Mayer József–Singer Péter

Ami az adatok mögött van…
Beszélgetések a programban támogatást nyert „munkavállaló tanulókkal”

Bevezetés

E fejezet azt tartalmazza, amit a cím ígér. Egy korábbi részben néhány adat segítségével igyekeztünk bemutatni azokat a roma (cigány) származású személyeket, akik sikerrel jártak az állások elnyerésében és részesei lehetnek e hatásában és eredményeiben messzire vezető programnak. Most nekik adjuk át a szót és reméljük, hogy történeteik nyomán be tudjuk mutatni az olvasóknak azt az utat, amelyet mindegyikük megtett annak érdekében, hogy olyan munkát végezhessenek és olyan életet élhessenek, amelyet mi magunknak is kívánnánk.

E beszélgetések során mi magunk rendkívül sokat tanultunk. Mind a ketten történelem szakot is végeztünk az egyetemen, de az utolsó fél évszázad történelmének új – ezúttal alulnézetből¹ történő – olvasatát tanultuk meg, amelyekről a tankönyvek vajmi kevés információt nyújtottak. Mindezeken túl olyan embereket is megismerhettünk, akiknek a világa, gondolkodása sok tekintetben eddig ismeretlen volt számunkra. A beszélgetések mindegyike egy-egy fontos élménnyel gazdagított bennünket. Amennyire ez lehetséges volt, igyekeztünk zavartalan feltételeket teremteni az „interjúhoz”, de a helyzet szokatlansága (idegen személyek, a magnó jelenléte, a beszélgetés előre közölt célja) néha-néha akadozóvá tette a „társalgást”. Az iskola vezetőjét, a mentorokat nem kértük meg, hogy hagyjanak magunkra, mert még véletlenül sem akartunk olyan helyzetet teremteni, amelynek egyfajta kontrollszerepe lehetett volna. Ha mégis kimentek a szobákból, akkor ezt azért tették, hogy jelenlétükkel a beszélőt ne feszélyezzék, ilyen módon is segítve a jó minőségű szöveg megszületésének az esélyét.

Ahol ezt szükségesnek láttuk, ott megtörtük a szövegeket kérdésekkel, másutt azonban éltünk a „monológalkotás” lehetőségével. A szövegeket, amelyek végül az olvasó elé kerülnek, csak annyiban stilizáltuk, amennyire az élvezetes olvasáshoz az szükséges. Ha ez lehetséges volt, igyekeztünk meghagyni az egyéni „ízeket”, a sok esetben az egyénre oly jellemező nyelvi fordulatokat. Az egyes „beszélgetések” sorrendjét illetően egyszerű megoldást választottunk: az interjúk elkészülésének sorrendjét. Ezt a megoldást hosszú vita előzte meg, de végül úgy gondoltuk, hogy semmilyen tematizálással nem kívánjuk az Olvasót előre befolyásolni.

A szövegeket nem cenzúráztuk abban az értelemben sem, hogy kivettük volna azokat a részeket, amelyek például a helyi viszonyokat „élesebben” érintették. Ahol ez személyeket bántott volna, ott a személyiségi jogoknak megfelelően jártunk el, nem csorbítva a mondandó teljességét. Ugyanakkor beszélgetőpartnereink neveit meghagytuk, mert úgy gondoltuk, hogy célkitűzéseink ellen hatna az, ha számukra anonimitást biztosítanánk.

Mikrotörténelmek – élettörténetek

1. Gál Sándorné (Vastag Klára)
Csobánka – Petőfi Sándor Általános Iskola

„Mindig voltak körülöttünk könyvek”

Milyen körülmények között élt a családja akkor, amikor Ön megszületett?

Jó körülmények között, hiszen már a szüleimnek is volt biztos munkája és munkahelye. A nagymamám már kertészetben dolgozott, és az ő családja nem szegényes körülmények között élt. A család másik része szegkovács volt. Később azért családon belül is nagyobb különbségek adódtak. A gyerekeik közül nem mindenki követte ezt az utat. Nem putrikban, hanem, ahogy ma mondanánk, családi házban. A nagyapám munka után még eljárt kaszálni és szántani. A magyarok is nagyon szerették. Az anyukám szüleinek parkettás háza volt, sőt idővel tapétáztak benne! Szüleimnek is volt önálló háza, bár ez csak egyszobás volt. Később építkeztek, mert öten voltunk testvérek. Úgyhogy amikor én első osztályos lettem, akkor új, nagyobb házba költöztünk. Három öcsém van, ők csak az általános iskolát végezték, de a húgom már érettségizett. Furcsa nekem, hogyha hallom vagy éppen látom, hogy ma is még milyen körülmények között élnek cigány családok. Ma Csobánkán nem rossz a helyzet, itt a cigány családok többsége jól él. Nem nagyon lehetne az ország számos helyén élőkkel összehasonlítani őket.

Bár szüleimnek sem volt magasabb iskolai végzettsége, mégis fontos, hogy anyukám szeretett olvasni. Mindig voltak körülöttünk könyvek, és amikor gyerekek voltunk, ő olvasott nekünk meséket. Az apám inkább fejből tette ezt. Sokat dolgoztak és emellett állatokat tartottak. Szórakozásra már nem futotta az idejükből. Apukám mindig dolgozott, ezért nem jutott semmire sem ideje. Tisztességes, rendes család volt. Anyukám esténként még takarított, a háztartással kapcsolatos munkákat végezte, nem volt ideje még arra sem, hogy tévét nézzen. Mind a ketten korán keltek. Ma az én háztartásomban legalább 300 könyv van. Ezek egy részét még otthonról hoztam magammal, másik részét pedig azóta vásároltam.

Szokatlan dolog a roma családoknál, hogy egy lány tanul. Az Ön esetében mit szóltak ehhez?

Szüleim örültek annak, hogy idáig eljutottam. Az iskolába szerettem járni. Nem voltak olyan élményeim, hogy amiatt, hogy én cigány vagyok, valamilyen sérelem ért volna. Mindenkivel barátkoztam és nem tapasztaltam, hogy valakinek fenntartásai lettek volna emiatt velem szemben. Egyszer, mivel az iskola tíz legjobb tanuló között voltam, elvittek egy hétre tanulmányútra Bécsbe. Hajóztunk a Dunán. Meg az is nagyon jó volt, hogy sokat jártunk színházba, múzeumba. De úgy különben sohasem derült ki, hogy én cigány vagyok. Ezért volt sima út előttem. Sohasem piszkáltak engem. Ez még a gimnáziumban sem jelentett problémát, ahová felnőttként jártam. Érdekes, hogy volt ott egy másik cigány lány, de őhozzá hozzá sem szóltak. Én beszélgetem vele, de ez persze az ő helyzetén nem sokat segített.

Korábban említette, hogy a származása „nem nagyon látszik” Önön?

Voltak nem cigány származású barátnőim. Amikor ők eljöttek hozzánk, persze tudták ezt. De ez nem távolította el őket tőlem. Szüleik sem emeltek kifogást ez ellen, nyugodtan elengedték őket hozzánk játszani vagy éppen tanulni.

Az Ön gyerekeinek milyen a baráti köre?

A fiam osztályába egy magyar gyerek kivételével csak cigányok járnak, de ő pont ezzel az egy gyerekkel barátkozik. A lányomnak is hasonló kislány a barátnője. Számomra ugyanakkor természetes dolog, hogy vannak a gyermekeim körül cigány gyerekek is, és én természetesen nem tiltom el őket. Arról, hogy valaki putriban él, arról gyerekként nem ő tehet. Sajnos, az egyik öcsémnek olyan felesége van, aki nem tart tisztaságot. Ez nagy gond. De ő viszont nem cigány.

Férje támogatja az Ön ambícióit?

Természetesen. Amikor gimnáziumba jártam, akkor hozott és vitt az iskolába. Régi házasok vagyunk már. Korán, 17 éves koromban házasodtunk, közvetlenül azután, hogy a szakmunkásképző iskolát elvégeztem. Sokan azt mondják, hogy a cigány lányok azért házasodnak korán, mert menekülnek az otthoni rossz körülmények közül. A mi esetünkben ez nem volt így. Amikor megismerkedtünk, a férjem nem tudta, hogy cigány vagyok. Látásból ismert, s amikor elkezdett érdeklődni, hogy én ki is vagyok, akkor mások elmondták neki. Őt ez azonban nem zavarta. Kérdezte is: „ Te tényleg cigány vagy?” A gond nem itt volt. Sokkal inkább a férjem családjánál. Az anyósom azt mondta, hogy „inkább csak úgy járkálj vele, de el nem veheted feleségül!” Később nem is jöttek el az esküvőnkre. A fiát kidobta emiatt a házból. Később azért megbékéltek, de azért nem szégyelli magát. Jó kapcsolatban vagyunk, de azt azért nem lehet teljesen elfelejteni. Szerintem a gyermekeimet sem szereti. Az én szüleim elfogadták ezt a helyzetet. A férjemet mindenki elfogadta, a testvéreim is. A rokonsággal más miatt adódnak nehézségek. Egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Nem értjük meg egymást. Azok az érdeklődési területek, amely a testvéreimnek vannak, engem már nem érdekelnek. Az, hogy a faluban ki és mit csinált, engem nem érdekel. De nagyon szeretem őket. Ők azt gondolják, hogy „jó neked, hogy elvégezted ezeket az iskolákat, meg hogy van most neked ez az állásod, de azzal nincsenek tisztában, hogy ezért nekem a három gyerek mellett éjszakánként mennyit kellett tanulni. Nem látják azt, hogy ezekért a dolgokért meg kell dolgozni.

Amikor szült, utána otthon maradt?

Igen, gyakorlatilag mind a mai napig. Most azonban ezzel a pályázattal jött egy jó lehetőség. Nekem egy kicsit mindig álom volt, hogy gyerekekkel foglalkozhassak. Megfigyeltem, hogy az életemben csak úgy jöttek a dolgok. Nem mindig tettem értük. Nem kopogtattam az ajtókon a lehetőségekért. Itt is így volt.

Nem okoz problémát az, hogy Önnek magasabb iskolai végzettsége van és lesz, mint a férjének?

Egyelőre nem. Amikor olvasok valamit, elmondom neki. De neki arra, hogy olvasson, nincs igénye. Egy kis féltékenység azért biztos van benne, de ez természetes dolog. Én is az lennék, ha neki adódnának hasonló lehetőségei. De ezt ő nem mutatja ki, inkább örül a sikereimnek. Viszont sokat utazunk. Autóval. Voltunk az utóbbi időben Dabason, Szegeden, Kiskőrösön. Én szeretek múzeumba járni. A férjem kevésbé, de azért bejön velem. A férjem szereti másra hárítani a döntéseket. Mindig mondja nekem, hogy „oldd meg! Az nekem úgy jó lesz.” A nagy dolgokban azért közösen döntünk. A gyereknevelés más, ott én jobban ismerem a helyzetet, bár ő itt sokat segít.

Otthon magyarul beszélnek?

Igen. De ez így volt gyerekkoromban is. Az apám beszélt néha „cigányul”. Én értem a nyelvet, de nem jól beszélem.

Milyen céljai vannak?

Én úgy gondolom, hogy az embernek nem szabad olyan messzi álmokat szőni, amelyek a valóságtól nagyon távol állnak. Ha az ember rövid távra tűz ki célokat, azokat meg is tudja valósítani. Én úgy érzem, hogy boldog ember vagyok. Ha még egyszer születhetnék, nem szeretnék másnak születni. Csak talán annyit szeretnék, hogy azok, akik nem szeretik a cigányokat, azok egyszer éljenek cigányként. Nekik is érezni kellene, hogy milyen érzés kirekesztettnek lenni. Nem tudom nézni a tévében sem azt, amikor „cigányoznak”. Nem tudok erre magyarázatot találni, hogy ez miért van! Ez az általánosítás, ez fáj. Olyankor mindig kikapcsolom a készüléket. Azt az embert, aki „cigányoz”, azt nagyon utálom. De csak azt az egyet! Az baj, hogy olyanok néznek le minket, akik a „lábunk nyomáig nem érnek”! Engem nem zavar az, hogy valaki néger vagy kínai. Azt nézem csak, hogy ember. Azt szeretném, ha olyan világ jönne, hogy az én gyerekeimnek már ne ilyen világban kelljen élniük. Azt fogadom el, ha valaki emberileg több, mint én.

Egy négerhez hozzámenne feleségül?

Még nem voltam ilyen helyzetben. De nem. Ahogy kinéznek, olyanok, mint az ősemberek. Nem félek tőlük, meg nem is bámulom meg őket, ha látom őket, de nem. Ha szeretném, akkor… Nem tudom.

2. Bancsók Imréné
Alsózsolcai 3. sz. Általános Iskola

„Keresztrejtvényt fejtek, hogyha van kis időm, meg ott a tévé”

Miskolcon születtem 1966-ban, de mindig itt laktunk Alsózsolcán, ez a szülőfalum. Szüleim betanított munkások voltak, anyukám 100%-os mozgáskorlátozott, apukám pedig nyugdíjas. Természetesen ők is itt élnek, egy testvérem van, az öcsém is itt lakik. Ő burkoló szakmunkás. A családban én leszek az első, akinek érettségije lesz, ha lesz.

Itt Alsózsolcán három iskola működik, de gyerekkoromban még csak egy üzemelt, az 1. sz. Általános Iskola. Ez most a Hermann Ottó Általános Iskola, én ide jártam 1980-ig.

Az iskola befejezését követően egy évet jártam a Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézetbe mint szőlő- és gyümölcstermesztő. Általánosban közepes tanuló voltam, a szakmunkásban kicsit jobb. Egy év után ott hagytam a szakmunkást, de nem is tudom, hogy miért. Annyira sok munkalehetőség volt akkor még, hogy inkább elmentem dolgozni, pedig nem is volt rá szükség otthon. A szakmában csalódtam. Úgy gondoltam, hogy szőlő- és gyümölcstermesztőként majd elmegyek borkóstolónak, mivel utálom a bort, és akkor majd megtudom, hogy miért szeretik. A gyakorlati oktatáson inkább trágyapakolás volt meg zöldségtermesztés, semmi köze nem volt a szőlőhöz és a gyümölcshöz. Elment tőle a kedvem.

Ezt követően egy vendéglátó vállalathoz kerültem Miskolcra, konyhalány voltam meg felszolgáló. Munka mellett elkezdtem a Földes Ferenc Gimnáziumba járni levelezőre, egy évet jártam. Azt is abbahagytam, mert a nagynénikém elintézett egy más munkakört a házgyárban. Két műszak mellett nem tudtam folytatni a tanulást.

