Milyen ma a francia iskolarendszer?

Rövid történelem

A francia oktatási rendszer egyik alapintézményének a 13. század első felétől működő világhírű egyetem, a párizsi Sorbonne tekinthető; itt már a 19. század elején többféle karon – orvosi, gyógyszerészeti, bölcsészettudományi, teológiai stb. – is folyt nemzetközileg elismert, magas szintű képzés. Az oktatási rendszer fejlődésének egyik legjelentősebb állomásaként neveléstörténészek az 1806-os esztendőt szokták idézni¹; ekkor hozta ugyanis létre Napóleon egyrészt a korábbi középiskolák helyett a különféle líceumokat, másrészt pedig ekkor teremtette meg az „Université Impériale” (az ún. császári egyetem) intézményét. Ez utóbbi ugyan nem volt a szó igazi értelmében vett egyetem, de létrejöttével egyrészt azt jelezte, hogy az uralkodó nagy fontosságot tulajdonított az oktatásnak; másrészt pedig ezáltal kialakította a felsőoktatáson belüli önálló tanárképzés kereteit is, ennek köszönhetően a két év múlva, 1808-ban elindított, rövid idő alatt legendás hírűvé vált tanárképző intézmény, az École Normal Superieure hosszú működése során mindvégig folyamatosan élő, nagy megbecsüléssel övezett példaként is szolgált.

1882-ben, Franciaországban törvényt hoztak a 6 és 12 év közötti gyermekek kötelező elemi iskolai oktatásáról²; ezzel egyidejűleg – a világon másodikként – törvénybe iktatták az iskoláztatás szekularizációját, azaz az oktatásnak a vallás „gyámsága” alóli felszabadítását is. Ezt a törvényt később egy újabb, 1886-os döntéssel meg is erősítették, világossá téve az egyházi és a világi, azaz laikus oktatás közötti határvonalakat. (Ezen a helyzeten ugyan egy 1984-ben kezdeményezett reformmal Mitterand elnök úgy próbált volna változtatni, hogy a korábbinál nagyobb mértékű állami felügyelet alá kívánta vonni a katolikus iskolákat, egyidejűleg csökkentve az adókból nekik juttatott állami támogatások összegét is; ez a törekvése azonban rövid idő alatt totálisan megbukott.)

1959-ben az oktatásügyi döntéshozók bejelentették, hogy a tankötelezettséget a közeljövőben 16 éves korig fogják kiterjeszteni; az ezzel kapcsolatos jogszabály azonban csak 1967-ben hatályosult. Ennek következtében viszont a középiskolai oktatásban a tankötelezettség végét jelző 16. évnél azóta érvényesül egyfajta cezúra; emiatt az érettségit megelőző utolsó két osztályban el is válnak egymástól az általános és a műszaki érettségire készülő tanulók útjai.

Franciaországban 1966-ban indították el az ún. IUT-képzések³ programjait; vagyis olyan akkreditált iskolarendszerű felsőfokú szakképzéseket – ezeket a formákat sokan inkább post secondary képzésekként ismerik –, amelyeket rövid képzési idővel, rugalmas és gyakorlatorientált szakmai programokkal, tovább vihető kredit-pontokkal Franciaországban az óta is működtetnek az egyetemek. Ez a képzési forma hamar népszerűvé vált: résztvevőinek száma rövid idő alatt megsokszorozódott; programjain 1989-ben több mint 65 ezren tanultak. Az 1990-es évek végére azonban már egyre inkább úgy nézett ki, hogy az IUT-programokon résztvevők 4-5 féléves tanulmányi idejüket inkább a felsőfokú – egyetemi – tanulmányok előszobájaként, semmint a gyakorlati munkába való bekapcsolódás lehetőségeként értelmezték.⁴ Ezzel pedig ennek a képzési szintnek a tulajdonképpeni lényegét nem használják ki.

1986-ban – a felsőoktatás jogi szabályozásának megújításával – eltörölték az egyetemi felvételi vizsgákat, egyidejűleg nagyobb autonómiát adtak az intézményeknek, és maguknak a tanszékeknek is.

Az 1989-ben hatályba lépett – és ma is érvényben lévő – új oktatási törvény pedig előírta a minden tanuló számára egyaránt kötelező egyéni fejlesztés gyakorlatának a bevezetését, és alapelvként fogalmazta meg: mindenkinek egyformán joga van az oktatáshoz és a képzéshez. Ezzel a szabályozással is a lakosság iskolázottsági szintjének az emelését kívánják segíteni.

