Összegzés
Az OECD középfokú iskolákra kiterjedő vizsgálata láthatóvá teszi, hogy számos ország különböző módon próbál a középfokú oktatás előtt álló új kihívásoknak megfelelni. Nem könnyű azonban pusztán a vizsgálatban alkalmazott indikátorok alkalmazásával átfogó képet alkotni egyetlen országról sem, jelen esetben a hazai középfokú oktatási rendszerről. Az OECD jelentésének összegzése nem fest kedvezőtlen képet a hazai oktatási rendszerről, bár a kevésbé jó helyzetű országok közé tartozónak mutatkozunk: a tizenegy kiemelt terület közül ötben bizonyultunk az átlagtól elmaradónak (ezen belül háromban problémásnak), három területen átlag felettinek mondható a helyzetünk (ezek közül egyben kifejezetten jónak), a többi tényező mentén a nemzetközi átlaghoz esnek közel a magyarországi mutatók. Helyzetünk megítélése azonban továbbgondolást igényel: a fenti területek nem azonos súlyúak, s nem azonos módon ítélik meg a helyzetünket kívülről nézve, mint ahogyan magunkat – más adatok, információk birtokában – látjuk. A kiemelt problémák közül kétségkívül a legsúlyosabbnak a középfokú oktatás szelektivitása látszik.
A PISA-adatokkal való összevetés általánosságban azt mutatja, hogy a hatékonyabb középfokú (alsó és felső középfokú) iskolarendszerekkel rendelkező országok mutatói valamivel jobbak az itt vizsgált felső középfokú oktatási indikátorokban is.14 Ez az összefüggés azonban korántsem általános érvényű, ami azt mutatja, hogy a befogadó jellegű felső középfokú rendszer elősegíti az esélyegyenlőség megvalósulását, de nem garantálja a hatékony felső középfokú oktatást. Magyarországon, úgy tűnik, a középfokú iskolák legnagyobb problémája az erősen szelektív beiskolázási politika. A középfokú oktatásban a – demográfiai helyzet és az intézmények közötti verseny következményeként kialakult – szelekcióra törekvő beiskolázási gyakorlat valóban külön figyelmet igénylő kérdés, mert jelentős mértékben lerontja az oktatás tanulói teljesítményekkel mért eredményességét nemzetközi összehasonlításban, s feltehetően gyengíti a társadalmi kohézió kialakítását is. Az osztályba sorolás indikátoránál azonban megítélésünk szerint már óvatosabb interpretációra van szükség. Bár nemzetközi összehasonlításban kedvezőnek tűnik, valójában nem megoldott a fiatalok pályaorientációs tanácsadása. Hasonló a helyzet a partnerek részéről érkező visszacsatolással is: nemzetközi összehasonlításban ugyan kedvezőnek tűnik a helyzetünk, valójában nem ítélhető meg egyértelműen.
Középfokú iskoláink humánerőforrás szempontból a vizsgálat adatai szerint jól állnak, ugyanakkor a mélyebb elemzés azt mutatja, hogy hosszabb távon nem megnyugtató a középfokú intézményekben foglalkoztatott pedagógusok összetétele. Ma is problémát okoz az idegen nyelv és az IKT tanítására felkészített tanárok relatív hiánya. Kedvezőbbnek mondhatóak a továbbképzés által kínált lehetőségek, a részvétel a számítógépek használatára való felkészítésben, de elmaradni látszik a hazai középfokú oktatás a nem hagyományos továbbképzést jelentő szakmai tevékenységek előfordulási gyakoriságában, ami pedig a tanuló szervezet kialakítását segíthetné.
