Kass Róbertné :: „…oktasd, játszani is engedd…”

„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…?
(Kosztolányi Dezső)

Az emberek többségének (szülőknek, pedagógusoknak) az embertársaik, de főként a gyermekek iránti érzelmük, hozzáállásuk alapja a szeretet. Ez váltja ki naponta azt a megújuló ötletességet, amellyel a szülők gyermekeik, a tanítók/tanárok tanítványaik felé fordulnak közös tevékenységeikben, a játékban, a játékosságban, amelyet nem lehet „kinőni”. Elsősorban a gyerekek igénylik ezt, de magunk is örömet lelünk benne.

„A játék az ember egyik legősibb tevékenysége” – írja Padisák Mihály, Hérodotoszt idézve, aki megemlíti, hogy Atüsz, a lűdek első, napjainkban már alig ismert királya (akinek a kockajáték ötletét is tulajdonítják) egy éhínség idején a keserű valóságot enyhítendő egy egyszerű labdajátékot talált ki alattvalói felvidítására.

Vajon mi lehetett az első gyermekjáték? Feltehetően a cucli, amellyel az anyák megnyugtatták csecsemőiket, főként a fogzás idején. Az őskori ember gyűjtögetés közben rengeteg tapasztalatra tett szert. Észrevette, hogy az eldobott kő, a bot csak akkor sebesíti meg az állatot, ha célba talál. Élete biztonsága és a táplálék megszerzése érdekében igyekezett felkészülni a dobás pontosságára, ezért gyakorolni kezdett, tehát céltudatos munkát végzett. Már nem csupán akkor dobta el a követ, amikor állatot kívánt elejteni. A legügyesebb vadásznak tekintélye lett. Az összeütögetett kövekből szikra pattant: ezzel megváltozott az eledele, az egész életmódja. Ezek és egyéb tevékenységek a hasznosságuk mellett szórakozatóak is voltak. A játékosság összefonódott a munkával. Ekképp a játék a munka őse. Az ember alakítja, fejleszti a világot maga körül, s ennek során maga is fejlődik. Így van ez a gyerekeknél is. Rubinstein szerint: „A gyermek azért játszik, mert fejlődik, s azért fejlődik, mert játszik.”

Írásom a játékról szól. Igyekeztem összegyűjteni az ezzel kapcsolatos ismereteket s kiegészíteni a magam tapasztalataival, pedagógusi és szülői módszereimmel. Érdemes ezzel a témával foglalkozni, mivel a kisebb és nagyobb gyerekek egyre kevesebb játékot ismernek.

Vallom – Karinthy után szabadon –: játékban nem ismer(het)ünk tréfát!

Hajdani és mai gyermekjátékok

Valószínűleg a paprikajancsi-szerű csörgő megalkotása hozta létre a „világszerte legnépszerűbb játékszert”: a babát. A kislányokra igen erős hatást gyakorol az édesanya szeretete, gyengéd gondoskodása, s mivel utánzási ösztönük ebbe az irányba tereli a viselkedésüket, ők is így tesznek a babával. A kor divatja szerint különféle babák készültek és készülnek: a „csutkababától” a rongybabán át a nagy kézügyességet igénylő, papírból készült öltöztető babán keresztül a tévéből ismert Böbe babáig vagy az elegáns Barbie-ig hosszú a sor. Mindegyiket lehet szeretni, dédelgetni. Ugyanígy a játék mackót.

A babajáték egyik formája a bábozás. Mindegy, hogy miből készül a bábu, csak „életre keljen” a kezünkben. Készíthetjük fakanálból, hajtogatott papírból, hurkapálcikára ragasztott papírból, de legfőképpen a textilbabák kedveltek. Az sem fontos, hogy babaformája legyen. A virágok, lepkék is könnyen elkészíthető figurák, jó mesével „megelevenednek”. A gyerekek szívesen nézik a bábműsorokat, a marionettbábok mozgását, tanulnak a mesékből, alakul erkölcsi érzékük, igazságérzetük, s egy idő után maguk is kitalálnak és eljátszanak történeteket, készítenek figurákat. Sokszor éppen a saját életük tapasztalatait elevenítik meg a bábokkal (pszichológusok és más „gyermekelemző” szakemberek gyakran sikerrel alkalmazzák a különféle magatartási vagy egyéb lelki problémák megoldására, a konfliktusok okának kiderítésére).

A baba szeretete életre nevel, gondoskodási szokásokat alakít ki, fantáziára késztet, előkészít az anyaság szerepére. A baba törődést igényel, lehet ringatni, etetni, tologatni, énekelni, mesélni, ruhácskát varrni neki. Az egyszerű, de a különleges (alvó, síró, fésülhető, népviseletbe öltöztetett) bábuk sokáig szeretett tárgyaink maradnak. A róluk szóló történeteket felnőttkorunkban is kedveljük (Diótörő, Hoffmann meséi, Coppélia, Babatündér). Máig csodálattal adózunk Kempelen Farkas hihetetlen technikával megszerkesztett sakkozó-gépének, a „pipázó babának”.

