Zarándy Zoltán

A közelmúlt birtokbavételének pedagógiai kultúrája

Bevezetés

Ez a tanulmány az Oktatási Minisztérium és az Országos Közoktatási Intézet által koordinált, a "kommunizmus áldozataira való iskolai megemlékezések előkészítése" tematikájú projekt keretében készült. A megbízás hátteréül az Országgyűlés által megfogalmazott határozat1 szolgál.¹ Adatgyűjtésünket és elemzésünket azzal az alapvető céllal készítettük, hogy nemzetközi - elsősorban a kelet és közép-európai, ún. "posztkommunista" térségre fókuszáló - áttekintést adjunk a "létező szocializmus" múltjának történettudományi és történelemoktatási feldolgozási tapasztalatairól, kitekintéssel a kommunista diktatúrák áldozataira való emlékezés pedagógiai tartalmára és módszertanára.

Forrásaink elsősorban a "létező szocializmus" történetét és örökségét feldolgozó tankönyvek, a tartalmi szabályozás dokumentumai (tantervek), tanulmányi versenyek, a történelmi emlékhelyek, kollektív emlékezet kialakítását szolgáló pedagógiai anyagok, illetve az ezeket felmérő tanulmányok és adatfelvételek.

A kommunizmus áldozataira való emlékezés pedagógiájának, ezen belül az iskolai megemlékezések, emléknapok méltó kialakításának tükröznie kell a társadalomnak mint politikai közösségnek a "történelmi igazságtételt" igénylő elvárásait, reflektálnia kell a történettudomány legújabb eredményeire, az e tudományággal szemben létező kihívásokra, és innovatív módon illeszkednie kell a közoktatás, ezen belül kiemelten a történelemoktatás kereteihez is.

Meggyőződésünk, hogy a "létező szocializmus" korszakának feldolgozására vonatkozó különböző európai tapasztalatokat, így a kommunizmus áldozataira való emlékezés pedagógiáját is csak e hármas viszonyítási keretben lehet eredményesen, a hazai társadalmi elvárásoknak, a hazai történettudomány és történelemoktatás eredményeinek és adottságainak megfelelően értelmezni. A tanulmány első felében, mielőtt a vonatkozó európai pedagógiai tapasztalatokat felvillantjuk, e tágabb viszonyítási keret elemeit járjuk körbe.

Az Országgyűlés és ennek nyomán az Oktatási Minisztérium azon kezdeményezése, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapot szentel, a megemlékezéshez módszertani segédletet állít össze, s a helyi innovatív kezdeményezéseket versenyezteti - adatgyűjtésünk szerint - Európában, így régiónkban is egyedülálló kísérlet. Ha ehhez hozzávesszük a pedagógiailag és a "történeti mentálhigiéné" szempontjából komplementer jelentőségű holokausztemléknap-kezdeményezést, megállapíthatjuk, hogy a magyar közoktatás a régió és Európa egésze számára is példamutató kísérletbe kezd, amely katalizátor lehet a "történelmi igazságtétel" európai pedagógiai kultúrájának megteremtésében, s vonzó együttműködési terepet kínálhat európai partnereink számára a tanterv- és tankönyvfejlesztések, a pedagógus-továbbképzések és az órán kívüli tanítási projektek kialakítása területein.² Adatgyűjtésünk, valamint a források áttekintése remélhetőleg hozzájárulhat e jövőbeni nemzetközi együttműködési projektek kereteinek kidolgozásához is.

A tanulmány második felében a "létező szocializmus" feldolgozásának a közép- és kelet-európai térség közoktatásában (elsősorban a történelemtanításban) fellelhető legfontosabb tapasztalatait tekintjük át. Ezt követően vázoljuk az Euroclio (Európai Történelemtanárok Egyesülete) által a 2000. évben több mint harminc európai országra kiterjedő, a történelmi emlékezetre, a kollektív memóriára és a történelmi megemlékezések pedagógiájára vonatkozó felmérés főbb elemeit, kérdéssorait és a felmérésre beérkezett válaszokat. Az Euroclio tájékoztatása szerint Európában először ebben a tanulmányban történik meg a felmérés értékelése.

