wadmin | 2009. jún. 17.

Hagyomány és újítás a tanárképzésben

- Tapasztalatok Debrecenben -

Tanárképzésünk egykor és ma - ez a címe az Acta Paedagogica Debrecina 94. (1995-ös) számának. A cím jól kifejezi a kötet tartalmát. Négy tanulmány a debreceni egyetem egykori nagy hatású, kiváló tanárairól rajzol portrét, külön tekintettel a tanárképzésről vallott felfogásukra. Vaskó László Mitrovics Gyuláról, Orosz Gábor Kiss Árpádról, Bajkó Mátyás Jausz Béláról, Vecsey Beatrix Boros Dezsőről értekezik, fölidézve emberi arculatukat, szenvedélyes kiállásukat a hazai pedagógusnevelés és -képzés korszerűsítése mellett. Ezt követi a mai helyzetkép elemző bemutatása Brezsnyánszky László, Papp János és Veressné Gönczi Ibolya tollából.

A neveléstörténeti rész elolvasása után az a tanulság kristályosodik ki az olvasóban, hogy a pedagógusképzés - egyáltalán a nevelésügy - mai működési zavarainak sok évtizedes gyökerei vannak. Illusztrációként érdemes néhány gondolatot idézni Mitrovics Gyulától, aki 1918-tól 1941-ig a debreceni egyetem pedagógiaprofesszora volt, s akinek munkásságáról az elmúlt 40-45 évben - ahogyan Vaskó László írja - "nemigen lehetett beszélni". Már 1918-ban, az első világháború befejezése után kritikusan állapítja meg a következőket: a "nemzetépítő kultúrmunka" nem folyhat zavartalanul, mert a politika hullámzásával állandóan változik; a magyar társadalom nem tudja helyesen értékelni a nevelői tevékenységet, mert az messze esik az anyagi értékek közvetlen termelésétől; eredménytelen az a nevelési gyakorlat, amely az egyén fejlesztését nem kapcsolja össze a társadalom tökéletesítésének céljával; a tanárjelöltek pedagógiai tudása messze elmarad szakismereteiktől, mert az egyetem a nevelői feladatokra alig készíti elő őket. 1937-ben sürgeti a gyakorlati képzés kiterjesztését, síkra száll "a tanítástervek szabadsága" mellett. Kimondja, hogy "a jövő iskolájában az oktatás helyét a nevelésnek kell elfoglalnia". Ilyenkor mondja az ember, hogy nincs új a nap alatt. A konzervatív felfogású professzor - aki egyébként inkább az esztétika, mint a pedagógia tudományának művelője - 60-70 évvel ezelőtt máig időszerű reformokat, illetve megújulást sürget (s még nem is említettük véleményét a túlterhelésről és a munkára nevelésről). Valóban sajnálatos, hogy mindeddig nem jelent meg tárgyilagos összegzés neveléstani munkásságáról.

Kiss Árpád tevékenységének csak egy rövid szakaszát dolgozza föl Orosz Gábor. Tudnunk kell, hogy Kiss Árpád 1939-44 között a debreceni egyetem gyakorlógimnáziumának volt vezetőtanára, 1945-ben a Köznevelési Tanács igazgatója, 1946-ban a Köznevelés című folyóirat főszerkesztője. E mozgalmas éveket a változások sokasága miatt nehéz áttekinteni, de a szerző sem könnyíti meg a dolgunkat. Bőséges tényanyagát laza szerkezetbe foglalja, a tudnivalók jó részét (kb. a felét) pedig a kiegészítő jegyzetekbe helyezi át. Az áttekintés alapja Kiss Árpád két tanulmánya, a Mai magyar nevelés (1943) és Az emberi felszabadulás útja (1945). Az évek folyamán egyes kérdésekben Kiss Árpád véleménye is változott, például az egyetem autonómiája vagy a tanárképzés szervezeti hovatartozása tekintetében.

Máig érvényes azonban, amit az egyetem és az "élet" kapcsolatáról, a tanárjelöltek elméleti és gyakorlati fölkészítésének szükségességéről részletekre is kitérő javaslataiban kimond.

