"Az iskolának csak felesleges dolgokat szabadna tanítania"

- Kerekasztal-beszélgetés a filozófia tanításáról -

- Schüttler Tamás: Decemberi számunkban foglalkoztunk a filozófia oktatásának problémájával. A mai beszélgetésre azzal a szándékkal hívtuk meg vendégeinket, hogy folytassuk ezt a témát. Kiss László filozófiát művel gyerekekkel: megpróbálja általános és középiskolásokkal körüljárni az életről, az élet nagy, végső kérdéseiről, a világ és az ember kapcsolatáról szóló problémákat. Az ilyen kísérletek kapcsán vetődik fel az, hogy valami hiányzik az iskolából. Hiányzik annak a képességnek a megtanítása, hogyan éljünk reflektív módon, hogyan reagáljunk önmagunk és a világ problémáira. Heller Ágnes professzorasszony könyvében úgy fogalmazott, hogy aki nem él reflektáltan, az tulajdonképpen nem is él igazán. Ezt a mostani eszmecserét ezért annak megvitatására szeretnénk szentelni, milyenné kellene tenni az iskolában azt a tantárgyat, amely lehetőséget adna ahhoz, hogy megtanítsuk a gyerekeket gondolkodni a világ kis és nagy problémáiról. Mert egyelőre sok-sok különálló tantárgyi ismeretet tanulnak meg, de mindezek nem állnak össze egy egységes világmagyarázó elvvé.

- Kiss László: Úgy gondolom, a mai általános és középiskolai tanításnak az egyik sarkalatos kérdése talán az, hogyan nyisson olyan irányba, amelybe az eddiginél sokkal inkább beleillik a filozófia. Magam is azt tapasztalom, hogy az iskolások között komoly igény van rá. Ám itt szükségképpen adódik a második kérdés, hogy milyen filozófiáról legyen szó. Hiszen a paletta igen sokszínű, és maguk a filozófusok is gyakorta vitatkoznak azon, mi is a filozófia. Kiindulhatunk például Heller Ágnes nyomán abból, hogy a filozófia egyfajta luxus, azaz olyan elmélyült gondolkodás, ami a konkrét és azonnali felhasználhatóságtól teljesen függetlenül is örömet, gyönyörűséget okoz. Ennek ellenére vagy éppen ezért minden korban, így ma is akadnak vevők erre a luxusra, a diákok között is, akik hol kérdeznek, hol válaszolnak is, hol meg azt igénylik, hogy a kérdéseiken másokkal együtt gondolkodhassanak. Egy másik megközelítésben, Vajda Mihály nyomán két fajtáját különböztethetjük meg a filozófiának: van az akadémikus filozófia, amelyet az egyetemeken adnak elő, és van a terapeutikus filozófia. Az akadémikus jelzővel illetett filozófia szándéka szerint tudományos, segítségével egy szükségesnek mondható filozófiai kultúrát lehet elsajátítani. Az úgynevezett terapeutikus pedig az akadémikusnak a felhasználása valamihez segédeszközként: az evidenciákról való beszélgetésekhez. Mert Heller Ágnes és Vajda Mihály szerint is a filozófia lényegében beszélgetés az evidenciákról, az egyértelműségekről.

Rövidebben megfogalmazva ennek a témának a lényegét, az első kérdés az, hogy milyen fajtájú filozófia szerepeljen a tanórákon és hogyan. A második kérdés, hogy tanítsuk-e a filozófiát vagy beszélgessünk róla.

- Heller Ágnes: A filozófia oktatása egy szélesebb kérdés része: az iskolarendszeré, valamint azé a tendenciáé, amely mindenütt megfigyelhető az iskolarendszer alakulásában. Ez a tendencia kétféle: egyrészt az, hogy ne tanítsunk a gyereknek nehéz dolgokat, mert beteg lesz tőle, másrészt az életnek tanítsunk, tehát csak azonnal felhasználhatókat. Szerintem ez katasztrofális helyzet, és ezért mondottam - programatikusan -, hogy a filozófia luxus. Mert az én véleményem szerint a középiskolában csak olyat szabadna tanítani, ami luxus: görögöt, latint, elvont matematikát, filozófiát, költészetet, azaz olyasmit, ami kialakítja az argumentatív, az érvelőképességet, az asszociatív, az összekapcsoló képességet, fejleszti a memóriát stb., vagyis mindazt, ami univerzálissá formálja az ember képességeit. Továbbá az a véleményem, hogy minél nagyobb az elvárás, annál érdekesebb lesz a gyerek számára az iskola. Nem nevezem iskolának azt az iskolát, amelyben - Amerikában - át kell világítani a gyereket a kapuban, hogy ne hozzon magával revolvert és kést, és ahol lövöldöznek meg késelnek. Ott semmit sem követelnek meg és semmit sem tanítanak. Ott tehát nem ragadja meg a gyerek érdeklődését az, amivel szembesítik az órán, következésképp azt el lehet, sőt el is kell lógni. Miért legyünk egyáltalán ott? Menjünk inkább a játékterembe! Ezért a kérdés úgy szól: tudjuk-e olyanná tenni az iskolát, amely nem olyan, mint az élet, hanem amely egy külön világ. Egy olyan világ, amelyben otthonosan érzed magad, és ahol olyan dolgokat csinálhatsz, amit másutt nem lehet - akkor érdemes ott lenni. A filozófia ehhez tartozik.