Kihívások

A történelmi igazságtétel kihívása a politikai közösség számára Kelet- és Közép-Európában

A huszadik század nagy történelmi kataklizmái (a világháborúk s történeti következményeik: a jobb- és baloldali diktatúrák) minden korábbinál több áldozatot követeltek a kortársaktól emberi életben és anyagiakban egyaránt.

Az állam és a polgár érdekeinek konfliktusa (különösen saját történeti régiónkban) soha nem volt ilyen éles, a jogfosztottság és állampolgári kiszolgáltatottság foka a totális állam logikáját követve példátlan mértékű történelmi igazságtalanságélményt adott a kortársaknak s az utódnemzedékeknek egyaránt. Mint az 1990-es évek elemzései és felmérései megerősítik³, a posztkommunista államok polgárainak jelentős része a történelem vesztesének érezte magát az 1989-es "rövid huszadik századot záró" esztendőben, s ez a fordulat mindenütt magán viselte a történelmi igazságtétel iránti igény megfogalmazását. Ezért a történelmi igazságtétel programja mindazokban az országokban megfogalmazódott, amelyek végrehajtották a létező szocializmusból a plurális demokratikus alkotmányosságba ívelő rendszerváltoztatást.

E folyamat részeként értelmezhető a magyar társadalom igénye is arra, hogy a történettudomány méltóképpen dolgozza fel a kommunista diktatúrák történetét, s ezért érthető a közvélemény megkülönböztetett érdeklődése mind a jobb-, mind a baloldali diktatúrák áldozatainak története és a történetek történelemmé alakítása iránt.

Az ezredforduló kihívásai a történettudomány számára: emlékezet-felejtés-történelem és az áldozatok nézőpontja

A létező szocializmus korszakának feldolgozása, ezen belül a kommunista diktatúrák áldozatainak azonosítása, egyéni és kollektív történetük történetírói feltárása és elemzése a történettudomány legizgalmasabb kihívásai közé tartozik az új évezred küszöbén.

Ennek többek között az az oka, hogy az amnézia több évtizede után egyszeriben a nyilvánosan kibeszélhető történet rangjára emelkedett minden, ami akkor velünk és elődeinkkel megesett. A személyes emlékeknek ez a most megnyíló tárháza, amely ráadásul kezd történelemmé is válni, a felejtésre ítéltetés állapotából kerül az érdeklődés homlokterébe.

1989 megmutatta, hogy a "múltat végképp eltörölni" nemcsak szükségtelen, de lehetetlen intellektuális vállalkozás, s az elmúlt évtized historiográfiai vonulatának egyik leglátványosabb sajátossága, hogy az emlékezet-felejtés-történelem egységét és kölcsönhatásait önálló vizsgálódási terepként fedezi fel.

Külön elemzést érdemelne annak vizsgálata, hogy a narratív magántörténelmek egyes változatai milyen módon hatnak az emlékezés immár legitim, sőt kívánatos gesztusára, s miképpen alakul át a személyes emlékezés történetírói emlékezetté, hogyan lesz a még lezáratlan múltból kerek történetírói elbeszélésbe foglalt, befejezett történelem.

E kataklizmákat átélt társadalmak méltán várják a történettudománytól a múlt azon szereplőinek vizsgálatát, akik nem az intézmények és struktúrák élén állva, hanem azok működésének az elviselése, az élhető élet érdekében éppen működésük elhárítása terén fejtettek ki "érdeklődésünkre méltó" ténykedést.

A történettudomány számára feladattá vált és módszertanilag is megnyílt a lehetőség a történelem alulnézetből történő, az áldozatok nézőpontját érvényesítő feltárására. Az elmúlt évtizedben szinte valamennyi posztkommunista országban teret hódított az "oral history", azaz a narratív magántörténetek, személyes történelmek történettudományos vizsgálata.⁴ Mint Gyáni Gábor egyik kiváló tanulmányában kimutatja⁵, ennek egyik oka a posztmodern állapot. "A kifejezésen már filozófiai meghirdetője, a francia Jean-Françis Lyotard azt értette: bizalmatlan a nagy elbeszélésekkel szemben. Tehát a tudomány lemond az egyedüli igazság megtalálásának héroszi feladatáról, és beismeri, hogy a valóságról szóló tanításai maguk is igazolásra szorulnak. Amint azt Keith Jenkins tömören megfogalmazott könyvében kifejti (Re-thinking History), a történelem és a múlt két külön dolog. A történelem nem más, mint a történetírás, ami viszont a világról szóló ťdiskurzusokŤ szüntelen folyamata, melyek tárgya a múlt. Múlt egy van, ám róla számtalan diskurzus alakult ki eddig is, a múltnak tehát egynél több története van, elvben annyi, ahány történész vagy történetírói iskola leírja és magyarázza azt."

