wadmin | 2009. jún. 17.

Aba Sámuel Szakiskola

Encs

1. Bevezetés

Az encsi szakiskola több mint ötven településről gyűjti össze azokat a tanulókat, akik az itt oktatott szakmákat szeretnék megtanulni. A számos esetben hátrányos helyzetű tanulók oktatása nem kevés problémát vet fel az iskola pedagógusai számára.

A legnehezebben megoldható feladatnak a tanulók iskolai kudarcainak a csökkentése tűnik. Itt nemcsak az évismétlésről van szó, hanem – és ez az igazán súlyos probléma – a nagyszámú iskolaelhagyásról is.

A tanulók szociális háttere, az iskola lehetőségei nem térnek el az ország többi szakiskolájában tapasztaltaktól. Ha be kellene sorolni az iskolát a feltételek és lehetőségek oldaláról, akkor a szakiskolák második, kedvezőtlenebb helyzetben lévő csoportjához sorolnánk intézményünket.

A starthelyzetet a pedagógusok helyzetének bemutatásával jellemezzük.

2. Néhány alapadat

A tantestület létszáma 26 fő. A vezetés összetétele: 1 igazgató, 1 igazgatóhelyettes, 1 gyakorlatioktatás-vezető. A 23 beosztott tanár és szakoktató közül 3 munkaközösség-vezető (osztályfőnöki, közismereti, szakismereti).

Nemek és életkor szerinti megoszlás:

  20–30 31–40 41–50 51–60 62 összesen
3 1 4 8
férfi 2 3 4 6 3 18
összesen 5 4 8 6 3 26

A nők átlagéletkora 37,6 év, a férfiaké 47,2 év, a tantestület átlaga 42,4 év, ami sok szempontból kedvezőnek tekinthető. Mindenképpen problémát jelent azonban, hogy a fiatalok legfeljebb csak pályájuk első, többnyire rövid állomásának tekintik az iskolát.

A pedagógusok iskolai végzettségének megoszlása a következőképpen alakul:

– Egyetemet végzett 6 fő  
– Főiskolát végzett 19 fő
– Technikumot végzett 1 fő
– Több diplomával rendelkezik 7 fő

A pedagógusok közül 9 a bejáró, ez a tantestület 34%-a, soknak mondható. Az ide- és hazautazás átlagosan 1,8 órát vesz igénybe, de a távolabbról bejárók esetében ez napi 3 órát is jelent. Egy kollégánk most kapott lakást a városban, négyen utaznak messzebbről (30-40 km), Encsre településük nemigen várható.

3. Pedagógus-életutak és -élethelyzetek az iskolában

Figyelemre méltó, hogy mindössze 8-an kezdtek pedagóguspályán dolgozni, a többi 18 kolléga más területről került a katedrára. Mind a nőknek, mind a férfiaknak az átlagot tekintve a 4. a jelenlegi munkahelye. A hölgyek közül 1, a férfiak közül 3 dolgozik a hetedik munkahelyén.

Az alábbi táblázat arról tájékoztat, hogy a tantestületben ki hány éve dolgozik pedagóguspályán?

  1-5 éve 6-10 éve 11-15 éve 16-20 éve 21-25 éve 26-30 éve 30 felett
3 1 2 1 1
Férfi 5 2 3 4 2 1 1
Összesen 8 3 3 6 3 2 1

A nők átlaga 13,1 év, a férfiaké 13,9 év, tantestületi átlag 13,5 év.

A tantestület létszáma, a nemek közötti arány az utóbbi két évben alakult ki. Figyelembe véve az iskola jellegét, a tanulók között a lányok és fiúk arányát, az összetétel jónak értékelhető. A 9. és 10. osztályok teljes beállásával jelentősen nőtt a tanulói létszám, ez magával hozta a tantestület bővülését is. Jelenleg egy tanerőre kb. 17 tanuló jut.

A szakos ellátottság teljes, kisebb változtatások indokoltak pl.: könyvtár szakos vagy még egy magyar szakos beállítása.

Az életkort tekintve ugyancsak elmondható, hogy megfelelő az idősebbek és a fiatalabbak aránya. Igaz, a férfiak között ebben az évben hárman betöltik 62. életévüket (már jelenleg is nyugdíj mellett dolgoznak). Helyettesítésük részben már megoldott. Az 51–60 év közöttiek közel azonos idő múlva (5–6 év) kerülnek a nyugdíj közelébe, ha addig nem változnak a feltételek. A jelenlegi tantestület tehát hosszabb távon stabilnak tekinthető.