A kisfiúk sokáig legkedveltebb játéka régen a katonásdi volt, ehhez kapcsolódott a ló és a katona. A lovacska (Mikszáth könnyes-szomorú elbeszélésében nevezi így) ma is fellelhető a lovat jelző hintaszék formájában, de – mivel a közlekedésben nem találkoznak vele – a vá­rosi gyerekek játékaiban egyre kisebb a szerepe. Napjainkban inkább a sportként kerül újra előtérbe a ló. Egyes elméletek és a gyakorlat szerint a lovaglás igen alkalmas a személyiségzavarok feloldására is. A katona az idők folyamán sokat változott. Lehetett fából, de már egy 13. századi feljegyzésben találkozhatunk ólomból készült hadsereggel is. A játék katona a gyerek elképzelése szerint engedelmeskedik a parancsnokának (vagyis neki), tud gondolkodni (Andersen híres meséjében „rendíthetetlen” érzelmű az ólomkatona). A kor szerint változik a fegyvere (íj, kard, szablya, karabély, puska, ágyú, rakéta). XIV. Lajos francia király 17 éves korában játék sereggel tanulta a hadvezetés művészetét. A katonásdi mint közösségi játék a haza, az otthon szeretetére, védelmezésére készített fel, a múlt dicső harcainak felidézésére szolgált. Napjainkban játék katonák helyett az űrhajósbabák divatosak, a különféle történetek – néha ijesztő külsejű – fantáziaalakjai (pl. Batman). Ma kiváló szakemberek irányításával élőben rendeznek csatajeleneteket különféle korok bajnokainak, huszárjainak, honvédeinek, vitézeinek (már az elnevezés is tiszteletet kelt), azok öltözetének, fegyverzetének, küzdelmeinek korhű bemutatására, a történelmi ismeretek bővítésére, a hazaszeretet érzésének fejlesztésére (Visegrád, Sümeg, Isaszeg, Pákozd stb.).

Minden gyermek és korosztály számára kedvelt játékszer a labda. A menni, beszélni alig tudó kisbaba is szívesen játszik vele, az iskoláskorúak minden lehetséges alkalommal rúgják a labdát, a kamaszok is mindig kaphatók egy focimeccsre. Vannak, akik felnőttkorukban is megtartják a labdajátékok iránti sportszeretetüket. A labdajátékok egészséges testmozgást jelentenek, fejlesztik a gyors reagálást, a kitartást, ugyanakkor közösségi érzést, csapatszellemet is alakítanak, a szabályok megtartására késztetnek. Korán elkezdhető labdajáték a pingpong is. Azonban ezt sem lehet egyedül ütögetni, szülő, nagyobb testvér vagy játszótárs szükséges hozzá.

Kedvelt, ugyanakkor nagy ügyességet kíván, egyensúlyérzéket fejleszt a gördeszka, a görkorcsolya és természetesen a jégen való korcsolyázás is. Hamar megtanulják a gyerekek. Fontos, hogy megfelelő, balesetmentes helyen játsszanak.

Sok szülő óvodáskorú vagy kisiskolás gyermekét játékos sportra járatja. Igen helyes már korán hozzászoktatni őket a rendszeres testmozgáshoz, az ügyességet fejlesztő gyakorlatok elvégzéséhez, amelyek az akarat erősítését is szolgálják. Miközben egészségesen él, mozog a gyerek, a kitartó, gyakran fárasztó cselekménysorozatok közben még jól is érzi magát. Később már maga fog érdeklődése, hajlama és képességei szerint sportágat választani, s ezzel egészséges életmódot folytatni.

Az ugrókötél egyedül is használható sportszer, de hárman is remekül elszórakoznak vele a kisebbek és a nagyobbacskák is. Közben ügyesednek, fejlődik a ritmusérzékük, a reagáló- készségük. S ha már az „ugrálásnál” tartunk: ugye, sokan emlékeznek még a földre rajzolt kilenc négyzetből álló hálóra, amelybe egy kavicsot kellett dobni, aztán – szigorúan vett rendszer szerint – végigugrálni féllábon, páros lábbal, előre vagy hátrafelé haladva megragadni a kavicsot (ugróiskola).

A mozgás koordinálásának kitűnő „iskolája” a kerékpár. Kevés gyereket ismerek, aki nem rajongana érte. A háromkerekűnél még csak a játék a cél, mint a rollernél is, de később igencsak az életre nevel. A bicikli napjainkban a reneszánszát éli, egyre többen használják a sportoláson kívül közlekedési eszközként. A tanár nem hagyhatja ki azt a lehetőséget, hogy tanítványaival együtt kerekezve oktassa, nevelje őket. Igen szerteágazó a tevékenysége: megtanítja őket a legalapvetőbb szerelési munkákra, a helyes közlekedésre, az útviszonyok okozta akadályok leküzdésére, a kitartásra, a célszerű öltözködésre, a környezetvédelemre, egymás segítésére. Országunk történelmi és természeti nevezetességeinek megismertetése során hazaszeretetre nevel. (A XVI. kerületi Móra Ferenc Általános Iskola tanulóit hosszú évek óta a hétvégeken, a nyári szünetekben többnapos kerékpártáborba viszi két lelkes tanáruk, akik példát mutatva esőben, hóban, melegben maguk is kerékpáron járnak az iskolába.) Időnként más tanárok is csatlakoznak a biciklis kirándulásokhoz, ahol hazánk tájainak megismerése mellett (minden évben más-más helyeket keresnek fel) élvezhetik a kerekezés örömeit. Jellemző, hogy szülők is bekapcsolódnak a túrákba, sőt olyan „gyerekek” is részt vesznek, akik már középiskolába járnak, de ebben az iskolában kedvelték meg a sok kilométeres kerékpározás összetartó, közösséget formáló érzését.

