wadmin | 2009. jún. 17.

Garami Erika összefoglalója

5. szekció: A pedagógus szakma

A pedagógusszakma kérdéseit megvitató szekciót Szép Zsófia (Oktatási Minisztérium szakképzési, fejlesztési és értékelési főosztályvezetője) vezette. Kb. 20 résztvevő volt, akik között megjelentek gyakorló pedagógusok (kb. ugyanolyan arányban), intézményvezetők, továbbá volt képviselője a fenntartóknak, a pedagógus-szakszervezeteknek és a téma kutatóinak is. Kitűnő hangulatú, izgalmas beszélgetés (néha vita is) folyt a szekcióban. Jó egyensúlyt sikerült teremteni a személyes "életvilág" tapasztalatai és az oktatás intézményi, illetve rendszerszintű problémái között.

A bevezető előadást Deák Zsuzsanna (Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem Közszolgálati Tanszékének adjunktusa) tartotta. Három kérdéskörrel foglalkozott, amelyek az elmúlt évtized legfontosabb momentumai közé sorolhatók.

  • Az 1985-ös közoktatási törvény által az oktatási intézményeknek adott autonómia, valamint a rendszerváltást követően az önkormányzatoknak biztosított autonómia viszonya, amely sok esetben (pl. az igazgatóválasztások kapcsán) kifejezetten konfliktusossá vált (történtek olyan esetek, amikor az önkormányzati testület nem akart olyan igazgatót kinevezni, aki egyébként megkapta a tantestület - legalább 50%-os - támogatását, illetve el akart mozdítani olyanokat, akik élvezték tantestületük bizalmát). A törvényi szabályozás eddig elmulasztotta e kéttípusú autonómia összehangolását. Az előadó egyfajta tanulási folyamatnak tekinti, ahogy az iskolák igyekeznek megtanulni tárgyalni fenntartóikkal, ahogy igyekeznek érvényesíteni velük szemben az intézményi autonómia szempontjait.
  • A tanárok 90-es években tapasztalható innovativitása. Példákkal bizonyította állítását, melyek között az alapítványi magániskolák létrehozása éppúgy szerepelt, mint szerkezetátalakítás vagy a képzési programok sokszínűsége.
  • A pedagógusok folyamatos tanulásban, továbbtanulásban, továbbképzésben való kimagasló részvétele. Ennek alátámasztására az előadó bemutatott néhány olyan adatot, amelyek az OKI egy korábban folytatott empirikus vizsgálatából származtak. Mind a - pedagógusok számára szervezett - továbbképzésekkel, mind az ún. pedagógiai szakvizsgákkal kapcsolatban hangot adott azon aggodalmának, hogy vajon a különböző képzésektől tényleg azt kapják-e a tanárok, amire munkájuk során szükségük van, amit leginkább használni tudnak. Felvetette azt a problémát is, hogy vajon a tantestületektől mindig megkapják-e a megfelelő támogatást a tanulni, a magukat továbbképezni kívánó pedagógusok, vagy épp ellenkezőleg, ezt nem mindig nézi környezetük jó szemmel (erre történtek utalások a beszélgetés során más kollégák részéről is).

Az előadás második részében a plenáris ülésen elhangzottakra reagált. Egyrészt Setényi János és Nagy Mária előadásának azon pontjára, amely a nemzetközi összehasonlításban alacsony tanári óraszámokra, munkaterhekre vonatkozott; másrészt a Setényi János előadásában elhangzott mentori rendszer kérdésére. Előadónk vitatkozott a tanárok alacsony terhelésére vonatkozó megállapítással, valamint azzal a szemlélettel, amely a terhelés megítélését az egy pedagógusra eső gyerekek számával méri. Két okból tette ezt. Egyrészt azért, mert megítélése szerint a demográfiai hullám következtében elkerülhetetlen a tanulólétszám csökkenése, másrészt mert a pedagógusok kötelező óraszáma nagyon eltérő aszerint, hogy milyen iskolatípusról van szó. Ennek bizonyítására a már említett OKI-s vizsgálat eredményeire hivatkozott, kimutatva például a szakmai képzésben dolgozó pedagógusok átlagon felüli terheltségét. Véleménye szerint a tanári munkaterhek megítélésekor feltétlenül figyelembe kell venni az egyéb terheket is. Azt például, hogy hány tantárgyat tanít az adott pedagógus, hány csoportban tanítja azokat, és milyen rendszeres, tanórán kívüli tevékenysége van. Idetartozik a korrepetálás, a szakkörvezetés, a munkaközösség vezetése vagy akár az iskola pedagógiai programjában való részvétel is. A mentori rendszerrel kapcsolatban - elismerve annak szükségességét - pedig azt a problémát fejtette ki, hogy a pedagóguspálya vonzerejének csökkenéséből eredően egyre kevésbé kerülnek az iskolákba pályakezdő pedagógusok. Ráadásul az iskolák nem is alkalmaznak szívesen pályakezdőket.

