Németh Szilvia

Az identitás mint narratíva
(Életútinterjú-elemzések)

A jelen kötetben szereplő interjúk, életútvázlatok szociológiai értelemben nem definiálhatók narratív életútinterjúkként, mivel nem felelnek meg a narratív interjúkészítés módszertani kritériumainak. Ennek ellenére, a közölt szövegeket olvasva, a befogadó mégis úgy érezheti, hogy sok esetben az identitásformálás, az énkonstrukció tanújává válik. Az elbeszélők élettörténetüket nemcsak bemutatják, hanem jelen tapasztalataik alapján értelmezik a születésüktől a jelenig tartó időintervallum történéseit, egy koherens egésszé alakítva azt. A történet elbeszélése során az interjúalanyok megteremtik identitásukat, pontosabban identitásaik tárházát. Interjúról interjúra haladva, egyre inkább megértjük, hogy az elbeszélések során házastársakkal, szülőkkel, munkatársakkal, közösségszervezőkkel, a választott szakmájuk iránt elhivatottakkal és kevésbé elhivatottakkal, romákkal és nem romákkal találkozunk. Az én-pluralitás az olvasó egyöntetű tapasztalatává válik.

Az élettörténetek elbeszélése során az elbeszélő az egyes események, történések bemutatását ok-okozati összefüggéseket keresve, egy logikai láncra – az elbeszélés fonalára – fűzi fel. Az ok-okozati összefüggésekre sok esetben rövid magyarázatokkal hívja fel a figyelmet. Jelen elemzésünk során épp ezeket az életrajzi eseményeket, értelmező kommentárokat vettük górcső alá. Tettük ezt azért, mert az elbeszélés koherenciájáért felelős magyarázatok gyakran a válaszadó identitás-meghatározásainak „helyszínéül” szolgálnak.

Az elbeszélések elemzése során nyolc olyan téma – „identitáshely-szín” – azonosítható be, amely visszatérően több interjúban is felbukkant. Ezek a következők:

1. táblázat. Az interjúk során beazonosított témák és azok megjelenési gyakorisága

Beazonosított témák	Szereplési gyakoriság
1. Etnikai identitás	29
2. Előítéletesség és diszkrimináció	25
3. Romakép	22
4. Etnikai alapú családi konfliktusok	16
5. Cigány kisebbségi önkormányzat	10
6. Irigység	9
7. Roma–nem roma együttélés	8

A jelen tanulmányban nem áll módunkban mind a hét témát részletesen bemutatni, így csak az elbeszélésekben leggyakrabban megjelenő négy téma vizsgálatára térünk ki.

1. Etnikai identitás

A 60 interjú során az interjúalanyok etnikai hovatartozását firtató kérdést 51-en válaszolták meg. Az 51 válaszadó közül 34-en önmagukat romaként, 1 lovári cigányként, 15-en félig romaként, félig magyarként és 1 válaszadó önmagát nem romaként határozta meg.

Ha azonban nem az e kérdésre adott egyöntetű válaszokat, hanem az elbeszélések egészét, és az azokban megjelenő identitásnarratívákat vizsgáljuk, sokkal árnyaltabb képet kapunk.

Az etnikai identitást tárgyaló narratívák elemzése során 5 fő típus határozható meg, amely egy skálára helyezve az önmagukat büszkén romának vallóktól az etnikai hovatartozásukat egyértelműen meghatározni nem akarókig, nem tudókig terjed. Minden egyes típus több altípust, „témavariációt” is magába foglal.

1.1. „Az a cigány, aki annak születik”

Az e típust alkotók adott, megmásíthatatlan tényként kezelik etnikai hovatartozásukat. Véleményük alappillére, hogy minden ember valamilyen etnikai csoport tagjának születik, ezen változtatni nem lehet. Annak ellenére, hogy az e típusba tartozó válaszadók mindegyike hangsúlyozottan csupán egy nem választott kategóriaként kezeli az etnikai hovatartozás kérdését, mégis mindannyian a kategóriához tartozó életstílusról is beszélnek, és épp ezen életmód negálását tartják fontosnak.