Ahogy nő a gyermek, a szülő ceruzát ad a kezébe. A kicsi rajzolni kezd. Krikszkrakszokat, majd „felismerhető” dolgokat, amiket maga körül lát. Az anyának ez igen kényelmes, jól „elvan” a csemete. De a rajzolásban is irányítást igényel(ne), például néhány játékos, rímes rajzmesét. („Rajzolok egy kerekecskét, gömbölyűre, mint egy zsemlét”, „Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske” stb.) A gyerek örül, játszik anyukával, a ceruzával, a versikével. Maga is mondja, közben rajzolja. Máskor is ilyet játszik, ha magára marad a papírral, az íróeszközzel. (Jobb, mintha leültetnék a tévé elé, ami teljesen passzív időtöltés lenne a számára, hiszen hamar elfelejti, amit lát – szerencsére! –, kivéve azt, amit látnia sem kellett volna…)

Ám van, amit jó, ha lát. A rajzzal kapcsolatos játékos időtöltés az is, ha a szülő rajz­filmet néz a gyerekkel. Lehet diafilm, mozgófilm, élvezhetik videón vagy a tévében is. Az a fontos, hogy a felnőttek előre ismerjék a filmet, lehetőleg együtt nézzék, nehogy erkölcsileg káros hatást váltsanak ki a torz képecskék vagy a kegyetlen, „véres” események. A rajzfilmről beszélgetni lehet (és kell is!), később eljátszható, lerajzolható a történet, és itt kapcsolódik tulajdon­képpen a játékos időtöltéshez, ezen keresztül az erkölcsi neveléshez. Ezért is lényeges, hogy a mesefilmeknek csak pozitív kicsengésük legyen!

Sok gyerek szereti az építőkockát, az összerakós játékot, a legót, a fémépítőt. Mutassuk meg, mit lehet ezekből alkotni! Eleinte utánozni fog minket, de rövidesen önállósodik, és szí­vesen konstruál maga is elképzelt dolgokat. Közben fejlődik a kézügyessége, alakul a fantáziája, türelmesebb lesz. Fontos, hogy a játék végén minden alkatrészt, kockát tegyen a helyére, a dobozába (rendre szoktatás).

A kisautó elsősorban a fiúgyerekeknek kedves. Berregnek, tologatják a kis járművet, versenyeztetik, teljesen bele tudnak merülni a játékba. Idővel felismerik az autó tulajdonságait, életszerűségét (személykocsi, kisbusz, traktor, dömper, mentőautó, teherkocsi stb.), később – nálunk is jobban! – a márkát.

Igen kedves, lelket nemesítő, játékos foglalatosság az is, amikor a szülőknek, nagyszülőknek, testvéreknek bizonyos alkalmakra ajándékot készítenek a gyerekek. Ez először nem jut eszükbe maguktól, de a szülő irányításával és szerető tanácsával, közreműködésével (apák, barkácsoljanak a gyermekükkel!) kellemes, játékos időtöltés lesz. Ügyesedik a kisfiú-kislány, közös titka lesz a szülővel, közelebb kerülnek egymáshoz, és ha a megajándékozott örömmel, elismeréssel fogadja a meglepetést, ez később titkos, önálló tervezgetésre, munkára készteti, magától is kitalál ajándékot.

Békés szobai foglalatossághoz alkalmasak a különféle kirakós játékok, a sakk, a dominó. Már óvodáskorban megismerkedhetnek a gyerekek a figurákkal, azok elnevezésével, a lépésekkel. A dominót hamarabb játsszák, de a sakk is korán érdekli őket. Logikai képességüket, kombinatív készségüket fejleszti, versengési hajlamukat is kielégíti. Idesorolnám a kártyás játékokat is. A legegyszerűbb, könnyen felismerhető, csoportosítható állat- és virágképecskéktől kezdve az épületek, költők, hadvezérek, várak, közlekedési eszközök stb. képéig széles a választék. Természetesen ehhez is kell a szülő türelmes hozzáállása. (A sakk az általános iskolában kedvelt „versenyszám”, ezt általában már hozzáértő tanár irányítja szakköri foglalkozásokon.)

A barkochba játékosan nevel a feladatok következetes megoldására, a lehetőségek gondos számbavételével, a rendelkezésünkre álló adatok előrelátó, célszerű válogatásával a nehézségek leküzdésére. Bővíti az ismereteket, rendszerességre késztet, logikát, műveltséget követel a résztvevőktől. (Nagy elmék is ezzel élesítették agyukat, találékonyságukat, például Karinthy Frigyes és írótársai gyakran ily módon múlatták az időt a kávéházban. Egyik briliáns megfejtésük volt a Lindbergh repülőjére esett első esőcsepp.)

Az „ország, város” az iskolás gyerekek kedvelt játéka. Az ügyesebbek már arra törekszenek, hogy ne a legegyszerűbb lehetőséget válasszák, hanem ritkán emlegetett, különleges megoldásokkal lepjék meg játszótársaikat. Ismereteik bővülnek, játék közben tanulnak egymástól, s felhasználva sokirányú tájékozottságukat, a feladat iránya szerint szelektálnak.

Mindenkiben – bevallva vagy bevallatlanul – van utánzási hajlam. Ez az alapja azoknak a társasjátékoknak, amelyek a megfigyelőképességet fejlesztik (Amerikából jöttem…) a „bemutatóban” és a „kitalálókban”, a megfejtőkben is.

Az óvodákban szervezetten játszanak a gyerekek, bár már ott is órarend szerint tartják az iskola-előkészítő foglalkozásokat, az ünnepekre való felkészülést, az éneklést, a versmondást, a készségfejlesztő gyakorlatokat (és nem csak „haszontalan játszadozással” töltik a kisgyermekkorukat, pedig erre is szükség van!). Mindenki szívesen emlékszik arra, hogy „akkor” az óvodában sok körjátékot játszott (Kinn a bárány, Nyuszi ül a fűben, Körben áll egy kislányka, Repülve jön egy madárka).

Nem lenne elég alapos a gyermekjátékok felsorolása, ha kimaradna belőle az a foglalatosság, amely a játékossága mellett felelősségtudatot olt a gyerekekbe: a kis állatok tartása, gondozása. Szívesen gondoskodnak a rájuk bízott cicáról, sétáltatják a kutyát, etetik a halakat, madarakat, „beszélni” tanítják a papagájt. Játék ez is, emellett rendszerességre szoktat, ismereteket bővít, alakítja a későbbi „emberséget”, az állatokkal szembeni viselkedést. Aki tartott valamilyen állatot gyermekkorában, biztosan nem fogja soha kínozni a neki kiszolgáltatott élőlényeket, mert szinte „barátként” néz majd rájuk.

