wadmin | 2009. jún. 17.

A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása

Jared Diamond különös címet adott könyvének. A „harmadik csimpánz” – a csimpánz és a törpe csimpánz (bonobo) mellett – az ember. Fajunk – mint az első fejezet címe is jelzi – „csak egy a nagyemlősfajok közül”. A molekuláris biológiai törzsfa alapján genetikai távolságunk (1,6%) csekélyebb, mint két, szemre szinte megkülönböztethetetlen madár, a csilpcsalp füzike és a fitisz füzike közti 2,9 százalékos eltérés. Ha ehhez hozzátesszük, hogy genetikai állományunk jelentős része molekuláris törmelék, azaz (jelen tudásunk szerint) nincs funkciója, elmondhatjuk, hogy a tényleges különbségeket néhány tized százaléknyi génállomány okozza. Diamond azokat az apró különbségeket keresi, melyek megadhatták a végső lökést, és elindították fajunkat kockázatos pályáján. Ilyenek az életciklusban bekövetkező változások: a rejtett peteérés, a menopauza, a megnövekedett átlagéletkor, az állkapocs alakjának módosulása és más, első pillantásra esetleg jelentéktelennek tűnő eltérések. Alaposabb elemzés szerint azonban ezek a különbségek összekapcsolódva egyre gyorsuló láncreakciót indítottak el. Az állcsúcs például lehetővé tette a sokféle magánhangzó kiejtését, ezzel a tagolt beszédet, ez azonban – az írásbeliség megjelenése előtt – csak úgy teremthetett történeti hagyományt, ha az átlagéletkor kissé megemelkedett, s így legalább néhány nagyszülő tapasztalata fenntartotta a kollektív emlékezet fonalát. A menopauza csökkentette a fejlett magzat szülésének kockázatát, s ezzel megnövelte a hosszú gyermekkor szülői segítésének esélyét, a rejtett peteérés – akármi is volt a közvetlen kiváltója – elősegítette a csoport együttmunkálkodását, egyúttal megerősítette a párkapcsolatot, a családi köteléket.

Mi lett az eredmény a mi sajátosan emberi civilizációnkban? Diamond a kulturális evolúció néhány jellegzetességét emeli ki: a beszélt nyelvet, a művészetet, az eszközkészítésen alapuló technológiát, a mezőgazdaságot, de az árnyoldalakat is: a kábítószer-élvezetet, a népirtásra való hajlamot, végül más fajok tömeges kiirtását s ezzel önnön létünk veszélyeztetését is. (Kérdés, hogy a szerző szándéka szerint ez a lényeges jellemzők teljes listája-e. Vélhetően nem, hiszen nem is említi olyan tulajdonságainkat, mint például a transzcendencia iránti nyitottság vagy a játék sajátosan emberi szerepe.)1