„Én cigány vagyok, mert annak születtem. Ezen már nem lehet változtatni. De attól, mert valaki cigány, attól még nem muszáj cigányként élni.” „Én mondtam nekik, hogy nem szégyellem, hogy cigány vagyok, én is az vagyok. Cigány is lehet becsületes, normális, csak tanuljatok.” „Szerintem az a cigány, aki annak születik, de aki nem úgy él cigány módra, azt meg lehet különböztetni. (…) Tudják, hogy az cigány, de úgy beszélnek vele, úgy közelítenek hozzá, hogy az egy normális, rendes.”

1.2. „Vállalom, hogy roma vagyok”

Az önmagukat romaként meghatározók és vállalók véleménye szerint fontos, hogy „az embernek meglegyen az identitástudata”, de különösebb jelentőséget e kategóriának nem tulajdonítanak. Úgy érzik, az etnikai hovatartozás természetes velejárója az életnek, amelyet nem kell szégyellni, de különösebben büszkének sem kell lenni rá. Etnikai hovatartozásukat identitásaik egyikeként értelmezik, élettörténetük nem csupán e kategória köré szerveződik.

Gyermekeiket tudatosan romának nevelik, még akkor is, ha nem tartják a hagyományokat és csak magyarul beszélnek. Az e típusba sorolható interjúalanyok közül néhányan etnikai hovatartozásuk vállalásának bizonyítékaként hangsúlyozzák ki, hogy annak ellenére vállalják fel nyíltan romaságukat, hogy „nem látszanak annak”. Az interjúalanyok közös vonása, hogy egyikük sem számolt be az etnikai hovatartozásuk miatti diszkriminációs tapasztalatról. Elmondásuk alapján eddigi életük során nem érte őket etnikai alapú megkülönböztetés, amelyet többek szerint „e külső jegyek hiánya” miatt sikerült elkerülniük.

„Én a magam cigányságát sohasem szégyelltem. Nem éreztették velem ezt.” „A gyerekeken sem látszik, hogy cigányok. Fehér bőrűek és szőke hajúak. De vállalják ezt. Ez fontos.” „Abból sohasem volt problémám, hogy cigány vagyok. Lehet, talán azért, mert világos a bőröm, és a beszédemből sem lehet erre azonnal következtetni. De én cigányként gondolkodtam egész életemben. (…) Nem szégyellem.”

1.3. „Csak a szűk környezet tudja, nem látszik”

Az e típust életre hívó elbeszélők önmagukat romának tartják, s ezt az önmeghatározást nem is tagadják meg, de nyíltan csak akkor vállalják, ha beszélgetőtársuk firtatja azt. Életeseményeik magyarázatának visszatérő eleme, „nem is sejtették, hogy roma vagyok”, „ha megmondtam, el sem akarták hinni” fordulat. Többen kifejtik, hogy származásukat sohasem tagadták le, „de nem kell feltétlenül hangot adni annak, ha az ember cigány.” E gondolat akár életstratégiaként is értelmezhető, mivel akiről nem is sejtik, hogy roma, nem lehet többségi attrocitások céltáblája.

„Az iskolába szerettem járni. (…) De úgy különben sohasem derült ki, hogy én cigány vagyok. Ezért volt sima út előttem. Sohasem piszkáltak engem”.

Azt ezt a nézetet valló interjúalanyok mindegyike kihangsúlyozta, hogy a többségi társadalom tagjai külső megjelenésük alapján nem romának azonosítják be őket.

„Gond nélkül befogadtak, de azt hiszem, hogy nem tudták, hogy én cigány vagyok. Az lehet a kulcskérdés, hogy ránézésre nem lehet ezt rajtam látni.”

1.4. „Mindenki magyar, aki magyarul beszél”

A válaszadók e típusának mindegyike „félig roma, félig magyar”-ként határozta meg önmagát. Etnikai hovatartozásuk meghatározását nehéz feladatként értékelik. Az etnikai önbesorolást problémaként főként azok élik meg, akik vegyes házasság szülöttei, de saját partnerük nem roma származású. Ezek a szülők gyermekeik saját etnikai hovatartozásukat firtató kérdéseik megválaszolását is hárítani próbálják.

