Függelék

E kiegészítés célja az, hogy ismételten rámutassunk arra, hogy a tanulók történelemmel kapcsolatos gondolkodását és szemléletét messzemenően befolyásolhatja az, hogy nem a hazai történelemoktatásban többnyire megszokott és meggyökeresedett „Európa-centrikus” látásmóddal mutatjuk be az adott történelmi eseményt.

Ehhez az alapvető eszközt a szinkronitás alkalmazása jelenti, amikor egy-egy nagyobb fejezet (tananyagegység) lezárása után „körbe tekintünk” a Földön, hogy bemutassuk tanítványainknak, hogy az egyes civilizációk, kultúrák fejlődése az adott időszakban milyen jellegzetességeket mutat.

Ez arra is lehetőséget biztosít, hogy a konzultációkon éljünk a komparatisztikus összevetések lehetőségeivel, ami számos, eddig még nem kellőképpen kihasznált tanulsággal járhat.

Példaként ebben a fejezetben áttekintjük azokat a civilizációkat, amelyek Nagy Károly uralkodása idején a világ különböző pontjain léteztek. Fontosnak tartjuk ezt, hiszen e kitekintés meggyőzheti tanítványainkat arról, hogy Európán kívül is „zajlik” a történelem, s ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy az egyes országok és birodalmak között – a hihetetlen távolságok, közlekedési és egyéb nehézségek ellenére is – sokszor létezik valamiféle kapcsolat. A fejlődés üteme persze nem mindenütt volt azonos. Léteztek olyan térségek a Földön, amelyeket az ember még nem tudott birtokba venni, és voltak olyanok, ahol az egyes közösségek, társadalmak civilizációs szintje legfeljebb csak „késő kőkori” szinten állt. Ezzel szemben a fejlődés egy más szintjét képviselték pl. a császári Kína városai vagy éppen az iszlám világ centrumai. Vajon mit láthatott volna kora világából egy utazó, ha elhagyta volna Nagy Károly udvarát? A szeme elé táruló sokszínűséget és változatosságot próbálja bemutatni ez a fejezet.

Bevezetés

A Római Birodalom történetének tanulmányozása meggyőzhetett bennünket arról, hogy a Föld számos területe, így az amerikai kontinens, Afrika jelentős része, Ausztrália teljes mértékben kívül esett azokon a történéseken, amelyek a világtörténelmet alakították. Róma és az ázsiai civilizációk azonban igen intenzív és meglehetősen sokrétű kapcsolatot alakítottak ki egymással. A Római Birodalom virágkorában az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig birodalmak sora húzódott. Az akkor (és ott) élők számára a „civilizációt” ez jelentette. Mindez Kr. u. 500 körül egy időre szinte teljesen megsemmisült.

• Ellenőrizzük az Atlasz segítségével a „birodalmak sorára” vonatkozó állítást!

Az ázsiai sztyeppékről elinduló nomád népek elárasztották a civilizációs központokat, egy részüket feldúlták, a lakosságot kiirtották vagy éppen menekülésre késztették. Róma pusztulását a kortársak komoly megrendüléssel fogadták. Sophronius Eusebius Hieronymus (Szent Jeromos, 348–420) egyházi író, bibliafordító – aki egyébként távol élt Rómától – így írt erről az eseményről:

„Szörnyűség! A földkerekség összeomlik, de bennünk a bűnök nem omlanak össze. A nagyhírű várost, a Római Birodalom fővárosát egyetlen tűzvész elemésztette. Nincs tartomány, amely ne volna tele római menekültekkel! Hajdani szentegyházak elhamvadtak, és mi mégiscsak a kapzsiságra gondolunk. Úgy élünk, mintha másnap meg akarnánk halni, de úgy építkezünk, mintha mindörökké élnénk ezen a világon. Aranytól csillognak a falak, aranytól a mennyezetek, aranytól az oszlopfok, ugyanakkor ajtónk előtt Krisztus, szegény ember képében, mezítelenül éhen hal.”

Róma hódításai nyomán a Földközi-tenger medencéjében – a birodalom keretei között – kialakult gazdasági, politikai és szellemi egység egy időre tehát megsemmisült. Róma öröksége Bizáncra szállt, de a birodalom újraegyesítésére tett kísérleteket a „második Róma” császárai már nem tudták sikerre vinni. A Földközi-tenger medencéjének új nagyhatalmi tényezőjévé Mohamed fellépése után az iszlám vált. Az iszlám civilizációs szintjéhez képest a volt Római Birodalom nyugati területei elmaradottnak tűnhettek.

1. Korábban már több alkalommal is említést tettünk „népvándorlásokról”. Gyűjtsük össze ezeket és keressük meg azokat az okokat, amelyek kiválthatták számos népcsoport elmozdulását lakóhelyéről!
2. Keressünk arra is példát, amikor a nomádok birodalmakat döntöttek meg a korábbi évszázadok vagy évezredek során!

Az „eurázsiai” világ

A centrumterületek

1. A frank birodalom

A történészek jelentős része véli úgy, hogy Európa története Nagy Károllyal kezdődik. Nagy Károly „birodalmának” területe azonban meg sem közelítette a Római Birodalom kiterjedését. Seregei nem nyomultak át más kontinensekre, sőt sokszor az is gondot okozott, hogy a birodalom keleti területeit meg tudják óvni a lázadóktól és a külső támadásoktól.

