Juhászné Víg Éva

Szocializáció és személyiségfejlesztés

A személyiségfejlesztés és szocializáció kimondva és külön hangsúlyos fejezetként először a felzárkóztató kerettantervben jelent meg. Itt leíródott, hogy a gyenge teljesítményű, leszakadó, marginalizálódó fiataloknak nincs más életesélyük csak a szabálykövető magatartás, az alkalmazkodás, a szakmatanulás feltételeinek elfogadása. A nappali rendszerű iskolákból lemaradók gyakran nem képesek iskolai és társadalmi normákhoz alkalmazkodni, önmagukat e normákon kívül fogalmazzák meg. Ezt többnyire azért következik be, mert sem a társadalom, sem az iskola nem kínál olyan karrierlehetőséget, amelyek a deviáns magatartás ellenében tényleges esélyt jelenthetnek.
A fiataloknak a felzárkóztató oktatásban nemcsak a pályaválasztásukat kell segíteni, hanem azt is irányítani kell hogyan viselkedjenek, cselekedjenek, éljenek, ítéljenek. A velük született adottságokat, motívumokat, hajlamokat a környezet kultúrája, szokásai, normái, a velük szemben támasztott elvárások befolyásolják, ezektől a körülményektől és hatásoktól függ, hogy a fiatal személyisége milyenné formálódik. Fejlődési szempontból fontos lenne a jó családi légkör, támogató szülői magatartás, a tágabb környezet elfogadó attitűdje, a kortársközösség pozitív hatása. Mindezek azonban az érintett fiatalok esetében részben vagy teljesen hiányoznak.
A személyiségfejlesztés nem elkülönülő tanóra feladata, szükséges integrálni az oktatás - képzés rendszerébe. Fontos, hogy minden felzárkóztatással foglalkozó pedagógus informált és felkészített, felkészült legyen ezekre a feladatokra. Feltétlenül szükséges a tágabb szociális háló igénybevételén kívül (Nevelési Tanácsadó, Családsegítő, Önkormányzat Szociális Irodája stb...) státuson lévő szociális munkás, szociálpedagógus, pszichopedagógus, pszichológus alkalmazása és bevonása a team munkába.
Az e tanulói körben végzett pedagógiai munkának nélkülözhetetlen alapfeltétele, hogy a tanuló elfogadja a pedagógus szerepét, hajlandó legyen együttműködni vele. A személyi ség fejlesztő feladatok összekapcsolják a különböző tantárgyak közös elemeit. A tapasztalatokra kell épülniük, alacsony szocializációra, rossz élményekre, korábbi iskolai kudarcokra. Célszerű a szabadidős tevékenységeket is irányítani, megszervezni, célirányosan felhasználni. (Közös sportolás, kirándulás, mozi, játék mind - mind a nevelés, szocializáció színterei.)
Tekintettel arra, hogy az emberi értékeket nem lehet közvetlenül tanítani, a szociális értékek tanulásának tantárgyi megjelenítése, a foglalkozások hagyományos iskolai formái ebben az esetben sem hatékonyak, sőt sok esetben ellenkező hatást is kiválthatnak. A feladatot sem lehet másként megoldani, mint kiscsoportban, amely intenzív együttlétet feltételez, ahol védett közegben, saját élményként szereznek a résztvevők emberi kapcsolatok kialakításához a gyakorlatban is jól hasznosítható tapasztalatokat. A megfelelő pozitív változáshoz feltétlenül szükséges a családias, bizalommal teli légkör, melyben mód nyílik a fiatal személyre szabott élettervének kidolgozására.
A ledolgozandó hátrányok sokfélék lehetnek, fiatalonként különbözőek. Ahhoz, hogy bármilyen pozitív irányú változást elérjünk, ismernünk kell azokat a személyiségfejlődési modelleket, melyekhez munkánk során közelítenünk kell.
Allport írja egyik könyvében, hogy ha azzal a mértékkel mérünk, ami megszokott, átlagos egy felnőttnél, akkor egy kisgyermek viselkedése egyenesen aszociális szörnyűségnek tűnik. Képzeljünk el egy felnőttet, aki mindenét szétrombolja, akit nem lehet eltántorítani attól, hogy minden kívánságának teljesülnie kell, aki segítségre szorul, teljes mértékben másoktól függ, majd képzeljünk el egy felnőttet, aki türelmetlen, szeszélyes, minden érzését gátlás nélkül kifejezésre juttatja. Ha ezek a sajátosságok a fejlődés folyamán sem változnak meg tetemesen, infantilis, sőt talán veszélyes személyiséggel állunk szemben. Ez azt a lehetőséget veti fel, hogy a személyiség fejlődését szocializációnak, a társadalmi környezethez való egyre jobb alkalmazkodásnak tekintsük. A szocializációs folyamatnak több összetevője van. Az egyik az önkontroll kialakulása, ez az a képesség, mellyel a személy vágyai kielégítését késleltetni tudja, s a másik fontos szocializációs tényező a közösség szokásaihoz, normáihoz való igazodás, azok megtanulása, interiorizálása (belsővé tétele). Hová is tart a fejlődés, mi van az út végén, ami az, amit várunk egy átlagos személyiségfejlődéstől?