„A kicsi kérdezte a napokban (…) Anya, te cigány vagy? Hát. Erre én azt mondtam, hogy ide figyelj, mindenki magyar, mert magyarul beszél. Ennyi. Aki cigánynak mondja magát, az cigány. De végül is mondtam neki, hogy én cigány vagyok. Anyukám magyar, apukám cigány. Ez ilyen fél dolog. Nagyon vegyes.”

Gyermekkorukra többen mint „két kultúra közti őrlődésre” emlékeznek vissza, s ezt a kettősséget egy harmadik kategória beemelésével próbálják feloldani.

(…) „nehezen tudom magamat hova sorolni. Anyu roma, apukám nem. Tehát ilyen vegyes dolog ez. A családban nem beszélünk erről. Én meg azt gondolom, hogy magyar állampolgár vagyok és kész.”

1.5. „Büszke vagyok, hogy roma vagyok”

A romaságukat büszkén megélők típusát alkotó elbeszélők mindegyike hangsúlyosan rendezett, nyugodt gyermekkorról számol be. Élettörténetük bemutatását többen a „szerencsém volt, mert nagyon jó családban nevelkedtem” fordulattal indítják. Etnikai hovatartozásukat adott kulturális többletként értelmezik. Etnikai identitásukat nyíltan vállalják, habár én-képüket nem az etnikai hovatartozásukról szóló diskurzus uralja. A multikulturalizmus szószólói, akik nem értik, miért válthat ki negatív indulatokat egyes társadalmi csoportokból mások etnikai hovatartozása.

„Én büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok, s remélem, gyermekeim is azok lesznek. Ezzel példát is mutatok a gyermekeimnek, hogy ezt nem szégyellem. Nem tudom azt elfogadni, ha valaki számára az problémát jelent, hogy valaki cigány vagy mondjuk néger.”

E típus másik alcsoportjaként értelmezhetők azok az elbeszélések is, amelyekben az önmagukat „félig roma, félig magyarként” azonosítók határozzák meg identitásukat. E néhány élettörténet-magyarázat elbeszélője annak ellenére, hogy vegyesházasság szülöttje, büszkén vállalja roma származását, viszont a környezetében élő romák a „magyarokhoz tartozónak, úri cigánynak” tartják őket. Ezt a jelenséget mindannyian azzal magyarázzák, hogy mivel jó anyagi hátterű családból származnak, és fontosnak tartják a sikeres iskolai előmenetelt is, így a rosszabb körülmények között élő romák megkérdőjelezik etnikai hovatartozásukat.

„Év elején úgy láttak engem, hogy ilyen úri cigány vagyok, nagyon a magyarokhoz akarok tartozni. Év közben egyre többet voltam velük, sokat beszélgettem velük, és látták, hogy nem igazán úgy van.” „A faluban itt engem utáltak, a mai napig utálnak, pláne a cigányok, mert én nem vagyok olyan mint ők. Mert ők úgy mondják, ’haj, de büszke’. Szerintem, valahol tudat alatt irigyek és ezért mondják.”

2. Előítéletesség és diszkrimináció

Az etnikai identitás-meghatározást előhívó elbeszélések cselekménye legtöbbször diszkriminatív jegyeket tartalmaz. Az interjúk során az elő-ítéletesség és diszkrimináció témája 25 esetben bukkant fel.

Az előítéletesség és diszkrimináció narratíváit olvasva láthatóvá válik, hogy a többség általi etnikai alapú megkülönböztetés az élet minden területére bekúszik. Több interjúalany kifejtette, hogy már gyermekkorában megtapasztalta, hogy ők mások, mint a többi ember.

(…) „azt tapasztaltam gyermekkorom óta, hogy ha valakiről azt tudják, hogy ebben egy kicsike cigány vér is van, azt teljesen elítélik, megnézik, lenézik. Lehetek én bármilyen iskolázott, meg diplomázott, meg tiszta ember, meg bármi, az akkor is el van ítélve, mert akkor is csak cigány.”

Az élettörténet minden szakasza diszkriminatív gyakorlatok terepéül szolgálhat. A következőkben beazonosítjuk és külön-külön tárgyaljuk a szövegekben fellelhető, az egyes életszakaszokhoz köthető diszkriminációs technikákat.

