Finnország: A fejlesztés hangsúlyozása a versennyel és az összehasonlítással szemben

Finnország:
A fejlesztés hangsúlyozása a versennyel és az összehasonlítással szemben

Áttekintés

Finnországban nincs külön tanfelügyelet, és az általános műveltséget adó középfokú oktatás felső szintjét lezáró érettségitől eltekintve állami vizsgák sincsenek. Az iskolák színvonalát a Nemzeti Oktatási Testület figyeli az általános középiskolákban háromévenként végzett értékelések révén, melyek a szúrópróbaszerűen kiválasztott tantárgyakból álló minta vizsgálatán alapulnak. Az értékelésekből származó adatok tájékoztatást adnak a tanulási eredményekről, ugyanakkor az oktatási rendszer, az alaptanterv, valamint a tanítás gyakorlatának folyamatos fejlesztésére is felhasználják őket. A komprehenzív oktatásról szóló törvény (1998) ösztönzi a helyi és az iskolai szintű önértékelést. Az önkormányzati szintű értékelések elsősorban a pénzügyi elszámoltathatóságra összpontosítanak, illetve azt vizsgálják, hogy az iskolák hogyan teljesítik a helyi oktatási és kulturális célkitűzéseket. Ugyanez a törvény a komprehenzív oktatás nemzeti alaptantervével (1998) együtt a tanulók önértékelési készségeinek fejlesztését is ösztönzi.

A tanulói önértékelésre az egyre fontosabbá váló intézményi szintű önértékelés irányította rá a figyelmet. Az iskolák és a tanulók önértékelése arra a fő gondolatra épül, hogy inkább a fejlődésre kell figyelni, mint arra, hogy a többi iskolához, illetve tanulóhoz viszonyítva milyen egy iskola vagy egy tanuló teljesítménye. A tanulók és az iskolák önértékelési folyamata éppen olyan fontos, mint az önértékelés eredménye, mivel ez képezi a későbbi fejlődés alapját.

A Nemzeti Oktatási Testület megfogalmazta a tanulók középiskolákban alkalmazott értékelésének legfontosabb elveit:

• A tanulási készségek, a munkavégzéshez szükséges készségek és a magatartás értékelését egyéni alapon kell végezni, az értékelésnek a valóságot kell tükröznie és sokoldalúnak kell lennie.
• A visszacsatolásnak (tanári kommentárnak) a tanulók önismeretét és motivációját kell támogatnia.
• Az élethosszig tartó tanuláshoz szükséges legfontosabb kompetenciák a tanulás tanulásához, a tanulási célok kijelöléséhez és az iskolában folyó tanuláshoz és munkához kapcsolódnak.
• Az értékelés eszköz a tanulással kapcsolatos tanácsadáshoz, a tanulás támogatásához és a tanulók önértékeléséi készségeinek fejlesztéséhez.

Az esettanulmányok rövid bemutatása

A finn oktatási rendszerben a versennyel és az összehasonlítással szemben kitüntetett módon a fejlesztésre helyezik a hangsúlyt. A két esettanulmányban bemutatott iskola, a Tikkakoski és a Meilhati komprehenzív felső középiskolák a tanítás, tanulás és értékelés felfogásában egyértelműen ezt a filozófiát alkalmazzák. A tanulói önértékelés középpontba helyezésével abban kívánnak segíteni a diákoknak, hogy felelősnek érezzék magukat a saját tanulásukért, tudatában legyenek a tanulás folyamatának és saját fejlődésüknek (és ne csak az eredményekre figyeljenek). Az intézmények által végzett önértékelés szintén azt a finn oktatási rendszerre jellemző általános filozófiát tükrözi, hogy inkább a fejlődésre kell összpontosítani, mint az összehasonlításra.

1. esettanulmány: A Tikkakoski komprehenzív felső középiskola

A Tikkakoski komprehenzív felső középiskola közép-finnországi vidéki iskola, melynek 278 (7–9. évfolyamos) tanulója és 31 tanára van. Az osztálylétszám általában 15 és 20 fő között van. Az iskola tanulói változatos társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkeznek, csak néhányan nem finn származásúak. Az iskolában csekély mértékű a diákok és a tanárok cserélődése. Finnországnak ezen a részén kielégítő a pedagógus-utánpótlás. Az általános középiskolából kikerülő diákok 40 százaléka szakképzést nyújtó iskolában, 60 százalékuk általános képzést biztosító felső középiskolában folytatja a tanulmányait. Csak néhányan választják a kombinált – szakképzést és általános műveltséget egyaránt adó – útvonalat. A Tikkakoski tanulói általában felvételt nyernek a továbbtanulásra kiválasztott iskolába.

