Javaslat a cigány gyermekek és fiatalok oktatásának ügyében

Sj-ávény dă gînd în iskulyé
So kamasas andej shkola

Intézmények, szervezetek, szakemberek, valamint a kérdés iránt érzékeny magánemberek nagy várakozással tekintenek az elé, hogy a kormány ez évben áttekinti a cigánysággal kapcsolatos intézkedéseit.

Ma, amikor a romák ügye veszélyes mértékben átpolitizálódott, célravezető, ha józan szakmai megközelítések mutatnak rá a gondok enyhítésének módjaira. Kérjük a kormánytól, hogy kezdjen érdemi egyeztetést azokkal a szakemberekkel, akik az elmúlt évtizedben eredményekkel mérhető munkát végeztek egy olyan területen, ahol az országos összkép kudarcokkal teljes.

A működő eredményes programokat egy országos cselekvési programba szükséges integrálni, hogy hatékony munka kezdődhessen ott is, ahol még nincsenek sikerek. Segíteni szeretnénk egy olyan cselekvési program összeállításában, ahol az állami ráfordítások hatékonysága fölött mérhető kritériumrendszer őrködik. Az általunk megfogalmazott javaslatok elsősorban a szociális szféra, az egyházi és civil kezdeményezések, valamint az állami oktatásügy, ifjúságpolitika, kisebbségpolitika között tesznek szükségessé egyeztetéseket.

A rendszerváltás évtizede számos olyan példaszerű oktatási intézményt, pedagógiai megoldást hozott létre, amelyre joggal büszke az ország, hiszen általuk valós eredményeket mutathatunk föl. Számos cigány közösség, család és egyén jelentős áldozatokat vállalva, sikerrel hódította meg a közép- és felsőfokú oktatási intézményeket. Sajnos, ma még ők a kivételek. A törekvéseiket sikerrel segítő programok is elszigetelt kezdeményezések: nem illeszkednek egységes állami stratégiába.

Elérkezett az ideje, hogy az eredményes próbálkozások rendszerbe foglalásával végre átfogó stratégiát működtessen az oktatásirányítás, az ifjúsági politika, valamint a szociális és családügy. Az óvodától az egyetemig számos intézkedés szükséges ahhoz, hogy az oktatási rendszer ne zsákutcája, hanem kitörési pontja legyen a cigány családoknak. Ma már bátran szembenézhetünk azzal a nemzeti problémával, hogy míg a hazai fiatalság teljes korosztályának 70%-a érettségihez jut, addig a cigány fiatalok 90%-ának ugyanez a végzettség elérhetetlen álom.

A kialakítandó stratégiának jól körülhatárolható állami intézkedések megfogalmazására kell irányulnia. Az egyes teendők, különálló államigazgatási feladatok, feladatkörök megjelölése érdekében tételesen meg kell határozni:

Az egyes intézkedések célcsoportjait

• A nemzetiségi oktatásra és nevelésre igényt tartók körét
• Az interkulturális oktatás és nevelés célcsoportját
• A szociokulturális másság problémáival küzdők körét
• A fenti rétegek meghatározásához szükséges kritériumokat

A képzettségi szinteket, amelyek tömeges elérése közvetlen cél

• Az egyes intézmények által elvégzett munka eredményének méréséhez szükséges, országosan egységes kritériumokat

A végrehajtás eszközeit

• A rövid távú finanszírozási környezet helyett hosszú távú működési feltételek kidolgozását
• Az egyedi intézmények finanszírozása helyett a feladatok finanszírozásának kidolgozását
• A bevált szakmai eszközök közkinccsé tételének módját
• Az eredménytelen ráfordítások átformálását

Az egyes intézkedések célcsoportjai

A szociológiai módszertan kellő szigorral történő alkalmazásának segítségével nagy biztonsággal meg lehet húzni annak a néhány 100 000 főt kitevő társadalmi körnek a határait, amely ma szinte teljes egészében kiszorul a piacképes továbbtanulásból. Ez az a réteg, amelynek tervszerű társadalmi segítségre van szüksége ahhoz, hogy ne termelődjön újra a nyomor és a kilátástalanság spirálja. A cigány lakosság jelentékeny része idetartozik, ám e társadalmi csoport nem kizárólag cigányokból áll. E réteg fiatal korosztálya ma nem kapja meg azt az állami gondoskodást, amelyet a szerencsésebb helyzetű ifjúság fejkvóták formájában élvezhet a közép- és felsőoktatásban.

