A pedagógiai kutató szerző vizsgálódásainak vissza-visszatérő tárgya olyan hazai pedagógusok munkásságának feltárása, akik sokat tettek a nevelés színvonalának emeléséért, akiknek tudományos vagy gyakorlati tevékenysége maradandó értékű a hazai pedagógia történetében. Ebben az írásban Simon Gyulát, az 1967-ben újjáalakult Magyar Pedagógiai Társaság főtitkárát mutatja be, aki kidolgozta a neveléstudomány és a társtudományok művelőit, az elméleti szakembereket és gyakorló pedagógusokat, valamint a rokon területeken dolgozó szakembereket összefogó új szervezet működési szabályzatát, rögzítette a funkcióit, ma is érvényes értékeit, a szakosztályok és a területi tagozatok programját; ezzel lefektette a ma is működő Társaság alappilléreit.
Az 1967-ben a Pedagógusok Szakszervezete pártfogásával létrejött új Magyar Pedagógiai Társaság főtitkára Simon Gyula (1917–1989) lett. Elnöke Jausz Béla (1895–1974), majd Kiss Árpád (1907–1979) volt. Simon Gyula a meg-, illetve az újjáalakulás alkalmával a következőket mondta:
„Egy társaság megalakítása nem szakítható el azoktól a történelmi-társadalmi körülményektől, amelyek életre hívják, és ami a létesítendő intézmény funkciójában jut kifejezésre. Ezért fontos, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság funkciója összhangban álljon társadalmunk követelményeivel, azzal, amit a társadalom tőle elvár.
A funkció hordozója a tagság, annak szervezettsége, munkája és a munka színvonala. Olyan működési szabályzat szükséges, amely szabatosan fejezi ki a társaság funkcióját; a munka végzésére megfelelő tagságot von be, a Társaságot a szervezet optimális szintjén működteti.
Vajon a Társaság funkcióját a működési szabályzatban lefektetett célok és feladatok, a tagság kiválasztásának szempontjai, továbbá a Társaság szervezete megfelelő szinten képviselik? Erre kell feleletet adnunk, amikor a működési szabályzatot, társasági életünk statútumát vizsgáljuk.”
„A történelmi-társadalmi körülmények és a funkció összefüggésében vállalható történelmi múltunk. Nemzeti kultúránk minden értékes pedagógiai hagyománya Apáczaitól Földes Ferencig, a szellemi örökség és a személyes példamutatás a társadalom viszonyai között jön létre.”
A Társaság akkor jött létre, amikor „… a tudományok, a technika, valamint a kultúra szerepének növekedésével együtt növekszik az értelmiség száma és társadalmi jelentősége is” (idézet az MSZMP IX. kongresszusának dokumentumából). „A magyar értelmiség legnépesebb táborát a pedagógusok alkotják. A mi hivatásunkat a pedagógia iránt egyre növekvő társadalmi érdeklődés kíséri. Szakmai elfogultság és gőg nélkül állítható, hogy századunk utolsó harmadába lépve a pedagógia az általános műveltségnek egyre inkább egyik legáltalánosabb elemévé válik.” (Az új Magyar Pedagógiai Társaság, Az alakuló közgyűlés eseményei. Táncsics Kiadó, Budapest, 1967.)
A sürgető, sok irányból felvetődő társadalmi követelmények tették szükségessé a megújult Magyar Pedagógiai Társaság életre hívását, egyben világosan megszabták funkcióját és feladatait is. A működési szabályzat, a társasági élet alapokmánya így fejezte ki ezt: „A Magyar Pedagógiai Társaság feladata, hogy a szocialista nevelés ügyét, a neveléstudomány fejlődését társadalmi úton előre vigye, a tudomány fejlődésének eredményeit közkinccsé tegye, növelje az iskola és a társadalom nevelő tevékenységének tudatosságát, hatékonyságát.” (MPT tájékoztató 1968, 1.)
