000 évről alig van adat a magyarság őstörténetére vonatkozóan. Bizonyosnak látszik, hogy a sztyeppén, többnyire iráni népek szomszédságában éltek őseink. A nyelvészeti adatok valószínűsítik, hogy ebben az időszakban alakult ki – az önállósulással párhuzamosan – a „magyar” önelnevezés és népnév is. (A szó eredete és jelentése vitatott.) A magyarság őstörténetének számos, sokszor a legalapvetőbb kérdéseiről is éles vita folyik tudományos körökben és azokon is túl. A legvitatottabb problémák közé tartozik a magyarság eredetének a kérdése is. Az egyik, szaktudományos körökben is képviselt felfogás nem fogadja el a magyarság finnugor származásának az elméletét, hanem azzal szemben a magyarság török (türk) eredete mellett tör lándzsát. Ez a felfogás alapjaiban érinti az őshazával és a nyelvvel kapcsolatos álláspontokat is. Nagy nyilvánosságot kapott a magyar–sumér /nyelv/rokonságot hirdető elmélet is, amely azonban nélkülözte a tudományos megalapozottságot.

1. Hol terültek el azok a területek, amelyek a magyarság elődeivel kapcsolatban „őshazaként” említhetők?
2. Azonosítsa a térképen azokat a területeket, amelyek a magyarság őshazájaként jöhetnek szóba!
3. Mutassa be a „magyarság” kialakulásának legfontosabb állomásait!

Tudáspróba

Egészítse ki az alábbi mondatokat!

1. Az achájok ………………………………… indóeurópai nyelvet beszélő nép volt.
2. A korszak legjelentősebb konfliktusát ………………………………………………… közötti háború jelentette.
3. Trója maradványait ……………………………………… német amatőr régész fedezte fel.
4. A magyarság a ………………………… nyelvet beszélő népek családjába tartozik

Ismereteket bővítő olvasmányok

Az alábbi olvasmányok célja az, hogy a tanulók ismereteit bővítsék. Az itt olvasottakat a vizsgákra készüléskor – háttéranyagként – fel tudják használni. Ezek azok az elemei a tananyagnak, amelyek korszerűbb ismerethordozókon (multimédia) rendkívül látványosak és érdekfeszítők lehetnek a tanulók számára. Ha azonban csak papíralapú kiadványok állnak a rendelkezésünkre, akkor is teremtsünk módot arra, hogy a képeket megmutassuk a konzultációkon. Erre a célra – sok más mellett – rendkívül jól használhatóak a Times különféle témákat felölelő, látványos képes atlaszai.

1. Az amerikai kontinens

Az amerikai kontinens – jelenlegi tudásunk szerint – más civilizációktól elszigetelten fejlődött, vagy ha érték is hatások a kontinensen kívüli területekről, azok nem voltak számottevő hatással a helyi közösségek életére.

A kontinens benépesítését követően a Kr. e. 2 évezred közepéig minden területen a nomadizáló vagy a félig-meddig letelepült, gyűjtögető és vadászó életmódot folytató közösségek léte volt a jellemző. Ettől az időponttól kezdve tértek át a mai Közép-Amerika területén és az Andok hegyei között élő indián közösségek a növénytermesztésre. A létfeltételeket meghatározó növénnyé a kukorica vált, bár az is elképzelhető, hogy a trópusi gumós növényekkel is foglalkoztak.

A földművelők falvai közül néhány várossá növekedett, amelyekben élesen tagolt társadalom képe rajzolódik ki. A vezetők a termelés és az elosztás területén érvényesítették hatalmukat.

A kézműves rétegek nemcsak hétköznapi használati tárgyakat, hanem luxuscikkeket is készítettek. A közigazgatás több helyen hatékonyan működött, és ebben, valamint a vallási élet irányításában valószínűleg a papi rétegnek lehetett szerepe.

Az első, leletekkel is igazolható civilizációs központok a Mexikói-öböl olmékok és zapotékok által lakott területein, Dél-Amerikában pedig Peru területén, Chavinban alakultak ki.