Ha valaki cigány nemzetiségű, nem okvetlenül tartozik a fent leírt csoporthoz. A teendők meghatározásához ezért két különböző definíció (egy nemzetiségi és egy szociális) önálló alkalmazása szükséges. A két meghatározás nyomán kirajzolódó két embercsoport a személyeket és a családokat tekintve ugyan jórészt egybeesik, ám a feladatok a két területen nagyon is különböznek.

A két definíció által megjelölt két problémakör tehát önálló kezelést igényel akkor is, ha alkalmasint ugyanazon családokról van szó. A kétféle feladat államigazgatási kezelését külön kell választani. Az oktatásirányítás rendszerében ma még sajnálatos módon összekeveredik a szociális és a nemzetiségi szempontrendszer. A "cigány felzárkóztató oktatás" például mint finanszírozási kategória ezért sértő. E kifejezés azt tételezi fel, hogy egy-egy adott diák esetében mélyen rejlő, lényegi összefüggés áll fenn a nemzetiségi csoporthoz való tartozás és a felzárkóztatásra való rászorultság között.

A nemzetiségi oktatásnak a nemzetiségi kultúra, az anyanyelv ápolása, a nemzetiségek kulturált együttélésének megalapozása lehet a kizárólagos feladata.

Az oktatási törvény vonatkozó (48. § (1) b) utolsó és utolsó előtti) bekezdésének teljesüléséhez hiányzik a mérhető, korszerű követelményrendszer és tananyag. Ennek következtében az egyes óvodák és általános iskolák munkája ma nem összevethető ezen a területen. A nemzetiségi és felzárkóztatási szempontok keveredése azt is lehetetlenné teszi ma, hogy pontos képet alkossunk: mely családok igénylik a cigány nemzetiségi kultúra és nyelv iskolai oktatását.

A Dél-Dunántúlon kialakult intézményrendszer tapasztalatai arról győznek meg bennünket, hogy egy-egy régió közoktatási rendszerében csak akkor fog megjelenni komolyan vehető szintű cigány nemzetiségi oktatás, ha léteznek módszertani központok (nemzetiségi középiskolák, középiskolai kollégiumok, felsőoktatási tanszékek, szakkollégiumok), amelyek kisugárzó hatása megteremti a családokban az igényt és a szakmában az igényességet.

Sürgős döntéseket igényel a nemzetiségi oktatásra hivatkozó, szegregált oktatási modellek ügye. A cigányság körében oly erős az etnikai elkülönítés felszámolásának igénye, hogy az oktatásirányítás nem késlekedhet tovább az intézményes lépésekkel.

A nemzetiségi és etnikai oktatásnak az előző kormányzati ciklusban született irányelveit ehhez át kell alakítani, mivel az elkülönítést megvalósító iskoláknak ez a dokumentum a legfőbb hivatkozási alapjuk. Az irányelv szövegében sorakozó problematikus megközelítések korrigálásában jelen javaslat megfogalmazói szeretnének segítséget nyújtani az Oktatási Minisztériumnak.

A magyar iskolákban egyre égetőbb kérdés, hogy a cigány és nem cigány tanulók találkozzanak-e egymás értékeivel. A nemzetközi szakirodalomban interkulturális oktatásnak hívják, amikor a különböző etnikumhoz tartozó diákok egymás kulturális értékeit közösen tanulják. Az ezt előíró oktatási törvényi rendelkezés¹ világosan meghatározza a célcsoportot: azon iskolák nem cigány diákjainak összességéről van szó, akiknek a településén élnek cigányok. Ezen előírás a hazai óvodákban és általános iskolákban igen egyenetlenül, középfokon pedig egyáltalán nem teljesül.

Az interkulturális oktatásról a 32/1997. (XI. 5.) MKM-rendelet szól, a nemzetközi gyakorlattól és az oktatási törvénytől egészen eltérő hangon. E rendelet sajátos fenntartásokkal tekint az interkulturális oktatásra, s nem úgy, mint a nemzetiségi oktatás természetes és szükséges kiegészítőjére ("6. Az interkulturális oktatás akkor szervezhető meg, ha ez nem akadályozza a kisebbségi oktatást"). A rendelet szövege szerint nem cél, hogy minél több nem cigány diák tanuljon a cigányság értékeiről ("5. A ... foglalkozásokon a kisebbségi oktatásban részt vevők aránya nem lehet alacsonyabb, mint a kisebbségi oktatásban részt nem vevők aránya"). A finanszírozás hiánya folytán pedig az interkulturális rendelkezés egész egyszerűen írott malaszt marad.