A Tikkakoski komprehenzív felső középiskola rendezett és jól szervezett, ahol a tanulók és tanárok között nyitott légkör uralkodik. Az iskolaigazgató minden diákot név szerint ismer. A tanárok és tanulók közötti viszony nem túl hivatalos, a tanulók keresztnevükön szólítják a tanáraikat. Az esettanulmány készítése során megkérdezett diákok egyike említette is, hogy az iskolában az összetartozás szelleme uralkodik.

A tanítás és értékelés jellemzői az iskolában

A technika és a művészet tantárgyak

A készségtantárgyaknál az óra általában azzal kezdődik, hogy a tanár öt-tíz percben elmagyarázza az egész osztálynak, hogy mivel fognak foglalkozni, és ezen belül mi az, ami fontos. Az esettanulmány készítése során meglátogatott órán a művészet tantárgyat tanító tanár például elmondta, hogy az órán készítendő rövidfilmben ezen a ponton a történet és a kameraállás a fontos, nem a színészi játék. A megtekintett technikaórán a tanár felírta a feladatot (fakeret készítése) és a munkadarab elkészítéséhez szükséges lépéseket egy nagy papírlapra, melyet mindenki jól láthatott. Az ilyen jellegű információk segítik az összpontosítást, a tanulók nem veszítenek időt azzal, hogy a feladat kevésbé fontos elemeivel foglalkoznak. A feladattól függően önállóan vagy néhány fős csoportokban folyik a munka. A technikateremben mindenki a saját tempójában végzi el a feladatot.

Mind a technikatanár, mind a művészet tantárgyat tanító tanár járkált, segített a gyerekeknek, vagy megbeszélte velük a munka minőségét. A tanulók részt vettek saját munkájuk színvonalának értékelésében. Például amikor az egyikük befejezte a munkadarabot (a fakeretet), a tanár először a tanulót kérte, hogy értékelje a munkadarab minőségét, és adjon magának egy osztályzatot, és csak ezt követően mondta meg, hogy ő milyen jegyet adna, és hogyan értékeli a munkát. Később elmondta, hogy általában ezt a munkamódszert használják. Ha az osztályzatok között különbség van, azt megbeszélik. Így a diákok megtanulják, hogy melyek a jó munka ismérvei. A technikatanár hangsúlyozta, hogy a munkadarab minősége mellett a tanulás folyamata is számít. Ezért hangsúlyozza, hogy a munkamódszer és a reflexiós képesség elengedhetetlen a fejlődéshez.

Elméleti tantárgyak (matematika, finn és idegen nyelvek)

Az elméleti tantárgyakat tanító tanárok általában 10-15 perces magyarázatot adnak az osztály egészének az óra központi témájáról. Az óralátogatások során a tanulók már e magyarázat közben is tehettek fel kérdéseket. A közvetlen magyarázatot követően kapják meg az órai feladatot, melyet önállóan kell megoldani, de meg lehet beszélni az osztálytársakkal. Az esettanulmány készítése során látott órán jó néhány tanuló megbeszélte a feladatot másokkal, de voltak olyanok is, akik inkább egyedül dolgoztak. A tanár járkált, és segített azoknak, akik ezt kérték. A tankönyvben található megoldások segítségével a tanulók maguk ellenőrizték a munkájukat. Rossz megoldás esetén a tanártól vagy az osztálytársaktól kérhettek segítséget. Az ezekben az osztályokban tanító tanárok úgy vélték, hogy a tanulási folyamat nyomon követése fontosabb, mint a tanulás végterméke.

A Tikkakoski iskolában a diákok maguk felelnek a saját tanulásukért. Aktív és interaktív viselkedésre ösztönzik őket (azaz arra, hogy kérjenek segítséget egymástól). „Néha jobban el tudják magyarázni egymásnak a fogalmakat, mint ahogy én mint tanár tenném” – mondta az egyik pedagógus. Számos tantárgyban, különösen az idegen nyelvekben, mindenki egyéni ütemben haladhat.

A különböző tantárgyi munkaközösségek (pl. finn, idegen nyelv, matematika stb.) mind saját módszereket fejlesztettek ki a tanulók fejlődésének nyomon követésére. A nyelvtanárok például arról számoltak be, hogy nem íratnak sok dolgozatot, viszont gyakran beszélgetnek a tanulókkal az órán. A matematikatanárok azonban gyakran – hetente egyszer – íratnak rövid teszteket, hogy lássák, mi az, amit a tanulók megértettek. A tesztek eredményét igyekeznek minél előbb – lehetőség szerint a következő órán – közölni. Az általános problémákat az egész osztállyal beszélik meg, az egyéni gondokat pedig az önálló feladatmegoldás közben külön-külön az egyes érintettekkel.