A könyv beosztása a felsorolt jellemzőket követi, vagyis fajunk építő, pozitív jellemzői felől (nyelv, művészet, technika) kétes kimenetelű újításain át (mezőgazdaság) halad a sötét oldal felé (drogok, faj- és népirtás). Elemzései mindig világosak, ha (amint az gyakori) ugyanazt a jelenséget több vetélkedő elmélet is magyarázza, azokat röviden ismerteti és értékeli. Erre a legszebb példa a rejtett peteérés problémája. A nők – szemben főemlős társainkkal – nem jelzik feltűnően az ovuláció idejét, sőt többnyire maguk sem veszik észre. Ez genetikai különbség, messzemenő társadalmi hatásokkal. Diamond látható élvezettel ismerteti, hogy a különböző beállítottságú férfi és nő kutatók mivel magyarázzák a rejtett peteérés kialakulását: a hat elmélet legalább annyira függ megalkotóitól, mint a tényektől. Az irónia másutt is átszövi Diamond könyvét, ám sohasem válik tolakodóvá vagy öncélúvá. Amikor például pápua foré törzsbeli barátait idézi, akik saját törzsük lányait dícsérik, s a fehér nők csúfságát szapulják, a szerző bölcsen hallgat arról, hogy éppen egy ilyen fehér csúfságot készül feleségül venni, mert neki ő a legszebb. Nem egyszerűen arról van szó, hogy „ahány törzs, annyi szokás”, hanem arról is, hogy a különbségek megérthetők, magyarázhatók, áthidalhatók, sőt talán meg is őrizhetők. Bár ebben Diamond is inkább csak reménykedik, a lehangoló tények mást mutatnak. „1964-es első új-guineai utamon az eldugott falvakban rönkdobokat és hagyományos énekeket hallottam, az 1980-as években már gitárt, rockzenét és elemmel működő zajládákat. Aki látott már a New York-i Metropolitan Múzeumban aszmat faragásokat vagy hallott lélegzetelállító gyorsasággal játszott antifoniaszerű duettet rönkdobon, az igazán átérzi az új kapcsolat miatti művészeti veszteségek roppant tragédiáját” – írja. Hozzátehetnénk: nem is kell ezért Új-Guineába menni, a magyar olvasó itthon is körülnézhet! (A Népművészeti Múzeum gazdag anyagából készült kiállítás sajnos jelenleg nem látható.)

A biológiai (genetikai) alapok, indítóokok keresése Diamondot néha ingoványos terepre csalja. A művészetek és a drogfogyasztás magyarázatául – nem véletlenül került e két fejezet egymás közelébe! – Amotz Zahavi erősen vitatott elméletét alkalmazza. Zahavi eredetileg az állati kommunikáció általános formáival foglalkozott. Szerinte az olyan „fogyatékosságok”, mint a paradicsommadár hosszú farktolla vagy a gazellák különös szökellése (ahelyett, hogy menekülne, az oroszlán előtt föl-fölugrik) azzal magyarázhatók, hogy az állat így jelzi erőnlétét: még ezekkel a terhekkel is képes megmenekülni, a támadónak tehát nem is érdemes támadnia, a nőstények pedig bátran választhatják az ilyen pompás gént hordozó hímet. Az erőfitogtatás tehát eredetileg értékes jelzés, mert kizárja a csalást: a gyenge erőfitogtató gazellát megeszi az oroszlán, a „fitogtatás génje” így tartósan a jó kondíció jele marad, és alkalmas szexuális partner vonzására is. Kérdés, hogy az alkohol és a drog – ismert hátrányai ellenére – miért terjedt el az emberi kultúrában. Diamond fölveti, hogy ez is „erőfitogtató” produkció volt, az ősi hivalkodás ezt üzente: „elég erős vagyok ahhoz, hogy hetente egyszer-kétszer kábítószert vegyek magamhoz, (…) akkor is életben maradok és egészséges leszek, ha rendszeresen ezt teszem, én tehát csak a kiválók közé tartozhatok (legalábbis ezt gondolom magamról)”. A műalkotás ehhez hasonlóan a szociális rangsorban elfoglalt kiváló helyzet jelzéseként alakult volna ki. „A műalkotás gyakran hiteles mutatója az egyén kiválóságának és társadalmi helyzetének, mivel a művészethez tehetség kell, a műalkotások vásárlásához pedig társadalmi rang és gazdagság.” Az emberi alkohol- és drogfogyasztás esetén aztán félrecsúszott – s éppen ezért sajátosan emberivé vált – ez a viselkedésforma, amely „immár nem önreklámozó, hanem önpusztító” – írja. Bár példái szellemesek és széles körű tájékozottságról tanúskodnak, aligha győznek meg minden olvasót. A művészetek esetében lehetetlen eltekinteni attól, hogy azok eredetileg egy kultusz vagy rítus részei voltak, s így a közösség egységének fenntartása lehetett a feladatuk. Igaz ez még talán a drogok egy részére is – gondoljunk a varázslók révülését elősegítő meszkalinra. A varázslat pedig szintén közösségi esemény! E ponton érdemes összevetni Diamond könyvét a másik, nemrég megjelent humánetológiai munkával, Csányi Vilmos Az emberi természet című művével.2 Míg Diamond az egyed szintű szelekció feltétlen híve, Csányi szerint a kulturális evolúcióban kezdettől a csoportszelekció munkált, s az atomizált személyiség csak e hosszú folyamat végén jött létre. Alapvető szemléleti különbség. Diamond a tényeknek éppoly kiváló ismerője, mint Csányi, ám magyarázatának egyoldalúsága elzárja egy fontos szemponttól.