Én nagyon pártolnám a filozófia oktatásának a bevezetését az iskolában, de ez csak formalitás. A lényeg az, hogyan csinálják: vannak-e alkalmas tanárok, megvan-e az a koncepció, amely szerint filozófiát lehet tanítani. Filozófiát különben nem lehet tanítani: a filozófia gondolkodás kérdése. Gondolkodást nem lehet úgy tanítani, hogy én vagyok a tanár és te vagy az, aki tanulsz tőlem, mert ilyen módon nem tanítható. Lehet tanítani a filozófia hagyományát, a történetét. El lehet mondani, mi a legfontosabb benne, majd ezekre reflektálni. Tehát: nem lehet filozófiát tanítani úgy, hogy csak magoltatom, de úgy sem, hogy kizárólag elmélkedünk az élet alapkérdésein, mert ez meg dilettantizmushoz vezethet. Mi van a kettő között? Ismertetni bizonyos mértékig a hagyományt, a filozófiatörténetet, majd engedni és bátorítani arra, hogy reflektáljanak az elhangzottakra. Nagyon fontosnak tartom még a történetek, emberi élethelyzetek elmesélését és az azokra való reflektálást. A filozófia nemcsak úgy létezik, hogy elmondom, mit mondott Szókratész vagy Sartre, hanem úgy is, hogy elmesélek egy történetet, vagy elolvastatom a tanítványokkal a Bűn és bűnhődést vagy egy Móricz-novellát - és erre lehet reflektálni. A szöveget ismerjük, a szöveg alapján mégis gondolkodni kell. Azt is igen lényegesnek tartom, hogy etikáról gondolkodjanak a gyerekek. Etikát végképp nem lehet tanítani, azt csak történeteken keresztül lehet bemutatni. A vallásoktatás jó volt ebből a szempontból, mert példázatokon keresztül lehet erről a legjobban beszélni. A filozófia oktatásában tehát az egyik lehetséges szereplő az etika, a másik a filozófia hagyományának néhány meghatározó jelentőségű metafizikai kérdése - ezekkel ki lehet alakítani a reflexiós képességet. De nehéz dolog, mert jó tanár kell hozzá. Nem abban az értelemben, hogy jól tanítson, hanem abban, hogy maga is szeressen ezeken a dolgokon gondolkodni, és így váljon az óra résztvevőjévé. A helyzet nem rózsás, és nemcsak itt, hanem sehol a világon. Az a gyanúm, hogy az oktatási intézményeknek az általam előbb említett tendenciáit nem lehet megállítani, visszafordítani főleg nem. Itt globálisabb gondolkodásra lenne szükség az egész iskolarendszer ügyében, és pusztán a filozófia oktatásának a bevezetése nem fog ezen változtatni. De mégis jobb valahol elkezdeni, mint sehol el nem kezdeni.

- Vajda Mihály: Alapjában egyetértek az elmondottakkal. A filozófia oktatásának bevezetése nem adekvát kérdés. Miért? Mert ebben az iskolarendszerben a filozófiát bevezetni nem egyszerűen luxus, hanem valószínűleg felesleges. Mi jön ki belőle? Az, hogy még valamit magoltatni fognak a gyerekekkel. Természetesen lesz néhány olyan tanár, aki valami mást szeretne tanítani, akiben él valamiféle elképzelés arról, hogyan kellene ezt csinálni, mint ahogy ma is vannak ilyen tanárok. A probléma ott adódik, hogy ha bárki készít egy filozófia-tantervet, az ugyanolyan elviselhetetlen lesz, mint az összes többi tantárgyé. Egyetlen módon lehet közel vinni a gyerekekhez a filozófiai kérdéseket: olyan filozófiai szövegeken keresztül - legyen ez egy Platón-dialógus vagy a modern filozófia bizonyos műveinek része -, amelyek felkeltik az érdeklődésüket. De ehhez olyan tanárok kellenek, akik nem egy tanterv szerint tanítanak meg ezt vagy azt, hanem vállalják, hogy az osztályban elővesznek felolvasásra egy műrészletet, és hajlandók a gyerekekkel konfrontálódni, ütközni, amikor elkezdenek beszélgetni erről. Ám ha a tanár bizonytalan, ha nem tudja, mit kell erről mondania - ez a baj, ez itt az örök kérdés.