Az informatika alkalmazásának oktatásügyi áttörése sem tapasztalható még a hazai oktatásban (igaz, a vizsgált országok átlagában sem). A magyar középfokú iskolarendszer az intézmények informatikai technológiával való ellátottságában még valamelyest elmarad az átlagtól, s bár a pedagógusok számára rendelkezésre álló informatikai eszközök átlagosnak (bár korántsem kielégítőnek) tűnnek, az IKT hasznosítása a vizsgált országok közül egyike a három leggyengébbnek. Feltehetőleg ebben része van a pedagógusok informatikai képzése és továbbképzése gyengeségének (a részvételi arány is alacsonyabb a nemzetközi átlagnál), valamint annak, hogy a tanulóknak az adatfelvétel időpontjában csaknem fele olyan iskolába járt, amelyben a számítógépek nagy része nem volt hálózatba kötve (a mai normák szerint elavult), és 70%-a olyan intézménybe, ahol nehezen találnak informatikai szakképzettségű pedagógus-munkaerőt. Mindazonáltal úgy tűnik, a problémák nagyobb része ebben a vonatkozásban a tanárokkal függ össze: például a nemzetközi átlagnál alacsonyabb a hazai pedagógusok információs és kommunikációs képzésben való részvétele, s az igazgatók megítélése szerint a számítógépek iskolai gyakorlatban való térhódításában akadályt jelent az oktatás kialakult gyakorlata vagy a pedagógusok időhiánya.
Ha a magyar középfokú oktatáson belül húzódó különbségekre is figyelmesek vagyunk, azt mondhatjuk, hogy az itt vizsgált szempontokból a nem állami fenntartású intézmények feltételei az állami intézményeknél valamivel kedvezőbbnek tűnnek, de kevésbé vannak kapcsolatban a környezetükkel, és ritkábban élnek a továbbképzési lehetőségekkel. Az intézménytípusok közül a gimnáziumok vannak a legkedvezőbb helyzetben, elsősorban ők igyekeznek megválogatni a tanulóikat, azaz igen szelektívek mind a beiskolázáskor, mind a csoportba soroláskor, a fenntartók vagy a munkaadók kevésbé szólnak bele az életükbe, ellenben a szülők véleménynyilvánításának nagyobb teret engednek. A tanárokkal való ellátottságuk jó vagy átlagos, s figyelemmel vannak a továbbképzésre is. A számítógépes ellátottsági mutatóik nem nagyon jók, de ezen eszközök alkalmazásánál más programokhoz képest tudatosabbnak tűnnek. A szakközépiskolák sokban hasonlítanak a gimnáziumokhoz, de valamivel kisebb mértékben szelektívek, kevésbé egyértelműek a kimeneti mutatóik, és jobb a számítástechnikai felszereltségük. A szakiskolák kissé az ellenpontját alkotják az előbbi intézménytípusoknak. Náluk nincs komoly szelekció egyik értelemben sem, a tanulók gyakran osztályon belül is vegyes képességűek, a lemorzsolódás számottevő. A számítástechnikai ellátottság ugyan jó, de az alkalmazás jóval kevésbé látszik tudatosnak, mint a középiskolák esetében. A vegyes profilú iskolák eltérő képességű diákokkal foglalkoznak, nem feltétlenül szelektív módon, a számítástechnika alkalmazása pedig profiltól függően inkább vagy kevésbé jellemző.
A vizsgálat hazai elemzése a fentiek alapján még egy – módszertani – tanulsággal szolgál: az OECD felső középfokra kiterjedő vizsgálatában mért indikátorok oktatáspolitikai tanulságait csak az indikátorok mögött rejlő jelenségek megértése és ezek mélyebb összefüggéseinek elemzése alapján lehet levonni. Az indikátorok ugyanis úgy tűnik, néhol rosszabbnak (pl. a középfokú osztályba sorolás tendenciái), néhol jobbnak mutatják a hazai oktatási rendszer működését (pl. a személyi feltételek, a pályatanácsadás, a külső visszajelzések), mint amit a részletesebb kutatási adatok és a gyakorlati tapasztalatok mutatnak. A valóságos képhez valamivel több háttér-információ figyelembevétele és ezek gondos interpretálása szükséges, amelyek kiegészítik és árnyalják a fenti képet.