A társadalom igénye a történelmi igazságtételre, valamint a történettudomány posztmodern nyitása a személyes történetek történelemmé integrálására olyan egybeesés, amely igazán időszerűvé és sikerrel megvalósíthatóvá teszi a közoktatás, ezen belül a történelemoktatás törekvéseit az iskolai megemlékezések technikáinak kidolgozására.

Kihívások a történelemoktatás számára

Talán az egyik legnagyobb kihívás a történelemoktatás számára, hogy az "egyetlen" múlt fogalmát sugalló történetkép iskolai egyeduralma tarthatatlanná vált. Ezt ki-ki vérmérséklete és szakmai felkészültsége szerint válságnak vagy pezsgésnek definiálhatja, de senki sem térhet ki előle. Mint a nemzetközi historiográfia és történelemtanítás kapcsolatát vizsgáló tanulmányok megállapítják: "A kinyilatkoztatásokra építő történelemtanítás unalma és sterilitása helyett a társadalomtörténet, a ťmagántörténelemŤ, a mindennapokról szóló, a mikro- és a mentalitástörténet lehet a kivezető út."

Meggyőződésünk, hogy az Országgyűlés, valamint az oktatási kormányzat kezdeményezése az iskolai emléknapokról új lendületet adhat a történettudomány és a történelemoktatás párbeszédének, amely 1989-től napjainkig eljutott a közelmúlt dacos elfojtásától az emlékezés immár legitim, sőt kívánatos gesztusainak kialakításáig.

Ha általában a nagy történelmi események - s különösen a történelmi tragédiák - feldolgozásáról beszélünk, mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a közeli vagy távoli múlt eseményeinek feldolgozása nem azt jelenti, hogy az eseményeket belesimítjuk a közömbös hétköznapi emlékezetbe, azaz megfosztjuk őket súlyuktól. Éppen ellenkezőleg: a maguk egyediségében, rendkívüliségében tartjuk őket számon.

A múlt feldolgozása: az emlék elevenen tartása. Nevet kell találni a történteknek, hogy beszélni lehessen róluk. Az elevenen tartott emlék: rítus. A történelmi események emlékét nagy közösségekben leginkább a ritualizáció tarthatja elevenen. Ezt szolgálhatja a kommunizmus áldozatainak szánt iskolai emléknap hagyományának megteremtése is.

A közoktatás, ezen belül a történelemoktatás feladata, hogy a társadalom elvárásainak és a történettudomány eszközeinek megfelelően kialakítsa azt az új pedagógiai kultúrát, amelynek segítségével a múlt vállalását és a tragédiák ismétlődésének kizárását mint történelmi felelősségünk megnyilvánulását megvalósíthatjuk.

A "létező szocializmus" korszakának feldolgozási tapasztalatai az európai történelemoktatásban

Az európai, ezen belül a közép- és kelet-európai pedagógiai gyakorlat azon a ponton áll, hogy leginkább hagyományos, tankönyvekben, tantervekben leírt formában írja újra a történelem áldozatainak történetét. Adatgyűjtésünk szerint nincs olyan európai posztkommunista ország, amely kötelező jelleggel külön iskolai emléknapot szentel a kommunizmus áldozataira való megemlékezésre, tehát a magyar kezdeményezés egyedülállónak tekinthető.

A holokausztra vonatkozó emléknap iskolai bevezetése szintén napirenden van több európai országban⁶, ennek pedagógiai tartalmát számos nemzeti és nemzetközi oktatási fórum vitatja. E munka több résztvevőjével⁷ való informális kapcsolatfelvételünk során meggyőződtünk arról, hogy a nyugat- és kelet-európai oktatáspolitikusok, tanárképző szakemberek nyitottak arra, hogy a huszadik század nagy történelmi traumáinak, így a kommunista államok, valamint a fasizmus terrorjának és áldozatainak emlékét kiemelten beillesszék a történelemoktatásba.