Az alsózsolcai kirendeltségen 12-13 évig dolgoztam mint betanított munkás, onnan mentem gyesre. Aztán meg is szűnt a házgyár. Elmentem munkanélkülire. Utána dolgoztam az élelmiszeriparban mint figuracsomagoló. Két év után betegedett le az anyukám, és akkor őt ápoltam 4 évig odahaza, semmilyen munkát nem vállaltam. Visszamentem egy évre, de az anyukám állapota nem engedte. A teljes jobb oldala le van bénulva. Sok mindent megcsinál, de segítségre szorul. Nem egy háztartásban lakunk, tehát járni kell hozzá. Egyedüli lány vagyok, nem várhatom el a sógornőmtől, hogy úgy ápolja, ahogy én teszem. A munkanélküli hivatalon keresztül elvégeztem a varrómunkást és két évvel ezelőtt a kereskedő és boltvezető tanfolyamot is. Bármilyen osztályon bármilyen eladónőként üzemelhetek. Erre adott ez jogosítványt.

18 évesen férjhez mentem. A férjem személy- és vagyonőr, tanfolyamot végzett. Az önkormányzaton belül a közmunkásoknak a brigádvezetője. Két fiúgyermekem van, egy 19 éves és egy 15 éves. A nagyobbik nem szeretett tanulni, most bádogosnak készül. A kicsit most vették fel a miskolci kereskedelmi szakközépiskolába. Szeretne a pincérszakon végezni, külföldön dolgozni.

Közmunkában dolgoztam az óvodában, és látták, hogy értek a gyerek nyelvén, mert nálam mindig óvoda van odahaza, bár most már inkább iskola. Nálam mindig 10–14 gyerek forgolódik. Nekem nem volt furcsa, hogy sok gyerek van körülöttem, én inkább azt mondtam, hogy inkább jöjjenek hozzátok a gyerekek, fiúk, minthogy ti menjetek otthonról! Látták, hogy nagyon kijövök a gyerekkel. Hívtak, hogy próbálkozzak meg ezzel, így kerültem a programba. Nem olyan kicsik már a gyerekek, s a férjem is besegít, így majd tudok tanulni.

Reggel félnyolcra bejövök, reggel fogadjuk a gyerekeket. Másodikosok mellé vagyok beosztva, csak roma gyerekek vannak. Oda kell figyelni mindnyájukra, váltócipőcsere, kézmosás, ceruzafaragás a reggeli program. Most 13-an járnak az osztályba. Bent maradok az órán, s ha tőlem is kérdeznek, segítek.

Nagyon tapasztalt tanárnő mellett vagyok és jól kijövök vele, sokat segít. Szünetben ugyanúgy felvigyázunk a gyerekekre, tízóraiztatás, ebédeltetés délben. Délután a napközis csoporthoz be vagyok osztva, a tanulásban is segítek a napközis nevelőnőnek. Házifeladat-ellenőrzés, olvastatás. A nagyokkal is ugyanúgy foglalkozok, velük is szót kell, hogy értsek. Talán még picikét könnyebben fogadják, ha mi szólunk rájuk.

Mert hát elég furcsa népség a miénk, a fajtájától jobban elviseli, ha megszidják. Én rászólhatok, nem veszi olyan zokon tőlem. A szülőnek is, ha mondom, hogy „kicsikét eleven a fiú, hassál már rá egy picit”, és akkor mondja az apuka vagy az anyuka, hogy „Szót fogadjál, mert el leszel verve, ha haza jössz! Amit mondanak neked, azt tessék csinálni”, tehát nem azt mondja, hogy „nehogy szót fogadjál”. Ilyet még nem tapasztaltam.

Nekem jó kapcsolatom van a szülőkkel, lényegében közöttük nőttem fel, 12 éves koromig mi is bent laktunk a tanyában, én is roma származású vagyok, persze hogy elfogadtak. Mindig jó viszonyban voltam velük.

Érettségi után pedagógiai asszisztens szeretnék lenni. A nevelők itt szépen elfogadtak, ezért nagyon jól érzem magam itt. Nem idegen helyre jöttem, hiába új munkahely, de mégsem volt idegen, voltak itt ismerősök, meg valamikor jártam itt helyettesíteni, jöttem takarítani. Ismertem az egész gárdát, azért volt furcsa itt sok embernek, hogy valamikor takarított, és akkor most kolléganő… Mondtam, hogy én vagyok itt a legkezdőbb, és minden tanítást jó néven veszek. Így indítottam, mikor jött, hogy nem vagyok sértődékeny, ha valamit mondanak, én nagyon szívesen elfogadom, csak jó legyen.

Mindent szeretek olvasni. Nincsen rossz könyv, csak rossz olvasó, ez az én mottóm. Nagyon szeretem a könyveket. Keresztrejtvényt fejtek, hogyha van kis időm, meg ott a tévé.

3. Budai Gáborné (Vadász Rita)
Alsózsolcai 3. sz. Általános Iskola

„Mondtam, hogy ki vagyok, és amikor megláttak, nem tudták a reakciójukat leplezni”

1967-ben születtem egy nyolcgyermekes családban. Szüleimnek 4 osztálya volt. Édesapám egy gyárban dolgozott, anya otthon volt, háztartásbeli. Mind a nyolcunknak van valamilyen szakmája, érettségim csak nekem van. Nagyszüleim is laktak a faluban, egy nővérem lakik Miskolcon, de különben mindenki alsózsolcai lakos a mai napig is. Sajnos a szüleim – én a legutolsó gyermek vagyok – elég idősek is voltak, mikor születtem, betegek lettek. 1986-ban mentem férjhez, családom volt, de ott maradtunk náluk. Betegek voltak, az ápolásukkal foglalkoztam, nem tudtam elmenni dolgozni. Édesanyám 4 éve halt meg, apám pedig már nyolc éve. Ránk maradt a lakás. A férjem szobafestő-mázoló, ő is zsolcai. Egy gyerekem van, Dániel 17 éves. Az Andrássy Gyula Műszaki Szakközépiskolában jövőre fog érettségizni. Rendőr szeretne lenni, neki ez terve, már 8. óta ezt szeretné. Lusta egy kicsit, olyan 3,5-ös átlag. Mindennap bejár Miskolcra.

Alsózsolcán végeztem el az általános iskolát. Továbbtanultam Miskolcon a Fáy András Szakközépiskolában. Előbb a kétéves gyors- és gépírást végeztem nappali tagozaton, utána levelező tagozaton leérettségiztem. Általános iskolában jó tanuló voltam, 4,2-vel végeztem el a 8 általánost.

Édesanyám halála után próbáltam munkát keresni. Sajnos nem ment. Nagyon nem ment. Volt, hogy mondták, hogy nincs meg a megfelelő szakmai gyakorlatom, ami igaz is, bizonyos értelemben. Másrészt pedig azt a negatívumot éreztem, hogy újsághirdetésre jelentkeztem, telefonon beszélgettünk, időpontot egyeztettünk, addig még ment is a dolog, és mikor megláttak, akkor… annyira nyíltan nem, hogy ő cigány és ezért nem alkalmazzuk, hanem a döbbenetet láttam az arcukon.

Mondtam, hogy ki vagyok, és amikor megláttak, nem tudták a reakciójukat leplezni. Nem cigányra gondoltak elsősorban. Persze nem mondták, de az ember ennyi év tapasztalata után már tudja. Természetesen elbeszélgettünk, „majd értesítenek”, és azóta is várom. Ezeknek már több éve. Azért nem kaptam több helyen munkát, mert roma vagyok, ezt tapasztaltam. Nem is tudtam elhelyezkedni, ezért a munkaügyi központban jelentkeztem. Közhasznú munkásként kerültem ebbe az iskolába, és mikor jött ez a program, akkor az igazgató úr rám gondolt.

Nagyon örültem neki, egyrészt, mert dolgozhatom, ami nagyon fontos volt számomra, másrészt az, hogy tanulhatok. Én imádok tanulni végül is, célom is volt, szerettem volna főiskolára jelentkezni, sajnos ezek a lehetőségek korlátozottak voltak számomra. De már ezzel is elégedett vagyok, hogy el tudom végezni a pedagógiai asszisztensi programot. Csak most visszásságot érzek, nem azt kaptam, amit vártam. A pályázatnak nagyon örültem. Most nincs bennem az az első lendület, ami volt. A pályázatban olyan gyönyörűen le volt írva minden, kedvezőnek is tartottam, mondom: „megbecsülik az embert, legalább egy program, ami a cigányokért, a felemelkedésért jön létre”. Aztán most nagyon megváltozott egy kicsit a véleményem, az eredeti pályázati kiíráshoz nagyon sok minden megváltozott, csúszott az időpont, a fizetések. Először úgy volt, hogy minket mint közalkalmazottakat fognak alkalmazni avval a bértáblával, ebből nem lett semmi. Minimálbéres lettem. Annak örülök, hogy munkám van, csak azt egy kicsit nehezményezem, hogy ha már egyszer megszereztem az érettségit, az jó lenne, ha nekem is megbecsülnék. Mert ezt tényleg a saját erőmből, akaratomból értem el. Úgy érzem, hogy le vagyok minősítve. Az érettségi nem annyira nagy dicsőség, mert olyan az ma már, mint a 8 általános.

Azt tapasztaltam, hogy a cigányokat azért nem tudják alkalmazni, mert nincs megfelelő szakképzettségük, iskolai végzettségük. Akinek meg van, az sem jó. Akkor felteszem a kérdést, mi a jó? Az sem biztos, hogy itt megmaradok a pályázat letelte után. Nem látom a célt. Most megint egy papírral több? A gyógypedagógiát szerettem volna elvégezni. Nem tudom, hogy lehet ezt megoldani. ’94-től nem tanultam intenzíven, és elég sok így a kihagyás.

Szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Imádom a gyerekeket, és azt hiszem, hogy ők is elfogadtak engem. Nagyon jól megvagyunk a gyerekkel. A pedagógusok munkáját segítjük. Napköziben segítünk a házifeladat-írásban a gyerekeknek. Egészségügyi dolgot is ellátunk, körmöt vágunk, a fejüket is megnézzük. A szülőkkel is nagyon jól megvagyunk, nagy részüket ismerjük. A szülők hozzáállásával azért nem tudunk mit kezdeni, mert van, amelyik jobban hozzá áll a gyerekéhez, a neveléshez, és van aki kevésbé. Beszélünk velük, de nagy eredményt nem érünk el, eddig úgy tapasztaltam. Az iskolában nagyon jó a kollegiális viszony. A kollégáim aranyosak, kedvesek. Soha nem éreztették, hogy cigány vagyok, teljesen elfogadtak.

Szeretek olvasni, szeretek a természetben sétálni. Csak egyre kevesebb időm van mostanában. Tanulni kell, meg a házimunkát el kell végeznem. Meg gyönyörködöm a fiamban, mert imádom a fiamat. Nem nagyon igényli, hogy a tanulásban segítsek, de ha fogalmazást ír, azt megnézzük együtt, ha van helyesírási hiba, kijavítjuk, vagy a fogalmazásban segítek neki.

Az anyagi lehetőségünk korlátozott nagyon, annyira nem engedhetjük meg magunknak, de családi programot szoktunk szervezni, bemegyünk a nővéremhez, kimegyünk Tapolcára, sétálunk. Lillafüredre, Egerbe el szoktunk menni.

Nagyon ritkán jön össze a nagycsalád, míg a szülők éltek, jobban, de már mindenkinek nagy gyerekei vannak, van, aki nagypapa. Ünnepekre mennek a gyerekekhez vagy a gyerekek mennek hozzájuk. De tartjuk a kapcsolatot. Én leginkább a nővéremmel tartom a kapcsolatot, ő elvált, egy kislánya van, aki 22 éves, főiskolára jár, levelező tagozaton végzi a szociálpedagógiát.

A bátyámnak egy fia van meg egy lány, a fiú három éve a miskolci egyetemen bányamérnöki karon végzett, most közgazdaságtanra jár, a kislánynak most volt a diplomaosztója a nyíregyházi főiskolán. A többi testvérem gyerekei szakmunkásképzőt végeztek.

A fiammal kapcsolatosan dilemmában vagyok. Ő mindenféleképpen szeretne továbbtanulni, és én is javaslom, csak néha elmerengek: istenem, vajon ő is ugyanabban a helyzetben lesz, amiben én? Elvégzi esetleg a gyermekem a főiskolát és nem kap munkát? Egy szülőnek olyankor olyan nehéz, tudom, az agyam, mindenem azt diktálja, hogy természetesen tovább kell tanulnia, mert az a jövő. Egy sógornőm azt mondta, hogy: „ezért jártál iskolába, hogy nem kapsz munkát?” Elszomorodtam, mert igaza volt, és azt mondtam: „figyelj, én akkor is tudom, hogy értelmes ember vagyok, még ha nem is használom munka szempontjából, de az, hogy én tudok valamit, ez az enyém, ezt senki nem veszi el. Én érzem ettől többnek magam, nem tudom megmagyarázni, de nem bántam meg, hogy leérettségiztem, és soha nem is fogom”. Azt sajnálom, hogy ezzel sem tudom elérni a célt.

Egyébként optimista ember vagyok, csak most a szavaimból nem úgy tűnik. Most ezek a dolgok bennem is kell, hogy ülepedjenek, annyi sok információ ért. Először olyan jónak-szépnek tartom a célt, amit a minisztérium kitűzött, csak a kivitelezésben nem igazán úgy történt, ahogy én vártam. Egy állam sem tudja azt biztosítani az emberek számára, hogy mindenki munkát kapjon. Annyira segítséget vártam – lehet, hogy csak én vagyok egyedül ezzel.

Szerintem biztosan tisztában van ezzel a kormány is, hogy ha ki nem mondjuk, akkor is van rasszizmus. És valahogy segíteni legalább azoknak a cigányoknak – mert mindig ezt vágják a pofájába (elnézést a szóhasználatomért), hogy a cigányok nem akarnak dolgozni. Én szeretnék dolgozni, de én se kapom meg a lehetőséget.

A magyarok közt sem szeret mindenki dolgozni. Soha nem tagadtam, nem is tudnám letagadni, mert látszik rajtam, hogy cigány vagyok. Miért kell azért szégyellnem magam, mert más ember elgépezi a pénzt, lopni jár?