A nehézségek ellenére a legveszedelmesebb ellenféllel, az iszlámmal szemben – sokszor katonailag is megütközve – a frankok Európát is védték az elözönléstől, de éppen ezek a nagy erőfeszítéssel kivívott sikerek tették lehetővé Európa nyugati fele számára a „civilizációs” hátrány ledolgozását, a „felzárkózást” is.

Európa a hatalmas kiterjedésű ázsiai sztyeppékhez képest egy szerény félsziget benyomását kelthette. A népvándorlás okozta pusztulás és káosz nyomán mégis itt alakult ki a hatalomnak az az új rendje, amely a kortársak számára is a stabilizációt és a fejlődés ígéretét rejtette magában.

Képzeletbeli utazónk abból az Aachenből indul útjára, amelyben a császár jelentős lépéseket tett annak érdekében, hogy ezt a várost a többitől megkülönböztetve „székvárosává”, birodalma középpontjává emelje.

Az építkezésekről a kortársak több alkalommal is megemlékeztek. Egy ismeretlen költő soraiban ezt olvashatjuk:

„Messze fenn a palotában áll Károly, és kijelöli mindennek a helyét, meghatározza, hol emelkedjenek a jövendő Róma falai. Itt legyen a piac és a senatus tiszteletreméltó háza, ahol a nép törvényeiről és szent imákról tanácskoznak. Buzgón engedelmeskedik a szorgos csapat: egyesek követ faragnak az emelkedő oszlopokhoz, és húzzák fel magasba a várfalakat. Mások szorgalommal kézzel görgetik felfelé a faragott kockaköveket, magas kupolákkal koronázzák a palotákat. Itt mások azon buzgólkodnak, hogy hőforrásokra bukkanjanak, kövekkel körülzárják az önmagától fortyogó vizet, pompás márvány lépcsőfokból ülőhelyet süllyesszenek belé. Szüntelenül harsog a forrón bugyborékoló forrás, és patakokat bocsát szét mindenfelé. Amott mások azon szorgoskodnak, hogy díszes templomot (udvari kápolnát) építsenek, hatalmas épületet az örökkévaló Úrnak. A ház simára csiszolt falaival a csillagokig emelkedik. Ezek verejtékes fáradsággal helyezik a legfelső boltívbe a köveket, és szilárd kötéssel illesztik össze a tömböket, azok létrákon állva átveszik a terhet a szállítóktól, szorgos kezekkel adják tovább a kemény kősziklákat, meggörnyedve itt is, ott is óriási terhet vesznek vállukra, a nagy súlytól eltikkadnak, szekerek dübörögnek oda, az égig hatol az óriási zaj, lárma harsan. A városban hatalmas moraj keletkezik. Ide-oda hullámzik a szorgalmas sereg. Szétszóródik a városban mindenütt, összegyűjti buzgón az anyagot a nagyszerű Róma felépítéséhez. Szerszámokat készítenek, élesítik a hasznos vasakat, hogy a követ megfaragják velük, és kockaköveket vághassanak. Ég a munka a kezük alatt.”

Az építkezések nagyságára (és a császár hatalmára) utalnak a krónikaíró Szent Dénes sorai is:

„A jelentősebb munkák közül különösen azokhoz, amelyeket teljesen újonnan kellett elkezdeni, minden hercegnek, grófnak, püspöknek és apátnak hozzá kellett járulnia. Mainznál a rajnai hidat is ily módon építették. Ötszáz lépés hosszú volt, és egész Európa rajta dolgozott.”

1. Nézzünk utána a térkép segítségével, hogy Nagy Károly frank állama valóban birodalomnak tekinthető-e? Milyen érvek szólnak mellette és esetleg ellene?
2. A birodalom nagyságát hivatottak igazolni azok az építkezések, amelyeket az uralkodó akaratából hajtanak végre. Gyűjtsünk példákat és vessük össze őket abból a szempontból, hogy e hatalmas beruházások milyen célokat szolgáltak!
3. A források alapján válaszoljunk a következő kérdésekre!
4. 1. Milyen céllal építkezett Nagy Károly?
   2. Milyen erőforrásokra támaszkodott?
   3. Milyen technikákat alkalmaztak a mesterek az építkezés során?

2. Bizánc

Bizánc a 800-as években már egyre több, súlyos katonai kudarcot volt kénytelen elszenvedni. A császárság korábbi hódításai közül sokat nem tudott megtartani. A birodalmat szinte minden oldalról szorongatták ellenfelei. A bolgár Krum kán 811-ben legyőzte Niképhorosz császárt, az arabok pedig Észak-Afrikában és a Közel-Keleten csökkentették folyamatosan a birodalom területét. Itáliában Nagy Károly uralkodásakor a bizánci fennhatóság gyakorlatilag névlegessé vált. E hatalmas kudarcok ellenére a birodalom nem roppant össze, sőt az ezredforduló idején I. Baszileiosz (866–886) és VI. Leó (886–912) császárok uralkodása idején átmenetileg meg is erősödött.

