Az elmúlt két évtizedben változtak az oktatáspolitika iskolastruktúrával kapcsolatos preferenciái, a tartalmi szabályozásról kialakított elképzelései, a különböző tantervi koncepciókból deriválható gyermek- és jövőképe. E változások többször próbára tették a pedagógusok önbecsülését, a szakmához és az iskolához való viszonyát, illetve egy meghatározó hányadukban fokozatosan kialakították az oktatáspolitika éles váltásaival szembeni immunitást, amelynek eredményeként figyelmüket egyre inkább a tanulási és tanulásirányítási folyamatok optimalizálására fordíthatták. A progresszív szakmai diskurzusok ma egyre inkább ebbe az irányba mutatnak.
A Professzorok az Európai Magyarországért (PEM) 4. kötete egyrészt illusztrálja ennek a szakmai diskurzusnak az „éppen így” létét, aktuális vitatémáit, másrészt inspirálni szeretné azt a folyamatot, amelyben rendszerszerűen kialakulhat a pedagógus önreflektív folyamatoptimalizációs tevékenységét segítő és értékelő, személyiség-központú iskolairányítási modell, illetve amelyben a tanulók felkészülhetnek az önirányító, önfejlesztő tanulás, azaz az élethosszig tartó tanulás követelményeire.
A kötet első fejezete az iskola optimalizálásának főbb irányait négy tanulmányban mutatja be. Bábosik István Az optimális iskolamodell kialakítása a struktúra módosítása nélkül című tanulmányában az Európai Unió emberképét elemzi. Arra a következtetésre jut, hogy „az uniós társadalom elvárásainak megfelelő ember szociomorális vonatkozásban altruisztikus, munkára orientált, kooperatív, toleráns személyiség, az önfejlesztés, önérvényesítés tekintetében pedig a permanens önképzésre motivált, önmaga pozitív adottságait felelősen gondozó, fejlesztő, a változó körülményekhez alkalmazkodni képes, gyakorlatias, összességében tehát konvertibilis személyiség”. Erre az emberképre építve jellemzi azokat a fejlesztési területeket, amelyeken belül az iskolának kitüntetett szerepe van a szociális életképesség kialakításában. Ezek közé tartozik a munka világára, valamint az élethosszig tartó tanulásra való felkészülés, az egészség fenntartása és az egészséges életmód kialakítása szempontjából fontos szemléletmód elfogadása.
Richard Olechowski és Marianne Wilhelm (Bécs), valamint Edwald Johannes Brunner (Jena) és Martin Schuster (Köln) szerzőpárosok azokat a gondolkodási irányokat mutatják be, amelyek Ausztriában és Németországban jellemzik az iskola optimalizálásával kapcsolatos szakmai közgondolkodást.
Hunyady Györgyné Szülői elvárások az iskolával szemben címmel sokoldalúan mutatja be egy alapos kérdőíves vizsgálat eredményeit. „A szülők iskolával kapcsolatos felfogásában, igényeiben lassú változás kezdődött, amelyből most egy humanizált, gyermekbarát, (de) konzervatív iskola képe rajzolódik ki. Úgy tűnik, hogy kialakulóban van a szülők újfajta iskolaképe, amely megfelel az iskola megváltozott társadalmi helyzetének, differenciáltságának, 'szolgáltató' jellegének, de az iskolával kapcsolatos magatartásunk még nem alakult át, nem jött létre közöttük és az intézmények között, a régitől eltérő, valóban partneri kapcsolat és párbeszéd.”
A kötet A pedagógusok szerepe az iskola optimalizálásában című fejezete négy tanulmányt tartalmaz.
Schaffhauser Franz Értékpedagógia és a mai nevelési valóság című munkájában abból indul ki, hogy létezik-e ma az értékpedagógia eszméje és gyakorlata.
A nevelés értékközvetítő funkciójának elfogadása válasz a fenti kérdésre, ugyanakkor felveti az értékek mibenlétének, a mai társadalom értékvilágának problematikáját. Aligha vitatható a szerzőnek az a megállapítása, hogy a filozófiai, társadalmi, intellektuális és kulturális-szocializációs értéktételezések az értékszocializáció (nevelés, képzés, oktatás) révén válnak a felnövekvő egyén értékrendjének bázisává.