Megkérdeztük a kollégákat, hogy „Mi vezérelte őket a pedagóguspályára?” A válaszok az alábbi megoszlást mutatták:

– szülői példa 5  
– hivatástudat 5
– a gyermekek szeretete 4
– a tanított tantárgy szeretete 3
– a volt munkahely megszűnése 5
– a kedvező munkaidő 3
– a tudás átadásának öröme 2
– gyermekkori álom 1
– felkérték 2

(Néhányan több szempontot is megjelöltek)

A fentiek tükrében nem meglepő, hogy a tantestület 16 tagja újra ezt a hivatást választaná. Öten bizonytalanok voltak a választ illetően, 4 esetben volt határozott „nem” a válasz. Az igenlők körében megfogalmazott indokok összhangban vannak azzal, ki hogyan került a katedrára. A „nem”-mel válaszolók egybecsengő indoka az volt, hogy a pedagógusok általános és anyagi elismertsége nincs a kívánt szinten.

Választ kértünk arra kérdésre is, hogy mennyire elégedettek tanáraink az iskolától kapott jövedelmükkel. Az 1-től 10-ig tartó skálán a nagyobb szám az elégedettséget jelzi. Nem bontottuk szét a nők és a férfiak adatait, mert szinte hajszálra azonosak.

10 9 8 7 6 5 4 3 2 1
3 5 2 5 3 3 2

Az átlag pontszám 5,1, ami azt jelenti, hogy tanáraink többsége (57,6 %) kb. ötven százalékban elégedett csak a munkáltatótól származó jövedelmével. Ezért ugyan nem meglepő, de sajnálatos, hogy sokan kényszerülnek a jövedelmük különböző módon történő kiegészítésére. Ez viszont sok időt vesz el a felkészüléstől, a továbbképzéstől, az egyre inkább szükséges testi és szellemi pihenéstől.

A tantestületből 13-an (50%) folytatnak valamilyen iskolán kívüli pénzszerzési tevékenységet.

– gyümölcstermesztés 8  
– tanfolyam 2
– tervezés 1
– magántanítás 1
– újságírás 1

Az 50%-os elégedetlenséget tükrözi vissza az a szám, amely azt mutatja, hogy a tantestület tagjai mennyi, a pedagógusi munkából származó jövedelmet tartanának indokoltnak nettóban.

– 100–150 ezer forint 9  
– 200 ezer forint 5
– 250–300 ezer forint 11
– 400 ezer forint 1

Az átlag 220 ezer forint, ami kb. duplája a jelenlegi béreknek. S ez még nem is mondható túlzó igénynek!

Megkérdeztük a kollégákat arról, hogy mennyire érzik magukat leterheltnek az iskolában, illetve otthon. A válaszok kissé meglepő helyzetet mutatnak.

  az iskolában otthon
A nők terheltsége 63% (!) 67%
A férfiak terheltsége 77% 67%

Meglepő az otthoni leterheltséget mutató számok azonossága, mivel eddig úgy érzékeltük, hogy a nők – különösen az édesanyák – otthon leterheltebbek, mint a férfiak. Bár meglehet, hogy az iskolán kívüli pénzszerző munkák nagyobb része a férfiak vállát terheli, illetve a hajadonokra nem hárul olyan nagy teher otthon.

A számok tehát azt mutatják, hogy vannak még tartalékaink ezen a területen is.

Érdeklődéssel vártuk a válaszokat a munkával, a sikerekkel, esetleges kudarcokkal kapcsolatos kérdésekre. Nemhiába. Őszinte, sokszínű válaszok születtek. A legtöbb kollégának (18) nehézségeket okoz:

  • a tanulók igen gyenge előképzettsége,
  • negatív hozzáállása, rossz magatartása,
  • motiválatlansága.

Többek munkájában jelent gondot:

  • a tanulók hiányos felszerelése,
  • a más iskolákból vagy szeptember után érkezők tankönyvhiánya,
  • a rendszeresen sokat hiányzó tanulók felzárkóztatása,
  • a velük kapcsolatos osztályfőnöki adminisztráció naprakész ellátása,
  • a szertárak, jól felszerelt tanműhelyek hiánya,
  • az iskola épületbeli széttagoltsága.

Sokan jelezték, hogy hiábavalónak tűnik a fegyelem megteremtésére irányuló erőfeszítésük, hiányosak a lehetőségek a szülőkkel, gondviselőkkel való kapcsolat kialakítására, ápolására.