Az érett személyiség:

1. Problémára hangolt (azaz nem vár másoktól segítséget, nem menekül a probléma helyzetektől.)
2. Szilárd szokásokkal rendelkezik, melyek fizikai és szociális helyzetekben eredményes alkalmazkodást biztosítanak számára.
3. Képes önmaga és a közösség elvárásai között harmóniát teremteni.
4. Rendelkezik változatos viselkedésmintákkal.
5. Személyiségében a sokféle viselkedésminták összhangban vannak.
6. Sokoldalú érdeklődése és tevékenysége (a beszűkülés akkor sem egészséges, ha tör té netesen munkateljesítményre szűkül be).
7. Jelen tevékenységét képes a múlttal és jelennel, valamint jövőbeli terveinek összefüggésbe állítani.
8. Interdependencia = Az érett személyiség képes arra, hogy pl. hivatali kudarcának ne vállja kárát a családjával való együttlét jó hangulata.
9. Helyes a realitásérzéke (biztonságban érzi magát).
10. Jól működő, énképhez igazodó a lelkiismerete.
11. Elfogadja önmagát.
12. Képes mély kapcsolatra (jól megválasztottak szociális kapcsolatai).
13. Örömét leli a produktivitásban.
14. Jó viszonyban van az emberekkel, természettel.
15. Jól szabályozza motívumait, önkontrollos.
16. A közösség normáit elfogadja.
17. Viselkedését nem jellemzi agresszivitás.
18. Képes spontanitásra.
19. Van kellő belső szabadsága.
20. Kultúrától, környezettől független.
21. Élményeit frissen tudja értékelni.
22. Van szociális érzülete.
23. Jelleme stabil.
24. Etikai biztonságban él.
25. Van humorézéke.