A dolgozat fontos célkitűzése a mai gyerekek és fiatalok értékválasztásának felkutatása, megismerése egy nemzetközileg standardizált teszt alapján kialakított értéklista segítségével. Csaknem másfél ezer tanulót és ötszáznál több tanárt kérdeztek meg.
Lénárd Sándor Neveléssel kapcsolatos nézetek – fejlesztendő kompetenciák témában írt tanulmánya a pedagógusok neveléssel kapcsolatos felfogását, valamint a szülők és a gyerekek nézeteit vizsgálja. A nevelés és az iskola iránt megváltozott társadalmi elvárások kapcsán kerül a szerző gondolatmenetének előterébe a kompetenciafejlesztés. A kompetenciák közül külön kiemeli a szociális kompetenciákat, ezen belül hangsúlyosan tárgyalja a segítségadás-proszocialitás és az együttműködés-versengés dimenzióinak iskolai fejlesztését. Gyakorlati jellegű példái tanulsággal szolgálhatnak gyakorló pedagógusok számára.
Pedagógusok tanításra irányuló vélekedéseiről, nézeteiről és azok befolyásolásának lehetőségeiről olvashatunk Réthy Endréné munkájában. A szerző tapasztalatokra és vizsgálatokra hivatkozva kiemeli, hogy a tanulók közötti szociokulturális különbségek növekedése egyre inkább a tanulók közötti esélykülönbségek növekedéséhez vezet, ha az iskola és a pedagógusok nem találják meg az adekvát válaszokat a felmerülő problémákra.
A szerző kutatásai szerint a tanárok jelentős többsége az interaktivitás helyett a befogadást, az átadást, a tananyag-központúságot hangsúlyozza, és kevés az a pedagógus, aki az önaktivitást állítja előtérbe, és komplexen értelmezi a tanulás fogalmát. Az empirikus vizsgálat következtetéseiből levezethetők a tanárképzés és -továbbképzés fontos témakörei.
Tanár-továbbképzési modellek mint a fejlesztési lehetőségek elméleti keretei címmel következik Ollé János és Perjés István tanulmánya. Az olvasó megismerheti egy komplex továbbképzés modelljét, s olyan kérdésekre kell válaszolnia, hogy a zárt vagy a nyílt didaktikai modell alkalmas-e az igények és szükségletek kielégítésére, hogy a kompetencia alapú szakmai fejlesztés lehetőségeit mennyire tudja kiaknázni, illetve milyen mértékben jelennek meg a modellben a minőségelvű modell alapelvei.
A tanulmánykötet harmadik fejezete, A tanulók szociális életképességének megalapozása Koncz István írásával indul. A Tehetséggondozás perspektívái címmel a szerző a fogalmak értelmezésével kezd a téma ismertetéséhez, majd összefoglalja a tehetségígéretekre, illetve a tehetséges gyermekekre vonatkoztatható tulajdonságokat. Kiemeli, hogy a kiterjesztett tehetséggondozás rendszerére ma Magyarországon nincs hivatalos elképzelés, egységes álláspont. Röviden ír a kiterjesztett tehetséggondozás lehetséges struktúrájáról, vezérlési és tartalmi elemeiről.
Torgyik Judit a struktúraváltoztatás nélküli iskolaoptimalizálás kérdését vizsgálja. A bevezetőben a hátrányos helyzetű csoportokból érkező diákokat sújtó esélyegyenlőtlenséggel foglalkozik, hogy az élethosszig tartó tanulás megalapozásához a tanulás megszerettetésére és a tanulási motivációk megerősítésére lenne szükség az iskolában, ám e téren is fennmarad a hátrányos helyzet. Részletesen és jól áttekinthetően foglalkozik az optimális iskola jellemzőivel, majd válaszokat keres a megvalósítás lehetőségeire is, már megvalósult példákkal illusztrálva ezeket.
