wadmin | 2009. jún. 17.

Kamarás István, a hetvenes években indult olvasótábori mozgalom egyik vezéralakja a táborok művelődésben, személyiségfejlesztésben játszott szerepének felidézésével reflektál egy korábban Csoma Gyula– Lada László által írott és a felnőttek olvasási problémáival foglalkozó tanulmányra. Kamarás István írásából képet kaphatunk arról, hogy az olvasótáborokban milyen módszerekkel keltették fel a zömében nagyon hátrányos helyzetű fiatalok igényét az olvasás iránt.

Kamarás István

Fedőneve: olvasótábor

„1972-ben indult az olvasótábori mozgalom, amely az iskolai oktatáshoz kapcsolódva, azt kiegészítve az ifjúság különböző rétegeinek és korosztályainak olvasóvá nevelését kívánta előkészíteni. Főleg a nyári szünetben tartottak irodalmi, művészeti, közéleti táborokat. (Az olvasótábori mozgalom meghirdette az iskolák pedagógiai működésének kritikáját is, a társadalmi és a pedagógiai demokrácia ťiskolájakéntŤ határozta meg önmagát. Szervezési formái és eljárásai – az olvasótáborok közösségi autonómiáinak kialakítása, a neveltek és nevelőik közötti viszonyok új, az iskolaitól eltérő minőségének működtetése – az olvasóvá nevelést komplex pedagógiai rendszer keretei közé helyezték.) Mindez már a múlté. Az olvasómozgalmak, legalábbis különféle központokból indítva, elvesztették aktualitásukat.” Csoma Gyula és Lada László írják e sorokat Az olvasás éve és a funkcionális analfabetizmus című fontos és izgalmas írásukban. Ez a bekezdés ugyan nem érinti írásuk lényegét, mégis érdemes pontosítani, már csak azért is, mert ebben az évben 30 éves a még ma is élő (pontosabban: még életben lévő) olvasótábori mozgalom.

Az olvasótábor valóban mozgalom volt, méghozzá igazi (alulról kezdeményezett, alulról építkező, komoly függetlenséget kivívó és élvező, az akkoriban még alig-alig jelen lévő civil társadalmat képviselő) mozgalom. Ami viszont a lényegét érinti: célja nem az olvasóvá nevelés volt, ugyanis az olvasás az olvasótáborban az eszközök és a következmények egyike volt.

Legalább félévenként tegezve megszólít és nyakamba borul (a sorrend lehet fordított is) egy-egy már nem is olyan nagyon fiatal férfi vagy nő, majd döbbenten kérdi: „Hát nem ismersz meg? Én vagyok a Marika (Jutka, Pista, Laci stb.) az olvasótáborból?” Eközben egy egész világ omlik össze bennük, joggal, hiszen el nem tudják képzelni, miként lehetséges, hogy nem emlékszem rájuk, mint egykori csoportvezetőjük, pedig 15-25 évvel ezelőtt olyan 10-14 napot töltöttünk együtt (elsősorban bensőséges beszélgetéssel töltve az időt), amelyek meghatározó (vagy éppen életükben a legnagyobb) élményt jelentettek számukra. Ők persze nem gondolnak arra, hogy húsz olvasótáborban vezettem (az esetek nagyobb részében a tábor irányítása mellett) csoportot, és 19 Marikára, 17 Pistára, 5 Arankára, de még Rolandból is kettőre kellene emlékeznem. Ha megmondják vezetéknevüket, s olvasótáboruk évét, legtöbbször akkori arcuk, egy-két gesztusuk és megnyilatkozásuk is felrémlik. Eszembe jut: ez az a Marika, aki arra a kérdésemre, hogy „Ki imád tücsökhegedűt?”, a kérdést fogadó döbbent csendben halkan azt felelte, hogy „Ha szabadna, akkor majd én”. Eszembe jut, hogy ez a Pista az a Pista, aki az első napon készített énfényképen ilyennek láttatta magát: „Ki vagyok? Ember. Hímnemű. Gondolkodó lény. Furcsa szerzet. Hirtelen haragú. Mi vagyok? Tanuló. Különc. Istencsapás. Könyvmoly. Makacs.” Ők akkor (a hetvenes évek második felében) még 15-17 éves szakmunkástanulók voltak, bakonyoszlopi olvasótáborunk tagjai. A nyolcvanas évektől már 20-40 éves Marikák és Pisták vettek részt a kultúraközvetítőknek rendezett (és a hatalmi „szervek” által – finoman szólva – feszülten figyelt) olvasótáborainkban.