Néhány kivételtől eltekintve őszinte, jó önismeretre valló válaszokat adtak a kollégák arra a kérdésre, hogy mit tartanak erősségüknek. A pedagógus pályán eltöltött idő, a más munkaterületen végzett sokirányú tevékenység egyenes következménye, hogy legtöbben

  • a nagy élettapasztalatot,
  • a szakmai felkészültséget,
  • a türelmet,
  • a következetességet,
  • a sokoldalúságot jelölték meg.

Többek erőssége

  • a gyermekek szeretete,
  • az irányukba megnyilvánuló empátia,
  • a nyitottság és a tolerancia,
  • a kreativitás,
  • a nagy munkabírás,
  • a gyakorlatiasság,
  • a jó kapcsolatteremtő képesség.

A tantestület tagjainak közel 50%-a tanulmányi versenyeken és a szakmunkásvizsgákon elért jó helyezéseket, eredményeket tartja pedagógiai munkája legnagyobb sikerének.

Sokan sikerként könyvelik el azt, hogy volt tanítványaik szívesen fordulnak hozzájuk tanácsokért, továbbtanulnak, illetve jól helytállnak tanult szakmájukban.

Többen, főleg a fiatalabbak már azt is sikernek tartják, hogy elfogadták őket a tanulók, hogy fegyelmet tudnak tartani, hogy figyelnek rájuk.

Bár nem kifejezetten a pedagógiai munka eredménye, de sikerként jelölték meg az új tantermek, a tanműhely építését, az abban való közreműködést.

Egyedi és sajátos sikerélményét így fogalmazta meg egy kolléganőnk: „Húsz éve tanítok, és még emberi ember vagyok.”

Ugyancsak a fiatalabb kollégák fogalmazták meg, hogy az igazi siker még nem érkezett el számukra.

Erős önkritika jellemzi a kudarcok iránt érdeklődő kérdésre adott válaszokat. A legtöbben kudarcként élik meg, hogy

  • nagyon sok gyerek kimarad az iskolából,
  • gyengék a tanulmányi eredmények,
  • sok a fegyelmezetlen, sokat hiányzó tanuló.

Bár kevésbé tehetnek róla, de így élik meg, hogy

  • sok végzett tanulónk nem tud a szakmájában dolgozni,
  • nagy a végzett munkanélküliek száma,
  • alig látogatottak a szülői értekezletek,
  • nem hozzák a várt eredményt a fegyelmei büntetések.

Sajátos kudarcként fogalmazódott meg, hogy nem sikerült eddig az olvasási készség számottevő javítása, az olvasás megszerettetése.

A tanórai munka eredményességét befolyásoló tényező a különböző módszerek alkalmazása, variálása. A kérdőívek tanúsága szerint döntően a frontális osztálymunka keretei között zajlanak a tanórák.

Az alkalmazás aránya:

– 90%-ban 7  
– 80%-ban 2
– 70%-ban 2
– 60%-ban 1
– 50%-ban 5

9-en nem válaszoltak erre a kérdésre

Örvendetes, hogy a kollégák 88%-a igennel válaszolt arra, részt venne-e új módszerek kipróbálásában, alkalmazásában, vállalná-e az ezzel kapcsolatos továbbképzést.

Ennek feltételeként az alábbiakat jelölték meg.

  • ha szakmai fejlődést biztosít a továbbképzés,
  • megfelelő színvonalú előkészítés, lebonyolítás,
  • a költségek térítése esetén,
  • anyagi elismerés mellett.

A tantestület 18 tagja (69%) vett részt öt éven belül valamilyen szintű továbbképzésen. Örvendetes – bár a többiek számára többletmunkát jelent –, hogy jelenleg is 6 kolléga tanul.

Az iskolai osztályzathoz hasonlóan 1-től 5-ig terjedő ponttal értékelhették, minősíthették a tantestület tagjai az iskolai vezetés munkáját. (Egy fő nem értékelt.)

  5 4 3 2 1
Nők 3 4 1
Férfiak 6 8 3
Összesen 9 12 4

Sajnálatos, de a tantestület nagyobb része (15 fő – 57,6 %) nem élt azzal a lehetőséggel, hogy leírja az előrelépést, fejlődést eredményező javaslatait, ötleteit.

Azok véleménye, akik írtak, az alábbiakban összegezhető. A sorrend nem rangsorolást jelent!