Akárhányszor elmegyek Debrecenben egy tanár-továbbképzésre, legyen szó ott történelemről, politikáról vagy filozófiáról, azt kérdezik tőlem, mit mondjanak az adott kérdésről. Erre azt felelem, hogy azt, ami az eszükbe jut, amit gondolnak. De nem gondolnak semmit! Ezt nem mondják, de tudom, hogy nem gondolnak semmit. Akkor ne mondjanak semmit? - Ne mondjanak semmit. Ez még mindig jobb, mint ha azt mondanák, amit valahol előírnak a számukra. Egy idevágó konkrét eset a következő. Öt-hat éve történelemtanárok meghívtak, mondanám el, hogyan látom én a nagy októberi szocialista forradalmat. Elmeséltem, hogyan látom. Majd megkérdezték tőlem, hogy ezentúl ezt kell-e tanítani. - Drága asszonyom! - feleltem az illetőnek. Maga azt tanít, amit jónak lát, úgy tanítja, ahogy gondolja. De világos volt, hogy ő nem gondolja sehogy sem. Nekem az az érzésem, hogy egyetlen nagy feladatunk lenne: elkezdeni beszélgetni a társadalomban arról, hogy miért rossz az iskola. Nagyon taktikusan kell ezt csinálni, mert ha valaki Heller Ágneshez hasonlóan azt mondja, hogy nem kell gyakorlatias, praktikus ismereteket tanítani, akkor egyszerűen lelövik. Nem lehet azt mondani, hogy csak görögöt, latint, magasabb matematikát kellene tanítani. Ez nagyon szép, egyetértek Heller Ágnessel, ő elmondhatja ezt, csak ezzel ma nem megy semmire. Létre kellene hozni egy olyan szituációt, amelyben értelme lenne elkezdeni taktikusan beszélgetni arról, hogyan lehetne az iskolát olyanná tenni, hogy az ne csak ismereteket közvetítsen, hanem megpróbáljon megtanítani valamilyen értelemben a gyerekek meglévő ismereteire reflektálni. Tudniillik ma az egyik legfőbb probléma a reflexiós készség hiánya. Ez azért nem létezik, mert maguk a tanárok is egyszerűen ismeretanyagot akarnak továbbítani. Természetesen bizonyos ismeretanyagot el kell sajátíttatni, de az elsajátíttatás hogyanja az, ami a filozófiára tartozik. És ez csak egy másfajta iskolában értelmes. Mert ha további elsajátítandó anyagot alkotunk, például ha a gyerekeknek meg kell tanulniuk mondani valamit a filozófiatörténet legjelentősebb személyiségeiről - ezzel semmit sem csináltunk. Ugyanakkor én nem látom olyan szörnyűségesnek a helyzetet. Mert van néhány jobb gimnázium Budapesten és vidéken is, ahol vannak jó tanárok, akiknek nem az a céljuk, hogy egy holt ismeretanyagot sajátíttassanak el, hanem az, hogy megtanítsák a gyerekeket gondolkodni azon, ami eléjük van téve. A filozófiatanároknak is ezt kellene tenniük, anélkül, hogy egy nagyszabású tantervben a filozófia történetét vagy a filozófia centrális kérdéscsoportjait meg akarnák tanítani - mert ebből a tantervesdiből valami merev, pót dolog jön ki.

Ismétlem: el kell kezdeni egy vitát az iskolarendszerről. Ez nagyon nehéz, szinte lehetetlen ügy. Heller Ágnes említette, milyen az amerikai iskola, a miénk még nem annyira borzalmas, de a világon mindenütt ebbe az irányba fordult az oktatás. A másik oldalon pedig meg kell nézni, hogyan lehetne abba a néhány jó iskolába kísérleti jelleggel bevinni a filozófiát. Oda, ahol elsősorban a magyartanárok, a történelemtanárok révén olyan légkör van, hogy fontos a gondolkodás. Valószínűleg ezekben az iskolákban van is filozófia, és még az is lehet, hogy jó. De rettenetesen félek arról beszélni, hogy bevezessük-e általánosan a filozófia oktatását, és mi legyen annak a tematikája. Mert akkor a tematika az lenne, hogy: első pont a milétoszi iskola, a második az eleaták stb. És ezzel vajon mire mennénk? Az égvilágon semmire.

- Heller Ágnes: Van egy másik problémám. Nem vagyok ellensége a demokráciában az elitképzésnek, mégis fájdalommal tölt el, hogy azokban az iskolákban vannak a kiváló tanárok, ahová csak igen komoly felvételi vizsgával lehet bejutni. Így a gyerekek többsége számára az ilyen iskola elérhetetlen, főleg azok számára az, akik otthon kevés segítséget kapnak. Vagyis ez az iskolarendszer hihetetlenül megnöveli a különbséget a hátrányos és a jobb helyzetben lévő gyerekek között. Gondolkodva tanítást, a filozófiai képzést pedig elsősorban éppen azoknak a részére kellene nyújtani, akik otthonról hátránnyal indultak, és ennek ellenére képesek lennének a gondolkodva tanulásra. Ám ily módon elvesztik a lehetőségét, hogy bizonyos képességeket kibontakoztathassanak. Ezért gondoltam arra, hogy valamit általánosan be lehetne vezetni. De igaza van Vajda Mihálynak abban, hogy praktikusan ez nem sokra vezetne. Viszont itt egy paradoxont érzek - nem tudom, hogy lehetne ezt feloldani.

- Vajda Mihály: Ez nemcsak a filozófia esetében van így, hanem minden tantárgyra vonatkozik.

- Schüttler Tamás: A kérdés nem az, hogy szerepeljen-e vagy sem a filozófia a tanórán. A lényeg itt az, hogy az iskola funkciói közé tartozik-e - és ha igen, akkor hogyan tartozik oda -, hogy megtanítson a világról mint összefüggő egészről gondolkodni, azaz szintetizálni a rengeteg széttagolt ismeretanyagot. Mert megtanít ugyan az iskola természettudományokból, történelemből, irodalomból, informatikából stb. egy hatalmas anyaghalmazt. De a gyerekekben ezek csak részismeretek maradnak, nem állnak össze olyan egésszé, amelynek birtokában képesek lennének reflektálni az életre, annak jelenségeire. Holott a reflexió igénye még megvan a gyerekekben, ám ezt nem elégíti ki az iskola. És nem elsősorban azért, mert adott esetben nem tanít nekik filozófiát, hanem inkább azért, mert azt mondja, hogy az iskolának nem célja a szintetizálás, az ismeretanyag összegzése. Következésképp a diákokban lassanként elmúlik a reflexiós igény: szürke, reflektálatlanul élő emberek tömegeit termeli ki szinte minden iskolarendszer szerte a világon.

