wadmin | 2009. jún. 17.

Két új OECD-kötetről

avagy hogyan függ össze az oktatásban érvényesülő méltányosság és a nem formális keretek között szerzett tudás

Amióta Magyarország tagja lett az Európai Uniónak s a szó igazi értelmében vett globális világközösségnek, szinte a mindennapi közbeszéd részévé vált az e közösségeket megtestesítő különböző szervezetek többnyire angol betűszavakból álló neve. Tegyük hozzá, sokszor anélkül, hogy a szélesebb közvélemény pontosan tudná, mit is jelentenek az olyan szavak, mint OECD (a gazdaságilag legfejlettebb országok együttműködési szervezete), UNIDO (az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete) vagy ICJ (a Hágai Nemzetközi Bíróság). Azt aztán sokak számára végképp homály fedi, hogy milyen tevékenységet folytatnak ezek a szervezetek, tevékenységükben milyen kiterjedt módon vesz részt hazánk, s ami a legfontosabb: milyen konkrét haszonnal jár e szervezetekben való tevékenységünk.

Ezért van jelentősége minden olyan könyvnek, amely betekintést nyújt Magyarország nemzetközi szervezetekben végzett tevékenységébe. 2007 őszén az Oktatási és Kulturális Minisztérium két fontos OECD-kötetet jelentetett meg az oktatásban érvényesülő méltányosságról, valamint a formális és nem formális képzés problémáiról.1 Ezek a kötetek nemcsak azért jelentősek, mert nemzetközi összehasonlításokra adnak lehetőséget, hanem azért is, mert megmutatják a szervezetek sajátos munkamódszereit, elsősorban azt, hogy miként tartanak tükröt az egyes tagországok számára, segítve egy reális „országönkép” kialakítását, a nemzetközi folyamatokhoz, trendekhez való igazodást.

Az oktatás egyik legfontosabb feladata, hogy csökkentse a társadalmakban meglévő gazdasági, területi, etnikai és kulturális különbségekre visszavezethető egyenlőtlenségeket, hogy a maga összetett eszközrendszerével segítse a méltányosságot, növelje a hátrányos helyzetű rétegek társadalmi, munkaerő-piaci esélyeit.

A magyar oktatásban az elmúlt másfél-két évtizedben számos kezdeményezés indult útjára annak érdekében, hogy minél többen jussanak a tanulás, az iskolarendszer általi támogatás révén több esélyhez, hogy integrálódni tudjanak a társadalomba, a gazdaságba, s minél több hátrányos helyzetű ember jusson jobb életfeltételek közé. Különösen jelentősek azok a törekvések, amelyek a magyarországi – meglehetősen nagyszámú – roma népesség oktatási szegregációjának, diszkriminációjának csökkentését szolgálták, s amelyek minden erőfeszítés, kormányzati, törvényhozói akarat ellenére sem eredményeztek áttörést. Magyarország elmarad a méltányosság, az esélyteremtés terén a gazdaságilag fejlett polgári demokráciák átlagától, ami nemcsak azért jelent súlyos gondot, mert ennek következtében számos társadalmi igazságtalanság, diszkrimináció és előítélet fennmarad, hanem azért is, mert hátráltathatja a gazdasági növekedést, s mindenekelőtt a foglalkoztatás terén tapasztalható súlyos problémák konzerválódását okozhatja. Az egyenlőtlenségek következtében a népesség egy jelentős hányada kiszorul a munkaerőpiacról, alacsony képzettsége révén nem vonható be a gazdaságilag hatékony, magasabb munkakultúrát igénylő tevékenységekbe.

Amint a Méltányosság az oktatásban kötetből is kiderül, az OECD – a gazdaságilag legfejlettebb országok együttműködésére létrejött szervezet – évtizedek óta fontos missziónak tekinti, hogy segítse az egyes tagországokat abban, hogy olyan politikákat alakítsanak ki a méltányosság, az esélyteremtés érdekében, hogy oktatási-képzési rendszerük minél hatékonyabban segítse a hátrányban lévők felzárkózását, s minél inkább csökkentse az etnikai, kisebbségi, nemi diszkriminációt az oktatás egészében.

2005-ben az OECD több országra kiterjedően – így Magyarországon is – vizsgálta, mennyire eredményesek az egyes országok a méltányosság növelése, a hátrányos helyzetűek esélyteremtése terén. A szakértők sok oldalról vizsgálták a méltányosság szempontjait hatékonyan érvényesítő köz- és szakpolitikai törekvéseket. Az OECD-szakértők magyarországi látogatását megelőzte egy hazai elemzőmunka, melynek keretében a méltányossággal, a hátrányos helyzetű rétegek oktatásával foglalkozó hazai szakértők bemutatták azt a társadalmi-gazdasági környezetet, amelyben a köz- és felsőoktatásnak meg kell birkóznia azokkal az összetett problémákkal, amelyek következménye a hátrányos helyzet, s amelyek meghatározzák az oktatás mozgásterét. A kötetben teljes terjedelemben közreadott magyar országtanulmány részletesen bemutatja, hogy milyen jogi, finanszírozási és tartalmi lépéseket tett az oktatáspolitika a méltányosság növelése, a hátrányos helyzetű rétegek oktatásának hatékonyabbá tétele és a diszkrimináció csökkentése érdekében. A bemutatott intézkedéssorozat alapján jól látható, hogy a politika, a kormányzat jelentős erőforrásokat koncentrál a kitűzött esélynövelő célok megvalósítása érdekében, ugyanakkor az is érzékelhető, hogy nem minden erőfeszítés vezetett el az indikátorokban is megragadható eredményhez.

A kötet újdonsága, hogy a szerkesztők a magyar országjelentés mellett közreadják az OECD szakértői csoportjának jelentését is, amelyben tekintélyes oktatáspolitikai szakemberek összegzik a magyar köz- és felsőoktatás méltányosság érdekében folytatott politikáját. A jelentés sajátos, időnként kemény megállapításokat is megfogalmaz a hátrányos helyzettel foglalkozó, az egyenlőtlenségek csökkentése iránt elkötelezett hazai szakemberek, pedagógusok, önkormányzati oktatáspolitikusok számára. Ha azonban az OECD-szakértők tapasztalatai alapján felvázolt képet összevetjük a magyar szakemberek helyzetképével, nem látunk igazán komoly nézetbeli különbségeket. Sőt egyesekben talán az is megfogalmazódhat, hogy a szakértők semmi újat nem mondanak az általunk is jól ismert tényekhez, okokhoz és a jövőbeni lépésekről alkotott elképzeléseinkhez képest. Tárgyilagos, helyenként szigorú diagnózisuk tehát megerősíti a hazai társadalom- és oktatáskutatók következtetéseit.

A kötet két egymás mellé helyezett tanulmánya együttesen kívánja felhívni a figyelmet arra, hogy minden eddigi erőfeszítés, kormányzati és civil politikai törekvés ellenére a magyar esélyegyenlőséget és méltányosságot növelő lépések kevésnek bizonyultak. Különösen a roma népesség iskolázottsági szintje, felsőfokú végzettséghez juttatása terén maradt el Magyarország a gazdaságilag fejlett országok eredményeitől. Az OECD szakértői szerint az iskolarendszeren belüli szelekció csökkentésében sem sikerült áttörést elérni.

Az OECD-szakértők ajánlásai ezeknek a méltányossági problémáknak a megoldása érdekében születtek. Kemény, tárgyszerű megfogalmazásaikat mindenképp érdemes megismerni, elemezni és nem utolsósorban felhasználni a magyar oktatás és társadalom jövőjéről való gondolkodás, tervezés, de a napi oktatáspolitikai döntések meghozatala során is. A kötet egyik fontos megállapítása, hogy a hátrányos helyzetű rétegek társadalmi integrációja szempontjából óriási jelentősége van a nem formális keretekben, elsősorban a munkavégzés közben szerzett ismeretek, készségek formalizált elismerésének.

A nem formális és informális tanulás összefüggéseivel foglalkozó kötet (A nem formális és informális tanulás elismerése Magyarországon) első része áttekintést ad a 2006-ban az OECD által indított nemzetközi projektről, amely a nem formális tanulás helyzetének feltárását célozta. Végigvezeti az olvasót a fogalmak értelmezési keretei mögötti politikai, oktatásfilozófiai és nem utolsósorban humánerőforrás-tudományi gondolkodás változásain. A második rész a nemzetközihelyzet-feltáró projekt számára készült, a nem formális tanulás magyarországi fejleményeit, a kérdés jogi környezetét tekinti át részletesen.

A nem formális és még inkább az informális tanulás kifejezések használata viszonylag új keletű. Alig néhány évtizede alkalmazzák ezeket a műszavakat, noha a nem formalizált keretek között történő tanulást a tanulás leginkább hagyományos alapformájának tekinthetjük. Az utóbbi években egyre szélesebb körben használják mindkét kifejezést, értelmezésüket illetően azonban korántsem beszélhetünk valódi közmegegyezésről. A kötetből kiderül, hogy a formális tanulás (formal learning) tipikusan képzőintézményekhez kapcsolódik, és a tanulás célját, idejét és a tanuló támogatásának módját illetően strukturált, valamint a végzettség megszerzéséhez vezet. Emellett az is jellemzi, hogy a tanuló nézőpontjából szándékolt tevékenységről van szó. A nem formális tanulás ezzel szemben nem kötődik képzőintézményhez, és nem feltétlenül vezet el valamilyen végzettség megszerzéséhez. Lehet szándékolt és nem szándékolt, az esetek többségében azonban véletlenszerű. Az informális tanulás – az idézett meghatározás szerint – a munkához, a családi élethez és a szabadidős tevékenységekhez kapcsolódik. Ettől némiképp eltérő értelmezésben használták a fenti kifejezést azok a társadalmi mozgalmak, amelyek az állami iskoláztatás dominanciájával szemben a képzés és tanulás feletti civil kontroll visszaszerzését helyezték előtérbe, és keresték a számukra leginkább megfelelő formákat.

Az 1980-as években szintén a formális oktatás alapvető kritikájaként fogalmazódott meg, hogy az iskolai oktatás csak az iskolai környezetben releváns tudások elismerésére és értékelésére alapoz, és nem ad eszközöket az iskolán kívüli további tudásszerzéshez. A nem formális tanulás történeti értelmezését elemző tanulmány szerint a hagyományos iskolázás elégtelenségének felismerése és az eredményesebb megoldások keresése irányította a figyelmet a nem formális tanulási tevékenységek felé. Az 1940-es évek második felében az UNESCO a fejlődő országok oktatási helyzetének elemzése kapcsán, az iskolai képzés alternatívájaként, mint a tanulás kevésbé költséges, ezért az iskolázásból kiszorulók számára elérhető módját keresve fogalmazta meg az iskolán kívüli tanulás lehetőségét, amelyet akkoriban a nem formális képzés kifejezéssel jelöltek.

A nem formális képzés azonban igazán csak az ezredfordulón került ismét a figyelem középpontjába, szorosan kapcsolódva az élethosszig tartó tanulás eszméjéhez. Ekkor már nemcsak a formális képzésen kívüli, praktikusan az iskolán kívüli tanulás ösztönzése, hanem az ilyen módon tanultak láthatóvá tétele, értékelése és elismerésének szükségessége is napirendre került. A kötetből kiderül, hogy a nem formális keretek között megszerzett tudás elismerésének egyik fontos funkciója, hogy megkönnyítse a szervezett képzési programokba történő be- vagy visszalépést, elsősorban azzal, hogy a már megszerzett gyakorlati tudást az erre szolgáló többféle eszközzel azonosítják és értékelik, és a képzési programot úgy alakítják, hogy elkerüljék a már megszerzett ismeretek újbóli oktatását. Tény, hogy a gyakorlati tapasztalatok szerint a képzés ily módon történő megszervezése nemcsak körültekintést, hanem komoly előkészületeket igényel, és az ezzel járó költségek biztosítását is szükségessé teszi. Az erre alkalmas módszereket a második világháborút követően Kanadában és az Egyesült Államokban azért fejlesztették ki, hogy a háborús évek miatt a képzésből kimaradt nagy létszámú csoportokat visszavezessék a szervezett képzésbe. Az adott képzést megelőzően szerzett ismeretek és készségek értékelésére azért lehet szükség, hogy a képzési programba belépni kívánó egyén a képzés időtartamának lerövidítésével hamarabb s így kevesebb költséggel (pl. egyes képzési modulok kihagyásával, a felesleges ismétlések elkerülésével) szerezhesse meg a kívánt képesítést, illetve az újabb ismereteket.

Az elismerés másik fontos területe a munka világát érinti. Ebben a közegben újabb kifejezések bukkannak fel, amelyek a tudás megszerzésének sajátos környezetére utalnak, mint például a tapasztalati úton vagy munkatapasztalatok révén megszerzett tudás. Munkahelyi környezetben számos, egymással összekapcsolódó célja lehet a nem formális módon megszerzett tudás értékelésének és elismerésének. Ilyen célok lehetnek például, hogy az adott cég képet kapjon alkalmazottai tényleges felkészültségéről, megalapozzon egy szervezeti átalakítást, hatékonyabbá tegye képzési rendszerét. A munkavállalók számára az eljárás alkalmazásának célja lehet, hogy új álláshoz jussanak a külső munkaerőpiacon, dokumentálják a munkahelyi elvárásoknak való megfelelést, kihasználják a cégen belüli karrierlehetőségeket, növeljék a saját tudásukkal kapcsolatos ismereteiket, és tudatosabbá váljanak saját képességeik fejlesztésének lehetőségeit illetően, vagy könnyebbé váljon a belépésük egy formális képzési programba.

A nem formális tanulás magyarországi helyzetét elemző tanulmány elsősorban a felsőoktatásban elért eredményekről ad számot, s igen szűkös a munka világában folyó képzésekben az előzetesen, nem formális úton szerzett sokféle tudás elismerését szolgáló szabályozásról szóló beszámoló. A magyar helyzetkép elemzése alapján a szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy az oktatási és képzési rendszer ma még ellenérdekelt a formális rendszeren kívül szerzett tudás elismerésében, ebből következően a közeli jövőben az informális és nem formális tanulás elismertetésének gyakorlata a formális képzési rendszerbe integrálódva vagy ahhoz szorosan kapcsolódva alakul ki. Másként fogalmazva: a szakmai tudás elismerésében még jó ideig a formális képzési rendszer játssza a domináns szerepet, s indokolatlanul kevés lehetőség adódik a munkatapasztalatokban szerzett sokféle tudás elismertetésére. Ismeretes, hogy az európai országok gyakorlata eltér abban a tekintetben, hogy az elismertetés megoldási módja jóval kisebb mértékben függ a formális oktatási és képzési rendszertől.

S ezen a ponton kapcsolódik össze a méltányosság, az esélyegyenlőség-növelés hazai problematikája a nem formális tudás elismerése terén tapasztalható magyar sajátosságokkal. A két kötet végső üzenete az, hogy a hátrányos helyzetű rétegek felemelkedésében meghatározó jelentősége van annak, hogy a bennük rejlő képességek, szinte észrevétlenül megszerzett tudások csak egy olyan oktatási és képzési rendszerben hasznosíthatók igazán, amely nem azt vizsgálja, hogy milyen formális képzési utakon szerezték azokat, hanem azt, hogy azok mennyire teszik alkalmassá e tudások birtokosát a munka világában betöltendő különböző szerepekre.

Méltányosság az oktatásban. Két jelentés az oktatás méltányosságáról. OKM, Budapest, 2007, 113; A nem formális és informális tanulás elismerése Magyarországon. OKM, Budapest, 77.
Schüttler Tamás
Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.