A szociális problémák, amelyek az iskolai sikeresség tömeges akadályát képezik, szociális, szociokulturális és szociálpedagógiai jellegű kezelésre várnak. A nemzetiségi eszközrendszer erre nem való.

E területen három tárca szoros együttműködése lenne indokolt. Az óvodás korosztály körében az óvodába kerülés előtt tornyosuló akadályok legyőzésében van szükség a Szociális és Családügyi Minisztérium szerepvállalására. Az általános iskolás korosztályban jelentkező szociálpedagógiai feladatok mindenekelőtt az Oktatási Minisztériumot terhelik. A tizennégy-huszonnégy év közötti korosztály esetében viszont a Családügyi Minisztérium és az Ifjúsági és Sport Minisztérium aktív közreműködésére volna szükség ahhoz, hogy e csoport az Oktatási Minisztérium látókörében egyáltalán megjelenjen.

A szóban forgó társadalmi réteg sok tekintetben különbözik mindazon rétegektől is, amelyek ma a szociális ellátás látókörébe esnek. Itt nem veszélyeztetett gyermekekről, nem széteső családokról van szó elsősorban, tehát nem tipikus gyermekvédelmi esetekről. Nem az otthoni környezet veszélyezteti e gyermekeket, hanem az iskolarendszer kegyetlen szelekciós mechanizmusa.

Többnyire jól működő, teljesen normális, ám igen szegény sorsú családok azok, amelyeknek gyermekeit a magyar iskolarendszer képtelen integrálni. Mindenekelőtt az a szociokulturális távolság igényel szociálpedagógiai kezelést, amelyet e családoktól tart az iskolarendszer. A szülők végzettsége, a települési hátrány, a tartós munkanélküliség, az egészségi állapot s a tanulmányi, társadalmi pozíciók egyéb jól mérhető tényezői rajzolják körül ezt a csoportot. Olyan szociális problémák ezek, amelyek kezelésében az anyagi segítség mellett mindenekelőtt a társadalmi rétegeket elválasztó rendies korlátok, kommunikációs gátak lebontásának van szerepe.

A réteget körülíró, fent fölsorolt szociális kritériumok folytonos mérése az intézkedések alapfeltétele. E nélkül célt téveszt a legjobb kormányzati szándék is, amint erre az elmúlt évtizedben sajnos számos példa adódott, és adódik ma is. Koncepciózus megközelítéssel azonban két évtized alatt minimalizálni lehet azt a néhány százezer főre kiterjedő roma népnyomort, amely ma jogosan nyugtalanítja nyugati partnereinket.

Az oktatásirányítás fejlesztési politikájának kialakításakor ennek a szociológiai kritériumokkal behatárolható lakosságcsoportnak az elérésére kell összpontosítani az erőfeszítéseket. A fejlesztési programokhoz való hozzáférés feltételéül kell szabni, hogy az adott intézmény, program milyen arányban keresi és találja meg az oktatási rendszer peremére szorult réteget.

Sajnos az oktatásirányítás jelenlegi eszköztárából még hiányoznak az itt elvégzendő feladatok finanszírozásához szükséges mérési kritériumok és normatívák. A célcsoport és az adekvát feladatok meghatározása helyett jelenleg az egyes intézmények finanszírozása történik, jórészt rövid távú pályázati forrásokból és igen egyenetlen módon. Ennek következtében az ország legérintettebb északkeleti negyedében még ki sem rajzolódott az az ellátórendszer, amely szembenézhetne az iskolázatlanság újratermelődésének tendenciáival.

Képzettségi szintek, amelyek tömeges elérése közvetlen cél

Véleményünk szerint az állami erőfeszítéseknek a korszerű képzettség tömeges elérésére kell irányulnia. Az érettségi, a felsőfokú szakképzettség, a számítógép, a nyugati nyelv ma már nem lehet a tehetséges kevesek kiváltsága, hiszen a munkaerőpiacon ezek hovatovább minimumfeltételek. Olyan irányban kell változtatni az oktatásfejlesztési politikát, hogy mérni lehessen az egyes intézmények eredményeit ebben a tekintetben.

