Kerülő Judit :: Az integráció és a szegregáció kérdése egy iskolabezárás kapcsán

“Csak most láthatják hatóságaink,
milyen nagy kár volt a nyomort
egyes helyeken összetömöríteni...”
(Hilscher Rezső 1927)

Az európai országokban folytatott, a tanulói teljesítménnyel foglalkozó kutatások (pl. PISA-vizsgálatok) egyértelműen bizonyítják, hogy a magyar oktatási rendszer biztosítja a legkevésbé egyenlő esélyeket az alacsonyabb iskolai végzettségű, szegényebb családokból származó gyerekeknek. A teljesítmények jobban szóródnak az iskolák között, mint az iskolán belül. A jobb intézményekbe járó alacsonyabb státusú családokból érkező gyerekek eredményei jobbak, ugyanakkor a gyengébb iskolákba járó, magasabb iskolai végzettségű családok gyerekeinek teljesítményei rosszabbak annál, mint ahogyan az a családi helyzetük alapján várható lenne. Az etnikai szegregáció felerősíti ezt a hatást.

Az oktatási kormányzat jogszabályokkal, azok betartatásával csak közvetetten hat a közoktatásra. Az iskolafenntartók, ezen belül az önkormányzatok a helyi szakmai, politikai közegben maguk határozhatják meg a saját oktatáspolitikai prioritásukat. Ugyanakkor bizonytalanok abban, hogy az általuk ki- vagy átalakított intézményi struktúrának, pedagógiai, oktatási kínálatnak, beiskolázási gyakorlatnak milyen következményeivel kell, illetve lehet számolni, milyen nehézségekre kell felkészülniük. A helyi döntéshozók nincsenek könnyű helyzetben, mert a demográfiai problémák folyamatos változtatásra, iskolák összevonására, bezárására kényszerítik őket. Közismerten népszerűtlen intézkedések ezek, mert a legalaposabb előkészület ellenére is mindig vannak vesztesek, hol a gyerekek, hol a szülők, hol pedig a pedagógusok. Különösen nehéz a döntés, ha egy szegregált, alacsony társadalmi presztízsű külterületi iskola sorsáról kell szavazni, hiszen az iskolabezárás egyben azt is jelenti, hogy ezek a gyakran problémás gyerekek csak más, belvárosi intézményekben teljesíthetik a tankötelezettségüket.

2007 augusztusától Nyíregyháza Város Önkormányzata egy 1958-tól működő általános iskolát szüntetett meg. Az ok nem a szokványos, demográfiai problémákból adódó gyereklétszám-csökkenés volt, hanem az, hogy az idejáró gyerekek közel száz százaléka roma származású. A szegráció ebben az esetben összefüggött a lakóterület szegregációjával, ugyanis a városnak ezen a részén a hetvenes évek végétől alacsony iskolai végzettségű, a társadalmi periférián, igen rossz körülmények között lévő cigány családok laknak. A telep tudatos városfejlesztési és lakáselosztási döntés eredményeként szegregálódott, és ennek következményeként vált homogén összetételűvé az iskola. Az itt élők leszakadása jelentős, már-már véglegesnek tekinthető.

A rendszerváltást megelőzően az akkori városvezetés megpróbálkozott az integrációval, de a befogadó intézmények ellenállása miatt elállt a tervtől. A kilencvenes évek elején az újonnan alakuló önkormányzatnak el kellett döntenie, mi a célszerűbb: bezárni vagy felújítani az itt lévő intézményeket. A város az utóbbit választotta és tovább működtette az iskolát.

2007 tavaszán Nyíregyháza Város Önkormányzata a Hátrányos Helyzetű Gyerekek Alapítványa feljelentésére kénytelen volt reagálni, és hosszas tartalmi, politikai viták, egyeztetések végén a szegregáció felszámolása érdekében beszüntette az iskolában a tanítást, és az idejáró gyerekeket városi iskolákba helyezte át.

A döntés hatalmas indulatokat kavart mind a telepen élők, mind az integrációra kiszemelt iskolákba járó gyerekek szülei között, akik minden lehetséges fórumot, médiumot igyekeztek felhasználni azért, hogy ne kerüljenek guszevi, roma tanulók azokba az iskolákba, ahová a gyerekeik járnak.

Az oktatás 2007 szeptemberében kezdődött el, az azóta eltelt idő és a tapasztalatok alapján kirajzolódnak az integráció nehézségei. Ezt dolgozza fel és elemzi ez a tanulmány.

A Guszev-telep története

A Guszev-lakótelep – 1990-től hivatalosan Huszár-telep – fogalom Nyíregyházán. Sokan Nyíregyháza szégyenfoltjának, „Harlemének” tekintik. Kétségtelen, ez a slumosodott terület jelentős problémát okoz a város egészének és súlyos károkat a lakóinak. A telep jól körülhatárolható, vasúti sínek és egy ipari övezet zárja el a város többi részétől. Az átlag városlakó számára a Galbraith által szigetesnek definiált szegénység ismérvei alapján láthatatlan; keveset tudnak, keveset akarnak tudni az itteniekről, ismereteik megalapozatlanok.

A másoktól készen kapott megállapítások, feltételezések, pontatlan általánosítások előítéletek megfogalmazását, előítéletes magatartások kialakulását teszik lehetővé, amely szerint az itt élők „lényegében mind egyformák”. Ez a leegyszerűsítő gondolkodás legitimálja a szegregációt.

A 19. század vége Nyíregyháza életében a nagy beruházások időszaka volt. E fellendülés idejére esett a nagy lovassági laktanya, a mai Guszev-telep építése is. Az 1891-ben elkészült kaszárnya az akkori legmodernebb igényeknek megfelelően épült, az Osztrák–Magyar Monarchia legkorszerűbb lovassági laktanyája lett. A város büszkeségévé vált ez a közel másfél ezer huszár állomáshelyéül szolgáló laktanya, amely 1945-től 1957-ig a Honvédelmi Minisztérium tulajdonában volt.

1957-ben Nyíregyháza a katasztrofális lakásproblémák megoldása érdekében megkapta a laktanyát. Az eredeti elképzelések szerint csak a korábban is lakhatási célt szolgáló épületek – tiszti és legénységi szállások – lakássá való átalakítását tervezték, amely 132 család elhelyezését biztosította volna. 1958-ban a lakáshiány enyhítésére a korábban istállónak használt épületek átalakítására is sor került. Ezek a mindössze 35-40 négyzetméteres alapterületű helyiségek legfeljebb egyszoba-konyhás lakásokká voltak átalakíthatók. 178 lakást készítettek el ilyen módon, ám az átépítés szakszerűtlenül, többnyire alapozás nélkül történt.

A lakások minősége, felszereltsége, szobaszám szerinti megoszlása, komfortfokozata megfelelt az akkori városi átlagnak. A Guszev Nyíregyháza első és sokáig egyetlen olyan lakótelepe volt, ahol már fürdőszobás lakások is voltak, ezért elsőként a város vezető értelmisége költözött ide, kapta meg az átalakított és felújított lakásokat. Így vált ez a városrész a lakók odaköltözésével egy időben frekventált, magas presztízsű körzetté.