Hosszan sorolhatnám a különböző, ismert gyermekjátékok sorát, de a legjellemzőbbek közül is csupán néhányat emeltem ki. Többségük az „életre” nevel, erkölcsi tulajdonságokat alakít, az ismereteket, a személyiséget gazdagítja. Mindemellett el kell fogadnunk, hogy minden játék – legyen szellemi jellegű, konstruktív vagy sport – tulajdonképpen versenyt jelent. (Napjaink versenyszellemű világában tanácsos a gyerekeknek erre edződniük.) Közben arra is fel kell készítenünk őket, hogy a játékos versenyekben is (és később is, majd „élesben”) hogyan viseljék és fogadják el a vereséget, miként fogadják és ismerjék el a másik, a jobbik győzelmét. Ne akarjanak csalással, meg nem engedett módon, hamis eszközökkel győzelemhez jutni! Ismerjék el, ha valaki egy bizonyos területen „különb” náluk, és készüljenek fel arra, hogy bizony nagy megerőltetésükbe kerül mindezt elfogadni a féltékenység, a bosszúállás érzése nélkül! A nemtelen erkölcsi érzelmek helyett inkább a további kitartó gyakorlás, az ismeretszerzés belső szükséglete sarkallja őket a győzelem elérésére!

Homo ludens

Mindnyájan szeretnénk, mégsem érünk rá játszani. A gyerekeknek sokszor nincs is kivel. A felnőttek a napi munkával vannak elfoglalva a munkahelyen és otthon. (Könnyes-mosolygós „keresgélő játék” Móricz Zsigmond Hét krajcárjának szívbemarkoló története, ahol a halálos beteg édesanya még nyomorúságában is képes kisfiával „játékot varázsolni” a legkeserűbb valóságból.) A tanulók szintúgy annyira leterheltek az iskolai munkájukkal, a különböző különórákkal és egyéb foglalkozásokkal, hogy nincs idejük a játékra, sem önállóan, sem egymással. Pedig úgy lenne az igazi! Valójában gyermekkori mindennapjaikat át kellene, hogy szője a játék. Olyan ez, mintha só nélkül ennénk a főtt kukoricát. A táplálék csak ízesítve finom igazán! Igaz, nehéz lenne a mai lakásviszonyok mellett és a családok anyagi helyzetét figyelembe véve a gyerekeket játékdélutánokra összehívni. De hol is tudnának bújócskázni: a lakásban vagy az utcán? Az „Adj, király, katonát!”, a „Komámasszony, hol az olló?” bizony mozgásteret igényel. Alkalmasak-e a városi játszóterek a játékra? Kellően biztonságosak-e? És ugyan hány gyerek férne el a kicsi szobában, a napjainkban oly divatos és hasznos „játék”: a számítógép körül? És elviselnék-e a kamasztársaságok gyakran hangos, önfeledt csevegéseit, zenélését, „vérre menő” vitáit, világmegváltó tervezgetéseit a fáradt szülők és a szomszédok rendszeresen?

Nos, mégis tennünk kell valamit, nehogy miattunk, a mi mulasztásunk (esetleg kényelmességünk!) következtében játék, játékosságra nevelés nélkül nőjön fel a ránk bízott nemzedék! Nehogy rossz, „lépcsőházi” baráti társaságok alakuljanak, káros játékokkal, kóros következményekkel!

Mit tehet a tanár?

Keresse meg azokat a lehetőségeket, amelyek színesebbé, érdekesebbé teszik a tanórákat, a szakköri foglalkozásokat, azok komolyságának veszélyeztetése nélkül.

(Négy évtizeden át próbálkoztam, és nem bántam meg. Ismertem kollégákat, akik hasonlóképpen vélekedtek. Tanultunk egymástól. Szeretném elmondani a kísérleteimet, hátha valaki – ebben a rohanó, eltechnikásodó, érzelmileg kiüresedő világunkban – talál benne követendőt.)

Tanári, tanórai „varázslatok”

Milyen legyen a jó tanár, akinek érdemes követni a szavait, tetteit? Ez elengedhetetlen követelmény ahhoz, hogy a tanulók várják az óráját, legyenek „kíváncsiak” rá (hiszen az érdeklődés felkeltése a tanulás alapja), ne rettegjenek a felelés, a számonkérés „mumusától”. Ezeket igyekszik megvalósítani a gondos szaktanár, aki nemcsak egy órára megy a tanulókhoz, hanem a tanév közel 200 tanítási napjának tanóráin dolgozik velük összehangoltan kellően felkészülve. (A kiemelt megjegyzés írásom fő gondolata!) Nincs olyan pedagógus, aki „ad hoc” órát eredményesen tudna tartani.

A felkészüléshez a tananyag, a tankönyv és az osztály összetételének, színvonalának alapos ismerete szükséges. Ugyanazt a tananyagot másképp „adagoljuk” különböző képességű gyerekekből álló osztályokban. Itt lépnek be a megértést, elsajátítást megkönnyítő módszerek.

Az óra, a magyarázat sikerét eleve meghatározza a számonkérés hangulata. A tanulók többsége fél a feleléstől, a dolgozattól. A felkészült is aggodalmasan néz elébe. Ezt a feszültséget fel lehet oldani „játékos” módszerekkel. (Egyik „oldó” szokás a versek számonkérésekor az volt, hogy mindig más sorrend szerint kerültek sorra a felelők: néha ábécé szerint, máskor minden harmadik vagy ötödik, volt úgy, hogy ülésrendi cikkcakkban, de sohasem ugyanúgy, mint előző alkalommal. Derűs várakozás előzte meg a versfelelő órát, élvezték, találgatták a variációkat. Kiszámíthatatlan volt a sorrend. Egy órán mindenki „felelt”.)

Kistábla

Farostlemezből készült, 40×15 (vagy 30×20) cm-es, feketére vagy zöldre festett táblákat használtunk. (Ez „házilag” megoldható, nekem technika szakos férjem készítette, hordozható dobozba tette a könnyebb kezelhetőség céljából.) Szünetben a megbízott tanuló kiosztotta. Óra elején már a padon várta a gyerekeket, a maradékként „megmentett” kicsi krétadarabkákkal együtt. Törlőről mindenki maga gondoskodott. A házi feladatok ellenőrzésénél egy idő után szinte nélkülözhetetlenné vált. A padsorok szerint – tehát nem egyformán! – kijelölt megoldásokat (sokszor csak egy-egy szót) kellett a füzetükből a táblára írniuk. „Vezényszóra” felemelték, s értékeltem a munkát. Nekik visszaigazolás volt, nekem tájékozódás arról, hogy az előző órán tanult anyagot megértették-e, jól oldották-e meg otthon a feladatot, esetleg (ha több helyen hibát tapasztaltam) vissza kell-e térnünk a témára. „Csalás”, egymásról leírás szinte kizárva! Nem is lett volna értelme, hiszen ezt – mint otthoni leckét – nem elmarasztalás követte, viszont a hibátlan megoldás az elismeréssel önbizalom-növelő tényező lett. (Itt jegyzem meg ismét, hogy ezt a módszert ötletszerűen nem lehet alkalmazni, csak gondos, körültekintő felkészüléssel.) Gyakorlásnál ugyanígy használtuk. A gyerekek – még a nyolcadikosok is – nagyon szerették, szívesen játszottak „kistáblást”. Óra végén szépen letörölve újra visszakerültek a kistáblák a dobozba.

A tanár ötletességén múlik, hogy milyen órán, milyen módon használja. Én „jó pontok”-kal is variáltam (erről a későbbiekben még írok). Elsősorban a matematika, a nyelvek, a nyelvtan és a történelem tanításában tapasztaltuk az eredményességét, de tulajdonképpen minden tantárgy óráján alkalmazható.

Betű- és szókártyák

Magyar szakos vagyok, ezért módszereim kidolgozásakor elsősorban a szaktárgyam anyagának jobb megértetése vezetett. Műszaki rajzlapból 8 cm-es betűmagassághoz 10 x 8 cm-es lapocskákat készítettem, minden lapra egy betűt írtam, a hátlapra kis fémlemezkék kerültek (a többféle alkalmazás céljából csupa nagybetűkkel dolgoztam). A magánhangzók színe piros, a mássalhangzóké kék. A nyelvtani gyakorlásoknál alkalmaztam. Érdekes játékok elindítására nyújtott segítséget, például annak a megfigyeltetésére, hogy a nyelvben milyen nagy jelentősége van egy hang felcserélésének. Ehhez csupán öt betű kellett: K, P, A, Ú, É. Mágneses táblára (még a mai modern világban is remekül használható segédeszköz) keverve kiraktam a kártyákat. A játékos feladat: ki tud ezekből értelmes szót alkotni? A válaszok gyorsan érkeztek: KAP, KÉP, PÉK, KÚP. A következő játék: új betű lép be, az R. (KÉR, RAK, KAR, RÉPA). A magánhangzók hosszúságának megváltoztatását is szemléltettük az újabb betűkártyákkal: VER, VÉR, KAR, KÁR. Játékosan mutathatjuk az egyjegyű és a kétjegyű mássalhangzók hosszúságának jelölését az S és az SZ „mozgatásával”. Néhány szó elkészítésével taníthatjuk a ragok szerepét, kirakjuk a mágneses táblára: A FIÚ LECKE ÍR, majd kiegészítjük a T tárgyraggal (s mivel így a szóhalmazból mondat lesz, nem hagyhatjuk el – újabb kártyával – a mondatvégi pontot sem). Remekül használhatók a színes betűkártyák a szótagolás szabályainak megtanítására, a meglévő kártyák átgondolt bővítésével (FI-Ú, LEC-KE, PÉ-KET stb.). A szófajták jelölésére is kártyákat készítünk, itt a színeknek más jelentőségük van: összefüggéseket jelölnek. Ezeket nyolcadik osztályig használhatjuk. Többszöri csoportosítás után már önállóan, gyorsan, a kártyák nélkül is tudják rendszerezni ismereteiket. Főként a vizuális típusú gyerekeknek jelent komoly, „emlékező” segítséget. Igaz, játszottunk, de nem veszélyeztettük a tanóra komolyságát. (Még akkor sem, ha szándékosan egy-egy hibát hagyunk a kirakott rendszerezésekben, amit ők örömmel fedeznek fel, javítanak ki, és ezt a megfigyelésüket kellőképpen értékeljük. Így elérjük, hogy az eléjük került dolgokat gondolkozva, „ésszel” nézzék.) Ezzel a szemléltetéssel tudjuk megfigyeltetni az igeragozást, az igekötők helyesírásának szabályait, az alanyi és a tárgyas ragozást, a toldalékok szerepét és jelentőségét, az összetett szavak szerkezetét, a szóképzést stb. Nem kell hozzá más, csak egy ív keménypapír, filctollak és mágnesek. És persze mindenekelőtt tervezés, meg aprólékos munka. Ez a „saját” szemléltetőeszköz sokszor és sokféleképpen használható, évekig megmarad, a játékossága miatt a mostani modern, számítógépes világunkban is nagyon tetszik a tanulóknak, ezért eredményes a tanításban. Aktivizálja őket a rakosgatható feladat. Örömmel futnak ki a táblához, hogy a mágneses lapocskát ők tegyék a „helyére”.

Nem titkolhatom el, hogy a hozzávalók közül a legfontosabb a saját szabadidőnk „feláldozása” a cél érdekében. Viszont ma már jelentős könnyítést jelent a szemléltetőeszközök elkészítésében betűrajzolgatás helyett a számítógép ügyes, célirányos felhasználása.

A mondattani elemzésekhez szintén mágneses kartonlapocskák készültek, 5 x 20 cm-esek, „aláhúzások”-kal, kérdésekkel. Az applikációs táblán a főrészek jelölése állt az óra elején, majd egy kérdés (pl. KIT?, MIT?). A gyerekek mondtak egy tőmondatot (ezt jelölték a főrészek), majd a kérdésre válaszolva bővítettük tárggyal. Így szemléltettük a továbbiakban a bővítmények sorát. Ez a „szalagos” rendszerezés jól alkalmazható a mondatrészek gyakorlásakor, azok helyesírási ismereteinek felidézésénél. A tanulók szívesen rakosgatják, maguk is kitalálnak megoldandó feladatokat órán és szakkörön is. Ez kombinálható a szófaji lapocskákkal.

A dolgozatok helyesírási javítása gyakran okoz gondot a tanárnak. Nem azért, mintha nem tudná a helyesírást, hanem azért, mert osztályonként más-más a követelmény. Magyartanárságom idején érvényben volt egy helyesírási normatáblázat, amelyet 1963-ban a Magyartanítás közölt (munkaközösség-vezetőként terjesztettem az iskolákban). A tantervi követelmények szerint vette sorra a hibázási lehetőségeket, és attól függően, hogy melyik osztályban tanulják az érvényes szabályt, KIS, SÚLYOS, illetve DURVA hibának minősítette a tanuló által elkövethetőket. (Negyedik kategória a NEM HIBA.) Ez az értékelés osztályonként más volt. Javításkor egy, kettő, és három vonallal húztuk alá (a „nem hibát” csak javítottuk), már egyetlen durva hiba is kizárta a jeles értékelést! A hibaszámok szerint osztályoztuk a különböző osztályokban a dolgozatot. Ezt is elkészítettem kis lapocskákra, ez a magyar szaktanteremben bármikor nézegethető volt, hogy a tanuló számára – mint a kirakatba kitett árué – látható legyen annak „értéke”. Kezdetben magam is sokat forgattam, nehogy tévesen – más vonallal – húzzak alá egy hibát, de aztán biztonsággal tudtam javítani a dolgozatokat. Erről számoltak be kollégáim is. Nem volna célszerű napjainkban is egy ilyen „értékelési norma”? Igazságos lenne, hogy csak azt követeljük a tanulóktól, amit már megtanítottunk (ehhez kellene az országosan egységes alaptankönyv és követelményrendszer), és elérnénk, hogy a helyesírás értékelése során a szigorú tanár nem húzná „egy kaptafára” az 5. és a 8. osztályosokat (végképp elkeserítve a kicsiket).

Dolgozatjavítási óra

Tapasztaltam, hogy sok tanár egyszerűen kioszt(at)ja a kijavított dolgozatokat, majd a tanulókra bízza a javítást, esetleg segít nekik. Az én módszerem az volt, hogy otthon, az irodalmi dolgozatok javítása közben kiírtam a nyelvtani hibákat (hogy kiemelhessem a típushibákat, megbeszélhessük a későbbi tévesztések elkerülése érdekében), de kijegyzeteltem az értelmetlenségeket is. Ezt is eléjük tártam, persze, név nélkül mindent. Derűs várakozással dőltek hátra a padban, amikor meglátták a kezemben a dolgozatokat és a papírlapot. Sokszor éppen a delikvens mondta meg a helyes mondatszerkesztést. Ilyeneket emeltem ki: „Miklós 100 aranyat talál. Egyet megisznak.” „Attila ruhája csillogott, mint a napfény. Erős talpú cipő volt a lábán.” „Matyi kérte az anyját, hogy hadd vigye a vásárra.” „Mindenki figyel. Az a sok lelkes arc is, amely itt ül a székeken.” „Miklós a kis farkasokat a nagy veszedelemben összegyúrta.” „Toldi a sisakján libegő tollat felcserélte a cseh bajnokkal.” „Matyi felkelt a vérpadról. Nem sokat szólt, csak egyszer eltűnt.” „Ma az is tanulhat, akinek a nevelője kanász.” „Döbrögi elkobozta a ludakat és megverette.” „1709-ben, a szabadságharc közepe táján írom…” „Ilyen volt az életem a halálomig.” „Sokat koplalunk az éhségtől.” „Nagyon szeretem a hazámat. Kicsi, de nekem ez is megfelel.”

A dolgozatjavítás „szürke” óráit így igyekeztem megszínesíteni derűs játékossággal. Tapasztalatom szerint megérte a javítással járó kis pluszmunkát, alakult a stilisztikai érzékük, pontosabbak lettek a kifejezéseik. Természetesen bemutattam – szintén név nélkül – a legjobban sikerült dolgozato(ka)t is. Csak ezután vehették kézbe a füzeteket, ilyenkor hagytam őket egy kicsit forgolódni, mert keresték az „alkotókat”, akik soha nem szégyenültek meg.

