Bevezetés1
A kistelepülési iskolák 70-es években történő bezárása többnyire összekapcsolódik a közvéleményben a kistelepüléseken tapasztalható létszámcsökkenéssel, a lakosság elvándorlásával. Arra vonatkozóan, hogy ez a gyors népességfogyás milyen mértékben az iskolák bezárásának következménye, és milyen mértékben egy átfogóbb folyamat eredménye, nem találtunk meggyőző elemzést. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vándorlási folyamatok elsősorban gazdasági tényezőkre vezethetőek vissza, mégis megjelenik az iskolával kapcsolatos elvárások körében a népességmegtartó erő növelése az önkormányzatok részéről. Ezért is érdekes kérdés, vajon lehet-e a gazdasági tényezőkön kívül is hatása az iskolának a migrációra vagy akár a helyi társadalom életére. Képesek-e ezek az iskolák betölteni azt a népességmegtartó és helyi közösségszervező szerepet, amit hagyományosan nekik tulajdonítanak? Milyen szerepet töltenek be az iskolák ezeken a településeken? Az alábbi kutatás sem vállalja ennek visszamenőleges megválaszolását, a korábbi évtizedek tapasztalatainak összegzését követően csak A 90-es évek tendenciáit elemzi a fenti szempontból.
A belföldi vándorlás
A belföldi vándorlásokról a II. világháborút követően 1955 óta van adat, ekkortól lehet pontosan követni a tendenciákat. A vándorlás volumene az 50-es években volt jelentős, az 50-es évek végétől, 60-as évek elejétől fokozatosan csökkenő tendenciát mutat, a vándorlás fő iránya a faluból városba, ill. a mezőgazdasági területekről az ipari, bányászati és szolgáltató központok felé irányult, fő célpontjai Budapest és az iparfejlesztés térségei (Illés, 2000). Az aprófalvak elsorvadásának további konkrét okaira hívja fel a figyelmet Havas Gábor, megemlítve közöttük olyan folyamatokat, mint például a 40-es évek határmódosításai, kitelepítések, a határ menti térségekben militarizált övezet létrehozása, az egykézés. Ehhez adódott hozzá az 50-es években a párt falu- és parasztellenes politikája, a kuláküldözések, majd az iparosítás következtében a városba áramló falusi lakosság. Ezt követték a 60-as években a tsz-szervezések, majd a tsz-összevonások, amit beteljesített a 70-es évek településfejlesztési elképzeléseihez kapcsolódó ‘racionalizálás‘: az 1971-es OKT2 jóváhagyta és felerősítette a korábban kialakult folyamatokat, felgyorsította a körzetesítést azáltal, hogy a forrásokat a városokhoz, a körzetközpontokhoz telepítette, s a kisközségeket forrás nélkül hagyta (Havas, 1999).
Az 1980-es években a belföldi vándorlásban növekedés, majd 1989 után radikális csökkenés figyelhető meg, ami a 90-es éveket végig jellemezte. A csökkenés elsősorban az ideiglenes vándorlás csökkenésével függ össze: a beruházások és az építőipar visszaesése következtében feleslegessé váltak a távolsági ingázók. A 90-es évek társadalmi változásai (munkaerő-piaci változások, munkanélküliség megjelenése) nem jártak térbeli mobilitással az ingatlanárak differenciált változása miatt: a depressziós térségekben épült ingatlanok leértékelődése nem tette lehetővé a munkanélküliek elköltözését (Illés, 2000). Megváltozott azonban a belföldi vándorlás iránya a korábbi évtizedekhez képest: általában csökkent a nagyobb városok vonzereje, és relatíve felértékelődtek a kisebb települések, megfigyelhetővé vált a nagyvárosokból a kisebb települések felé áramló migráció. Ez a tendencia azonban nem egységes: a kisebb településekre áramló migráció nagyon különböző vándorlási folyamatokból tevődik össze. Megfigyelhető ezen belül a nyugati értelemben vett szuburbanizáció, melynek során kedvezőbb társadalmi helyzetű rétegek költöznek a városkörnyéki kisebb (olcsóbb és kellemesebb lakókörnyezetet jelentő) településekre. Megfigyelhető ugyanakkor egy másik migrációs tendencia is, ami éppen a legkedvezőtlenebb rétegek koncentrálódását, a szegénység szigeteinek kialakulását idézi elő az agglomeráción kívüli településeken az alacsonyabb lakásárak és megélhetési költségek reményében (Ladányi–Szelényi, 1997).