A hatvanas évek elején az első tizenöt évre szóló lakáspolitikai program keretében Nyíregyházán is megindult az állami költségvetésből történő lakásépítés. Az ekkor felépülő lakások minősége, alapterülete, komfortfokozata nem volt lényegesen jobb a guszeviekénél, de a kedvezőbb földrajzi elhelyezkedés, a belvároshoz való közelség mint kényelmi szempont elindította a lakásmobilitás folyamatát, amelynek következményeként kezdetben a vezető, majd az értelmiségi réteg is elhagyta a Guszevet, és igyekezett az újonnan megépültek köréből kielégíteni a lakásigényét. Ezt követően az alkalmazottak és családtagjaik kerültek el „minőségi csere” útján a környékről. Az újonnan épült, nagyobb alapterületű, jobb minőségű lakásokért a lakóknak magasabb bérleti díjat kellett fizetniük, mint a guszeviekért. Olcsóbb fenntartása, kedvezőtlenebb fekvése miatt így vált a Guszev először a vidékről a megyeszékhelyre beköltöző munkáscsaládok, majd az alacsony egzisztenciájú, többségében sokgyerekes, a hatvanas évek végén, a „rossz szociális helyzetű” telepek felszámolása idején az ideköltöztetett cigány családok eleinte ideiglenes, majd végleges lakhelyévé. 1974–1975-ben a lakások nagy részét felújították, komfortosították. Az igazán elhanyagolt korábbi istállóépületekre már nem jutott elegendő pénz. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a kivitelezők rendkívül hanyag munkát végeztek, és így a hosszú felújítások ellenére alig javult a lakások állapota. Nyíregyháza akkori vezetése elfogadta ezt a furcsa helyzetet arra hivatkozva, hogy egy városban ugyanúgy kellenek substandard, elrettentő minőségű lakások, mint jók vagy átlagosak. A lakbért nem fizető családok számára megfelelőnek ítélték a telepet, feltételezve, hogy az embertelen körülmények mindenkit gondolkodásra késztetnek, és így jelentősen csökkenhet a díjhátralékkal rendelkezők aránya.

A rossz lakáskörülmények önhibára való visszavezetése azon túl, hogy a döntést hozók lelkiismeretét megnyugtatta, társadalmi szolidaritást gyengítő hatása miatt legitimálta a Guszev „büntetőtelep”-funkcióját. A többségében alacsony egzisztenciájú, a társadalmi periférián élő emberek erősítették a telep stigmatizáló jellegét, ami egyben azt is jelentette, hogy nem csupán a lakások elhanyagolt, leromlott állapota miatt menekült innen mindenki, aki csak tudott.

Az 1990-es években markánsan körvonalazódott a telep városszerkezeti funkciója, egyre többen fogalmazták meg, hogy léte, fejlesztése nélkülözhetetlen a városfejlesztés, a lakásgazdálkodás és az oktatáspolitika szempontjából. A lakótelep felújítása a kilencvenes évek végén indult meg. 1998-ban a Közmunkatanács először írt ki olyan közmunkapályázatot, amely a leromlott telepek fejlesztését az ott élők munkájának bevonásával kívánta megvalósítani. Nyíregyháza is pályázott, és 33 lakást teljesen felújított az elnyert pénzből. Annak ellenére, hogy 1999-ben és 2000-ben a város önkormányzata 100 millió forintot költött az itt élők élet- és lakáskörülményeinek javítására, lényeges változások nem történtek, a telep továbbra is a város szegregált, slumosodott területe maradt.

„Nyíregyházán még mindig ez a végállomás, végállomása ez a buszoknak és a sorsoknak.” Így jellemezte ezt a városrészt 2003-ban az önkormányzat egyik képviselője. 2006-os adatok szerint nyolc darab emeletes és 16 földszintes épületben 292 önkormányzati bérlakás található. Ezek közül mindössze 14 – alig öt százalék – összkomfortos, 262 komfortos és 16 lakás félkomfortos. A felújítások ellenére a lakások majdnem kétharmada substandard, rossz állapotú. 2006-ban a 292 bérlakásból 280 volt lakott, amelyekben közel 300 család élt. Ám a folyamatos migráció következtében az adatok állandóan változnak. Az önkényes lakáselhagyások és beköltözések miatt még az önkormányzat és a bérbeadó Piac és Vagyonkezelő Kft. sem tudja követni és regisztrálni a történéseket (Hercegfalvi 2006). A lakások 80 százalékban egyszobásak, átlagosan 40 négyzetméteres alapterületűek, komfortosak. Így a guszevi háztartások közel 60 százalékának a lakása zsúfolt, a szobánkénti laksűrűség meghaladja a két főt. A magas laksűrűséget mutatja, hogy a Guszevben az egy szobára jutó személyek száma 3 fő felett van. Összehasonlításképpen: az országos érték 1,17 fő, de még az 1920-as országos érték is 2,87 fő volt (Kerülő 1992; Hercegfalvi 2006). A zsúfolt lakásokat nem lehet tisztán tartani, hisz annyi fekvőhely sem fér el egy szobában, mint ahányan ott élnek. Ezért használják gyakorta a konyhát is alvásra. A koszos lakás, a „sűrűn lakás” miatt rövid idő alatt elhasználódott berendezés erősíti a kívülállókban az ott lakók kizárólagos felelősségét a kialakult állapotokért.

A Guszeven élők életminősége a borzalmas lakásállapotok következtében is csorbul. Lehetetlen a gyerekek otthoni tanulása, de még a zavartalan kommunikáció is. Így reprodukálja a lakás a kirekesztettséget, a végleges leszakadást, a mobilitási folyamat megrekedését.

A Guszev-lakók

1990-ben teljes körű kérdőíves felmérés készült az itt élő családok helyzetéről, életkörülményeiről (Kerülő 1992). Akkor a telepen 285 bejelentkezett család volt, és 208 háztartásról rendelkeztünk adatokkal. A megkérdezett családokban a vizsgálat időpontjában 831 személy élt.

A guszevi lakónépesség korcsoport szerinti megoszlása azt mutatta, hogy minden harmadik telepen élő iskolaköteles korú volt. Ez a munkavállalási kor alatti népesség az országosan első Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei értéknél is magasabb volt 10 százalékkal. Mindez indokolja a telepre való különös odafigyelést, hisz az itt felnövekvő nemzedék megélhetése, képzése, eltartása nem az átlagos költségekkel terheli meg a családokat. Amíg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a gyermekes családok egynegyede nevelt három vagy annál több gyereket a vizsgálat időpontjában, addig az itt élő családok közel 40 százalékában élt legalább három kiskorú.

A megyei értéknél 10 százalékkal alacsonyabb volt a hatvan éven felüliek aránya. Ez igazolta az itteniek várható rövidebb élettartamát, az átlagosnál nehezebb, „embert próbáló” életét. Az azóta eltelt 18 évben sem az itt élők számában, sem a családok összetételében, demográfiai jellemzőiben nem történt lényeges változás. Továbbra is itt a legmagasabb a nagycsaládosok és a legalacsonyabb az időskorú népesség aránya.

Az önkormányzat felmérése alapján 2003-ban Nyíregyháza lakosságának nyolc százaléka volt roma származású, közülük minden negyedik itt élt. A telepiek 85 százaléka vallotta magát romának, bár a roma nyelvet kevesen beszélik (Hercegfalvi 2006).

