wadmin | 2009. jún. 17.

Bevezetés

Az embertől nem idegen a tudás megszerzésének vágya, de koronként másként volt kielégíthető. A régebbi korokban a legtöbb ember csak a munkájához szükséges szakismeretet sajátíthatta el, általában azt is tapasztalatszerzéssel, közvetlen átvétellel. Voltak ugyan iskolák, némelyik igen hírneves is volt, de ide csak a társadalmi rangjuk vagy tehetségük által kiválasztottak kerülhettek be. Az ókori vagy kora középkori társadalmaknak nem is volt szükségük túl sok kiművelt emberfőre. Egyszerű termelési módokat folytattak, és a mesterségek fogásai viszonylag állandóak voltak. A lassanként bővülő kollektív tudás azonban egyre hatékonyabban tudta saját magát is bővíteni, fejlődött a tudomány és a technológia. A mezőgazdaság, majd az ipar forradalma(i) új ismeretekkel árasztotta el a társadalmat, amelynek gondoskodnia kellett a megőrzéséről, továbbfejlesztéséről és működtetéséről. Az államok iskolarendszereket alakítottak ki, amelyek igyekeztek átfogni és átadni a felhalmozott tudást. A társadalmi szerkezet, a munkamegosztás is bonyolultabbá vált, amihez az iskolai szintek és tananyagok is illeszkedtek. A termelés alapjait a tudományos kutatás és fejlesztés rakta le, amelynek haladási üteme eleinte még nem volt gyors. A jobb gazdasági helyzet népességnövekedéshez vezetett, amit a gazdaság tömegtermeléssel szolgált ki. A gazdasági (és hatalmi) verseny kibontakozása további lökést adott a tudományos kutatásoknak, az új felfedezések pedig új iparágakban, termékekben öltöttek testet.

A szakismeretek rendszereződése, bővülése mellett az iskolákban tanított tananyag az emberi kultúra átörökítését is igyekezett szolgálni. A történelem megismerése, a művészetek vagy a filozófia művelése fejlesztette az emberi személyiséget, gazdagította a társadalom értékkészletét. Ez a tudás nem volt közvetlen összefüggésben a gazdasággal, végső soron mégis hozzájárult az egyes országok sikerességéhez. A kevéssé iskolázott tömegek kívül rekedtek a gazdasági mozgásokon, így részben kockázatot, részben tartalékot jelentettek. A modern kor talán éppen azzal kezdődött, hogy a hatékony közoktatás révén egyre több embert sikerült bekapcsolni a munkamegosztásba, a jövedelmek növekedése pedig újabb fogyasztói rétegeket alakított ki. Ez a termelési spirál eredményezte a fogyasztói társadalom, a polgári demokráciák kialakulását. Az alapkészségek birtoklása, a szakismeretek elsajátítása és az emberi kultúra értékeinek ismerete mindenki számára lehetségessé, sőt kötelezővé vált. A gyerekek a játékos és utánzó tanulás mellé megkapták az elméleti és gyakorlati oktatás iskolai formáit is.

A világot átformáló jelenkori társadalmi-gazdasági folyamatok jellemzésére a divatossá – és sablonossá – vált „globalizáció” fogalma mellett gyakran emlegetjük az információs társadalom, illetve a tudásalapú társadalom kifejezéseket is. A tudomány és technológia fejlődése megváltoztatja az emberek életét, a társadalmi munkamegosztást és a világ megismerésének módját. A fejlett országokban már nem a fizikai munkára alapozott tömegtermelés folyik, itt a gazdaság a minél nagyobb hozzáadott értékkel, tudással jellemezhető ágazatokra, termékekre állt át. Az árutermelés elsődlegessége helyébe a szolgáltatások léptek, ma már ezen a területen dolgozik a fejlett világ munkavállalóinak többsége. A szolgáltatások közül kiemelkedik a gazdasággal közvetlenül összefüggő tudás termelése és elosztása, az új „tudásipar, tudásmenedzsment”. Ennek hatóköre egyre tágabb, már nem csak a szakismeretekre terjed ki, hanem a „humán erőforrás” egész vertikumára, azaz az emberi élet szinte minden területére. Működteti az alapfokú és közoktatás, a felsőoktatás és felnőttképzés formális rendszereit, de részét képezik az informális oktatási, képzési formák, vállalkozások is. A médiák révén behatol a magánélet területére is, mivel ott lehet biztosítani a munkaerő megfelelő rekreációját, egyben jó üzletté téve pihenést és szórakozást.