Abban a táborban, amelyben az a Marika felvállalta a tücsökhegedűt, „hökkentéssel” (vagyis meghökkentve elgondolkodtató happeningekkel) kezdődött mindegyik nap. A „portyanap” keretében nagy izgalommal fedezték fel a környező bakonyi falvakat, amelyek éppen azokhoz voltak hasonlók, ahol ők éltek, amelyekben azonban addig semmi érdekeset nem vettek észre. Ebben a táborban háromféle „rögeszmekör” is működött: Csomor Lajos és Kocsi Márta a múltjárás és formálás jegyében népi iparművészeti műhelyükbe invitálták a szépreményűeket, Meszléry Celesztin gépészmérnök a technika és a gondolkodás jegyében vezetett rögeszmekört, jómagam pedig az alakítás és értelmezés jegyében. Volt még tájékozódási futóverseny, Sípoló macskakő (egy akkoriban nagy vihart kavaró Gazdag Gyula-film), és volt Jézus Krisztus Szupersztár (akkoriban még tiltott gyümölcs). Mindezeket – ne feledjük, ez még a hetvenes évek második felében történt! – azonnal és folyamatosan jelentette házigazdánk (a megyei KISZ-bizottság vezetőképzőjének gondnoka) a megyei KISZ-titkárnak, aki pedig ezeket a jelzéseket csokorba gyűjtve összegező jelentés írt a pártközpontnak. (A jelentések többsége – immár a puhuló diktatúra idején – döglött aknaként tárolódott, a következmény legrosszabb esetben is a táborvezetővel történt „elbeszélgetés” volt.) A legfontosabb – és nemcsak ebben a táborban, hanem az összesben – a napi legalább 3-4 órás kiscsoportos beszélgetés volt, amely élmények, értékek (kiemelten is a szabadság, alkotás, szeretet, szerelem), életcélok, konfliktusok, világképek, életmodellek körül forogtak. Híres és karizmatikus emberek is megfordultak vendégeink között – például Balogh Zoltán, Bojtár Endre, Csákó Mihály, Kósa László, Mesterházi Márton, Táncos Gábor, Vargha Balázs, Váncsa István, Vekerdy László, Zombori Ottó és Jan Sand Pozsonyból –, akik nemcsak szerepeltek vagy felléptek, hanem beléptek, beleépültek táborunkba. Mindez azonban csak kiegészítette a nagy beszélgetéseket, amelyeket egy egész éven keresztül erre készülő munkatársaimmal vezettünk.

Joggal kérdezheti a beavatatlan olvasó, hogy mitől is „olvasó” ez a tábor? Nos, a puhuló diktatúra idején az Olvasó Népért Mozgalom ernyője alatt, a politikai hatalom néhány tisztességes vezető embere által is támogatva „olvasótábor” fedőnévvel működhetett ez az aczéli minősítés szerint „tűrt” kategóriába sorolt sajátos közművelődési forma, amelyet a nyolcvanas évek második felében az egyik könyvtárosoknak rendezett olvasótáborunkba Deme Tamás találóan „lelkierőműnek” nevezett el. Valóban, leginkább még talán az előbb illegális, később féllegális katolikus bázisközösségi mozgalom táboraihoz hasonlított, amelyek a pihenés-szórakozás, a tanulás és a lelkigyakorlat kreatív és igen hatásos ötvözetei voltak. A kétféle tábort azonban nemcsak legalitásuk fokozata, valamint vallásos és polgári pluralista jellege különböztette meg, hanem az is, hogy amazokat főképpen középosztálybeli városi gyerekeknek és fiataloknak szervezték bátor és kiváló keresztény klerikusok és laikusok, a mi táborainkat pedig kifejezetten hátrányos helyzetű, zömmel falusi fiataloknak találtuk ki. A nyolcvanas évek elejétől pedig nem csupán „az ifjúság különböző rétegeinek és korosztályainak” (mint Csomáék írják), hanem hogy legyen utánpótlás táborszervezőkben és csoportvezetőkben – továbbképzés helyett és gyanánt –, felnőtt kultúraközvetítőknek, népművelőknek, könyvtárosoknak, könyvterjesztőknek és pedagógusoknak is szerveztünk táborokat. Részt vehettek az olvasótáborban a munkásszállásokon élő fizikai munkások, valamint a mezőgazdaságban dolgozó szakmunkások és szakértelmiségiek is.