2.1 Óvodai diszkrimináció

A történet elbeszélője óvodai szegregációs tapasztalatait meséli el. A felnőtt interjúalany életútja egészének bemutatása során főként pozitív élettapasztalataira fókuszál. Családja anyagi hátterét rendezettnek tartja, gyermekkorában nem szűkölködött semmiben sem. Édesapjának állandó munkája volt, és szorgalmának és szaktudásának köszönhetően elismert tagja volt a faluközösségnek. A válaszadó úgy érzi, „rajta keresztül minket is elismernek.” Az iskolában sem tapasztalt soha etnikai alapú megkülönböztetést, osztálytársai befogadták. Nyíltan, büszkén vállalja származását, úgy érzi, egész családja „rangot szerzett a magyarok között”.

E hangsúlyozottan pozitívan alakított történet egyetlen negatív eseménye, mintegy a történettől függetlenül, az elbeszélés kerek lezárása után, függelékként jelenik meg.

„Nekem azért voltak rossz élményeim. Még az óvodában. A cigányokat külön tették, nem a magyarokkal voltunk egy csoportban. Úgy éltem meg, hogy különbek a magyarok, mint mi vagyunk. Nem játszhattunk együtt, mert eleve külön volt a két csoport. Külön is ettünk. Egyedül a farsang volt közös.”

A néhány mondatban elmondottak egész más megvilágításba helyezik a korábbi történetet. A „mi és ők”, a roma és nem roma csoport éles elhatárolása végigkíséri az elbeszélés egészét.

2.2 Iskolai diszkrimináció

Az iskolai diszkrimináció, mint jelenség, négy elbeszélésben jelenik meg. Az interjúalanyok közül hárman romaként, egy pedig „félig roma, félig magyarként” határozza meg önmagát. Egy esetben találkozunk kirívóan rossz anyagi körülmények között élő családdal.

Az iskolai diszkriminációs esetek közül az első kettő az osztálytársak általi megkülönböztetésről, míg a másik kettő tanárok általi megkülönböztetésről szól.

„Érdekes, hogy az osztályt nem szerettem, iskolába továbbra is szerettem járni. Itt nem szerették a cigányokat. Hárman voltunk, de nagyon ki voltunk közösítve. Hát nagyon utáltak minket. Nem foglalkoztak velünk. Például a kirándulásokról mindig kimaradtam. Nem mentem velük, mert nem éreztem jól magamat ott. Ez nem a tanárokra, hanem a gyerekekre vonatkozik.”

A következő esetben egy önszegregációs folyamatot ismerhetünk meg. A történet főszereplője konkrét visszajelzések nélkül is már eleve feltételezte, hogy a nem roma tanulók nem barátkoznának vele. Etnikai másságából és szociális helyzetéből táplálkozó kisebbségi érzéséből fakadóan nem is próbált közeledni hozzájuk.

„Cigány gyerekekkel barátkoztam, mert a magyarok nem fogadtak volna el. Nagyon rossz ruhákban jártam, nem akartam közéjük menni.”

A tanári előítéletességről két interjúban tesznek konkrét említést. Míg az első eset bizonyítékaként „csupán” a tanuló érzéseire hagyatkozhatunk, addig a második idézetben a diszkrimináció explicit formájával találkozunk.

„Amikor nyolcadikos voltam, akkor szerintem engem sem kedvelt a matematikatanár éppen emiatt. Anyukám édesanyja és apukám apja sem volt cigány.” „Ebben az iskolában mindig szorongtam, ha az osztályfőnököm kihívott felelni. S egyszer olyan anyagból feleltetett, amit nem vettünk. Az osztálytársaim szóltak emiatt. Ha nem szólnak, beírja az egyest. Év végén, amikor vizsgáztunk, mondta, hogy lehetett volna a feleletem négyes is, de kettest kaptam. Úgy folytatta, hogy ha hazamegyek, nézzek tükörbe. Teljesen kiborultam.”

A fentiekben bemutatott példákon kívül a többi elbeszélésben nem tesznek említést az iskolaévek során tapasztalt esetleges megkülönböztetésről. Annak ellenére nem kerül szóba ez a kérdés, hogy 6 interjúban az általános iskolából a középiskolába való átmenet hangsúlyos negatív életúteseményként jelenik meg. Az interjúalanyok mindegyik esetben sikertelen középiskolai felvételt mesélnek el, amelyet súlyos traumaként éltek meg, mivel a sikertelen felvételi következményeként nem azt a szakmát tanulhatták ki, amelyet szerettek volna, sőt több esetben így nem is tanultak tovább.