Ezen a ponton indult meg a beszélgetés és a vita a szekcióban. A következőkben megpróbálom tematikusan összefoglalni azokat a problémákat, kérdéseket, amelyeket a résztvevők felvetettek.

  1. Az előadásban elhangzottak által inspirálva a pályán maradás, illetve a pályaelhagyás kérdésével foglalkoztak. Nemcsak vonzereje, de megtartó ereje sincs a szakmának. Évek óta nem tudják feltölteni a tanárszakokat, nincs elegendő utánpótlás, ha mégis képződik egy fiatalabb "gárda", akkor azok, akik a piacon jól értékesíthető tudással (pl. nyelv- vagy informatikai ismeretekkel) rendelkeznek, hamar elhagyják a pályát. Komoly aggodalmaik voltak a résztvevőknek a következő generációk oktatásával kapcsolatban. Ki fogja azt megtenni, és milyen színvonalon. Ez a kérdéskör szorosan öszszefügg a bér- és mentori rendszer problémáival is.
  2. Többen reflektáltak az önkormányzati és intézményi önállóság kérdésére, az önkormányzati törvény felülvizsgálatának szükségességét hangsúlyozva. Itt hozták szóba a finanszírozási rendszer problémáit is - egyrészt az állami szerepvállalás formájának, mértékének (makrofinanszírozási) kérdésén, másrészt a normatív támogatás önkormányzati szintű kezelésének problémáin keresztül. Eldöntendő, hogy egy adott iskola-struktúrában miért vállal felelősséget az állam, és hogy azt hogyan tudja végrehajtani. Nem szabadna például hagynia, hogy az önkormányzatokon múljon, milyen iskolákat tud fenntartani és milyeneket nem - olyan települési különbségeket generálva ezzel, amelyek súlyosan érintik az ott lakókon kívül a pedagógusok életfeltételeit is. Az állami felelősségvállaláson belül jobban végig kellene gondolni, hogy valóban az állami célok megvalósulását segíti-e, ha a normatív támogatás keretében kapott összegeket az önkormányzatok nem kötelesek oktatásra fordítani.
  3. Az eddig említett problémákkal összefüggésben a résztvevők egyöntetűen központi kérdésnek tartották a bérszínvonal általános emelését (a minőségi bérezés többek között emiatt bukott meg), a pedagógusok bérezési rendszerének reformálását, az önálló bértábla alkalmazását is beleértve. A résztvevők szerint felül kellene vizsgálni a kötelező óraszámokhoz ragaszkodó rendszer működőképességét is.
  4. Fontos kérdésként merült fel a pedagógusi munkában rejlő egyenlőtlenségek kérdése. Miközben a bér egyenlően oszlik meg, az elvégzett munka (és annak minősége) egyáltalán nem. Ugyan az oktatási pénzek 80%-a bérekre fordítódik, kérdés, hogy ezek a források hatékonyan "osztódnak"-e szét vagy sem. Az a kevésbé hatékony működés, amelyre a nemzetközi összehasonlítás adatai mégiscsak utalnak, nem egyénekre, hanem a rendszer egészére vonatkozik. Az elhangzottak alapján szükség lenne mélyebben megvizsgálni és szétválasztani a szakmai, az intézményi-működési, valamint a pénzügyi hatékonyság kérdéseit.
  5. Nagy hangsúlyt kapott a beszélgetésben - az előbbi kérdéssel (is) összefüggésben - a tanári munka minőségének, e minőség mérésének és a minőség biztosításának a kérdése. Ez egyaránt kapcsolódik a differenciált bérezés lehetőségéhez (persze nem abban a formában, ahogy eddig megvalósult) és a szakmai munka hatékonyságában megmutatkozó különbségek megismeréséhez és elismeréséhez. Abban egyetértettek a résztvevők, hogy bármilyen nehezen mérhető is a tanári munka hatékonysága, mindenképpen szükséges egy értékelési rendszer. Ez segíti a tanárokat saját munkájukkal kapcsolatos önreflexióik kialakításában, a problémák kiküszöbölésében, illetve az intézményvezetés számára lehetőséget ad a tényleges teljesítményhez kötött bérezés megvalósítására (amelyre pillanatnyilag a finanszírozás nem is ad igazán lehetőséget). Ez a rendszer arra is lehetőséget adna, hogy - elfogadva a pedagógusok különböző minőségét - az elvárás szintjén mégiscsak megfogalmazná, rögzítené azt a színvonalat, amely alatt nem fogadható el a tanári munka. E problémakörhöz kapcsolódva merült fel a "külső" (iskolán kívüli) vagy "belső" (iskolán belüli) minőségbiztosítás, illetve a kettő kapcsolatának kérdése. A "külső" minőségbiztosítást a résztvevők többféle módon is elképzelhetőnek tartották. Például szaktanácsadói rendszer kiépítésével, szakértői bizottságok felállításával, amelyek szempontok, módszerek kidolgozásával segítenék az iskolák minőségmérési és minőségbiztosítási munkáját. Kitűnő példát hallottunk a "belső" minőségmérésre is, amelynek keretében az iskola az általa belülről kifejlesztett szempontrendszer alapján, bizonyos periódusonként, a megfelelő szakmai kompetencia igénybevételével (ami elsősorban a szakmai munkaközösségek vezetőit jelenti) szembesíti pedagógusait munkájuk minőségével. Mindezt együtt, közösen gondolkodva valósítják meg, amely folyamat során egyszerre tanulják az értékelői és az értékelt szerepkörét is. Az intézményvezető elmondása szerint e munka során sokat fejlődött a tantestület, fejlődött a tanárok közötti kooperáció, információcsere, sokat tisztult és a realitásokhoz is közelebb került az önmagukról alkotott kép, ami egyértelműen hatékonyabbá, eredményesebbé tette munkájukat. Tény, hogy voltak vesztesei is ennek a folyamatnak. Többek részéről elhangzott az az igény - bármilyen értékelési és minőségbiztosítási rendszerrel dolgozik is egy iskola -, hogy kialakításánál mindig figyelembe kell venni a településtípusból, az iskola arculatából eredő sajátosságokat, valamint annak a társadalmi közegnek a jellemzőit, amelyben az iskolának működnie kell.
  6. A szakmai hatékonyság növelésének kérdését tovább boncolgatva a beszélgetés során a lehetséges feladatoknak három nagy területe különült el.
    1. A megfelelő - és párhuzamosan alkalmazandó - szelekció mind az iskolában, mind pedig a pedagógusképzésben (gondolva itt a felsőoktatásba való belépéskor alkalmazott képesség felmérésre éppúgy, mint a konkrét oktatási tartalmak megújítására, a tanításban alkalmazható modellek megismertetésére vagy a felsőfokú képzés szemléletének és gyakorlatának módosítására stb.);
    2. Szemléletváltás a pedagógusi munkában, amelynek több eleme is lehet. Idetartozik mindenekelőtt az iskola szerepének másként történő felfogása: az ismeretátadás egyoldalú funkciója helyett egy tanulásközpontú és képességfejlesztő iskola képe; a "fogyasztóra", tehát a gyerekre jobban koncentráló új munkakultúra, új ethosz kialakítása. De ugyanúgy részét képezi a túlzott igényű elméleti oktatás helyébe lépő gyakorlatorientált képzés, amelynek eszközigényessége egyaránt múlik az iskola anyagi lehetőségein és a tanárok kreativitásán. Ehhez kapcsolódóan a tananyagok tartalmát is újra kellene gondolni, sőt, az egész jelenlegi felvételi rendszer indokoltságát. Ez ugyanis generálja azt a mennyiségi szemléletet, amely áthatja egész oktatásunkat, egyaránt megnehezítve ezzel tanár, diák (és szülő) életét. (Ahogy egyik szekciótagunk pregnánsan megfogalmazta: "Nem arra való az iskola, hogy mindent megtanítson 12 év alatt, amit az emberiség produkált.") Szintén a szemléletváltáshoz tartozik, hogy az iskola, a pedagógus feladatának kell hogy érezze a demokráciával való élni tudás képességének diákokkal történő elsajátíttatását. Erre is léteznek már technikák.
    3. A munkamódszerek fejlesztése, javítása mind a pedagógusok egymás közötti munkájában, mind pedig a diákokkal való kapcsolatban (ilyen módszerként beszéltek résztvevőink például az ún. projektmódszerről, amely mind a pedagógusok, mind a diákok számára sok új lehetőséget tárt fel).