Annak a néhány tanulónak, aki egy adott tantárgyból komoly gondokkal küzd, különórák keretében biztosítanak segítséget. A kevésbé súlyos gondokkal küzdők a felzárkóztató órák helyett egyéni felzárkóztatást is választhatnak. A tanórák felépítése (kevés időt szánnak a frontális tanításra, az idő nagy részét a feladatmegoldásra, gyakorlatokra fordítják) és a viszonylag alacsony osztálylétszám következtében a pedagógusoknak elegendő idejük jut arra, hogy külön-külön beszélgessenek az egyes tanulókkal. A tanárok három egymást követő évfolyamon kísérik végig a tanulókat. A tanév minden negyedévében csak néhány osztályban tanítanak, így lehetőségük van arra, hogy szociális, emocionális és kognitív szemszögből egyaránt jól megismerjék a tanítványaikat. A diákok értékelik, hogy a tanáraik még a tanítási időn kívül is mindig szívesen segítenek, ha valamelyik tantárgyban nehézségekbe ütköznek. Az óralátogatásokon meg lehetett figyelni, hogy a tanulók valóban a feladattal foglalkoztak.

A példák illusztrálják azt, hogy a Tikkakoski tanárai mit tekintenek fontosnak a tanításban. Hangsúlyozzák, hogy

• fontos a gyakori visszacsatolás (tanári visszajelzés, kommentár),
• jól kell ismerni a diákokat és fejlődésüket,
• a tanulási környezet segíti a tanulók jobb megismerését.

Remélik, hogy sikerül megértetniük a tanítványaikkal, hogy a tanulást saját lelkesedésük teheti élvezetessé.

Az órarend átszervezése a tanulás segítése érdekében

A tantárgyakat nem az egész tanéven keresztül tanítják, hanem öt periódusban, ezek mindegyike hét hétig tart. A tanároknak hetente csak négy vagy öt különböző osztállyal van órájuk, a tanulók pedig hetente csak három-négy különböző tanárral találkoznak az elméleti tantárgyak tanulása során. A gyakorlati tantárgyakat (technika, művészet, textilezés) az egész tanéven keresztül tanulják. Ezzel a módszerrel erősebbé válik a tanárok és a diákok közötti kapcsolat, jobban megismerik egymást.

A tanulók terhelésének csökkentése érdekében az órarendben egyensúlyban vannak az elméleti és a gyakorlati vagy választható tantárgyak. Egy-egy nap mindenkinek három vagy legfeljebb négy elméleti és egy gyakorlati vagy választható órája van. Nem minden negyedévben tanulnak minden tantárgyat (a fent említett periódusok miatt), ezért az órarend elég változatos. A tanulók azt mondják, hogy tetszik nekik ez a megközelítés, így jobban tudnak koncentrálni. Azt is értékelik, hogy sok választható óra van.

A Tikkakoski komprehenzív felső középiskola tanárai kritikusak a nemzeti tanterv 2003 és 2006 között bevezetésre kerülő változásaival szemben. Az iskola igazgatója úgy gondolja, hogy az új tanterv kisebb rugalmasságot enged meg, és kevesebb időt hagy a gyakorlati tantárgyakra (pl. a technika, a háztartástan és a textilezés tantárgyakra) és a felzárkóztatásra. Az új nemzeti tanterv előírja, hogy hány órában kell tanítani az egyes tantárgyakat, és meghatározza a „8-as osztályzat” elérésének a kritériumait.¹

Tanulói önértékelés

1994-ben a Tikkakoski komprehenzív felső középiskola részt vett az új nemzeti tanterv kipróbálásában. Ennek a kísérleti projektnek a keretében dolgozta ki az iskola azt az önértékelési rendszert, amelyet azóta is folyamatosan használ és fejleszt. Az önértékelés az idők során még fontosabbá vált – nemcsak az iskola és a tanárok szintjén, hanem a tanulók körében is.

Az iskola filozófiája szerint az önértékelés hatására a tanuló felelősnek fogja érezni magát a tanulásért, a tanár pedig a tanításért. Az eredményes tanítás és tanulás feltételeinek megteremtése szintén a tanárok és a tanulók felelőssége.

A Tikkakoski a tantervben és az értékelésben azt a szemléletet alkalmazza, hogy a tanulási készségek elsajátítása fontosabb a tananyag megtanulásánál. Az értékelésnek ezért nemcsak a tanulói teljesítményt, hanem a tanulás tanulása készségeinek a fejlődését is figyelembe kell vennie.² Az iskola tanulói önértékelő rendszere ezért a tanulók fejlődését próbálja meg kifejezni. Az igazgató és a tanárok nem akarják csak a tanulói teljesítményre korlátozni az értékelés fogalmát.