  • Minél előbb szükség lenne egy új, korszerű, jól felszerelt iskolára, korszerű tanműhelyekre.
  • Ha nincs mód új építésére, addig is szükséges a tantermek, műhelyek modernizálása, szertárak, könyvtár kialakítása.
  • Legyen ismét 3 éves a szakmai képzés.
  • Jobban meg kell válogatni, szűrni az iskolánkba jelentkezőket – különösen a más iskolából érkező, nem tanköteles tanulókat.
  • Alaposabb, következetesebb, pontosabb tanári munka szükséges.
  • Bátrabban kell alkalmazni a máshol kipróbált, bevált módszereket, eszközöket.
  • Meg kell teremteni a pályázatokból támogatott étkeztetés feltételeit.
  • Fakultatív formában bevezethető lenne a hitoktatás.

Interjú Sohajda Istvánnal, az iskola igazgatójával

M. J.: Hogyan válik érzékelhetővé az iskola számára, hogy a tanuló „hátrányos helyzetű”? Mi(k) lehet(nek) az iskolai kudarc(ok) oka(i), és ezek vajon kezelhetők-e azokkal az eszközökkel, amelyek az iskola rendelkezésére állnak?

S. I.: 23 éve dolgozom ezen a területen Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Nemcsak a tanulókat, hanem a szüleiket is ismerem, sokuk tanítványom volt. Ez alatt a hosszú idő alatt módom volt megismerni azt a környezetet is, ahonnan az Aba Sámuel Iskola tanulói származnak. Ezeknek a személyes kapcsolatoknak, amelyekkel egyébként az iskolában tanító kollégák többsége is rendelkezik, nagy jelentőségük van a mindennapi munka során. Különösen akkor válik ez fontossá, amikor beiratkozáskor egy terjedelmes kérdőívet próbálunk a tanulókkal kitöltetni szociális helyzetükről, családi körülményeikről. Ezek a korai információk sokat segítenek a későbbi munka során. Például amikor kirándulást akarunk szervezni, tudnunk kell, hogy a családok milyen anyagi lehetőségekkel rendelkeznek. Legutóbbi alkalommal Egerbe akartunk szervezni egy vonatos kirándulást, és a 430 szóba jöhető tanulóból csak 137 tudta vállalni, hogy befizeti az 1000 forintos költséget. Így mondanom sem kell, hogy a kirándulás elmaradt. De azt hiszem, hogy ez a kérdés még súlyosabban merül fel akkor, amikor a tanév elején a tankönyvek árát kell befizetni. Évek óta azt látjuk és tapasztaljuk, hogy a szülők számos esetben kérnek haladékot a pénz behozatalára. A legtöbb esetben elrendeződik az ügy, ha nem is azonnal. A jegyző többször szólt nekem, hogy „Igazgató úr, két hét múlva lesz segélyosztás, így ezek a családok csak akkor tudják majd a tankönyvek árát befizetni!” Ezeken túl számos területről lehet információkat szerezni a gyerekekről: megnyilvánulásaikból, viselkedési szokásaikból. Bár nem fogyatékos gyerekekről van szó, hanem szakiskolásokról, mégis lámpással kell keresni olyat közöttük, akire a „hátrányosság” valamilyen formája ne illene.

M. J.: Melyek lehetnek azok az elemek, amelyek egyértelműen tanulást gátló tényezőként jelennek meg a tanulók életében?

S. I.: Én mindenekelőtt a család szerepét emelném ki. Az 1993-as oktatási törvény is valahogy úgy fogalmazta meg, hogy a gyermek jövője a családon és az iskolán múlik. A hozzánk járó tanulók családjai nagyon rossz állapotban vannak, különösen anyagi vonatkozásokban. A világtól elzárt kis településeken az emberek többsége csak önmagához hasonló példákat lát, többségük csak a hozzá hasonlókkal tud kommunikálni. A média világa, amelyet egyébként többségük nem is ért, nem az ő világuk, nem tud számukra is értelmezhető kitekintést nyújtani a világra, nem tud követhető példákat felmutatni. A tanulók többségével már az általános iskolában is komoly problémák voltak, amelyeket már azok az intézmények sem tudtak megfelelő módon kezelni. Akik a szakiskolákba mennek, azok egy húszfős osztályból az utolsó helyeken álló, legrosszabb tanulmányi eredményt elért tanulók közül kerülnek ki. Már a felvételin azonnal kiderül, hogy alapismereti hiányosságok vannak, nem tudnak írni, olvasni, számolni azon a szinten, amely a középfokon folytatott tanuláshoz elengedhetetlenül szükséges lenne. A PISA-mérés nálunk drámai eredményeket hozott, de ezt igazán nem lehet a mi iskolánkra fogni, hiszen a méréskor a tanulók mindössze egy hónapja voltak csak iskolánkban. Úgy tűnik, hogy az általános iskolákból hozott hátrányokat szinte lehetetlen pótolni. Nem szeretnék most mutogatni, különösen lefelé nem, de mégis úgy tűnik, hogy elsősorban az általános iskolákban kellene valamit tenni. Nyolc év áll rendelkezésükre ahhoz, hogy legalább az alapkészségeket elfogadható módon elsajátíttassák a tanulókkal.