Vajon van - e olyan ember, aki érett személyiség és megfelel a fenti kritériumoknak? Talán, de biztosan nagyon kevés. A deficiteket azonban könnyebb felismerni, ha van egy általános kép amihez hasonlíthatunk.
Azok a fiatalok, akik a felzárkóztató oktatásba bekerülnek jelentős deficitekkel indulnak az élet számos területén. Hogy ezek a deficitek honnan származnak, miből adódnak, mennyire lehet őket pótolni és melyik az a terület, ami leginkább fejleszthető s valamennyire a fiatal elképzeléseivel is egybevág, de legalábbis meg tud alkudni a lehetőségeivel, ennek eldöntése a felzárkóztatásban dolgozó team dolga. Bármilyen komoly is a lemaradás, el kell érni, hogy érdekelje a világ, nyitott legyen élményekre, el kell érni a szellemi autonómiát a kedvezőtlen külső adottságoktól, a stressztől, deprivációktól, tragédiáktól, tiszteletlenségtől, meg - alázásoktól. Lehetővé kell tenni, hogy sok minden tegye tartalmassá az életet akkor is, ha az egy akadályozott élet, ha sokan kevesebb biztonságot, jót kaptak az élettől, mint amennyire szükségük lett volna.
Azok a gyerekek, fiatalok, akik a felzárkóztató oktatásban vesznek majd részt, a tapasztalataink, felméréseink alapján nagy százalékban enyhén fogyatékosok, sokan közülük állami gondozásban élők, szegény, lumpen családok gyermekei, vagy ellenkezőleg jó módú, de elhanyagoló környezettel rendelkező fiatalok, sokan roma származásúak. A halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok képzésére és oktatására már több iskola szerződött, befogadó osztály, felzárkóztató osztály indításával, többségükben az új gyermekvédelmi koncepció térhódításánál a kiürült nagy gyermekotthonok épületeit foglalják el.
A pedagógus szakma a teleologikus foglalkozások közé tartozik és ez módszertani kérdésekben meglehetősen sebezhetővé teszi a hivatás gyakorlását. A pedagógiai szakirodalmak tanulmányozásakor nyilvánvalóvá válik, hogy alig esik szó a megfogalmazott célok elérésének hogyanjáról. Technológiai szegénységgel küszködik a pedagógia. A gyakorló nevelő - oktató szinte semmilyen eligazítást sem kap a munkája során felmerülő hétköznapi nevelési feladatok megoldásában. A tanári munka magányos foglalkozás. A munkanap nagy részében a pedagógus egyedül, pontosabban másik felnőtt jelenléte nélkül, gyermekek között, gyermekekkel dolgozik. Feltétlenül támogatásra van szüksége iskolai oktatás keretei között is a pedagógusoknak. A felzárkóztató oktatásban maga az oktatás - szervezés is gondot okoz, szokatlan feladatot, mely megfelelő eszköztár, háttéranyag és felkészítés, folyamatos támogatás nélkül komoly ellenállást válthat ki a teamből. Jelen keretek között viszonylag alacsony szintű az együttműködés a pedagógusok között. A sikeres testületekben az igazgató serkenti a tapasztalatok megosztását, a közös tervezést és a kollegális munkát. Ha az iskola lehetőséget teremt az együttműködésen alapuló pedagógiai munkára, úgy tűnik, a tanárok szívesen feladják az izoláltságot és a látszólagos függetlenséget, elsősorban a közösen tervezett és végzett, nyilvánosan értékelt feladatok elvégzéséért, a munka öröméért, sikeréért. A felmérések szerint optimális a munka szempontjából: az erős keretek biztosítása, biztos külső támpontok, emellett nagy belső szakmai szabadság. Az általános szervezetfejlesztési és elméleti megfontolások alapján ez teljesen helytálló. A hivatást fenyegető legnagyobb ártalom a kiégési jelenség, ugyanis a tanítás-nevelés-segítés "személyiségfogyasztó" foglalkozás. A kiégés (burnout) jelenség alattomosan kifejlődő kimerülést, kifáradást jelenti, testi, érzelmi, viszonyulásbeli tünetekkel, érdeklődésvesztéssel. A folyamat 4 szakaszát különbözteti meg a szakirodalom: 1. lelkesedés, 2. stagnálás, 3. frusztráció, 4. apátia. Ha egyre gyakrabban ébredünk fel reggelente ( és persze, ha korábban ez nem így volt) azzal az érzéssel, hogy "ma legszívesebben nem mennék be dolgozni" és lassan ráébredünk, hogy munkánk elveszítette korábbi izgalmát és élvezetét, akkor ideje váltani. Ha ez egészségügyi panaszokkal is együtt jár: fejfájás, hányinger, alvási zavarok, ha fokozottan érzékenyek és ingerlékenyek vagyunk, ha egyre több a konfliktusunk munkatársainkkal, beosztottjainkkal vagy főnökeinkkel, ha csökken önbizalmunk és munkánk színvonala, akkor minden bizonnyal eljutottunk a kiégési spirál végállapotába. Az ún. totális kiégés állapotában már a terápiás beavatkozás is nagyon nehéz. Pedagógusoknak segítség lehet a folyamatos tanácsadással egybekötött szupervízió, melynek financiális hátterét a fenntartónak kellene biztosítani, ahogy történik ez a szociális szférában.
A gyermekekkel foglalkozás két különleges és különlegesen hatékony módját említeném meg: a drámapedagógiát és az élménypedagógiát.
Játszani mindenki szeret, csak legfeljebb ilyen irányú érdeklődése hátérbe szorul. Azok az embertársaink akik nem felejtették el játékaikat, ma is szívesen hódolnak gyűjtőszenvedélyüknek, csapatjátékoknak, építik kisvasútjaikat stb... egészségesebbek, mint azok, akik úgy gondolják, kinőtték már ezt. A játék, drámajáték elgondolkodtat, kreatívvá tesz, rejtett tartalékokat mozgósít, segít az önismeretben, utat nyit mások megismeréséhez, hozzásegít a kollektív élményekhez. Használható bármikor, bármilyen tanórán, szabadidős foglalkozásként. Észrevétlenül fejt ki terápiás hatásokat.
Az élménypedagógia még alig ismert hazánkban, holott tőlünk kicsit nyugatabbra évtizedes múltra tekint vissza az iskolákban is. Leginkább együttműködésre tanít, felnőttet és gyermeket, gyermeket és gyermekeket, tanárt és tanárt. A siker mindenkin múlik, sokszor apró részleteken áll vagy bukik az élmény. Élménypedagógiai gyakorlat egy sikeres rendezvény, melynek a tervezésétől, szervezésétől kezdve minden örömében és nehézségében részt vesznek a fiatalok is, majd a közös lebonyolításon túl az értékelésben is részt vesznek a gyermekek. Élménypedagógia, pl. egy vadvízi evezés, ahol együtt működés nélkül csak nagyon rövid ideig lehet csónakban maradni. Élmény fel nőtteknek és gyermekeknek, siker vagy tovább gondolásra érdemes kudarc-minden résztvevőnek. A pedagógiai és az emberi kreativitás kimeríthetetlen, tanuljunk egymástól, egymással dolgozni, adjuk át jó és rossz tapasztalatunkat, vegyük észre ha valaki önhibáján kívül már nem képes megújulni, próbáljunk idejében segíteni.