Sajátos és mind a mai napig nem változó feltételek mellett éltek északon a Jeges-tenger mellékén az eszkimók. A hósivatagban szinte a teljes növényzet hiányzik, ezért számukra alapvetően a tenger élővilága képezte a táplálékforrást, amit alkalomadtán (különösen nyáron) szárazföldi állatok elejtésével egészítettek ki. Az eszkimó társadalom kiscsaládok sokaságából épült fel, amelyek többnyire vándoroltak.

2. Az ókori kelet vallásai

Az ókori népek vallásairól és az emberekben élő világképekről számos információval rendelkezünk, hiszen a képek, szobrok és sok esetben a szövegek jól értelmezhető módon hordozzák ezeket. Az elgondolások gyökerei az ősi, sokszor nehezen vagy egyáltalán nem rekonstruálható szellemi világba nyúlnak, de minden esetben az ott és akkor megszületett hiedelmek (mágiák, babonák) továbbfejlesztéséről, finomításáról és ami talán a leglényegesebb: egységbe foglalásáról van szó.

Az ókori vallások mindegyike – egy kivételével – sokistenhitű (politeizmus) volt abban az értelemben, hogy a hívők számtalan istenben, démonban vagy egyéb szellemekben hittek. Az egyes istenalakok mögött bonyolult képzetek összessége állt, hiszen általában valamilyen hatalmat testesítettek meg, amelynek akár a természet, akár a társadalom életében jelentős szerepe volt. Mindez az adott közösség tagjai számára különféle szertartások, kultikus események és az erre szolgáló helyszínek (pl. templomok, ligetek, egyéb szent helyek stb.) láncolatán keresztül vált „kézzel foghatóvá”.

A sumér hitvilág legfőbb isteneit (An, Enlil, Enki) idővel – Hammurapi hatalmának megnövekedésével összefüggésben – háttérbe szorította Marduk, az időszak legfőbb istensége. Ami az emberek egyéni életútját, sorsát illeti, arról úgy gondolkodtak, hogy az már a születés pillanatától kezdve befolyásolhatatlanul alárendelődik egy „megfoghatatlan” hatalmi rendnek.

Az egyiptomi mitológiában a dolgok kezdetén Aton isten egy lótuszvirágban emelkedett ki az ősóceánból és vált a dolgok kezdetévé. Idővel azonosították Ré-vel, a Napistennel. Az istenvilág főszereplői, Ozirisz, Ízisz és Széth Ré leszármazottainak tekinthetők. Ozirisz és Ízisz gyermeke, Hórusz, a királyi hatalom jelképe volt, legtöbbször sólyom alakban ábrázolták. Az istenvilágban, akárcsak a társadalomban, rangsor, hierarchia alakult ki az istenek között. IV. Amenhotep reformja, politikai célkitűzései mellett ezt a világot kívánta felváltani az egy istenre épülő kultusszal.

A túlvilágban való hit – mint már olvashattuk – e vallás alapját képezte. A halottakat hosszú úton, bárkán szállítják a túlvilágra, ahol az istenek ítélkeztek felettük. Ehhez a felfogáshoz kapcsolódott a mumifikálás, a halott test konzerválása is.

A perzsa vallás középpontjában Ahuramazda kultusza állt, de ebben a vallásban is számos istenalakot tiszteltek. A vallás alapvető tanítását a Kr. e. 7. században Zarathusztra dolgozta ki. Elképzeléseinek középpontjában a jó és a rossz küzdelme állt, amelyet a világ legfőbb mozgatóerejének tekintett.

Indiában az őslakos dravidák vallásáról szinte semmit sem lehet tudni. A hódító árják vallásává a hinduizmus (brahmanizmus) vált, amely hosszú századok során alakult ki. Szemben a többi vallással, itt nem alakultak ki olyan alaptételek, amelyek kötelező érvényűekké váltak volna a hívők számára. A hinduizmus is sokistenhitre épülő vallás volt. Itt is kiemelkedett egy istenhármasság: Brahma, a világ teremtője, Visnu, az egymást követő világok, az élet fenntartója és Siva, a pusztítás és teremtés istene.