Én nem járok. Én egy külön ember vagyok, én megpróbálok megfelelni a társadalom számára, az embertársaim számára, a környezetem számára, akkor mint embert nézzenek, ne általánosítsanak.

Lehet, hogy túl sokat vártam ettől a programtól. Arra gondoltam, hogy azért teszi a kormány ezt, hogy munkához segítsen. Azért képez minket, hogy könnyebb legyen az elhelyezkedés. Annyival tisztában van a kormány is, hogy tudja, hogy a cigányoknak nagyon nehéz elhelyezkedni. Azt nem lehet előírni az iskolának, hogy már pedig 20 évre fogod alkalmazni ezt meg ezt az embert! Én nagyon szeretnék dolgozni. Erre is voltam nevelve, édesapámnak is 42 éve volt ledolgozva. A férjemnek is, hála istennek, megvan a munkahelye. Igaz, hogy nem a szakmájában, de már úgy van vele az ember, csak munkája legyen az embernek. Itt, Alsózsolcán a kavicsbányában dolgozik, szalagkezelő.

4. Lakatos Zsóka
Tiszaburai Recsky Klára Általános Művelődési Központ

„Abból soha nem volt hátrányos helyzetem, hogy roma vagyok”

1966-ban születtem Gyöngyösön. Sajnálatos módon nevelőotthonban nevekedtem, de azt nem tudom pontosan behatárolni, hogy mikortól. Halvány emlékeim vannak, hogy 3 éves koromban történt egy csoda. Egy hatvani házaspár kivett az intézetből, és így családba kerültem. Innentől kezdve azt mondom és azt gondolom, hogy nagyon happy volt a gyermekkorom. Ez egy nagy aranyos, jól szituált család volt, azt gondolom, hogy jó irányba terelgetett.

Aztán megbetegedtek és átkerültem egy másik családhoz Hortra 9 évesen. Ott kezdtem a tanulmányaimat 2. osztálytól. Ez is egy magyar család volt. Nagyon-nagyon szigorú nevelést kaptam. A tanulmányi eredményeimben voltak elvárásaik. Zenét tanultam, zongoráztam 6 évig. Vettek nekem egy versenyzongorát. Egy nagyon szép bécsi zongorát kaptam. Kellemes emlékeim fűződnek hozzá, nagyon szerettem. Kis saját szerzeményeket is komponálgattam, érdekelt a zene nagyon.

A szigorúságuk abban jelentkezett, hogy mikor már kezdtem érni, kamaszodni, arra neveltek, nehogy én elkótyavetyélődjek. Tanulni kellett, olyan nem volt, hogy nem tanulok. Ugyanúgy zenei tanulmányaim során hozni kellett az ötös szintet.

Elmondhatom, hogy egyedül voltam roma származású az iskolában, de az osztályomban semmiféle diszkriminációban nem volt részem, nagyon-nagyon összetartó csoport volt. És a faluban sem volt ilyen, semmilyen megkülönböztetést nem tapasztaltam. Itt csak magyar családok voltak. Amikor nevelőim nagyon megbetegedtek, és nem bírták tovább vállalni a neveltetésemet, akkor bekerültem Gyöngyösre a kereskedelmi iskolába kereskedelmi eladói szakra 1981-ben. A kereskedelmet nem szerettem, és nem is sokat dolgoztam, a gyakorlati évek után csak két évet.

Ekkor abbamaradt a zongoratanulás is.

Általános iskolában jó tanuló voltam. Amikor már nem volt nevelő-anyuka, nevelőapuka, az a szigor, az a biztonságérzet, akkor már nem. 15 évesen visszakerültem a nevelőintézetbe. Nem kellett az intézetben laknom, Gyöngyösön kollégiumban laktam. 1984-ben végeztem el az iskolát. Ott is pozitív élményeim voltak, nekem abból soha nem volt hátrányos helyzetem, hogy roma vagyok. Én így éltem meg a fiatal éveimet.

1995-ben volt egy lehetőségem a gyöngyösi televíziónál. Oda kerestek bemondónőket és mások unszolására jelentkeztem. Bekerültem a Gyöngyösi Városi Televízió Kisebbségi Műsorába. Előbb műsorvezető voltam, aztán másfél év múlva készítője is lettem a műsoroknak. Később elvégeztem egy vágó-szerkesztői tanfolyamot, ami Budapesten egy nyári egyetem során a Fekete Doboz és a Daróci József Roma Magazinjának a társulásával ment. Ezeket az éveket nagyon szerettem.

2004 szeptemberétől kaptam ezt a lehetőséget az iskolában. Minket hármunkat kértek fel, és én azt gondoltam, hogy képes leszek erre a feladatra. Farkas Rózsika – ő is roma származású – a munkaügyi központ koordinátora, ő tartja a kapcsolatot a munkanélküliekkel, ha van valamilyen továbbképzés, tanfolyam, munkalehetőség a megyében, akkor ő közli azt az emberekkel, és keresi a lehetőséget. A kisebbségi önkormányzat is partner ebben a programban.

Az integrációs lépésről lépésre programot, ami szeptembertől kezdődött az iskolában, hatékonynak tartom, egy nyugodtabb módszerrel tudják elsajátítani az első osztályos anyagot. Kevés a magyar gyerek, ők is halmozottan hátrányos helyzetűek. A mi munkatevékenységünk abban áll, hogy segítjük a tanár munkáját. Első osztályos gyerekeket kaptunk szeptembertől. Az óra előkészítésétől kezdve egész nap az osztállyal vagyunk. Problémánk, konfliktusunk nem volt, az egész év súrlódásmentesen telt el. A szülőkkel is megtaláltam a hangot. A szülők és az iskola között nincsenek konfliktusok. Ebédeltetés és a napközis tanárok munkájának a segítése is a munkámhoz tartozik.

Nekem van egy nagyon jó „mamám”, úgy hívom, hogy mamám, a páromnak az édesanyját. Így legalább egy-egy órát este tudok tanulni. A kislányom négyéves, most kiscsoportos, idejár óvodába, együtt jövünk.

Sokan nem hozzák ide az óvodába a gyerekeiket, mert itt is sok a roma. Van egy ilyen negatív vélemény is. Nekem teljesen pozitív a véleményem, majdnem egy éve jár ide a lányom, és nem érzem, hogy olyan negatív dolgokat hozott volna haza, ami nekem nem tetszik. Van olyan roma szülő is, aki elviszi máshova, mert fél attól, hogy ilyen negatív dolgok ragadnak a gyerekére. Én a saját gyerekemmel tudom ezt cáfolni.

Én magyar nevelést kaptam, de szembesültem azzal, hogy cigány vagyok. Nem vagyok én magyar, miért lennék? Tanulgatom a lovári nyelvet, mert még a televíziós tevékenységhez kérte az ügyvezető igazgató, hogy tudjam fordítani a műsorok anyagát, ez megy nekem.

El tudok beszélgetni romákkal, tudok velük kommunikálni, kimentem a szegregációs területekre Gyöngyösön. Ott nem ismerték az igazi hagyományőrző, autentikus zenét, a roma táncokat és az öltözködési szokásokat.

Korábban beleestem egy szakadékba, mert magányos voltam és próbáltam kapaszkodót, társat keresni. Nagyot csalódtam benne, mert házasságot kötöttem, ami nem sikerült. Az érettségibe is belefogtam, de nem csináltam végig a házasságkötés miatt. A válás után egy másik kapcsolatban élek, élettársi kapcsolatban. Ez nagyon szép és nagyon jó eddig még. Most így jó, ahogy élek. 1998 óta lakom Pusztataksonyban.

Pusztataksonyban van egy faluház, és mikor oda költöztem, eredendően a televíziós tevékenység, a rendezvényszervezés érdekelt, azt nagyon szerettem csinálni. Azért is, hogy jobban elfogadjanak, meg legyen egy kis élet. Ez egy borzasztó picike, 150 lélekszámú település. Itt kulturális tevékenység, kulturális élet nagyon régóta nem volt, mondhatni 10 éve. Azt gondoltam, mikor oda kerültem, hogy értek hozzá egy kicsit, nem mondom azt, hogy tökéletesen, de valamilyen irányba el tudtam őket mozdítani. Különböző közösségi rendezvényeket szerveztem, az első nagyobb, ami az egész falut megmozgatta, az a mikulás ünnepség volt. Utána jött a gyereknap… A romák létszáma elenyésző a faluban, egy nagy család él itt, teljesen integrálódott, kijön a magyar szomszédaikkal. Itt nincs cigánykérdés. A gyerekek Abádszalókra járnak iskolába.

Nagyon szeretem a televíziót, a híreket, a politikát, a kultúrát. Nagyon érdekel a cigányság kultúrája, egy kicsit jobban belemélyednék, ha lehet. Az után szoktam így olvasgatni, ez érdekel. Érettségi után, ha lesz hozzá lelkierőm, akkor a kommunikáció szakon szeretnék továbbmenni.

Nyáron felkérnek, hogy vezessek szabadtéri programokat, kulturális fesztiválokat. Ezt nagyon szeretem csinálni. Itt, Tiszaburán nagy megtiszteltetésben volt részem, mert május elsején a programot nekem kellett levezetni reggeltől estig. Én azt gondolom, hogy jól sikerült. Szépségversenyre szoktak még szólni, hagyományszerűen, már negyedik éve.

Az élettársamnak nincs érettségije, szakmája. Ő teljesen az ellentétem. Alkalmi munkákat végez, el szokott menni nyári munkákra, kőműves mellé. Nem nagyon lehet ebből megélni. A mami özvegyi nyugdíjas. A családban, a környezetemben sincs senkinek érettségije.

Tapasztalatom szerint a romáknál nem mérvadó a tudás, a romáknál az a fontos, hogy egy feleség, egy édesanya főzzön a gyerekének, legyen tisztaság, ebéd, és a feleség maximálisan szolgálja ki a családját. Na, ez az, amivel én nem értek egyet.

Én azt gondolom, hogy nekem a célom ezzel a munkával az is, hogy példaértékű legyen a többségi társadalom felé, mert ha ezt végigvisszük, akkor ez egy útmutató, odakerülünk mi is az oktatás területén a dobogóra.

5. Ribánszkyné Csizmár Viktória
Hangony – Hangonyi György Általános Iskola

„…az igazgatónő megmondta, hogy nem szívesen lát ilyen embereket ebben az iskolában”

Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?

A családban harmadik, utolsó gyereknek születtem. Édesanyám soha nem dolgozott, édesapám pedig bányász volt. Ő hat osztályt végzett, majd azt követően elvégzett egy kétéves vájárképző tanfolyamot. Anyukám viszont elvégezte a nyolc általánost. Szüleim vegyes házasságban élnek, édesanyám cigány származású. Otthon erről nem beszéltünk, mert az apukám nem szerette, ha feszegetjük ezt a dolgot. Az ő szülei sem fogadták el az édesanyámat. Így velünk sem beszélték meg ezt.

Milyen élményei vannak az általános iskolai éveiről?

Ahogy én visszaemlékszem, velem nem kellett külön tanulni. Hazamentem és ez volt az első dolgom. Ez valahogyan belém nevelődött. Iskola előtt óvodába csak egy évet jártam, ott, ahol laktunk, Somsályon. Ez egy Ózdhoz közel eső település.

Ez is bányásztelepülés volt, sok bányászlakással. Ezek eredetileg két szobás komfort nélküli lakások voltak, de később sokan átalakították, korszerűsítették otthonaikat.

Iskolába alapvetően szerettem járni, jól is tanultam. A problémák inkább felső tagozatban jelentkeztek, igaz, akkor sem velem. A faluban abban az időszakban már sok betelepült ember élt, és azok a gyerekek, akik ezekből a családokból érkeztek, már piszkálódósabbak voltak. Többnyire cigány családokról van szó, akiknek a beilleszkedésével is komoly problémák adódtak, ahogy én azt gyerekfejjel meg tudtam ítélni. Lebontották maguk alól a házat, nem dolgoztak. Úgy tartották a helyben élő felnőttek, hogy azok nem is akartak dolgozni. Sok esetben önkényesen foglalták el az üresen maradt lakásokat és felélték, amit fel lehetett. Egyre nagyobb gondot okozott a verekedés és a lopkodás. Piszkosak és büdösek voltak, így mi, gyerekek nem akartunk velük játszani, s ez újabb ok volt a kötekedésre. Ehhez mi nem voltunk hozzászokva. Ezért azt is megválogattuk, hogy ki mellé ültünk a padba. A gyerekeket persze már a tanárnő is megosztotta az ültetéssel. Sokan voltunk akkor az osztályban, a létszám 25 körül lehetett. A fele lehetett a tanulóknak cigány. A község eredetileg vegyes lakosságú volt, de amikor én már a felsőbe jártam, akkor már magasabb volt a cigányok száma, mint a magyaroké.

Csak cigányokkal barátkozott?

Nem, többnyire cigány barátnőim voltak, de mellettük azonban volt egy-két magyar lány is. Nem volt ebben semmi szándékosság, így alakult.

Hogyan alakult az élete az általános iskola befejezését követően?

Az általános iskola után bejártam Ózdra a közgazdasági szakközépiskolába, de a középiskolát végül Miskolcon fejeztem be. Terhes lettem, s ezért nem maradhattam. Nem raktak ki, mondták, hogy jogom van ahhoz, hogy tanuljak, vizsgát tegyek, de az igazgatónő megmondta, hogy nem szívesen lát ilyen embereket ebben az iskolában. Ezért mentem levelező tagozatra Miskolcra.

Botrány volt otthon a terhesség miatt?

Nagy. Anyukám azt mondta, hogy felakasztja magát a szégyen miatt, apukám csak sóhajtozott nagyokat. De azt mondta végül, hogy inkább legyen egészséges a gyerek.

Kapott munkát az érettségivel?

Hát a gyerek mellett nem tudtam dolgozni, meg ott volt az érettségi is. Később már próbáltam munkát szerezni, de nem sikerült. Ez az állás tavaly került szóba, hogy van ilyen lehetőség. Az iskola megpályázta, én pedig vállaltam a munkát. Jó helyre kerültem, a gyerekekkel közvetlen a kapcsolatom. Nem hívtam fel a gyerekek figyelmét arra, hogy én cigány vagyok, de másképpen beszélnek velem, mint a tanárokkal. Nem a származás a fő kérdés itt.

Hol élt a családjával?

Eredetileg a szüleimnél laktunk, de aztán sikerült különköltözni. Itt csak két éve lakunk.