Az 1990-es felmérés a guszeviek iskolai végzettséget vizsgálva a nagyon alacsony iskolai végzettségűek felülreprezentáltságát bizonyította, mivel akkor az itt élők csaknem 90 százaléka maximum az általános iskolát járta ki. A fiatalabb és az idősebb korcsoport között nem volt lényeges különbség, az iskolai végzettséget tekintve homogénnek volt tekinthető a terület. Értelmiségi, egyetemet, főiskolát végzett nem élt a telepen. Elgondolkodtatóan magas, 14 százalék volt az analfabéták, már az általános iskola első négy osztályából kimaradtak aránya. A területen élők továbbtanulási lehetőségének maximumát akkor a szakmunkásképző iskolák jelentették.

Ám a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése is egyre kevésbé számított reális alternatívának. Az alapfokot el nem végzett, különösen az első négy osztálynál megrekedt, gyakorlatilag írni-olvasni alig tudó, teljes vagy másodlagos analfabéta népesség véglegesen kizáródott a képzési, átképzési lehetőségekből, és ezáltal definitíve tartósan kiszorult a munkaerőpiacról.

Azóta nem készült a guszeviek iskolai végzettségét felmérő vizsgálat. Közvetett adatokból, a szociális intézmények munkatársai által készített környezettanulmányokból, a munkaügyi központ nyilvántartásaiból, az óvodába, iskolába járó gyerekek szüleinek adataiból kiderül, hogy sajnálatos módon az itt élők iskolai végzettségét tekintve az elmúlt években sem történt lényeges változás. 2003-as adatok szerint az óvodába járó gyerekek szüleinek iskolai végzettsége továbbra is alacsony. Az anyák modális iskolai végzettsége 8 osztály, egyötödük az általános iskolát sem végezte el. A megkérdezett 86 főből mindössze nyolc nőnek volt szakirányú végzettsége, szakmája. Az apák közül valamivel magasabb a szakmával rendelkezők aránya, összesen tizenketten voltak ilyenek, a többieknek legfeljebb általános iskolai végzettségük van. Ha figyelembe vesszük, hogy a megkérdezettek fiatalok – az apák átlagéletkora 32 év, az anyáké 28 év –, akkor jövőbeli elhelyezkedési lehetőségeiket tekintve, a kvalifikálatlanságuk miatt kilátástalan, tartós munkanélküliségre számíthatnak (Garajné 2003).

1990-ben az itt élő lakónépesség fele tartozott a 18–60 éves korcsoportba. Ekkor még közel egyharmaduk aktív kereső volt, 1993-ra gyakorlatilag mindenki munkanélkülivé vált. A tendencia szinte alig változott. 2006-ban az itt élők közel 90 százaléka volt munkanélküli, ez továbbra is az alacsony iskolai végzettségükkel és a piacképes szakmák hiányával indokolható (Hercegfalvi 2006). A telepen élők között mind 1990-ben, mind 2006-ban jelentős volt a fiatalkori munkanélküliség, figyelembe véve, hogy a guszevi munkanélküliek több mint fele 30 év alatti. A fiatalok közel felének sohasem volt munkahelye, hisz az általános iskola elvégzése után még olyan területeken is képtelenség elhelyezkedni, ahol a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei értékeknél sokkal alacsonyabb az állásnélküliek aránya. Vizsgálatok bizonyítják, hogy az iskolát elhagyó, szakmai ismeretek híján azonnal munkanélkülivé vált ifjak esélye a legnagyobb arra, hogy bűnözővé váljanak. Az intézmény biztonságos falai közül kikerült fiatalok tartósan kilátástalan helyzete majdnem biztosan beilleszkedési nehézségeket okoz, és előbb-utóbb bűnözői karrier elindulásához vezet.

Gyakori a telepen a lopás, a törvénytelen pénzszerzés, a kisebb-nagyobb szabálysértés. 2004-ben tetten ért, lopással elkövetett tulajdon elleni szabálysértés vétsége miatt 667 nyíregyházi személy ellen indult eljárás, ebből 86 (13 százalék) guszevi, huszár-telepi lakos volt. Szándékos rongálással elkövetett tulajdon elleni szabálysértés vétsége miatt ugyanebben az évben 100 nyíregyházi elkövetőből 9 itt élt (Hercegfalvi 2006).

Az 1990-es vizsgálat azt mutatta, hogy a háztartások egy főre jutó havi nettó jövedelme alapján a guszevi családok 89 százaléka abszolút és relatív értelemben is szegény volt. A város szociális irodájának adatai szerint 2005-re alig változott a helyzet, az itt élők megközelítőleg 90 százalékának jövedelme a medián jövedelem felét sem érte le. Ott, ahol az aktív korú családtagok munkanélküliek és jogosulatlanok a munkanélküli-ellátásra, a háztartás által megszerezhető jövedelem egyetlen biztos pontját a szociális juttatások, ezen belül főként a gyermekek után járó ellátások alkotják. A nők többsége otthon van főállású anyaként. A felnőttek és az idősebb gyerekek jó része piacon árul vagy idénymunkát végez, napszámba jár. Többen „kukáznak”, és az itt talált értékesebb ruhadarabokat árulják a piacon. Ha végképp elfogy a pénz, akkor a helyi uzsorásoktól hatalmas kamatra kölcsönt vesznek fel, amit soha nem tudnak kifizetni. Így a visszafizetendő összeg olyan mértékűvé nő, hogy még a csekély szintű megélhetést biztosító szociális juttatások is szinte teljesen a hitelezőkhöz vándorolnak (Hercegfalvi 2006).

Van-e, lehet-e esély?
Mit mutatnak az országos tendenciák?

A romák oktatásával kapcsolatos problémák folyamatosan az oktatáspolitika napirendjén vannak. A figyelmet több tényező indokolja. Az adatok azt igazolják, hogy a roma gyerekek többsége nem tud sikeres lenni a jelenlegi oktatási rendszerben, körükben az átlagosnál magasabb a lemorzsolódási és évfolyam-ismétlési arány (Kállai–Törzsök 2003). Az idő előtti iskolaelhagyás mint a legsúlyosabb iskolai kudarc azért orvosolandó probléma, mert a tanulás világából kilépők képtelenek lesznek megfelelni a munkaerő-piaci és a családi elvárásoknak, végül a különféle eredetű műveltségi és szociális szakadékok túloldalára kerülve tartósan a társadalom perifériájára szorulnak. Csak a szaktudás nyújthat biztosítékot arra, hogy tartósan jelen legyenek a munkaerőpiacon. Ezért válik kulcskérdéssé az oktatás a romák integrációjával összefüggő kérdések megoldásában, hiszen egyre aggasztóbb a szakadék a romák és a nem romák között.

A kilencvenes évek végén a legfeljebb általános iskolát végzettek között a romáknak háromszor rosszabbak voltak a mutatóik. Általános iskolai végzettséggel rendelkezett a teljes magyar népesség 27 százaléka, a romák 61 százaléka (Magyar 2006).

2003-ban Budapesten rendezték meg a Romák az integrálódó Magyarországon című konferenciát. Magyar Bálint akkori oktatási miniszter a konferencián elhangzott beszédében hangsúlyozta: „…a felmérések szerint ma a roma gyerekeknek ötvenszer kisebb az esélyük a felsőfokú végzettség megszerzésére, mint nem roma társaiknak. Egyrészt azért, mert a magyarországi roma közösség nagy része a válságrégiók kistelepülésein lakik és mélyszegénységben él. Másrészt azért, mert még ma is több mint 700 olyan osztály van Magyarországon, ahol elkülönítve oktatják a roma gyerekeket.” (Magyar 2006) Liskó Ilona 2001-es vizsgálatának eredményei azt igazolják, hogy azokban az iskolákban, ahol sok a cigány gyerek, nagy eséllyel a társadalmi átlagtól erősen leszakadt és nagyon rossz körülmények között élő családok gyerekei tanulnak (Magyar 2006).