Sajnos, ma erőteljesen érvényesül az a szemlélet, amely cigány fiatalok esetében a reális célt mindössze az általános iskola elvégzésében és bizonyos piacképtelen szakképesítések megszerzésében jelöli meg. E nézet szorosan kötődik olyan oktatási-nevelési intézményekhez, amelyek a társadalmi változások következtében elvesztették eredeti piacaikat. Bármilyen fájdalmas is ezen intézmények számára, mégis ki kell mondani: a megoldás nem az idejétmúlt képzési formák fenntartása a kiszolgáltatott rétegek kárára, hanem a diákság átirányítása az érettségit, nyelvismeretet, számítástechnikai jártasságot adó képzések felé. Az oktatásirányítás elmúlt évtizedében még egyáltalán nem ismerhető fel ennek a problémának az értelmezése. A roma fiatalok jövőjét pedig ma döntően a fent jelzett pedagógiai zsákutca határozza meg.

A kiutat az óvodától az egyetemig a pedagógiai célkitűzések, módszerek, szervezeti megoldások teljes felfrissítése, átfogalmazása nyithatja meg. Ne legyenek illúzióink: a frissítés elodázása komoly erőknek áll az érdekében. Közép- és Kelet-Európában évszázados strukturális kényszerek jelölik ki a cigányság helyét a falu végén. Ezek a társadalmi tények az iskolákban éppúgy megjelennek, mint a társadalom bármely szeletében. Elmozdulás csak akkor várható, ha a pedagógusok a változtatásban válnak közvetlenül érdekeltté.

Felfogásunk szerint minden olyan óvodának, iskolának, kollégiumnak, kiegészítő programnak, amely állami pénzt vesz igénybe cigány gyermekek, fiatalok "felzárkóztatása" címén, világosan definiált és egységesen mérhető célokkal kell rendelkeznie a gyermekek iskolai és továbbtanulási sikerességének növelésében.

A végrehajtás eszközei

Nyilvánvaló, hogy a tovább tanuló cigány fiatalok előtt álló óriási mobilitási lépés megtételéhez a szokványos eszközök nem elégségesek. Az Oktatási Minisztérium által (főként nem cigány fiatalok számára) indított országos tehetséggondozási program hasonló mobilitási lépés megtételéhez hagyományos pedagógiai eszköztárat, két és félszeres fejkvóta-ráfordítást, valamint havi ösztöndíjat vesz számításba.

Azok a programok, intézmények, amelyek kifejezetten a cigány fiatalok közép- és felsőfokú továbbtanulásához rendelnek mérhető módon hatékony pedagógiai eszközöket, szinte kivétel nélkül a civil társadalom kezdeményezései. Az állami oktatásirányítás olykor egyedileg befogadja, olykor pedig távolságtartóan figyeli őket. Az állami oktatási rendszerbe alig szivárognak át az így kiérlelt korszerű módszerek, eszközök.

A kezdeményezések finanszírozásában ma egyeduralkodó pályázati rendszer a rövid távú gondolkodást erősíti, és kizárja a munka eredményességének egységes mérését. A Phare-programok megjelenése egyelőre az anyagi feltételeken javít, a rendszer egyenetlen jellegén nem változtat. A kiszámítható állami fejlesztési politika mindmáig várat magára. Ez a hiány folytonos létbizonytalanságban tartja a legértékesebb kezdeményezéseket, és kilátástalanná teszi, hogy egyes, igazán rászoruló térségekben átfogó problémakezelés induljon el.

Az állami finanszírozás e területen minden esetben az egyedi intézményre, legfeljebb a modellre irányul, s csak a legritkább esetben az elvégzett feladatra vagy az eredményességre. Ma már azonban a civil kezdeményezések nyomán kialakult különböző modellek - melyek egymással összevethető feladatokat oldanak meg - jó lehetőségeket nyújtanak a területen megoldandó egyes feladatok egységárának kiszámítására. Ma már könnyedén át lehetne térni a feladatfinanszírozásra. A rendszer ilyen irányú változtatása e pillanatban minimális többletköltséggel járna, középtávon pedig megnyitná a lehetőséget a szükséges ellátórendszer kiépülésére az ország keleti felében.

Ilyen körülmények között a roma fiatalok iskolai, továbbtanulási és elhelyezkedési sikerességének gondjaira adott módszertani válaszok aránytalanul nagy része ma a magán, egyházi, alapítványi és közalapítványi szférában lelhető fel. Kézenfekvő volna e tapasztalatok, szakemberek, modellek integrálása az állam fejlesztési politikájába. A tapasztalatok állami feldolgozására azonban egyelőre nem mutatnak jelek. E szakmai aprómunka hiányában ma a legpozitívabb kormányzati szándékok sem hoznak érzékelhető eredményt.

