wadmin | 2009. jún. 17.

Lépéshátrány

A Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből című könyv újdonságértékéről - könyvpiaci értelemben - ez idő szerint már aligha beszélhetünk, valódi értékét azonban nem is az aktuális időzítés vagy a gyors eladhatóság piaci mércéje szerint kell mérni.

Idestova két éve jelent meg ez a testesnek mondható tanulmánykötet a Budapesti Tanítóképző Főiskola, az Iskolafejlesztési Alapítvány és az érdekelt minisztérium - akkori nevén MKM - együttműködése jóvoltából. Kovalcsik Katalin állította össze a kiadványt, munkatársai - Csongor Anna és Bódi Zsuzsanna - közreműködésével. Ellátták egy feltűnően igényes függelékkel, mely a kötet jó egyhatodát teszi ki (kb. 100 oldal), és világosan tematizált egységekben nyújt szokatlanul alapos eligazítást az érdeklődők számára.

Az oktatási ombudsman tavalyi jelentésében az olvasható, hogy míg egy 1977-es adat szerint az eltérő tantervű, illetőleg a kisegítő iskolába járó cigány tanulók aránya 30,8% volt, addig 1997-ben már 67,9%-ra emelkedett a számarányuk. Kíváncsian várjuk, mikor lehet ezzel a módszerrel teljesen "problémamentessé" tenni a "normál" iskolákat, esetleg még 2017 előtt. Végül is foglalkoznak a cigány gyerekek speciális oktatásával, csak valamiféle sajátos "problémacsoportnak" tekintik őket az érintett intézményekben. A fenntartó akaratától persze nem függetlenül, nyíltan integrációellenes módon bajlódnak velük. E zsákutcás pedagógiai szemléletmód kudarcáról már sokat írtak. Szerencsére e könyv megjelentetése jelzése annak, hogy remélhetőleg erősödni fog az integrációpárti, ugyanakkor a különbségekre jobban figyelő felfogás.

Hatás - ellenhatás

A címben foglalt kérdéskör sokfelé ágazó, szúrós és áttekinthetetlennek tűnő terepet rajzol ki előttünk. Annak érdekében, hogy a tájékozatlanabbak is kiigazodjanak az ismeretlen vonulatok között, sokféle tereptárgyat és bejárási útvonalat kínálnak a szerkesztők a szerzők nevében, amiből az is következik, hogy több oldalról, többféleképpen járható körül a téma. A hétköznapi kommunikációban azonban, mint tudjuk, merőben más megközelítéseket szoktak alkalmazni: legtöbbször kerülgetik vagy "rövid úton" belevágnak a sűrűjébe. Gondoljunk csak a közgondolkodást belengő borzalmas klisékre, melyekre itt nincs szándékunk hosszasan kitérni. Mindenesetre a vélemények piacán a legkönnyebben kelendő portékának számít az a fajta laikus tudás, melyet az egyszerű szociálpszichológiai helyzetekre és konfliktusokra alkalmaz a gyakorlati elme. Persze dugig vagyunk a ránk tukmált vagy nekünk kedves, "bevált", könnyen és gyorsan felhasználható sztereotípiákkal. Vonatkozik mindez a cigányság társadalmi helyzetére és kultúrájának ügyeire is, mely mostanában fokozottan igényelné a róluk való gondolkodás szélesebb körben történő gyakorlását. Ez az egyszerűnek tűnő kívánalom, mely egyeseknek talán megoldhatatlan nehézségeket okoz, immár társadalmi méretű veszélyekre is felhívja a figyelmet, ami összefügg a nyilvánosság, a társadalmi kommunikáció, a többséget és a kisebbségeket egyaránt érintő integrációs törekvések sorsával. Egyúttal ennek a konszenzusok szüntelen keresését igénylő rendszerváltó rendszernek a sorsával is.