Németh Szilvia arra vállalkozott, hogy feltárja, melyek a roma tanulók oktatásának legproblematikusabb területei. Első helyen a finanszírozással összefüggő problémát emelte ki. Minél súlyosabbak a pénzügyi nehézségek, annál jellemzőbb lesz, hogy csak roma gyerekek maradnak az iskolában. A finanszírozási problémák befolyással vannak az iskolákban tanító pedagógusok szakmai, módszertani felkészültségére, azaz minél súlyosabb anyagi nehézségekkel küzd az iskola, annál kevésbé képes minőségi oktatást nyújtani. Hasonló az összefüggés az infrastrukturális problémák esetében, minél elavultabb a berendezés, annál biztosabb, hogy csak a roma gyerekek maradnak ott. A következő problémát a szülők iskolával kapcsolatos attitűdjében fogalmazta meg. Nem tudják, mi történik az iskolában, nem érdeklődnek gyerekeik eredményeiről, látszólag közömbösek, a pedagógusok úgy érzik, hogy nem segítik a munkájukat. Hogyan tennék, hiszen maguk is kvalifikálatlanok, a gyerekek otthoni tanulásához sem tudnak segítséget adni. Az is érthető, ha a szülő nem szívesen megy be az iskolába, hiszen ott csak a gyereke sikertelenségéről, kudarcairól hallhat, és emiatt nő az iskolával szembeni ellenállása (Mayer–Németh 2005).

Németh Szilvia a kutatásában arra is rákérdezett, mit tesznek az iskolák a diákok iskolai kudarcainak csökkentése érdekében. A megkérdezettek olyan iskolák igazgatói voltak, amelyekben a roma tanulók többséget alkotnak a nem roma származású diákokkal szemben. Ezek az intézmények többnyire – hasonlóan az általunk bemutatott guszevi, huszár-telepi helyzethez – a település határain lévő szegregált, erősen gettósodott övezetben találhatóak. A fent elemzett problémákkal az intézmények önállóan képtelenek megbirkózni, elengedhetetlen a külső segítség, amelyet egyrészt az infrastrukturális, másrészt a személyi feltételek javítása érdekében vehetnek igénybe.

Valamennyi intézmény vezetője a leendő tanulók óvodai jelenlétét tartja az iskolai sikeresség kulcsának. A roma gyerekek óvodai programokban való részvétele jelentősen hozzájárul azok majdani iskolai teljesítményének növeléséhez (Mayer–Németh 2005).

Zolnay János az oktatáspolitika és az etnikai szegregáció kapcsolatát vizsgáló tanulmányában azt hangsúlyozta, hogy az etnikai szegregáció sem a roma diákok, sem az elcigányosodó iskolák számára nem ad lehetőséget a pozíció javítására. A roma diákok képtelenek önerejükből, külső intézményes és jogi segítség nélkül javítani pozíciójukon (Zolnay 2005).

Kísérletek az integrált oktatásra

Az 1958 szeptemberétől működő guszevi általános iskola kapta a város iskolái közül a 13-as számot. Kezdetben 400–600 tanuló járt ide, ekkor Nyíregyháza legnagyobb alapfokú oktatást biztosító intézménye volt. Magas szintű képzése és a testnevelés jó színvonalú oktatása számos értelmiségit és sportolót adott a városnak. A hetvenes évek közepére a telep lakosságának filtrációja miatt az iskolai eredményesség jelzésére használatos mérőszámok alapján – tanév végi eredmények, bukások száma, veszélyeztetett, túlkoros, felmentett diákok aránya, a tanulók tankötelezettségi mutatói – a városi általános iskolák körében az utolsó helyre került. Ennek következtében 1982-re kicserélődött a tantestület, az intézmény a városban állást keresők átmeneti munkahelyévé vált. Fogalom lett, nemcsak az itt tanuló diák, hanem az itt dolgozó pedagógus is stigmatizálódott.

Már ekkor, a nyolcvanas évek elején számtalan próbálkozás, egyéni kezdeményezés indult, de a programok rendszerint azon buktak meg, hogy a kezdeti fellángolás, erőbefektetés nem hozta meg az elvárt sikereket, a pedagógusok magukra maradtak, nem tudtak kitől segítséget kérni, nem volt olyan szakember, akivel megbeszélhették volna problémáikat. Így az elmaradt sikerekért többnyire magukat vagy a rossz körülményeket okolták.

1985-től új vezetést kapott az iskola, ettől kezdve más elképzelések szerint folyt az oktatás. Az Országos Pedagógiai Intézet hasonló feltételek között működő oktatási intézményekben végzett kutatási eredményeit felhasználó kísérlete ráirányította a figyelmet az óvoda és az iskola együttműködésére. Hangsúlyozta az óvoda és az iskola közötti merev határok felszámolásának szükségességét és bizonyította, hogy az óvodába járt gyerekek sokkal jobban boldogulnak az iskolában. Mindezek egyértelművé tették, hogy az első igen fontos lépést az óvodának kell megtennie, mert a problémáktól mentes iskolakezdéshez és az ezzel együtt járó sikerekhez elengedhetetlenül fontos az óvoda fejlesztőmunkája.

1994-re sikerült elérni, hogy a telepen élő 3–6 éves korú gyerekek mindegyike óvodába járt, így ez év szeptemberétől kilencvenre emelkedett az óvodások száma. Óriási eredmény volt ez, hiszen az országos vizsgálatok azt igazolják, hogy minél iskolázatlanabb a háztartásfő, annál inkább jellemző, hogy a gyereke nem veszi igénybe az óvodai szolgáltatásokat (Mayer–Németh 2005).

Egy 1994-ben végzett országos reprezentatív vizsgálat adatai szerint a hároméves roma gyerekek 40 százaléka, a négyévesek 54 százaléka, az ötévesek 72 százaléka iratkozott be óvodába. A 72 százalék magasnak tűnik, de meg kell jegyezni, hogy ebben az életkorban kötelező az iskola-előkészítést szolgáló foglalkozások látogatása. Ez azt jelenti, hogy ekkor országosan a roma gyerekek több mint 20 százaléka nem járt óvodába (Kállai–Törzsök 2003). A guszevi adatok igazolják, hogy milyen komoly erőfeszítést tesznek az óvodában dolgozók ezekért az eredményekért.

Szinte minden gyerek súlyos problémákkal küzdő családból érkezik, ezt jelzik a magatartászavarok is. A többség kommunikációs nehézségekkel küzd, a hasonló korúakhoz képest jelentős a lemaradása. A gyerekek idegrendszeri állapotát kikezdik a napi családi konfliktusok, fáradékonyabbak, idegesebbek, érzékenyebbek, nehezebben alkalmazkodnak a társaikhoz.

Az 1994–1995-ös tanévtől a telepi óvoda a Lépésről lépésre Óvodai és Iskolai Program szerint végzi munkáját. Ennek eredetijét a Washington-Georgetown University dolgozta ki, és a Soros Alapítvány támogatásával jutott el Magyarországra. Létrejöttének célja a kulturális sokféleség értékelése, az egyenlő esélyek megteremtése, aktív önirányításra, önálló döntésekre, egyéni és közösségi felelősségvállalásra képes személyiség kialakítása, a demokráciára való felkészítés, a nyitott társadalom alapját képező magatartásformák, a személyes autonómia létrehozása.