E fejezetet érdekes és látszólag ide nem illő rész zárja Egyedül egy zsúfolt világegyetemben címmel. Vajon létrejöttek-e társcivilizációk másutt is a Világegyetemben? – teszi fel a divatos kérdést Diamond. Válasza azonban nem szokványos. Nem azt vitatja, hogy számtalan helyen létrejöhettek az élet vagy a civilizáció megjelenéséhez szükséges feltételek, hanem azt, hogy azonos körülmények között szükségszerűen megindul-e és azonos pályán halad-e az evolúció. A konvergencia általános elve azt mondja ki, hogy a megnyíló ökológiai fülkéket (niche-ket) mindig betöltik fajok, s azok nagyon hasonlóvá válnak, mint a delfinek és az Ichtyosaurusok vagy az erszényes farkas és méhlepényes európai megfelelője. Csakhogy – érvel a szerző – számtalan ellenpélda is van. A harkály niche például minden erdőkkel borított kontinensen és szigeten adott, harkály azonban csak egyszer alakult ki – nincs hozzá hasonló. Növényt, gombát is termeszthetne sok faj – azonban csak a hangyák, a termeszek és az ember teszi. Az evolúciós út egyedi, megismételhetetlen történet, ezen belül pedig különösképpen az az emberi civilizációé. Diamond szemléletében a mai technikai civilizáció, mely rádiójelekkel kíván kapcsolatot teremteni más civilizációkkal, ábrándokat kerget, hiszen mindkettő csak esetleges és villanásszerűen rövid szakasz lehet az evolúció folyamában. „Egy, a Kr. u. 1800-ban idelátogató űrlény nem látott volna semmilyen előjelet arra, hogy itt egyszer még rádiót fognak kifejleszteni” – írja.3 A „találkozás lehetetlensége” központi metaforája a könyv későbbi fejezeteinek is: az „űrlények” ebben az esetben a homo sapiens más kultúrájú csoportjai: fehér hódítók Tasmaniában, Új Guineában, de akár két, távolabbi völgyben élő pápua törzs tagjai is. A Még meg nem történt első találkozások fejezet szerint ezek a találkozások nagy gyakorisággal testi vagy szellemi megsemmisítéssel végződtek – tehát valójában nem is találkozások voltak. Feketén, fehéren ez a következő fejezet címe: a tények ismétlődő népirtásokról szólnak. Genetikai előzménye ennek is van a csimpánzok körében, de totális bosszúhadjárattá, ideológiával leplezett öldökléssé csak az ember tette. Döbbenetes fejezet ez, jó gyomor kell hozzá. Ha saját fajunkat sem kíméljük, miért tennénk azt másokkal? Az utolsó fejezethez érve – Pusztulás egyik napról a másikra – a lehangolt olvasó már nem sok jót vár. Mintha már túl sokat hallott volna a természet pusztításáról… Pedig a zárórész is sok tanulsággal szolgál. E témakörben két ellentétes szemlélet formálja gondolkodásunkat. Az egyik szerint a természet leigázandó és kihasználandó erőforrás, mi az urai vagyunk, és fejlődés útján, primitív elődeinkből lettünk azzá. A másik szerint a természet szent, az ember kártékony parazita, aki azonban eredetileg harmóniában élt környezetével, csak a modern (főleg európai) civilizáció rontotta meg. Diamond mindkét nézetet tagadja. A Sosem volt aranykor részben leszámol a rousseau-i ábránddal: három esettanulmánnyal jelzi, hogy már az írott történelem előtti ember is gátlástalan pusztító volt, elődeink nem mérlegelték, hogy viselkedésük segíti-e hosszú