Az iskola a 2001/2002-es tanévben kezdte alkalmazni a tantárgyi értesítőkön alapuló önértékelési rendszert a tanulók körében. A diákok minden héthetes periódus végén kapnak egy tantárgyi értesítőt (az iskola öt héthetes időszakra osztotta a tanévet). A hivatalos tantárgyi értesítő elkészítésének fontos része az önértékelés. A tanulók meghatározzák, hogy milyen jegyre számítanak az egyes tantárgyakból, értékelik a tanulási szokásaikat, magatartásukat, órai szereplésüket és azt, hogy milyen rendszeresen készítették el a házi feladatot. Az értékelőlap kitöltése során egy közös osztályozási rendszert használnak, ami megkönnyíti az azon szereplő információk értelmezését a tanulók, a tanárok és a szülők számára. Miután beírták, hogy milyen osztályzatot javasolnak saját maguknak, a tanártól is kapnak egy jegyet. Ha a kettő között két- vagy több osztályzatnyi különbség van, akkor a tanár és a diák leül beszélgetni. A diákok többsége esetében az általuk javasolt jegy és a tanár által adott osztályzat elég jó egyezést mutat. A tantárgyi értesítőben a korábbi értékelések eredményei is szerepelnek, ami lehetővé teszi a tanuló számára saját fejlődésének nyomon követését. Az igazgató szerint a többség elég jól meg tudja ítélni a saját fejlődését. Ebben valószínűleg az órákon történő gyakori visszacsatolás is sokat segít. Ha az értesítő szerint valaki bukásra áll egy adott tantárgyból, akkor neki magának kell megbeszélést kezdeményeznie a tanárral, illetve külön segítséget kell kérnie.

A Tikkakoski tanulói által használt önértékelőlap

A 2002/2003-as tanévtől kezdve a szülők, a tanárok és az osztályfőnök évente legalább egyszer részletekbe menően értékelik a tanuló fejlődését. Egy (nagyon aktív és érdeklődő) szülő megjegyezte, hogy ennek az értékelési rendszernek a segítségével lehetett elérni azt, hogy a lánya felelősnek érezze magát a tanulásért. A szülő számára pedig lehetőséget teremtett arra, hogy a gyerekkel beszélgethessen arról, hogy hogyan halad a tanulásban. Nagyra becsüli azt, hogy a szülők évente ötször tájékoztatást kapnak gyerekeik fejlődéséről. Ez sokkal több, mint a megszokott, évente kétszer sorra kerülő rövid beszélgetés az osztályfőnökkel. Ez a szülő meg volt lepve, hogy gyermeke mennyire reálisan képes osztályozni saját magát. A megkérdezett diákok is arról számoltak be, hogy értékelik a gyakori értesítőket, mivel ezek segítségével könnyen nyomon tudják követni a saját fejlődésüket.

A feltételek megteremtése

Az iskola igazgatója szerint, aki kilenc éve kezdett az iskolában dolgozni, olyan iskolai kultúrát kell kialakítani, amely minden résztvevő (tanulók, tanárok) számára megfelelő tanulási környezetet jelent. Egy ilyen kultúrában rengeteg figyelem jut az egyes tanulónak. A tanulók, a szülők és a pedagógusok számára egyértelműen meg kell fogalmazni az iskola kultúrájának a jellemzőit, mert csak így érhető el, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy mit szabad megtennie, és milyen kötelességei vannak. A Tikkakoski iskolában nemcsak a kognitív tudás és a készségek fontosak, hanem a fejlődés folyamata és a tanulás tanulásának a készségei is.

Az igazgató hangsúlyozza, hogy a tanterv felépítése és az értékelési rendszer az iskolai kultúra fontos elemei.

Az igazgatónak világos elképzelése van arról, hogy milyen irányban kell fejlődnie az iskolának, és ez hogyan érhető el. Elveit és iskolavezetési stílusát a következőképpen lehet összefoglalni:

• Döntő fontosságú, hogy az iskola minden szereplője (tanárok és diákok) kommunikáljanak egymással.
• A döntéseket közösen kell meghozni.
• A változás kis lépésekben történik.
• A problémákra egyszerű és logikus megoldásokat kell keresni.
• Az akadályok néha erőforrások.

Az iskolán belül gyakori a tanárok közötti, illetve a tanárok és diákok közötti formális (pl. a tanárok munkacsoportjain belül) és informális kommunikáció.

A tanárok és a többi dolgozó mind munkaközösségekben dolgozik. Négy tantárgyi munkaközösség működik, egy munkaközösség feladata a tanulókról való gondoskodás, és egy biztosítja a kisegítő szolgáltatásokat. A munkaközösségek hetente egyszer tartanak megbeszélést. Mindegyikben kijelölnek egy vezetőt, az ő feladata a tervek egyeztetése az igazgatóval. A vezetők személye évente változik, így minden tanárra sor kerül. A munkaközösségek az iskola szervezetének fontos összetevői. Az iskola ösztönzi – de nem kényszeríti – a pedagógusokat (különösen a különböző tantárgyat tanítókat) az együttműködésre. A különböző tantárgyi munkaközösségekben dolgozók megbeszélik tanítási módszereiket, de ismét hangsúlyozni kell, hogy erre nincsenek kényszerítve.