Kulcsfontosságú eleme az indiai gondolkodásnak a reinkarnáció (halál utáni újjászületés) tana. Eszerint az ember teste halála után újjászületik, a kérdés csak az, hogy milyen alakban? A döntés az emberi élet cselekedeteinek mérlegelése alapján a karma (a végzet) „kezében volt”.

Az ősi kínai vallást az univerzizmus szóval jellemezhetjük. Ez azt jelenti, hogy gondolkodásukban sajátos egységként jelent meg a föld, az ég és az ember. A dolgok működése, a dolgok közötti összefüggések alárendelődnek egy általános törvénynek. A világ(mindenség) egésze szoros kapcsolatban áll e felfogás jegyében az emberi élettel.

Ugyanakkor minden jelenséget két dologra, az istenek világát és a fényt kifejezésre juttató jangra, valamint a démonok és a sötétség világát megtestesítő jinre. Az ellentétek közötti harmóniát, az egyensúlyt a tao biztosította.

Az eddig bemutatott vallások szemléletétől alapvetően eltért a zsidóság vallása, mert csak egyetlen istent, a pusztító erőt megtestesítő Jahvét ismerte. Ez a vallás tehát monoteista (egy-istenhitű) vallás volt. Szemben más vallásokkal, idővel a zsidóság semmilyen más vallást sem ismert el. Úgy vélte, hogy a zsidóság Jahve kiválasztott népe, amellyel az Úr szövetséget kötött. A szövetség záloga a törvény (Tóra) volt, amelyet a népnek be kellett tartania. A törvények legfontosabb elemeit az ún. Tízparancsolat tartalmazta, amelyet a hagyományok szerint az Úr Mózesnek adott át a Sinai-hegyen, az egyiptomi kivonulást követően.

A szövetség jelképévé a frigyláda vált, amit idővel Jeruzsálemben helyeztek el. A szövetséget nehéz vagy éppen lehetetlen volt betartani, ezért volt a későbbiekben kulcsszerepe a prófétáknak, akik fellépésükkel (próféciáikkal) mindig erre figyelmeztettek. A zsidó vallásra vonatkozó alapvető forrásokat az Ószövetség könyvei tartalmazzák.

3. Technika és tudomány

A földművelés és állattenyésztés, a helyhez kötött életmód elterjedése, mint láttuk, bonyolult, sokrétű társadalmak kialakulásához vezetett. Mindez szükségszerűen együtt járt különféle technológiák robbanásszerű fejlődésével.

1. Gyűjtsék össze eddigi tanulmányaik alapján az alábbi táblázat szempontjai szerint, hogy melyek azok az alapvető technikai, technológiai újdonságok, amelyek jelentősen hozzájárultak az életkeretek megváltozásához:

Terület	Produktum
Mezőgazdaság
Építészet
Használati tárgyak (anyag és megmunkálás)

2. Tekintsék át néhány fontosabb területen a technikai/technológiai újdonságokat!

Közlekedés:

Kr. e. 3000 körül Mezopotámiában tömör fából készült kerekes kocsikat használnak a szállításhoz, és a kocsik számára úthálózatot építenek.

A Níluson kisebb-nagyobb facsónakokkal közlekednek, amelyeket evezőkkel hajtottak és kormányoztak. Sokszor pálmalevélből és sásból készült vitorlákat is alkalmaztak.

Egyiptomi tengerészek Kr. e. 2410 körül a tengeren eljutnak a titokzatos Punt országába.

A Közel-Kelet számos területén súlyos tárgyakat (pl. kőtömböket) szánokon szállítottak úgy, hogy a szántalpak alatt görgőket alkalmaztak.

Kr. e. 1650 körül megjelennek az egytengelyes, küllős harci kocsik. A kocsik küllőire éles pengéket erősítettek, amelyek „rendet vágtak” az ellenség harcosai között.

Kr. e. 1510 körül Mezopotámiában a kerekeket erőátvitelre alkalmazták, pl. úgy, hogy a kerékívre lépcsőfokszerűen „taposó-rudakat” szereltek.