Elszórtan léteznek már kifejezetten a "létező szocializmus" korszakára vonatkozó empirikus, projekt alapú, tanórán kívüli feldolgozási kísérletek is. Elsősorban tanulmányi versenyek, történelmi emlékhelyek kialakítása és oktatási felhasználása formájában valósulnak meg. A következő oldalakon az adatgyűjtés során talált felmérések, áttekintő tanulmányok alapján néhány ország példáján mutatjuk be röviden a kommunista korszak iskolai feldolgozásának legfontosabb jellemzőit és elemeit.

Az újraegyesült Németország tapasztalatai

Németország legújabb kori története, a jobb- és baloldali totális rendszerek felépítésének történelmi tapasztalata, az ezek bukásával járó frusztráció, az állami szuverenitás megkettőződése, illetve sajátos korlátozottsága, az újraegyesítéssel járó, ún. kettős történelmi identitás szintetizálására tett kísérlet: többek között ezek a sajátosságok határozzák meg a német történeti gondolkodás és történelemoktatás 1989 óta eltelt folyamatait.

Az újraegyesült Német Szövetségi Köztársaságban az elmúlt tíz évben Európában egyedülálló volumenű (évi 240 millió márkás költségvetésű) projektcsomagot szenteltek a "múlt feldolgozásának, birtokbavételének" (Vergangenheitsbewältigung) politikai, jogi, gazdasági és tudományos aspektusait feltáró külön intézményrendszer felépítésére. A Bundestag Enquete (Tényfeltáró) Bizottságot állított fel "a Német Szocialista Egységpárt diktatúrája következményeinek a német egységre való hatásvizsgálatára, a történelmi igazságtétel jogi, politikai, morális és tudományos-oktatási rétegeinek vizsgálatára és operacionalizálására". E bizottság parlamenti jegyzőkönyveit és a háttértanulmányokat 1999-2000-ben 14, egyenként több ezer oldalas kötetben publikálták.⁸

Kiemelten kezelendők többek között a következők⁹:

• A múlt birtokbavétele, feldolgozása és a történelmi igazságtétel (Vergangenheitsbewältigung)
• A kollektív emlékezet és a történelmi megemlékezések szerepe a német nemzeti és demokratikus identitás kialakításában
• Párhuzamos történelmek (doppelte Vergangenheit) az állam és polgárai viszonyában
• A demokratikus emlékezet (demokratisches Gedächtnis) és a demokratikus emlékezés- kultúra (demokratische Erinnerungskultur)
• A történelmi emlékhelyek pedagógiája (Gedenkstättenpedagogik)

Pedagógiai esettanulmány

A következőkben az egyik órai és tanórán kívüli feldolgozási lehetőségeket kínáló kiadványsorozatból adunk ízelítőt¹⁰, amely tantervi vázlattal, óravezetési feladatsorral, kiegészítő, megvitatható állítások és elemezhető vizuális eszközök (karikatúrák, fotók) felhasználásával teszi feldolgozhatóvá azt a komplex kérdéskört, amely az alábbi négy tanítási/nevelési cél köré csoportosítható, s amely a rendszerváltozás előtti magyar évtizedek feldolgozásához is adaptálható.

1. Annak bemutatása és elemzése, hogy miből álltak egy totalitárius állam (jelen esetben az NDK) hatalmát fenntartó intézményes és jogi eszközök, valamint annak elemzése, hogy a jogsértéseket, jogbizonytalanságot lehetővé tevő eszközrendszer működését mennyiben segítette elő az érintettek felelősséget elhárító attitűdje.
2. Annak feldolgozása, hogy milyen nehézségeket rejt a jogsértések, történelmi "igazságtalanságok" törvényes, akár büntetőjogi rendezése, ugyanakkor annak tisztázása, hogy a demokratikus társadalomnak mennyiben van szüksége a történeti tisztánlátásra, s melyek a társadalom és a politika feladatai.
3. Annak megítélése, hogy mennyiben alkalmasak a létező szocializmus (adott esetben az NDK-korszak) áldozatainak rehabilitálására és kártalanítására meghozott rendelkezések a jogállamiság helyreállítására és a társadalmi béke elérésére: a történelmi igazságtétel folyamatával járó (kárpótlás, rehabilitálás, büntetőjogi felelősségre vonás stb.) esetleges újabb társadalmi feszültségek számbavétele, konfliktuskezelési technikák kidolgozása.
4. A diákok önálló adatgyűjtésére, kooperatív tanulásra, projektmódszerre építő, órán kívüli tevékenységek elsajátítása (pl. interjúkészítés, történelmi emlékhelyek felkutatása, illetve megemlékezések tervezése), amelyek a közelmúlt történetét megragadhatóvá és az iskolai megemlékezéseket egyéni és közösségi szinten is lehetővé teszik.