Tablók, táblák

A mondattani ismeretek rendszerezését szolgálják a lapozható szemléltetőlapok (pl. a mondat tartalma és a mondat szerkezete). Ez a szemléltetőeszköz az asztalra állítható, egy méter hosszú és 30 cm széles (illetve magas) falap az alapja, a gyerekek a hátsó padokból is jól látják. A kartonlapokat spirális megoldással helyeztem el, öt része naptárszerűen hajtogatható a rendszerezés mikéntjétől függően. Tapasztalatom szerint a tanulók számára érdekes volt, fejlesztette tantárgyi ismereteiket, logikus gondolkodásukat. Szívesen lapozgatták szünetekben és szakkörön is. Így játszogattak a történelmi rendszerező táblákkal is, amelyek hasonló (spirális) elrendezésben segítették történelmi ismereteik „csatasorba” állítását. Külön-külön lapozgathatók voltak az államok, az államformák, a társadalom, a tudományos és művészeti ismeretek, az évszámok, a korszakok és jellemzőik, a híres történelmi személyek, az uralkodók stb. Egy lapsorból tetszés szerint egyet kiválasztva meg kellett keresni a többiből az idekapcsolódókat, számtalan lehetőséget figyelembe venni, és a helyeset – egymás mellé illőket – megtalálni.

Jó pontok

Sokat foglalkoztatott, hogy a rövidsége miatt nem értékelhetek osztályzattal egy-egy kitűnő tanulói megnyilatkozást. Ezért találtam ki a „jó pontot”. Kisebb feladatmegoldásra, részmunkákra, kistáblai teljesítményre jó pontot adtam. Tudom, más tanárok is alkalmazzák ezt a módszert, füzetbe, ide-oda beírják, idővel valahová beszámítják. Én 4 x 4 cm-es kartonlapocskákat vágtam ki, ráírva: „magyar (nyelvtan vagy irodalom) jó pont”, „történelem jó pont”. Ezeket az iskola bélyegzőjével „hitelesítettem”. Kis dobozban tartottam, mindig nálam volt. A tanuló kisebb megnyilatkozására, ügyes (önálló) kistáblai sorozatos feladatmegoldására adtam jutalomként. A kezébe. Ha öt darabot összegyűjtött egy tantárgyból, kapott érte egy ötöst (a naplóban meghatározott színnel jelöltem, az ellenőrzőbe is bekerült). Ha hiányosan készítette el a házi feladatát, akkor egy (vagy több) jó ponttal „megválthatta” hanyagságát, ugyanígy a tanszer otthon hagyásáért is adhatott vissza jó pontot. (Volt olyan tanuló, aki „tartalékolt” az esetleges feledékenység ellentételezésére.) Nagyon vigyáztak rá, négy évtizedes tanári munkásságom alatt csak egyszer fordult elő, hogy az egyik gyerek elvesztette (vagy elcsenték tőle?). Aktív órai munkáért is jó pont járt. Rossz pontot nem adtam (azt úgysem gyűjtötték volna a „remélt” elégtelenért…). A tanulói szorgalom, a tanórai figyelem, a buzgó hozzáállás szempontjából ezt a „játékos értékelést” bevált, jó módszernek tartom. A nyolcadikosok is komolyan vették, nem tartották gyerekes dolognak, annak ellenére, hogy ők gyakorta úgy érzik, hogy már „nagyok”, s így nem méltó hozzájuk az ilyen játszadozás.

Szavak játéka

Főként szakkörökben nyílik mód a szavakkal való konkrét játékra és azonkívül mindarra, ami a beszélt, változatos, kifejező, színes magyar nyelvünkkel kapcsolatos. Ennek a felismerésére elsősorban a költők, írók által használt irodalmi nyelv alkalmas. Az ő műveiken keresztül ismerkedünk nyelvünk szókészletével, hogy kifejezéseink, beszédünk, megnyilatkozásaink méltók legyenek hozzájuk.

Ki mondta?

Idézetek felismerése, szerzők megnevezése a feladat. Nemcsak játékból, hanem abból a célból is, hogy alkalomhoz illően alkalmazni, ismételni is tudjuk a szép szavakat, sorokat. A szakkörben mégis – a gyerekeknek úgy tűnik – csak a játék a cél. Versengenek egymással, néha pedig elszántan – ez is a játék része számukra – keresik, hol találnak rést tanáruk versismeretén. Mivel csak az adott iskolában tanult (olvasott) művekből kereshetnek idézetet, a magyartanáron – remélhetőleg! – nem sikerül kifogniuk. Kiránduláson is elhangzanak kérdések, nem csak a szakköri termekben. A szép beszédre szoktatás mellett érzelmi, esztétikai nevelést is szolgálnak a verssorok. Helyes, ha a gyerekek a versek után kutatva régebben tanult műveket is kézbe vesznek, ha a szakkörvezető irányítására meghatározott témakörből gyűjtenek idézeteket.

Ábécében vagyunk

A gyerekek által igen kedvelt játék. A szakkör tagjait két csoportra osztjuk: az egyik a vezetéknév, a másik a keresztnév szerint áll sorba. Az „első vezetéknevű” feláll, kimondja a nevét. Mellé áll az ábécé szerinti első keresztnevű, és így tovább. A váratlanság derűs hangulatot teremt. Variálhatjuk a csoportokat és a társításokat becenév, virágnév, utcanevek, testvérek és szülők neve stb. szerint is. Észre sem veszik, hogy az ábécét gyakorolták!

Illik, nem illik?

Ismert, tanult alakok (írók, költők, történelmi személyek, tudósok stb.) adatait kis lapokra írjuk (születési-halálozási éve, helye, múzsája, felesége, anyja-apja neve, foglalkozása, műve, vele kapcsolatos városnév vagy városkép stb.). A kiválasztott személyek arcképét kitesszük, a kis lapocskákat lefelé fordítjuk. Mindenki húz egy cédulát, és a megfelelő helyre teszi. Ha nem tudja megmondani, akkor a lapocska nála marad. Az nyer, akinek egy cédulája sem marad. A játék végén több híresség adatait láthatják kirakva, és az is nyer a foglalkozáson, aki most „csak” okosodott. De mindenképpen játszott egy jót!