- G. Havas Katalin: A vitára tűzött témát három kérdés köré lehet csoportosítani: mit oktassunk a filozófia-tantárgy keretén belül, miért és hogyan. Én ugyan erről szerettem volna beszélni, most mégis először ahhoz szólok hozzá, ami elhangzott. Az nem kérdés, hogy bevezessük-e, mert a gimnáziumokban jelenleg kötelező a filozófiaoktatás. Sőt, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium döntése alapján a jövőben érettségizni is lehet filozófiából. Az elmúlt hetekben hosszas viták után megszületett a döntés, hogy mik a filozófia érettségi követelményei. Persze azt nem tudom, hogyan lesz ez megvalósítható, de ami elkészült, az nem rossz.

Napjainkban számos olyan publikáció jelenik meg, amely a filozófiaoktatás miértjét és célját a gondolkodási készség fejlesztésében látja. Így szól a NAT közleménye a Magyar Közlönyben: "A filozófiaoktatás célja, hogy továbbfejlessze a tanulók elvonatkoztató, absztrakt gondolkodásra való képességét. A világos fogalomalkotás, az ítéletalkotás és következtetés elsajátítása elősegíti a vitaképesség kialakulását, valamint az előítélet-mentesség és a türelem megvalósulását." (1994/28. szám 951. p.) Az UNESCO elnöke így ír erről: "a filozófiának alapvető szerepe van jövőnk építésében, (...) mert a széles körben elterjedt, elérhető és releváns filozófiaoktatás alapvetően segíti a szabad állampolgárok fejlődését. Arra bátorít, hogy mindenki maga alakítsa ki véleményét, meghallgassa mások gondolatait, vitába szálljon velük, és csak az ésszerű érveknek hódoljon be." (Lásd: Új Pedagógiai Szemle, 1997. december, 4. p.)

Miért a filozófiaoktatás az, amely mindezt elősegítheti? Azt hiszem azért, mert - elsősorban Európában - a többi tantárgynak az a hagyománya, amit Heller Ágnes mondott, vagyis, hogy biflázza be a diák ezt meg azt a tananyagot, De ha el tudjuk érni, hogy a filozófiaoktatás tényleg a gondolkodás fejlesztésére neveljen, hogy a diák képes legyen vitatkozni, hogy a különböző nézeteket össze tudja hasonlítani stb., akkor ez ellene hathat a magoltatásnak. Hogy ez a tulajdonképpeni cél, erre hoztam fel az idézeteket. A nálunk kidolgozott érettségi követelmények is ebben a szellemben fogantak. 1997-ben rendeztük az első hazai filozófiai diákolimpiát. Itt angol, német vagy francia nyelven kellett dolgozatot írni a négy különböző filozófiai téma valamelyikéből. A maximális 100 pont eléréséhez csak 30 pontot lehetett szerezni filozófiatörténeti ismeretekkel. 60 pont az érvelési és az önálló gondolkodási készség, 10 pont a nyelvtudás alapján volt szerezhető. 36 középiskolai diák vett részt a versenyen 18 budapesti és 18 vidéki iskolából. A hazai első helyezett diák a nemzetközi olimpián harmadik, a hazai második a nyolcadik helyet érte el. Az 1998.-ban már kétfordulós volt a hazai verseny. Az első fordulóban magyar nyelven 82 diák írt dolgozatot. Itt már érezhető volt, hogy az iskolák egy jelentős részében a filozófiaoktatás tartalma a filozófiatörténeti ismeretek közlése. A jövő tanévben szeretnénk a filozófiatanárok részére továbbképzést szervezni az általunk helyesnek tartott filozófiaoktatás megismertetése érdekében.

Hat ország részvételével van egy gyermekfilozófiai folyóirat, gyermekekből álló szerkesztőbizottságokkal. A jövőben magyar gyerekek is részt fognak venni ennek kiadásában és magyar nyelven is meg fog jelenni a folyóirat.

Az imént elhangzott, hogy többnyire az elit iskolákban tanítanak filozófiát. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy például Tatán van egy iskola, ahol évek óta tanítanak filozófiát a gyerekeknek; ott egyáltalán nem a filozófusok műveinek a tanításáról van szó, hanem filozófiai vitákon keresztül megadják a lehetőséget a gyerekeknek arra, hogy szabadon vitatkozzanak-érveljenek. Ez az úgynevezett Lipman-féle program, amely Amerikában készült, és harmincöt országban működik. Én ugyan nem értek vele száz százalékig egyet, mert szerintem túlságosan abba az irányba megy, hogy a tanárnak semmilyen problémát nem lehet megválaszolni, de ebben az iskolában jól tanítják ezt a filozófiaprogramot.

További kérdés az, hogy miféle filozófiát vigyünk be az órára. Nos, az elit iskolák alkalmasak arra is, hogy ott a filozófiatanárok előkészítsék a diákokat az egyetem filozófia szakára, ahonnan kikerülve, ha akarják, filozófusok lehetnek. De ahogyan a középiskolában a magyar vagy a történelem tanításának nem az az általános célja, hogy utána az egyetemen irodalmárt vagy történészt képezzünk a diákból, ugyanúgy a középiskolai filozófiaoktatásnak sem a későbbi filozófusképzés a célja. Egyetértek azzal, hogy mivel a filozófiai problémák iránti érdeklődés bizonyos formában él a gyerekekben, az általános és a középiskolában ezeknek a problémáknak a megvitatásával kell elkezdeni a filozófia oktatását, és később, ha van rá lehetőség, meg kell ismerkedni néhány jelentős filozófus munkáival.