„Az iskola után szerettem volna továbbtanulni, szakácsnak. De nem vettek fel, ezért az élettől is elment a kedvem. Elmentem dolgozni Egerbe, Az állami építőipari vállalatnál lettem takarító.”

Annak ellenére, hogy e hat eset mindegyikében az általános iskolát kitűnő eredménnyel végzett személyekről van szó, mindössze egy interjúalany feltételez összefüggést a felvétel elutasítása és etnikai hovatartozása között.

„Az általános iskolában nagyon jól tanultam, 4,7–5. 1989-ben felvételiztem Egerbe az egészségügyibe, meg az Alpár Gyula közgazdaságiba. Nem vettek fel egyikbe se. Van rá egy tippem, hogy miért. A származásom miatt. (…) Azt mondták, hogy hatszoros túljelentkezés volt. Érdekes módon, az osztálytársam, aki rosszabbul tanult, nem volt cigány, őt felvették. Ez volt az első kudarcom.”

2.3. Munkahelyi diszkrimináció

Az iskola világa után a munka világa a következő beazonosítható diszkriminációs helyszín. Ilyen jellegű konkrét történettel szintén négy interjú során találkozunk. A négy történet közül kettőben az elbeszélők munkakeresésük sikertelenségének okát etnikai hovatartozásukban látják.

„Nem az volt a baj, hogy felszámolták a gyárat, hanem az, hogy külföldi, osztrák tulajdonba került. Ők nem vesznek fel romákat. Ezt így nem mondják ki, de valahogy mégis így alakul.” „Elmentem egy biztonságiőr-képzésre, elvégeztem jó eredménnyel. A baj inkább az alkalmazással volt. Bárkit felhívtam, rögtön megkérdezték, hogy milyen származású vagyok. Mondtam, hogy cigány, és ez rögtön problémát jelentett. Elmentem Miskolcra, látták, hogy cigány vagyok, rögtön le lett fújva a dolog. A magyarok közül többen éppen hogy elvégezték a tanfolyamot elégségessel, mégis munkát kaptak. Itt nagyon keményen láttam annak a hátrányát, hogy cigány vagyok.”

A munkahelyi diszkrimináció kategóriájába sorolható másik két történet elbeszélőinek véleménye szerint munkahelyükön etnikai hovatartozásuk miatt érte őket hátrányos megkülönböztetés. Az egyik esetben a nem roma munkatársak tanúsítottak előítéletes, kirekesztő magatartást roma kollégájukkal szemben, a másik esetben pedig az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés a nem roma munkatársakéhoz képest roszszabb munkafeltételek kényszerű elfogadásával járt.

„Újpesten a cérnagyárban volt a munkahelyem. (…) Itt egy kicsit problémát jelentett, hogy cigány származású vagyok. Ha kimentünk a dohányzóhelyre munka közben, akkor a magyarok és a cigányok külön mentek. Nem is volt ott magyar barátnőm.” „Amikor Nyíregyházán dolgoztam, ott is ez szempont volt. Ezt senki sem mondta, de mégis, valahogy éreztették. Amikor a beosztások készültek, én rendre a kedvezőtlenebbeket kaptam, a délutánt, de még inkább az éjszakákat.”

2.4. Diszkrimináció a magánszférában

Az interjúk anyagának elemzése során beazonosított, többször felbukkanó önálló témák között szerepel a családon belüli konfliktusok kérdésköre. Ezzel a témával terjedelmi okok miatt nem áll módunkban külön foglalkozni, azonban fontosnak tartjuk jelezni, hogy ez a témakör szoros kapcsolatban áll a jelenleg vizsgált előítéletesség és diszkrimináció problematikájával.

Az elemzett 60 interjú közül 16-ban jelenik meg etnikai alapú családi konfliktust elmesélő történetrész. Ezek mindegyike vegyes házasságban élők elbeszélésének a része. A történetek cselekményének középpontjában az etnikailag más csoporthoz tartozó élettárs megjelenésére adott szülői reakciók állnak. Ezek a reakciók a magánszférába behúzódó előítéletesség és diszkrimináció megnyilvánulási formáiként értelmezhetők, ugyanis a legtöbb esetben a szülők kiközösítik nemcsak a családba érkező új tagot, de több esetben az élettársat választó gyermeküket is.