M. J.: A munkanélküliség és az ebből adódó szegénység milyen problémákat vet fel a táplálkozás, illetve ezzel összefüggésben a gyermekek egészségállapota terén? Hogyan, milyen „áttételekkel” befolyásolják ezek a dolgok az iskolai eredményeket, egyáltalán az iskolához való viszonyulást?

S. I.: A hozzánk járó tanulóknak legalább ötven százaléka hiányosan táplálkozik. Közszájon forog – különösen a roma gyerekek esetében – az a szó, hogy „vakaró”. „Mit ettél ma?” „Mit ettél tegnap?” – kérdezem. „Vakarót” – feleli. Mi az a vakaró? Egy kis liszt sóval összekeverve és kisütve. Segélyosztás előtt sokszor napokig ez az étrend. Nálunk az iskolában nincs étkeztetés. Nincs is helyünk erre, de igazából lehetőség sem adódik. Ha lenne az iskolában étkezde, akkor is a gyerekeknek kellene ezért fizetniük, de itt az sem menne. Ezt a kérdést valószínűleg központilag kellene kezelni, vagyis egy támogatási rendszert kiépíteni. Az iskolában büfét próbáltam működtetni, de eddig négy büfés hagyott itt minket. Minden esetben az volt az indok, hogy csekély a forgalom, ezért nem éri meg az egységet fenntartani. A gyerekek többsége bejáró tanuló, 68 községből érkeznek hozzánk. A tanítás kezdetét és végét a buszok és vonatok menetidejéhez kell igazítani. Ha a tanuló éhesen jön az iskolába, akkor bizonyos, hogy egész nap éhesen próbál tanulni, részt venni az iskolai programokon. Ez utóbbi nem nagyon általános, de azért bőven van rá példa.

M. J.: Milyen stratégiák, módszerek állnak az iskola rendelkezésére ahhoz, hogy ezeket ellensúlyozzák? Hogyan tudják „kezelni” ezeket a dolgokat a pedagógusok? Miként lehet elérni azt, hogy ezek a gyerekek előbb vagy utóbb, de elvégezzék az iskolát, mégpedig lehetőleg ne úgy, hogy ezt a folyamatot kudarcok tömege kísérje?

S. I.: A stratégiákról én egy halom irodalmat tudok mutatni. A pedagógiai programtól kezdve az egyes munkaközösségek által összeállított dokumentumokig sok mindennel rendelkezünk. Leírtuk, hogy mi is jelenti a felzárkóztatást, a hozott hátrányok felszámolását, ám a kérdés az, hogy mi a gyakorlat? Az persze teljesen más. A gyerekek, mint említettem, bejáró diákok, délutánra már nem maradnak az iskolában. De nem is nagyon akarnak maradni. Sokan közülük alig várják, hogy az iskolának vége legyen. Korábban próbáltunk tanulószobát szervezni, de ez sem járt sikerrel. Ettől függetlenül vannak olyan kollégáim, akik tudnak hatni a gyerekekre. Nagy dolognak tartom, hogy a rossz otthoni körülmények között élő tanulók házi feladattal jönnek az iskolába, vagy otthon elkészítik például a szakrajzokat. Ezek a dolgok azonban nem maguktól értetődő, automatikusan lezajlódó események. Amit igazán komoly problémának érzek, az a lemorzsolódás rendkívül magas aránya. Ez összefüggésben áll azzal, amiről az előbb beszéltünk. Most 65 gyerek végzett, de akik négy évvel ezelőtt indultak, azoknak a száma 163 volt. Láthatjuk, hogy majdnem száz tanuló ment el az évek alatt. Másképpen megfogalmazva: öt osztályból kettő maradt.