Mondjon valamit a férjéről!

A férjem gépkocsivezető. És ő nem cigány. Itt azonban nem volt az én személyemmel probléma. Nem az a probléma, hogy valaki cigány, hanem az életmód. Cigány és cigány között ez az igazi különbség. Nem mindegy ugyanis, hogy azt az életet hogyan éljük. Nem muszáj nekem, azért mert cigány vagyok, cigány módra élni... A férjemnek eredetileg nem mertem mondani, hogy én cigány vagyok. Bár ismertük egymást, de ezt ilyen szinten nem tudta. Amikor már látszott, hogy komolyabbá válik ez a kapcsolat, akkor mondtam. Őt ez egyáltalán nem zavarta.

Mit mondanak majd a gyerekeknek?

Egyelőre nem tartom jelentős kérdésnek, hogy én azt mondjam, hogy én ez meg ez vagyok. Azt, hogy cigány származású.

De nem tagadja le?

Nem. Sőt, amikor valahol cigányoznak, szót emelek. Ez mindig nagyon bánt. Nem lehet általánosítani, ezt szoktam mondani. Minden népnél van ilyen és olyan ember.

Hogyan neveli majd őket?

Ez még nem került szóba, mert még kicsik. De megmondom őszintén, hogy nem szeretném, hogy abból hátrányuk legyen, hogy ők cigányok. Hogy nagymamád cigány, meg a dédnagymamád piaci kofa. A lányomnak sok cigány barátja van, én nem tiltom őt.

Milyen tervei vannak?

Régóta dédelgetem magamban azt, hogy főiskolára szeretnék menni. Nem tudom, hogy valaha megvalósíthatom-e ezt? Mindig odázgatom. De mindenképpen gondolkodom rajta.

6. Makó Zsolt
Kálló – II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola

„A Való Világban voltam kellékes”

Kérem, hogy beszéljen a családjáról!

Itt születtem, itt élek Kállón. A szüleimmel élek, pontosabban a faterral, mert anyukám 6 éve sajnos már nincs közöttünk. Hatan vagyunk testvérek, nekem egy öcsém van, a többiek már férjezettek. A családjukkal élnek, vannak unokák, csak mi ketten vagyunk otthon a faterral. A barátnőm az úgy általában hétvégeken szokott velünk lenni.

Anyukám nagyon korán rokkantnyugdíjas lett, azelőtt Budapesten az egyik textilgyárban dolgozott. Nem sokat, mert ő 34 éves korától rokkantnyugdíjas, különben nagyon beteges asszonyka volt. Apám 39 évet dolgozott le az Ikaruszban esztergályosként a szerszámkészítőben. Komoly egészségügyi problémái voltak, és leszázalékolták. Most már ő is rokkantnyugdíjas. Most 63 éves. A ház körül mindent elvégez.

Milyen anyagi körülmények éltek, élnek?

Hát, hogy mondjam… Annak idején, mikor befejeztem az általános iskolát, én szerettem volna továbbmenni tanulni, csak akkor sajnos az anyagiak abszolút közbeszóltak. Nem voltunk olyan helyzetben, hogy a szüleim tudták volna finanszírozni a tanulmányaimat. Ahogy befejeztem az iskolát, következő héten már rögtön dolgoztam is. Muszáj volt elmennem dolgozni.

Segédmunkásként kezdtem, de mint raktáros voltam regisztrálva. Hála istennek, ott is feltaláltam magam, és a főnökeim át tudtak minősíteni engem, meg olyan beosztásba tettek, hogy végül is nagyon jól éreztem magam, nem volt semmi gond.

Nagy igazságtalanságnak tartotta, hogy így alakult a sorsa?

Igazság az, hogy itt a faluban ez ilyen természetes dolog, hogy általános iskola után elmegy dolgozni valaki. A romáknál nem úgy működik a dolog, hogy kijárom az általános iskolát és megyek továbbtanulni, mert sajnos 90%-nál az anyagiak nem teszik lehetővé, hogy továbbmenjünk.

A húgom ugyan továbbment tanulni, de nem fejezte be. Szakközépiskolába járt, de férjhez ment és abbahagyta. A többiek el sem kezdtek semmilyen iskolát. Az unokák között vannak, akiknek van szakmájuk, de érettségije sajnos nincs senkinek.

A családban én lennék az első, akinek van érettségije, de a kállói cigányság között is csak egy férfinek van érettségije, de ő már vagy 20 éve Budapesten él. A falu lakosságának 30-40%-a roma.

Milyen munkahelyeken fordult meg?

Korábban nem volt állandó munkahelyem, alkalmi munkák voltak az Ikaruszban például. Az RTL Klubban a Való Világban voltam kellékes, Gödöllőn is dolgoztam, aztán maradtak az alkalmi, nem hosszú távú munkák. Az iskola előtt 6 hónapot dolgoztam közhasznú munkásként, óvodát őriztem.

Ilyen előzmények után hogyan került az iskolába?

Az az igazság, hogy én itthon – hála a jó istennek – a polgármesterasszonyunkkal nagyon jó kapcsolatban vagyok. Én nem is úgy tekintem őt, mint polgármesterasszonyt, hanem mintha csak a testvér lenne, mert olyan jól el tudunk beszélgetni. Korábban is, ha valami problémáim voltak, ő mindig segített mindenben. Én nagyon sok mindent köszönhetek neki. Annak idején mindig fejtegettem neki, hogy „Erzsike néni ha netalántán lesz valami olyan dolog, hogy tovább lehetne menni tanulni, legalább az érettségit megszerezni, akkor nagyon szépen kérem, ha lesz rá lehetőség, akkor engem értesítsen, vagy valahogy vegyük fel a kapcsolatot, hogy tényleg ez a dolog összejöjjön.”

A helyi cigányönkormányzat hogy viszonyult ehhez a dologhoz?

Tudomásom szerint erről a dologról konkrétan nem beszéltünk ővelük.

De a visszajelzések azt mutatják, hogy most már ők is úgy elfogadtak, meg mellettem voltak a szavazásnál, mert – tudomásom szerint – erről szavazni is kellett. De nem úgy viszonyultak hozzám, mint ahogy én ezt szerettem volna. Öten vannak, Margit, az elnök és a helyettese teljes mértékben mellettem voltak, csak a többi három személy – állítólag – akik nem.

Mi lehet ennek az oka?

Azt nem tudom. Biztosan az, hogy ők miért nem dolgozhatnak ilyen közegben? Viszont mikor meghallották, hogy tanulni kell, akkor rögtön visszavonultak, és akkor ők is mellém álltak. De ha a nagy önkormányzat nem szavazott volna mellettem, én biztosan nem lennék itt. Szerintem 80%-a őrajtuk múlott.

Miért vállalta?

Megmondom az örök igazságot, ez gyerekkorom óta bennem van, hogy szeretném valamire vinni. Nemcsak a biztos állás volt vonzó, persze ez is motivált engem, de legfőképpen az, hogy szeretném magamból kifejleszteni azt, ami bennem van. Legfőképpen az. Nem szeretnék úgy járni, mint a velem egy korosztályban lévő haverok, nem szeretném azt az életformát élni. A velem egykorúaknak van 3-4 családjuk, és akkor tudom, hogy az anyagi lehetőségeik milyenek…

És tudom azt is, mert együtt szoktunk általában menni fölvételre annak idején, hogy a haveri társaság 90%-a nem dolgozik, alkalmi munkából élnek.

Nem szeretném azt elérni, hogy ha netalántán lesz nekem családom, és mondjuk a fiam odajön hozzám és mondja nekem, hogy „Apu, légy szíves, vegyél nekem egy csokit!”, és akkor nem tudnám megvenni. Nekem az iszonyú lenne. Szeretnék mindent megadni neki. Szeretném a jövőt megalapozni.

Ha meglesz az érettségim, remélem, isten is velem lesz. Szeretnék ezen a pályán maradni, hogyha lehetne. Imádom a gyerekeket, a fateréknak 22 unokája van, nincs hiány belőle otthon se. Teljes mértékben hozzájuk vagyok szokva. De hál istennek itt az iskolában máris tényleg elfogadnak a roma gyerekek és a nem romák is, ők szinte még jobban. Ugyanúgy elbeszélgetek a roma gyerekkel, mint a magyar gyerekekkel, kivételt nem teszek.

Nagyon sokszor van úgy, ha valami probléma elővetődik, akkor először előbb hozzám fordulnak, megkérdeznek, hogy mi a helyzet, minthogy a tanárhoz. Azt szeretem a legjobban, ha látom, hogy bíznak bennem, és akkor amiben tudok, segítek nekik.

Vannak-e ellentétek a gyerekek között?

Az én tapasztalatom az, hogy ha országos szinten olyan ellentétek lennének, mint itt a suliban a gyerekek között, akkor sok probléma megoldódna. A faluban sajnos vannak ellentétek. A faluban a cigány családok nagyobb része a Deák Ferenc utcában lakik, aki már onnan közülük – úgymond – egy picikét fejlődni szeretett volna, azok már itt laknak benn a faluban. Befogadták őket.

Nem furcsa itt dolgozni, ahol korábban tanuló volt?

Most már csak ketten dolgoznak itt azok közül, akik engem is tanítottak. A mostani tanárokról annyit tudok elmondani, hogy bárcsak ilyen emberek lennének nagyon sokan az országban. Nemcsak a mentoraim, hanem a többi tanár is segít nekem a tanulásban. Nagy feszültség van bennem, mert már 13 éve, hogy otthagytam a sulit. Azóta könyv nem volt a kezemben.

Általános iskolában erős közepes tanuló voltam. Kétszer buktam, először az első osztályban és aztán a negyedikben. Első osztályban nagyon sokat hiányoztam, lógtam. A negyedik osztályban pótvizsgát kellett tennem, de nem sikerült.

Van itt egy matektanárnő, Gebei Kiss Nórának hívják, ő is foglalkozik velem, és tegnap is tanultunk, és mikor végeztünk, ő mondta nekem, hogy ahhoz képest, hogy már 13 éve nem foglalkoztam ilyen téren semmivel, ahhoz képest egész szépen haladunk. Ez nagyon feldobott engem. Pedig nem éreztem magamról, hogy tudom vagy valami. De annyira ismerem magam, hogy ha valamit elhatározok, hogy ha törik, ha szakad, akkor én ezt megcsinálom. De én még ilyen szituációban nem voltam soha, és annyira félek ezektől a vizsgáktól. Nagyon félek. Komolyan szégyellem magam, hogy férfi létemre így… Nem tudom kezelni a dolgot.

Mivel tölti a szabadidejét?

Ami kikapcsol engem teljes mértékben, az a biciklizés. Itt a faluban minden nap legkevesebb félórát szánok erre. Imádom a társaságot, a haverokkal meg mindenkivel beszélgetni. 9 óra után tévézni szoktam. Néha Pestre járunk a barátnőmmel.

A mozi az úgy nem érdekel. Hatvanba, Aszódra szoktunk menni, szabadtéri programokra. Hatvanban a kínai áruházban szoktunk vásárolni, ha megteheti az ember.

Mit változtatna meg az életében?

Sok mindent. A család az rendben van, hála istennek. Az egészségügyi állapotomon kellene változtatni, mert sajnos az egészségem nem úgy működik, ahogy kellene. Júliustól is be kell feküdnöm Pesten a kórházba, mert sajnos a fejfájás nap mint nap jelentkezik nálam.

Milyen tervei vannak arra az időre, ha megszerzi az érettségit?

Ha lenne rá lehetőségem, tanulnék tovább. Ha valami ösztöndíjat kapnék, akkor szeretnék tanulni. Tanítani szeretnék. Nagyon-nagyon érdekel a számítógép. Most be tudom kapcsolni, levelet tudok írni. Otthon is jó lenne egy számítógép.

Miért tartja fontosnak a mostani munkáját?

Remélem, hogy az Isten velem lesz, a cigányoknak, vagyis a romáknak büszkén szeretném előadni ezt a dolgot, ha leállok velük beszélgetni, akkor élő példaként fel tudom mutatni saját magamat, hogy ha én szeretnék valamit, főleg, ha segítenek, akkor azt véghezviszem. Ha adódik valami lehetőség, legfőképpen a tanulással kapcsolatosan, akkor éljenek vele. Éljenek vele, mert nagyon jó dolog! Én szegény ember vagyok, ezt most halál komolyan mondom, de ezt a közeget, amiben most itt dolgozom, semmi pénzért nem adnám oda, a lottó főnyereményért sem.

Templomba járó ember?

Annak idején, gyerekkoromban jártam templomba, de most már nem. De én hiszem az Istent, hiszem, hogy van.

7. Németh Miklósné
Tiszaburai Recsky Klára Általános Művelődési Központ

„A családban nincs senkinek érettségije…”

1975-ben születtem Mezőtúron. Túrkevén laktunk, de már 10 éve lakom Tiszaburán a férjemmel. Szüleim még most is ott laknak. Apukám ív- és lánghegesztő volt, most már le van százalékolva. Anyukám nejlonzacskógyárban dolgozott. Aztán megszűntek a munkahelyek, apukám beteg lett, anyukám háztartásbeli maradt. Eljárnak ilyenkor nyáron kapálni, meg napszámot vállalnak. Két öcsém van, a 8 osztályt elvégezték, szakmájuk nincs, ilyen biztonságiőr-féle munkájuk van. A kisebbik eljár Pestre dolgozni, de mindketten otthon laknak.

Anyósoméknál élünk. A férjem egyedüli gyerek. Nem vágyunk elmenni, mert nagyon megértjük egymást. Őneki Kunhegyesről az anyósom anyukája magyar, apósomnál meg úgy emlékszem, hogy ott meg az apukája. Őnáluk is így elvan már, hogy nem az a tipikus cigányfajta, hanem ilyen magyar cigány, sőt még lassan több a magyar vér benne. Én se vagyok eredeti cigány.

Jól élünk. Föld van, sok a jószág. A férjem biztonsági őr, és elvégzett egy gépkezelői tanfolyamot is. Most épp dolgozik, kétéves munkaviszonya van.

Háromszobás összkomfortos lakásban lakunk, a lányom is külön szobában van. Jó nagy szobák. Jószág is sok van, birkától kezdve galambig minden. Földünk is van, két hektár tökünk lesz az idén, amit nekünk be kell kapálni. Nekem még ez is zűrös: dolgozni itten, tanulni is kéne, a gyerekeimet ellátni, mert azt nem szeretem hanyagolni, meg az ilyen kerti munkák.