A művelt, honi vevőközönség igényei

A kötet megjelentetésének legfőbb indokát abban látom, hogy elengedhetetlenül szükség van a könyvben foglalt információk, szempontok és megközelítésmódok bemutatására, illetve áramoltatására. Mindenekelőtt ezekből kellene kiszűrnie az oktatásnak a társadalmilag hasznos tudás elemeit, melyet így vagy úgy mindenkinek meg kell ismernie. Ebben a témakörben azonban vészesen hiányoznak nemcsak bizonyos minimális konszenzusok, hanem az ehhez szükséges alapinformációk is, melyek nem járják át a tömegkommunikáció csatornáit, nem hatják át a szakapparátusok gyakorlatát, és nem jelennek meg mintaadó módon a közoktatás különböző pontjain. Normális üzemmódban az iskola, mely az egyik legnagyobb tömegkommunikációs hatótényező, nem fogadja be és nem továbbítja ezeket az információkat, vagyis voltaképpen nem képes megfelelően ellátni egyik alapfeladatát.

Két dolgot emelnék ki. Köztudott, hogy a cigány tanulók oktatása, nevelése terén ez idáig nem történt jelentős elmozdulás. Nemcsak a bukott tanulók száma nagy, hanem tulajdonképpen bukásra áll, mert folyamatosan kudarcot vall, a homogén feladatokhoz szokott pedagógia is. Hiányzik mindenekelőtt a speciális szaktudás. Ezt a különböző szaktudományok eredményeinek figyelembevételével szokás megalapozni. Ennek alapján tudja a pedagógiai szakma kellő differenciáltsággal kidolgozni speciális megközelítéseket igénylő módszereit, kipróbálni és széles körben alkalmazni azokat a programokat, melyek mondjuk az iskolai eredménytelenség folyamatait csökkentenék. Legfőképpen azonban egy másfajta pedagógiai kultúra hiányzik, tekintettel életünk merőben másképp szerveződő körülményeire, egyebek közt a szabad identitásválasztás és az ebből is következő sokféle kulturális integráció világára.

A téma elsőrangú szakértői (l. J.-P. LIÉGEOIS: Romák, cigányok, utazók. Bp., 1998) sokkal célravezetőbbnek tartják, ha - válaszul a sokrétű helyzetekre - minél operatívabban a pedagógiai részterületek mikrofejlesztéseire irányul a figyelem.

Szorosan idekapcsolódik a többséghez tartozó tanárok és diákok felkészítése és iskolai szocializációja. E téren talán még tarthatatlanabb a jelenlegi helyzet. Honfitársaink egy részének életéről, kulturális sajátosságairól, történelméről és teljesítményeikről - öröklött sémáinknak megfelelően - nem veszünk tudomást az oktatásban, belenyugvást sugallva, sőt akarva-akaratlan megerősítve ezzel a közgondolkodásban uralkodó hamis mítoszokat és az előítéletes gondolkodásmódot. Még a minimálisan méltányos információkat sem képes közvetíteni az iskola, nem is szólva a megkülönböztetett pedagógiai bánásmód olyan példáiról, mint az interkulturális projektek, melyek a sokféle kultúrájú, a többféle, sőt többes identitást elismerő társadalomban való együttélésre készítenék fel célirányosabban a tanulókat. A kívánatos pluralizmus iskolai érvényesülésének a feltételei tehát e téren még hiányoznak.

Nézőpontok

A könyv alapvető társadalmi és kulturális összefüggések tisztázásához járulhat hozzá, mely a dolog természetéből következően nemcsak a kisebbséget érintő viszonyokra, hanem az őket körülvevő társadalom egészének viszonyaira is rávilágít. E helyütt csupán néhány írás problémafelvetését, illetve szemléletmódjának elemeit szeretném kiemelni, mellőzve a tanulmánykötet teljes bemutatását. A szerkesztők két nagyobb témakör szerint csoportosították az általuk kiválasztott 32 írást.

A könyv nem szolgál biztos kalauzként abban az értelemben, hogy minden kérdésben könnyen megjegyezhető és végérvényes válaszokat kínálna az olvasónak. Nem ad meg mondjuk öt karakterológiai ismertetőjegyet. Továbbá az egyes tanulmányok nem a cigány önismeret - pozitív megerősítést szolgáló - példáit vonultatják fel. Nincsenek benne a történelemről, a kulturális örökségről, a hagyományról stb. szóló fejezetek. Ez nem is lenne egyszerű, tekintve, hogy a cigányság csoportjai kulturálisan eredendően heterogének. Valamiféle közösen kiharcolt, közösen elfogadott kulturális identitással pedig még nem rendelkeznek, bár - sokan úgy tartják - megvan az esélyük erre a közeljövőben. A külső kényszernek minden bizonnyal nagyobb szerepe lesz ebben, mint a belsőnek. Kérdés, mit tudnak majd átemelni ebbe azokból az adaptációs mechanizmusokból, abból az autonómiaigényből, mely mindig is segítette különböző csoportjaikat a továbbélésben. Egyébként is bármiféle ilyen természetű hagyományteremtés ízig-vérig modern dolognak tekinthető, ennélfogva például a modern civil társadalom intézményeihez való alkalmazkodás legalább olyan fontos szerepet kell hogy kapjon ebben, mint egy archaikusnak tekintett gesztus (pl. köszönésforma) megőrzése.

A témavilág

Törzsök Erika Kik az igazi cigányok? című tanulmánya mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy nem lehet egy szálon futtatva s a történeti differenciálódás változásait figyelmen kívül hagyva levezetni a homogénnek képzelt migráns csoportok történetét. Persze sokféle kívánt eredményhez lehet eljutni, csak az a kérdés, ki a megrendelő és mi a megrendelés. Köztudott ugyanis, hogy minden valamirevaló kulturális identitással bíró nép önmagáról alkotott képében számos tudományosan nem igazolható elem is van, melyek ugyanakkor a csoportidentitás más értelemben fontos összetevőivé válhatnak. Kérdés tehát, milyen célokat szolgál a rekonstrukció. Ez a kiindulópont nagy szerepet játszik azon a kutatási területen, mely a cigányság eredetével, a róluk alkotott definíciókkal, illetve ezek történeti felderítésével foglalkozik. Megtudhatjuk innen azt is, milyen nézőpontok határozzák meg vagy adott esetben torzítják el a vizsgálódás tárgyát. S nem mellékes az sem, hogy az adott definíciók rendszerint a cigány-nem cigány kölcsönviszony mindenkori sajátosságait is megjelenítik.

J.-P. Liégeois a Kormányok és cigányok című fejezetben többek között arról ír, hogyan kényszerítette a különböző kormányok politikája a vándorló cigány csoportokat arra, hogy "rendezetlen", instabil életmódot folytassanak. Tehát a vádak alapjául szolgáló indokok (egy nem adekvát életforma folytatása) is már az adott kölcsönviszonyból (korábbi elhibázott politikából) eredeztethetők, vagyis az ok nem eredendő, hanem maga is következmény. Magyarán: a cigányok magatartását a környezet is jócskán formálta, illetve deformálta.

Mezey Barna tanulmányából - A magyarországi cigányok rövid története - megtudhatjuk azt, hogy a cigányság különböző csoportjai mennyire voltak képesek beilleszkedni az adott társadalmi struktúra keretei közé múltunk egy-egy korszakában. A 16. századtól kezdve például Magyarország tranzit terület helyett célország lett, tekintettel arra, hogy a nyugat-európai társadalmak a lehető legdrasztikusabban kivetették őket. Amott képtelenek voltak befogadni őket, itt viszont nem kerültek alapvető konfliktusba a fennálló társadalmi viszonyokkal, mondhatni otthonra leltek. Folytatódott a félnomád, mobil életforma, melyet igazából csak a múlt század végén váltott föl a letelepedés. (Az 1893. évi összeírás szerint az itt élők 90%-a volt már letelepedettnek mondható.) A polgári társadalom nem követte a korábbi erőszakos népboldogítás abszolutista mintáit, s az érintettek többnyire a falusi társadalom perifériáján folytathatták "vándorló háziipari" tevékenységüket, mely a modernizálódó viszonyok között egyfajta stabil munkamegosztási szerepet jelölt ki a számukra. A 20. századra azonban tovább romlott a helyzetük (öröklött meghatározottságok: települési és munkaerő-piaci szegregáció, egészségügyi, művelődési leszakadás stb.). Az 1961-es párthatározat pedig újra az erőszakos asszimilációs politika trendjét hozta. A modernizáció folyamatai következtében a korábbi kulturális sajátosságok egyébként is összekuszálódtak vagy egyszerűen eltűntek, felszívódtak. A kultúravesztés talán a legnehezebben követhető folyamat, ám legalább olyan fájdalmas, mint a többi szociális veszteség vagy a megfosztottság érzése.

Havas Gábor Foglalkozásváltási stratégiák... című majd húszéves tanulmánya azért tűnik ma is jelentősnek, mert a szociológiai leírásra is érvényes drámai igazsággal tárja elénk, miként szorultak vissza a hagyományos mesterségek és tűntek el végképp a cigányok életformájából. A makrostrukturális változások csaknem teljesen felőrölték a szerző-mozgó életforma fenntartására tett kísérleteket (fennmaradtak a "reciklációs" szolgáltatások, értsd: hulladékhasznosítás, second-hand házalás vagy a második gazdaság terepe stb.). Ugyanakkor az extenzív iparfejlesztés során a különböző roma közösségek tagjai tömegesen veszítették el mindig változásra kész adaptációs mechanizmusaikat. Atekintetben is rendkívül fontos ez a fejezet, hogy a kultúra értelmezésébe a munkakultúra viszonyait is belefoglalja, s bemutatja azokat az elképesztő alkalmazkodási stratégiákat, melyeket töredékesen bár, de ekkor még őriz a cigányság.

Lengyel Gabriella Letenyei muzsikuscigányokról szóló tanulmánya egy kistelepülés viszonyait bemutatva ismertet meg bennünket bizonyos általánosítható tanulságokkal, többek között azzal, hogy milyen szakaszai voltak a hagyományos közösségi életforma bomlásának (I. Vándorlás a 19. sz. végéig, mesterségváltás, nyelvváltás, letelepedés; II. Telepi életforma, továbbra is szigorú belső törvényekkel; III. 1945-től a felbomló közösségek világa).

Solt Ottília Cigányok és cigány gyerekek Budapesten címet viselő, méltán klasszikusnak számító tanulmányában etnikumsemleges nézőpontból vizsgálta a fővárosi cigány csoportok helyzetét, a különböző megélhetési módok alapján. Igyekezett követni a gyerekek iskolai pályafutását is, minthogy a társadalmi beilleszkedés egyik legfontosabb intézményének ez tekinthető. Több mint húsz évvel ezelőtt egy ma is megfontolandó és aktualizálható intézkedéscsomagnak a körvonalait fektette le az oktatás terén. "Nagyobb és tartósabb eredményt ezek szerint csak jelentős többletmunkától és ezzel arányban nagyobb költségráfordítástól várhatunk." No comment.

Kemény István úttörő szociológiai tevékenységének két jelentős állomását jelentette az 1971-ben és az 1993/94-ben végzett reprezentatív kutatás. A magyarországi roma (cigány) népességről egy rövid összesített kivonatban adja közre a legfontosabb népesedési, iskolázottsági, települési stb. adatokat, melyek alapján pontosan kivehető állapotokra és tendenciákra lehet következtetni negyedszázados intervallumban. Eminens kutatóként nemcsak a jelenségek következményeit méri fel, hanem az okok nyomozati anyagát is feltárja előttünk.

Tóth Pál igen alapos és mélyreható elemzésben - A falusi cigányság és az informális szektor - jár utána annak, amiről nekünk, a jólét ilyen-olyan fokain élőknek valószínűleg nem sok fogalmunk lehet. Hogy áll a helyzet "Alsó-Magyarország" ezen régióiban? Hogyan él a legalsó tízezer? A minden képzeletet és szegénységi küszöböt alulmúló létformáról van szó e helyütt. Az "anómikus nyomor" kapcsán, a már szinte nem is társadalmi létezés túlélési stratégiáit igyekszik munkájában a szerző bemutatni.

Ladányi János és Szelényi Iván az 1989 utáni helyzet, a posztkommunista demográfiai fordulat okaira keresi a választ (Szuburbanizáció és gettósodás), amikor visszafordíthatatlan folyamatok kezdenek rögzülni a foglalkoztatottság és a jövedelemszerzés terén.

A kiválasztott írásművek között van Erős Ferencnek Mészáros Ágnessel közösen írt régebbi munkája, mely többek között a növekvő társadalom-lélektani feszültségek okaira keresi a választ. Az átmeneti identitásformák, a halványuló csoportnormák, az asszimiláns ideológia vagy a pedagógiai pszichológia kutatásának hiányosságaira vonatkozó bírálatát ma bizonnyal más hangsúlyokkal fogalmazná meg, de attól még ma is érvényes.

Neményi Mária az egészségügyben érintett speciális interjúcsoportok véleményének feldolgozása alapján azt vizsgálja, milyen szerepet játszanak a cigány-nem cigány kommunikációban, illetve ennek eredménytelenségében az egymásról alkotott képek, képzetek és önképek. Mindenekelőtt a differenciálatlan, homogenizáló megközelítések eleve kódolható kudarca állapítható meg tanulságként, még individuális vonatkozásban is.

Nem egészen világos az a szerkesztői szándék, mely Veres Andrásnak a magyar irodalomban formálódó cigányképről szóló tanulmányát ebbe a társadalomismereti blokkba helyezte. Véleményem szerint a másik egységben lett volna a helye. E részben helyet kaptak a hagyományosnak nevezett kultúra vonatkozásai, úgymint a mesemondás (Erdész Sándor, Szapu Magda), a tánc (Balázs Gusztáv), az éneklés (Michael Stewart), a cigány (románi) és a beás nyelv szociolingvisztikai kapcsolata (Tálos Endre), az orális kultúra és a nyelvi szocializáció problémái (Réger Zita), melyek elsősorban a kisközösségi együttlétek alkalmaiba engednek bepillantást. Itt már jobban előtérbe kerülnek az egyes cigányközösségek hangsúlyos különbségei. Az etnikus kultúrának nevezett terület már felvet egy sor definíciós problémát, dilemmát, mely részben ideológiai, tehát társadalmi csoportok önmeghatározásával is összefüggésbe hozható, sőt aktualizálható, s elvihet olyan területre (kulturális önszerveződés, önkormányzatiság, a különböző csoportok egymás közötti kommunikációja, politikai törekvései), mely nem kevésbé izgalmas, de nem tartozik a bemutatásra szánt vonatkozások közé. Mindenesetre Csengey Dénes tanulmányához itt jobban illeszkedett volna a már említett Veres-dolgozat. A formálódó új hagyományréteg zenei vonulatainak, jellegzetességeinek áttekintése Kovalcsik Katalin avatott munkája.

Az utolsó, Önéletírások alfejezetben a szenvedő-örvendező megszólalók tapasztalatai bizonyára egy kevésbé kirekesztő kor kultúraformálói számára is vonatkozási pontok maradnak.

Következtetés

A könyvről egészében véve - a szándéktól a létrejött produktumig - azt lehet mondani: ez lenne a tisztes minimum. A könyv erénye, hogy végig az ideológiai diskurzusoktól és igazolatlan prekoncepcióktól mentes megközelítés jellemzi. Legfeljebb az az előfeltevés olvasható ki belőle, hogy a leendő cigány kultúra nem csupán a múlt, hanem a jelen és a jövő felől talán még erőteljesebben gazdagodik majd.

Ez még nem a "cigányok ideje". A jövő szeszélyesen szerveződő kultúrái persze válogathatnak majd a hagyományok különböző rétegeiből, akár felejthetnek is, de ha előveszik e különös, bizonyára majd átmenetinek mondott időszak dolgait, mélyen el kell hogy gondolkodjanak elődeik és a saját erőfeszítéseik értelméről is.

Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Szerkesztette: Kovalcsik Katalin. Budapest, 1998, BTF-IFA-MKM, Tanítók kiskönyvtára 9.

Nyíri András

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.