Általános jellemzők

A mai francia oktatási rendszer legjellemzőbb vonásai – nemzetközi szakértők szerint⁵ – a következők:

• intézményei többnyire állami fenntartásúak (csak 15 %-t képviselnek a nem állami, tehát egyházi illetve magániskolák), de strukturális különbség egyáltalán nincs közöttük;
• a rendszer erősen centralizált;
• dualisztikus;
• hierarchikus;
• az oktatás nagymértékben – sőt, túlságosan is! – verbális jellegű;
• hangsúlyozottan intellektuális;
• vizsgaközpontú;
• nagy jelentőséget tulajdonít az érdemjegyeknek, és
• versengésre késztető.

Az oktatási rendszer sajátosságaként külön meg kell említeni a tanügyi régiók kialakítását – 28 van ebből az országban –, valamint hogy a már említett centralizáció gyakorlatát a régiók élén álló, a minisztériumot képviselő rektor személyesíti meg. Az oktatási programok tekintetében azonban nincsenek regionális különbségek!

A vizsgák említett jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy – például – 1988 óta miniszteri rendelet kötelezi az iskolákat arra, hogy minden gyermeknél 8, illetve 11 éves korban teszt-módszerrel végezzenek el egy tudás-felmérést. De nagyon jellemzőek az érettségi vizsgák körüli problémák is; általános tapasztalat az, hogy Franciaországban évente az érettségire jelentkezőknek legfeljebb háromnegyede veszi sikerrel ezt a nagyon komoly akadályt (nem is jelentkezik vizsgára minden, utolsó éves középiskolás!); minden bizonnyal ezek a megfigyelések is belejátszottak abba az elhatározásba, mely szerint az oktatásügy irányítói 2000-re a korcsoportok 80%-os érettségihez való juttatását tűzték ki célul. (A megvalósítás mikéntjéről egyelőre még nem találtam adatokat.) A felsőoktatásban ugyancsak meghatározóak a különféle szintű vizsgák.

Franciaországban egyébként a 36 hetes tanévet 5 egyenlő periódusra osztják; mindegyik szakaszt hosszabb-rövidebb szünetekkel választják el egymástól. Az oktatás koedukált; a tanítás a délelőttöt és a délutánt is igénybe veszi; az óraszámok így elemi szinten 26–30 között alakulnak; a középfokon azonban ennél jóval magasabb átlagok jönnek ki. Az átlagos osztálylétszám 22,5 fő/osztály. Érdekességként megemlítem még, hogy a tankötelezettségi évek alatt a statisztikák nem tesznek említést lemorzsolódásról, az elemi iskola első osztályát azonban a tanulók igen nagy hányada megismétli.

Az oktatás irányítását végző minisztérium⁶ kompetenciája többrétű; feladatai közé tartoznak a közoktatáson kívül a felsőfokú tanítóképzés és a kutatás-irányítás kérdései is.

A struktúra

A francia gyerekek intézményes nevelése-oktatása általában 3 éves (megfelelő fizikai és pszichés adottságok esetén 2 éves) korban, az óvodában kezdődik. Ez az intézmény alapvetően az iskolára való felkészítést vállalja magára. A gyermekek óvodába járatása nem kötelező, viszont ingyenes; állami intézményeit a területi polgármesteri hivatalok működtetik, de – természetesen – van lehetőség magánóvodák igénybe vételére is.

6 éves korban a gyermekeket kötelező beiskolázni; ehhez a szülők választhatnak állami, magán vagy egyházi intézményt, de akár az otthoni tanítás mellett is dönthetnek. (Ez utóbbi esetben – természetesen – munkájukhoz szervezett szakmai segítséget is kapnak.) Általános tapasztalat az, hogy iskolaválasztás esetén a családok általában 3-4 – jól megközelíthető – oktatási intézmény közül válogathatnak; bár az iskola közelségének nincs is igazán jelentősége, hiszen Franciaországban általános a gyermekeket otthonukból az iskolába szállító iskolabuszok működtetése, akárcsak a tankönyvekkel való ellátás ingyenessége – az oktatás elemi, illetve alsó-középiskolai szintjén legalábbis.