Kr. e. 1010 körül a Közel-Keleten, de Európa egyes részein is, megjelentek a kőből készült hidak. Korábban az átkelésekhez olyan pontonhidat használtak, ahol a felfújt állatbőr-tömlőkre fektették a fapallókat.

Bányászat:

A fémek megjelenése fontos változásokat indított el mind a társadalomban, mind pedig a gazdaságban. Sokáig csak a felszínen, vagy a felszínhez közel elhelyezkedő (meteorvas, gyepvas stb.) fémeket tudták felhasználni. Kr.e. 3000 körül Núbiában már aranyat és rezet bányásznak úgy, hogy járatokat vájtak a sziklákba kalapácsok és ékek segítségével.

Európában a vaskori Hallstatti kultúra népe föld alatti – több száz méteres – járatokat vájva jutott hozzá a sóhoz. A tömböket előbb csákánnyal, később vízzel oldották a lelőhelyekről.

Tudományok:

A sokszor gigantikus és bonyolult építkezések, a távoli vidékeket is felfedező közlekedés (és számos más jellegű tevékenység is) nélkülözhetetlenné tette a különféle mérési technikák kifejlesztését. Az egyes „tudományterületek” művelése minden esetben gyakorlati célokat szolgált. Tudományágakról mai értelemben még nem lehet beszélni.

Az ókori kultúrák számára nélkülözhetetlenné vált az idő mérése, valamint a tájékozódás. Ehhez eszközként elsősorban a Nap és a Hold járása, illetve az égitestek mozgása kínálkozott megfelelő eszköznek.

A babiloni csillagászok a Nap járását egy függőleges pálca (gnómon) árnyékának a változásait figyelve vizsgálták. A legrövidebb árnyék észak felé mutatott. Éjszaka a mozdulatlan Északi sarkcsillag segítségével lehetett az irányt meghatározni. (A csillagászati megfigyeléseket a zikkuratok tetejéről végezték.) Az idő mérésére a holdhónapokat használták.

Egyiptomban a csillagászati megfigyelések középpontjába a Nap járása került, mert ezzel pontosítani tudták a Nílus áradásait. A mérésből adódó hibákat pótnapok (és póthónapok) beiktatásával igyekeztek korrigálni.

A számokat illetően alapvető jelentősége volt a helyi érték felismerésének. A kutatók egy része úgy véli, hogy az Indus-völgy tudósai ismerték a nullát, ám a helyi értéket nem tudták jelezni. A suméroknak feltehetőleg volt erre valamilyen elképzelésük. 10-es és 60-as számrendszert alkalmaztak, így a nap 24 órából, az óra 60 percből állt. A kört 360 fokra osztották. Tudósaik biztosan ismerték a négy alapműveletet, a négyzetszámokat és a gyökvonást. A vizsgán – egy ékírásos tábla információi alapján – a következőket kérték számon a tanulótól:

„Tudod-e a szorzást, a fordított értéket, az együtthatót, a könyvelést, az elszámolás-készítést, mindenféle átutalásokat? Tudsz-e kiutalást csinálni, földterületet kijelölni?”

A betegségek gyógyítása inkább mesterség volt, és a gyógyítás során sokszor mágikus eszközöket, ráolvasásokat alkalmaztak. (Gondoljanak arra, hogy a még 150-200 évvel ezelőtt is eret akár a borbélyok is vághattak!)

Mezopotámiában nem boncoltak holttesteket, Egyiptomban viszont láttuk, hogy – bár nem tudományos célból – igen. A mumifikálás során bizonyos anatómiai ismertekhez hozzájutottak.

Gyógynövények alkalmazására szinte minden kultúrában sor került. Egyiptomban a források alapján megállapítható, hogy néhány esetben szemműtéteket, a szülés során császármetszést és koponyalékelést hajtottak végre. A tudás hordozói a papi, illetve írnoki/hivatalnoki réteg tagjai voltak. Hozzájuk kapcsolható a modern társadalmakban nélkülözhetetlen szerepet betöltő értelmiségnek, illetve az általuk végzett szellemi munkának az eredete.