Az 1989 utáni migrációs tendenciák lehetséges három magyarázó tényezője közül a legjelentősebb hatást kétségkívül a gazdaság szerkezetének átalakulása jelentette, ami a hagyományos ipari körzetekben munkanélküliséget, a fejlettebb térségekben munkaerő-keresletet eredményezett, bár a folyamatot erősen korlátozhatja az ingatlanárak, helyi lakáspiacok eltérő alakulása, ami összefügg egy éppenséggel ellentétes irányú migrációval, a legszegényebbek számára munkalehetőséget ugyan nem, de olcsó megélhetési körülményeket mégis biztosító kistelepülésekre költözésével. Másik, a 80-as évektől Nyugat-Európában megfigyelhető, nálunk is egyre jelentősebb tényező a lakóhely környezetének felértékelődése, ami a nagyvárosokból az agglomerációs övezetek felé való vándorlásban mutatkozik meg. A harmadik lehetséges tényező a helyi közszolgáltatások minőségének és árának befolyásoló ereje (Hermann, 2002).
A kistelepülések iskolái
A kistelepülési iskolák 50-60 évvel ezelőtt még korántsem voltak kivételesnek számító és feltételeikben a többitől jelentős mértékben eltérő, azoktól lemaradó intézményei a közoktatásnak, sőt, 1945 előtt ez volt a legjellemzőbb iskolafajta. A kistelepülési iskolák hálózata 1945 után erősen megritkult, ami iskolaszerkezeti, valamint modernizálódási törekvésekre vezethető vissza: a II. világháborút követően a 8 évfolyamos általános iskolai oktatás bevezetése indította el az alapfokú oktatás intézményhálózatának koncentrálódási folyamatát, melynek legnagyobb lendületet az iskolák államosítása adott. A folyamat második szakaszát a szakrendszerű oktatás megteremtése érdekében végzett iskolakörzetesítések jelentették. Az intézkedések együttesen végül a kisiskolák ezreinek megszüntetését idézték elő. 3 A csökkenési folyamat a 70-es években, az 1968–1979 közötti időszakban volt a legerőteljesebb, amikor a körzetesítési kampány során 1731 kisiskolát számoltak fel. Ekkor éves átlagban 144 iskolával lett kevesebb, 1975–1976-ban évi 200-zal (Szalainé, 1992). Bár a tanács- és iskola-összevonások, sőt esetenként a művelődési házak összevonása is az OTK részeként, egy átfogóbb folyamat elősegítéseképpen kerültek sorra (pl. az általános iskolai felső tagozatok körzetesítése formájában), a kistelepülések gyakran úgy élték meg, hogy az iskola bezárása maga az ok, holott sokszor csak az utolsó mozzanat volt a település népességszámának jelentős csökkentését megelőzően. A kistelepülési iskolák számának gyors csökkenése egybeesett a kistelepülések népességének társadalmi, gazdasági, demográfiai megrendülésével – felerősítve, helyenként felgyorsítva ezt a folyamatot. A lakosság a fenti folyamatokra elvándorlással válaszolt, ami a kistelepülések népességének összetételét tekintve egy szelekciós folyamatot eredményezett: elsősorban a szellemi foglalkozásúak és az értelmiség hagyta el a településeket, s a módosabb családok tudtak elköltözni. A lakosság kicserélődése magával hozta a közösségi szervezőerő meggyengülését, sőt, sok helyen a faluközösség szétesését eredményezte. A megüresedő házakba a szegénység egyes rétegei költöztek, a szegénység zárványhelyzetét hozva létre (Havas, 1999).