Ilyenkor a zöldborsót fejtegetjük, meg 100 darab csirkét most májusra levágtuk, mert mi meg szoktuk venni ezt a húshibridet, úgy etetjük – kukoricásan –, hogy ne legyen fehérbőrű, és mikor megnő, egyből levágjuk. Az is sok idő.

Mi saját részre tartjuk a malacokat, a sertéseket. Van két hűtőládánk otthon tele hússal, meg zöldséggel. Szóval nekünk hiányunk nincs, jól élünk ebből a szempontból. A termés is mindig bejön, vagy kukorica, vagy valami, a jószágot abból ellátjuk. Fordít is rá az apósom pénzt. Mind a négyen dolgozunk.

Mindennap csinálom, sok a jószág: kacsa, birka, galamb. Nagyon sok munka van. A ház mellett 400 hektáros föld van krumplival, paradicsommal.

Apósom a téeszben dolgozik, őneki háztájit is adnak, azt is műveljük, ezenkívül van a kukorica meg a 2 hektár tök. Amióta itt vagyok, ő mindig a téeszben dolgozik. Traktoros. Anyósom körülbelül 12 éve itt takarít.

A városban jobban szerettem lakni. Túrkevén csak másabb a városi élet. De nekem ez megfelel, nem vagyok nagyravágyó típus. Pestre már lett volna lehetőség elköltözni, de anyósomékat nem hagyjuk el, nagyon rendesek, apósom is nagyon rendes, nem kötnek bele semmibe sem. Annyira megvagyunk együtt, hogy szerintem nem is örülnének ha elmennénk. Mert már volt ilyenről szó, hogy veszünk egy házat itt Burán, és elleszünk egy utcába, de csak meggondoltuk, jobb ez így együtt. Csak az ez az egy gyerek van meg ez a két unoka nekik. Borzasztóan szeretik. Nem is tudnának ellenni ketten már. Szoktam hazajárni anyuékhoz. Inkább a család, a rokonsággal tartjuk a kapcsolatot.

Az iskolában minden tantárgy jól ment, csak azt bántam meg, hogy nem az egészségügyit választottam, hanem a varrást. Elmentünk egy próbavarrásra ott Szolnokon, és a főnök úr, aki megnézte, hogy csináljuk, azt mondta, ha meglesz a szakbizonyítvány, akkor fölvesz dolgozni több lányt. Úgy volt, hogy a kollégiumi vezető, a Rozál néni elintézi, hogy kollégiumban leszünk. Belementünk, úgy döntöttünk, hogy jó, és a varrást választottuk, levizsgáztunk mindenből.

Én úgy vállaltam ezt az iskolát, hogy eljött hozzám egy hölgy, aki a munkaügyin keresztül foglalkozik ilyen dolgokkal. Farkas Pálné, Rózsikának hívják, ő hozta ezt a pályázati anyagot. A beszélgetés után sokat gondolkodtam, hogy elvállaljam-e. A férjem is és az apósom is mondta, hogy „örülj neki, hátha sikerül”, elvállaltam. Nekem ezt támogatták. A férjem örül neki, hogy megyek tanulni. Családcentrikusak vagyunk, szeretjük a gyerekeket. A családomat nem hanyagolom el azért, mert itt dolgozom. A családban nincs senkinek érettségije.

Örülök is neki abból a szempontból, mert tudom, hogy ez előnyt ad, hogy a gyerekeimnek majd jobban tudok segíteni, meg jobban el tudok helyezkedni, meg azt sem tudom, hogy maradunk-e itt vagy nem. Ez a jövő titka.

Szeptember óta az első osztályosoknál vagyunk. Besegítünk a tanárnőnek a díszítésekbe, a gyerekeknek a fénymásolatokat elkészítjük. Olvastatjuk őket. Van, amelyik gyerek gyengébb. Mivel ez integrációs iskola lett, ezért föl lehet bontani őket. Előfordul, hogy kicsit félreülök és akkor avval gyakorolok, aki lassabban halad.

3/4 12-kor vége a négy órának, elmegyünk ebédeltetni őket, mert nem az iskolában van az ebédelés. Elkísérjük őket, meg is terítünk a következő turnusnak.

Én nagyon szeretem a gyerekeket, aranyosak, némelyik hiperaktív, arra jobban oda kell figyelni, mert félünk, nehogy verekedés kialakuljon, nem akarunk ilyen családi problémát, hogy bejön a szülő és elkezd kiabálni. Amióta én itt vagyok, ilyen még nem volt.

Van olyan szülő, aki jobban foglalkozik a gyerekével, volt olyan, hogy 1-2 órára ott maradt és nézte a gyerekét. Judit ezt megengedte neki, hogy nézze, mert látja, hogy foglalkozik a gyerekével. Bizalmi kapcsolat az ilyen.

Akivel meg nem úgy foglalkozik a szülő, azt megoldottam. A szülők és a gyerekek is elfogadtak engem. Nem volt panasz rám, nem hallottam vissza semmi ilyen dolgot. A munkatársakkal jól elvagyunk, az asszisztensekkel és a mentorokkal is, nagyon jól el lehet beszélgetni, nagyon segítőkészek.

A tanárokat is ismerem, a lányom most volt itt negyedikes, a fiam most jön első osztályba, ugyanahhoz a tanítónőhöz, Magyar Ibolyához.

Észrevettem a lányomon is, hogy nem úgy megy már az oktatás sem, mint ahogy régen, mikor mi tanultunk. Több mindig a tananyag. Mi annak idején a szorzást, osztást tanultuk, abból ötös voltam, de az ilyen, hogy hatványozás meg az ilyenek, nekem új. Lehet az is, hogy régen tanultam, és most nekiültünk, hogy majd felelevenedik valami egy kicsit belőle, majd rájövök, hogyan és mit kell csinálni. Bízom benne, hogy sikerül.

Kicsit félek a vizsgáktól, nem kicsit, lehet, hogy nagyon is. A szóbeliktől elszoktam, és annyira már nem tudok nyílt lenni, mint régen. Akkor fiatalkoromban nem féltem, bár reszketni reszkettem.

1993-ban, mikor vége lett a sulinak, még újságot sem nagyon olvastam, mert házimunkával, kerti dolgokkal meg a gyerekeimmel foglalkoztam. Tartok attól, hogy amiért én tanulok, lehet, hogy a gyerekemnek nem tudok majd úgy segíteni.

A férjemnek is van barátja, nekem is barátom, néha szoktunk egymáshoz eljárni, van magyar is, roma is. Jó kis hely, mert nincsenek konfliktusok, még eddig nem volt senkivel Burán konfliktusom.

Este szoktam tévét nézni vagy videózni a gyerekkel közösen. Nyáron Pestre szoktunk menni anyósom húgához, a férje buszvezető. Általában elmegyünk az Állatkertbe, a Ligetbe, a Vidámparkba.

8. Sárközi Natália
Tereske – Általános Iskola és Napközi-otthonos Óvoda

„Ha meglesz az érettségi, másképp fognak ők is rám nézni”

Hol élt gyermekkorában?

Balassagyarmaton születtem, de gyerekkorom óta itt élek a faluban. Szüleim elváltak, mostohaapukám van. Nem jöttünk ki, ezért én a nagyszüleimnél lakom. Van egy öcsém, aki Szécsényben mezőgazdasági szakiskolában tanul. Anyukám betanított munkás, mostohaapukám a mezőgazdaságban dolgozik. Édesapámmal nem tartom a kapcsolatot, nem is itt él.

Nagyszülei mivel foglalkoznak?

A papa 63 éves, a mama 58 éves. Nyugdíjasok. A papa kőműves volt, a mama háztartásbeli. Átlagos anyagi körülmények között éltünk.

Tereskén járt iskolában?

Ide jártam általános iskolába. A legtöbb tanár, a legfiatalabbak kivételével, tanított is, a Judit az osztályfőnököm volt, most meg munkatársa vagyok. Kicsit furcsa volt.

Szeretett iskolába járni?

Annyira nem szerettem iskolába járni, de kötelesség volt tanulni. Olyan közepes tanuló voltam. Az általános iskola után fodrásznak tanultam két évet Balassagyarmaton. Házakhoz járok, ha hívnak, kéthetente van 3-4 ember.

Folyamatosan dolgozott az iskola után?

Az iskola után dolgozni jártam gyárba, majd munkanélküli lettem. Aztán Rétságra mentem a varrodába. Ezt követően kerültem ide. Az iskola igazgatónője szólt, hogy van egy ilyen program, és rám gondoltak. A kisebbségi önkormányzatnál is támogattak. A vezető azt mondta, hogy örül neki, hogy rám gondoltak, pedig neki is csak 8 általánosa van. Csak az emberek irigyelték, hogy miért pont én kerültem be az iskolába. Az iskolai munkát irigyelték, de mondtam, hogy tanulni is kell, csak ők azt már nem veszik figyelembe. De most már belenyugodtak. Ha meglesz az érettségi, másképp fognak ők is rám nézni. A barátok örültek, bár volt, aki azt mondta hogy: „Hülye vagy 4 évig tanulni!” Volt, aki mondta, hogy csináljam végig.

Milyen tervei vannak?

Az érettségi után szeretnék itt maradni az iskolában. Szeretném a többi fiatalt is buzdítani, hogy tanuljanak, ne csak otthon legyenek és betanított munkásként dolgozzanak.

Problémát jelent Tereskén cigánynak lenni?

A faluban együtt laknak a cigányok és a nem cigányok. Itt Tereskén soha nem volt kérdés az, hogy valaki cigány vagy nem cigány. Az iskolában 80% a cigány gyerekek aránya. Eleinte nem azt látták bennem, hogy én parancsolok nekik vagy én mondom meg, hogy legyen. Csak a nőt látták bennem. Próbáltak úgy viszonyulni hozzám, meg olyanokat mondtak, és akkor mondtam, hogy álljunk meg, mert én nem azért vagyok itt. Aztán megértették, jó lett. Eleinte nem fogadtak szót a gyerekek, nagyon-nagyon rosszak voltak. Rázták a fejüket, elkezdtek kiabálni. Kérdeztem a tanárokat, hogy nekem miért ilyen rosszak. Mikor belép a tanár, akkor meg csönd van. Mondták, hogy azért, mert alacsony vagyok, meg hogy határozottan mondjam nekik, amit akarok. Most működik, mert most már nem nevetem el magam.

Mi a munkája az iskolában?

Én a kicsikkel, az alsósokkal vagyok. Ebédeltetésnél vagyok velük és a napköziben segítek nekik tanulni. Van, amikor verset kell nekik tanulni, akkor én elmondok nekik egy sort, ők visszamondják, ha nem tudják, akkor megint. Szeretem ezt csinálni.

Van már a családban valakinek érettségije?

A családban a keresztapukám 36 éves és felnőttként érettségizett. Műszakvezető, Romhányban lakik. A faluban más érettségizett roma nincs.

Hogyan telnek a napjai?

Este 11-ig tanulok mindennap. Az irodalmat szeretem a legjobban. Szeretek tévét nézni, zenét hallgatni. Olvasni nem szeretek, csak azt olvasom, ami a tanuláshoz kell. Hétvégén segítek a háztartásban, főzés, takarítás, kerti munkák. Tudom használni a számítógépet, az internetet. Megszerettem, otthonra is jó lenne.

9. Somogyi Árpádné
Tiszabura – Recsky Klára Általános Művelődési Központ

„Nyáron tanulni kell nagyon, mert a jövő hónapban törni kell a mákot, ami egy hét kiesést jelent”

1972-ben születtem Kunhegyesen. A szüleim földművesek. Nekik több hektár földjük van, mák-, tök-, krumplitermesztéssel foglalkoznak ma is. Mi is ezt csináljuk, nekünk is van több hektár. Két húgom van, ők is ugyanígy dolgoznak. Mindegyikünknek van tehát jó pár hektár földje, amit megvásároltunk, az a sajátunk. Kemény fizikai munka ez, de énrajtam még nem fogott ki semmi.

8 osztályom van. Ebbe az iskolába jártam általános iskolába, az az igazság, hogy nem engedtek továbbtanulni, mert otthon kellett dolgozni. Nem bántam meg, de ezzel a lehetőséggel szeretnék élni. A férjem családjának is szeretnék valamit bizonyítani.

A férjem kőműves, ő magyar. Egy maszeknál dolgozik, nincs érettségije, és a szülei nem akartak elfogadni egyáltalán. A szülei nem is olyan jómódúak, inkább a rokonok azok – például boltvezető az egyik az abc-ben –, de ők végül is elfogadtak engem, csak az apósom és az anyósom nem akart. De végül is ez nekünk összejött nagyon, 15 éve élünk együtt boldog házasságban. Az egyik gyermekem most ballagott, Törökszentmiklósra megy középiskolába. A kislányom elsős volt, ő idejár.

Most már nincs gond a szülőkkel, kiismertek, hogy mindent el tudok látni. A szüleink köszönnek egymásnak, de nincs köztük szorosabb kapcsolat. Pedig az én szüleim sokkal többet fel tudnak mutatni, mint a férjem szülei.

Egy délután az igazgatónő szólt, hogy jöjjek be, mert van egy ilyen lehetőség, hogy az iskolában dolgozhatok, érettségit kaphatok. Én már korábban dolgoztam itt, a munkaügyi központon keresztül. Szerintem jól csináltam, az igazgatónő is ezért gondolt rám, szeretem a gyerekeket.

Délelőtt itt dolgozom, délután otthon. Amikor hazamegyek, nagyon sok munka vár rám, mert másra nem háríthatom át. Ekkor fogok a főzéshez, vacsorát csinálok. Összetakarítok, ellátom a jószágokat, mert az is van: birka, tyúk, malac. A férjem este fél hétkor jön haza. Mire elkészítem másnapra a reggelit, az ebédet a férjemnek, mire elmosogatok, rendbe teszek mindent, 11 óra. Úgy szoktam, hogy mindennap többet főzök, hogy másnap a gyerekeknek meg legyen az ebédjük, ha mennek haza az iskolából. Nem napközisek.

Ezután tudnék tanulni. Borzasztóan nehéz. A férjemmel azért voltak galibák, hogy én ezt elvállaltam, az az igazság, hogy nem bírok mindent elvégezni úgy, ahogy azelőtt, amikor otthon voltam. 15 évig megszokott dolog volt, hogy én otthon vagyok meg a földön.