- Vámos Tibor: Ellentétben az itt ülőkkel, én igazából nem értek a beszélgetés alaptémájához, mert sem filozófus, sem pedagógus nem vagyok. Én két ponton találkozom a szóban forgó témával. Az egyik az, amikor a saját munkámban kell először megismernem valamilyen módon a világban található dolgokat, majd ezt követően reprezentálni kell, "érthetővé" kell tenni ezt a számítógépek számára. Átfogó gondolkodást igénylő feladat. Ehhez a témához kapcsolódik az is, hogy végzős egyetemi hallgatóknak tartok kurzusokat az informatika különböző, szintetizáló, értelmező kérdéseiről, és ott szomorúan tapasztalom, hogy akár az ELTE-n a programtervezők, tehát a számítógéphez közelebb állók, akár a Műegyetemen az informatikusok, elérkezvén stúdiumaik végére, nem tudják összerakni egésszé azt, amit az egyetem nevű iskolában elsajátítottak. Azaz: tantárgyakat tanultak, de hogy az egyik hogyan kötődik a másikhoz, azt nem tudják, az újdonság a számukra. Pedig a dolgoknak nagyon mély és a legkülönbözőbb tudományágakhoz fűződő kapcsolataik is vannak.

A másik pont, ahol találkozom ennek a mai beszélgetésnek a kérdéseivel: a Soros Alapítvány különböző programjai. Az amerikai disputaprogram nagyon jó és sikeres, szeretik a gyerekek. Van egy olyan programcsomagunk, mint a demokráciára nevelés és ezen belül az én Jefferson-programom, amelynek az alapvető célja az információs társadalom jövő nemzedékének a formálása az iskolában. Vagyis egy igen széles kapcsolatrendszerben működő és nem nagyon kötött társadalomról van szó, amelyben az együttműködés, a kommunikálás az információs hálózaton keresztül történik. Itt sajnos sok értetlenséggel találkoztunk, annak ellenére, hogy a kérdést elég részletesen próbáltuk elmagyarázni a pedagógusoknak. A gyerekek egy kicsit jobban értik a dolog lényegét. Egyetértek Heller Ágnessel és egyáltalán mindazzal, ami idáig elhangzott, hogy a vitakészség, az etikai nézetek stb. kialakítására a konkrét esetek alkalmasak. Napjainkban a szentek legendái erre nem a legmegfelelőbbek, viszont az osztályban minden héten történik valami. Ezért a jó iskolákban bevált gyakorlat, hogy ezeket próbálják megbeszélni, mégpedig úgy, hogy a történteket egy megfelelő tanár be tudja vinni az adott osztályközösség tényleges szintjére, majd általánosítanak az esetekből és következtetéseket vonnak le. Hiába lázadozunk az elit iskolák ellen, mindig is volt és lesz ilyen. Mert igen különböző módokon kell feltenni ugyanazt a kérdést egy olyan iskolában, ahol a diákok verbális készsége minimális, vagy például a Karinthy Frigyes Gimnáziumban, amely nemzetközi érettségit oszt, és ahol alapkövetelmény a kitűnő angol fogalmazás. Erre általános séma nincs, erre tudni kellene képezni a pedagógusokat.

A mondanivalóm másik része: nekem régi álmom - majdnem biztos, hogy ez nemigen valósul meg, pedig ilyesféle szerepelt annak idején a NAT elődjében, az akadémiai Fehér Könyvben -, hogy a tantárgyakra bontott szemlélet nagyjából szűnjön meg, és például történelemből egy kultúrhistóriát adjanak elő. A gondolkodás, az irodalom, a művészet, a gazdaság, a politika története ne váljon szét az emberek fejében, mert a valóságban nem válik szét. Ezeket tudni kellene együtt látva kezelni. Ehhez persze megint a megfelelő tanárok képzésére lenne szükség. Ha leszűkítjük a dolgot a filozófiatörténetre vagy bármilyen más történetre, akkor ugyanazzal találkozunk, amit az előbb elmondtam a magam szakmáján belül az én diákjaimmal kapcsolatban.

A téma harmadik része a következő. Én azt hiszem, hogy episztemikus, azaz ismeretelméleti diszciplínákat, tudományágakat tanítani kell. Hogy hogyan, az más kérdés, de például logikát kell oktatni, méghozzá a logikának a modern gondolkodás felé mutató részét. Ez alapvetően szükséges lesz a jövő információs társadalmában. Elkerülhetetlen továbbá, hogy valószínűség-statisztika szerepeljen ugyanebben a stúdiumban. E nélkül politikai, társadalmi kérdésekhez nem lehet hozzászólni, de semmilyen tisztes szakmát sem lehet majd űzni az orvositól az ügyvédségig. Ezekhez kapcsolódik a nyelv is. Modern nyelvtudomány - tehát nem a skolasztikus grammatika - nélkül szintén nem lehet egy kommunikációs, információs társadalomban valaki aktív ember. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy mindezt filozófia címen kell tanítani - szervesen be kell építeni a kultúrtörténet menetébe éppúgy, mint a filozófia történetét. Még egy olyan kérdés van, amivel minden nap találkozik az ember, ez az ontológiai, a lételméleti kérdésekről való csevegés.Ez is nagyon nehéz dolog. Az a követelményünk, hogy a mi iskolánk ideológiailag semleges legyen. De ehhez roppant szofisztikált, érvelni kiválóan tudó tanárok kellenek, akik úgy mondják el a metafizikai problémákat, mint ahogy mások a fizikaiakat. Hogy ebben a vonatkozásban mit lehet csinálni, arról aztán végképp nincs fogalmam: hogyan lehet ezt megtenni ideológiai előítéletek és a saját meggyőződés átsugárzása nélkül. Például egy bencés tanár képes lesz-e arra, hogy materialista gondolkodásmódot adjon elő és megfordítva. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. A magam személyében bizonyos dolgokat eléggé magánügynek tekintek: például azt, hogyan teremtették a világot, hogy majd ama túlvilágon megjutalmaznak-e vagy tűzre tesznek stb. Nem tudom, hogy ezeket az iskolában kell-e előadni. Persze elő fognak fordulni.

