Magyar-orosz kulturális kapcsolatok a 18-19. században
A Nagy Péter óta erősödő egységes Oroszország a 19. században vált valóban európai tényezővé. Napóleon felett aratott győzelme után megnőtt a mozgástere, ereje, önbizalma. Az ötvenes évek végétől, II. Sándor trónra lépésétől pedig erősödött a terjeszkedési politika, csökkent az önkényuralom nyomása. Ha lassan és ellentmondásosan is, de megkezdődött a birodalom modernizálása. 1861-ben eltörölték a jobbágyságot, 1864-ben jogi reformot vezettek be, kimondták a törvény előtti egyenlőséget, önkormányzatot kaptak a városok. Mindez óriási változást jelentett ahhoz képest, hogy alig egy évszázaddal korábban II. Katalin parancsban adta ki, hogy Oroszországban mindenki boldog, és a jobbágyoknak jobb sorsuk van, mint Franciaországban. Lassan beértek Nagy Péter reformjai.
Ahogyan az Oroszország története című könyvben a szerzők (Font Márta - Krausz Tamás - Niederhauser Emil - Szvák Gyula 1997. Maecenas) állítják, I. Péter birodalma despotikus alapokon állt, és miközben az államot "európaizálta", a társadalmat "ázsiatizálta". Ezt a korszakot mutatja be V. Molnár László Magyar-orosz kulturális kapcsolatok 1750-1815 című munkája, amely ismeretlen, de színes területet tár az olvasó elé. Mindeddig nem született átfogó szintézis az 1750 és 1815 közötti magyar-orosz kapcsolatokról. A szerző választása azért esik erre a korszakra, mert a felvilágosult abszolutizmus évtizedeiben és különösen a Napóleon elleni háborúk éveiben jelentősen bővültek a nemzetközi kulturális kapcsolatok.
Oroszország a 18. század során európai nagyhatalommá vált. A korszak kettősségét mutatja, hogy Oroszország Európa része, ugyanakkor megőrizte kívülállását is. Sándor cár 1815-ben létrehozta a Szent Szövetséget, és az ország hatalmi szempontjai mellett kulturális kapcsolatait is erősítette. Ennek érdekes példája a magyar-orosz kulturális kapcsolatok története.
A kilenc és fél milliós lélekszámú, 330 ezer négyzetkilométer területű történeti Magyarország szomszédságában fekvő Oroszország lakossága a 18-19. század fordulóján megközelítően négyszerese, területe pedig ötvenszerese volt Magyarországnak. Oroszországnak a tudományok és a kultúra terén elért kimagasló eredményeiről, más országokból hívott és megbecsült külföldi szakembereiről mind gyakrabban tájékoztattak a bécsi, pozsonyi és pest-budai újságok, mégis viszonylag keveset tudhattak meg az olvasók minderről a szigorú cenzúra miatt.
A szerző bemutatja a korabeli kulturális kapcsolatok legfontosabb területeit, a két ország között kialakult kapcsolatokat, a mai napig figyelemre méltó művelődéstörténeti értékeket és ezen értékek képviselőit. Történelmi és kulturális szempontból egyaránt érdekes az a kép, ahogyan a korabeli orosz utazók jellemezték Magyarország egyes tájait, etnikumait. Megtudhatjuk, hogy a korabeli magyar sajtó miképpen viszonyult a felvilágosult abszolutizmushoz és az orosz nemzeti kultúra fejlődéséhez. A munka történeti magyarázatot kíván adni arra a kérdésre is, miért fogadta be Oroszország szívesen a Magyarországról érkezett, főként protestáns jövevényeket és a délvidéken korábban határőrszolgálatot ellátó pravoszláv szerbeket.
V. Molnár László tanulmányának kereteit meghaladná a korabeli magyar-orosz kulturális kapcsolatok teljes képének felvázolása, ezért a szerző azokat az érintkezési pontokat ragadja meg, amelyek az olvasó számára is izgalmasak és nyomon követhetők. Érdekesek ebből a szempontból a magyar-orosz orvostörténeti kapcsolatok, az Oroszországban második hazára talált magyar orvosok működésének bemutatása. (15-20 magyar orvos tevékenykedett Oroszországban, köztük Gyöngyössi Pál, II. Katalin udvari orvosa, Kereszturi Ferenc, a Moszkvai Egyetem orvosi karának dékánja, Peken Keresztély, az Orvosi Kollégium titkára, az első orosz gyógyszerkönyv összeállítója, Peken Mátyás, neves pétervári sebészprofesszor, Orlay János, I. Sándor háziorvosa, valamint Goethe barátja, Gogol nevelője és Koritáry György, a híres szemész, harkovi egyetemi professzor.) A tanulmány az orvostörténeti kapcsolatokon keresztül betekintést nyújt az orosz orvostudomány, a gyógyszertan, a klinikai medikusképzés fejlődésébe.