A program 1994-ben tíz magyarországi helyszínen indult el, köztük a guszevi óvodában előbb kettő, majd valamennyi csoportban. Működésének szakmai és tárgyi feltételeit a Soros Alapítvány biztosította. Az ő irányításukkal történt a részvevők felkészítése, továbbképzése és munkájuk folyamatos figyelemmel kísérése. Szintén az alapítvány segítségével szociális munkás és csoportonként egy szülői kisegítő, dada került az óvodába. Őket olyan szülők közül választottak ki, akik a telepen éltek és a gyerekük ebbe az óvodába járt.

Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 2003-ban a Cigánynak lenni Magyarországon című kötetben jellemezte a roma kisebbség helyzetét. Az oktatás során meglévő gondokat és problémákat éppen Nyíregyháza város példáján mutatták be (Kállai
–Törzsök 2003). Ebben a jelentésben a szerzők a következőket írják. „Az általános iskolák státusa mindenekelőtt annak függvénye, hogy az adott intézmény milyen mértékben képes megválogatni tanulóit, bezárni kapuit a beiskolázási körzetében élő, de nemkívánatos gyerekek előtt, illetve mennyire vonzó a máshol élő középosztálybeli családok szemében.

A roma tanulók aránya olyan mutató, amely minden józan iskolaválasztási szempontot, idegen nyelvi kínálatot, tantárgyi specializációt, pedagógiai programot, számítógépes, infrastrukturális felszereltséget, eredményességi, továbbtanulási mutatót elsöpör. A romák aránya az egyik, ha nem a legfontosabb tényező, amely vonzóvá vagy taszítóvá tesz egy iskolát. A nem cigány szülők akkor is elutasítják, hogy a gyerekeik roma nebulókkal együtt tanuljanak, ha egyébként nem tartanak az együtt tanulás konfliktusaitól, az iskolák »piaci« státusát meghatározó értékítélet fontosabb az eseti tapasztalatoknál.” (Kállai–Törzsök 2003)

A telepen működő 13. Számú Általános Iskola az 1996-os tanévtől kapcsolódott be a Lépésről lépésre programba, akkor, amikor az első olyan gyerekek kerültek iskolába, akik az óvodában három éven keresztül e program szellemében töltötték mindennapjaikat.

A két intézmény között korábban is jó kapcsolat volt, az iskola tanárai rendszeresen látogatták az óvodát, részt vettek foglalkozásokon, ismerkedtek a gyerekekkel. A Lépésről lépésre program egyik igen fontos célkitűzése az óvoda és iskola azonos értékrendjének kialakítása, megkönnyítve ezzel az intézmények közötti átmenetet, a gyerekek későbbi iskolai karrierjét meghatározó problémamentes iskolakezdést. Mindezekre utal a program Lépésről lépésre Óvodai és Iskolai Program elnevezése is. Ebből következően mind az alapelvek, mind a munkát meghatározó alapértékek közösek és azonosak. Alig érzékelhetőek az eltérések, amelyek csak az életkorból és a hozzájuk kapcsolódó tevékenységformákból származnak.

A programban részt vevő pedagógusok az iskolában elsősorban facilitátorként dolgoztak. Megőrizték, felkeltették és megpróbálták folyamatosan fenntartani a tanulási kedvet, motivációt. Segítették, támogatták, szervezték a gyerekek önálló tapasztalat- és ismeretszerzését, a sikeres tanulás feltételeit, forrásait. Biztosították az iskolai és az azon kívül szerzett ismereteik, tapasztalataik integrációját. Minden eszközzel törekedtek a gyerekek mélyebb megismerésére, az individuális különbségekre építve tervezték meg a pedagógiai folyamatokat. Folyamatosan továbbképezték magukat, hogy tudják alkalmazni az új eljárásokat.

Rendszeresen látogatták a tanulók családjait, évente 90-100 körül volt a látogatások száma, ez – figyelembe véve, hogy egy családból több gyerek is járt az iskolába – évente minimum két-háromszori találkozást jelentett.

A nyolcosztályos általános iskola egy-egy tanulócsoporttal működött. Az alsó tagozatos osztályokban iskolaotthonos, az 5. és a 6. osztályokban napközis csoportos, a 7–8. osztályokban tanulószobás oktatás folyt.

Az iskola tanulóinak száma a 2006/2007-es tanévben 103 fő volt, szinte valamennyien halmozottan hátrányos helyzetű roma tanulók, közülük 77-en veszélyeztetettnek minősültek, 31 tanuló túlkoros volt. A tanulók száma évek óta stagnált, ennek a létszámnak akár háromszorosa is elfért volna az iskolában.

Az intézményben kilenc tanító és ugyanennyi tanár dolgozott, a pedagógusi munkát három pedagógiai asszisztens, egy ifjúságvédelmi felelős és egy óraadó logopédus segítette.

Az alsó tagozaton 1996 óta a Lépésről lépésre program alapján szerveződött az iskolaotthonos oktató-nevelő munka. A következetesen végrehajtott program és a lelkiismeretes tanári, nevelői munka jelentősen csökkentette az általános iskolai oktatásból való kimaradást.

1. táblázat
A 13. Számú Általános Iskola tanulólétszámának alakulása a 2006/2007-es tanévben

2. táblázat
A 13. Számú Általános Iskola tanulólétszámának alakulása 2002–2007 között

Forrás: Saját gyűjtés az általános iskola nyilvántartása alapján.

A nyolcadik osztályt eredményesen elvégzettek közül mindenki tovább szeretett volna tanulni, kétharmaduk szakiskolákban, egyharmaduk érettségit adó gimnáziumokban. A nyolcadikosok továbbtanulási szándékát tekintve az itteni eredmények jobbak voltak az országos átlagnál. A tanulásra kiválasztott intézmények típusa szerinti arányok azonban megegyeztek a magyarországi tendenciákkal. Havas Gábor, Kemény István és Liskó Ilona 2002-ben folytatott országos vizsgálatának eredménye szerint a roma gyerekek 15 százaléka nem tanul tovább az általános iskola befejezése után, a tovább tanulók 57 százaléka szakképző intézményekbe megy és 20 százalékuk tanul középiskolában. A vizsgálat adataiból az is kiderül, hogy az általános iskolában csökkent ugyan, a szakiskolákban és az érettségit nyújtó középiskolákban viszont nőtt a lemorzsolódási arány (Havas–Kemény–Liskó 2002).

Az elmúlt másfél évtized középiskolai beiskolázási expanziója és az egymást követő korosztályok létszámának jelentős csökkenése számottevően javította az általános iskolát végzett roma diákok középfokú beiskolázási mutatóit, de igazi áttörés nem történt, a roma és nem roma tanulók közötti szakadék nem csökkent.

3. táblázat
Továbbtanulási mutatók alakulása a guszevi iskolában
2002–2007 között

Forrás: Saját gyűjtés az általános iskola nyilvántartása alapján.

A guszevi iskolában, szegregált körülmények között óriási erőfeszítések és kitartó munka mellett a továbbtanulási mutatók területén ez volt az elérhető maximum. Minél később kerül integrált környezetbe az egyén, annál több nehézséggel, kudarccal kell szembenéznie, ennek gyakori következménye a középiskolai tanulmányok idő előtti befejezése, az alacsony iskolai végzettség reprodukálódása.