Jausz Béla tanárképzési törekvéseiről Bajkó Mátyás írt mélyreható, kiérlelt, adatgazdag és emberközeli esszét. Először a nagy hatású, kivételes intellektusú pedagógus imponáló pályáját tekinti át. A pályakezdet: tizenhat évi kisvárosi tanárkodás Kisújszálláson. Aztán Debrecenben a Tanárképző Intézet munkatársa, hamarosan az egyetem gyakorlóiskolájának vezetője, majd Budapest következik s 1951-ben ismét Debrecen, de most már ő az egyetem Pedagógiai Intézetének vezetője. Aztán már a magyar pedagógiai közélet és tudomány ismert személyisége. Bajkó Mátyás nemcsak Jausz Béla tehetségét látja kivételesnek, hanem azt a példaszerű önépítkezést is, ahogyan a "viszonyok jármát" lerázza. A kisvárosi gimnáziumi tanár életre szóló tapasztalatot szerez a nevelésről, s Németh László szavaival szólva, laboratóriumot csinál a gályapadból. Az ő közelében szinte minden élni kezd, megújulásra törekszik: a környezet által determinált szerepek megtelnek tartalommal. Hogyne lett volna hiteles, amikor a pedagógiai gyakorlatról, a hivatásra nevelésről, a tanárképzésről szólt vagy amikor neveléstörténeti, neveléstani szakkérdésekről publikált. Jausz Béla tudós tanár volt, a legnagyobbak közül való. Számtalan kezdeményezése közül az ötéves tanárképzés programjának kidolgozása és megvalósítása érdemel elismerést. A tanárképzés megújítása Debrecenben - és az országban - többek között ezekre a nemes hagyományokra épül. Bajkó Mátyás írása méltó a nagy pedagógus emlékéhez.

Vecsey Beatrix "emlékező szeretettel" idézi föl a neveléstudományi tanszék feledhetetlen oktatójának, Boros Dezsőnek a "pedagógiai arculatát" és - természetesen - tanárképzési törekvéseit. Avatott kézzel nyúl ahhoz a nehezen megfogható jelenséghez, amit pedagógiai elhivatottságnak nevezünk. Boros Dezső ízig-vérig tanár volt: 1946-tól Csurgón, 1950-től Kaposváron, 1958-tól Debrecenben középiskolai tanár. 1962-ben kerül a KLTE neveléstudományi tanszékére. Vecsey Beatrix azokat az alaptulajdonságokat fogalmazza meg, amelyekből egész nevelői-kutatói tevékenysége kisarjadt, éspedig: tanulás és alkotás egy életen át; a személyiség autonómiája; a felfedezői nyugtalanság; az életre nevelés elve; "nevelő" szándék a tartalomban és a tevékenytedtetésben; a "szétosztott élet" és a pedagógus elmúlhatatlan hite. A bevallottan lírai hangvételű esszé megpróbálja a lehetetlent: egy ember élete példáján megmutatni, hogy pedagógusnak lenni ars (művészet) és sciens (tudomány, mesterség) egyszerre. A tanárrá nevelés kérdésében - Kelemen László professzorhoz kapcsolódva - Boros Dezső az egységes tudományegyetemi képzést tartotta leginkább célravezetőnek. Elválasztandónak tartotta a tudós- és tanárképzést, a tanárképzésben pedig kiállt az elmélet-gyakorlat-kísérlet egysége mellett. Felfogása szerint a hivatástudatot a neveléstudományok oktatása alapozza meg, de legfőbb eszköze a hallgatók közvetlen bekapcsolása a nevelői tevékenységbe.

Az elődök tiszteletre méltó törekvéseinek áttekintése után három tanulmány a jelenlegi helyzetet elemzi. Brezsnyánszky László hiteles és pontos ismertetést ad a KLTE Tanárképzési Kollégiumának előtörténetéről, létrehozásának szakmai indokairól és működési mechanizmusáról. A mintaszerűen megszerkesztett dolgozat a tanárképzés szükségszerű megújításának három fő okát nevezi meg: a hallgatói létszám növekedését, a minőségi igények jelentkezését és a koordináció kényszerítő erejét. A létszámnövekedés 1990-94 között 30%-os volt a debreceni egyetemen, a következő évekre pedig Brezsnyánszky a tanár szakosok megkétszereződését prognosztizálja (a dolgozat 1994-ben készült). Ez önmagában is indokolná, hogy új típusú szakgazdája legyen a tanárképzésnek. A minőség követelményéről szólva a szerző széles körű nemzetközi tendenciák bemutatásával bizonyítja: a felsőoktatás csak akkor lesz versenyképes, ha gyorsan és hatékonyan tud reagálni az új körülményekre (túlfejlesztés, pénzügyi megszorítások, versenyhelyzet a tantervek és programok piacán, a teljesítmény és a bérezés összhangjának szükséglete, a tudásátadás új keletű problémái). Elkerülhetetlen, hogy az oktatásban is érvényesüljön a hatékonyság, a rentabilitás, az esélyegyenlőség, a társadalmi igényeknek megfelelő képzési kapacitás, továbbá az oktatási célokhoz legjobban hozzárendelhető módszertani kultúra. Bármennyire idegenkedünk közgazdász szemmel közeledni a humán szférához, nem térhetünk ki előle. A minőség elvét éppúgy alkalmazni fogjuk az oktatásban, mint ahogy alkalmazzák az iparban.

Papp János a tanárképzés reformjának kezdeti tapasztalatairól számol be. Ismerteti az innovációs folyamat első lépését, az egyetem bölcsészkarán 1992-ben indított tanárképzési program tervezetét (okok és célok, kiinduló alapelvek, a reform stratégiai fontosságú pontjai). Ezt követi a megvalósulás menetének részletes ismertetése a szerző kommentárjaival. Az egyetemi reform eredményének tekinti a tanárszak szabad választhatóságát, az egyszakos képzés bevezetését, a szakmai és pedagógiai képzés párhuzamosságának megőrzését, az egyéni érdeklődéshez illeszkedő tanterv választhatóságát, a pedagógiai gyakorlat arányának növekedését, az új (integrált) tantárgyi struktúrát és a Tanárképző Intézet létrehozására irányuló szándék elfogadását. Bár ezek között vitatható pont is van (például az egyszakos képzés szerintem és sokak szerint nem szerencsés újítás), el kell ismerni, hogy a tanárképzés szervezettebb, áttekinthetőbb lett. A tanulmány következő része a legizgalmasabb: itt a problémákkal szembesülünk. Növekedett-e a pedagógiai tárgyak súlya és aránya a tanár szakosok egyetemi képzésében? A várakozásokkal ellentétben: most sem haladja meg a 10%-ot. A pedagógia "expanziója" tehát elmaradt. Lehet-e valamilyen pályaszelekciót vagy pályakorrekcióra késztető metódust érvényesíteni? A határozott válasszal még várni kell. Eredményesebbek-e az integrált pedagógiai stúdiumok a hagyományos szakosított rendszernél? Tisztázódott-e az integráció tudományos háttere? Még ez sem bizonyos. Elérhető-e, hogy az új rendszerű képzésben a hallgatók viszonylag teljes képet kapjanak a neveléstudomány egészéről? Ez is kétséges.

Ne csodálkozzunk a kérdőjelek sokaságán. Először is: az új program szerinti képzés 1994-ben, amikor a tanulmány készült, még messze volt a befejezéstől. Másodszor: a nevelésben az eredmények mérése nagyon nehéz, az új metódusok gyakorlati alkalmazásához idő kell. Végül: valószínű, hogy az egyetemi hallgatók szakmai és pedagógiai képzése eleve tartalmaz egy bizonyos dichotómiát: egy adott időkeretbe lehetetlen két-három "szakmát" belezsúfolni.

Akárhogy is van, a tanárképzési modul korszerűsítése - amelyről Papp János tanulmányának befejező része szól - alkalmat ad az ésszerű kompromisszumokra, a folyamatos korrekciókra; a kezdeményezés hajtóerejét tehát nem szabad kétségbe vonni.

A kötet befejező része a KLTE pedagógia szakos hallgatóinak képzését vizsgálja a törekvések és eredmények síkján.

Veressné Gönczi Ibolya ismerteti a speciális képzés három tantárgyi blokkját (a nevelés diszciplináris alapjai, a nevelés interdiszciplináris alapjai, alkalmazás és gyakorlat). Elemzésének középpontjába az elméleti és gyakorlati képzés viszonyát, arányát állítja, s ebből bizonyos következtetések az egyetemi oktatás egészére is levonhatók.

Az Acta legújabb számát nem csak gyakorló tanárok és pedagógiai oktatók figyelmébe ajánlom. Meggyőződésem, hogy a neveléstudomány az ezredfordulóra kilép az úgynevezett puha tudományok köréből, követelményei megfelelnek az általános minőségbiztosítási törekvéseknek, újabb tíz év múlva pedig magától értetődő szakmai szükségletévé válik mindenkinek, aki emberek nevelésével foglalkozik. Ezen az úton indult el a tanárképzés, s érdemes szemmel tartani, miként halad célja felé.

(Acta Paedagogica Debrecina 94. szám. Szerk.: Orosz Gábor. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszékének kiadványa, Debrecen, 1995.

Nyirkos Tibor

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.