Az egyik gyerek Tiszaroffra jár iskolába, mert akkor még szó sem volt róla, hogy itt fogok dolgozni, amikor oda írattam. Mert én úgy érzem, pedig én is roma vagyok, hogy itt a gyerekek nagyon nehezen kezelhetők. Nem akartam, hogy a gyerekem rovására menjen az, hogy nem figyelnek, az, hogy a tanár nem tudja leadni az anyagot az órán.

Jobb iskolába akartam adni, nem a tanárokkal van gondom. A gyerekek, akik olyan családból jönnek, hogy semmi fegyelmezést nem kapnak.

Tiszaroffon 14 gyerek van egy osztályban, ott is van 3-4 cigány, de ott máshogy van. Ott ha rászól a tanár, az elég, itt nem elég. Amit otthonról behoznak az iskolába, az az, hogy nem figyelnek rájuk, hogy épphogy csak enni adnak nekik és utána ahogy vannak, be az ágyba, és nincs velük foglakozva, az nagyon kijön itt az iskolában. A szociális hátterük sajnos ilyen.

A szülők közt van olyan, aki megsértődik, ha szólunk neki. Engem itt az iskolában, a faluban nagyon elfogadtak. A cigányok jobban haragszanak rám, irigykednek, hogy idekerültem. Irigylik az állást. Szoktuk mondani, hogy tanulni is kell… Nem szeretek és soha nem is volt szokásom, hogy leálljak beszélgetni mindenkivel a piactéren, nem volt időm arra, nekem mindig volt munkám otthon, ezért olyan flegmának gondolnak. Nem is nagyon barátkozom, de ha valaki megszólít vagy kérdez, szívesen válaszolok neki.

Az első osztályosokkal voltunk ebben az évben, csak roma gyerekek. A tanítónő nagyon rendes, nagyon kijövök vele, nagyon összhangban tudunk dolgozni. 26 éves, nagyon megértjük egymást, akármit mond, mindent megcsinálok neki. Szerintem meg is kedveltek a gyerekek, mert olyan dolgokat elmondanak, amit a tanárnőnek soha nem mondanának el.

Volt rá olyan alkalom, hogy az egyik gyerek azt mondta, hogy „Erzsike néni, képzelje el, az aput nem szeretem, mert megvert, amikor berúgott…” Meghallgatom őket, és nekik ez is nagy dolog, mert otthon még ezt sem kapják meg, ütik őket többnyire. Szerintem otthon van gond.

Volt olyan időszak, hogy borzasztó volt velük elmenni az ebédlőig. Annyira rosszul tudtak viselkedni. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy „figyeljetek ide, én is cigány vagyok, ugyanolyan mint ti, nem akarok úgy végigmenni veletek, hogy állandóan kiabáljak rátok, szeretném, hogy megmutassátok ti is, hogy attól, mert cigányok, romák vagyunk, végig tudunk úgy menni az ebédlőbe, mint egy magyar gyerek vagy akármilyen gyerek”. Akkor nagy hallgatás a lelki fröccs után, amikor odaértünk, kérdezték: „Erzsike néni, jó lesz ez így?”, mondtam: „Hát, ez így jó lesz.” Nagyon örültem neki, próbálom azt megadni nekik, amit a szüleik nem.

Az anyák napját is én szerveztem meg, mert a tanárnő főiskolára jár, másoddiplomás. Sok jó dolgot kitalálunk, a szülőktől kértem 100 forintot, ideadták nekem, én bevásároltam nekik süteményt, üdítőt. A gyerekekkel együtt elkészítettük az ajándékokat. Nagyon jó volt. Én tudom, hogy a gyerekek elfogadnak, szeretnek. Van szülő, amelyik tisztel, van, amelyik nem, inkább irigy rám.

Ahol két-három gyerek van, azok máshogy élnek, mint az 5-6 családosok. Szépen tisztán járatják őket. De ahol már 4-től több van, ott már gond van. Szociális gond van. Feszültség van. Fáradtan jönnek hétfőn iskolába. Nagyon kell itt a tanár mellett egy másik is, hogy tudjon velük dolgozni. Mert ha nekem idead 3-4 gyereket, hogy „Figyelj, Erzsikém, olvastasd őket!”, én elviszem őket, a többiekkel, a gyengébbekkel próbálj addig haladni.

Nekem eddig nem volt kitűzve, hogy legyen érettségim. Az a 18 év nagyon kiesett. Azt gondolom ma már, hogy addig ne menjen férjhez, ne nősüljön meg a gyerek, amíg nincs érettségije, egy szakmája, amiből meg tudnak élni. Legyen normális életük. Én soha nem erőltetek rájuk semmit.

A fiammal szerdán megyünk Törökszentmiklósra beiratkoztatni. Ez úgy 50 kilométerre van, naponta fog bejárni. Nem akar kollégiumba menni. Nagyon gátlásos, mert egy kicsit dundi. És ő ezt belevette a fejébe. Ő soha nem vetkezik énelőttem se, egy pólót se cserél le. Én nagyon izgulok érte, nem akarom magamtól eltaszítani. Én azt szeretném végignézni, hogy itthon van, hogy tanul. Szerintem ő fog nekem segíteni a tanulásban. A matematikát szereti a legjobban. Már voltunk látogatóban, megnéztük az iskolát. És mondtam neki, kisfiam, én nem bánom, hogy mit fogsz választani, de olyat válassz, amiből megélsz, ne kelljen fizikai munkát dolgoznod.

Elsőtől kezdve 4,5 alá soha nem ment. Jó tanuló. Közgazdasági szakra megy, pénzügyi előadó akar lenni. Hát majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Éntőlem minden segítséget meg fog kapni.

Nyáron tanulni kell nagyon, mert a jövő hónapban törni kell a mákot, ami egy hét kiesést jelent. 7 hektár mák van, kézzel kell törni. Azt reggeltől estig csinálni kell. Zsákba rakjuk, és egy tiszavasvári gyárba szállítjuk. Megélni meg lehet belőle, de meggazdagodni nem. Új krumplink van, az borzasztóan megy itt, ellátjuk az egész Tiszaburát. Anyut nem úgy nézik, hogy cigány, hanem hogy dolgozik napról napra. A faluban vannak cigányok, akikkel vannak problémák. Én sem helyeslem, ahogy szoktak viselkedni a cigányok. Mert minden lehetőség megvan nekik adva, csak dolgozni kéne.

Ha valaki a kertjét nem tudja felásni, már bocsánat, hanem vécének használja, ott már gond van. Mert az már lustaság.

10. Szabó Margit
Verpelét – Arany János Általános Iskola

„A faluban itt engem utáltak, a mai napig utálnak, pláne a cigányok, mert én nem vagyok olyan, mint ők”

Egerben születtem, de Verpeléten lakunk, és ebbe az iskolába jártam. Édesapám 16 éves kora óta pékként dolgozik (nagypapám is pék volt), édesanyám betanított munkás volt, öt éve leszázalékolták. Van egy öcsém és egy bátyám, mindketten pékek, de most kőművesként dolgoznak a férjem mellett.

Általános iskolában nagyon jól tanultam, 4,7-5 közötti eredményeim voltak.

1989-ben felvételiztem Egerbe az egészségügyibe, meg az Alpári Gyula közgazdaságiba. Nem vettek föl egyikbe se. Van rá egy tippem, hogy miért. A származásom miatt. Akkor még, sajnos, ez így volt, de most már fölemelik a cigányokat. Azt mondták, hogy hatszoros túljelentkezés volt. Érdekes módon az osztálytársam, aki rosszabbul tanult, nem volt cigány, őt fölvették. Ez volt az első kudarcom.

A ballagás előtt jött egy papír, hogy örömmel értesítenek, hogy fölvettek a mezőgazdasági szakközépiskola első osztályába. Én azt nem jelöltem meg, azt se tudtam, mi az. De jött nekem egy ilyen papír, és azt mondtam, ha már jött, akkor én ezt megcsinálom. Igaz, hogy rossz volt, sírtam sokat. Mert nem tudtam, hogy mi ez? Kapálni fogok egész életemben? Nekem az érettségi volt a lényeg. Volt egy barátnőm, aki az első félévben átment a kereskedelmibe, mondta, hogy menjek vele. De én úgy megszoktam, megszerettem a többieket, hogy már azért sem mentem el és maradtam. Anyuék támogattak engem, hogy ha át akarok menni, akkor segítenek, intézzük el. Ők mindig azt mondták, hogy tanulni kell. Nekem a szüleim is dolgoztak, amióta az eszemet tudom. Én nem olyan családba születtem bele, hogy várjuk a családi pótlékot meg az ilyen-olyan segélyeket. Én azt láttam, hogy apukámmal csak délután találkoztam, mert állandó éjszakás volt. Elment otthonról este 7-8 órakor, és hazajött hajnali négykor. Amikor én mentem az iskolába, még aludt, délután találkoztunk 2-3 órát. Mi egyedül voltunk, önállóak voltunk, mert anyu elment reggel hatkor dolgozni, apu ugye akkor jött haza és lefeküdt aludni. Engem vitt a bátyám az oviba, én meg vittem az öcsémet. A bátyám és köztem van 5 év, az öcsém és közöttem 4 év. Anyu megcsinálta nekünk a tízórainkat, csörgött nekünk az óra fél hétkor, és mi mentünk egyedül. Hamar önállóak lettünk. Én ezt szoktam meg, láttam, hogy dolgoznak, és értelmét is láttam, mert szép ruhákban jártunk, amit kértünk szülinapra, karácsonyra, azt megkaptuk. Tényleg megkaptuk. Sose felejtem el, a Gazdálkodj okosan játékot, voltam vagy 8 éves, amikor azt kértem, és megkaptuk, pedig az drága játék volt. Megpróbálták ők is a házat csinosítgatni, mindenre jutott pénz. Nem az volt, hogy most vagy eszek, vagy pedig veszek egy darab ruhát. Mindenre el volt külön téve, sőt még félretettünk. És ha valami nagyobb dologra kellett, akkor volt. Be volt osztva.

A faluban itt engem utáltak, a mai napig utálnak, pláne a cigányok, mert én nem vagyok olyan, mint ők. Mert ők úgy mondják, „haj, de büszke”. Szerintem valahol tudat alatt irigyek, és ezért mondják. Lehet, hogy az is benne van, hogy nem cigányhoz mentem férjhez, meg azért az átlagnál jobban élünk, meg saját lakásunk és autónk van. A férjem apukája 4 éve halt meg. Anyukája nővér az egri kórházban. Elfogadtak teljes mértékben.

Ez motiválja őket, hogy miből és hogy, mert biztos, hogy azért, mert magyar a férje. De engem mindig is utáltak. Az osztályban egy fiú volt cigány rajtam kívül. Egyébként sem barátkoztam cigányokkal. Engem az osztálytársaim meg a tanárok se tekintettek cigánynak, de talán rosszul fogalmazok: nem tettek különbséget köztem meg a többi gyerek között. A cigányok inkább. Ők azt mondták, hogy mindig a magyarokkal van, azt hiszi, hogy ő is magyar. Szóval ilyen buta dolgok voltak. De viszont a másik oldal, hogy mindent azért csináltam, amit eddig csináltam, mert hogy ne mondják majd rólam is azt, „hú, mert cigány”. Szörnyű volt azért. Jogosítványt is azért szereztem.

A falu 30-40%-a cigány. Van itt két telep: a Dankó-telep és a Vasdomb-telep. De már nem sok cigány van ott, hiszen szétszórva vannak a faluban, most már sokfele vannak. Mondhatnám azt, hogy igen jó körülmények között élnek.

A többi roma nagyon irigyel minket. Az öcsémnek van kocsija, nekem is van. Irigylik. De én azt szoktam mondani, dolgozzon annyit, mint az én férjem, és akkor neki is lesz. Kevés család él itt úgy, mint az én szüleim. A cigányok itt teljesen másként gondolkoznak. Ha megkapják a segélyt, akkor egy nap tizenötször elmennek a boltba. Én ezt látom. Két-három nap múlva már kölcsön kell kérniük. Itt sajnos úgy működik, hogy az egyik cigány, aki jobban él, kamatra adja a másiknak. Ad húszat és negyvenet kell visszaadni. És amit megkap, azt odaadja, és akkor megint ugyanott van.

A középiskolában nem mondanám, hogy jól tanultam volna, hármas körül lehettem. Ha az egészségügyibe járok, talán más a helyzet. Csecsemőgondozó akartam lenni, akkor tanultam volna.

Nem érdekelt a metszés. Az érettségi kettes-hármas lett, de leérettségiztem, az volt a lényeg 1993-ban.

Aztán Gyöngyösre költöztem egy barátommal, akivel öt, öt és fél évig éltünk ott. Ő sem volt cigány. Idősebb volt. Itt diszkózott Verpeléten, a tiszti klubban. Akkor voltam 17 éves mikor megismerkedtünk, és 23 éves voltam, mikor hazaköltöztem a szüleimhez 1999-ben.

Gyűrűs mennyasszony voltam, ő meg disc-jockey. Ennyi elég is, hogy miért lett vége a kapcsolatunknak. Gyöngyösön elvégeztem egy OKJ-s gépíró-szövegszerkesztő tanfolyamot. Kenyérgyárban dolgoztam meg vendéglátóhelyeken, kocsmákban. Azért jó volt ott 5 évet élni.

Utána augusztusban megismerkedtem a mostani férjemmel, aki 5 évvel fiatalabb nálam, novemberben meg már útban volt a gyerek, ez ilyen gyorsan ment, de nem bántam meg egyébként. Egerben albérletben laktunk, mert ott is kocsmában dolgoztam, szerettem ilyen vendéglátóhelyeken dolgozni.

2000 áprilisában hazaköltöztünk, mert meghalt az apukája, és örököltünk egy kis pénzt, nem sokat. Annyiból Egerben nem tudunk lakást venni. Vettünk egy pici lakást itt Verpeléten, 70 m2-es, egy szoba, konyha, fürdőszoba, gáz.

Aztán megszületett Lili, aki most óvodába jár. Nagyon okos kislányom van. Négyéves. Lilli le tudja írni a nevét is, amit leírok, az ő is leírja, 10 hónapos kora óta beszél, az óvodában ő a legjobb. Nagyon okos kislány, hála a jó istennek, meg szép is. Szőke haja van, megszokták kérdezni, hogy kié. Ez még itt a legnagyobb undor Verpeléten: hosszú, szőke haja van, fehér bőrű. A férjem szőke, kékszemű. Mikor viszem a gyereket, akkor egy idősebb nem cigány nő kérdezi: „Kié az a gyerek?” Szoktam mondani, hogy „az apukájáé”. Ezért sem szeretem a falut, mert a magyarokban is van ilyen. Miért nem lehet nekem szőke gyerekem, kérdezem én?