Az iskolában dolgozók mindennapi munkájához elengedhetetlen fejlesztést, a folyamatos megerősítést és önbizalmat adó továbbképzéseken való részvételt többnyire pályázati pénzből tudták finanszírozni. Ám éppen szegregációjuk miatt kimaradtak az integrációs programokból, ennek következtében Magyarország európai uniós csatlakozását követően elestek minden pályázati lehetőségtől. Az iskola vezetése úgy vélte, hogy az integrációs programban részt vevő iskolák szegregációját nem lehet megakadályozni, ugyanakkor az integrációs célokat erőltető pályázatkiírók a homogén roma intézményeket még hátrányosabb helyzetbe hozzák. Az itt dolgozók érthető módon abban voltak érdekeltek, hogy a telepi gyerekek ebbe az iskolába iratkozzanak be, ismerték őket, felkészültek voltak problémáik, tanulási nehézségeik kezelésében. A szülőkkel napi kapcsolatban álltak, gyakran segítettek nekik ügyeik intézésében, szociális juttatások megszerzésében.

A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa 2001-es beszámolójában rámutatott, hogy a települési önkormányzatok és az iskolák – engedve a helyi nem cigány lakosság nyomásának – sok esetben tevékenyen részt vesznek a szegregáció kialakításában és fenntartásában. 2007 januárjáig Nyíregyháza Város Önkormányzata az országos tendenciákhoz hasonlóan egyértelműen az iskola fennmaradását támogatta. 2005-ben a város egyik alpolgármestere, aki egyben a telep önkormányzati képviselője is volt, azzal érvelt, hogy „az integráció valószínűleg nagyon nehéz és hosszadalmas folyamat lesz, várhatóan sok ellentéttel a város lakosságának körében. A huszár-telepi iskolával szemben a mostani városvezetés politikája arra irányul, hogy megpróbálja minél tovább elhúzni az intézmény megszüntetését, mert ezzel a lépéssel az idejáró gyerekek helyzete rossz irányba változna meg. A szülők jelentős része nem tudná a gyerekeket behordani a városi iskolákba, vagy ha tudná is, félve az előítéletektől és a kiközösítéstől, nem tenné. Ha a Huszár-lakótelepen jelenleg működő intézményeket megszüntetjük, akkor az ott lévő gyermeklétszámot a város többi intézményében kell elhelyezni. Más intézmények, valamint az odajáró gyerekek szülei körében is nagy ellenállás tapasztalható, mert sokan úgy vélik, hogy azokba az intézményekbe, ahová a Huszár-lakótelepről érkező gyerekek kerülnek, minőségi romlás várható. Vagyis a szülők el fogják vinni ezekből az óvodákból és iskolákból a gyerekeiket, és olyan intézményeket keresnek majd, ahova a Huszár-telepről érkező gyerekek nem kerülhetnek be.” (Giba 2005)

A rendszerváltás előtt Nyíregyházának már volt egy sikertelen kísérlete a telepi gyerekek integrált oktatására. Az akkori vezetés egy osztálynyi tanulót a környék általános iskoláiban akart elhelyezni, ám ez a próbálkozás a befogadó intézmények ellenállása miatt nem valósulhatott meg. A város ezt követően nem gondolkozott más megoldásban, abban volt érdekelt, hogy a telepen élő gyerekek maradjanak és helyben tanuljanak. A „könnyebb ellenállás” elve alapján inkább finanszírozta az egyre növekvő fenntartási kiadásokat. 1997-ben még felújította az épületet, bevezetette a gázfűtést, és az emeleten lévő, korábban lakás céljára használt helyiségeket is az iskola rendelkezésére bocsátotta. A komoly mértékben kihasználatlan épület működtetése tetemes költséget jelentett, a gyerekek után járó normatíva ennek mindössze egyharmadát fedezte. Alkut kínáltak tehát a romáknak, hogy ha elfogadják ezt a helyzetet, akkor támogatják a felzárkóztatást segítő oktatási programokat és továbbra is fenntartják az iskolát.

Az önkormányzat a város más részén élő cigány gyerekek beíratását is tervezte ebbe a felújított iskolába, ezáltal növelte volna a roma tanulók további koncentrációját. Ettől várta, hogy enyhüljenek a roma tanulókkal kapcsolatos pedagógiai gondok, hiszen itt értő, a hátrányos helyzetet és a tanulási nehézségeket kezelni tudó, felkészült pedagógusok dolgoztak. Ám a telepen élő szülők a gyerekek egyre növekvő hányadát, 2006-ban közel egyharmadát már nem ebbe az intézménybe, hanem a közeli általános iskolákba íratták. Azzal érveltek, hogy a városi iskolák nagyobb lehetőséget biztosítanak, jobban felkészítenek a továbbtanulásra, mint a guszevi. A választásban többnyire a közelség volt a legfontosabb szempont. A roma szülőket elbátortalanították az utazással kapcsolatos nehézségek, költségek. Így valójában a telepi szegregált iskola helyett három olyan intézménybe kerültek a gyerekek, ahol a tanulók közel 20 százaléka halmozottan hátrányosnak minősült.

Az integráció állomásai

2007 januárjában Nyíregyháza közgyűlése áttekintette és elemezte a város általános iskoláinak helyzetét, és határozatában rögzítette, hogy a guszevi iskola a település más alapfokú oktatási intézményeihez hasonlóan csak abban az esetben indíthat új első osztályt, ha a beiratkozott gyerekek száma eléri a húsz főt. A döntés jelezte az önkormányzatnak azt a szándékát, hogy az iskola folyamatos működtetésével továbbra is megoldottnak tekinti a telepi gyerekek elemi oktatását, hiszen amint azt a 2. táblázat adatai igazolják, az elmúlt öt évben szinte mindig 20 körül alakult az iskolát kezdő elsősök létszáma.

Közben az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány keresetlevelet fogalmazott meg, amelyben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróságnál az egyenlő bánásmód követelményének megállapítása iránt per elindítását kezdeményezte. Mindezt egy évvel megelőzte Mohácsi Viktória európai parlamenti képviselőnek a város alpolgármesterével folytatott megbeszélése a szegregált telepi iskola felszámolása ügyében. Mivel az alapítvány szerint a szegregáció megszüntetésében semmilyen elmozdulás nem történt, a bírósághoz fordult.

Az önkormányzat érvelésére, amely szerint az iskolában nem a tudatos, hanem a spontán szegregáció miatt magas a halmozottan hátrányos tanulók aránya, a Debreceni Ítélőtábla Miskolc Város Önkormányzata ellen a cigány gyerekek iskolai szegregációja miatt folytatott perben hozott jogerős ítéletével válaszoltak, amely kimondta, hogy a roma származású tanulók egyenlő bánásmódhoz való jogát mulasztással, azaz spontán kialakult szegregáció fenntartásával is meg lehet sérteni.

A keresetlevél és a kilátásba helyezett tárgyalás felgyorsította az eseményeket. Az iskola fennmaradását jelentő 2007. évi januári közgyűlési határozat után alig egy hónappal arról döntöttek, hogy elő kell készíteni a bezárást, majd 2007. április 22-i határozattal kimondták az intézmény 2007. július 31-ei jogutód nélküli megszűnését.

Az integráció alapelvei
és megvalósulásának tapasztalatai

Az integráció előkészítése és megvalósítása legalább olyan fontos politikai, mint szakmai feladatot jelentett. Valamennyi önkormányzati képviselő gondosan figyelt arra, hogy választókörzete érdekei ne sérüljenek, azaz lehetőleg ne az ő választópolgárai gyerekeinek osztálytársai legyenek a guszeviek.