„A férjem családjának is akarok valamit bizonyítani. A férjemnek sincs érettségije, a szülei nem akartak elfogadni egyáltalán. A szülei nem is olyan jómódúak, inkább a rokonok (…), de ők végül is elfogadtak engem, csak az apósom és az anyósom nem akart.” „1999-ben mentem férjhez. (…) Ő magyar. A családja nem örült a házasságunknak. Sőt, nem is jártak addig hozzánk, míg meg nem született a gyerek.”

Az elmesélt családi diszkriminációs történetek jelentős hányadában az elbeszélő az, akit partnerének családja nem akart befogadni, s így a kirekesztett interpretációjában ismerhetjük meg a történéseket. Egy interjúalany – a program nem roma résztvevője – elbeszélése nyomán azonban közvetlen bepillantást nyerhetünk a kirekesztés mechanizmusába.

„Nem akarták elfogadni a családban, hogy nekem cigány férjem van. A bonyhádi ifjúsági klub vezetője volt a férjem. (…). Anyukám annyira kiborult, hogy bekerült a kórházba az idegosztályra. Ő a konyhán dolgozott, ahol az asszonyok telebeszélték a fejét, hogy ’jézusom, a lányodnak egy cigány udvarlója van’. Ő nem azt nézte, hogy nekem mi a jó, hanem a szégyent. Most hogyan fog ő kimenni az utcára, hogy a lánya egy cigányhoz ment hozzá. Szóval akkor nagy botrány volt. Engem mindez természetesen nem zavart. A férjem ezt nagyon nehezen fogadta. Az ő családja azonnal befogadott engem, pedig ott sem könnyű. Ők a parasztokat nem fogadják be. De itt nem volt baj, mert lányuknak éreztek. Mindig mellém álltak.”

3. Romakép

22 élettörténetben találkozhatunk a roma népcsoport ún. általános jellemzőinek, sajátosságainak taglalásával. Bizonyos esetekben ezek a rövid jellemzések az identitásnarratívák mellékes megjegyzéseiként, míg más esetekben a gyermekekkel való iskolai munka bemutatása során, „kiszólásként” jelennek meg. A népcsoportjellemzésnek a szövegben való megjelenési helye tartalmi különbségeket is magával vonz.

Az identitásnarratívákhoz kapcsolódó jellemzések esetében, miután az elbeszélő meghatározta etnikai hovatartozását, és egy csoport tagjaként azonosította önmagát, szükségét érzi, hogy e hovatartozás feltételeit is megjelölje. Az ilyen jellegű megjegyzések mindegyike a roma etnikumon belüli rétegződést hangsúlyozza ki. Az interjúalanyok leszögezik, hogy a roma népcsoport nem tekinthető egységes egésznek. Nehezményezik, hogy a többség „egy kalap alá veszi a romákat”, úgy tesznek, mintha a nem romák is mindannyian egyformák volnának.

„Néha megkérdezik, cigány vagyok-e? Gondolom, mert hogy világos a bőröm. Aki nem tudta, az úgy beszélt a cigányokról, hogy az nekem rossz volt. Mindet egy kalap alá veszik. Erre szoktam azért szólni. A magyarban is van olyan ember, mint cigányban.” „Később tudtunk egy másik lakást venni, de az már a magyarok között volt. (…) Eleinte ugyan nem tetszett ez, mert előttünk lakott ott egy cigány család, akivel sok problémájuk volt. Kiabálósak, zajosak voltak, és abból indultak ki a magyarok, hogy persze minden család egyforma. Aztán nem lett probléma, mert velünk meg voltak elégedve.”

A roma etnikai csoport társadalmi rétegződésére való általános utalásokon túl két interjúalany konkrét társadalmi rétegeket is megjelöl. A második szemelvény egyben a társadalmi rétegződés területi – szegregáló – vetületeit is feltárja.