Az új információs és kommunikációs eszközök az emberiség tudományos és technológiai tudásának legjavát egyesítik magukban. Elterjedésükkel ez a tudás még hatékonyabban gyarapítható és terjeszthető. Az információs társadalom kialakulásával az információrobbanás is beköszöntött, szinte feldolgozhatatlan mennyiségű és fajtájú hírrel, adattal árasztva el mindennapjainkat. Az írás, olvasás, számolás alapkészségei mellé ebben a közegben szert kell tennünk az információkezelés alapvető rutinjára is. Beszerezzük, használjuk és előállítjuk az információt nap mint nap, tisztában kell lennünk a forrásokkal és kellő kritikai érzéket kell tanúsítanunk. A munkában és az élethelyzetek megoldásában közvetlenül felhasználható tudás felértékelődik, és versenyhátrányba hozza az egyetemes emberi kultúra ismereteit. Az oktatás szerepe ebben a helyzetben nem csak a kínálat biztosítása, hanem az eligazítás is, olyanfajta metatudás kiépítése, amivel saját tudásszerzésünket irányítani tudjuk, egyben növelhetjük az elsajátítás hatékonyságát is.

A természettudományos tudás ebben a posztmodern korban eléggé ambivalens helyzetben van. Az emberek már nem tartják mindenhatónak a tudományt, az utóbbi évtizedekben világossá váltak a korlátai és a veszélyei. A felhalmozódó szaktudományos ismeretek közoktatáson belüli átadása rengeteg nehézségbe ütközik, tanulói érdektelenség és tanári konzervativizmus nehezíti. De ha minden egyéb körülmény optimális lenne, akkor sem lenne könnyű kiválogatni most és itt feltétlenül megtanítandó tudáselemeket. Az uniformizált tanítási gyakorlat nem eléggé választja szét a tudományt hivatásul választók, a foglalkozásukban ráutaltak, vagy a csak mindennapi életben érintettek szükségleteit. Igaz, hogy ezek a pályavonalak csak későn rajzolódnak ki, de a tapasztalatok szerint a túlzottan elvont és túlméretezett tudománytanítás elidegenít, sikertelen. Pedig a társadalomnak minden erővel támogatni kellene a tudományos életet, és fel kellene készülnie a technológiai eredmények befogadására, illetve megítélésére. Járható útnak (és ezen már sok ország jár is) az ígérkezik, hogy a természettudományos nevelésben is át kell térni a tartalom alapú oktatásról a kompetenciák fejlesztésére, illetve az ezt szolgáló probléma alapú, tanulói aktivitásra épülő tanulásra.