A Tikkakoski iskola a tanulás fontos feltételének tekinti a szociális kohéziót. A tanulók ezért állandó csoportokba tartoznak, melyek létszáma nem haladja meg a 20 főt. Ezek a csoportok a heti összesen 30 tanórából 20 órán együtt vannak. A csoportok három évig változatlanok, és ez alatt az időszak alatt az egyes tantárgyakat végig ugyanazok a tanárok tanítják a csoportnak. Ez a módszer erősíti a kapcsolatokat a tanulók között, illetve a tanulók és a tanárok között. A tanárok és a diákok egyaránt értékelik ezt a gyakorlatot. A tanulókkal folytatott interjúkból és az iskola önértékeléseiből szerzett információk alapján egyértelmű, hogy a tanulók szeretnek iskolába járni és motiváltak.

Mivel a csoportok három egymást követő éven keresztül együtt maradnak, a 7. évfolyamon, amikor a tanulók bekerülnek az iskolába, nagy figyelmet fordítanak az iskolában a stabil csoportok kialakítására, és ehhez kikérik a tanárok, a szülők és a 6. évfolyamosok véleményét. A konzultációk alapján szociogramot készítenek. Az iskolában dolgozó szociális munkás és a diáktanács javaslatot tesz a 7. évfolyamos csoportok kialakítására. A javaslatot megvitatják az iskolaigazgatóval, az osztályfőnökökkel és a szaktanárokkal. Ennek a folyamatnak az a célja, hogy olyan csoportok jöjjenek létre, melyek segítik majd az egyes tanulók tanulását. A csoportok összetétele nem a teljesítményszinten alapul.

Az iskola stratégiája láthatólag elég eredményes. 2003 tavaszán a tanulmányokat lezáró osztályzatok alapján mindenki továbbtanulhatott. A tanulók nyolcvanhat százalékát vették fel az első helyen megjelölt intézménybe. Az országos felméréseken elért eredmények is következetesen az átlag felettiek, és azt mutatják, hogy nagyon kevés gyengén teljesítő tanulója van az iskolának. A közeli általános középiskolákkal való összehasonlítás alapján megállapítható, hogy a Tikkakoski által alkalmazott értékelési skálák az átlagos szinten mozognak, azaz se nem túl könnyű, se nem túl nehéz egy adott osztályzatot elérni.

2. esettanulmány: A Meilahti komprehenzív felső középiskola

A Meilahti komprehenzív felső középiskola 383 (7–10. évfolyamos) tanulóval és 48 tanárral működik. A vizuális művészeti nevelésre specializálódó iskola Helsinki központjában található. Tanulóinak körülbelül 10 százaléka nem finn származású, többségük orosz vagy szomáliai. A tanulók és tanárok körében alacsony a fluktuáció.

A Meilahti több tagozatos osztályt működtet: képzőművészeti osztály (1988-tól), zenei osztály (1999-tól), matematika és természettudomány tagozatos osztály (1999-től), sporttagozatos osztály (1999-től) és egy svéd nyelvi tagozatos osztály is van az iskolában. 2000-től egy értelmi fogyatékosokból álló osztály is működik. A 9. évfolyam elvégzése után a tanulók 60 százaléka „senior” felső középiskolában folytatja tanulmányait, a fennmaradó 40 százalék pedig a szakképzésben tanul tovább. Csak néhányan maradnak az iskolában, hogy a 10. osztályt elvégezzék (a 2002/03-as tanévben ez a létszám 17 fő volt). Ők a legnagyobb kihívást jelentő diákok, mivel általában nem motiváltak a tanulásra, és sok esetben a tanulási szokásaik is rosszak.

A tanítás és értékelés jellemzői az iskolában

A fejlesztő értékelés mindennapi gyakorlatba való beépítését szolgáló módszerek skálája

A Meilahti komprehenzív felső középiskolában alkalmazott tanítási stratégiák nagy változatosságot mutatnak. Egyes tanárok óráin a gyerekek értékelhetik önmagukat és egymást, míg más tanároknál ez nincs így. Vannak olyan tanárok, akiknél kis csoportokban dolgoznak a diákok, míg mások a frontális tanítást részesítik előnyben. A pedagógusok a számukra leginkább elfogadható tanítási módszereket használják, az egyéni szokásaiktól függően, és nemigen vannak rászorítva arra, hogy új módszerekkel kísérletezzenek. Az alábbi példák bemutatják, hogy milyen tanítási stratégiákat használnak az egyes tanárok.