„A faluban vannak olyan romák, akik szeretnének távolabb látni, és olyanok is, akik úgy vannak, ahogy vannak. Van, akik szeretnék, hogy egy kicsit feljebb jussanak, meg több legyen nekik. És vannak, akik úgy vannak vele, hogy ’ma van, hogy holnap mi lesz, az nem érdekel’. (…) Van egy gazdagabb réteg, lehet mondani, hogy van egy olyan középosztály, meg alacsonyabb is.” „Én is cigány vagyok. De a cigány is fél a cigánytól. Nem az, hogy lenézem a másikat. A Vasgyár három részből áll: van a számozott utca, a középrész, ahol én lakom, meg felül a Kabar utca. Ott meg számozott utcán olyan romák laknak, hogy borzasztó, az ember este ott nem is merne elmenni. Kötekednek, szinyóznak a hídon fényes nappal, meg mindenhol. A szülei mellett a gyerek ott szinyózik bent a lakásban, a szülő meg hagyja meg ilyenek. Kerítés nincs, ablakuk nincs, ajtajuk nincs. Nem tudom, milyen életet élnek. Nem dolgoznak. Az ilyenek miatt annyira lenéznek minket. Mikor kérdezik, hogy hol lakunk, és mondjuk, hogy a Vasgyárban, akkor egyből azt hiszik, hogy ez a két rész, ahol mi lakunk. És mi magyarázhatjuk a dolgokat.”

Az identitás-meghatározások kapcsán kifejtett „romaképek” esetében több elbeszélő a szöveg ezen szakaszaiban az egyes roma csoportoktól való még szigorúbb elhatárolódása érdekében, annak ellenére, hogy önmagát is romának tartja, többes szám harmadik személyre vált. Ezeknek a „távolságteremtő magyarázatokként” értelmezhető megjegyzéseknek a során az elbeszélők éles, néhol durva hangvételű kritikákat fogalmaznak meg egyes roma családokkal szemben. A kritikák során olyan problémákat vetnek fel, amelyek az elbeszélő családjára nem tartanak érvényesnek, és úgy érzik, épp ez bizonyítja azt, hogy a roma családok nem egyformák. A megjegyzésekben három visszatérő probléma vetődik fel: a rend és tisztaság hiánya, a pénz nem megfelelő beosztása, valamint a lustaság. Az ilyen tárgyú megjegyzések közös vonása, hogy interiorizált heterosztereotípiákkal, vagyis a többség által a roma népesség jellemzésére használt sztereotípiákkal operál. Az interjúalanyok kiemelik ugyan, hogy ezek a problémák a legszegényebb roma családokra jellemzők, de egyben aláhúzzák, hogy a szegénység e gondok meglétére nem mentség, valamint a megjegyzések mindegyikében az elbeszélő hangot ad e problémák feletti értetlenségének, amely attitűd szintén a „mi és ők” közti távolságot hivatott aláhúzni.

„A faluban vannak cigányok, akikkel vannak problémák. Én sem helyeslem, ahogy szoktak viselkedni a cigányok. Nekem sok minden nem tetszik, ami másnak igen. Azt nem értem, hogy nem tudnak úgy élni… Mert minden lehetőség megvan nekik adva, csak dolgozni kéne. Ha valaki a kertjét nem tudja felásni, már bocsánat, hanem vécének használja, ott már gond van. Mert az már lustaság, oda nem munkahely kéne, hogy felássa a kertjét és beültesse. (…) Van köztük kivétel, de kevés.” „Olyan környéken lakunk, ahol csak cigányok vannak. Olyan ’jófajták’. De meg kell velük találni a hangot. Itt is azzal van baj, aki mocskosabb, aki részeges. Aki szegény, az nem jelenti azt, hogy igénytelenné kell válni. Ők sajnos ebben nőttek fel. A gyerekek azt veszik át, amit a szüleiktől látnak. Ők így fogadják el magukat, a koszban, a mocsokban. Nekik így jó. Nekik mindegy, csak a pia meglegyen. Isznak, nem is keveset, de az asszonyok is. Dáridó van, zene van, amíg van pénz. Lopnak, úgyhogy nagyon zárni kell mindent. (…) Nem inni kell, hanem dolgozni. Nem eldáridózni, hanem beosztani azt a kis pénzt.” „Itt az a baj, hogy nekik elég annyi, hogy ha estére esznek egy kicsit, ha esznek. Nincs igényük, nem tudják, hogyan kell viselkedni.” „A kosz, a piszok, az a baj. A tisztaság az, ami nem a szegénységgel függ össze.”