1. Elevenítsük fel ismereteinket Bizánc születéséről!
2. Melyik időszakot tekinthetjük Bizánc történelme csúcspontjának?
3. Milyen okok járulhattak hozzá a bizánci állam meggyengüléséhez?
4. Keressünk magyarázatot arra, hogy Bizánc uralkodói joggal (vagy éppen jog nélkül) tarthatták magukat a Római Birodalom egyedüli utódainak és nevezhették városukat „második Rómának”? (A válaszadás közben gondoljunk a nyelvhasználatra, az irodalom és a képzőművészet eredményeire, a jogrendre!)

3. Az iszlám

E korszak legdinamikusabban fejlődő hatalmi tényezője, mint láttuk, az iszlám volt. Térnyerése ebben az időszakban lenyűgöző volt, hiszen az Atlanti-óceántól a Kínai Birodalom határáig terjedt. Noha a hódítások során az Omajjádok (661–750) kulcsfontosságú szerepet töltöttek be, mégis az állandóan dúló belharcok meggyengítették ezt a dinasztiát. Abul-Abbán, aki Mohamed egyik nagybátyjának volt az utóda, 749-ben döntötte meg végérvényesen az Omajjádok uralmát, és önmagát tette meg kalifának. Utódai, az Abbasszidák közel 500 évig irányítják majd az Iszlám Birodalmat, amelynek új centruma Bagdad lett. Az iszlám hódítások motorját képező arabok a hatalmas térségek ellenőrzésével újra kapcsolatot tudtak teremteni Nyugat-Európa és a kínai világ között. Nagy Károly kortársa, az Ezeregyéjszaka meséiből jól ismert Harun ar-Rasid (786–809) Bagdadból irányította birodalmát. Követei mind Európában, mind pedig Kínában megfordultak.

Szent Gallen apátságában a 8. század óta vezettek krónikát a fontosabb eseményekről. Feljegyezték azt is – a császári propaganda szándékainak megfelelően –, amikor Nagy Károly követei Harun ar-Rasid udvarában jártak:

„A császár követséget küldött Perzsia királyához, hogy lovakat és hispániai öszvéreket ajándékozzon neki, valamint frígiai szöveteket: fehér, piros és kék színűeket, melyek ez országban ritkák és igen drágák, továbbá gyors és bátor kutyákat, mert a király ilyeneket kért oroszlán- és tigrisvadászatra. Miután ez kicsinylő tekintettel végigmérte az ajándékokat, megkérdezte a követektől, hogy a kutyák milyen vadállatra tudnak vadászni. Azt felelték neki, hogy egy pillanat alatt széttépik azt, ami eléjük kerül. Majd ki fogjuk ezt próbálni – mondotta. Másnap a pásztorok nagy kiáltozások között menekültek egy oroszlán elől. Hírül vitték ezt a palotába, és a király így szólt a követekhez: Frankok, szövetségeseim, szálljatok lóra és kövessetek. Ezek, mintha nem is lettek volna nagyon fáradtak, sietve nyomába szegődtek. Midőn messziről észrevették a vadállatot, az emírek emírje így kiáltott fel: Uszítsátok kutyáitokat az oroszlánra. A követek engedelmeskedtek, s mire maguk is szilajul a perzsa oroszlánra rontottak, melyet Germániából hozott kutyák már megállítottak, ők meg kivégezték azt az északi tájak tüzében kovácsolt, a szászok vérében fürdetett kardjaikkal. Harun a magafajtája-beliek közt a leghatalmasabb, megértette ebből, hogy Károly hatalma a legkisebb dolgokban is nagyobb az övénél…”

1. Kövessük nyomon a térkép segítségével az iszlám térhódítását! Milyen korábban létező birodalmak hódoltak meg Mohamed utódai előtt?
2. Hasonlítsuk össze Nagy Károly és Harun ar-Rasid birodalmát! Milyen országok (népek) tartoztak e birodalmak keretei közé?

4. Kína

Kínában a Csin-dinasztia (265–421) bukását követően az országban korábban létrehozott politikai egység újból megszűnt. Az addig egységes birodalom északi és déli része állt harcban egymással. A válságon végül is egy északi dinasztia uralkodói, a Szujok (581–618) tudtak felülemelkedni. Törekvéseik nyomán újra sikerült Kínában az állam egyesítését végrehajtani. Az új dinasztia hatalma nem bizonyult tartósnak. Mivel a buddhizmust államvallássá tették, így a politikai ellentétek mellett felszínre kerültek az addig még ki nem éleződött vallási problémák is. A Szujok helyét a Tang-dinasztia (618–906) vette át.

A Tangok állama erősen centralizált, jól szervezett közigazgatást hozott létre. A császár parancsait nagy létszámú hadsereg hajtotta végre. Az állam belső megerősítése után a császárok már a határokon túl is tekinthettek. Ebben az időszakban erősödött meg a kínai politikai expanzió India, Közép-Ázsia és Afganisztán irányába.

Az állam élén Kínában ősidők óta a császár állt, és elvben abszolút hatalommal rendelkezett. A gyakorlatban ezt azonban a palotatanács tagjai korlátozhatták. A közigazgatást a kancellár és a hadsereg főparancsnoka felügyelte. Utasításaikat képzett bürokrácia hajtotta végre. Az adminisztrációt lebonyolító hivatalnokokat rendkívül nehéz és bonyolult vizsgák során válogatták ki a szükséges feladatokhoz. Az állami vizsgák során a jelölteknek elsősorban a klasszikus irodalom és filozófia ismeretéből kellett számot adniuk.