• A finn szakos kolléga (aki egyben igazgatóhelyettes is) elég sok lehetőséget ad óráin a diákoknak az önértékelésre és egymás munkájának az értékelésére. Amikor például fogalmazást írnak, a megadott útmutató alapján egymás műveit kell elolvasniuk és értékelniük, majd a tanár is közli észrevételeit. A szóbeli előadásokról (melyekből a tanév során mindenkinek legalább egyet kell tartania), minden tanulónak ki kell töltenie egy értékelőlapot.
• A finn szakos kolléga törekszik arra, hogy minden tanulóval minden órán legalább egyszer közvetlenül is kommunikáljon. Erre vagy az egész osztály részvételével zajló megbeszélésen, vagy az önálló munka alatt, vagy az óra végén kerít sort. Az esettanulmány készítése során látott óráján egy szöveggel kapcsolatban tett fel kérdéseket. Többen (bár nem mindenki) elég aktívan részt vettek az órán, és spontán módon reagáltak. Úgy tűnt azonban, hogy nem mindenkit sikerült bevonnia a tevékenységbe.
• A matematikatanárnál tanulási naplót használnak a diákok, melybe be kell jegyezniük, hogy elkészítették-e a házi feladataikat. Ezzel a módszerrel próbálja kialakítani bennük a tanulási folyamat iránt érzett felelősséget. Az esettanulmány készítése során tett óralátogatáson éppen a tanulási naplókat ellenőrizte. Az egyik tanulónál az szerepelt a naplóban, hogy nem csinálta meg a házi feladatát, ennek azonban semmi következménye nem lett. Matematikaórán jobban szeret frontálisan dolgozni. Szerinte a matematika nem mindig alkalmas a csoportmunkára. Kémia- és fizikaóráin azonban a néhány fős csoportokat részesíti előnyben.
• A vizuális művészeti nevelés órákat tartó pedagógusnál portfolióval dolgoznak a tanulók. Ebbe a munkájukról, illetve alkotásaik létrehozásának a folyamatáról írnak. A tantárgyat tanító két tanár közül az egyik a diákokkal osztályoztatja le a saját munkájukat, mielőtt ő osztályozna. Mindketten gyakran beszélik meg a munkát a tanulókkal, és arra buzdítják őket, hogy egymással is beszéljék meg azt, amin dolgoznak. Néha az egész osztály részt vesz egy-egy alkotás megvitatásában. A tanárok szerint ez az órák fontos része, és a személyiségfejlődéshez is hozzájárul. A jó alkotások ismérveit egy, az iskola tanterve és a nemzeti tantervi útmutató alapján kidolgozott útmutató tartalmazza. A tanárok elmagyarázzák a tanulóknak, hogy a műalkotások megvitatása során mely szempontokra és készségekre kell kiemelt figyelmet fordítaniuk.
• A zene és dráma tantárgyakat tanító kollégák gyakran együttműködnek egymással. Munkájuk során számos visszacsatolási stratégiát alkalmaznak. A zenetanár elmondta, hogy „a diákoknak meg kell tanulniuk, hogyan adjanak visszajelzést egymásnak, mert ezzel nagyon óvatosnak kell lenni. Ki kell alakítani azt a légkört, melyben a tanulók megítélik egymás munkáját. A véleményeket mindig indokolniuk kell. A visszajelzésnek kritikusnak, de egyben pozitívnak is kell lennie”. A zene és dráma tantárgyakból nincsen osztályozás.
• A dráma tantárgyat tanító tanár, aki egyben finn szakos is, nagy figyelemmel fogalmazza meg azokat az írásbeli észrevételeket, melyeket a tanulók írásműveire ad. Az a tapasztalata, hogy a gyerekek igénylik az ilyen észrevételeket.
• Az idegen nyelvet tanító tanár elmondása szerint azért magyaráz gyakran, mert a tantárgy ezt kívánja meg. „Az idegen nyelveknél nagy teher a nyelvtan tanítása. Erről nem lehet lemondani, ami arra kényszerít, hogy magyarázzak. Itt nem nagyon van lehetőség a kreativitásra. A házi feladatokban megpróbálok választási lehetőséget adni. Mindenki maga választhatja ki a feladatot.”
• A testnevelés szakos tanár pontosan meghatározza a célokat, így a tanulók tudják, hogy mit vár el tőlük. Úgy véli, hogy a testnevelésnek lényeges eleme a csapatmunkára nevelés. Ezen az órán fontos, hogy a diákok jól kijöjjenek egymással, és tudjanak csapatként együttműködni. „Ha gond van, megállítom a meccset, és megbeszéljük a problémát.”
• A tesztek alkalmazása is tanáronként és tantárgyanként változik. Az összes pedagógus azt mondja azonban, hogy a dolgozatok fontosak. Szerintük a diákok is meg akarják mutatni, hogy mit tudnak, és a tesztek segítenek meghatározni azt is, hogy mire kell a legjobban odafigyelni. A tanárok szerint a tanulók „… mindig összehasonlítják magukat a többiekkel. A dolgozat motivál. Ilyenkor törekszenek arra, hogy jó eredményt érjenek el”. A teszteket mindenki maga állítja össze. A tanárok szerint azok, amelyek a tankönyvben találhatók, nem mindig használhatók. Hangsúlyozzák a visszacsatolás fontosságát (mely írásban, osztályzat formájában történik) és a hibák megbeszélését.