A 80-as évek második felében, ha a kistelepülések helyzete jelentősen nem is változott, a kistelepülési iskolák felszámolásának folyamata lelassult, sőt, társadalmi igény merült fel a községek elsorvadásának megállítására, ill. a folyamat visszaszorítására. Az iskolák szerepe is új megvilágításba került: az ekkortájt megfogalmazott településfejlesztési programokban már célként jelent meg, hogy az alapellátást, azaz az óvodáztatást és az iskolázást az 1–3. évfolyamon minden gyermek számára helyben kell megteremteni. Az évtizedeken át tartó centralizációs folyamat megállítása vagy visszafordítása azonban nem ment könnyen, a 80-as évek második felében csak elvétve indultak újra új kisiskolák, s továbbra is az iskolabezárások fordultak elő nagyobb számban, ezért a kisiskolák száma 1990-ig tovább csökkent (Szalainé, 1992).
1990-től, az önkormányzati törvény elfogadását követően számos település ragadta meg az önállóvá válás és az iskolafenntartás lehetőségét. Az önkormányzati törvény ugyan lehetővé teszi a kötelező feladatellátás más önkormányzatokkal való megállapodás formájában történő megoldását, az önkormányzatok többsége a település nagyságától és a gyerekek számától függetlenül helyi feladatnak tekinti az alapoktatás kiépítését és fenntartását, s nagy számban indítottak, ill. működtetnek ma is iskolát. Ebben a törekvésben minden bizonnyal szerepet játszott az a meggyőződés is, hogy az iskola léte jelentős befolyással lehet a település életére, s kedvező irányba képes befolyásolni kedvezőtlen tendenciákat (pl. a lakosság elvándorlása vagy kicserélődése). Nagyrészt ennek következménye, hogy az általános iskolák száma a 90-es években megemelkedett, ami sajátos módon olyan időszakban következett be, amikor a tanulók száma az általános iskolában már csökkenőben volt (Györgyi–Imre, 1999).
A kistelepülések számára az iskolafenntartás, ill. a tankötelezettség teljesítése ma már gyakran nehezen megoldható feladatot jelent, egy adott településméret alatt – megfelelő számú tanuló hiányában – nem is indokolt az erre való törekvés. 500 fős településhatár alatt nem is igen találunk önálló, 8 évfolyamos iskolát fenntartó települést, 500–1000 fő között már jellemzően igen. Ha működik is iskola a kistelepülésen, a kistelepülések4 iskolái – bár nem szükségképpen, de jellemzően – szintén kisiskolák, melyek számára gyakran gondot okoz az önkormányzat számára az iskola fenntartása, az iskola számára a szakos oktatás megvalósítása vagy az oktatás megfelelő feltételeinek megteremtése.5 A kistelepülések aránya a települések között viszonylag magas; a települések több mint fele ide sorolható: az iskolafenntartó önkormányzatoknak közel 40%-a, a 8 évfolyamos iskolát fenntartó településeknek egyötöde tartozik ide. A kistelepülések által fenntartott mintegy (kb. felerészben 8 évfolyamos és annál kevesebb évfolyammal működő) 700 iskola az összes iskola mintegy 20%-át teszik ki, közel 45 000 tanuló jár ezekbe az iskolákba (1. táblázat).
| 1000 fő alatti települések | Ebből (n) | Ország együtt | |||
|---|---|---|---|---|---|
| N | % | –500 fős | 500–1000 fős | N | |
| Forrás: Jelentés a közoktatásról, 2000 | |||||
| Települési önkormányzatok száma | 1674 | 53,1 | 985 | 689 | 3153 |
| Iskolafenntartó önkormányzatok száma | 883 | 37,4 | 261 | 622 | 2360 |
| Tagintézménynek helyet adók | 67 | 97,1 | 40 | 27 | 69 |
| 8 évfolyamnál kevesebb | 344 | 67,2 | 123 | 221 | 512 |
| 8 évfolyamos | 360 | 20 | 32 | 328 | 1798 |