Most azt keressük, hogy miként lehetne ezt a rendkívül kedvezőtlen tendenciát megakadályozni. A tantervből sem lehet túl sokat „lecsípni”, hiába tettük a mércét egészen mélyre, a szakmai követelmények miatt azonban nem lehet a végtelenségig engedni. Nem megengedhető, hogy egy asztalos ne tudja a kerületi sebességet kiszámolni, de továbbmegyek, vagy két számot rendesen összeszorozni. Nyilván a reménytelen esetekre kellene egy másik iskolatípus. Olyan felzárkóztató programok szükségesek, amelyeket a mi iskolánk lehetőségeinek szűkössége miatt nem tud nyújtani. Az iskola megtartó ereje e tanulók számára csekély. A nem osztályozható tanulók aránya az iskolában eléri a 20%-ot. A középiskoláztatás expanziója, ami azt eredményezi, hogy a tanulók akár 80%-a is érettségit nyújtó képzésbe járhat, a szakiskolák számára a maradék 20%-ot hagyja meg. Ennek az lesz a következménye, hogy egyrészt csökkeni fog a tanulmányi szint az érettségit nyújtó középiskolákban és a szakiskolákban is. Emellett fontosnak tartom, hogy a törekvéseink arra irányulnak, hogy minden gyereket az iskolarendszerben tartsunk. Ez a gyakorlatban a szakiskolákban nem megy, de vannak hasonló következmények a szakközépiskolákban és a gimnáziumokban is.

A szakiskolák többségükben azokkal a tanulókkal foglalkoznak most is, de még inkább a következő években, akik már az általános iskolában is a legrosszabbak közé tartoztak, valamint persze azokkal, akik a leggyorsabban esnek ki a közoktatás egyéb intézményeiből. Így a nevelési problémák sokasodni fognak, s ez nem könnyíti a pedagógusok dolgát.

Felnőttképzéssel is próbálkoztunk a térségben, de itt már a felnőttek sem akarnak tanulni. Kényszeríteni pedig nem lehet őket a tanulásra. Szóval nem úgy van az, hogy meghirdetünk egy tanfolyamot, és akkor örömmel jelentkező tömegek érkeznek hozzánk. Nem olyan nagy öröm a tanulás, ráadásul maga a tevékenység is olyan, amit azokban a körökben sok esetben szégyellni kell. „Zrikálásnak” teszi ki magát az a társai részéről, aki tanulásra adja a fejét.

Az iskolán kívüli programokat is komolyabban kellene összehangolni az iskolai tanulmányokkal, megteremteni, amennyire ez lehetséges, a kettő közötti átjárhatóságot. A veszélyeztetett tanulók köré ki kellene építeni egyfajta patrónusi-mentori rendszert, amely hatékonyan alkalmazná a preventív megoldásokat. Erre jelenleg az iskola képtelen, különösen az olyan esetekben, mint a miénk, ahol nagy területről, számos településről érkeznek a tanulók. Komoly szervezeti rendszert működtető, nagy anyagi ráfordítást igénylő probléma ez, amelyet nem lehet a továbbiakban toldozgatással-foldozgatással megoldani.

M. J.: Úgy látom, hogy viszonylag kevés az elméleti ismeret a gyakorlati jellegű programokkal szemben.

S. I.: Azt hiszem, hogy a szakiskolák eredményesebbek lennének, ha a 9. és 10. osztály problémáját nem így oldottuk volna meg. A tanulók többsége azért jön a szakiskolába, mert úgy gondolja, hogy másnap már szerszámmal a kezében fog dolgozni. Ez jobban megfelelne számukra, talán így több sikert is érnénk el. Az iskolapadban ülve az elméleti kérdések, a matematika feladatai nem érdeklik őket. Mire elérkezünk a szakmai képzéshez, addigra már többségük elhagyta az iskolát. Tehát a gyakorlat „visszacsempészése” valamilyen szinten jót tenne, mert sikerhez juttatná a tanulókat. Annál biztosan több kellene, hogy ezeken az évfolyamokon csak „mesélgetünk” a szakmáról. Éppen hogy csak kóstoltatjuk velük.

M. J.: Mi kényszeríti az iskolát, a pedagógust a többnyire lexikális jellegű ismeretátadásra?

S. I.: Úgy látom, hogy különösen a fizika és a kémia tantárgyak esetében – de lehetne a többit is sorolni – gyakorlatilag nem lehet betartatni és betartani a tantervi követelményeket. Egyértelmű számomra, hogy itt gyökeres szemléletváltásra lenne szükség, nemcsak a tankönyvek tartalmával, módszertanával kapcsolatban, hanem természetesen az abban foglalt tartalmak tanításával kapcsolatosan is. Nem könnyű az idegen nyelv tanításának a kérdése sem, mert azt nem lehet mondani, hogy nem kell. De nem könnyű megszólaltatni idegen nyelven ezeket a tanulókat. Sokan közülük még ma is úgy kerülnek hozzánk, hogy korábban nem tanultak idegen nyelvet. Ez óraszervezési problémákat is felvet.