A klasszikus természettudományos tantárgyak a 20. század második felében, a modern korban vették fel a szaktudományos köntösüket. A fizika, kémia, biológia tudományai az ipari társadalom megalapozásához nélkülözhetetlenek voltak, és olyan tekintélynek örvendtek, hogy az oktatásban is minél kisebb torzítással igyekeztek megjeleníteni őket. A termelésben jelentős számú mérnökre, technikusra és szakmunkásra volt szükség, ezért a műszaki szakképzés előkészítése is fontos volt. Az iskolák tanterveiben volt elegendő idő a szaktárgyak magas heti óraszámainak biztosítására, és a tanárképzés is megfelelő volt. Ez a kép a 21. század küszöbére szinte minden elemében megváltozott. Jelentősen csökkent az ipar élőmunka-szükséglete, a termelést és irányítását egyre inkább a számítógéppel vezérelt rendszerek vették át. A csúcstechnológiák fejlesztésében megmaradt, sőt növekedett a természettudományok szerepe, de ez a feladat egyre kevesebb tudáscentrumban összpontosul. Mindennapi környezetünk rengeteg szálon függ a tudományos-technológiai újításoktól, de a bonyolult gépeknek már a működési elvét sem érthetik az átlagemberek, és a kezelésükhöz sem szükségesek tudományos ismeretek. Az iskolai tantervekben közben helyet kértek maguknak az új gazdaság nélkülözhetetlen tantárgyai, az informatika, az idegen nyelv. Már nincs lehetőség a természettudományok magas óraszámának fenntartására, az elaprózás pedig értelmetlen. A tanulás új elmélete is ebben az időszakban született meg, aktív tudásépítést és tanulói differenciálást hirdetve, így lassanként leáldozott a szaktudományok frontális tanórákon való hirdetésének korszaka. A tudósok ezekben az évtizedekben világítottak rá a súlyosbodó környezeti válságra, feltárva a komplex problémák mechanizmusait. A társadalmi környezetben is változások történtek, a fiatalok szubkulturális csoportjai megerősödtek, a családi problémák miatt sokan ezekben és a szenvedélybetegségekben keresnek vigaszt, elfordulva az iskola világától. A természettudományos nevelés igyekezett mindezen hatásokra reagálni, alkalmazkodni a tudásterületen, a tanulói körben és az oktatási rendszerekben bekövetkezett változásokhoz. Az óraszámok csökkenése és a komplex problémák előtérbe kerülése a tudományok összefogását igényelte, kialakultak az integrált tantárgyak, a „science”. A tartalom vegyítése meghökkentőnek tűnhetett sokak szemében, de ma már sokféle működő megoldás létezik, amelyek a korszerű pedagógiai módszereknek is jobb táptalajul szolgálnak. Az aktív tanulás, a projektmódszer és a probléma alapú tanulás a tanulók önirányításával valósítható meg, és az összekapcsolt tudományok szabadabb szárnyalást engednek a természet ilyen szemléletű vizsgálatának. A tanárok helyzete persze kicsit nehezebb, hiszen már nem a szakterületük specialistái (az sem baj), hanem olyan tudásmenedzserek, akik képesek felépíteni az adott tanulási feladat és tanulói kör számára optimális tanulási környezetet, illetve képesek átvenni és működtetni a kipróbált pedagógiai programokat.

A tudásalapú társadalomban az oktatás és a tudás is termék, amelynek a minőségét garantálni kell. Az iskolák és a programok versenyeznek a tanulókért és a támogatásokért. Az állam mint a legnagyobb beruházó is igyekszik ellenőrizni a pénz hatékony felhasználását, hiszen el kell számolnia a választók előtt. A minőségbiztosítás iparban elterjedt formái a szabványok kidolgozásán és az ellenőrzésen alapulnak. Az oktatásban is voltak előzményei a minőség biztosításának, például a tantervek, képzési formák akkreditációjában. A folyamatok követését szolgáló pedagógiai mérési módszerek viszont csak az utóbbi évtizedekben alakultak ki, és még nem is igazán mondható, hogy a tanári szakma megértette és elfogadta volna ezek jelentőségét. A hazai oktatási rendszerben eddig alkalmazott minőségbiztosítási módszerek (Comenius 2000) igyekeztek átfogó képet adni egy-egy intézmény teljesítményéről. Megjelentek a nemzetközi mérések is, mint például PISA vagy a TIMS, de már volt hazai kezdeményezésű kompetenciavizsgálat is. Mindezek a módszerek alapul szolgálnak a jövőben még bővülő és az oktatást átszövő komplex minőségmenedzselés számára.

 

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.