A megkérdezett diákok kissé kritikusak voltak az iskolával szemben. Szerintük a tanároknak jobban oda kellene figyelniük a diákok motiválására. Azt mondják, hogy a diák hozzáállása akkor javul, ha a tanár lelkesedik a tantárgya iránt. Vannak lelkes tanárok, és vannak, akik nem azok. Elmondásuk szerint nem sokan tájékoztatják őket az óra elején arról, hogy mivel fognak foglalkozni, és mik az elvárások. A legtöbben csak elkezdik az órát, minden bevezető nélkül. Az egyik tanuló szerint túl nagy figyelmet fordítanak az olyan tanulásra, amikor csak hallgatniuk vagy nézniük kell azt, amiről tanulnak, szemben a cselekvés általi tanulással. Szerintük az osztályban néha nagy a zaj, és nem mindig büntetik meg azokat, akik fegyelmezetlenek, viszont akikkel nincsenek magatartási gondok, azokat büntetik, ha nincs jó napjuk.

Az értékelés

A fejlesztő értékelés fogalma nem ismert az iskolában (és ezért nem is használják ezt az értékelési formát). A Meilhati tanárai azonban hangsúlyt fektetnek a tanulók önértékelésére és az egyéni fejlődés folyamatára. A fejlődési folyamatot nemcsak az elméleti készségek, hanem a tanulók viselkedése és tanuláshoz való hozzáállása szempontjából is figyelik.

Tanulói önértékelés

Az iskola 1995-ben vezette be a tanulási szokások értékelését, az önértékelés jelenlegi rendszerét pedig 1999 óta alkalmazzák. A nemzeti tanterv is azt írja elő az iskoláknak, hogy a tanulók egyéni fejlődési folyamatára összpontosítsanak, ami komoly ösztönzést jelentett a Meilahti iskolának egy saját rendszer kidolgozásához. Az önértékelés jelenlegi módszerét az iskola egyik tanára találta ki, és valósította meg a tantestületi értekezleten folyó megbeszélést követően. Az önértékelés rendszere nem nagyon kapcsolódik a tanórán folyó folyamatos értékeléshez.

A tanulókat évente négyszer értékelik. Ilyenkor minden tantárgyból három osztályzatot kapnak a szaktanártól: a tudásra, a tanulási szokásokra és a részvételre vonatkozóan. Ezen kívül a hiányzásokról és a késésről is nyilvántartást vezetnek a tanárok. Az osztályzatokat általában megbeszélik az egyes tanulókkal. Az iskola hivatalos ismertetőt készített arról, hogy mit jelentenek az egyes osztályzatok a három területen. Ezeket a tantestületi értekezleten egyeztetik, így egységesebben tudnak osztályozni.

A tanulók és a tanárok minden tantárgyból kitöltenek egy rövid kérdőívet a tanulási szokásokról. A 7. évfolyamon a kérdőív arról szól, hogy milyenek a diákok tanulási szokásai, és hogy érzik magukat az iskolában. A 8. évfolyamon a tanulási szokásokról és a magatartásról, a 9. évfolyamon pedig a tanulási szokásokról és a tanulási attitűdről szól a kérdőív. Az alábbi példa a 7. évfolyamon használt kérdőívet mutatja be.

Kezdetben szöveges értékelést alkalmaztak, a tanárok azonban ezt túlságosan munkaigényesnek találták. Jelenleg kezdőbetűket használnak osztályzatként: a „J” jót jelent, az „M” közepest, a „Gy” pedig azt, hogy további erőfeszítésekre van szükség. A tanárok szerint a tanulók reálisan értékelik önmagukat. Az értékeléseket megmutatják a szülőknek, akik megfogalmazhatják vonatkozó észrevételeiket. Az önértékelés így a tanuló fejlődéséről folyó beszélgetések alapját képezi, melyekben az osztályfőnök, a tanuló és – szükség esetén – a szülő vesz részt.

Az értékelőlapok kitöltéséért és az eredmények szülőkkel való közléséért elsősorban az osztályfőnök felel. A tanárok szerint az értékelőlapokból sokat megtudhatnak a tanulók arról, hogy az iskola mit tart számukra fontosnak. Úgy vélik, ez segít képet alkotniuk fejlődésükről. Az egyik tanár azt mondta, hogy az értékelőlap egy módja annak, hogy a csendesebb tanulók is kapjanak visszajelzést. Általában azoknak a viselkedésére tesznek észrevételeket, akik gyakrabban hallatják a hangjukat, a többieknél azonban szinte soha nincs visszacsatolás. A diákok kezdetben nem vették túl komolyan a dolgot, ma azonban már mindenki hozzá van szokva az értékelőlapok kitöltéséhez. Az azonban még nem annyira világos, hogy az értékelőlapokból származó információk hogyan befolyásolják a tanítás gyakorlatát.