- Heller Ágnes: Lehet erről beszélni az iskolában. Én nem bánom, hogy az embernek van ideológiája vagy meggyőződése. A lényeg az, hogy az ellenkező meggyőződést is ki lehessen fejteni.

- Vitányi Iván: Úgy érzem magam, mint amikor az MTA műveltségképpel foglalkozó egykori bizottságában szintén ezekről a kérdésekről beszélgettünk éveken keresztül. Az eredmény a nullával volt egyenlő, ami a pedagógiát illeti. Én ezt a témát a kreativitás oldaláról fognám meg. Mégpedig onnan, hogy a kreativitás a modern pszichológia szerint nem homogén fogalom. Ahogy más a rövid lejáratú és a hosszú lejáratú emlékezet, úgy a kreativitásban is más a generativitás, vagyis az alkotókészség, és más a konstruktív generativitás. Hadd mondjam a zene példáját, amit ebből a szempontból alaposan vizsgáltunk. A generativitás a zenében az, amikor a népdalénekes ugyanarra a népdalra bármikor tud változatokat előadni, amennyit akar. Ezzel szemben a konstruktív generativitás az, hogy mondjuk Beethoven leül, és az első hangjegytől az utolsóig megírja a művét. Vannak, akik mind a kettőt tudják. Mozart például ilyen volt. Ebből azt akarom továbbvinni, hogy a zenét kétféleképpen lehet tanítani. Vagy úgy, hogy elkezdem az első órán az összhangzattant, és azt mondom, hogy a tonika, a hármashangzat a következőkből áll: dó-mi-szó. De úgy is lehet, hogy nem mondom meg, mi a tonika, hanem megtanítom a gyerekeket játszani, énekelni, és amikor már tudja az ifjú, akkor megkérdem, tudod-e fiam, mit énekeltél: ez volt a tonika. Ez a kreatív nevelés. Kodály ezt próbálta megvalósítani, kidolgozott erre egy módszert, ezt megtanították kétezer tanárnak. Hogy belőlük hányan tudták átvenni ennek a generatív szellemét, és hánynál fojtódott a dolog dogmatizmusba, az más kérdés. Nos, ha ez így van a zenében, akkor így van minden másban is. Tehát ahogy Kiss László megpróbált beszélgetni a gyerekekkel, az is egyfajta generatív módszer: kipuhatolni, hogy őket mi érdekli - és abból vezetni le az órát. Egy teljes nevelési koncepcióhoz mindkét oldalról kell fúrni az alagutat: a tanárok és a diákok felől egyaránt. Meg kell találni közöttük az összhangot, de kellenek hozzá egyéb feltételek is az iskolában - mindez még nem általános. A kreatív nevelésnek sokféle kezdeményezése létezik. Össze lehet gyűjteni Magyarországon ennek a pedagógiának a kísérleteit, de hogy hogyan kellene úgy feldolgozni, hogy mindennek hatása legyen az iskola egészére, az egészen más kérdés, és súlyos társadalmi, szociológiai, iskolarendszer-beli, politikai, környezeti problémákat vet fel.

- Kiss László: Az oktatásnak két olyan vonatkozását említeném meg most, ahol - a saját iskolás próbálkozásaim alapján úgy látom - a filozófiának ténylegesen pozitív hatása lehet. Az egyik: ha az ismeretanyag egészét egy kerek tortának képzeljük el, akkor a filozófia a maga széles horinzontú kérdéseivel és összegző jellegével a tortaszeletelését ellensúlyozhatja - az egyes tantárgyak ugyanis szeletelnek, azaz részismereteket tanítanak. A másik: ezek a tantárgyak konkrét ismereteket oktatnak, tehát az egyes tudományágakon belüli igazságokat, amelyeket ezért nem lehet vitatni. Ezzel szemben az élet valósága gyakran a sok lehetséges igazságot, ha tetszik: a bizonytalanságot mutatja fel, tehát a dolog megítélésekor a sokszempontúságot igényelné. Nos, a valóságnak ezt az oldalát is megjelenítheti, behozhatja az iskolába a filozófia, az ilyenkor szükséges vitákkal együtt - hiszen ez más tanórákon aligha képzelhető el. Például egy alkalommal tízévesek Biblia-magyarázat-órára hívtak meg, és az első kérdésük az volt: Igaz-e a Biblia? - Ezek alapján kérdezném: Mi legyen (Schüttler Tamás kifejezését kölcsönözve) a "filozófiaszerű" tantárgy funkciója az iskolában? Világértelmezés, önértelmezés, önértékelés?