Szomorú példát nyújt e hiányra a családok támogatására irányuló korszerű kormányzati elképzelések sorsa. A családot középpontba állító, negyedik éve érvényben levő kormányzati koncepció a cigánysággal kapcsolatos oktatási lépések területén elakadt. Nem indult meg az oktatásirányítás érdemi párbeszéde az egyházakkal és a cigány családokra építő, e vonatkozásban eredményeket felmutató intézményi modellekkel azon koncepciók átdolgozása érdekében, amelyet a családellenes, szovjet típusú intézmények hagytak ránk. Ma is legitim állami fejlesztési modell az a felfogás, mely a cigány család visszahúzó erejéről beszél, és a cigány gyermekeket egészen korai életkorban kiragadja otthoni környezetükből. Ebben a vonatkozásban sürgősen szükség van a minisztérium támogatási elveinek felülvizsgálatára.

Szélesebb összefüggésben is nagyon fontos lenne azoknak a pedagógiai és szociális eszközöknek a módszeres áttekintése, amelyek mérhető eredményeket mutattak fel az elmúlt évtizedben. Ehhez a koncentrált egyeztetőmunkához tapasztalt szakemberek kijelölésére van szükség az Oktatási Minisztérium, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, az Ifjúsági és Sport Minisztérium, valamint a Szociális és Családügyi Minisztérium részéről. Az eszközök áttekintésének azzal az eredménnyel is kell járnia, hogy megalapozott pénzügyi számítások készüljenek a magyar társadalom perspektíva nélküli rétegeinek oktatási mobilitására vonatkozóan. A működő intézmények ma már kellő támpontokat nyújtanak egy ilyen számítás elvégzésére. Véget kell vetni az egyes intézmények külön-külön történő támogatásának, és át kell térni az elvégzett feladatok finanszírozására.

Az Oktatási Minisztérium felméréseiből azt is pontosan tudjuk, melyek azok a ráfordítások, amelyek nem hoztak eredményt. A közvélemény egy része, sajnos, az amúgy is bűnbakhelyzetben lévő cigányságot okolja a rosszul elköltött pénzek miatt, tehát az eredményeket nem produkáló állami költséghelyek mielőbbi átformálása morális kötelessége a magyar államnak.

A milliárdos nagyságrendű etnikai fejkvóták az Oktatási Minisztérium felmérései szerint nem járulnak hozzá érzékelhető mértékben a cigány diákok versenyképességének növeléséhez, viszont sok helyütt ösztönzik a szegregáció különböző formáinak létrejöttét.

Az eltérő tantervű osztályok és iskolák rendszere az évek során szintén számos áldatlan konfliktus forrásává vált. E két területen tehát gyökeresen át kell formálni az oktatásirányítás eszközeit. Ebben a valós szükségletek és a cigányság igényei szerint kell eljárni.

E javaslat megfogalmazói nélkülözhetetlennek látják, hogy az eszközök áttekintésének munkájában részt vegyenek azoknak az intézményeknek az elismert szakemberei, ahol mérhető eredmények születtek a cigány fiatalok iskolai sikerességének fokozásában.

A fenti javaslatokat olyan oktatási-nevelési intézmények, önkormányzatok, egyházi és civil szervezetek szakemberei² fogalmazták a kormányzat számára, akik nemcsak naponta találkoznak a cigányság társadalmi problémáival, hanem tettek is e gondok csökkentéséért.

Az országnak áldozatot is kell vállalnia azért, hogy felszámolódjon a cigányság és a többségi társadalom között kialakult képzettségbeli szakadék. Ez az áldozat ma már kevesebb, mint amennyibe áldozatvállalás híján a folytonos válságkezelés kerül.

A szükséges ráfordításokat össze lehet vetni azokkal az elmaradt milliárdokkal, amelyektől a cigány fiatalok elesnek az iskolákból való korai kihullás következtében, hiszen utánuk nem fizet fejkvótát az állami költségvetés. Ha mégoly jelentős programok is indulnának el, ezt az összeget, sajnos, csak sok év múlva fogja elérni a rájuk fordított oktatási költség.

Biztosak vagyunk abban, hogy a kormány elfogadja segítő szándékunkat, és komolyan veszi az elismert szakemberek tapasztalatait. Szilárd meggyőződésünk, hogy államunk vezetésében megvan a politikai szándék e nehéz kérdésekkel való szembenézésre.