Négyévnyi elemi iskolai tanulás után a tanulók átkerülnek a középiskola első szakaszába. (Érdemes tudni, hogy az osztályok sorszámozását itt a 6.-kal kezdik, azaz a tanulók által látogatott osztályok sorszámai az érettségiig csökkennek; egészen pontosan az érettségi évét már nem is számmal, hanem a „terminal”, vagyis az „utolsó” osztály elnevezéssel jelölik.) Itt ismét négy esztendőt töltenek el; ezt követően – 14 éves korban – többfelé ágazik el a tanulók útja. (1963 óta az alsó-középfokon is mindenütt a központilag kidolgozott, egységes tanterv alapján oktatnak.) Már ebben az életszakaszban, ezen az oktatási szinten megkezdődik azonban a tanulók szakmai- és pályaorientációs felkészítése is; az iskolákban e feladatokat speciálisan felkészített pedagógusok látják el.

Az alsó-középfokú tanulmányok végén tehát új intézménybe lépnek át azok, akik egyszerű szakmákat – többnyire kézműves szakismereteket – kívánnak elsajátítani; ezekben a szakmunkásképző iskolákban a 16 évesen letett szakmai vizsga (az ún. BEP, azaz Brevets d’ Études Professionnelles) az ilyen szinten adható 34 féle képesítés valamelyikével búcsúztatja el a tanulókat.

Ugyanakkor – bár átlépnek a felső-középfokra, vagy mondhatjuk akár úgy is, hogy a középfok 2. szintjére – mégis egy további esztendőre együtt maradnak azok, akik az 1. osztályban majd (azaz az érettségi előtti tanévben) végleg különválnak, hogy az utolsó két évben vagy az általános tantervű, vagy pedig a műszaki jellegű érettségire készüljenek föl. A szakmai érettségi a jelölteknek több tucat szakon ad egyidejűleg érettségi bizonyítványt és szakképesítést – némely esetben azonban egy esztendővel hosszabb időnyi felkészülés is kell rá, mint az általános érettségire. Így a 17 éves korban, az általános érettségin bizonyítványt kapott tanulóktól eltérően a legtöbb, szakképesítést is nyújtó intézményben 18 éves korig tanulnak a fiatalok. (Nem hallgatható el az sem, hogy Franciaországban mostanában igencsak sok beiskolázási nehézséget okoz a szakképzés méltatlanul alacsony társadalmi státusza; ezen a helyzeten az oktatási kormányzat az utóbbi esztendőkben különféle – pedagógiai és adminisztratív – intézkedésekkel próbál úrrá lenni.)

A francia iskolákban a középiskola 4. osztályától számítva kezdenek egy második, a 2. osztálytól kezdve pedig egy harmadik idegen nyelvet tanítani; s mivel az oktatásirányítók egyre jobban odafigyelnek az országon belüli kulturális hagyományok ápolására, nem ritka a baszk, a breton, a korzikai vagy a provanszál nyelv tanítása sem – elsősorban az adott területeken.

Az oktatás harmadik szintjét itt is az érettségit követő felsőoktatás intézményei képviselik; az egyetemek első ciklusának évfolyamaira – mint már jeleztem – felvételi vizsga nélkül bárki beiratkozhat. (A magyarországi főiskolákhoz hasonló intézmények szerepét a már említett IUT tölti be.) Az első egyetemi ciklus két esztendejének végén – az ún. „előkészítő évfolyamok” befejeztével – a hallgatók már egyfajta diplomát⁷ is kézhez kapnak; vannak ugyanis állások, amiket már egy-egy ilyen képesítés birtokában is be lehet tölteni, ezért sokan nem is lépnek erről a szintről tovább. Újabb két egyetemi tanév után megszerezhető az ún. licence fokozat; ennél megint sokan megállnak, vagyis – időlegesen vagy végleg – befejezik a tanulmányaikat, és munkába állnak. (Történelemből szerzett licence fokozattal – például – már lehet tanítani.)