A Tangok uralma alatt a korábbiakhoz képest fontos változások történtek a kínai társadalmon belül is. A képzett bürokraták, a mandarinok idővel háttérbe szorították a hagyományos arisztokráciát. Megnőtt a kereskedők hatalma is, bár ők nem tölthettek be közhivatalokat. Vagyonuk révén mind a politikai döntésekre, mind pedig a társadalomra jelentős hatást gyakorolhattak.

A korábbi időszakokkal szemben, amikor még jelentős számban léteztek paraszti kisbirtokok, most inkább nagybirtokok alakultak, amelyeken a földet vagy bérlőkkel műveltették meg, vagy pedig olyan mezőgazdaságban dolgozó személyekkel, akiknek a szabadságát számtalan vonatkozásban korlátozták.

A kínai civilizáció szintje ekkor messze meghaladta mindazt, amit Európában a világról tudtak vagy tudni véltek. Elég itt csak arra utalni, hogy Kínában ismerték a könyvnyomtatást, újságot adtak ki, és a kereskedők papírpénzt is használtak.

A kínai politika nyugati irányú szárazföldi terjeszkedését az arabok állították meg. A Talasz folyó mentén megvívott ütközetben 751-ben a kínai csapatok vereséget szenvedtek, és ez az esemény hosszú időszakra meghatározta a császárság politikáját. Miután a kudarcot követően a szárazföldi terjeszkedés nyugati irányba lehetetlenné vált, az uralkodók figyelme a tengerek felé fordult. A kínai tengeri flotta felépítése tette lehetővé, hogy Kína kapcsolatokat létesíthessen Délkelet-Ázsiával, a szárazföldet övező szigetvilággal, valamint a tengeren keresztül Indiával.

1. Mutassuk be a kínai társadalom jellegzetes vonásait!
2. Mivel magyarázhatjuk a kínai nagyhatalmi politikai „befelé fordulását”?

A birodalmak perifériája

A nagy birodalmak perifériáján számos esetben kialakulhattak olyan politikai szituációk, amelyeket a „hatalmi vákum” kifejezéssel jellemezhetünk. Ilyenkor – átmenetileg – kis- és középhatalmak megerősödnek és jelentős mértékben befolyásolhatják a térség politikai és gazdasági történéseit.

1. A bolgár állam

A Bizánci Birodalomtól északra, a Fekete-tenger partjától a Kárpátokig terjedő területen húzódott a Bolgár Állam. A türk eredetű bolgárok a 7. században érkezetek erre a vidékre. Uralkodóik felvették a keresztény vallást Cirill és Metód térítő tevékenysége nyomán. Idővel a türk-bolgárok beolvadtak a meghódított és nagy létszámfölényben lévő, már korábban is ezeken a területeken élő szlávokba, sőt idővel azoknak a nyelvét is átvették. A bolgár állam fénykora Borisz cár (852–889) uralkodásának az idejére esett, mert ekkor az uralkodó eredményes harcokat vívott Bizánc ellen.

2. Kazár kaganátus

Fekete-tenger északi partján húzódott a Kazár Kaganátus területe. (Lásd erről: Magyar őstörténet.) A kazárok Belső-Ázsiából érkeztek erre a területre, és 630 után már önálló államot hoztak létre. A kazár állam vezetőjének, a kagánnak a politikája az arab hódító törekvésekkel szemben a bizánci orientációt részesítette előnyben. Törekvései azonban nem jártak sikerrel, hiszen az arabok átkeltek a Kaukázuson és egy hadjárat alkalmával magát a kagánt is foglyul ejtették, aki emiatt az iszlám hit felvételére kényszerült.

Később, valamivel nyugalmasabb politikai helyzetben a kazár hatalmi elit vallást „cserélt”. Azért döntöttek 800 körül a judaizmus mellett, mert az nem járt egyik nagyhatalom irányában sem katonai elkötelezettséggel.

A birodalom fővárosa, a Volga partján elterülő Itil, a kor egyik fontos kereskedelmi központjává vált.

3. India

Az indiai szubkontinens északi részén a 7. században Szri Harsa (606–647) – aki a Gangesz menti Kanaudzsból származott – hozott létre egységes birodalmat. Államát déli irányba, a Dekkán felé igyekezett növelni, de ez a törekvése nem járt sikerrel. Hadjáratai fennakadtak a Csálukják-dinasztia ellenállásán. Zri Harsa halálakor országában polgárháborús helyzet alakult ki. A küzdelembe idővel kínai csapatok is bekapcsolódtak, jelezve a kínai császárok szárazföldi hódító szándékát.

Az elhúzódó háború nyomán Indiában hosszú időszakra újból a kis fejedelemségek és birodalmak sokasága állandósult.

1. Igazoljuk, hogy a felsorolt hatalmak átmeneti sikerei szoros összefüggésben állnak a nagyhatalmak közötti erőviszonyok alakulásával!