Ambrus Péter szociológus, a "Dzsumbuj" c. könyv szerzője
Bogdán János, a Zalakomári Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke
Csovcsics Erika tanár, a pécsi Gandhi Gimnázium igazgatója
Derdák Tibor szociológus, a pécsi Galilei Alapítvány elnöke
Elbert Márta filmrendező, a Fekete Doboz vezetője
Farkas Pál főigazgató, "A Tan Kapuja" Buddhista Főiskola
Fleck Gábor szociológus, a "Nyelvhatárok" c. dokumentumfilm egyik alkotója
Gelsei Gábor esperes, a Hodászi Görög Katolikus Egyházközség lelkésze és a Szent Illés Otthon és Menedékház igazgatója
Havas Gábor szociológus MTA Szociológiai Intézet
Imrei István tanár, a tiszabői Freinet Műhely és a Palacsinto Glaszo vezetője
Kemény István szociológus, a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben és 1993-ban végzett kutatások vezetője
Királyné Krizsán Ágnes óvónő, a Miskolci Cigány Kisebbségi Önkormányzat tagja
Lukács Barnabás tanár, a Szalézi Rend kazincbarcikai Don Bosco Iskolájának igazgatója
Nagy Sándorné az Edelényi Alapítványi Óvoda, Általános Iskola és Szakiskola igazgatója
Orsós János diák korelnök, Amrita Egyesület, Pécs, a "János vitéz" beás műfordításának egyik alkotója
Palkó László, Gilvánfa község polgármestere
Rostás Mária operatőr, az "Első osztály, másodosztály" c. dokumentumfilm alkotója
Takács Éva tanszékvezető, a Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai Kar Társadalom és Nyelvtudományi Intézet Népismereti és Romológia Tanszéke
Tenigl Takács László főiskolai tanár, az Amice Egyesület elnöke
Szőke Judit jogász, a Józsefvárosi Tanoda igazgatója
Varga Aranka tanár, a Faág Baráti Kör elnöke
Varga Gusztáv művész, a Kalyi Jag Együttes vezetője
Vég Katalin tanár, a Burattino Iskola alapítója

2001. augusztus 1-ig

a fenti szövegben megfogalmazott teendőket cselekvő támogatásáról biztosította továbbá számos, a cigányság iránt személyes okokból elkötelezett egyetemista és főiskolás:

Kalányos István a Veszprémi Egyetem német nyelv és irodalom szakos hallgatója (Úzd, Tolna megye)
Kalányos László az ELTE antropológia szakának és a Tan Kapuja Buddhista Főiskola vallásbölcseleti szakának hallgatója (Pécs)
Káló Károly, a Miskolci Egyetem filozófia szakos hallgatója (Szendrőlád, Borsod-Abaúj-Zemplén megye)
Márk Dávid, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola Nemzetközi Tanulmányok Egyetemi szakának hallgatója (Szombathely, Vas megye)
Lakatos Edina, a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karának hallgatója (Sumony, Baranya megye)
Orsós Ildikó, a Kaposvári Egyetem Pedagógiai Főiskolai Karának hallgatója (Marcali, Somogy megye)
Orsós Renáta,a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karának hallgatója (Nagykozár, Baranya megye)
Orsós Zoltán, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Zalaegerszegi Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kar hallgatója (Nagykorpád, Somogy megye)
Schmidt Imre, A Pollack Mihály Műszaki Főiskola számítástechnika szakos hallgatója (Kocsola, Tolna megye)
Szabó Mária, az ELTE szociálpolitika és a Tan Kapuja Buddhista Főiskola vallásbölcselet szakos hallgatója (Szabadszentkirály, Baranya megye)

Levélben fejezte ki támogatását:

Prof. Dr. Dr. h. c. Holló János, az MTA rendes tagja, az MTA Kémiai Kutató Intézetének vezetője
Bajomi Iván szociológus, ELTE Szociológiai Intézet
Dr. Federmayer Éva az afro-amerikai irodalomtudomány kandidátusa
Dr. Holló Dorottya, az ELTE Angol Alkalmazott nyelvészeti Tanszék vezetője
Kadét Ernő, a Bronz Klub Egyesület elnöke
Lányi András, az ELTE Szociológiai Intézet docense
Dr. Medgyes Péter a neveléstudomány doktora, ELTE, Angol Tanárképző Központ