Az említett tényezők mind olyan eszközök (lehetnek), amelyek - a kollégák szerint - elvezethetik az iskolákat az oly nagyon áhított megújuláshoz. Erre a megújulásra egyértelműen szükség van, hiszen ma ott tartunk (a legújabb Jelentés adatai szerint), hogy hazánk - egy 28 országot tartalmazó nemzetközi összehasonlításban - hátulról a 3. helyen áll abból a szempontból, hogy mennyire szeretik a tizenéves gyerekek az iskolát. A legjobban Lettországban és Portugáliában szeretik, a legkevésbé Finnországban és a Cseh Köztársaságban.

Befejezésképpen összefoglalnám és kiemelném azokat az aktuális témákat, amelyek a hallgatóságot a leginkább érdekelték, és amelyeknek érdemes a Jelentés következő kiadványában nagyobb figyelmet szentelni:

  • a bérrendszer megújítása;
  • a minőség, minőségbiztosítás kérdése;
  • a háromtípusú hatékonyság mélyebb elemzése (szakmai, intézményi - működési, pénzügyi);
  • szelekciós képzési módszerek kialakítása az iskolákban és a pedagógusképzésben;
  • az új kihívásoknak megfelelő szemléleti változások, munkamódszerek és innovációs stratégiák kidolgozása mind a pedagógusképzés, mind a pedagógai munka területén.

 

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.