Két interjúalany a még nyomatékosabb elhatárolódás kifejezése érdekében az „én nem olyan családba születtem bele”, valamint a „mi nem olyan cigányok vagyunk” kitétellel él.

A két bevezető mondatban szereplő „olyan” mutatószó jelentését az elbeszélés későbbi szakaszaiban kifejtik. Mindkét esetben az interjúalanyok kihangsúlyozzák, hogy az ő szüleik minden fillérért megdolgoztak, és nem segélyekből akarták eltartani gyermekeiket. A két válaszadó szerint nagyon sok roma család csak a különféle társadalmi juttatásokra, segélyekre vár, ahelyett hogy munkából próbálna megélni. Egy harmadik interjúalany a rend és tisztaság fogalmának segítségével von határt családja és a többi roma család közé:

„Az osztálytársaim nem tartottak cigánynak, sőt ha mondtuk, a nevelők is meglepődtek. Nálunk mindig rend és tisztaság volt.”

Az iskolai munka jellemzése kapcsán megjelenő „romaképek” hangvételükben és stílusukban eltérnek a fentiekben röviden bemutatott, az identitás-meghatározásokhoz fűződő megjegyzésekétől.

A két típus közötti fő különbség az, hogy e második – korábban „kiszólásként” meghatározott – megjegyzés típusba sorolt szövegrészek nélkülözik a kritikai élt. A szociálisan hátrányos helyzetű családok életkörülményeinek, életmódjának leírásai is semleges hangvételűek, több esetben általuk inkább a szegényebb családok gyermekei iránt érzett sajnálatnak adnak hangot.

„A családok szegények. A szülők el vannak foglalva azzal, hogy munkát keresnek. Meg hogy pénzt keressenek. Nincs idő a gyerekre. De az is nehézzé teszi a dolgot, hogy sokuknak alig van iskolai végzettsége. Négy-öt osztályt végeztek. Nem is tudnak segíteni, ha akarnak sem. Vannak olyanok is, akik nem tudnak írni és olvasni.” „Szeretnék a családoknak segíteni. Többször hazavittem már gyerekeket, hogy például megtisztítsam a fejüket, de van olyan szülő, aki nem engedi. Van aki megköszöni, de van olyan is, aki azt mondja, hogy itt kapja el a gyerek az iskolában. Ilyenkor többen persze indulatba jönnek, és mondják, hogy kiveszik a gyereket az iskolából. Nem akarja tetvesek közé járatni. De nagyon nagy problémák itt nincsenek. Itt többnyire nagyon szegény családokról van szó, ahol nem ritka a hét-nyolc gyerek.”

A fentiekben bemutatott rövid interjúelemzések célja az volt, hogy rávilágítson a program által életre hívott identitásformálási folyamatokra. Az interjúkat olvasva tanúi lehetünk annak, hogy a társadalmi ranglétrán felfelé való mobilitást elősegítő képzési program, a résztvevők gondolkodására, és életszervezésének egészére nézve milyen mélyreható következményekkel jár. A program üzenete majdnem minden elmesélt élettörténetben mint belsővé tett, megélt gondolat jelenik meg:

„(…) mindenkinek tanulni kell. A nőknek is. A gyermekeim kapcsán is ezt gondolom. Legyenek minél tanultabbak. Nem fogom hagyni, hogy ne tanuljanak. Tanulás nélkül nincs jövő.”

Fontos azonban végszóként is megjegyeznünk, hogy a roma népcsoportra a többség által használt negatív sztereotípiák még ezekbe az „ars poeticákba” is beférkőzhetnek:

„Azért fontos ez, mert jó lenne, ha a cigány gyerekek látnák ezt, hogy attól, hogy valaki cigány, az nem jelenti azt feltétlenül, hogy az illető buta, hogy nem képes ezekre a dolgokra. Azért én is nehezen szánom rá magamat, hogy újra beüljek az iskolapadba. De meg kell, hogy legyen az áttörés itt a cigányoknál.”