Betűdominó

A játék a tévé régi híres nyelvi vetélkedőműsorát idézi. Hasonló a korábban részletezett applikációs betűsorhoz. Betűket írunk (hangokat diktálunk), és ezekből kell szavakat összeállítani. Pl. A, Á, Ó, B, L, T: bal, bál, lát, tál, lót, láb, tábla, tabló, lába, tálba stb. Fejleszti a szókincset, gyors reagálást igényel.

Nyelvtörő

Sok tréfás nyelvtörő versikét mond a szülő gyereknek, az óvó néni a kicsiknek. Ahogy a gyerek növekszik – „más srófra” jár az agya –, ezek egyre nehezebbnek tűnnek, ezért lassan le is szokik róluk. Beszédkészségünket ugyancsak próbára teszik a nyelvtörő mondókák. Jó példa Szepesi Attila A csacsi és a kocsi című verse. Az a feladat, hogy a gyerekek egyenként, hiba nélkül, hangosan, megfelelő, egyre gyorsabb tempóban olvassák fel. Az első szakasz a legnehezebb: „Csuda kicsi ez a kocsi, Eléfogva kicsi csacsi. Kicsi kocsi, kicsi csacsi, Bakon ül a kicsi öcsi.” Ha ennél a gyakorlatnál a magnót is bekapcsoljuk, sok-sok derűs percet szerezhetünk egymásnak (és magunknak is!).

Szópóker

Ismert rejtvényes játék. Logikus gondolkodást, valamint nagy szókincset igényel, és fejleszt. Leírjuk a kezdő szót és a célszót. Mindig csak egy hangot változtathatunk az előzőhöz képest. Az győz, aki a legrövidebb úton ér célba. Sok „kicsavart” szó is elhangzik játék közben, gyakran harsogó nevetéssel „jutalmazzák” a kiagyalót. (Pl. hogyan lesz a BOR-ból GŐZ? Bor, tor, tűr, tűz, fűz, főz, gőz.)

Versmozaik

Nagyon szerették a tanítványaim ezt a játékot, maguk is sok versturmixot kevertek. Az egésznek az szolgáltat alapot, hogy gyakran nem odaillő, bár hasonló ritmusú verssor ugrik be az emlékezetünkbe. A versek szerzőit és a címeket kell megtalálni. (Pl. „Edward király, angol király – Bécsnek büszke vára – Az ég tetejéről – Örök tanúságul – Mentek-e tatárra?”)

Könyv – vers – sétabot

Meghatározott szófajban kell olyan szót mondani, amely az előzőnek az utolsó hangjával kezdődik. Aki nem tud, az kiesik. Természetesen az lesz a győztes, akinek a legnagyobb a szókincse, gyorsan gondolkodik, és a szófaji meghatározásokkal is tisztában van. A játék „nehezíthető”: pl. az utolsó szótaggal, összetett szavaknál az utótaggal kell folytatni a szavak sorát.

Halandzsa

Irodalmi hős szerzőjének nevét, valamint a mű címét kell megmondani. (Pl. „Csónakos halkan füttyentett, de Péntek nem hallotta, mert a Királyerdőben éppen elveszítette a kalapját, majd az esküvőre kölcsönkért ékszereket Vicuskának és a kis Gergőnek adta, akik ezt elvitték Matula bácsi kunyhójába.”)

Hangpantomim

Egy szót (verssort, városnevet, híres ember nevét) hangjaira bontunk, majd sorrendben kiosztjuk. A feladat: a kiosztott hang kezdőbetűjével mozgást utánozni. Az egyik, kiküldött játékosnak a mozgásokból kell kitalálnia, hogy melyik szót rejtették el a pantomimba. Nagy szókincset igénylő játék, ahol a rokon értelmű szavak között ügyesen válogat a „kitaláló”, akinek annyit azért megmondanak, hogy pl. egy költő neve a rejtvény. A játékhoz semmi előkészítés, tárgy nem szükséges, csupán vidám játékkedv. (Pl. Á-val: ás, ásít, ágaskodik, O-val: oson, ordít, olvas, R-rel: rág, remeg, rúg stb.)

Nyomkereső

Cooper megirigyelhetné azokat a mai gyerekeket, akik helyesírási hibákat nyomoznak. Plakátokon, boltok reklámjain, újságokban bőven lelnek tévesen írt szavakat. Büszkén hozzák a szakköri foglalkozásokra a gyűjtött hibalajstromukat. (Előzőleg a lelkükre kötöttem, hogy nem szólhatnak miatta az „alkotónak”, mert a gyerektől való kioktatást ugyan hogyan is fogadnák el?!) A pálmát egy utcanévtábla vitte el, ahol a kiírt „PAPAGÁJ UTCA” alatt egy másik tábla is ott díszelgett: „PAPAGÁLY UTCA”. A fotót ma is őrzöm, a helyesírási szótárban tartom elrettentő példának.

Jó tanácsok– befejezésül

Csak ez az írás fejeződik be, de nem a játékos gondolatok, tennivalók. Alkalmazott módszereimnek csupán egy töredékét mutattam be. Olyanra sikerült ez a dolgozat, mint egy receptkönyv, amelynek soha nincs vége. Mindenki kitalálhat valami változtatást, és csak kevesen lesznek, akik szolgai módon vesznek át belőle. A receptkönyv mintájára azt tanácsolom: végy az iskoládban néhány osztályt, add hozzá a kiválasztott, magad által gondosan előkészített, általad is kedvelt (nyers)anyagokat, kevergesd felelősen, szakértő hozzáállással, fogadd el, ha más is hoz alkalmas hozzávalót, és az eredményes („csak pontosan, szépen”) tanítás, nevelés „művelése” érdekében – hiszen erre tetted fel az életedet! – légy az irányító játszótársu(n)k!