Előszó

Környezetbarát iskola

„Környezetbarát iskola”. Ízlelgetem a kifejezést. Kezdjük az elemzést és az értelmezést azzal, hogy „környezet”. Egyáltalán: mi a környezet? Maga a szó nyelvújítási alkotás. A környék, környez szó alapján „gyártotta” egy hazafias nyelvész. Eredete alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a jelentése valami olyasmi, hogy „ami körülvesz minket”. (Pontosabban nem is körül, hanem környül.) De ugyan kit vesz körül a környezet? Engem? Vagy téged is? Esetleg mindnyájunkat? Hatmilliárd embert? Igen: hatmilliárd embert. A környezet hatmilliárd embert vesz körül. Az emberiséget.

És mi tartozik bele? Ha jól meggondoljuk, ott kell kezdenünk, hogy „én” biztosan beletartozom, hiszen a legközvetlenebb környezete mindenkinek önmaga. Aztán persze beletartozol „te” is, meg nyilván a többi ember is. (Mind a hatmilliárd!) De legalább ennyire egyértelmű, hogy beletartoznak a növények és állatok is. Sőt: a homok is a lábunk alatt, a levegőég felettünk. És vajon ami még magasabban van – mondjuk, a csillagok –, azok nem tartoznak bele? Dehogynem. Hiszen azok is körülvesznek minket. Hát akkor mi nem tartozik bele? Semmi. Nincs olyan a világon, ami ne lenne a mi környezetünk. A „környezet” maga a világ. Velünk együtt.

Folytassuk az elemzést azzal, hogy „barát”. Az értelmező szótár szerint az a barátom, akivel kölcsönösen ragaszkodunk egymáshoz, kölcsönösen szeretjük egymást. De ebben az esetben mi az, hogy egymást? Én a környezetet, ő meg engem? Ha az embertársaimra gondolok mint környezetemre, akkor persze nagyon is fontos és világosan el is dönthető ez a kérdés. Amikor azonban a patakvíz csörgedezése vagy a csillagok simogató fénye jelenti számomra a környezetet, akkor értelmezhetetlenné válik a dolog. Emberi ésszel és fogalmakkal nem tudom meghatározni, hogy a környezetem szeret-e engem, s ha igen, akkor hogyan. Csak azon gondolkodhatok (de ezen kell is!), hogy vajon én igazán szeretem-e – és főleg, hogy jól szeretem-e – a környezetemet. (A csillagokat speciel könnyű szeretni! A másik embert már nehezebb.)

Maradjunk tehát annyiban, hogy az a „környezetbarát”, aki (ami?) szereti – igazán szereti! – a környezetét, vagyis a világot. Amit pedig igazán szeretünk, arra vigyázunk is. Megbecsüljük, óvjuk, gondozzuk.

De hát hogyan lehet az egész világot óvni, gondozni? És főleg: mit tehet ennek érdekében egy iskola, egy tanár, egy diák? Nagyon sokat tehet. Persze nyilván nem a csillagok, de még csak nem is elsősorban a távoli tájak védelméért, hanem a környezetnek azért a részéért, amely elsődlegesen körülveszi. Az iskola első renden magáért az iskoláért tehet sokat, ideértve a tantermeket, a folyosókat, az étkezőt, az iskolaudvart stb.; és beleértve természetesen a saját emberi környezetét is: a diákokat, a pedagógusokat, a technikai dolgozókat stb. Végtelen sokat tehet az iskola azért, hogy a tanárok jól érezzék magukat az iskolában, s hogy virágozzék az alkotókedvük. Azért, hogy a diákok testben-lélekben gyarapodjanak, s hogy tágabb környezetüket szerető, óvó, gondozó – vagyis környezetbarát – felnőttekké váljanak.

Erre lehetőséget kínálnak a tantárgyak (a humán tárgyak is!) és a tantárgyközi foglalkozások egyaránt. Lehetőséget nyújt a környezetbaráttá neveléshez maga az épület: annak kialakítása, berendezése, díszítése, virágosítása. De legalább ennyire az is, miképpen működtetik az épületet az ott élők (tanárok, diákok, titkársági dolgozók, takarítónők, gondnok stb.). Legnagyobb nevelőereje azonban magának a közösségnek van: tanárok, gyerekek, szülők, támogatók, partnerek együtt élő közösségének, a közös értékrendszernek, a szokásoknak, a közös tervezéseknek és megvalósításoknak. A közös munkából fakadó közös élményeknek.

A sokféle lehetőségnek azonban közös a töve. Ha jól meggondoljuk, lényegében csak egyetlen dolgot csinál a környezetbarát iskola, amitől igazán környezetbarát: felelősen éli a maga életét. A környezetért – vagyis az egész világért – vállalt felelősséggel. Persze jól tudjuk, hogy ha segíteni akarunk az iskoláknak a környezetbaráttá válás folyamatában, akkor ennek az „egyetlen dolognak” mégiscsak ki kell bontanunk a részleteit. Meg kell mutatnunk, hogy a megvalósításnak tényleg számtalan útja van.

Ezekről a megvalósítási módokról szól ez a kiadvány. Abból szeretne ízelítőt adni, hányféle lehetősége van egy iskolának arra, hogy mind közelebb és közelebb kerüljön a környezetbarát léthez. Kívánom, hogy minden iskola találja meg benne azt az utat, amely számára járható.

Victor András
a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület elnöke