A fejezet zárásaként Bábosik István az iskolai személyiségfejlesztés lehetséges módszereiről ír. Kiemeli, hogy a hatékony fejlesztés sikere a tanulók aktivitási lehetőségeinek fejlesztésében, az iskola tevékenységrepertoárjának szélesítésében rejlik. Rendszerezi és elemzi a feladatok fejlesztőfunkcióit, valamint a feladattípusok változatait. Hangsúlyozza, hogy a leghatékonyabb fejlesztőhatást a kooperációs, projekt jellegű vagy alkotó tevékenységformák érhetik el.
A negyedik fejezet, amelynek címe Felkészítés a munka világára és az élethosszig tartó tanulásra két írást tartalmaz. Ezek kapcsolódási pontja a középfokú szakképzési rendszer oktatási rendszerben elfoglalt helyének és problémaköreinek vizsgálata. A szakképzési rendszer fő funkciója, hogy meghatározott szakmára, foglalkozásra, hivatásra – vagyis életpályára – előkészítő elméleti és gyakorlati oktatást biztosítson, a felnövekvő nemzedéket képessé tegye társadalmi és gazdasági értelemben vett értékteremtő tevékenységre. A funkció kibővül a felnőttképzés területén a munkaerőpiac által megkívánt szakmastruktúra és kompetenciák biztosításával, összességében a gazdasági szféra igényei kielégítésével, a munkaerő-piaci feszültségek kezelésével, ezáltal a társadalmi kohézió elősegítésével.
Benedek András nagy szakmai alapossággal vizsgálja a középfokú szakképzési rendszerben értelmezett optimális iskolamodellt és szakképzési funkciókat, mindezt a munkaerő-piaci szereplők oldaláról közelítve. A szerző áttekinti a rendszer főbb folyamatait, a hazai sajátosságokat, az intézményrendszer felépítését és a funkciókat, a makroszintű tervezési tevékenységgel való kapcsolódási pontokat és a stratégiai szerepet, a belső – elsősorban tantervi – változásokat, a folyamatosan megújuló Országos képzési jegyzék szerepét, az intézményválasztási prioritások mögött húzódó társadalmi-gazdasági folyamatokat, illetve az élethosszig tartó tanulás aspektusát.
A fejlesztés irányai nagymértékben támaszkodnak az oktatás és nevelés módszertanának korszerűsítésére, hatékonyságának növelésére. A piacképes szaktudás megszerzését azonban nagyban befolyásolja a tanuló iskolai teljesítménye, az alapfokú oktatásból esetleg magával hozott hátrányok jellege és nagysága. A szakmai képzés előkészítése és megalapozása, sikeres elsajátítása jelentős mértékben az általános iskola tevékenységéhez kapcsolódik. Az alapkompetenciák hiánya egyre erőteljesebb probléma az oktatási rendszerben. Bábosik Zoltán ezt a kérdést állítja elénk kutatási eredményeinek bemutatásával. A kutatás a szakképzési rendszerben tevékenykedő mérnöktanárok és szakoktatók véleményét gyűjti össze arról, hogy mennyiben alapozza meg vagy éppen hátráltatja a szaktudás elsajátítását az általános iskola alapozó-képző munkája. Az eredmények azt mutatják, hogy nagy eltérés van a szakképzési rendszer elvárásai, valamint az általános iskola által nyújtott alapozó képzés profilja és hatékonysága között. Ez azt vetíti előre, hogy a pedagógiai hatékonyság növelése és módszertani fejlesztések nélkül sérülhetnek a szakképzési rendszer funkciói.
A fejezet igazi erőssége, hogy ez utóbbi folyamatot egyszerre mutatja be tartalmi és módszertani oldalról közelítve a munkaerő-piaci (munkáltatói) igényekhez és kiegészítve hatékony pedagógiai módszerekkel.