Szemelvény a Politika ránk tartozik című történelemtanítási fóliasorozatból

A fólián szereplő állítássor feldolgozási javaslata órai munkára

A "demokratikus emlékezéskultúra" kialakítása felé: a történelmi emlékhelyek pedagógiája (Gedenkstättenpedagogik)

Az elmúlt években a német szövetségi parlament, a Bundestag - az európai törvényhozások közül is egyedülálló részletességgel és terjedelemben - több alkalommal is foglalkozott a kollektív történelmi emlékezet szerkezetével, működési mechanizmusával, koncepcionalizálva a "demokratikus emlékezéskultúra" kialakításának politikai szükségszerűségét és oktatáspolitikai, pedagógiai eszközeit. A Bundestag állította fel az Enquete (Tényfeltáró) Bizottságot, amely részletesen áttekintette a kelet- és nyugat-németországi történelmi emlékhelyek kialakulásának történetét, az általuk közvetített eltérő múltértelmezések főbb jellemzőit. Ezt a dokumentumot áttekintésünkben már csak azért is fontos idézni, mert szerzői - historikus szakértők és politikusok - tanulságosan definiálták a történelmi emlékhelyek körét [emléktáblák, emlékművek, sírkövek, temetők, épületek, valamint az intézményesített emlékhelyek (múzeumok) és az autentikusan megőrzött történelmi helyszínek (börtönök, munkatáborok stb.)], politikai hasznát és pedagógiai hasznosíthatóságát is.¹² A szerzők abból indulnak ki, hogy "az egészséges kollektív emlékezet bármely demokráciában a történelemmel való nyílt és szabad szembesülésből születhet csupán. Ehhez nyújtanak alkalmat a történelmi emléknapok, amelyek kapcsán a társadalom történelmi önazonosságát társadalmi dialógusok, nyilvános viták révén kialakíthatja. A huszadik századi német múlt birtokbavételét megalapozó demokratikus emlékezéskultúra kitüntetett támpillérei azok az emlékhelyek, amelyek autentikusan és hitelesen emlékeztetnek a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra áldozataira. A történelmi emlékhelyek a múlt látható lenyomatait hozzák közelebb az emberekhez, akik e helyeken nyíltan szembenézhetnek mindazzal, ami ott velük vagy elődeikkel megtörtént. A személyes gyász, a töprengés és a tanulás elemei egymástól elválaszthatatlanul szövődnek itt egybe. Az emlékhelyek a demokráciában nem közvetíthetnek egyetlen egységes és kötelező történelemképet. Ennek ellenére világos, normatív támpontul szolgálnak arra nézve, hogy az embertelenséggel, a totalitárius kegyetlenséggel szemben nem szabad semlegesnek maradnunk."

A történelmi emlékhelyek egyszerre szolgálnak tehát a terror és a jogfosztottság túlélő áldozatainak s leszármazottaiknak, hozzátartozóiknak személyes kegyeleti helyül és a kollektív emlékezet demokratikusan funkcionáló terepéül. E helyek nemcsak megemlékezések, emléknapok megtartására alkalmasak, hanem számos emlékhely felruházható tudományos, kutatási és oktatási funkcióval is.

Ajánlások a történelmi emlékhelyek oktatási lehetőségeire

A Bundestag bizottságának már idézett jelentése többek között szorgalmazza az emlékhelyeken szervezett rendhagyó történelemórák, szemináriumok előkészítését. Kiemeli a helytörténeti és személyes, mikrotörténeti források fontosságát, a kortársak, szemtanúk bevonásának jelentőségét.