M. J.: Iskolavezetőként hogyan tud a kollégáiknak a felmerülő problémákban segíteni?

S. I.: Továbbképzésre mindig van pénz, mennek is a kollégáink. Nem mindig a továbbképzés a fontos, hanem az, hogy ezeken a helyeken tudnak másutt tanító kollégáikkal találkozni és kicserélni tapasztalataikat. Ezt tartom a legfontosabbnak. Szerintem a tantestület felépítésében meg kell találni az arányt a fiatalok és az idősebbek között. Így az idősebbek mentorálhatnák a fiatalokat, de nyilván ők is sokat tanulnának ifjabb pályatársaiktól, szemléletben, módszerekben egyaránt. Azt világosan kell látni, hogy a tanárképzéssel nagyon nagy bajok vannak, ezt itt nem tudom most részletezni. A szakiskolákra biztosan nem képeznek. A munkát itt, a gyakorlatban kell megtanulni.

M. J.: Milyen lehetne az a külső segítség, támogatás, amely jelentős mértékben hozzájárulhatna ahhoz, hogy csökkenjenek a kudarcok nemcsak a gyerekek esetében, hanem a pedagógusok munkáját illetően is?

S. I.: A több pénz elengedhetetlen. Más dolog elsétálni a múzeum előtt, mint bemenni. A külső segítség a családok támogatásában lenne fontos. Itt viszont nemcsak pénzről van szó, hanem olyan dolgokról, mint a szülők tanulásának a támogatása, munkahelyteremtés számukra, de azt hiszem, ezeket lehetne tovább sorolni. A mentalitáson nehéz segíteni, mert ezt jelentős mértékben a körülmények határozzák meg. Egy alkalommal azért keresett fel egy szülő, hogy arra kérjen meg, ne akarjam, hogy a gyermeke iskolába járjon, mert otthon kell a teljes értékű munkáskéz. Ezért tartanám fontosnak azt a mentoráló jellegű szervezetet, amelyet korábban megemlítettem. Ezek a mentorok nemcsak a gyerekekkel foglalkoznának, hanem a család összes ügyes-bajos gondjával. Odafigyelnének például arra, hogy a szegényebb családok ne az uzsorásoktól kérjenek kölcsönt, mert ez – amire egyébként nálunk rengeteg példa van – teljesen reménytelen helyzetbe sodorja a családokat. Ezt végig kellene pontosan gondolni. Egy dolog biztos: az iskola önmagában nem tudja ezt a problémát eredményesen megoldani.

M. J.: A fentiekkel szemben lehet-e személyes sikerekről beszélni az iskolában?

S. I.: Ha a gyerek reggel mosolyogva jön az iskolába, köszön, akkor azt gondolom, hogy rendben vannak a dolgok. Vagy az, hogy a gyerek továbbtanul, leérettségizik a szomszéd gimnáziumban. Van olyan tanulóm, aki a mesterével együtt jár szakoktatói tanfolyamra. Ezek adnak értelmet a munkámnak.

4. Szakképzés helyzetelemzése

Osztály: 11/1; 11/2; 11/3; 12/1; 12/2; 12/3.
Szakma: asztalos, ács-állványozó, kárpitos, kőműves, géplakatos, ruhakészítő
  (6 szakma, 11 csoport. 11. évfolyamon ács-állványozó)
Létszám Fiú Lány
11. évfolyam 12. évfolyam 11. évfolyam 12. évfolyam
Első szakmás 41 50 27 20
Másodszakmás 5 9 1 1
Évismétlő 1 1 2
Más iskolából jött (nem végezte el a 10. osztályt) 6 4

Gyakorlati helyek 11. évfolyam létszám 12. évfolyam létszám Szakoktató
Iskolai tanműhely 18 7 Főiskola
Más tanműhely 43 46 Főiskola (szakoktató)
Mester, technikus
3 vagy kevesebb tanulót foglalkoztató 7 26 Mester, szakmunkás

Jelenleg 6 szakmát oktatunk iskolánkban. Az alábbiakban szakmánként foglalnám össze a kollégák véleményét:

Géplakatos: 2 műszaki oktató és 1 mérnök-tanár tanítja a géplakatos csoportot. Sajnos nagyon gyenge képességű tanulók járnak pillanatnyilag erre a szakmára, akikkel nagyon nehéz eredményeket felmutatni.