- Schüttler Tamás: Hogyan látják, mi az oka annak, hogy az iskola mindig csak a torta szétdarabolására vállalkozik, és ellenáll minden szintetizáló törekvésnek - például az említett, a Fehér Könyvben javasolt műveltségtömbökben való gondolkodásnak, ami most testet öltött a Nemzeti alaptantervben? - Segíthet-e ezen egy filozófiaszerű tantárgy? - Másképpen: miért nincs esély itt és most a holisztikus, a komplex szemléletre?

- Heller Ágnes és Vajda Mihály együtt: Nincs hozzá tanár.

- Heller Ágnes: Azt nem lehet megkívánni minden iskolában, hogy angolul beszéljenek, de arra szükség lenne, hogy a gondolkodás jelen legyen minden iskolában, minden tanteremben. Ehhez azonban megfelelő tanárokra van szükség. Valljuk be őszintén, ma rosszul fizetett cselédek a tanárok. Rosszul fizetettek voltak mindig, de cselédek nem mindig voltak. A világon mindenütt elindult ez a folyamat: a tanárnak egyre kisebb a jövedelme és a tekintélye.

- Schüttler Tamás: Csak ezen múlik?

- Vitányi Iván: Ez külső jele az egésznek.

- Heller Ágnes: Nemcsak jele, hanem bizonyos része is. Ha egy tanárnak tekintélye van, ha fölnéznek rá a diákok és elvárnak tőle valamit, akkor a tanár is próbál a szakmájában szinten maradni, hozzáolvasni, foglalkozik a kérdéssel, tehát fölnő az elváráshoz, mert nem szeretné szégyellni magát a diákjai előtt. De ha nincs tekintélye, ha semmit sem várnak el tőle, mert az a cél, hogy ellóghassanak az óráról a játékterembe, akkor természetesen a tanár nem fog fölnőni a feladathoz, minek is tenné. A tekintély is, a pénz is probléma. Nincs meg a tanárnak a régi funkciója.

- Vajda Mihály: Van még egy probléma: az egész társadalomban van a szaktudásnak egy fétise. Minél inkább haladunk a nem tudom hova, annál inkább szükség van a megalapozott szaktudásra, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Mármost, ha ez a megalapozott szaktudás nem létezhet az egészet illetően, akkor egyre inkább részekre kell szabdalni a tudományt - csak egész kis részterületekhez értenek ma a tudósok. Ehhez igazodik a társadalom tudata is: az az igazi tudás, amely egy részletkérdésben intenzíven a mélységbe hatol. Ilyen szemlélet mellett lehetetlen az iskolában szintetikus tárgyakat tanítani.

- G. Havas Katalin: Itt nemcsak a szaktudás fétiséről van szó, hanem egy köznapibb dologról is. Miért nem akarják nagyobb óraszámban bevezetni a filozófiát? - Hogy a többi tanárnak meglegyen a kellő óraszáma - és így a biztos állása.

- Vitányi Iván: A tanárokon túl - az iskola helye a társadalomban...

- Heller Ágnes: Az iskola helye a társadalomban: nagy bajban van az iskola, mert a gyerekek kezdik megvetni.

- Vitányi Iván: Mindenki megveti, nemcsak a gyerekek.

- Vámos Tibor: Azért itt is vannak változások. Az egyetemeinken viszont Lehrstuhl, tanszék van még mindig, amely önálló - és nem tudnak departmentet, tagozatot csinálni, amely szervesen kapcsolódik a többihez. Ez azt mutatja, hogy az oktatói karban van egy nagy visszatartás és ellenérdekeltség. De a bérek ösztönző szerepével kapcsolatban mondok egy érdekes ellenpéldát. Két-három évvel ezelőtt a Műegyetemen panaszkodtak a professzorok: semmiféle ösztönzés nincs, hogy jól tanuljanak a gyerekek. Majd gyökeresen megváltozott a helyzet, a jó tanulónak ma óriási lehetőségeik vannak: a kezdő mérnöki fizetések 150 000-től 400 000 forintig terjednek. Ez egy radikális fordulat, ami nagyon hamar áttörést fog jelenteni a tanári karban is, és tovább fog gyűrűzni. Mozgatnunk kell ezeket a változásokat.

- Heller Ágnes: A tanár jövedelmére ez nincs befolyással sehol a világon.

- Vajda Mihály: A műszaki, közgazdasági, jogi képzettséggel rendelkező szakemberek a privát szférában a világon mindenütt igen jól keresnek, egy társadalmi elitet képeznek. A tanárok ezzel szemben szinte sehol sem, mert állami alkalmazottak. A magániskolák rendszere, legalábbis Európában nagyon szűkös, de ezt a rendszert nem is akarnánk szélesíteni, mert ez az elitképzés bővítése. Viszont ahová az állam beteszi a lábát, ott szocializmus van: azaz az emberek rosszul fizetettek, és ennek megfelelően rosszul is dolgoznak - minden belső hajtóerő nélkül. Ezért nem fognak akarni az iskolában semmi újat. Mert az újítástól való félelem is benne van a dologban. Ám ha a tanár nem képezi tovább magát, akkor marad az egyetem iránti követelmény, hogy szakembereket képezzen: magyar-, történelem-, filozófia- stb. tanárokat. Nem jut eszébe egyetlen egyetemnek sem, hogy egy stúdium generale-félét próbáljon bevezetni, ahol az átlagos hallgatónak is lenne egy áttekintése az egészről.

- Heller Ágnes: Igazad van, de az állami, a "szocialista" fajtájú oktatás nem mindenhol úgy néz ki, ahogy te leírtad. Franciaországban a középiskola mindenütt magas színvonalú. A francia nyelvet, az irodalmat minden iskolában egyformán kitűnően tanítják. Olaszországban ugyanez a helyzet, aki olasz gimnáziumot végez, az nagyon sok mindent tud, filozófiát is. Sajnos, mi a legrosszabb hagyományt kezdjük átvenni.