Az elszigetelt régiók világa

Mindazok a területek, amelyek a nagy birodalmak határain túl helyezkedtek el, jobbára ismeretlenek voltak az emberek többsége számára. A távoli területekről információkat a legbiztosabban a kereskedők karavánútjai mentén lehetett beszerezni vagy egy-egy hódító hadjárat, háború kapcsán. Részben ez az információhiány a magyarázata annak, hogy a kortársak leírásai hemzsegnek azoktól az elemektől, amelyek egy részét nyugodtan a csodák és a mesék birodalmába utalhatjuk. Ugyanakkor az is tény, hogy még a legfantasztikusabbnak tűnő elbeszélések is tartalmaz(hat)tak a valóságra valamiképpen utaló dolgokat.

A nagy civilizációk határai mentén húzódó területekről még úgy-ahogy rendelkeztek a kortársak ismeretekkel. A távolabbi vidékekről ez nem volt elmondható.

Fontos megjegyezni, hogy a fejlődésben élen járó kultúrák (és civilizációk) közeli és távoli perifériáin kialakult kultúrák (és civilizációk) bármilyen jellegű produktuma semmiképpen és semmilyen vonatkozásban sem tekinthető „alacsonyabb rendűnek”, mint az eddig tárgyaltak. Tanulmányozásuk különösen azért fontos, mert a kultúrák és civilizációk eltérő jellege és fejlettségi szintje rávilágít arra a nagyon fontos szempontra, hogy a történelem fejlődése mennyire eltérő ütemű lehet a Föld egyes pontjai és régiói vonatkozásában. Az eltérő kultúrák találkozása mindig különös tanulsággal szolgálhat. Sok esetben, mint ezt majd igazolja maga a történelem, ez nem békés körülmények között ment végbe.

1. Délkelet-Ázsia

Délkelet-Ázsia szárazföldi területein, mind pedig a szárazföldhöz kapcsolódó szigetvilágban már a legkorábbi időktől kezdve kimutathatóak voltak az emberi élet nyomai (pl. jávai leletek). A térségben megtalálható paleolitikus és neolitikus kultúrák közül néhányban már rizst is termesztettek. A bronz és a vas használata – valószínűleg Indiából és Kínából eredően – inkább a szárazföldön terjedt el.

A későbbi korszakokban a régió északi részén a kínai befolyás túlsúlya érvényesült, de a középső és a déli területeken inkább az Indiára utaló tényezők hatása vált inkább meghatározóvá. Ugyanez elmondható a nagy szigetek (Borneó, Szumátra, Jáva) esetében is. A buddhizmus elterjedésének különösen látványos bizonyítékai azok a hatalmas templomépítkezések voltak, amelyek Borobudurban és Angkorban zajlottak a 7. századtól kezdve.

A borobuduri ereklyetemplomot sziklából vésték ki. Az alaprajz tanúsága szerint a templom egy 150 m oldalhosszúságú négyzetre épült, amelyen öt, lépcsőzetesen emelkedő alsó teraszt emeltek. A teraszokon tornyokkal megszakított, domborművekkel díszített galériát hoztak létre, a fülkékben számtalan Buddha-szobrot helyeztek el. A legfelső teraszon egy harang alakú templom magasodott. Az építmény minden szintje a földi lét egy-egy síkjának felelt meg.

Más jellegű fejlődés ment végbe a japán szigetek esetében. Ezeknek a benépesülését valószínűleg Délkelet-Ázsiából és a Csendes-óceán más szigeteiről történő népmozgások eredményezték. A bevándorlók mellett azonban éltek a szigeten őslakók is, pl. az ajnuk.

2. Japán

A japánok legkorábbi történelmének számtalan részlete homályba vész. Egy legenda úgy tartotta, hogy a szigetek azokból a vízcseppekből keletkeztek, amelyek Idzanagi és Idzanami istenek lándzsáiról hullottak a tengerbe.

A korai japán történelem során a szigeteken nem alakult ki olyan politikai képződmény, amelynek a hatalma a szigetekre teljes egészében kiterjedt volna. A források „száz országról” tesznek említést, ami valószínűleg arra utal, hogy a hatalom számtalan kisebb-nagyobb birtokkal rendelkező nemzetségfő kezében lehetett. Jó néhány „ország” már ezekben a korai időszakokban is rendelkezhetett kínai kapcsolatokkal.

Az első nagyobb területeket átfogó „ország”, a Jamato Birodalom a 3–4. század során alakult ki.

Japán ősi vallása a sintoizmus volt, amely az ősök tiszteletén alapult, ám 538 után ez a vallás a buddhizmus elterjedése miatt háttérbe szorult. A hagyományok szerint az első japán küldöttség 607-ben járt Kínában. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a szigeteken megerősödött a kínai és a koreai befolyás.

A Jamato Birodalom hanyatlását Sotoku (574–622) régensuralma egy időre még fel tudta tartóztatni, ám Sotoku halálát követően polgárháborúk robbantak ki. A hatalom a súlyos harcokat követően a Fudzsivara család kezébe került.

Japán uralkodója a tenno volt, akinek hatalmát a kínai példa nyomán isteni eredetűnek nyilvánították. Az összes föld az ő birtoka volt. Uralmát jól szervezett bürokráciára alapozhatta. Az ősi japán társadalmat alkotó hagyományos nemzetségi kereteket ekkor már felszámolták. Az adózás mértékét az egyes háztartások létszáma alapján határozták meg. Az állam területén kerületeket és tartományokat szerveztek, amelyek élére kormányzónak a befolyásos főnemesi családok tagjait állították. A birodalom fővárosa 794 után Heiankjó lett. (Ma ezt a települést Kiotónak nevezik.)