Mint ahogy a többi európai államban, Németországban sincs a kommunizmus áldozatainak külön történelmi emléknapja, de számos tanári kézikönyv, dokumentumgyűjtemény, projekt alapú feldolgozások, valamit az ezekhez kapcsolódó tanulmányi versenyek¹³ sokasága jelzi az áldozatokra való emlékezés fontosságát a német közgondolkodásban és a közoktatásban.

E megközelítés szerencsésen ötvözi a személyes és a nemzeti történelem dimenzióit, egyszerre ad képet a társadalmi rendszer helyi dimenzióiról és a rendszert működtető mechanizmusokról, empirikus készségek (adatgyűjtés, forráselemzés) kialakítását ötvözi nemcsak a tanulók történelmi tudásának mélyítésével, hanem olyan civil, polgári kezdeményezések megélésével is, mint amilyen egy helyi történelmi emlékhely (síremlék, temető, börtön, ipari műemlék stb.) kialakításának és a múltra emlékezés hagyománnyá emelésének élménye is.

Az a típusú pedagógiai megközelítés, amely Németországban a holokauszt és a kommunizmus áldozatainak több ezer (!) történeti emlékhelyet s ezekhez kapcsolódóan több száz pedagógiai programot és egy új diszciplínát [az emlékhelyek pedagógiáját (Gedenkstättenpedagogik)] hívott életre, nemcsak a magyar történelem- és társadalomismeret-oktatást inspirálhatja, hanem a társadalom történeti mentálhigiénéjének egészére is hathat. Éppen ezért ajánljuk e pedagógiai tapasztalatok¹⁴ jövőbeni részletes vizsgálatát s az elérhető tapasztalatok hazai adaptációjának megkezdését. Ez annál is inkább indokolt, mert a dokumentum annak áttekintésére is vállalkozik, hogy a közös történeti régióból, elsősorban Közép-Európából milyen módon lehetne megteremteni a történelmi emlékhelyek kialakításának, ápolásának és az erre építő pedagógiai kultúrának az együttműködési kereteit (testvérvárosi, testvériskolai kapcsolatok, internetes projektek).

A tankönyvelemzés fontossága

A német újraegyesítés óta a szövetségi tankönyvek kelet-németországi adaptációjának s az ezzel összefüggő tanárképzéseknek számos kutatási programja fut. Ezek közül kiemelkedik a braunschweigi Georg Eckert Tankönyvkutató Központ, valamint a Politikai Neveléstudományi Intézet¹⁵ és a már említett Bundestag-Enquete Bizottság elemzéssorozata.

A német történelemtankönyvekneknek a létező szocializmusra vonatkozó tartalmi jellemzőit a legfrissebb értékelő tanulmányok a következőképpen rögzítik¹⁶:

• a historizálás gyakran tetten érhető (pl. "a történelem vége" típusú megközelítésekben);
• a marxista elmélet és a létező szocializmus gyakorlatának tudatos megkülönböztetése;
• Kelet- és Közép-Európa kulturális sokszínűségének felfedezése a blokkszemlélet helyett;
• a személyes és mindennapi történetek hangsúlyozott kezelése;
• a történelmi emlékezet formáinak kialakítása (elsősorban a történelmi emlékhelyeket alkalmazó pedagógia révén).

Javasoljuk e vizsgálatok hazai adaptációját az emléknapok jövőbeni előkészítésekor, valamint a tankönyvi tartalomelemzések nemzetközi projektekké alakítását, hiszen a "létező szocializmus" örökségének történeti feldolgozása annál pontosabban és árnyaltabban valósítható meg, minél szélesebb körből merítenek a hazai szakemberek a "szocialista tábor" történetét, korabeli és jelenkori pedagógiai feldolgozásait ismertető elemzésekből.

A Szovjetunió utódállamainak tapasztalatai

A szovjet utódállamokban a glasznoszty és a peresztrojka folyamata indította el a kommunista korszak történetének újragondolását, korábbi tabutémák, például a GULAG-áldozatok személyes és kollektív történetének kutatását és bevitelét a történelemoktatásba.