Később lecseréltük a lakást, mert volt egy jó lehetőség. Van most egy nagy, 122 m2-es házunk, az itteni átlagnál jobb anyagi körülmények között élünk. A férjem rengeteget dolgozik a munkahelyén, napi 10 órát, és szombat-vasárnap maszek munkát csinál. Kőműves, burkoló. Nagyon sokat tesz a családjáért, hogy jobb legyen nekünk.

Három évig otthon voltam gyesen. Akkor jött a cigány kisebbségi önkormányzat, hogy lenne ilyen pedellus munkakör, szeretnék-e itt dolgozni az iskolában? Hát mondtam, persze. Éppen akkor ment oviba a kislányom, és gondoltam, akkor nem kell Egerbe bejárnom dolgozni, mert itt Verpeléten nincs munkahely, csak ilyen szezonmunkák vannak.

Elmentünk a munkaügyi hivatalba, mert ketten jöttünk ide egy kolleganőmmel, és volt egy kéthetes tréning, pedellusképzés. Szeptemberben jöttünk ide dolgozni. Hál istennek, nagyon jó itt nekem. Az igazgatónő, Kati nagyon aranyos, nagyon szeretem, közvetlen. Januárban vett át az iskola kinevezéssel, és így a bértábla szerint kapom a fizetésemet. Nekem is jobb így anyagilag, de egyébként is jobb. A kolléganőm, aki szintén roma, 38 éves és már nem akart tanulni, maradt pedellus, én meg roma koordinátor lettem.

Ha megcsinálom a pedagógiai asszisztens vizsgát, utána a gyógypedagógiai főiskolára szeretnék menni. A sógornőm most jár oda, és azt mondja, hogy nehéz, de Egerben rengeteg beteg gyerek van. Én főleg a kisebb gyerekekkel szeretek foglakozni. Szeretném elvégezni a főiskolát, és ha nem gyerekek között lennék, akkor szociális munkásként dolgoznék, és nem szeretnék Verpeléten maradni. Városba szeretnék menni, elköltöznék. Sok a beszéd, a pletykálkodás, irigyek az emberek. Amikor városban laktam, én nem tudtam, ki a szomszédom, nem is érdekelt, az nagyon jó volt nekem.

Reggel nyolckor a postára megyek, elhozom és kiosztom a postát. Minden szünetben kint vagyok a gyerekekkel felügyelni az ügyeletes tanárral. Háromnegyed tízkor megyek tízóraiztatni. Utána az adminisztrációs munkát csinálom fél egyig. Háromnegyed egykor viszem őket ebédelni. A gyerekekkel nagyon jól kijövök. Rengeteg roma gyerek jár ide, a gyerekek több mint a fele. A gyerekek között nincs probléma, inkább a szülőkkel van.

Sok magyar gyereket visznek el az iskolából a roma gyerek miatt Egerbe, Feldebrőbe. Ezt nem tartom helyesnek, hogy egy alsós gyereknek télen-nyáron cipelje a nagy táskát, menjen busszal, mikor itt van helyben az iskola. A cigány gyerekek ugyanolyan rosszak, mint a magyar gyerekek, ugyanúgy verekszenek. A magyar szülő csak azt veszi észre, hogy a cigány gyerek verekszik, azt, hogy övé 2 perccel előtte kirúgta a fogát a cigány gyereknek, azt nem veszi észre. Ez megtörtént eset, komolyan.

Van mondjuk, 5 magyar kislány az osztályban, ebből kettő nagyon jó barátnő, ha az egyiket elviszik, akkor viszik a másikat is. Akkor marad három, azt a hármat is elviszik, mert 15 cigány mellett három magyar marad, az milyen dolog?

Az egyik elkezdi, a többi folytatja. Néhány év múlva csak cigányok maradnak itt az iskolában szerintem. Mert itt van helyben egy jó iskola, a tanárok szuperek. Nem azért mondom, mert elfogult vagyok. Engem majdnem az összes tanár tanított, én tudom.

Aki itt hármas tanuló, az Feldebrőn kitűnő, és nem azért, mert ott jobb a tanár, hanem mert itt szigorúbbak. Itt az erős hármas, ott kitűnő. Itt megkövetelik a tanárok a tanulást. És azt hiszi a szülő, hogy azzal jót tesz a gyerekének, hogy máshol kitűnő. De kérdezem én, hogy ha bekerül egy szakközépiskolába, ott is kitűnő lesz? Mert aki itt kitűnő, annak lehet, hogy egy szakközépiskolában is igen jó eredménye lesz. De aki a feldebrői iskolában kitűnő, az lehet, hogy a szakközépiskolába kettes-hármas lesz.

Jönnek hozzám a gyerekek, hogy „milyen jó volna, Margó néni, ha anyukám itt dolgozna”. Sajnálom őket, mondom nekik, hogy „nem az anyukád, de te még itt dolgozhatsz, ha tanulsz, meg ha úgy állsz a dolgokhoz. Tanulsz, leérettségizel, lehet, hogy te jössz ide a helyemre.” Úgyis megyek szülni, 3-4 év múlva, be van tervezve egy gyerek.

Hetedikes-nyolcadikos lányoknak mondom, hogy jönnek majd a helyemre. Sajnálom a gyereket, vannak jó eszű gyerekek itt az iskolában. Attól függetlenül, hogy szegények, meg hogy a szüleik nem foglalkoznak velük, nagyon jó eszűek. Ha foglalkoznának velük, vihetnék valamire.

Itt az működik, hogy végezze el a nyolcat, és menjen el a gyerek napszámba, ami azt jelenti, hogy keressen napi 2500-3000 Ft-ot. A szülőnek a gyerek! 14 évesen, sőt…

Tudom például azt, hogy egy 12 éves gyerek beteget jelentett egy hétig, és az anyja vitte magával piszkét szedni 2500 Ft-ért. Én aláírom, hogy szükségük van rá, de a gyereknek itt van a helye az iskolában. Nem hiszem el, hogy nem lehet beosztani azt a pénzt, ami kell. Anyukámmal szoktunk beszélgetni, mert mondom neki, hogy már ötször megy valaki a boltba, mondja, hogy „szegények, csak ilyenkor tudja megvenni”. Mondom, hogy akkor miért veszi azt a drága kólát, én megvehetném, de én is azt az olcsóbb üdítőt iszom. Ilyeneken akadok ki.

Én megtehetném, de mégsem teszem. Akinek van 6 gyereke, az annyi családi pótlékot meg összevissza segélyeket kap, többet, mint amennyit az én férjem keres egész hónapban. Be kell tudni osztani.

Én másként fogom fel az életet. Nekem egy kiló kenyér elég két napig, de ahol nyolcan vannak, ott három kenyér kell. De az apukának sem azt kell várni, hogy jöjjön a segély, és ha megjön, akkor a kocsmába menni azonnal. Nem ezt kell csinálni, hanem meg kell fogni a munkának a végét, és ha kell, akkor vécét kell takarítani. Mert a munka nem szégyen, az a szégyen, ha valaki nem dolgozik. Itt a faluban idénymunkák vannak: málnaszezon, piszkeszezon, metszés, szüret. Ebből nem lehet megélni. Van, aki bejár Egerbe dolgozni. De már nincs arra sem igény.

Azt mondják, ha bemegy egy cigány, nem fizetik a 20 km-es bérletet, ami 12 ezer Ft. Tapasztalatból beszélek. Ha adnak bruttó 55 ezer Ft-ot és abból lejön a bérlet, akkor 25-30 ezer Ft-ért kellene 8 órát dolgozni. Inkább fölveszik takarítónőnek – mert csak ez van – a kórházba az egrit, mert annak nem kell bérletet téríteni. Én összeteszem a két kezemet, hogy ez a munkahely van.

11. Szabó Renáta
Alsózsolca – Benedek Elek Általános Iskola

„…ha valakiről azt tudják, hogy ebben egy kicsike cigány vér is van, azt teljesen elítélik, megnézik, lenézik…”

Születésem óta itt lakom Alsózsolcán anyukámékkal és a nagymamámmal. Ebbe az iskolába jártam, ahol most dolgozom, és közepes tanuló voltam.

Innen kerültem a miskolci szakmunkásiskolába. Kereskedelmi élelmiszer- és vegyiáru eladó szakmám van. Anyukám szociális segélyen van, a pontos nevét ennek nem tudom. Apukám és nagybátyám vezetnek egy vállalkozást, tüzelőanyaggal foglalkoznak, ez téli szezonális munka, ilyenkor nyáron nem dolgoznak. Nyáron abból élünk, amit anyukám meg én kapunk, télen meg amit apa is mellé keres. A szüleimnek az iskolai végzettsége 8 általános, nincsen szakmájuk. Nagymamám is velünk él, de külön háztartásban. A féltestvéremnek 8 általánosa van, 27-28 éves, gyermekei vannak, ő teljesen külön lakik. A családban én leszek az első érettségizett, ha sikerül.

Miután elvégeztem, beálltam dolgozni, majd belekezdtem az érettségibe a miskolci Hermann Ottó Református Gimnáziumban, esti tagozaton. De nem tudtam végigcsinálni a munkám miatt, mert vendéglátóztam.

Tavaly nyáron az iskolaigazgató, Feri bácsi felhívott telefonon, hogy van egy ilyen lehetőség, jöjjek be, beszéljük meg, és ha igényt tartok rá, akkor pedagógiai asszisztensnek lehet jönni. Bejöttem, megbeszéltük. Ő augusztus végén szólt, hogy sikerült a pályázat, és szeptembertől már itt vagyok az iskolában.

Főleg apa meg anya nagyon büszkék, pláne így, hogy most pedagógiai asszisztens vagyok, azt mondják, hogy ez többet ér, mint egy ötös a lottón. Végül is úgy vannak, hogy ha már ők nem tudták megcsinálni azt amit én megtudok, akkor énnekem legyen meg az, ami nekik nincs.

Szóval ők ebben támogatnak mindenféle téren, nekem tanulás szempontjából könnyű a helyzetem másokéhoz képest, hogy engem az otthoniak nagyon támogatnak, és nekem más dolgom nincs, csak annyi, hogy tanuljak és bejárjak az iskolába. Nekem otthon a háztartásra, gyerekek ellátására nincsen dolgom meg gondom.

Minden ismerősöm meglepődött, sokan nem hitték el, hogy ez igaz. Örülnek neki. Még azt is észrevettem, hogy így jobban felnéznek rám, mintha én okosabb lennék náluk, és nem mernek vitába szállni. Volt rá példa, hogy matekból vagy nyelvtanból valami vitában az én véleményem volt a döntő, az volt a szent, mert én itt vagyok az iskolában, és akkor az a biztos, ahogy én tudom.

A barátomnak a testvére, akinek megvan az érettségije és ő úgy gondolja, hogy őnála okosabb nincs, ő is nekem adott igazat, pedig ez nagyon ritka. És ő nem roma.

Itt Zsolcán azt tapasztaltam gyerekkorom óta, hogy ha valakiről tudják, hogy egy kicsike cigány vér is van benne, azt teljesen elítélik és lenézik. Lehetek én bármilyen iskolázott, meg diplomázott, meg tiszta ember, akkor is elítélnek, mert akkor is csak egy cigány vagyok a szemükben.

Volt egy időszak, amikor Szirmabesenyőn laktam, viszont ott nem ezt tapasztaltam. Egy jó ideig, amikor megkérdezték tőlem, hogy hol szeretnék lakni, meg családot alapítani, akkor azt válaszoltam, hogy Besenyőn. Úgy vélekedtem, hogy Besenyőnél jobb hely nincs. Ott egyáltalán nincs az, hogy cigány vagy vagy magyar vagy. Ott nincs is cigány tanya. Van ugyan pár cigány család, de ők is jobb módúak, iskolázottak, érettségizettek és tisztábbak. Itt Zsolcán meg az ellenkezője van.

A barátom, Szabolcs kőműves-burkoló-szobafestő szakmunkás és nem cigány. Én se teljesen vagyok roma, csak anyai ágról. Amikor a mi kapcsolatunk kezdődött, anélkül hogy megismertem volna a családját, én neki is megmondtam, hogy ha tiltakozás van az ellen, hogy én bennem van egy kis cigány vér, akkor én nem kezdek bele az egész kapcsolatba. Az anyukája engem felhívott, és úgy mondta meg, hogy nincs semmi kifogása ellene, fényképen látott, és így kezdtem bele. Miskolcon egy családi házban laknak a testvérével és a sógornőjével. Általában hétvégen szoktunk találkozni, vagy én megyek be Miskolcra, vagy ő jön ki Zsolcára.

Nyáron a Csorba-tóhoz szoktunk anyáékkal járunk horgászni, sátorozni. Egy ideig-óráig-darabig el vagyok a horgászással. Meg Szabolccsal programokat tervezünk, kimegyünk Lillafüredre, kisebb kirándulásokat teszünk, Tapolcára kisétálgatunk vagy kijövünk anyáékhoz, és anyáékkal

kiruccanunk egy délután a tóra. Vagy a lustábbik helyzet – szeretek lustálkodni –, fekszem és alszom és nézem a tévét, és nem csinálok semmit.

Barátok nincsenek, itt Zsolcán nem nagyon vannak, csak 1-2. Az igazi barátok – akiket én igazán barátoknak tekintettem – azok Besenyőben voltak. Van egy nagyon jó barátnőm, úgy kezeljük egymást mint a fogadott testvérek. A cigányoknál szokás mondani, hogy „drága, szép testvérem”, és bár ő nem cigány, mi felkaptuk ezt. Ő Besenyőben lakik. Cigány barátaim nincsenek vagy pontosabban nem nagyon vannak.

Három iskola van a településen. Az egyes iskolába kevés cigány jár, onnan a cigányokat próbálják elterelni, a másik iskolába csak cigány jár, ide meg körülbelül 50% cigány jár.

Reggel bejövök fél nyolcra, és lent a bejáratnál ügyelek a háromnegyed nyolcas sorakozóig. Mindennap egy óra tanulásra van kinevezve, én félrevonultam a könyvtárba vagy valamelyik üres terembe, és akkor én ott tanultam. A Feri bá’ megengedte nekem. Ennek nagyon örültem.