A Fudzsivarák idején a tenno hatalma háttérbe szorult. A háborúk során alakult ki a harcosok, a szamurájok rendje, amelynek tagjait a szembenállók egyaránt felhasználhatták a küzdelmek során.

3. A Csendes-óceán szigetvilága

A Csendes-óceán szigeteit két hullámban népesítették be a polinézek, akiknek az eredetét megnyugtató módon még nem tisztázta a történettudomány. A valószínűleg polinézek által hordozott kultúra gyökerei a Délkelet-Ázsiához kapcsolódó szigeteken található. A népmozgás iránya érintette Indonéziát, a Fülöp-szigeteket, majd Tongán, Szamoán keresztül érhették el a polinéz törzsek a távoli Húsvét-szigeteket, Hawaiit és Tahitit. A 10. század körül kerülhetett sor Új-Zéland benépesülésére is.

A polinéz telepesek hihetetlenül hosszú tengeri útjaikhoz kéttörzsű kenukat használtak, amelyeken élelmiszert és háziállatokat is tudtak szállítani. Tájékozódásukat a csillagok, a Nap járása, a hullámmozgás, a szélirány és a madarak repülési iránya segítette. A számtalan sziget közül kettőnek a kultúrájával ismerkedünk meg.

Új-Guinea szigetét többnyire a sötét bőrű pápuák lakták. A világosabb bőrű melanézek a környező szigeteken települtek meg. Mindkét népcsoport égetéses-irtásos földművelést folytatott. Élelmiszerkészleteiket halászattal egészítették ki. Gumós növényeket termesztettek, legfontosabb háziállatuk a sertés volt.

A lakosság falvakban élt. A társadalom alapegysége a nemzetség volt. Kultuszaikban fontos szerepet tulajdonítottak az ősök szellemeinek, de ugyanakkor a kannibalizmus és a fejvadászat elemei is megtalálhatóak voltak a bonyolult szertartásokban.

Eszközeik részben csiszolt kőeszközök voltak, részben pedig fából készültek.

A Húsvét-szigeteket a polinézek 400 körül érhették el, és ekkor történt a sziget benépesítése is. A lakosság létszáma a régészeti bizonyítékok szerint sohasem haladta meg a 7000–8000 főt. Ezért volt különös, hogy a 9. századtól kezdve egy kőbánya szikláiból hatalmas méretű kőfejeket faragtak ki, és ezeket jókora távolságra elszállítva állították fel. E rendkívüli teljesítmények célját pontosan még ma sem ismerjük.

A polinéz társadalom vezetői közül sokan jelentős hatalommal rendelkezhettek. A hatalom szigorú öröklési rend szerint szállt át az utódokra. A köznép tömegeit adózásra kényszerítették.

4. Afrika

Észak-Afrika partvidékét a rómaiak meghódították, és az elfoglalt területeken provinciákat szerveztek. A római uralom összeomlása után a térség Bizánc fennhatósága alá került. Később, az iszlám térnyerésekor sokszor egymással is harcban álló államok alakultak ki.

A Szaharától délre eső területeket azonban nehéz volt megközelíteni, bár a karavánutak már a római időkben átszelték a sivatagot. Az arab kereskedők sót és fegyvereket szállítottak a fekete-afrikai államokba, rabszolgáért, aranyért és elefántcsonttért cserébe.

A térségben – Afrika nyugati részén – Ghána és a Mali Birodalom mellett a Szongoj Birodalom vált igazán jelentőssé.

A Kongó-medencében a bantu nyelvű kubák hoztak létre királyságot. A megélhetés alapját a kapás földművelés képezte, és ezt vadászattal egészítették ki. A kubák szerepe azért volt fontos, mert a vas használatát valószínűleg ők terjesztették el Afrika déli területei irányába.

A kuba uralkodó hatalmát erős testőrség biztosította. A társadalom a vagyoni különbségek miatt erősen rétegződött volt. Elvben az ország anyagi javai és a föld egésze az uralkodó tulajdonában volt, ám a faluközösségek, amelyeket helyi főnökök és a vének tanácsai irányítottak, meglehetősen nagy önállóságot tudtak a maguk számára biztosítani. Az állami adózás fő forrását a kézműipari (vas)termékek mellett az elefántcsont és az elejtett állatok bőre képezte.

Afrika keleti partvidékén, Etiópiától délre mohamedán városok jöttek létre, amelyek India és a kontinens belső területei között zajló kereskedelmet bonyolították. Kelet-Afrika szavannás vidékein nomád pásztortársadalmak alakultak ki.

A szudáni-guineai nyelvcsaládhoz tartozó maszájok életformáját a hagyományos útvonalakon lebonyolított nomadizáló állattartás határozta meg. A csordákban a marhán kívül szamarakat, juhokat és kecskéket is tartottak. A laza szervezetű maszáj törzsi-nemzetségi társadalom alapja a nagycsalád, melyhez a szűk családon (férj, feleség, gyermekek) kívül a férj és feleség rokonsága is hozzátartozott. A maszáj harcosok rabló hadjárataikban a szomszéd népcsoportok állatállományának megszerzésére törekedtek.