A hetvenes évek elején indult ez a mozgalom, amely a körülményekhez képest jelentős autonómiát vívott ki magának, olyannyira, hogy a központi támogatást maguk a mozgalom vezetői (zömmel a legjobb olvasótáborok vezetői) osztották szét a pályázó táborok (számuk a mozgalom csúcsán, a nyolcvanas évek elején-közepén száz felett volt) között. Az „olvasótábori kiáltványt”, amely már a nyolcvanas évek elején „leleplezte” a fedőnevet is, ez a grémium fogalmazta meg, meglehetősen nehéz helyzetbe hozva az Olvasó Népért Mozgalmat felvállaló Hazafias Népfront „reszortosait”, hiszen egyértelműen kijelentette, hogy az olvasóvá nevelés címen futó mozgalomban az olvasás nem cél, hanem eszköz az önismerethez, az értékrend, a világkép és világnézet alakításához. És az „értékrend”, a „világnézet” elől elmaradt az akkor szokásos „marxista” vagy „szocialista” jelző.

Mi is volt az olvasótábor? Nem „irodalmi, művészeti, közéleti táborok”, mint Csoma és Lada írják. Egyfelől kétségkívül rendszerziláló művelődési alternatíva. Igazi magyar találmány. Lényegét rettenetesen nehéz volt és még ma sem sokkal könnyebb elmagyarázni. Főleg a külföldieknek. Amikor „láger csitátyelej”-nek fordítottam, jó érzésű orosz barátaim előbb összerezzentek a „láger” hallatán, majd szigorúan magyarázatot követeltek, s magyarázatomat kétkedő fejcsóválással hallgatták. Nem jártam sokkal jobban a „reading camp”-pel sem. A „reading workshop”-ot már érteni vélték, de amikor arra kértem őket, hogy a „reading”-et felejtsék el, mert az olvasás csak fedőnév volt, ők is hüledezve néztek rám. Másfelől az olvasótábor kétségkívül pedagógiai alternatíva is volt. Ez a pedagógiai elgondolás (és gyakorlat) szemben állt a porosz-szocialista-paternalista pedagógiával, amely sokféle, számunkra fontos értéket és módszert kizárt magából. Rokonszenvezett a gyermekközpontú reformpedagógiával, de nem követte rousseau-izmusában, az értékközvetítés és erkölcsi nevelés tagadásában és szélsőségesen antipedagógiai felfogásában. Azt már jól tudják Csomáék, hogy „az olvasótábori mozgalom meghirdette az iskolák pedagógiai működésének kritikáját is, a társadalmi és a pedagógiai demokrácia ťiskolájakéntŤ határozta meg önmagát”, az olvasótáborok „szervezési formái és eljárásai – az olvasótáborok közösségi autonómiáinak kialakítása, a neveltek és nevelőik közötti viszonyok új, az iskolaitól eltérő minőségének működtetése” azonban elsődlegesen nem az olvasóvá nevelést szolgálták (noha ezt is kedvezően befolyásolhatták), hanem a résztvevők személyiségét, mégpedig úgy, hogy az uralkodó ideológiától eltérő perspektívákkal és horizontokkal is motiválták a résztvevők személyiségét, ingerelve, ébresztgetve bennük – a homo ludens, a homo aestheticus és a homo religiosus mellett – a homo publicust és a homo politicust is.

Az olvasótábor nemcsak izgalmas felfedezőutat, hanem rálátást is biztosított az egész szemszögéből a szélesebb és hivatalos ideológia által kínálthoz képest több dimenziós világra. Animálta és katalizálta a táborban részt vevő fiatalok – mi Bakonyoszlopon szépreményűeknek neveztük őket – önépítkezését, énképének, világképének, magyarság- és Európa-képének, értékrendjének és éthoszának alakítását. Az értékközvetítés dialógus formájában történt, és ha jól sikerült, igazi happening, vagyis katartikus történés következett be. Vallásos terminussal élve: a résztvevők a találkozás szentségében részesülhettek.

Rendkívül fontos eleme és értéke ennek a mozgalomnak, hogy mind a vezérkarában, mind az egyes táborok stábjaiban különböző világnézetű, politikai felfogású, ízlésű, érdeklődésű és mentalitású értelmiségiek találták meg a legkisebb közös többszöröst és a legnagyobb közös osztót, és a szereplést félreszorítva az adásra összpontosítottak.