távú fennmaradásukat vagy sem. Madagaszkár, a Húsvét-szigetek vagy egész Amerika indián benépesítése hirtelen kihalási hullámokkal esik egybe, nem véletlenül. A modern ipari civilizáció csak a pusztítás hatékonyságát növelte. Úgy tűnik, nem tanultunk elődeink példájából, sztrádán robogunk a vég felé.4 Elkerülhetetlen lenne fajunk pusztulása? Talán mégsem, hiszen biztató példák is vannak a természeti népek történetéből is, korunkból is. A növekvő tudás etikai dimenziót is nyit: elődeink nem voltak bűnösök tudatlan környezetpusztításuk miatt, mi már azok vagyunk, éppen tudásunk miatt. A három „sötét fejezet” (drogok, népirtás, természetpusztítás) a könyv végére érve összekapcsolódik, jelezvén, hogy önmagunkhoz, embertársainkhoz és a természethez fűződő viszonyunk egy tőről fakad, megváltoztatásuk csak együtt lehetséges. De hogyan, milyen norma vagy minta alapján? A Harmadik csimpánz szerzője elsősorban biológus, nem is vállalkozik az etikai dimenzió árnyalt elemzésére. Mégis némi hiányérzetet kelt, hogy nem állítja jogos (ön)kritikája mellé – legalább utalásként – civilizációnk azon értékeit, hagyományait, melyekre reményeinket alapozhatnánk. (Eszünkbe juthatnak olyan, egyébként nagyon is különböző irányultságú gondolkodók, mint Albert Schweitzer, Martin Heidegger, David Thoreau, Arne Naess, Konrad Lorenz vagy Mahatma Gandhi). Nem is annyira a helyhiány, mint inkább a transzcendens érzékenység hiánya okozza Diamond következtetéseinek bizonytalanságát.5 Föltétlen erénye viszont a nyitottság és az őszinteség. Nem egy ideát kerget, hanem az emberre kíváncsi a maga teljességében. Tudja, hogy az árnyoldalak nem választhatók le az emberről, éppúgy természetünkhöz tartoznak, mint „dicsőségünk”. Pápua Új-Guinea bámulatos nyelvi és kulturális gazdagsága például (a szigeten közel ezer lényegesen különböző nyelvet beszélnek, szinte minden völgynek önálló művészete, hagyománya van) a törzsek közti folyamatos ellenségeskedéssel párosul. Ezzel együtt távol áll Diamondtól, hogy a genetikai determinizmusra hivatkozva felmentést adjon gyilkos tetteinkre. Ellenkezőleg: meggyőződése, hogy ha valami, akkor éppen genetikailag rögzített hajlamaink megismerése, okainak megértése vezethet ki súlyos válsághelyzetünkből.

A Harmadik csimpánz magyar kiadása dicséretes gyorsasággal követte a szerző előző, nagy sikerű könyvét.6 Fordítása élvezetes, tördelése elegáns, öröm kézbe venni. Ajánlásokkal ellátott irodalomjegyzék tartozik a fejezetekhez, ezek értelemszerűen angol nyelvűek. A kiadó néhány helyen megadta a magyar fordítást is, néhol ez hiányzik. Talán hasznos lett volna ezt a listát kiegészíteni a témáról szóló egy-két magyar munka címével, hiszen szerencsére bőven vannak ilyenek is. Annál nagyobb öröm, hogy nem hiányzik a hazai környezetvédő szervezetek elérhetősége.

Diamond könyve „kötelező olvasmány” a biológia-, földrajz- és történelemtanároknak, jó kiindulópont egy kis disputára, annak végiggondolására, hogy mi is az az igazán fontos tudás, amit növendékeinknek át kellene adni túlélésünk érdekében.

Csorba F. László

 

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.