A Dél-Afrikában élő, jellegzetesen kistermetű busmanok valószínűleg Afrika egyik legősibb népe volt. A félsivatagi körülmények között asszonyaik gyűjtögetéssel foglalkoztak, míg a férfiak kőhegyű nyilakkal és fadárdákkal vadásztak. A busmanok néhány családot tömörítő hordákban éltek, amelyek ínséges időkben a túlélés érdekében kiscsaládokra oszlottak.

5. A Kolumbusz előtti (prekolumbián) Amerika

Az amerikai kontinens benépesülése Kr. e. 15 000 körül kezdődhetett. Az „indiánok” ősei az ázsiai területekről a Bering-szoroson keresztül érkeztek a mai Észak-Amerika területére és hatoltak később egyre délebbre.

Az egymástól eltérő fejlettségű amerikai civilizációk többségében a megélhetés alapját a földművelés képezte, amely jellegét tekintve bizonyos vonásokban különbözött az Európában kialakult gyakorlattól. A kukorica, a bab, a chili, a tök, a burgonya és a napraforgó termesztése nyomán a megélhetési feltételek kedvezőbbekké váltak, és ez a népesség rohamos növekedéséhez vezetett. Ettől függetlenül az élelmiszer-termelést szinte mindenütt vadászattal egészítették ki. A tengerpartokon élők halászattal foglalkoztak.

Az ősi amerikai települések földművesek falvai voltak. A társadalom differenciálódott, és az egyes közösségek élén álló gazdagabb rétegek és a vezető pozíciókat birtokló személyek – a régészet tanúsága szerint – jelentős tárgyi vagyonnal rendelkeztek.

5.1. Az Andok kultúrái

Dél-Amerikában az Andokban már az időszámításunk kezdetét megelőző századokban jól szervezett társadalmak alakultak ki. E korai „birodalmak” egy-egy település körül szerveződtek meg. A városok az adott térség gazdasági, politikai és vallási centrumaiként működtek. Az ősi társadalmak élén vallási és katonai vezetők álltak, de valószínűleg sok helyütt a vallási vezetők rendelkeztek a tényleges hatalommal. Ezt a feltevést igazolják az ún. Chavin-kultúra központi településén feltárt épületmaradványok is. A hatalmas templomegyüttes épületeiben olyan kultikus tárgyakat helyeztek el, amelyek jaguárokat, kígyókat, kajmánokat és sasokat formáztak.

5.2. Nazca-sivatag

Ebben a térségben alakult ki a „titokzatos” Nazca-kultúra. Létrehozói a sivatagban óriási állatokat és geometriai alakzatokat formáltak a föld felszínén. Ezeknek az ábráknak az az érdekessége, hogy csak bizonyos magasságból válnak a szemlélő számára értelmezhetővé. Elkészítésük céljáról a tudomány ma még nem tud biztosat mondani. Az Andok hegyláncai között az európaiak megjelenése előtti legjelentősebb civilizáció az inkák nevéhez fűződik.

Dél-Amerika más területein nem alakultak ki egységes és központosított államalakulatok. Amazóniában, a trópusi őserdőkben újkőkori típusú földművelő-állattartó gazdaságok szerveződtek, amelyek kő- és csonteszközöket használtak. A munkamegosztás általában nemek szerint történt. A törzsi szervezet mellett jó néhány településen hat-hét családból álló rokoni közösségek éltek együtt, amelyek élén vallási vezetők álltak.

A sűrű erdőkkel borított Amazóniában égetéses-irtásos földművelést folytattak az ott élő nagy létszámú törzsek. A nagy folyók (Orinoco, Amazonas) mentén kialakuló gazdag települések váltak e területek gazdasági (és sok esetben természetesen politikai) központjaivá.

A mai Dél-Amerika déli részén zord éghajlati körülmények között élő tűzföldi indiánok gyűjtögetésből és tengeri halászatból tartották fenn magukat. A kis létszámú együttélők többnyire rokoni közösséget alkottak.

A szárazföldön élő állatok közül a tűzföldi indiánok legfontosabb zsákmánya a lámával rokon guanako volt. Az elejtett állat szinte minden porcikáját felhasználták.

5.3. Közép-Amerika

Közép-Amerikában – a mai Mexikó területén – a falvakra épülő társadalmak néhány helyen városi civilizációkká alakultak át. E „városállamok” élén nagy hatalmú uralkodók álltak. E városok között gyakran éles, háborúkkal járó konfliktusok robbantak ki. Kr. u. 500 körül az egymással rivalizáló hatalmi tényezők közül kiemelkedett Teotihuacan városa. Ennek a kultúrának eredete valószínűleg az olmék és tolték nép által kialakított civilizációhoz vezethető vissza. Ebben az időben Teotihuacanban közel kétszázezren élhettek. Ez a hatalmas város nemcsak a térség, hanem talán egy birodalom középpontjává is vált. A város helyén korábban egy kultikus szerepet betöltő barlang volt, amelyről azt tartották, hogy ott született a Nap és a Hold. Ezért erre a helyre már régóta hatalmas tömegek zarándokoltak el.

A közel 20 km² alapterületű város magját a vallási szertartások színhelye képezte, amely az észak–déli irányú úton, az ún. Halottak útján helyezkedett el. Az út két végpontján hatalmas piramisokat építettek a Nap és a Hold tiszteletére.