„Rólad szól, érted, veled” – ez volt az egyik táborunk jelszava, de akármelyiké lehetett volna, hiszen legfontosabb célunk az volt, hogy fiatalabb barátaink személyiségének formálásában segédkezzünk. Bár csak eszközként szerepeltek az énépítés, a világképformálás, az értékrend-alakítás szolgálatában, azért az olvasás, az irodalom és a többi művészeti ág sem járt rosszul, hiszen ezek egyáltalán nem jelentéktelen mellékszerepek. Az ember ugyanis mindig valamihez, valami helyett vagy valami ellen olvas. Az olvasás mindig válasz valamire, valami hiányára, kérdésre, mozgatóra. Ezt az inspiráló, olvasást provokáló valamit szolgáltatta – olykor elementáris erővel és hatásfokkal – az olvasótábor, amelyben a többnyire folyékonyan olvasni sem képes szakmunkástanulók körében értéke és hitele lett Adynak, József Attilának, Kosztolányinak, Örkénynek, Sántának, Goethének, mert nem kötelező vagy melegen ajánlott olvasmányként bukkantak föl műveik, soraik, hanem válaszként egy-egy általuk feltett és megválaszolni próbált kérdésre. Nem tekintélyt parancsoló remekírókként, előkelő idegenként szólaltak meg, hanem beszélgetőtársként. Az „eszközzé lefokozott” műalkotások válaszként epifániává, jelenéssé, kinyilatkoztatássá értékelődtek föl a szépreményűek szemében.

A legjobb olvasótáborokban nem egyszerűen valamiféle program, hanem megrendítő erejű, ám egyben nehezen tervezhető és szabályozható történés zajlott. A zokogva búcsúzó 15-17 éves szakmunkástanulók bakonyoszlopi táborunkban rádöbbentettek minket, oszloposokat (így neveztük el magunkat) arra, hogy bizony nemigen számoltunk azzal, hogy mi is lesz a következménye annak, ami történik. Elhitettük velük – fenn a „varázshegyen” –, hogy így is lehet élni. Ez igaz volt, csak rettentő nehezen kivitelezhető. És ezt ők már a tábor vége felé megérezték. Tudták, hogy ezt egy az egyben nem igazán lehet így folytatni odalenn, a „síkföldön”. Sem otthonukban, sem az iskolában, sem a kollégiumban, sem az első munkahelyükön. Persze, hogy ott akartak volna maradni, persze, hogy szívesen vették volna, ha örökbe fogadjuk őket. A következő táborainkat már úgy terveztük, hogy ezt, a folytatást, a visszatérést is belekalkuláljuk, vagyis segítünk nekik a nagy visszazökkenést túlélni és a reménytelenségben (mert igazán csak ott lehet és kell) reménykedni.

Van-e aktualitása, esélye, lehetősége, szükségessége ma, 2002-ben is az olvasótáboroknak, amikor már mindenféle alternatív pedagógiára, misszióra, a pszichotréningre és táborra lehetőség van; cserkészkedésre, indiánosdira, népfőiskolára, sámánkodásra és lelkigyakorlatra egyaránt. Bizonyos vagyok abban, hogy az olvasótábor nagyon is aktuális, sőt, ma talán még inkább az, hiszen jelenleg is túlontúl sokan érzik magukat különcnek és istencsapásnak, mint annak idején az a Pista a bakonyoszlopi táborunkban. Akkor, a tábor zárónapján, egy szertartás keretében Bánlaky Pál szociológus (előző nap a tőlünk tanácsot kérő marslakó szerepét eljátszó vendégünk) olvasta föl a „hetediket” a hetedikeknek (ugyanis az addig „cserkészek” nevet viselő csoportom erre változtatta nevét), majd elővettük az első napon egy fa odvába rejtett énfényképeket, és mindenki kiegészíthette énfényképét aszerint, hogy mi újat tudott meg magáról, mit látott másként önmagában. És akkor az a bizonyos Pista áthúzta a „különc”-öt és azt írta alá, hogy „különleges?”, és kihúzta az „istencsapás”-t is, de kétszer aláhúzta az „ember”-t.