A vizsgakövetelmények magasak, a rendelkezésre álló óraszámok alacsonyak. A munkavédelem könyv hiányos, a szemléltetőeszköz kevés. A szakmaismeret könyve nem megfelelő, a heti 4 óra kevés. Mérési gyakorlatok beiktatására lenne szükség. A szemléltetőeszközök hiánya a szakrajztanításnál érződik a legjobban. A legnagyobb problémát a tanulók érdektelensége, a tudásvágy hiánya okozza. A hároméves képzés jobb volt, mert a munkára szoktatást késő elkezdeni 16 éves korban.

Kőműves: Építész üzemmérnök és szakoktató foglalkozik ezzel a csoporttal. A legújabb tankönyvek gerince szinkronban van a szakmunkásvizsga anyagával, illetve a követelményeivel. Az újabb és újabb építőanyagokról és technológiákról az alkalmazási útmutatókból tájékozódunk, amelyek beszerzése plusz tanári munkát igényel. A szemléltetőeszközök sem mennyiségre, sem minőségre nem megfelelőek. A 11.osztályban kb. 25% nem vett részt az előző évfolyam építőipari orientációs képzésén, és ezért itt fáziseltolódás van. Indokolt lenne a 3 éves képzés visszaállítása.

Szükségtelen a sokféle tankönyv, mert a szakmunkásvizsga anyagával teljesen szinkronban lévő univerzális tankönyv úgysincs, ugyanakkor 2-3 féle kiadás megvetetése a tanulók anyagi megterhelését növeli.

Az elmélet és gyakorlat nincs mindig összhangban.

A gyakorlati órák száma nem elegendő.

Fás szakmák: Asztalos, ács-állványozó, kárpitos.

Faipari mérnök tanár, erdőmérnök, illetve pedagógiai főiskolát végzett tanár tanítja ezen tanulókat több-kevesebb sikerrel az iskolában, a tanműhelyben szakoktatók foglalkoznak velük.

Régi és új könyvekből egyaránt tanítunk, attól függően, hogy melyik témakör hol található meg jobban. Sajnos a munkavédelem könyve itt is hiányos, szakmai számítás tankönyv a kárpitosoknál nem létezik! Többnyire saját elképzelés alapján állítjuk össze a feladatsorokat. Talán nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a 9–10. évfolyamon az előkészítésre, vagy még eredményesebb lenne a 3 éves képzés visszaállítása. A megjelenő új könyveket csillagászati áron lehet megvásárolni, illetve azok megtanításához kevés az óraszám, ami pillanatnyilag rendelkezésre áll.

Az elmélet és gyakorlat nincs mindig szinkronban, a szemléltetőeszközök hiányosak. Csak azokat a munkafolyamatokat látják a tanulók a tanműhelyben, ami jellemző a gyár profiljára, pl. csak korszerű kárpitozást, hagyományosat nem.

A vizsgaremek + dokumentáció elkészítése, anyagszükséglete nem szabályozott.

Mivel az ács-állványozó szakmára kevés a jelentkező – pillanatnyilag 5 fő –, sajnos csak beszámoltató foglalkozáson vesznek részt. Hetente ez két óra, ami nem elegendő.

Problémát jelent még, hogy a tanulók alapképzettsége alacsony, nagyon lassúak, ezért az előírt tananyag több órát igényelne.

Férfiruha-készítő: A csoport oktatását 1 építészmérnök és 2 műszaki szakoktató végzi az iskolában, a gyakorlati helyen pedig szakmunkás végzettségű kolléganő foglalkozik a tanulókkal.

A géptankönyv egyáltalán nincs szinkronban a tananyaggal, nyelvezete nehezen érthető, önálló munkára nem alkalmas.

Az új szakrajzkönyvek szépek, esztétikusak, minden szükséges anyag megtalálható bennük.

Szakismeretből sok olyan új tételt adtak ki, amelyek anyaga a régi tankönyvekben nem található meg, így ezeket csak órai munka keretében lehet feldolgozni, és a diák otthon csak füzetből tudja megtanulni.

Szemléltetőeszközeink nagyon hiányosak, az elmélet a gyakorlattal sajnos ritkán van összhangban.

Az óraszám minden tantárgyból nagyon kevés.

Szóbeli számonkérésre nagyon kevés idő marad.

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.