A múlt lezárása tekintetében Oroszország talán még összetettebb és nehezebb feladat előtt áll, mint bármely más kelet-európai ország, amelynek konfrontálódnia kell a múlttal, miközben új nemzeti identitást is ki kell alakítani.

A történelmi igazságtétel folyamatának dinamikája attól függően is demokratikus, hogy mennyiben volt sikeres a politikai rendszerváltozás.

A politikai áldozatok emlékének megőrzésére állami (pl. az orosz és litván oktatási kormányzat részéről alapvetően tankönyvreformok támogatásával) és civil kezdeményezések sora tapasztalható, utóbbiak közül kiemelkedő a moszkvai székhelyű Memorial Szövetség tevékenysége. Központilag szabályozott emléknap nincs, de emlékhelyek s ezekhez kapcsolódó pedagógiai anyagok léteznek. A Memorial Szövetség a németországi Körber Alapítvánnyal együtt évek óta sikeres tanulmányi versenyeket rendez a szovjet korszak mindennapjainak feldolgozására.¹⁷

A kommunista időszakra vonatkozó történelemtanítási és múltfeldolgozási kezdeményezések között megjelennek a német tapasztalatokra is támaszkodó törekvések.¹⁸

A német példához hasonlóan számos tankönyvelemzési projekt is megvalósult, amelyek megállapításai számos ponton megegyeznek a már idézett német eredményekkel.¹⁹ Az eredmények hasonlatossága ismételten felhívja a figyelmet a nemzetközi együttműködés lehetséges hasznára, hiszen a közös történelmi tapasztalat feldolgozásához a közös munka megadhatja a multiperspektivitás és az objektivitás fontos keretfeltételeit is.

Összehasonlító európai elemzések

2000-ben az Euroclio szervezésében több mint harminc európai országra, ezen belül 42 történelemtanári egyesületre kiterjedő felmérés zajlott a történelmi emlékezetre, a kollektív memóriára és a történelmi megemlékezések pedagógiájára vonatkozóan.²⁰

A felmérés legfontosabb elemei

• A történelmi megemlékezések, a múlt iránti társadalmi érdeklődés mértéke és ennek okai.
• A történelmi megemlékezések társadalmi és kulturális közege (etnikai, multi/monokulturális jellege, a média hatása, a "hivatalos" megemlékezők szociológiai összetétele).
• A történelmi emlékezet kialakításának domináns formái (beszédek, emlékérmék kibocsátása, kiállítások, ünnepnapok beiktatása, múzeumok létesítése, katonai parádék, nemzeti panteonok, sírparcellák létesítése, emlékművek állítása) az állam, valamint a társadalom kezdeményezésében, ennek szinkronikus és diakronikus felmérése (100, 50 éve és ma).
• A civil társadalom és az állam kezdeményezőkészsége a történelmi megemlékezések, a történelmi emlékezet kultúrájának kialakításában.

A felmérés adatsorából kitűnik, hogy az európai államok mindegyikében a történelmi megemlékezések és a kollektív emlékezet kialakításának formái kiemelt hangsúllyal szerepelnek a társadalmi diskurzusban, s maga a felmérés ténye is bizonyíték arra, hogy a történelemoktatás szereplői felismerték, hogy ezek vizsgálata a történelemoktatás számára is izgalmas vizsgálódási terep.

Az egyes országok csak résztanulmányokkal rendelkeznek arról, hogy a történelmi megemlékezési formák és az egyes nemzeti és az európai kollektív emlékezet milyen módon jelenik meg az oktatási folyamatban, s a történelem "áldozatai" mennyiben kerültek a történelemórák és az iskolai megemlékezések fókuszába.

Vizsgálódásunk tapasztalatait összefoglalva, legfontosabb következtetésünk az, hogy a magyar kezdeményezés a kommunizmus áldozatainak iskolai emléknapokon való megörökítésére számos (történelemtankönyv-elemzési, empirikus metodikai és leíró komparatív oktatáskutatási) ponton kapcsolható az európai tapasztalatokhoz. Az ezekre építő publikációs és kutatásfejlesztési, képzési programok beindításával a kommunizmus áldozatainak szentelt iskolai emléknapok hagyományát Magyarország oly módon honosíthatja meg Európában, hogy eközben a "történelmi igazságtétel" pedagógiai kultúráját nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi oktatás számára is megújítja.