A kötet utolsó két tanulmánya az egészséges életmódra való felkészítéssel foglalkozik. M. Nádasi Mária Egészségre és egészséges életmódra nevelés az iskolában című munkája elején megdöbbentő adatokat sorol fel, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a magyarok halálozási mutatói sokkal rosszabbak a fejlett országok hasonlói adatainál. A szerző szerint csak aktív módon lehet javulást elérni, s ennek egyik legfontosabb – ha nem is az egyetlen – területe az iskola. Az egészségre nevelés szempontjából vizsgálja az iskolai élet tárgyi körülményeit; az iskolai életmódot; az oktatási alaptevékenységet; az iskolában folyó szervezett mozgást. Hangsúlyozza azt, hogy sokan abba a hibába esnek, hogy csak a testnevelés szempontjából közelítik az egészséges életmód kérdéskörét. Az iskolai élet tárgyi körülményeiben elsősorban ergonómiai kérdésekről szól a szerző, s kiemeli, hogy nem gazdag, hanem egészséges iskolákra vágynak az érintettek (tanuló, pedagógusok, szülők).
Az oktatás mint az iskolában folyó alaptevékenység című részben M. Nádasi Mária tanulmánya a NAT által előírt – így a helyi tanterv részét képező –, az egészséges életmódra nevelést közvetlenül támogató modulokból indul ki, de érinti mindazokat a területeket, amelyekre ma még nagyon kevés hangsúly helyeződik. Az iskolában folyó szervezett mozgás témája sorrendben a negyedik, de a leghosszabban bemutatott terület. M. Nádasi Mária ismerteti egy több mint másfél ezer tanuló bevonásával készített felmérés eredményeit is. Taglalja a hallgatók viszonyulását a testneveléshez, az órák tartalmához, az értékelési rendszerekhez, és a cikk végén bemutat egy iskolai innovációt.
A következő tanulmány Andrásné dr. Teleki Judit munkája Testnevelés és sport az EU tükrében címmel. A szerző az EU sportpolitikáját, a sporttal kapcsolatos európai értékek magyarországi adaptációját vizsgálja széles társadalmi összefüggések felvázolásán keresztül. Meghökkentő statisztikai adatokkal hívja fel a figyelmet a rendszeres mozgás népszerűsége és gyakorlata szempontjából hazánk és a nyugat-európai országok között tátongó szakadékra. Már a tanulmány elején rávilágít arra, hogy a sport célja nemcsak, talán nem is elsősorban a fizikai teljesítőképesség fokozása, sokkal inkább az emberi lélekre gyakorolt pozitív hatás, valamint a társas kapcsolatok rendszeressége. A szerző vizsgálja a magyarországi nevelési-oktatási intézmények gyakorlatát, a testnevelés és sport fő tendenciáit. A tanulmány szerint az óvodának a mozgás megszerettetése a feladata oly módon, hogy a gyermekek jellemzően hatalmas napi mozgásigényét pozitív motivációhoz kapcsolja. Az iskola feladata, hogy megőrizze a mozgáshoz fűződő pozitív attitűdöt, és segítse fejleszteni a szellemi képességekkel összhangban a fizikai képességeket is.
Összegezve: a kötet minden bizonnyal hordoz felfedezésre vagy megerősítésre érdemes összefüggéseket az olvasók számára. Különlegessége, hogy nem a tanuló eredményeire, hanem a személyiségére koncentrál. Az elemzések valószínűleg ambivalens érzéseket keltenek az olvasóban, s a szerzők reményei szerint konstruktív vitát generálnak. Érdemes felhívni a figyelmet a bevezetőben is említett lelkiismeret szóra. Sokan érzik úgy, hogy a jelenlegi struktúra nem egyértelműen, de legalábbis az élet nem minden szegmensében szolgálja a tanulók érdekeit. Gondoljuk végig: adva van egy, a tanulókért létező szervezet, amely nem teljes mértékben a tanulók érdekeit szolgálja!(?)
A kötet nemcsak a közoktatásban érdekelteknek nyújt elegendő tényanyagot és véleményt, hanem a felső- és a felnőttoktatás szereplői is levonhatják maguknak a továbbgondolásra szolgáló tanulságokat.
Koltai Dénes
Bábosik István (szerk.): Az iskola optimalizálása a struktúra változtatása nélkül. Urbis Kiadó Budapest, 2006.