A város vezetése attól tartott, ha tudatosan nem irányítja az integrációt, akkor a telepi szülők továbbra is a közeli általános iskolákba íratják át a gyerekeiket, és ez jelentősen megnöveli a halmozottan hátrányos tanulók arányát azokban az intézményekben. A döntés végrehajtásának lebonyolításával megbízott iroda vezetője ezt így fogalmazta meg: „nem akarunk egy szegregált intézményből hármat létrehozni”.

A 2005/2006-os tanév adatai szerint Nyíregyháza 19 önkormányzati fenntartású általános iskolájában valamivel több mint 8000 gyerek tanult. A 2007/2008-as tanévben 7340-re csökkent a számuk. Az összes tanuló 8,7 százaléka volt roma. A 4. táblázat mutatja az önkormányzatnak azt a szándékát, hogy a guszevi 13. Számú Általános Iskolába járt gyerekeket olyan intézményekbe kell elhelyezni, amelyekben a városi átlagnál jóval alacsonyabb a roma tanulók aránya. Így 2007 szeptemberétől hat belvárosi, „elit iskola” fogadta be a telepi gyerekeket (lásd a 4. táblázat Megjegyzés rovatát).

4. táblázat
A tanulók száma és megoszlása az önkormányzati általános iskolákban, a 2005–2006-os tanévben

– 2007-től jogutód nélkül megszűnt
B. i. = Befogadó iskola
Forrás: EÖKIK adatfelvételi anyagból, saját gyűjtés.

Az elhelyezés kérdése több problémát vetett fel. Az tűnt a legsúlyosabbnak, hogy minden befogadó intézményben magas társadalmi presztízsű családok gyerekei tanulnak, ami természetesen az integráció szempontjából kedvező, ám a megvalósítást jelentősen nehezítette. Az általános iskolák közül vonzónak számítanak azok, amelyek speciális, emelt szintű tantárgyi kínálatot nyújtanak, és ahol nagyon kis számban vannak roma tanulók. A befogadásra kijelölt intézmények ilyenek.

A Zelk Zoltán Általános Iskola két tannyelvű osztályokat is működtet, a Móricz Zsigmondban emelt szintű matematikatanítás folyik. Az Arany János nyolcosztályos gimnáziumi oktatást folytat, a Bem József specialitása az emelt szintű angol és testnevelés tanítása. A világhírű kórussal rendelkező zene tagozatos Kodály Zoltán Általános Iskola felvételi vizsgát tarthat, és így válogathat a hozzá jelentkező diákok közül.

A befogadásra kijelölt iskolák igazgatói attól tartottak, hogy a guszevi gyerekek miatt elvesztik a hozzájuk jelentkezők közül a magas társadalmi presztízsű családok, szülők bizalmát, ez pedig az amúgy is csökkenő gyereklétszám miatt esetleg később megszüntetésre jelölheti ki az intézményt. A város azzal próbálta megnyugtatni az aggódó pedagógusokat, hogy a szülők bármelyik önkormányzati fenntartású iskolában ennél magasabb arányban fognak roma gyerekeket találni, tehát az intézmény választásakor ez nem lehet szempont.

A szülői ellenállás a Guszevben élők oldaláról is jelentős volt. Először 110 aláírással ellátott tiltakozást nyújtottak be a 2007. februári közgyűlésre, és kérték az iskola további működtetését. A Cigány Kisebbségi Önkormányzat is bekapcsolódott a szülők tájékoztatásába és meggyőzésébe, segített a döntést végrehajtók és a telepiek közötti találkozók megszervezésében. Később szabad iskolaválasztási jogukra hivatkozva az ellen tiltakoztak, hogy kijelölték számukra az intézményeket, amikor ők a környező, a guszeviek körében már ismert általános iskolákba szerették volna a gyerekeiket beíratni. Attól tartottak, hogy problémákat okoz majd a gyerekek beilleszkedése az új, elit környezetbe. Gondként fogalmazódott meg az utazás is, hiszen az új intézmények a város távolabbi részein találhatók, nehezen érhetők el a telepről tömegközlekedéssel.

Nyíregyháza önkormányzata az iskola megszüntetését kimondó határozatban rögzítette azt is, hogy meg kell szervezni a gyerekek reggeli és délutáni utaztatását, emiatt nem növekedhet a hiányzások száma. A 13. számú iskolában a hiányzások csökkentése érdekében az volt a gyakorlat, hogy reggel a kezdésre meg nem érkezett gyerekekért „érte mentek” az ott dolgozók, azaz azonnal kiderült, hogy mi az aznapi hiányzás oka.

A város 2007 szeptemberétől két iskolabusszal szállítja a gyerekeket reggel és a napközi otthonos foglalkozások befejezésével délután. A buszokon pedagógiai asszisztensek kísérik a diákokat egészen az osztályokig.

Az integráció igen fontos alapelveként fogalmazták meg, hogy a gyerekek érdekei ne sérüljenek. Miután 85 gyerek elhelyezését kellett megoldani, törekedtek az arányosságra, hogy közel azonos számban kerüljenek guszevi diákok az új intézményekbe. Ez iskolánként átlagosan 10-15, osztályonként legfeljebb egy tanulót jelentett.

Különösen a felső tagozatos gyerekek számára okozott sok nehézséget a beilleszkedés. Ezt igazolják az első hetekben igen magas hiányzási adatok.

„Az egy családból egy iskolába kerüljenek a gyerekek” humánus alapelv következetes végrehajtása is jelentős feszültséget okozott. Az elmélet és annak megvalósulása konkrét helyzetben eltérhet egymástól, azaz a gyerekek esetében a döntés csak egyedi, személyre szabott lehet. Például egy családból négy súlyos magatartás-zavaros tanuló került egy iskolába, ahol sok gondot okoznak agresszív viselkedésükkel. Emiatt ebben az iskolában a legnagyobb a guszevi gyerekkel szembeni ellenérzés, felháborodás, elutasítás.

Az alsó tagozatba járók új környezetbe való beilleszkedésével kapcsolatban eddig nem merültek fel problémák. Ez is bizonyítja, hogy minél fiatalabb korban kerül integrált környezetbe a tanuló, annál könnyebb és eredményesebb lehet a beilleszkedése.

Az „áthelyezett gyerekkel” a korábbi iskolából jól ismert mentorpedagógusok foglalkoznak. Mayer József az eredményesség érdekében a mentorok hármas feladatát fogalmazta meg. Biztosítaniuk kell a szakszerűséget a tanulás során, azaz rendelkezniük kell azzal a tudásanyaggal, amelyet közvetíteni akarnak. El kell sajátítaniuk azt a módszertant, amely személyre szól és alkalmas arra, hogy minden érintett területen támogassa az együttműködést. Munkájuknak az a végső célja, hogy elősegítsék tanítványuk beilleszkedését, ehhez szükséges, hogy globális életvitel-tanácsadással támogassák mindezek megvalósulását (Mayer 2007). A korábban a guszevi iskolában dolgozó pedagógusok mentorként való alkalmazása jelentősen segítheti a deszegregáció folyamatát. Szakmailag és módszertanilag jól felkészült, a halmozottan hátrányos helyzetű diákokkal való foglalkozásban nagy tapasztalattal rendelkező tanárokról van szó, akik biztonságot jelentenek a tanulók számára. Folyamatosan figyelemmel kísérik a diákok tanulását, magatartását, nehézségeit. Nemcsak a gyerekeknek, de azoknak a tanártársaiknak is segítenek, akik nem vagy csak ritkán foglalkoztak tanulási problémával, magatartászavarokkal küzdő gyerekekkel.