A második egyetemi ciklus után – további egy évnyi tanulással – elnyerhető a maitrise fokozat, innen a tanulók két irányba mehetnek tovább: vagy valamilyen specifikációt⁸ választanak, vagy pedig az eddigi tanulmányaikat elmélyítik⁹. Csak ezeket a vizsgákat követően választhatják a tanulók a doktori képzések valamilyen formáját; az erre szolgáló intézmények azonban már nem tartoznak szervesen az egyetemekhez, önálló hálózatot alkotnak¹⁰. (A francia egyetemi rendszer már régóta bekapcsolódott az európai kreditátviteli-rendszerbe¹¹; így már régóta tudják fogadni más egyetemek hallgatóit, s a francia egyetemisták is bárhol bekapcsolódhatnak felsőfokú képzésekbe. Ezért van az országban mindig annyi külföldi hallgató; 2001-ben például az összes felsőfokú hallgató 9 százaléka¹²külföldről érkezett.)

*

A sajátos nevelési igényű tanulókat igyekeznek integráltan oktatni; az 1989-es oktatási törvény erre még a korábbiaknál is több lehetőséget ad, hiszen a kötelezővé tett egyéni fejlesztési program kapcsán az iskolák minden lehetőséget – pénzügyit is! – megkapnak a speciális szükségletű tanulók sajátos eszközigényének és az egészségügyi ellátásukhoz szükséges külön személyzetnek a biztosítására. Alapfokon ma már az érintettek alig egy százaléka jár szegregált osztályokba; középfokon viszont ennél jóval gyakoribb az, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók speciális program szerint, külön tanulnak. A tankötelezettség a sajátos nevelési igényű tanulók számára is 16 éves korig tart, a középfokú oktatást azonban 20 éves korukig „elhúzhatják”. Az intézmények – természetesen – ezen csoportok számára is biztosítják a pályaorientációs és pályaválasztási felkészítést…

*

Franciaországban nagy hagyományai vannak a felnőttoktatásnak is; tulajdonképpen a mostanában oly sokat emlegetett élethosszig tartó tanulás eszménye is francia földön született meg: jelentőségét ugyanis a 18. század végén élő, a felvilágosodás egyik képviselőjeként ismertté vált Condorcet fogalmazta meg elsőként. A felnőttoktatás mai rendszerét az 1971-es törvény szabályozta; ebben minden munkaadót köteleztek arra, hogy minden valamilyen formában tanulni kívánó munkavállalójuk tanulmányi költségeinek nagyobb részét átvállalják. A felnőttoktatási programok legnagyobb fogyasztói – a statisztikák szerint – a 25 és 40 év közötti férfiak; de komoly felvevő piacot jelent e téren a sok bevándorló is. Nekik is nyilvánvaló szerepük van abban, hogy 1989-ben a francia oktatásügy mozgalmat indított az analfabétizmus ellen; a kezdeti lelkesedést azonban már jó ideje lefékezte az analfabétákkal foglalkozó pedagógusok hiánya, illetve a speciális felkészítésüket biztosító anyagi fedezet korlátozott volta.

Finanszírozás

Franciaországban az oktatási rendszer kettős finanszírozású: az állami támogatás mellett – folyamatosan növekvő mértékben – az önkormányzatok (a régiók, a megyék és a helyi közösségek) is kiveszik a részüket a nevelési-oktatási intézmények pénzügyi támogatásában. (A felnőtt- és a szakképzés támogatásában pedig a munkaadók is részt vesznek; nem csak a fent említett módon, a munkavállaló tanulmányi költségeinek egy részét átvállalva, hanem egyfajta felnőttképzési hozzájárulás, illetve szakképzési adó befizetése révén is.) Statisztikai adatok szerint – 1990-ben – az oktatási kormányzat 414 milliárd frankot fordított az oktatásra; ez Franciaország akkori GNP-jének 6,4 százalékát tette ki. Újabb, 2000. évi adatok – az OECD államok összehasonlításainak köszönhetően – ismét azt mutatják, hogy Franciaország még az OECD-átlagot jelentő 6000$-nál is magasabb összeget, 6700$-t fordít évenként – az oktatás mindhárom szintjén egyenlően – egy-egy tanulóra.

A középfokú intézményekben tanulók 23 százaléka tanulmányai folytatásához – a család jövedelmétől függően – pénzügyi segítséget is kap; ez az összeg a sajátos nevelési igényű tanulók és családjaik esetén különösen magasnak tekinthető. Sok és sokféle ösztöndíj-lehetőség is a tanulók rendelkezésére áll, már középfokon is; cégek, intézmények, önkormányzatok kínálnak különféle pénzügyi konstrukcióban méltányos támogatásokat a tanulni vágyó fiataloknak.