A város vallási központja mellett a másik centrumot a katonai-közigazgatási épületegyüttes, a Citadella képezte. A város és a társadalom irányítása a vallási vezetők, a papok kezében összpontosult.

A lakosság zöme a szabályos rendben kiépített utak mentén elhelyezett téglalap alakú, fallal övezett, belső udvarok körül elrendezett házakban élt.

A lakosság zömét földművelők alkották, de éltek a településen kereskedők és kézművesek is.

Teotihuacan megnövekedett szerepét és jelentőségét azzal magyarázhatjuk, hogy a város a távolsági kereskedelem révén ellenőrizni tudta a térség legfontosabb útvonalait.

5.4. Észak-Amerika

Az Észak-Amerikában élő törzsek többsége földműveléssel foglalkozott, és ezt a tevékenységüket egészítették ki vadászattal. Itt nem alakultak ki magasabb szintű politikai szervezetek. Néhány alkalommal a törzsek törzsszövetséget hoztak létre.

Az Észak-Amerika nyugati részén élők többsége földművelést folytatott, míg a keleti területeken a kedvezőtlenebb természeti adottságok miatt a gyűjtögetésnek jutott nagyobb szerep.

Az amerikai kontinensről származó egyik legkorábbi leírás az Angliában tanuló, majd Sir Humphrey Gilbert expedíciójában (1583) részt vevő magyar Budai Parmenius Istvántól (Stephen Parmenius) származik. Budai Új-Foundlandnál szállt partra, és benyomásait egy levélben így rögzítette:

„Mit mondhatnék elöljáróban, midőn nem látok mást, csak kietlenséget. A tengerben viszont kifogyhatatlan mennyiségű hal van, így akik ide jönnek, jó üzletet csinálnak. A halászhorog még el sem éri a feneket, máris megvan a nagyszerű fogás. Az egész terület dombos és erdős, a fák nagyobbrészt fenyők. Némelyek öregek, mások éppen csak kifejlettek, de zöme koránál fogva ledöntve fekszik, elzárva a jó kilátást és a közlekedők útját, így nagyon nehéz eljutni bárhová. A fű magasra nő, és alig különbözik a miénktől. Úgy tűnik, a természet alkalmas gabonafélék termesztésére, olyan növényszálakat és kalászokat találtam, amelyek hasonlítanak a rozsra, így a terület használható lehet művelésre és magvetésre az ember szolgálatára. A fák között szeder terem, vagy még inkább édes szamóca a bokorban. Néha medvék tűntek fel a szálláshelyek körül, s vadásszák őket, de ezek fehérek és kisebbek a mieinknél, ahogy alkalmam volt megfigyelni őket. Nem teljesen világos előttem, hogy élnek-e itt emberek, nem találkoztam itt olyannal, aki hallott volna róluk (és egyébként is, ki tudhatná ezt, hiszen lehetetlen a közlekedés bármerre nagyobb távolságra). Arról sem győződhettünk meg, hogy vannak-e a hegységben fémek, s ugyanilyen okból, bár a külsőségek nem mutatták, lehetnek-e mélybeli ásványkincsek. Az év mostani szakaszában az időjárás itt oly forró, hogy ha a halakat kiteszik szárítani és rendesen nem forgatják, nem lehet megóvni azokat a megperzselődéstől. Azonban a tengeren úszó hatalmas jégtömbök arról tanúskodnak, hogy hideg a tél. Néhányan társaim közül beszámoltak arról, hogy májusban is annyi volt a jég, hogy teljes 16 napig a fogságában voltak.”

Az eszkimók

A kontinens északi felében, a szubarktikus területeken a megélhetést a vadászat biztosította.

A Jeges-tenger mellékén élő eszkimók az év jelentős részében hósivatagban élnek. Minthogy a növényzet szinte teljesen hiányzik, ezért számukra a tenger és a szárazföldi vadállomány nyújt táplálékforrást. Nyáron az eszkimó vadászok pézsmaökrökre és karibuszarvasra, télen a tengerekben fókára, rozmárra és ritkán, különleges vállalkozásként pedig bálnákra vadásztak.

Az eszkimó társadalom kiscsaládok sokaságából épült fel. A jobbára vándorló családok tipikus lakóhelye volt a hóból épített kunyhó, az iglu.

1. Az ősi társadalmak kutatásával a régészek és történészek mellett a néprajz kutatói foglalkoznak. Adataikhoz a helyszínen végzett gyűjtőmunka során jutnak hozzá. A jelenben nyert eredményeiket az ún. analógiás módszer segítségével hasznosíthatjuk a történelemben.
2. Keressünk magyarázatot arra, hogy a tárgyalt régiók (és az ott élők) milyen okok és tényezők miatt szigetelődtek el a világtörténelem fontosabb centrumaitól?
3. A szövegben szerepelt a régió kifejezés. Olyan földrajzi térséget jelöl e fogalom, amelyre a gazdasági együvé tartozás, a sajátos szellemiség, a közös történelmi múlt, a hagyományok azonossága, a nyelvi-kulturális összetartozás a jellemző, noha a felsorolt szempontok mindegyike egyszerre ritkán érvényesül az egyes régiók esetében.