A mentorok rendszeresen találkoznak egymással, megbeszélhetik tapasztalataikat. A kapcsolattartást maguk is igénylik, hiszen hosszú éveken keresztül együtt dolgoztak. Fontos számukra a tapasztalatcsere, megerősítést ad, önbizalmat erősít.

Az önkormányzat ígéretet tett a befogadó iskolákban a roma tanulókkal foglalkozó pedagógusok számára továbbképzések, szupervíziós és esetmegbeszélő csoportok szervezésére, és erre több mint félmillió forintot különített el.

Végül az is alapelvként fogalmazódott meg, hogy a jogutód nélkül megszüntetett iskola közalkalmazottainak érdeke a legkevésbé sérüljön. 2007 júniusában a 13. számú iskolában 18 tanár és három pedagógiai asszisztens dolgozott. Elhelyezésüket nehezítette, hogy a város közgyűlése a guszevi iskola bezárásával egy időben döntött még három általános iskola jogutóddal való megszűnéséről, ez egyben azt is jelentette, hogy további 120 pedagógus veszítette el az állását. Négy tanárt alkalmaztak mentorpedagógusként azokban az iskolákban, amelyekben a városi átlaghoz képest jelentősen magasabb a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók aránya, további hat pedagógus azokhoz az intézményekhez került, ahová volt tanítványaik, a guszevi diákok járnak. Két pedagógiai asszisztens a gyerekek napi utaztatását segíti. Nyolc tanár és egy pedagógiai asszisztens további foglalkoztatását nem tudták megoldani, mivel az intézmény jogutód nélkül szűnt meg. Más jogi megoldás nem lévén, „felmentési idejükkel” megegyező számú hónapra munkabérükkel azonos összegű jutalmat kaptak. A tanárok annak ellenére személyes kudarcként élték át az iskola megszüntetését, hogy az integráció elvét elfogadták és a szükségességét sem vitatták. Úgy vélték, hogy addigi munkájukat minősítették ezzel a döntéssel.

Az önkormányzat 2007 júniusában roma integrációs program elfogadásáról is döntött, amelyben megfogalmazta, hogy csak első lépésének tekinti a guszevi iskola bezárását. Az ebben közreműködő intézmények és szervezetek többletkiadásának fedezésére hárommillió forintot különített el. A megszüntetett iskola épületébe szociális intézmények, a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat, a Cigány Kisebbségi Önkormányzat, továbbá civil szervezetek kerültek.

Összegzés

Az Európai Unió komoly eredményeket könyvelhet el az etnikai kisebbségek problémáinak ügyében, de Európa egyik legrosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportja, a romák integrációja sok nehézséget okoz. Az is közismert, hogy a magyar közoktatási gyakorlatban nem érvényesül az esélyegyenlőség elve, a rendszer nem biztosít azonos minőségű oktatást a tanköteles gyerekek számára. A tanulók tanulmányi teljesítménye közötti különbséget Magyarországon magyarázza meg a legkiugróbb mértékben az adott iskola társadalmi összetétele.

A családi háttér hatása az iskolák homogén összetétele folytán még erősödik, így azok elmélyítik a már meglévő egyenlőtlenségeket. A megoldás az integrálás, ám ennek véghezvitele igen nehézkes, különösen abban az esetben, ha alacsony társadalmi presztízsű csoportról, a romákról van szó. Az oktatási integráció számtalan helyen sikeresen megvalósult és eredményes akkor, ha nem a romákat érinti. Nyíregyházán több mint 15 éve jól működik a csökkentlátó, a hallás- és a mozgássérült, illetve a pszichés fejlődési zavarok miatt a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozott tanulók egészségesekkel együtt történő oktatása. Más a helyzet akkor, ha roma gyerekeket akarunk nem romákkal együtt tanítani.

Nyíregyháza hosszas viták után 2007-ben úgy döntött, hogy jogutód nélkül szünteti meg a száz százalékban roma tanulókat oktató általános iskoláját. Számtalan érv fogalmazódott meg pro és kontra, többen voltak az ellenzők, mint a deszegregációt támogatók. Az iskola bezárása óta eltelt néhány hónap alatt sokkal inkább a problémák kerültek felszínre, mint az eredmények, azok közül is főleg a látványosabbak, az agresszív viselkedések, a nehezen kezelhető magatartási zavarok. Azt is látni kell, hogy ez csak egy, bár kétségkívül jelentős lépés a kirekesztés folyamatának felszámolásában, de a gyerekek továbbra is szegregált környezetben, mély szegénységben élnek.

Tény, hogy az önkormányzat csak az általa fenntartott intézményekben tudja érvényesíteni deszegregációs törekvéseit. Nyíregyháza tanköteles korú gyerekeinek kétharmada jár ilyen iskolákba, ez egyben azt is jelentheti, hogy az integrációt ellenző szülők számára felértékelődhetnek a nem önkormányzati, egyházi, alapítványi és gyakorlóiskolák.

A tanulmány elkészítésével az volt a célom, hogy az integrációban gondolkodók, annak megvalósításában dolgozók számára bemutassam, hogy egy konkrét esetben milyen lépések, reakciók és ellenreakciók születtek, milyen nehézségekkel kellett szembenézni.

Bízom abban, hogy a későbbiekben az eredményekről is beszámolhatunk. A szakirodalom egyértelműen az integráció szükségességét hangsúlyozza, ehhez kellenek a konkrét, egyedi, sikeres példák. Talán a nyíregyházi ilyen lesz.

Irodalom

Garajné Hajagos Andrea (2003): A hátrányos helyzet kompenzálása a Kincskereső Óvodában egy PHARE-pályázat kapcsán. Szakdolgozat. Nyíregyháza.

Giba Tamás (2005): Nyíregyháza Megyei Jogú Város alpolgármesterével készült interjú. Nyíregyháza.

Havas Gábor – Kemény István – Liskó Ilona (2002): Cigány gyerekek az általános iskolában. Oktatáskutató Intézet, Új Mandátum Kiadó, Budapest.

Hercegfalvi Marianna (2006): Lépésről lépésre. Egy egyenlőtlenséget csökkenteni hivatott oktatási rendszer bemutatása. Szakdolgozat. Nyíregyháza.

Hilscher Rezső (1927): Bevezetés a szociálpolitikába. Szövétnek Kiadó, Budapest.

Kállai Ernő – Törzsök Erika (szerk., 2003): Cigánynak lenni Magyarországon. Jelentés – 2003: látványpolitika és megtorpanás. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest.

Kerülő Judit (1992): Szociálpolitikáról egy nyomortelep kapcsán. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szemle, 4. sz. 459–463.

Magyar Bálint (2006): Reformok az oktatásban. 2002–2006. http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1340 (Letöltve: 2007. 11. 24.)

Mayer József – Németh Szilvia (szerk., 2005): Fókuszban a roma többségű iskolák. Országos Közoktatási Intézet, Budapest.

Mayer József (2007): A mentorokról, a mentorálásról és a mentorképzésről. Tanuló Társadalom, IV. 1–2.

Zolnay János (2005): Oktatáspolitika és etnikai szegregáció Miskolc és Nyíregyháza általános iskoláiban. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest.