Sági Matild:

Társadalmi folyamatok a rendszerváltás után

A tanulmány a magyar Háztartás Panel adatai alapján készült. Mindazon eredmények, amelyeknél más forrásra nem történik hivatkozás, a szerző számításai az MHP adataiból.

Változások a foglalkozásszerkezetben

A központi tervutasításos rendszerről a piacgazdaságra való áttérés egyik legnyilvánvalóbb következménye a magántulajdon megjelenése, az állami tulajdonú vállalatok arányának csökkenése volt. Ennek eredményeként a rendszerváltást követő mobilitási folyamatokat is az állami szektorból a magánszektorba való elmozdulás jellemezte. Ez általában úgy zajlott, hogy a piacképesebb, illetve a változásokra gyorsabban reagáló réteg (döntően a fiatalabb, és magasabban képzett férfiak) megtartva korábbi foglakozási csoportjukat, munkahelyet váltottak.

Lényeges, és tömeges foglalkozásváltozás csupán az önállóvá válók körében figyelhető meg - abban a társadalmi rétegben tehát, amely a rendszerváltást követően szinte a semmiből nőtte ki magát. A munkaerőpiacon zajló harmadik lényegi változást pedig a munkanélküliség megjelenése, és ennek (különösen bizonyos társadalmi rétegekben, és Magyarország elmaradottabb régióiban való) tömegesé válása jelentette. A Magyar Háztartás Panel Vizsgálat (Sík és Tóth 1997) eredményei szerint a magyar társadalom foglalkozásszerkezetében a rendszerváltást követő nagy mértékű, drámai változások 1993 végéig lezajlottak, ezt követően már csak kisebb változásokra lehet számítani. Ez alól kivételt talán csak az önállóvá válók köre képez. A vállalkozói szféra már a nyolcvanas évek közepe óta dinamikusan növekedett, s térnyerése a munkaerőpiacon napjainkig töretlen. Míg 1982-ben a foglalkoztatottaknak csupán 2,8%-a volt önálló foglalkozású, a rendszerváltást megelőző évben ez az arány már 4,5%-ra emelkedett. A rendszerváltás évében a munkaerőpiacon jelen levők 6%-a volt vállalkozó, s napjainkra minden tizedik gazdaságilag aktív magyar polgár saját vállalkozásában dolgozik (1. táblázat).

1. táblázat - A vállalkozók aránya a gazdaságilag aktív népesség százalékában

	1982	1986	1988	1989	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996
Önálló	2,8	4,0	4,4	4,5	6,0	6,3	6,4	6,4	7,5	9,1	10,4

(Forrás: 1982-1991: Kolosi-Róbert 1992, 1992-1996: Kolosi-Bedekovics-Sik 1997)

Míg a nyolcvanas években a magánvállalkozások többsége önfoglalkoztató kisipart, vagy családi vállalkozást jelentett, addig a rendszerváltást követő évekre a nagyvállalkozások dinamikus növekedése volt a jellemző. Ez, és a korábban állami tulajdonban levő vállalatok privatizációja - amely gyakran vegyes vállalati forma kialakulását jelentette - együttesen eredményezte azt, hogy napjainkra a foglalkoztatottak többsége teljesen, vagy részben magántulajdonban levő cégnél dolgozik. A rendszerváltást megelőző évben a foglalkoztatottak csupán 14%-a dolgozott teljesen, vagy részben magántulajdonban levő cégnél - s ezen belül is, 6,8%-uk teljesen magántulajdonban levő vállalkozás alkalmazottja volt (Kolosi és Róbert 1992), addig 1992-ben már minden harmadik dolgozó a magánszférában helyezkedett el, s a magánvállalatok folyamatos térhódítása folytán 1996-ra már a foglalkoztatottak 55%-a teljesen, vagy részben magántulajdonú vállalat alkalmazottja volt (2. táblázat). Az alkalmazottak közül minden ötödik olyan állami, költségvetési szervnél dolgozik, amelyek esetében természetesen nem lehet szó a magánszféra térhódításáról. Ha ezen hivatali alkalmazottakat nem számítjuk, akkor a piaci versenyben részt vevő termelő és szolgáltató vállalatok körében a magánszféra térhódítása még inkább látványossá válik a rendszerváltást követő években. 1992-ben a versenyszférában dolgozók harmada (37,9%), egy évvel később közel fele (45,6%), a rá következő évben 58%-a, 1995-ben 63,6%-a míg 1996-ra több, mint kétharmada (68,1%) dolgozott teljesen, vagy részben magántulajdonban levő vállalkozásban. Ezen belül is, a vegyes (állami és magán) tulajdonú vállalatok által alkalmazottak aránya a vizsgált időszakban csak kis mértékben növekedett, s ehhez hasonló csekély mértékben nőtt az egyszemélyes, vagy kis családi vállalkozásokban foglalkoztatottak aránya is. A magánszféra térhódítása elsősorban a nagyvállalkozások sokasodásának és megerősödésének köszönhető: a magántulajdonú gazdasági társulásokban alkalmazottak aránya 1992 és 1996 között több, mint kétszeresére növekedett (2. táblázat).

2. táblázat - A foglalkoztatottak megoszlása munkahelyük gazdálkodási formája szerint a gazdaságilag aktívak százalékában 1989-1996

	1992	1993	1994	1995	1996
Költségvetési szerv	15,7	17,4	20,7	22,8	19,5
Állami vállalat	33,2	21,8	10,0	8,5	7,7
Önkormányzati vállalat	4,8	5,4	4,4	3,7	4,1
Hagyományos szövetkezet	7,4	5,9	5,0	3,7	2,7
Állami tulajdonú gazdasági társulás	7,1	11,8	14,0	12,1	11,1
Részben magántulajdonú gazdasági társulás	8,6	10,8	13,3	11,9	12,3
Magántulajdonú gazdasági társulás	13,9	17,0	21,2	24,7	29,1
Magán vállalkozás	9,5	9,9	11,5	12,5	13,5
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0

(Forrás: Kolosi-Bedekovics-Sik 1997)

A munkanélküliség már a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban megjelent Magyarországon. Az állami vállalatok privatizációjával, a magánvállalatok dominánssá válásával együtt a munkanélküliségi ráta ugrásszerűen növekedett. A "tetőpontot" 1993-ban érte el, amikor is a gazdaságilag aktív népesség 17%-a volt munkanélküli. Ezt követően csökkent a munkanélküliek száma, s 1996-ra úgy tűnik, beállt egy 13-15%-os, viszonylag stabil szintre (3. táblázat). A munkanélküliség önmagában is komoly anyagi és pszichés problémát jelent az egyének számára, s ezt a hatást még tovább fokozza az a tény, hogy mindazok, akik valamikor munkanélkülivé váltak, nagy valószínűséggel hosszabb időszakon keresztül munkanélküliek is maradnak. A Magyar Háztartás Panel vizsgálatai alapján a kilencvenes évek elején a munkanélküliek átlagosan két évig voltak munkanélküliek. Azoknak a többsége, akik egyszer munkanélkülivé váltak, a tartós munkanélküliségre kell, hogy berendezkedjen: az 1995-ben munkanélküliek csupán bő egynegyede (29%) talált magának munkát 1996-ra. 1992 és 1993 között hasonló arányban tudtak visszatérni a munkaerőpiacra a munkanélkülivé válók, s csupán az 1994-1995-ös évek között mutatkozott e helyzet kedvezőbbnek (Nagy és Sik 1997).

3. táblázat - A munkanélküliségi ráta alakulása 1990-1996

	1990	1992	1993	1994	1995	1996
Munkanélküli	0,6	11,4	16,1	15,3	11,8	13,4

(Forrás: 1990: KSH 1993, 1992-1996: Nagy-Sík 1997)

Az iskolarendszer és a társadalmi változások közötti kölcsönhatás szempontjából ki kell emelnünk azt, hogy a munkanélküliségi ráta megdöbbentően magas a tizenévesek körében. Azok közül a fiatalok közül, akik tizenéves korban otthagyják az iskolapadot, csupán minden második tud elhelyezkedni. E fiatalok másik fele az iskolából kikerülve egyből munkanélkülivé válik. Habár kétségtelen tény, hogy ennek egyik oka az, hogy a fejlettebb, piaci viszonyok között általában kisebb igény mutatkozik az alacsony iskolázottságú, szakképzetlen munkaerő iránt - a legfeljebb általános iskolát végzettek közül minden negyedik munkanélküli - a tizenéves korosztályban azonban még ezt is kétszeresen haladja meg a munkanélküliek aránya (4. táblázat). A tizenévesek munkanélküliségét azért is kiemelt problémaként kell kezelni, mert ezek a fiatalok közvetlenül az iskola befejezése, vagy abbahagyása után váltak munkanélkülivé, még soha nem dolgoztak, így első "aktív" élményük saját feleslegességük érzése. Valószínűleg tehát sokkal nehezebben viselik el a munkanélküliség pszichés terheit, mint azok, akik már dolgoztak valamikor, voltak "hasznos polgárai" a társadalomnak, s a későbbiekben estek ki a munkaerőpiacról. A munkanélküli tizenévesek - életkorukból következően - nagyobb valószínűséggel "találnak egymásra", verődnek olyan csoportokba, amelyek domináns életérzésévé a feleslegesség lesz. Így ezek a csoportok nyitottabbá válhatnak a deviáns viselkedésformák felé.

4. táblázat - A munkanélküliség százalékos alakulása életkor és iskolai végzettség szerint 1996-ban

	Foglalkoztatott	Munkanélküli	Inaktív	Összesen	Munkanélküliségi ráta
Életkor:
16- 19 év	7	7	86	100,0	51,4
20- 29 év	65	10	25	100,0	14,0
30- 39 év	76	12	12	100,0	14,1
40- 54 év	70	8	22	100,0	10,7
55- év	11	1	87	100,0	10,6
Iskolai végzettség:
8 általános, vagy kevesebb	20	7	73	100,0	25,9
szakmunkásképző	59	11	30	100,0	15,7
középiskola	60	6	34	100,0	9,6
felsőfokú	80	1	19	100,0	1,7
Együtt	47	7	46	100,0	13,4

(Forrás: Nagy-Sík 1997)

Általában igaz az, hogy minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy munkanélkülivé válik. A "választóvonalat" az érettségi szintjén húzhatjuk meg. A szakképesítéssel nem rendelkezők körében a munkanélküliségi ráta az átlagot jóval meghaladja (26%-os), a szakmunkás végzettségűek körében is valamivel magasabb az átlagosnál (15,7%-os), míg az érettségizettek között a munkanélküliségi ráta "csupán" 9,6%-os, s a felsőfokú végzettségűek körében az átlagosnál lényegesen kevesebb (1,7%) munkanélküli volt 1996 márciusában. Mindez együttesen felhívja a figyelmet az iskola kitüntetett szerepére. Nemcsak azért, mert a magasabb iskolázottsággal nagyobb az elhelyezkedés valószínűsége a változó (tehát nagyobb adaptációs képességet igénylő) világban, nemcsak azért, mert a gazdaság egyre képzettebb munkaerőt igényel, de azért is, mert az iskoláskorú gyerekeket kevésbé alkalmazzák a munkaadók, mint hasonlóan alacsony végzettségű felnőtt társaikat. A magyar közoktatás egyik elemi feladata tehát az, hogy megvédje e tizenéveseket a számukra és a társadalom számára egyaránt veszélyes munkanélküli léttől, minél tovább igyekezzen őket az iskolában, az intézményes oktatás, képzés keretei között tartani.

A jövedelmi egyenlőtlenség alakulása

A piaci viszonyok térhódítása, valamint a rendszerváltást követő gazdasági válság együttesen jelentős változásokat hoztak a lakosság jövedelemszerkezetében, és a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulásában is. A szovjet típusú társadalmi berendezkedés korszakában a jövedelmeket alapvetően a központi akarat határozta meg és szabályozta, a jövedelmi egyenlőtlenségek fő forrása - közvetlenül, vagy közvetett módon - az állami újraelosztás volt. A szocialista egyenlősítő törekvések elsősorban a nyugati társadalmakban viszonylag magasabb jövedelemmel rendelkező csoportok - vezetők és értelmiségiek - jövedelmét húzták lejjebb, közelebb az átlaghoz. A piaci viszonyok dominánssá válása, a központi egyenlősítő akarat megszűnése már önmagában is törvényszerűen azt kellett, hogy eredményezze, hogy ezek a mesterségesen alacsonyan tartott jövedelmek - az átlaghoz képest - növekedjenek, elinduljanak a valós piaci értékük irányába. A politikai változásokat követően a piacképes szakképzettséggel (és nyelvtudással) rendelkezők szabadon választhattak az itthonmaradás, vagy a külföldi munkavégzés között. Ahhoz, hogy a magasan képzett szakemberek tömege ne áramoljon ki az országból, az itthoni, korábban erősen nyomott jövedelmüknek emelkednie kellett. A határok kinyílása tehát már önmagában is a Nyugat-Európaihoz hasonló jövedelmi viszonyokat kellett, hogy eredményezze az alkalmazottak körében is. A magánvállalkozások - és különösen a külföldi tulajdonban levő vállalkozások - ugyancsak a korábbi állami szektorban megszokottnál lényegesen magasabb fizetést nyújtottak gazdasági szakembereiknek - többek között így biztosították, hogy a jelentkezők nagy tömegéből választhatják ki a legalkalmasabbakat cégük vezető pozícióiba. 1992 és 1996 között a felső vezetők átlagos jövedelme több, mint kétszeresére nőtt, s így majdnem elérte az infláció mértékét, s a beosztott értelmiség jövedelemnövekedése is majdnem kétszeresére növekedett ezen időszak alatt. Ugyanakkor a képzetlen munkások átlagos jövedelme csak 53%-kal emelkedett ez alatt az öt év alatt, ami 135%-os inflációs rátát figyelembe véve jelentős elszegényedést, az átlagtól való leszakadást eredményezte (5. táblázat). S végül, de nem utolsó sorban, bár a kisvállalkozók jövedelme nem mutat jelentős növekedést, a frissen kialakult vállalkozók egy részének - a sikeres nagyvállalkozóknak - a jövedelme szintén kiugró mértékben nőtt a rendszerváltást követő időszakban. A gazdaságilag aktívak jövedelmének rendszerváltást követő átstrukturálódása tehát három dimenzió mentén következett be. Egyrészt, megjelent a tulajdon, mind egyenlőtlenség-növelő faktor, másrészt megnőtt a szakképzettségnek, a munkaerő piacképességének a jelentősége, harmadrészt pedig, jelentős tényezővé vált az is, hogy a jövedelem a fejlett nyugati piacról vagy pedig a fejletlen és válsággal küszködő hazai piacról származik (Kolosi, Bedekovics és Sik 1997, Kolosi és Sági 1996, Tóth 1995)

5. táblázat - A foglalkozási csoportok, valamint az aktív-inaktív csoportok átlagos jövedelmének alakulása 1992-1996 között

Foglalkozási csoportok	Havi átlagjövedelem
	1992	1996	1996-1992
Felsővezető	45003	100035	222,2
Középvezető	32929	57681	174,9
Alsóvezető	23175	42543	183,6
Értelmiségi	23689	46867	197,9
Egyéb szellemi	17424	33010	189,5
Kereskedő	24964	42714	171,1
Szakmunkás	16338	31433	192,4
Szakképzett mg.	14447	28313	195,9
Betanított munkás	14332	24973	174,3
Segédmunkás	13982	21356	152,7
Összes foglalkoztatott	18929	36629	190,2
Munkanélküli	9208	13609	147,8
GYES-GYED	8362	16619	198,7
Nyugdíjas	8811	17585	199,6
Inflációs ráta			235,7

(Forrás: Kolosi-Bedekovics-Sik 1997)

Miközben a foglalkoztatottak többségének a jövedelmét 1996-ra alapvetően a piaci viszonyok határozták meg, és az állami újraelosztásnak másodlagos, jövedelem-kiegyenlítő funkcióba szorult vissza, az inaktívak jövedelme továbbra is alapvetően a redisztribúció függvénye volt. Az inaktívak jövedelme tehát döntően a kormányzati döntésektől függött, s ezeknek megfelelően jelentős ingadozást mutat évről évre. Összességében azonban a nyugdíjasok és a kismamák relatív jövedelmi pozíciója nem romlott a rendszerváltást követő években. Ellenkezőleg: átlagos jövedelem-növekedésük meghaladja az aktív keresőkét is. A relatív magasabb jövedelemnövekedés azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy e csoport ne lett volna szegényebb a rendszerváltást követően. Általában igaz az, hogy a magyar társadalom döntő többségének életszínvonala csökkent a rendszerváltást követően: mind a háztartásokon belüli egy főre jutó jövedelem növekedése, mind pedig a személyes jövedelmek növekedése minden évben lényegesen alatta maradt az infláció mértékének még azokban a csoportokban is, amelyek javítani tudtak relatív jövedelmi pozíciójukon. A nyugdíjasok és GYES-en, GYED-en levők jövedelemnövekedése is lényegesen kisebb, mint az árak növekedése. Az inaktívak átlagos jövedelme fele-harmada a foglalkoztatottakénak, így az általános életszínvonal-csökkenés náluk azt eredményezi, hogy sokan alapvető szükségleteiket sem képesek kielégíteni.

Regrosszabb anyagi helyzetbe a munkanélküliek kerültek. Egyrészt, az aktív keresőből munkanélkülivé válók jövedelme egyik napról a másikra felére-harmadára csökkent átlagosan, másrészt pedig a munkanélküliek jövedelmének növekedése maradt le a vizsgált foglalkozási csoportok közül leginkább az árak növekedésétől. Míg az 1996-os árszínvonal 135%-kal haladta meg az 1992 évit, addig a munkanélküliek jövedelme csupán 48%-kal növekedett ezen időszak alatt (5. táblázat). Egybevetve ezt azzal, hogy a munkanélküliek jelentős részének nagyon kicsi az esélye arra, hogy visszaverekedje magát az aktív keresők táborába, tehát tartós munkanélküliségre kell berendezkedniük, őket reménytelenül leszakadóknak kell tekintenünk.

A rendszerváltást követő időszakban tehát átalakult az egyenlőtlenségek belső szerkezete. A kereseti viszonyok átrendeződésében egyértelműen a nyugati piacgazdaságokban megfigyelhető arányokhoz való közeledés figyelhető meg. Nőtt a vezetők és beosztottak, a szakképzett és szakképzetlenek, a magán-, és a közszférában foglalkoztatottak jövedelme közötti különbség, ami a társadalmi státusz kristályozódását, a státusz-inkonzisztencia csökkenését eredményezte. A rendszerváltást közvetlenül követő időszakban a középső jövedelmi helyzetűek relatív jövedelmi pozíciója erőteljesebben romlott, mit a leggazdagabbak és a legszegényebbek jövedelmi helyzete. A rendszerváltás fő terheit tehát kezdetben leginkább a középrétegek viselték. 1995-1996-ra a középső jövedelmű csoportok jövedelme az átlagosnál nagyobb ütemben emelkedett, sikerült visszanyerniük korábbi pozíciójukat. Következésképpen, a rendszerváltást közvetlenül követő évtizedekben az átlagjövedelem jelentős mértékben csökkent, a legszegényebbek nem szegényedtek jobban, mint a társadalmi átlag, az1995-1996-os idüszakban viszont a szegények átlagtól való lemaradása erőteljesebbé vált (Kolosi-Bedekovics-Sik 1997).

Általában elmondható, hogy a piacgazdaságra való áttérés a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedését eredményezte Magyarországon. 1988-ban a háztartások egy főre jutó jövedelme alapján számított legfelső decilis átlaglagjövedelme csupán 5,8-szorosa volt a legalsóénak. Két év múlva ez a szorzószám 6-ra növekedett, s évről évre majdnem folyamatosan emelkedve, 1996-ra a leggazdagabbak átlagosan 7,5-szer annyi jövedelemmel rendelkeztek, mint a legszegényebbek (6. táblázat). A növekedés elsősorban abból adódott, hogy a felső 10% jövedelme nagyobb mértékben nőtt - s ezen belül is, a leggazdagabbak szűk csoportja kiugróan magas jövedelemre tett szert, miközben a társadalom többsége szegényebbé vált a rendszerváltást követően.

6. táblázat - A jövedelmi egyenlőtlenségek alakulása 1988-1996 (A háztartások egy főre jutó jövedelme alapján számított legfelső és a legalsó decilis hányadosa)

	1988	1990	1992	1993	1994	1995	1996
Felső/alsó decilis átlagos jövedelme	5,8	6,0	6,7	6,3	7,3	7,3	7,5

(Forrás: 1988, 1990: Kolosi-Róbert 1992, 1992-1996: Kolosi-Bedekovics-Sik 1997)

Foglalkozásszerkezeti változások a gyerekek családjában

A társadalmi változások az inaktív népességet kevésbé érintették. Mivel a gyerekek többsége a fiatalabb háztartásfőjű családokban nevelkedik, az új családjukban az átlagosnál is nagyob méretű munkaerőpiaci változásokat eredményezett a rendszerváltás. Tanulmányunk a Magyar Háztartás Panel Vizsgálat adataira támaszkodik, így arra nem nyílt lehetőségünk, hogy az iskolás gyerekek szüleinek munkaerőpiaci helyzetében bekövetkezett változásokat elemezzük. Lehetőségünk van viszont arra, hogy azokat a háztartásokat vizsgáljuk, amelyben a gyerekek élnek. Azokban a háztartásokban, ahol a 14 év alatti gyerekek élnek, az átlagosnál lényegesen magasabb az aktív kereső háztartásfők aránya. A háztartásfő nem feltétlenül az apa: definíció szerint a legidősebb aktív kereső férfit, ennek hiányában a legidősebb aktív kereső nőt tekintjük háztartásfőnek. A gyerekek háromnegyede olyan családban él, ahol legalább egy felnőtt dolgozik, miközben a teljes magyar népesség csupán bő felének a háztartásában aktív kereső a háztartásfő. Mind a teljes népességen, mind pedig a gyerekek háztartásában valamelyest csökkent az aktív háztartásfők aránya 1992 és 1997 között. 1996-ban tíz kisgyerek közül három olyan családban él, ahol nincs aktív kereső (7. táblázat).

7. táblázat - Az aktív kereső háztartásfőjű családban élők aránya 1992-1996

	A háztartásfő aktív kereső
Életkor:	1992	1993	1994	1995	1996
7 évnél fiatalabb	78,5	75,2	78,9	78,0	70,2
7-14 éves	80,4	73,5	74,9	76,6	73,9
14 évesnél idősebb	57,5	51,7	52,9	54,9	55,5
Együtt	61,9	55,9	57,3	58,9	58,6

Ez nem a munkanélküliség térhódítása miatt van. A munkanélküliség Magyarországon az 1992-es, 1993-as években tetőzött - akkor tehát, amikor a gazdasági szerkezetátalakítás és a rendszerváltást követő gazdasági válság negatív hatásai egymást erősítették. Ebben az időszakban a teljes népesség 6-8%-a élt olyan családban, ahol a háztartásfő munkanélküli volt (tehát sem aktív, sem pedig inaktív kereső nem volt a családban). A gyerekes családokat a válság az átlagosnál kétszer jobban sújtotta, ami azt eredményezte, hogy a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban minden tizedik gyerek olyan családban élt, ahol a háztartásfő munkanélküli volt. A későbbiekben a munkanélküliség csökkent a társadalomban, egyre kevesebb olyan család van, ahol munkanélküli a családfő. A gyerekek családját azonban továbbra is az átlagosnál kétszer gyakrabban sújtja a munkanélküliség: 1996-ban a teljes népességnek már csak 3,6%-a élt olyan háztartásban, ahol munkanélküli volt a családfő, míg az egészen kicsi (7 év alatti) gyerekeknél ez az arány 7,7% volt, és az iskoláskorúak esetében is 5% a megfelelő mutató (8. táblázat).

8. táblázat - A munkanélküli háztartásfőjű családban élő gyerekek aránya 1992-1996

	A háztartásfő munkanélküli
Életkor:	1992	1993	1994	1995	1996
7 évnél fiatalabb	11,9	12,2	8,7	9,0	7,7
7-14 éves	8,1	12,0	9,6	8,6	5,0
14 évesnél idősebb	5,2	7,7	5,3	3,4	3,2
Együtt	6,1	8,5	6,0	4,4	3,7

A legkisebbek esetében akkor sem tűnik jobbnak a helyzet, ha az abszolút mutatókat korrigáljuk a munkaerőpiacon való aktvitással - azaz csak azok arányában számítjuk a háztartásfők munkanélküliségét, akik egyáltalán akarnak dolgozni. Mind a teljes népesség, mind pedig a gyerekek esetében közel azonos módon nő a munkanélküli háztartásfők aránya akkor, ha a számításból kihagyjuk a nyugdíjas, illetve egyéb inaktív háztartásfőket. Ez esetben az iskoláskorúak körében valamivel közelebb van a munkanélküli háztartásfők aránya az átlaghoz, a legkisebbeknél azonban megmarad a kb. kétszeres munkanélküli ráta. A bölcsődés-óvodás korúak közül minden tizedik olyan családban él, ahol a szülők ugyan szeretnének dolgozni, de nem kapnak munkát (9. táblázat). Ez három tény együttes hatásának köszönhető. Egyrészt, a legkisebbek szülei a fiatalabbak köréből kerülnek, ki, akik általában veszélyeztetettebbek a munkaerőpiacon, mint a középkorúak. Másrészt, a kisgyerekes családok esetében az anya gyakran GYES-en, GYED-en van, és ha az apa elveszti az állását, akkor a családban nem marad aktív kereső. Nagyobb gyerekkel rendelkező családok esetében az apa és az anya is dolgozhat. Így ha az apa elveszíti az állását, de az anya továbbra is dolgozik, akkor a háztartás-vizsgálat logikája szerint automatikusan az anyát kell háztartásfőnek tekinteni. (A "háztartásfő" definíciója: a legidősebb aktív kereső férfi, annak hiányában a legidősebb aktív kereső nő. Ha nincs aktív kereső a családban, akkor a legidősebb inaktív férfit, ennek hiányában a legidősebb inaktív nőt kell háztartásfőnek tekinteni.) Sőt, nagyobb gyerekkel is bíró családok esetében az is előfordulhat, hogy ugyan az apa és az anya is munkanélküli, de valamelyik nagy gyerek már dolgozik. Ez utóbbi esetben a dolgozó gyerek a háztartásfő. Hangsúlyozni szeretnénk tehát, hogy azokban a háztartásokban, ahol a háztartásfő munkanélküli, egyetlen aktív kereső sincs! Végül, de nem utolsó sorban, a kisgyerekes családok nagy részében több gyerek is van, s különösen igaz ez a munkanélküliséggel jobban sújtott rétegekre - az alacsonyabb iskolai végzettségűekre, a szakképzetlenekre és a cigányokra. Ugyanazt a - munkanélküli háztartásfővel rendelkező - háztartást tehát többszörösen is számításba vesszük akkor, amikor a második, harmadik, stb. gyerek családfőjének gazdasági aktivitását elemezzük. Ha elemzésünket csupán a háztartásokra szorítanánk, a fent vázoltnál kevésbé tragikus kép bontakozna ki a "kisgyerekes családok" elemzésekor. Az iskola, az oktatásügy azonban nem családokkal, hanem az azokból kikerülő gyerekekkel foglalkozik, dolgozik együtt. Ha ugyanabból a - munkanélküli háztartásfővel rendelkező - családból például négy gyermek iskoláskorú, akkor az az iskola számára igenis négy olyan veszélyeztetett gyereket jelent, akiknek a családjában nincs sem aktív, sem inaktív kereső.

9. táblázat - Munkanélküliségi ráta (a munkanélküliek aránya a munkaerőpiacon részt vevők között) a gyerekes családok háztartásfőinek körében 1992-1996

	A háztartásfő munkanélküli
Életkor:	1992	1993	1994	1995	1996
7 évnél fiatalabb	13,1	13,9	10,0	10,4	9,9
7-14 éves	9,2	14,0	11,3	10,1	6,4
14 évesnél idősebb	8,3	12,9	9,2	5,9	5,4
Együtt	8,9	13,2	9,6	6,9	5,9

Közismert, hogy a munkanélküliség eltérő mértékű Magyarország különböző régióiban. Legkisebb a munkanélküliség Budapesten, és a dunántúli városokban, míg az északkeleti régió felé haladva egyre több munkanélküli található a gazdaságilag aktív korú népesség körében. Hasonló tendenciákat figyelhetünk meg a munkanélküli háztartásfők esetében is. 1996-ban Budapesten már alig akadt olyan háztartás, ahol a munkaképes korú családtagok egyikének sem volt munkája: a budapesti személyek csupán egy-másfél százaléka él olyan családban, ahol a háztartásfő munkanélküli, s Budapesten nincs lényeges eltérés a gyerekek és a felnőttek családjában mutatkozó munkanélküliség között. A Dunántúlon a munkanélküli háztartásfők aránya közel megegyezik az országos átlaggal - három-négy % körül ingadozik - s még itt sem figyelhető meg lényeges különbség a kicsik és nagyok között. Az alföldi gyerekes családok körében már lényegesen súlyosabb problémának tűnik a munkanélküliség: a nagyon kicsi )7 évnél fiatalabb) gyerekek közül közel minden tizedik (9,1%) olyan családban él, ahol a családfő munkanélküli, s az iskoláskorú gyerekek családjában is az átlagosnál lényegesen magasabb arányban (5,4% a 3,7%-hoz képest) találunk munkanélküli háztartásfőt. S végül, de nem utolsó sorban, az északkeleti régióban a munkanélküliség különösen súlyos problémának tűnik a gyerekesek körében. Itt a 7 évnél fiatalabb gyerekek 12,4%-a, az iskoláskorú gyerekeknek pedig 8,8%-a olyan családban él, ahol a családfő munkanélküli, s a többi családban is jóval az országos átlagot meghaladó mértékű a munkanélküliség. Még szomorúbb a kép, ha a munkanélküli háztartásfők arányának időbneli változását vizsgáljuk. Budapesten, Dunántúlon és az Alföldön az elmúlt években jelentősen csökkent a munkanélküli háztartásfők aránya - s különösen igaz ez a gyerekek családjaira. Ezzel szemben, az északkeleti régióban, úgy tűnik, stabilizálódott a gyerekek családjában a munkanélküliség. A legkisebbek családjában 1993 óta 13% körül mozog a munkanélküli háztartásfők aránya, s az iskoláskorúak esetében sem csökkent olyan mértékben, mint az országos átlag (10. táblázat).

10. táblázat - Munkanélküli háztartásfők aránya régiónként és életkori kohorszonként, a teljes népesség százalékában 1992-1996

	A háztartásfő munkanélküli
	1992	1993	1994	1995	1996
Budapest
7 évnél fiatalabb	8,5	8,0	7,5	9,2	1,5
7-14 éves	2,5	1,1	1,3	0,7	1,0
14 évesnél idősebb	1,5	2,9	2,1	1,7	1,3
Dunántúl
7 évnél fiatalabb	7,0	5,8	1,7	2,2	4,6
7-14 éves	4,7	8,6	5,7	7,8	3,5
14 évesnél idősebb	3,3	6,8	4,9	3,6	3,2
Alföld
7 évnél fiatalabb	20,2	19,2	11,1	11,3	9,1
7-14 éves	15,3	13,6	10,3	8,2	5,4
14 évesnél idősebb	7,8	8,2	5,1	3,2	2,7
Északkelet
7 évnél fiatalabb	10,7	13,0	13,8	13,8	12,4
7-14 éves	9,0	20,5	17,3	14,7	8,8
14 évesnél idősebb	7,6	11,5	8,2	4,9	5,2
Együtt	6,1	8,5	6,0	4,4	3,7

Még súlyosabbnak kell értékelnünk az északkeleti megyékben lakó gyerekek helyzetét akkor, ha a családjukban előforduló (halmozott) munkanélküliséghez hozzávesszük azt is, hogy éppen ebben a régióban találjuk a legtöbb (nem munkanélküli) inaktív háztartásfőt. Az itt élő 14 éven aluli gyerekek családjának közel harmadában inaktív a háztartásfő. E gyerekek 40 %-ának a családjában tehát vagy munkanélküli, vagy pedig inaktív a háztartásfő - tíz szabolcsi, borsodi vagy Hajdú-Bihar megyei gyerek közül tehát négy olyan családban él, ahol egyetlen felnőtt családtag sem dolgozik (11. táblázat). Az inaktív háztartásfők arányának időbeli változását vizsgálva általában elmondhatjuk, hogy az utóbbi időszakban jelentős mértékben megnőtt a gyerekek családjában azoknak a háztartásfőknek az aránya, akik nincsenek jelen a munkaerőpiacon - azaz nem dolgoznak, de nem is munkanélküliek. Budapesten és az északkeleti régióban 1992 és 1996 között közel duplájára nőtt a gyerekek háztartásában az inaktív háztartásfők aránya, az Alföldön pedig megnégyszereződött. Ennek eredményeképpen, a viszonylag magas munkanélküliséget és az inaktivitást együtt számítva, az alföldi gyerekek egynegyede is olyan családban él 1996-ban, ahol nincs aktív kereső.

11. táblázat - Egyéb inaktív háztartásfők aránya régiónként és életkori kohorszonként 1992-1996

	A háztartásfő egyéb inaktív
	1992	1993	1994	1995	1996
Budapest
7 évnél fiatalabb	8,5	6,0	5,0	10,8	17,5
7-14 éves	11,0	10,9	13,2	11,8	19,2
14 évesnél idősebb	39,7	39,5	42,6	38,3	37,6
Dunántúl
7 évnél fiatalabb	11,3	13,3	12,9	13,1	16,4
7-14 éves	12,3	12,6	13,1	7,7	12,7
14 évesnél idősebb	36,5	38,5	38,4	35,5	33,2
Alföld
7 évnél fiatalabb	5,6	12,0	12,0	11,8	23,3
7-14 éves	7,6	16,3	16,4	21,9	22,4
14 évesnél idősebb	34,7	39,5	41,1	42,8	42,7
Északkelet
7 évnél fiatalabb	12,3	15,7	14,7	15,4	28,5
7-14 éves	14,6	17,0	18,6	18,3	30,8
14 évesnél idősebb	39,2	45,1	46,0	51,1	52,3
Együtt	32,1	35,6	36,7	36,7	37,7

Szegénység

Általában elmondható, hogy a rendszerváltást követően nőtt Magyarországon a szegénység, hiszen a társadalom nagy tömegeinek reáljövedelme, életszínvonala csökkent. Az általános elszegényedésen belül is különösen nehéz helyzetben vannak azok, akiknek a jövedelmi helyzete a folyamatosan süllyedő átlagnál is lényegesen rosszabb. A leginkább veszélyeztetett társadalmi-demográfiai csoportokat hagyományosan az alapján mutathatjuk ki, hogy közülük hányan tartoznak a legkisebb jövedelmű 20 %-ába. Amennyiben ez az arány 20% körül mozog, akkor az adott csoport tagjai között nem található az átlagosnál több szegény, míg magasabb arány esetén a vizsgált csoport relatív jövedelmi pozíciója az átlagosnál rosszabb.

Már a rendszerváltást megelőző időszakra is jellemző volt, hogy a magasabb foglalkozási státuszú személyek és az iskolázottabbak az átlagosnál nagyobb jövedelemre tettek szert, közülük kevesebben kerültek a szegények közé. Ugyancsak a hagyományosan szegények közé tartoznak a kisebb településen, illetve az ország elmaradottabb régióiban élők. Az inaktívak jövedelme jelentős mértékben függ az állami intézkedésektől, de a kisebb-nagyobb hullámzásokkal együtt általában elmondható, hogy jövedelmi helyzetük rosszabb, mint az aktív keresőké. S végül, de nem utolsó sorban, a családi életciklus elején és végén levők is a hagyományos szegények közé sorolhatók (12. táblázat)

12. táblázat - A szegény személyek aránya különböző demográfiai kategóriák szerint 1992-1996

Demográfiai kategóriák	A népesség egy főre jutó jövedelem szerint számított alsó 20 %-ába tartozik, %
	1992	1996
Foglalkozás:
Felső-, és középvezető	6,4	0,0
Értelmiségi	6,8	1,7
Alsó vezető	6,8	4,6
Diploma nélküli szellemi	10,6	6,9
Önálló iparos, kereskedő	18,0	17,8
Szakmunkás	17,1	10,5
Szakképzetlen munkás	22,1	20,5
Mezőgazdasági fizikai	21,3	24,3
Öregségi nyugdíjas	15,1	3,6
Munkanélküli	44,7	37,5
Háztartásbeli	59,6	50,0
Egyéb inaktív	61,3	52,0
Iskolai végzettség:
Diploma	8,3	0,8
Érettségi	12,1	9,4
Szakmunkásképző	21,8	18,5
Legfeljebb általános iskola	26,5	25,9
Településtípus:
Budapest	13,3	5,3
Megyeszékhely	16,6	19,2
Város	20,1	19,4
Falu	27,1	28,1
Régió*
Budapest	13,3	5,3
Dunántúl	14,5	17,1
Alföld	21,5	29,1
Északkelet	31,9	35,0
Életkor:
0 - 2	40,1	42,4
3-6	42,9	37,7
7-14	33,7	32,7
15-19	29,8	30,4

* A szerző számításai

(Forrás: Andorka-Spéder 1997)

A piacgazdaságra való áttérés azt eredményezte, hogy jelentősen szétnyílt a jövedelmi olló a magasabb és alacsonyabb foglalkozási státuszúak között. A felső vezetők illetve az értelmiségiek 6%-a tartozott 1992-ben a népesség legszegényebb egyötödébe - ami jelentős alulreprezentáltságot jelent; négy évvel később azonban már gyakorlatilag egyetlen vezető, vagy értelmiségi beosztású aktív kereső sem volt szegény. Általában, a szellemi munkát végzők kisebb eséllyel kerülnek a szegények közé, mint a fizikai dolgozók. Az alsó vezetők körében a szegénnyé válás valószínűsége 7%-ról 4,6%-ra csökkent, az irodai dolgozók körében pedig 10,6%-ról 7%-ra - az átlagos 20%-os "viszonyítási alaphoz" képest. A (kis számú) háztartásbelin, illetve egyéb eltartotton túl a munkanélküliség valószínűsíti leginkább a szegénységbe kerülést. 1992-ben közel minden második (44,7%) munkanélküli a népesség legszegényebb ötödébe tartozott. Habár 1996-ra valamelyest csökkent a munkanélküliek körében a szegények aránya, még e csökkenés után is minden harmadik munkanélküli relatív értelemben is szegénynek mondható. Ez közel kétszer akkora szegénységi mutató, mint a legszegényebbek aktív keresők körében a megfelelő arány. Ez utóbbiak - a szakképzetlen munkások, valamint a mezőgazdasági fizikai dolgozók - körében kb az átlagosnak megfelelő, 20% körüli a szegények aránya mind 1992-ben, mind pedig 1996-ban.

Míg az aktív keresők körében a szellemi és a fizikai dolgozók között egyértelműen nőtt a "szegénységi olló", nem általában az aktívak és az inaktívak között nem fedezhetünk fel hasonló tendenciát. Az öregségi nyugdíjasok relatív helyzete ugyanis a rendszerváltást követően valamelyest javult. Habár ritkán találhatók a leggazdagabbak között, ezzel egyidőben a legszegényebbek közé is kevesebben kerülnek közülük 1996-ban, mint 1992-ben. Ez annak köszönhető, hogy a nyugdíjak mértéke alapvetően központi intézkedésektől függött egészen napjainkig. A többpárti választások óta az éppen hatalmon levő kormányok igyekeznek megnyerni maguknak a legnépesebb választói csoport, a nyugdíjasok szimpátiáját - így a nyugdíjak reálértéke a társadalmi átlagnál kisebb mértékben romlott, a nyugdíjasok relatív jövedelmi pozíciója javult.

A szegénységnek a foglalkozás, mint egyenlőségi dimenzió mentén való polarizálódásához hasonlóan az iskolai végzettség is a korábbinál nagyobb mértékben befolyásolja - pozitív vagy negatív irányban - a szegénységbe való bekerülés valószínűségét. A diplomások már 1992-ben is fele akkora valószínűséggel voltak szegények, mint az átlag, négy évvel később viszont a diploma határozott védelmet jelent a szegénység ellen. Az érettségizettek körében is csökkent valamelyest a szegények aránya a vizsgált időszakban - 1992-ben a középiskolai végzettségűek 12%-a, 1996-ban pedig csupán 9%-a tartozott a népesség legszegényebb rétegei közé. A szakmunkás képesítésűek az átlagnak megfelelő vértékben találhatók meg a szegények között, míg a vizsgált időszakban változatlanul a szakképzetlenek egynegyede mondható szegénynek.

A már korábban meglevő települési lejtő szerint vizsgálva a szegénységet, adataink egyértelműen mutatják a Budapest-vidék különbség erősödését. 1992 óta jelentősen csökken a budapesti szegények aránya (13,3%-ról 5,3%-ra) míg a többi településtípus többé-kevésbé megtartotta korábbi relatív helyzetét: a megyeszékhelyen élők az átlagosnál valamivel kisebb valószínűséggel lesznek szegények, a kisvárosban élők körében kb. átlagos mértékű a szegénység, míg a falusiak bő egynegyede-szűk harmada a legszegényebbek közé tartozik (12. táblázat).

Nőttek a regionális különbségek is. Az alföldön élők a korábbi átlagos helyzetükhöz képest rosszabb relatív jövedelmi helyzetbe kerültek: körükben 1996-ban már 29% a szegények aránya. Legszegényebbek pedig az északkeleti régió lakói: az itt élők közül minden harmadik szegénynek mondható.

S végül, de nem utolsó sorban, a rendszerváltás egyik nagy veszteseinek a gyerekek - a kisgyerekes családom - tekinthetők. A hét éven aluli gyerekek kétszeresen felül vannak reprezentálva a legszegényebbek körében - tíz kisgyerekből négy nagyon szegény. Ez azt jelenti, hogy annak a valószínűsége, hogy egy gyerek szegény családban nőljön fel, azonos azzal, hogy egy felnőtt munkanélküli szegény legyen! Az általános iskolás korúak körében a helyzet valamivel jobb, de közülük is minden harmadik szegénynek mondható - s ebben nem mutatkozik eltérés a vizsgált időszakban. Hasonló arányban szegények a középiskolás korúak is (12. táblázat). A rendszerváltást követően tehát a két leginkább veszélyeztetett korosztály, a legidősebbek és a legfiatalabbak közül az idősek relatív jövedelmi pozíciója lényegesen javult, míg a gyerekek bő harmada változatlanul nagyon rossz anyagi körülmények között nő fel.

A szegénységet befolyásoló tényezők egymás hatásait erősíthetik, vagy kiolthatják. A kicsi gyerekek nagyobb valószínűséggel lesznek szegények, mint az idősebbek, viszont a budapestieknek kisebb esélyük van a szegénységbe kerülésre. E két ellentétes hatás együttesen azt eredményezi, hogy a budapesti hét éven aluli gyerekek az átlagnak megfelelő mértékben sorolhatók a szegények közé 1992-ben. A hét évesnél idősebbek pedig fele akkora valószínűséggel válnak szegénnyé Budapesten, mint általában az országban. A dunántúli kisgyerekek körében már az átlag kétszerese a szegények előfordulási aránya - tehát tíz dunántúli kisgyerekből négy a legszegényebbek közé tartozott 1992-ben. A hét évesnél idősebbek pedig az átlagosnál kisebb mértékben képviseltetik magukat a Dunántúlon. Az alföldön élő pici gyerekek már komolyan veszélyeztetve vannak: majdnem minden második (45, 1%) 7 évesnél fiatalabb alföldi gyerek a legszegényebbek közé tartozott 1992-ben. Az itt élő iskolások ugyancsak felülreprezentáltak a szegények körében: bő negyedük (29,2%) szegény. S végül, de nem utolsó sorban, az északkeleti régióban élő gyerekek a legveszélyeztetettebbek. Tíz szabolcsi, hajdú-bihari vagy borsodi kisgyerek közül hat a legszegényebbek közé tartozott 1992-ben, s az északkeleti régióban élő iskoláskorúak 42,3%-a szegény volt (13. táblázat). Ezek az arányok még az északkeleti, tehát szegénységgel és munkanélküliséggel leginkább "fertőzött" területeken is kiemelkedőek.

13. táblázat - A legszegényebb 20 %-ba tartozók aránya régiónként és életkori kohorszonként 1992-1996

	Az alsó jövedelmi kvintilisbe tartozik, %
	1992	1996
Budapest
7 évnél fiatalabb	20,4	13,9
7-14 éves	11,8	7,6
14 évesnél idősebb	9,8	4,3
Dunántúl
7 évnél fiatalabb	39,8	33,5
7-14 éves	17,9	13,8
14 évesnél idősebb	13,1	14,9
Alföld
7 évnél fiatalabb	45,1	43,9
7-14 éves	29,2	46,9
14 évesnél idősebb	19,2	25,3
Északkelet
7 évnél fiatalabb	59,7	63,5
7-14 éves	42,3	55,0
14 évesnél idősebb	28,5	39,3

Az szegénység időbeli és térbeli változását együttesen vizsgálva, adataink szerint a szegény gyerekek aránya jelentősen csökkent Budapesten és a Dunántúlon 1992 és 1996 között. Ennek eredményeképpen az iskolás szegény gyerekek jelentősen alul vannak reprezentálva e területeken, sőt, Budapesten még a 7 évnél fiatalabb gyerekek körében is az átlagosnál lényegesen kevesebb szegény van. jelentősen nőtt a szegénység az alföldi iskolás korú gyerekek körében 1992 és 1996 között. Ennek eredményeként napjainkra már az Alföldön is minden második általános iskolás szegény. Az északkeleti régiókban pedig - ahol a szegénység, a munkanélküliség, és az inaktív háztartásfők aránya a legmagasabb - a 7 évnél fiatalabb gyerekek kétharmada (63,5%), az iskoláskorú gyerekeknek pedig bő fele (55,0%) szegény volt 1996-ban (13. táblázat).

A gyerekek szegénnyé válását befolyásolja a családi jövedelem, a család nagysága (és ezen belül a keresők és eltartottak aránya), valamint a szociálpolitikai intézkedések mértéke. A gyerekek családjában a családi jövedelem nem tér el jelentős mértékben az átlagostól - sőt, az iskolás korú gyerekek családja az átlagosnál valamivel nagyobb összegből gazdálkodik havonta (14. táblázat). Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az ő családjukban az átlagosnál több aktív kereső van, akiknek a jövedelme meghaladja az inaktívakét. A gyerekek családlétszáma ugyanakkor jóval nagyobb mint az átlag: az általános iskolás korúak 43%-a négy fős, harmada pedig ennél is nagyobb családban él (15. táblázat). A nagyobb család, illetve a gyerekek családjában az eltartottak nagyobb aránya magyarázza azt, hogy az egy főre jutó jövedelem a gyerekek családjában az átlagosnál alacsonyabb. A gyerekek családjának a létszámában, illetve a gyerekek családjának a havi összes jövedelmében az átlagoshoz képest adataink nem mutatnak lényeges eltérést 1992 és 1996 között. Mégis jelentős éves ingadozásokat mutatnak adataink a szegény gyerekek vonatkozásában a vizsgált időszakban: 1994-re, tehát a választások évére valamelyest csökkent a szegény gyerekek aránya, majd a Bokros-csomag évében ugrásszerűen megnőtt a szegénység a gyerekek körében, s a legkisebbek esetében ez a tendencia 1996-ra is folytatódott (16. táblázat). Ez az ingadozás a szociálpolitkai intézkedések hatását mutatja a gyerekek szegénységére.

14. táblázat - Átlagos havi családi jövedelem életkori kohorszonként, 1996

Életkori kohorsz	Havi családi jövedelem átlaga
7 évnél fiatalabb	56646
7-14 éves	61161
14 évesnél idősebb	5615

15. táblázat - A gyerekek családjának nagysága, 1996

	A család nagysága
Életkori kohorsz	1-2 fő	3 fő	4 fő	5 vagy több fő	Összesen
7 évnél fiatalabb	3,1	28,8	36,1	32,0	100,0
7-14 éves	3,1	18,5	43,5	34,9	100,0
14 évesnél idősebb	38,1	22,7	24,7	14,5	100,0

16. táblázat - A két legalsó jövedelmi decilisbe tartozók aránya kohorszonként 1992-1996 (A család egy főre jutó jövedelméből számított személyi jövedelmi decilisek alapján)

	Szegény %
Életkori kohorsz	1992	1993	1994	1995	1996
7 évnél fiatalabb	32,6	33,3	29,4	37,0	42,9
7-14 éves	33,7	29,7	29,4	33,1	32,7
14 évesnél idősebb	17,8	17,3	17,9	18,4	19,2

Nem állíthatjuk ugyanakkor, hogy a gyerekek körében kizárólag a szegénység nyert volna tért akár úgy, hogy a gyermeki (eltartotti) státusz önmagában valószínűsítené a szegénységet, akár pedig úgy, hogy - a közvélekedést idézve - inkább a szegény, hátrányos helyzetű családokban születne több gyerek. A rendszerváltást követően ugyanis valamelyest nőtt azoknak a gyerekeknek az aránya is, akik a népesség leginkább jómódú 10%-ába tartoznak. 1992-ben a kicsik 4,7%-a tartozott a magyar népesség leggazdagabb tíz százaléka közé, míg 1996-ban már 5,8%-uk. Az általános iskolásoknál a megfelelő arány 6,5%-ról 7,4%-ra növekedett négy év alatt (17. táblázat). Hasonlóan tehát általában a társadalomban zajló polarizálódási folyamathoz, a gyerekek között is nőttek a jövedelmi különbségek. Egyre többen váltak szegénnyé, de ugyanakkor valamivel több gyerek származik relatíve jómódú családból is.

17. táblázat - A legfelső jövedelmi decilisbe tartozók aránya kohorszonként 1992-1996 (A család egy főre jutó jövedelméből számított személyi jövedelmi decilisek alapján)

	Gazdag %
Életkori kohorsz	1992	1993	1994	1995	1996
7 évnél fiatalabb	4,7	4,2	3,6	5,1	5,8
7-14 éves	6,5	6,4	5,9	6,0	7,4
14 évesnél idősebb	11,0	11,0	11,1	9,9	10,7

Cigány gyerekek

A rendszerváltás negatív társadalmi hatásai talán leginkább a cigányokat érintették. Ők voltak azok, akik leghamarabb elvesztették az állásukat, ők azok, akik - részben alacsony iskolai végzettségük, szakképzetlenségük miatt - a legnehezebben találnak maguknak munkát. A cigányok többségének napjainkra a tartós munkanélküliségre kell berendezkedniük. A magyar Háztartás Panel vizsgálat adatai szerint a felnőtt cigány népesség egynegyede munkanélküli, további közel kétharmada pedig egyéb okból inaktív. A felnőtt cigány népességnek tehát csupán 17%-a dolgozik. Ez alig több, mint harmada a nem cigány felnőttek körében mutatkozó 48%-os aktív kereső státusszal. A cigány munkanélküliség - a teljes felnőtt népesség adatait elemezve - nyolcszorosa a nem cigányokénak, az inaktivitás pedig kétszerese. Mivel a cigányok körében a (nem munkanélküliségből eredő) inaktivitás lényegesen gyakoribb, mint a nem cigány felnőttek körében, a cigányok és nem cigányok körében tapasztalt "abszolut" munkanélküliségi arányszámok különbsége a munkanélküliségi ráta kiszámolásakor még erőteljesebben jelentkezik: a nem cigány lakosság körében a munkanélküliségi ráta 11,7%-os volt 1996-ban, míg a cigány munkanélküliségi ráta 57,9% -os volt!

(Cigány felnőttnek azt tekintettük, aki a kérdezőbiztos megítélése szerint cigány. Mivel egyéni kérdőívet csak a 16 éven felüli személyektől kérdeztek le, a gyerekek esetében nem rendelkeztünk ilyen információról. Feltételeztük azonban, hogy a gyerekek többsége saját családjában nő fel, ezért cigánynak tekintettük azt a gyereket, akinek a családjában a háztartásfő - a kérdezőbiztos megítélése szerint - cigány.)

Még nagyobb különbségeket találunk a cigány és nem cigány családok gazdasági aktivitásában a háztartásfők munkaerőpiaci státusza kapcsán. Tekintettel arra, hogy a háztartásfő a gazdasági aktivitás szerint van definiálva, a háztartásfők között lényegesen magasabb arányban kellene gazdaságilag aktív személyeket találnunk, mint a felnőtt népességen belül. Ez igaz is a nem cigány háztartásfőkre: közel kétharmaduk (60 %) aktív kereső, s csupán 3%-uk munkanélküli. A cigány háztartásfők körében viszont alig találunk több aktív keresőt, mint az összes felnőtt cigány körében. A cigány háztartásfőknek csupán 18%-a dolgozik - a cigányok 82%-ának a családjában tehát nincsen egyetlen aktív kereső családtag sem! A cigány háztartásfők kétharmada (63%) egyéb inaktív, 19%-a pedig munkanélküli. A nagy mértékű munkanélküliség és inaktivitás együttesen azt eredményezik, hogy a cigány háztartásfők körében alig valamivel alacsonyabb a munkanélküliségi ráta, mint a cigány felnőttek esetében. Míg tehát a felnőtt cigány népesség körében hétszer annyi munkanélküli van, mint a nem cigány népességben, addig a cigány lakosság háztartásfői közül tízszer annyian munkanélküliek, mint ahány munkanélküli van a nem cigány háztartásfők között (18. táblázat).

18. táblázat - A felnőtt cigány népesség és a cigány háztartásfők munkaerőpiaci státusza 1996

	Felnőtt népesség		Háztartásfők
	Cigány	Nem cigány	Cigány	Nem cigány
Foglalkoztatott	17	48	18	60
Munkanélküli	24	6	19	3
Egyéb inaktív	59	24	63	36
Összesen	100	100	100	100
Munkanélküliségi ráta	57,9	11,7	51,0	4,9

Az alacsony munkaerőpiaci aktivitás eredményeképpen a cigány háztartások havi összes jövedelme 1996-ban alig több, mint a fele (33 ezer forint az 58 ezer forinthoz képest) volt a nem cigány háztartásokénak. A családi jövedelmek szórása a cigány háztartásokban lényegesen kisebb, mint a nem cigányokéban, a cigány háztartások között tehát kisebb a jövedelmi egyenlőtlenség, "egyenlők a szegénységben" (19. táblázat). Ugyanakkor a cigány háztartások többségében lényegesen többen élnek, mint a nem cigányokéban: fele annyi az egy-két fős háztartások aránya (17% a 33%-hoz képest), közel kétszer annyi az 5 fős, és ötször annyi az öt fősnél is nagyobb háztartások aránya körükben, mint a nem cigány háztartásokban. Végeredményben, a cigányok egynegyede hat fős, vagy ennél is nagyobb családban él, míg a nem cigányoknak csupán 5%-a él nagy családban (20. táblázat). mindezek együtt azt eredményezik, hogy a cigányok egy főre jutó átlagos jövedelme nem éri el a nm cigányok egy főre jutó jövedelmének a felét sem: míg a nem cigány családokban az egy főre jut jövedelem átlagosan 19 ezer forint, addig a cigány családokban csupán 800 Ft.

19. táblázat - A cigány és nem cigány népesség háztartásának átlagos havi jövedelme 1996-ban

	A háztartás havi átlagos jövedelme	Szórás
Cigány	33288	19258
Nemcigány	5834ö	45719

20. táblázat - A cigány és nem cigány népesség háztartáslétszáma, 1996

A háztartás létszáma	Cigány	Nem cigány
1 fő	3,4	11,5
2 fő	14,3	22,0
3 fő	24,8	21,8
4 fő	16,0	28,9
5 fő	17,2	10,7
6 fő	5,3	4,0
7 vagy több fő	19,0	1,0
Összesen	100,0	100,0

A cigány családokban az átlagosnál lényegesen több gyerek születik. Ennek eredményeképpen a fiatalabb népességen belül egyre nagyobb és nagyobb a cigányok aránya. Adataink szerint Magyarországon minden tizedik hét évnél fiatalabb gyerek cigány, az általános iskolás korúak 7%-a cigány, míg az idősebbek körében a cigányok aránya csupán 3%. A cigány népesség területileg erőteljesen koncentrálódott az északkeleti régióba. Az itt élő hét évnél fiatalabb gyerekek 17%-a, az iskoláskorúaknak pedig 8%-a cigány. Ugyancsak az átlagosnál több cigány található az Alföldön: itt valamivel több, mint minden tizedik gyerek cigány származású. Ennél lényegesen kevesebb cigány él a Dunántúlon és Budapesten.

Mindezek együttesen azt eredményezik, hogy a cigányok elképesztően nagy rétege nagyon szegény. Az összes cigány kétharmada a népesség legkisebb jövedelmű 20%-ába tartozik. Mivel a kisgyerekek általában nagyobb valószínűséggel lesznek szegények, mint az idősebbek, nem lepődünk meg azon az eredményen, hogy a hét éven aluli cigány gyerekek 83,6%-a, az iskoláskorú cigány gyerekeknek pedig közel háromnegyede (70%-a) a legszegényebbek közé tartozik (22. táblázat).

21. táblázat - A cigányok aránya régiónként és életkori kohorszonként 1996-ban

	Cigány
Budapest
7 évnél fiatalabb	6,2
7-14 éves	3,8
14 évesnél idősebb	1,1
Dunántúl
7 évnél fiatalabb	4,2
7-14 éves	4,9
14 évesnél idősebb	1,5
Alföld
7 évnél fiatalabb	12,5
7-14 éves	11,4
14 évesnél idősebb	4,2
Északkelet
7 évnél fiatalabb	17,2
7-14 éves	7,9
14 évesnél idősebb	4,8
Együtt
7 évnél fiatalabb	10,6
7-14 éves	7,3
14 évesnél idősebb	3,0

22. táblázat - A cigányok közül a legszegényebb húsz %-ba tartozók aránya életkori kohorszonként ,1996-ban

	Az alsó jövedelmi kvintilisbe tartozó cigányok, %
7 évnél fiatalabb	83,6
7-14 éves	70,0
14 évesnél idősebb	64,1
Együtt	68,4

Deviancia a fiatalok körében

Bűnözés

Habár a bűnözés, és ezen belül is a gyermekkorú és fiatalkorú bűnelkövetők számáról minden évben megjelennek a rendőrségi statisztikák, ezeket az adatokat véleményünk szerint csak megközelítő, informáló jellegűnek szabad tekintenünk. A rendőrségi statisztikák ugyanis csak azokról az esetekről tudnak számot adni, amelyeket bejelentettek, és amelynek a tetteseit felderítették. A legtöbb olyan tipikus gyerek-bűnről, mint a biciklilopás, kisebb áruházi lopás, stb. a rendőrség nem szerez tudomást - ha a gyereket elfogják, esetleg egy-két pofon után visszaveszik a lopott holmit, és futni hagyják. Általában akkor sem tesz feljelentést a károsult, ha nem találja meg a tettest. A rendőrségre háruló "nagy" esetek mellett eleve reménytelennek érzi a nyomozást, elfecsérelt időnek, energiának tartja a feljelentés procedúráját. Akkor tehát, amikor a fiatalkorúak bűnözési statisztikáit elemezzük, mindvégig tudatában kell lennünk annak, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa - és könnyen lehetséges, hogy a jéghegy víz alatti része - gyorsabban dagad, mint amilyen mértékben a csúcs kiemelkedik a vízből.

A rendszerváltást közvetlenül követő évben a gyermek-, és fiatalkorúak által elkövetett - és felderített - bűncselekmények száma ugrásszerűen megnövekedett, majd adataink szerint 1991 óta körülbelül ugyanolyan szinten maradt. Míg 1987-ben 3302 gyermekkorú - tehát 14 éven aluli - bűnelkövetőt regisztráltak, addig 1990-ben már 3762, 1991-ben 4240, 1992-ben pedig 4488 gyermekkorú bűnelkövetőt tartott nyilván a rendőrség. Azóta a gyermekkorú bűnelkövetők száma 4100 körül van. A fiatalkorú bűnözők esetében az adatok hasonló tendenciát mutatnak: 1987-ben összesen 9887 fiatalkorú bűnözőről ad számot a statisztika, 1990-ben már 12848-ról volt tudomásunk, napjainkban pedig 14 000 körüli a számuk (23. táblázat). A fiatalkorúak döntő többsége (80%-a) vagyon elleni bűncselekményt követ el, szemben az idősebbekkel, akik közül minden második került rendőrkézre lopás, rablás vagy betörés miatt. A fiatalkori lopások hátterében véleményünk szerint gyakran a reménytelen anyagi helyzetet - a tartós szegénységben élést -, valamint a munka nélkül csellengő fiatalok "pillanatnyi jó ötletét" is indítékként hozhatjuk fel. A fiatalkorú bűnözők ugyanis éppen a munkanélküliség, a feleslegesség és a szegénység által legjobban sújtott rétegekből kerülnek ki: 6%-uk teljesen írástudatlan, további egynegyedük nem fejezte be az általános iskolát (TÁRKI 1997).

23. táblázat - A fiatalkorú bűnelkövetők számának alakulása 1987 - 1994

	Fiatalkorú bűnözők száma	Ebből:
		Vagyonelleni	Erőszakos és garázda	Személy elleni
1987	9887	n.a.	n.a.	n.a.
1990	12848	9955	2062	849
1991	14307	11572	2157	761
1992	15476	12219	2582	884
1993	15005	11618	2672	854
1994	14479	10980	2757	910

(Forrás: TÁRKI 1996)

Alkoholizmus

A rendszerváltást követő időszakban Magyarországon valamelyest csökkent az alkoholfogyasztás. Ugyanakkor új alkoholfogyasztó rétegek jelentek meg, illetve erősödtek meg: a nők és a fiatalok. A fiatalok egyre korábbi időpontban kezdenek inni, és - ellentétben az országos trenddel, ami a tömény szesz visszaszorulását, és a sör egyre kedveltebbé válását mutatja - a fiatalok körében a tömény szesz különösen nagy népszerűségnek örvend. Ennek eredményeképpen nem csupán az ittasan elkövetett bűncselekmények, de - meglepő módon - az alkoholos májzsugorban elhunytak száma is riasztó mértékben megnövekedett. A fiatalkorú bűnözők 15-20 %-a alkohol hatása alatt követte el a bűncselekményt (Elekes-Paksi 1997), a 35 év alattiak májzsugoros halálozása - amely viszonylag ritka volt korábban, hiszen hosszabb idő kell ahhoz, hogy az alkohol kifejtse romboló hatását a szervezetben - a férfiak körében harmincszorosára, a nők körében pedig tízszeresére növekedett (24. táblázat). Egy 1992-es, a budapesti középiskolákban végzett felmérés (Elekes-Paksi 1994) szerint a 17 éves középiskolások közel fele (48,2%-a) hétvégi ivónak volt tekinthető, azaz felmérést megelőző hónapban 1-5 alkalommal ivott alkoholt, 8%-uk ennél gyakrabban, de nem mindannapos rendszerességgel ivott, míg 1%-uk gyakorlatilag minden nap fogyasztott alkoholt. 1995-ben hasonló kérdéseket tettek fel magyarországi középiskolásoknak (Elekes-Paksi 1996) . Ezek az adatok az 1992-esnél lényegesen nagyobb arányban jeleztek olyan fiatalokat, akik komolyan isznak: a megkérdezett 16 éves középiskolások 27,7%-a a kérdezés előtti hónapban több, mint 20 alkalommal fogyasztott alkoholt. Sajnos, a rendelkezésre álló adatok alapján nem tudjuk megmondani, hogy a napi rendszerességgel ivó középiskolások arányának nagymértékű növekedése 1992 és 1995 között abból adódik-e, hogy a fiatalok körében ténylegesen ilyen mértékben megnőtt volna a nagyivók aránya, vagy pedig a regionális különbségek, és az 1992-es felvétel mérési hibájából (a felvétel nem volt reprezentatív a magyar 17 évesekre) adódik. Véleményünk szerint mindkettő hatás együttesen eredményezte az adatok különbözőségét.

24. táblázat - A 35 éven aluliak májzsugoros halálozási rátája, 1960 - 1994

	Férfiak	Nők
1960	1,0	1,2
1975	3,4	1,3
1990	24,6	8,9
1994	33,5	11,8

(Forrás: Elekes-Paksi 1977)

Az alkoholfogyasztás gyakoribbá válásával, és a napi nagyivók számának szaporodásával egyidőben megnőtt azoknak a fiataloknak az aránya, akik problematikusnak látják az alkoholfogyasztást. 1992-ben a megkérdezett középiskolások közül csupán minden negyedik ítélte úgy, hogy az, ha valaki naponta megiszik egy-két italt, veszélyes az egyénre, míg három évvel később már a fiatalok kétharmada tartotta veszélyesnek a napi egy-két ital elfogyasztását. A hétvégi nagyivást - hetente egyszer 4-5 ital elfogyasztását - még veszélyesebbnek ítélik meg a fiatalok, mint a napi gyakoriságú, de kisebb mértékű ivást, s ez a vélemény is erősödő tendenciát mutat: 1992-ben a megkérdezett 17 évesek kétharmada tartotta veszélyesnek a hétvégi nagyivást, míg három évvel később már 83%-uk nyilatkozott hasonlóképpen (25. táblázat). Úgy tűnik, hogy az alkohol megítélésében - és fogyasztásában - a fiatalok polarizálódtak, szinte két táborra váltak napjainkra: egyre többen isznak nagy rendszerességgel, és ezzel egyidőben - mintegy látván az alkohol okozta problémákat - egyre többen ítélik meg negatívan az alkoholt mértéktelenül, vagy rendszeresen fogyasztókat.

25. táblázat - Az alkoholfogyasztást veszélyesnek ítélő 16-17 évesek aránya 1992-1994

Veszélyesnek tartja...	1992	1995
Hetente egyszer legalább 5 ital elfogyasztását.	65,2	83,6
Napi egy-két ital elfogyasztását	24,1	67,5

(Forrás: Elekes- Paksi 1997)

Drog

A fiatalok drogfogyasztásával kapcsolatban még nehezebb megbízható statisztikákhoz jutni, mint a fiatalkorú bűnözők esetében. Csupán 1995 óta rendelkezünk a kábítószer-függőkről viszonylag megbízható statisztikával. E szerint 1995 decemberében kevesebb, mint 2000 35 év alatti nyilvántartott drogfüggő volt Magyarországon - 1389 férfi és 534 nő. Az idősebb korosztályban a drog elterjedtsége sokkal ritkább: csupán 1300 35 évnél idősebb drogfüggőt regisztráltak 1995-ben. Az idősebbek döntő többségére a korábban legálisan beszerezhető drogok (nyugtatók, illetve nyugtató és alkohol együttes fogyasztása) volt a jellemző, míg a kemény drogosok elsöprő többsége a 35 éven aluli korosztályból kerül ki (Elekes-Paksi 1997).

Ezekre az adatokra talán még a bűnözésnél is jobban jellemző az, hogy csupán a jéghegy csúcsát mutatják: a statisztikákban csak azok kerülnek be, akiket vagy az orvosok, vagy pedig a rendőrség regisztrál.

Önbevalláson alapuló survey-vizsgálatok tanúsága szerint már a drog fogyasztás - legalább a kipróbálás szintjén - már a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban egyre szélesebb rétegek körében terjedt el. 1990-ben a teljes felnőtt népesség 5,5%-a próbált már ki valamilyen visszaélésre alkalmas szert. Az altatókkal, nyugatókkal való visszaélés minden korosztálynban egyenletes gyakorisággal fordult elő, míg a "klasszikus" drogok és a szipuzás kizárólag a harminc év alatti korosztályra volt jellemző (Elekes-Paksi 1993). A kábítószer tehát (most még) kimondottan a fiatalok problémájának tűnik.

A hetvenes-nyolcvanas években a fiatalok körében leginkább a szipuzás, az oldószerek gőzének belélegzése volt a kábítószerezés leginkább elterjedt formája. Magyarország zárt ország volt, nehezebben lehetett hozzájutni a kemény drogokhoz, és a fiataloknak pénzük sem volt ezek megvásárlására. A kilencvenes években a fiatalok körében egyre elterjedtebbé váltak a klasszikus drogok, miközben a szipuzás szokása jelentően visszaszorult. Úgy túnik, a felnőttek társadalma, és a rendőrség későn vette észre, hogy a határok megnyitásával, a maffia megjelenésével a kábítószer Magyarországon is súlyos problémává vált a fiatalok körében. A kilencvenes évek elején a középiskolások harmada-negyede ítélte meg úgy, hogy Magyarországon könnyű hozzájutni a klasszikus drogokhoz. Marihuánához, LSD-hez, amfetamin-származékokhoz többen, heroinhoz kevesebben tudtak volna ebben az időben hozzájutni (Elekes-Paksi 1994). A kemény drogok megjelenése után pár évvel a felnőttek észlelték a problémát, és igyekeztek megszigorítani a kábítószerhez való hozzájutást. Ennek eredményét tükrözi Elekes és Paksi 1995-os vizsgálata (Elekes-Paksi 1996), amely szerint 1995-ben a középiskolásoknak csupán 5%-a értékelte úgy, hogy Magyarországon könnyű az olyan drogokhoz hozzájutni, mint az amfetamin, LSD, heroin, kokain, vagy extasy.

Korábbi (nem reprezentatív) középiskolás vizsgálatok eredményeivel összehasonlítva, az adatok azt mutatják, hogy a rendszerváltást követően kétszeresére nőtt a kábítószert kipróbáló tizenévesek aránya, s a kábítószer fajtájában is jelentős eltérés következett be a nyugtatók és oldószerek gőzeitől a klasszikus drogok felé. Elekesék két középiskolás-vizsgálata (Elekes és Paksi 1994, 1996) szerint mind 1992-ben, mind pedig 1995-ben a középiskolások kb. 10%-a próbált ki már életében valamilyen drogot, s további 10-15%-uk próbálkozott valamilyen nyugatót, altató nem orvosi javaslatra történt szedésével. 1992 és 1995 között tehát ezen adatok szerint nem nőtt lényegesen a kábítószerrel próbálkozók aránya a fiatalok körében. Lényeges eltérés mutatkozik viszont a kábítószert kipróbálók társadalmi helyzetében. A tiltott drogok fogyasztása leginkább a két szélső társadalmi hátterű - nagyon alacsony, és nagyon magas társadalmi státuszú családbl származó - tizenévesek körében terjedt el. A gyerekek iskolai teljesítménye és a drogfogyasztás között is hasonló összefüggéseket tapasztaltak: az átlagosnál lényegesen rosszabb, vagy lényegesen jobb tanulmányi eredményű diákok körében vannak a drogfogyasztó diákok felülreprezentálva. A középiskolások drogfogyasztása nem korlátozódik bizonyos, a droggal "jobban fertőzött" területekre, az egész országban alapvető problémát jelent.

Irodalom

Andorka, R. - Spéder, Zs. 1997. Szegénység. In: Sík, E. - Tóth, I.Gy. (szerk.) 1997. Az ajtók záródnak? Budapest, BKE-TÁRKI. 31 - 54. old.
Elekes Zs. - Paksi B. 1997. Alkohol- és drogfogyasztás a fiatalok körében. In: Társadalom és Gazdaság, 19:2 , 182-205. old.
Elekes, Zs. - Paksi, B. 1993. Magyarországi droghelyzet a kutatások tükrében. Országos Alkohológiai Intézet.
Elekes, Zs. - Paksi, B. 1994. Adalékok a magyarországi drogfogyasztás alakulásához. In: Devianciák Magyarországon. Közélet kiadó, Budapest.
Elekes, Zs. - Paksi, B. 1996. A magyarországi középiskolások alkohol-, és drogfogyasztása. Népjóléti Minisztérium.
Kolosi, T. - Bedekovics, I. - Sik. E. 1997. Munkaerőpiac és jövedelmek. In: Sík, E. - Tóth, I.Gy. (szerk.) 1997. Az ajtók záródnak? Budapest, BKE-TÁRKI. 8 - 20. old.
Kolosi, T. - Róbert, P. 1992. A rendszerváltás társadalmi hatásai. In: Andorka, R. - Kolosi, T. - Vukovich, Gy. (szerk.): Társadalmi riport 1992. Budapest, TÁRKI, 37-74. old.
KSH 1993. Munkaügyi adattár. Foglalkoztatottság és kereseti arányok 1991-1993. Központi statisztikai Hivatal, Budapest.
Nagy, Gy. - Sik, E. 1997. Munkanélküliség. In: Sík, E. - Tóth, I.Gy. (szerk.) 1997. Az ajtók záródnak? Budapest, BKE-TÁRKI. 21 - 30. old.
Sík, E. - Tóth, I.Gy. (szerk.) 1997. Az ajtók záródnak? Budapest, BKE-TÁRKI
TÁRKI 1996: Kiegészítő számítások a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvényjavaslathoz. Budapest, TÁRKI 1996.
Tóth, I. J. 1995. A felső tízezer jövedelmi szerkezete és adómegoszlása 1994-ben. TÁRKI, Budapest.