„Működési szabályzatunk a Társaság életének 'alkotmánya', szervezett fellépésünk biztosítéka, munkánk előmozdítója. [Elmondható], hogy jogászi szakvéleményt is kiállt ez a tervezet, de statútumunk betűjét, szövegét az élet … csak a tagság cselekvő részvételével, önzetlen munkájával és áldozatkészségével járhatja át.”
A leggondosabb mérlegelés tárgyát a 3. megszövegezése jelentette, amely a tagok felvételét szabályozta.
„A közgyűlésünknek beterjesztett működési szabályzattervezetünk szerint a tagfelvételnél négy kategóriát javasolunk számításba venni, s mivel valamennyinél a taggá felvétel minőséget állapít meg, ez a négy kategória nem jelent sorrendet.”
A Társaság tömöríti soraiban a neveléstudomány és társtudományai kiemelkedő művelőit, továbbá nem általában csak azokat, akik a felsőoktatásban pedagógiát oktatnak, hanem akik közülük tudományos alkotómunkát is végeznek, valamint azokat a gyakorló pedagógusokat, akik az oktatás és nevelés gyakorlatát elméletileg is megalapozottan, példamutató munkájukkal továbbfejlesztik, továbbá a más területeken dolgozó szakembereket, akik jelentékeny szerepet töltenek be a pedagógiai közvélemény formálásában.
A közgyűlés szerepéről és összetételéről is beszámol a főtitkár.
Felsorolja, hogy kik és hány százalékban képviselik a közgyűlésen a Társaságot. A következő arányok érvényesültek: az elmélet művelői és az oktatók 50, a gyakorló pedagógusok 30 és az igazgatási és egyéb szervek, intézmények szakemberei 20 százalékát adják a részt-vevők létszámának. A kiválasztás mércéjéül a tagság fejlesztésének a működési szabályzatban lefektetett követelményei szolgáltak. Feltételezi, hogy a társasági élet kibontakoztatása szükségképpen a taglétszám növekedését vonja majd maga után.
A Társaság létszámának fejlődése akkor lesz egészséges – véli a főtitkár – , ha a funkciót, a szükségleteket és a lehetőségeket össze tudjuk hangolni a tagfelvétel minőségi követelményeinek helyes értelmezésével. A Társaság az elmélet kiemelkedő művelőit illetően már csak részlegesen fejleszthető, hiszen az ő számuk nem vég nélküli, s közülük a legkiválóbbakat már sorainkban üdvözölhetjük. Növelnünk kell viszont a gyakorló pedagógusok számát. Ezt a kört a maga kimeríthetetlen kincseivel és értékeivel még nem ismerjük eléggé – állította Simon Gyula.
A fejlesztés másik tendenciája a pedagógustársadalom területi elosztása alapján rajzolódik ki. Van olyan társaság, amely tagjainak többsége a fővárosban él, a társasági élet is itt zajlik. A pedagógia számára azonban nem kizárólag és egyértelműen a főváros a centrum, mert a pedagógusok háromnegyede vidéken él. A működési szabályzatnak az a paragrafusa, amely a Társaság működésének eszközeiről és munkaformáiról szól, a gyakorlatban fog majd kialakulni. Itt hasznosítani kívánjuk – olvasható – a tudományos ismeretterjesztés terén eddig elért eredményeket, és számítunk a pedagógusokat jellemző jó kezdeményezésekre és leleményekre.
Következő problémakör – fejtette ki Simon Gyula – a Társaság felügyeletét és működésének demokratizmusát érinti. A Társaság életre hívásának eszméje már évekkel korábban felvetődött. A kezdeti tárgyalások arra a meggondolásra vezettek, hogy a Társaság a Pedagógusok Szakszervezetének felügyelete alá tartozzék. A Társaság a társadalmi összefogás és a közösségi út lehetőségeivel és módszereivel kíván élni. A neveléstudomány művelését és eredményeinek közkinccsé tételét nem tekinti néhányak exkluzív feladatának (mint a régi, az előd Társaság idején) és tevékenységének. Az elmélet és a gyakorlat széles mezőnyben történő érintkezésétől várja gyümölcsöző tevékenységét. Ebben a perspektívában a Magyar Pedagógiai Társaság felvirágoztatásának tág tere és jó lehetőségei nyílnak a szakszervezetben, tehát egy tömegszervezet keretei között.