Manapság a dianetika, a pozitív gondolkodás és az agykontroll kínálja magát az önmagukat kiteljesíteni akaróknak. Minden érdemük ellenére ezeket a machinációkat (olykor manipulációkat) hihetetlenül szegényes erőlködésnek érzem a mi olvasótáboraink mellett, amelyekről Mérei Ferenc ezt írta: „Valószínűleg jó úton jártok. Amit műveltségi anyagban a tábor nyújtott, megfelel a kornak és a ťműveltség = a függetlenség egyik lehetséges útjaŤ elgondolásának, és nagyon megfelel az olvasótáborban részt vevő nemzedéknek. Különösen tetszett nekem az emberszelídítés gondolata és az országalapítás.” Egyik – csak egy napra érkező, és három napra ott ragadt – vendégünk, Táncos Gábor (az 56-os Petőfi-kör titkára) „szabadságepizódnak” nevezte az 1979-es olvasótáborunkat. Szabadságepizódok Bakonyoszlopon: ezt a címet szerettem volna adni az 1984-ben a Tankönyvkiadónál megjelent könyvemnek, de akkor ezt nem engedték, így lett a címe „Rögeszmék” Bakonyoszlopon. Bár azóta a magamfajta olvasótábori ősbölények jócskán megritkultak vagy másféle mezőkre léptek, többségünkben megmaradt az a rögeszme, hogy az olvasótábor ma is aktuális, és még nagyon sokáig az lesz. Néhány tucatnyi még működik, és a Garabonciás Szövetség szépen felkarolja őket. Ami maradt, majdnem mind egészen kitűnő, akár Michna Ágnes, akár Kocsis István, akár Lukács László vagy Ratkó József tanítványai, akár a szegedi, egri vagy miskolci könyvtárosok, népművelők és pedagógusok táboraira gondolok. „Mindez már a múlté” – írja Csoma és Lada. Ami az olvasómozgalmakat illeti, teljesen igazuk van, ami az olvasótáborokat, szerencsére még nem egészen. Erkölcsileg és anyagilag is támogatva kellene megbecsülni és őrizni ezt a manapság is jó hatásfokkal működtethető magyar találmányt, ugyanis az 1989 óta megnövekedett szabadságtérben sincs kisebb szükség rögeszmékre és szabadságepizódokra, mint azelőtt, amikor „olvasótábor” fedőnéven segítette a többdimenziós ember, a létkiteljesítő értékrend, a dialógus, a demokrácia és az egészség kibontakozását.

Szakirodalom

Olvasótábori kihívás (kerekasztal-beszélgetés) Új Forrás, 1980. 4. sz.

Bánlaky Pál – Havas Katalin – Somorjai Ildikó: Helyzetkép ’77. Szociológiai felmérés az 1977-es olvasótáborokról. Olvasótábori kis trakta ’78. Budapest, HNF–KISZ.

Braunsteiner Glória: A szunnyadó parázs. Élmények egy külföldi szemével. Olvasó Nép, 1980. március. 121–125.

Csomor Lajos – Kocsi Márta: A kézművesség lehetőségei az olvasótáborban – és az olvasótáboron kívül. Módszertani Műhely, 1983. 1. sz.

Harmadszor Bakonyoszlopon. Szerk.: Kamarás István. Budapest–Veszprém, 1978, OSZK KMK – Eötvös K. Megyei Könyvtár.

Havas Judit – Havas Katalin – Kamarás István – Somorjai Ildikó: Olvasótábor Bakonyoszlopon. Bp.–Veszprém, 1977, Eötvös Károly Megyei Könyvtár – OSZK KMK.

Kamarás István: Az olvasótáboroktól a Kagylózenéig. Gyermekmúzsák, 1986. 1. sz.

Kamarás István: Bajgyűjtemény. Olvasó nép, 1983. tavasz.

Kamarás István: Olvasótábor. Vándordiák, 1992. október.

Kamarás István: Olvasótábor tegnap – és ma? Fordulópont, 1999. 2–3. sz.

Kamarás István: „Rögeszmék” Bakonyoszlopon (olvasótábori krónika). Budapest, 1984, Tankönyvkiadó.

Meszléry Celesztin: Ember és technika – olvasótábori nézetből. Módszertani Műhely, 1983. 1. sz.

Olvasótábor. Szerk.: Bánlaky Pál – Kamarás István – Varga Csaba: Budapest, 1979, Tankönyvkiadó.

Országalapítás Bakonyoszlopon. Szerk.: Kamarás István. Budapest–Veszprém, 1977, OSZK KMK – Eötvös K. Megyei Könyvtár.

Útmutató olvasótáborok tervezéséhez. Budapest, 1982, HNF.

Varga Róbert: Diplomásból értelmiségi (olvasótáborok diplomásoknak a 80-as években). Budapest, 1992, OKI.

 

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.