A mű egyik fejezete foglalkozik a pedagógia területén kiemelkedő kutatókkal, köztük a magyarországi Délvidékről származó F. I. Jankovic pedagógiai munkásságával. A "ratio és a közjó" szellemében bontakozott ki a korabeli iskola megreformálása, és többek közt Jankovic nevéhez fűződik a felvilágosodás új nagy korszaka az oktatás terén. A kutatók számára ismeretlen a szerb oktatásügy 1770-1782 közötti szakasza, így Jankovic munkássága is, akit II. Katalin cár az osztrák uralkodó javaslatára hívott meg Oroszországba. Az ő nevéhez fűződik az orosz népiskolai reform, tankönyvírás és számos metodikai-didaktikai elv meghonosítása. A pedagógia másik jelentős képviselője volt J. I. Felbiger, a sagani módszer művelője, az osztrák szakkönyvek szerb nyelvre fordítója. Ők ketten együtt dolgozták ki a normamódszert és annak oroszországi alkalmazását. Mindez igen nagy szerepet játszott a népiskolai reformban, a nevelési és metodológiai alapelvek kidolgozásában.
A szerző külön fejezetet szentel annak a Magyarország-képnek, amely az orosz kutatók útleírásaiban, feljegyzéseiben és memoárjaiban megjelenik. Többségük a 18. és 19. században főként katonatisztként fordult meg Magyarországon. Ezen utazók leírásain túl Turgenyev, F. N. Glinka és mások jegyzetei is betekintést nyújtanak a korabeli Magyarország társadalmi, politikai, gazdasági, néprajzi és kulturális viszonyaiba. A tanulmány felidézi az orosz tudományos és kulturális élet visszhangját a magyar nyelvű sajtóban, amelyből az is kiderül, mit tudhatott a korszak átlagos olvasója az orosz szellemi életről, tudósokról, az 1755-ben felállított moszkvai egyetemről stb.
A korszak kulturális kapcsolatairól nagyrészt a magyar szakirodalomból kaphatunk képet. A magyar nyelvű historiográfia jeles képviselői, a korszak történelmének legkiválóbb ismerői kiemelt helyet kapnak a munkában, köztük Lassú István (1797-1852), Tardy Lajos (1914-1990), Váradi Sternberg János (1924-1992) és Niederhauser Emil.
A magyar szakirodalomhoz viszonyítva kevesebb az orosz nyelvű írások száma, annak ellenére, hogy a 19. század második felétől - az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nyomán - az orosz közvélemény érdeklődése növekedett hazánk iránt. A szerző szerint "ekkor történt meg a magyarok igazi felfedezése". Ez lemérhető Herzen, Csernisevszkij, az orosz forradalmi demokraták és a polgári történetírók írásain is. Valószínűsíthető, hogy Jókai Mórnak a dekabrista mozgalommal foglalkozó regénye is - Szabadság a hó alatt, avagy a zöld könyv, amely az 1860-as években jelent meg - is ezt az "információáramlást", kölcsönös kapcsolatot tükrözi.
A szerző kiemelt figyelmet fordít az új levéltári és kézirattári dokumentumok ismertetésére, ezzel megkönnyíti az érdeklődő kutatók és olvasók munkáját. A magyarországi lehetőségek mellett a másik nagy forrást a moszkvai RGADA (Régi Okmányok Állami Levéltára) nyújtja. Ily módon mind ez idáig sem orosz, sem magyar kutatók által nem tanulmányozott források dokumentálják a korabeli orosz-magyar kulturális kapcsolatok változatosságát.
Az 1990-es évek óta a hazai ruszisztikai kutatások lehetőségei csökkentek. Ezért az oroszországi, valamint az ausztriai és magyarországi levéltárak és kézirattárak forrásai, az elmúlt 150 év történeti kutatásai közelebb juttatják a szakembereket, az olvasókat a "történettudomány egyik legfőbb követelményéhez, az igazság megismeréséhez".
V. MOLNÁR LÁSZLÓ: Magyar-orosz kulturális kapcsolatok 1750-1815. Piliscsaba, 2000, Magyar Tudománytörténeti Intézet.
Zsigmond Anna