„Történelmi tény és érdem, hogy szakszervezetünk felkarolta a Társaság életre hívásának eszméjét. Erkölcsi tekintélyével, alapos szervezési tapasztalataival és anyagi támogatásával a megalakítás mellé állt.”
Folyóirata a Pedagógiai Szemle lett, amely tartalmában szorosan kapcsolódott a vállalt feladatokhoz. „A Társaság … csak akkor érheti el célját – olvasható az összeállításban –, ha nemcsak több pedagógiát író, hanem több pedagógiát [is] olvasó pedagógust nyer meg magának. Ennek módja olyan kiadványok létrehozása, amelyek a lényeges kérdésekre világos választ adnak.” A Társaság elnöksége nagy figyelemmel kísérte és tevékenyen segítette a szakosztályok és tagozatok munkásságát. Biztosítani kívánták, hogy minden értékes eredmény eljusson azokhoz, akik képesek hasznosítani azt.
Majd központi program alapján meg kezdődött az V. Nevelésügyi Kongresszus munkálataiban való tevékeny részvétel. Az egyéni kutatások eredményei képezték a tagsági munka forrását. Az igazgatás intézményei és a tömegszervezetek a neveléstudomány körébe vágó problémákkal keresték fel a Társaság központját. A gazdag programok számos módszertani problémát, ötletet, javaslatot is felszínre hoztak. Hangsúlyozták a pedagógiai problémák vizsgálatában a komplex szemlélet érvényesítését és módszereit. Az egyes szakosztályok között törekedtek a pedagógiai problémák egyetemes látására és megoldására, valamint a közoktatásügy teljes egysége érdekében az együttműködésre és a bensőségesebb kapcsolat kiépítésére.
A pedagógia fő kutatási eredményeit, megállapításait, gondolatait, eljárásait igyekeztek „közkincsé” tenni: azaz nemcsak a gyakorló pedagógusok között terjeszteni, hanem az ifjúság, a család és az egész társadalom körében is népszerűsíteni. Ez nem jelentett kis vállalkozást.
Emellett fontosnak tartották pedagógiai pályázatok meghirdetését, és számos szakosztályban felvetődött a publikálási lehetőségek kérdése. A Társaság önálló folyóirat, évkönyv, füzetsorozat, tanulmánykötetek, monográfiák megjelentetésére gondolt. A szakosztályi-tagozati élet a biztató jelek jegyében indult.
Az idézett gondolatokkal szólt Simon Gyula a megalakulásról és terveiről. Folyamatosan személyes kapcsolatot tartott a kollégákkal, főként a vidéki tagozatokkal, de a fővárosi szakosztályokat is lelkesítette véleményt formáló jelenlétével és bölcs gondolataival, szavaival.
Simon Gyula főtitkár vezetésével az alakuló ülésen számos javaslat, gondolat, ötlet merült fel. A tagság felelősséggel, bizalommal és munkával tett hitet a Társaság ügye mellett.
A szakosztályi gyakorlat csiszolta, alakította a programokat, új gondolatokat és formákat teremtett. Így bontakozott ki egyre teljesebben az egészséges és eredményes társasági élet, amelyről az MPT 1968-as Tájékoztatójában olvashatunk.
„Hogy a Társaság milyen helyet és tekintélyt vív ki a maga számára …, az végső soron nem a működési szabályzat szövegében rejlik. Legfőbb erőforrásaink a Társaság tagjainak öntudatában, felkészültségében, összeforrottságában és aktív munkájában vannak. A mi kenyerünk a pedagógia … hivatásszeretetből nyeri legfőbb tápértékeit, ez marad igazi éltetője. A hivatásszeretetnek az a szépsége, hogy azzal foglalkozhat, ami várható, amit szeretnénk a jövőben az ifjúságban, ezért talán mi is elmondhatjuk a költővel: Ifjú szívekben élünk.”
Akik ismertük – ismerték, szép és jó emlékkel gondolhatunk vissza Simon Gyulára.