A megkérdezett pedagógusok különbözőképpen viszonyulnak az értékelőlapokhoz. Az egyik finn szakos tanár ezek alapján beszélget a tanulókkal az előmenetelükről, hiszen a legtöbb diákot érdekli, hogy milyen osztályzatot kap. Az idegennyelvtanár szerint azonban az értékelési rendszer nem ad elegendő tájékoztatást. A testnevelőtanár szerint a kérdések az ő tanítási gyakorlatával nem egyeztethetők össze.

A tanulók is különböző véleménnyel vannak az értékelési rendszerről. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az értékelés hasznos, de részletesebb skálát kellene alkalmazni. Mások haszontalannak tartják. A tanártól kapott visszajelzések hasznosak, de annyira nem, hogy azokat értékelőlapon kellene megadniuk. A szülők szerint az értékelőlapok tanulságosak, különösen akkor, ha a gyerek nem sokat beszél otthon az iskoláról. Segítségükkel könnyebb nyomon követni a gyerek jegyeit és tanulási szokásait. A szülők megállapították, hogy a tanulók, és különösen a lányok, általában kritikusak önmagukkal szemben.

A feltételek megteremtése

A Meilhati régóta elismerésben részesül azért, ahogyan a tanulóiról gondoskodik. A tanárokat érdekli tanítványaik fejlődése. A szülők értékelik, hogy a nehézségekkel küzdő gyerekeket is befogadja az iskola, ugyanis Finnországban nem minden iskola biztosít ilyen lehetőséget. Az igazgató, aki három éve dolgozik az iskolában, azt tekinti fő feladatának, hogy a tanárok és a tanulók számára is kellemes légkör megteremtésével megőrizze az iskola hírnevét.

Az iskola légkörére a pedagógusok szerint a nyitottság jellemző. Egyikük ezt a következőképpen fejezte ki: „Jól érezzük magunkat itt. A légkör jó, pozitív. A tanulókat érdekli a tanulás, sikereket érnek el, fejlődnek, és ez boldoggá teszi az embert”. A tanárokkal való kapcsolat közvetlenségét a diákok is megemlítik. Nagyra becsülik azt, hogy mindenki egyforma figyelemben részesül, amit az elemi iskolában nem mindig tapasztaltak. Ott ugyanis – elmondásuk szerint – csak a tehetségesebbekre figyeltek oda igazán.

A tanárok minden héten értekezletet tartanak. Megállapodtak abban, hogy az iskola fő célja a „tanulás”, a szociális célok másodlagosak. Többek között szó esett azokról a tanulókról, akiknek magatartási vagy tanulási problémái vannak. Az ugyanazt a tantárgyat tanító pedagógusok kötetlen formában beszélik meg, hogy mivel foglalkoznak az órán. A különböző tantárgyakat tanítók körében azonban csak néhány esetben van együttműködés (a zene és a dráma tantárgyakat tanítók között például igen).

A pedagógusok részt vehetnek szakmai továbbképzésen, ha akarnak, és ha az erőforrások megengedik. Külön ösztönzők azonban nincsenek arra, hogy a szakmai fejlődést célzó tevékenységeket folytassanak. Mostanában a Helsinki iskoláit felügyelő oktatási testület költségvetés-csökkentése miatt nehezebb pénzügyi forrásokat szerezni a szakmai továbbképzésre.

Az osztályok létszáma nem haladja meg a 20 főt, és gyakran ennél is alacsonyabb. A költségvetés-csökkentés miatt azonban jövőre nagyobb létszámú osztályokra számít az iskola. Minden osztálynak van egy osztályfőnöke, aki a 9. évfolyamig viszi az osztályt. Az osztályok változatlanok, bár a tanárok (az osztályfőnök kivételével) változhatnak. A pedagógusok körében mindenki jónak tartja, hogy az osztályfőnök a teljes iskolai pályafutás idején változatlan, így ugyanis nagyon jól megismerheti az osztály tagjait. „Az ember látja a fejlődésüket – mind a viselkedés, mind a tanulás terén” – mondja a tanárok egyike. A szülőkkel is könnyebb így a kapcsolattartás, mert az osztályfőnök őket is régebb óta ismeri.

A megkérdezett szülők szerint az iskolának jó hírneve van. Értékelik azt, hogy nem válogatja ki a legjobbakat, hanem mindenféle gyereket felvesz.³ A szülők és az osztályfőnökök jó kapcsolatban állnak egymással. Ha valakivel akár otthon, akár az iskolában gondok vannak, a szülők és az osztályfőnök könnyen elérik egymást (ez gyakran e-mailen történik).