- Schüttler Tamás: A francia középiskolában és bizonyos angolszász típusú iskolákban elég magas óraszámban van egy szintetizáló tantárgy, tulajdonképpen egy időkeret heti 4-6 órában. És filozófiát ettől függetlenül tanítanak. Működnek olyan állami rendszerek a világban, amelyek kísérletet tesznek ezeknek a széttagolt ismereteknek valamilyen összegzésére. Kell tehát a szintézis, de milyen esélyei vannak ennek itt és most?

- Vitányi Iván: Vámos Tiborhoz csatlakozva említem meg, hogy a nyelv is létezik. De most nem a magyar vagy az angol nyelvet értem alatta, hanem azt, hogy meg kell tanulni azt a nyelvi kódot, amellyel meg lehet érteni a modern tudományt. A gyerekek 10-20 százaléka tanulja meg ezt. Akinek ez nem sikerül, annak hiába vezetnek be összefoglaló tantárgyat, nem fogja megérteni.

- Vajda Mihály: Ezt a kódot hol sajátítja el?

- Vitányi Iván: Magyarországon úgy van, hogy ezt a kódot vagy elsajátítja otthon, vagy sehol másutt. Mert ha olyan iskolába jár, ahol nem tanítják a kódot, akkor bajban van.

- Vajda Mihály: Ha igaz, hogy a francia és az olasz iskola jó, akkor világos, hogy tradíciókról van szó, és ezt nagyon nehéz áttörni. Ha Franciaországban jut pénz a kultúrára, az azért van, mert ott fontos a műveltség. Nálunk pedig a legnyomorultabb szakmák egyike a pedagógusszakma.

- Schüttler Tamás: Kanyarodjunk vissza az alapkérdések egyikéhez. A gyerekeknek, függetlenül attól, hogy mennyire tartoznak az elithez vagy a hátrányosabb helyzetű rétegekhez, életkori sajátosságuk az, hogy kezdetben reflektálni akarnak az élet, a világ dolgaira. Aztán a szelekció következtében ki olyan iskolába kerül, ahol megtanítják erre a reflexióra, ki meg olyan iskolába jut, ahol reflektálatlanul élő, egyre közömbösebb és szürkébb embert, alattvalót nevelnek belőle. Vagy néhány szakmai elemre megtanítják jól-rosszul, de végső soron kiölik belőle azt, ami tulajdonképpen eredendően benne van. Én nem tudok egyetérteni azzal, hogy a világra való rácsodálkozás természettől adott képességét az iskola nem tartja ébren. Lehet-e így hagyni a dolgokat? Beletörődhetünk-e abba, hogy az iskola olyanná lett, amelyben a gyerekek egy szűk hányadának adatik csak meg az a fajta oktatás, amely alkalmassá teszi arra, hogy képes legyen szintézist teremteni, a saját világképét tudatosan megalkotni?

- Vajda Mihály: Világos, hogy ezt nem szabadna hagyni. Csak azt kell megnézni, mik a feltételei a mai helyzet átalakításának. Ez végigtekinthető, nem is olyan bonyolult, és lényegében pénz kérdése. Ott kellene kezdeni, hogy az összes pedagógus fizetését komoly mértékben fel kellene emelni. És akkor két évtized alatt a jók kerülnének ki az egyetemekről tanárként, nem a többiek. De nem az a megoldás, hogy elkezdünk pályázati alapon kitöltetni hatszáz oldalt. Az borzalmas. Ezért én abszolút helyteleníteném, hogy emeljük ki a pedagógustársadalom egy részét pályázatok útján, mert ezzel még inkább abba az irányba mennénk, hogy rossz vagy kevésbé rossz eliteket hozzunk létre. Amikor azt mondom, hogy radikális fizetésemelésre van szükség, akkor itt százezrek fizetéséről beszélek, és nagyon jól tudom, hogy ez illúzió, hogy ebben a szegény országban ez most keresztülvihetetlen. Így viszont nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy csak az elit iskolában fogunk képezni olyan diákokat, akiknek van szintetizáló-, áttekintőképességük.

Természetesen, ha igen makacs az elszántság, valószínűleg egy olyan társadalomban is, amely nem tud vagy nem akar többet adni a magasabb szintű, a nagyobb áttekintőképességű oktatásra, lehetne harcolni azért, hogy olyan tantárgyak legyenek, amelyekről Vámos Tibor is beszélt. Lehet, hogy nem kecsegtet túl sok sikerrel, de nem kellene mindig rögtön föladni. Már Németh László is elkezdte szorgalmazni ezt, és évtizedek óta mindig fölmerül, de mindig a kezdeteknél föladják/föladjuk valamilyen oknál fogva. Valóban kellene egy olyan tantárgy, amelyben átláthatóvá válna a modern tudomány egész szemléletmódja, és kellene egy olyan tantárgy, amelyben egyfajta szintézisben az európai kultúrtörténetet tanítanák. És akkor automatikusan létrejönne, de legalábbis kialakítható lenne a filozófia kívánatos módú oktatása, mert ezt az ügyet filozófia nélkül nem lehet csinálni. Akinek van erre lehetősége, az hadakozzon ezért, bármilyen reménytelennek is tűnik.

A beszélgetést vezette és szerkesztette: Kiss László