A 2. osztály tanulói magatartásilag nagyon rosszak voltak, ez csak cigány osztály, ez a gyengébb osztály. 18-19-en vannak. Voltak problémák velük. A délelőtt folyamán félrevittem a gyengébb tanulókat egy másik terembe, és ott gyakoroltam velük. Az új órai anyagot csak a tanító tanár adhatta le. Annyira még a gyerekeket sem ismertem meg, hogy ki mire képes. Szerintem sikeresen foglalkoztam velük. Aztán ebédeltettem, volt egy csoport, akiket én vittem ebédeltetni.

Délután a napköziben foglalkoztam az 5. b-sekkel, itt megint csak cigány gyerekek voltak ebben a csoportban is. Volt, hogy a 6., 7. osztályokkal voltam. Év elején nehezen jöttem ki velük, de aztán év végére jó lett a kapcsolatunk, meglepő módon még virágot is kaptam tőlük évzárókor. Ők az osztályfőnöknek jelezték, hogy szeretnék, ha jövőre is én lennénk velük napköziben. Év elején úgy láttak engem, hogy én ilyen úri cigány vagyok, nagyon a magyarokhoz akarok tartozni. Év közben egyre többet voltam velük, sokat beszélgettem velük, és látták, hogy nem igazán úgy van. Mindig megkérdeztem, ha volt valami bajuk. Volt egy kislány, aki nagyon rászokott arra, hogy neki mindennap volt valamilyen kínja meg baja, csakhogy kérdezzek tőle. Volt egy kislány, akinek a szülei analfabéták voltak. Ő rendszeresen beírta magának, hogy ő napköziben ebéd után menjen haza, de én nem engedtem el. Aztán jött az anyuka, hogy miért nem engedtem haza a gyereket, miközben be volt írva. Kiderült, hogy ők nem tudnak írni-olvasni, és ezért írja a gyerek magának.

Megcsináltam velük olyanokat, amit más nem szokott. Például volt egy fiú, akinek nagy volt a haja, hát levágtam neki. Én fodrász szerettem

volna lenni, amikor kicsi voltam, és ezért otthon is fodrászkodok: anyát, apát, a családban mindenkit én nyírok. Volt olyan gyerek, aki nem ismerte a hajszárítót – én hátizsákban behoztam –, „vigyem tőle azt a porszívót”, mondta, de aztán megbékélt vele.

Amelyik tanár engem ismert, mint például az egyik mentorom, Marika néni, aki osztályfőnököm volt, ők örültek, hogy itt vagyok. Volt a tanárok között is olyan, aki nem igazán örült annak, hogy én itt vagyok. Különösebben nem mondott semmit, csak éreztem, éreztette. Volt egy-két megjegyzés, hogy „úgyse fog sikerülni az iskola”, meg ilyenek. Én szóltam Feri bá’nak, az igazgató úrnak erről. De már csitultak a hangok.

Egy jó ideig úgy voltam ezzel, anyáéknak nem mondtam, de másoknak mondtam, hogy még egyszer feltennék nekem a kérdést, hogy ide akarok-e jönni, nemet mondanék. Akkor megbántam. Nem tudtam kibeszélni magamból, nem tudtam senkinek sem elmondani igazán. Volt egy idő, mikor totálisan lelkileg kiborultam, és akkor bejöttem Feri bá’hoz és sírva elmondtam neki a dolgokat. Ő segített, ő mindenben mellettem állt, nagyon-nagyon segíteni akar rajtam. A nyári szünetben is a munkaidőmet teljesen a tanulásra tudom fordítani.

Mindig mindenki megkérdezi, hogy hány gyereked van már? Meg hogy tervezem? Nem tervezem. Fel vannak háborodva rajta, nem tetszett nekik. Egy jó ideig még nem. Nem érzem még magam annyira komolynak, meg felkészültnek, hogy én most egy gyereket fel tudjak nevelni, el tudjak látni. Szinte magamat sem…

12. Hódiné Tyukodi Heléna
Parád – Fáy András Általános és Zeneiskola

„… abból indultak ki a magyarok, hogy persze minden cigány egyforma”

1972-ben születtem Egerben. Szüleimmel együtt azonban tősgyökeres parádiak vagyunk. Ők fizikai munkások voltak. Édesanyám Parádfürdőn egy gyermeküdülő konyháján dolgozott, apukám pedig a parádsasvári üveggyárban. Népes család voltunk, mert „összevissza” négy testvérem van. Én ugyanis szüleim második házasságában születtem, viszont az előző kapcsolataikból van egy bátyám és nővérem, majd ebből még két testvérem.

Iskola előtt én már óvodába is jártam, ezért az iskola nem volt olyan nehéz nekem. Elég jól tanultam. Az osztályban nagyon sokan voltunk romák, de nyolcadikra már csak én maradtam közülük. A többiek úgy szépen lebuktak mellőlem, nem tanultak, gyengék voltak az eredményeik. Megbuktak és lemaradtak. Ma úgy látom, hogy nem voltak elég szorgalmasak, meg hát nem is érdekelte őket a tanulás. Engem ezen a téren nem erőltettek otthon, de az apukám olyan volt, hogy mindig olvasott. Nagyon szerette a politikát. Voltak könyveink, ha nem is sok. Ezeket apukám szedegette össze. Szerette a történelmet. Az újságokat az utolsó betűig kiolvasta, tévét is nézett, híradót. Nyomon követte a politikát. Anyukám már nem rajongott ezekért a dolgokért. Engem nem kellett kényszeríteni a tanulásra, a szüleim megadták számomra ennek a lehetőségét, igyekeztem élni vele. Otthon megvolt az légkör, hogy lehet tanulni. A tanulásban egyébként Anyuék igazából nem tudtak segíteni. Ha gyengébb eredményt értem el, inkább szolidan, de megszidtak. Apukám volt a szigorúbb, ő megkövetelte a dolgokat.

A lakás, ahol laktunk, kicsi volt. Egy szobában éltünk öten. Ez a település szélén, a cigánysoron állt. Ezt így nem mondják, de a Dankó utca ezt jelenti. A Dankó utcát és sohasem szégyelltem, mint ahogy azt sem, hogy cigány vagyok. De ha valaki megkérdezte, hogy hol laksz, és én mondtam, hogy hol, hát akkor mindenki tudta, hogy a cigánysoron. Később tudtunk egy másik lakást venni, de az már a magyarok között volt. Ez egy jobb minőségű lakás volt, volt itt ugyanis egy kis szoba, ahol én laktam. Fürdőszoba itt sem volt.

Ezt akkor mindenki tudomásul vette, nem volt megbélyegzés. Eleinte ugyan nem tetszett ez, mert előttünk lakott ott egy cigány család, akivel sok problémájuk volt. Kiabálósak, zajosak voltak, és abból indultak ki a magyarok, hogy persze minden cigány egyforma. Aztán nem lett probléma, mert velünk meg voltak elégedve. Amikor édesapám halála után anyukám eladta a házat, annak nem örültek. Az évek alatt megszerettek minket. Azért végül is jó volt onnan ide feljönni a faluba.

Az iskolában főleg romákkal barátkoztam. Itt kialakultak már régen ezek a kapcsolatok. Tudni lehet, hogy a cigányok kivel barátkoznak, mint ahogy azt is, hogy a magyaroknak hol vannak a kapcsolataik. Van rá példa, hogy cigányok és magyarok összejárnak, de ez nem jellemző a településen. Amikor beköltöztünk a faluba, akkor is megmaradtak a kapcsolatok, továbbra is a cigányokkal barátkoztam. A barátnőm bejött hozzám vagy én mentem ki hozzájuk.

Az általános iskolát követően jelentkeztem a szakiskolába Egerbe, de nem vettek fel abban az évben. Az iskola akkori igazgatója ismert engem, és úgy látta, hogy jobb képességem van, mint a többi cigánygyereknek, ezért azt javasolta, hogy próbáljam meg még egyszer. Egy évet kihagytam, és akkor elmentem felvételizni. Sikerült és felvettek. A köztes évben otthon voltam, de csak nyáron dolgoztam. Évközben nem. A szüleim mellett éltem. A mi családunkban nem jellemző az, hogy nyolcadik után a gyerek elmegy dolgozni. Ezt a szüleim nem is engedték volna.

Egerben aztán kollégista lettem. Itt jól éreztem magamat. Bár itt már csak egy cigány osztálytársam volt. Eredetileg vele barátkoztam, de második év végére ez a kapcsolat felborult, ellaposodott. A fő gond az volt, hogy ez a lány egyre kevésbé gondozta magát. Nagyon kellemetlen szaga volt. Az osztályban mellette ültem és sokszor elfordultam tőle. De nem szóltam neki, nem akartam megbántani. A többiek persze mindig nekem mondták ezt. Hát azt, hogy „szaga van”. Utána nekem lett két magyar barátnőm. Velük már a kollégiumban is együtt voltunk.

Másodikban ismerkedtem meg a férjemmel. Ő Egerben volt a tiszthelyettesi iskolán. Egy közös bulin ismerkedtünk meg. Az ő osztályuk volt a mi testvérosztályunk. Harmadikban már nála laktam, összeköltöztünk. Hát ennek igazából senki sem örült. Ő nem cigány, de nem ez volt a probléma. Tizenhét éves voltam, iskolába jártam. Az én szüleimnek szigorú volt a felfogása, mert úgy tartották, hogy aki iskolába jár, az még ne menjen férjhez. A férjem szülei nyíltan nem szóltak. Elvoltunk. Iskola után megházasodtunk úgy, hogy előtte 5-6 évet együtt éltünk. Az első gyerek 1994-ben született meg. Aztán még ketten lettek. A legnagyobb most megy negyedik osztályba, ő nagyon jó tanuló. A másik kettő még óvodás.

A gyerekeket cigánynak nevelem, ezzel a férjem is egyetért. Bár nem beszélünk nyelveket, nincsenek igazából hagyományok. Én magam sem ismerem a cigány nyelvet, de még a cigány táncokat sem. A gyermekeimnek cigány barátaik is vannak. A férjem szinte jobban cigány mint én, szeret közöttük lenni. Azt mondja, sokkal közvetlenebbek, emberibbek. A férjem építési vállalkozó most. Nem lett katona, bár két évig Szolnokon tiszthelyettesként dolgozott. Nem szerette azt. Nagyon kötött volt számára a katonaság. Ő inkább szabadabban szeret élni. Egyébként sokfelé dolgozott aztán: az erdészetben, az üveggyárban, mindent elvállalt.

A gyerekekkel kilenc évig voltam gyesen. Nem dolgoztam eddig. A gyes után viszont munkát kellett vállalni valahol, úgyhogy ez kapóra jött. A férjemet korábban megválasztották a kisebbségi önkormányzatban elnöknek, és ő hívta fel a figyelmemet erre az állásra, erre a pályázatra. Eredetileg nem engem jelöltek erre, hanem egy fiatalembert, aki festőművész. De ez nem tetszett nekik, mert úgy vélték, hogy sokkal inkább a magyarokhoz húz. Engem alkalmasnak tartottak arra, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Nekem ez kapóra jött, mert amúgy is szerettem volna továbbtanulni. A gyerekek, ahogy én megítélem, szeretnek. A cigány gyerekek különösképpen. Eleinte persze nem volt könnyű, mert sokan ellenezték. Azt hitték, hogy itt mindenki azonnal tanár lesz. Most már nincs gond. Persze vannak olyanok, akik sohasem fogják elfogadni a cigányokat, lehet az akármilyen. Most azonban itt éles megkülönböztetés nincs. Nem mondják, hogy nem ülök melléd, mert te cigány vagy. Az persze lehet, hogy háta mögött elmondják, hogy azért ez cigány, de nyíltan nem. A vegyes házasság itt ritka, kevés példa van rá.

Kevés a szabadidőm. Ha adódik, akkor tévét nézek. Régebben néztem a sorozatokat, de most valahogy már idegesít. Inkább a játékokat szeretem, mint például a Legyen Ön is milliomos! Olvasáshoz nincs türelmem, inkább rejtvényt fejtek. Könyveink ugyan vannak otthon, de inkább a gyerekeknek.

Mi a férjemmel tizenöt évig albérletről albérletre vándoroltunk. Voltunk olyan albérletben, ahol a szobából kiláttunk az udvarba. Nem az ablakon, hanem a falon tátongott egy lyuk. Télen ezt be kellett tömni. Először házrészt vásároltunk, aztán az egész házat megvettük. Az építkezés alatt nehéz volt, mert újra albérletben kellett élni. Most már saját házunkban lakunk, mi építettük. Itt már van fürdőszoba is! Nagyon szép helyen lakunk. Nagyon nagy dolog ez. Amikor elkezdtünk építkezni, a magyarok úgy jártak ide, mint valami zarándokhelyre. Nézték, hogy hát ez igen. Nem tudták elképzelni, hogy ezt miből csináljuk. Azt terjesztették, hogy férjem kábítószert árul, meg lányokat futtat. Azt senki sem látta már, hogy a férjem volt, hogy három helyen dolgozott. Még a szabadnapjain is dolgozott.

13. Toldi Erzsébet
Sáta – Általános Iskola

„…meg kell, hogy legyen az áttörés itt a cigányoknál”

Én itt születtem Ózdon, de amikor kilenchónapos voltam, akkor a család felköltözött Budapestre. Az apám szakmunkásképzőt végzett, az édesanyám csak nyolc általánost. Édesanyám akkor még munkanélküli volt, apukám pedig fegyőr. Újpesten éltünk, ahol az apám szolgálati lakást kapott az épülő lakótelepen. Addig a nagyszülőknél éltünk Halásztelken. Már Újpesten jártam általános iskolába, hetedik osztályig. A családi élet nem volt harmonikus, ezért a szüleim, amikor 12 éves voltam, elváltak. Apám sokat ivott és verte anyámat. Végül a botrányok nyomán anyám döntött úgy, hogy ezt nem kell nekem végignézni. Ekkor anyámmal visszaköltöztünk ide Sátára, mert ő itt született. Itt tudtam befejezni az általános iskolát. Érdekes, hogy édesapám is újraházasodott, ott is van sok gyerek. Jó ez így, mert megváltozott nagyon. Igaz azonban, hogy nekem már nem olyan jó a kapcsolatom vele. Eltol magától, ami fájó pont nekem, de hát ez az ő élete. Addig ott is ivott, amíg nem született meg az első gyerek, aztán felhagyott ezzel a rossz szokással.

Édesanyám is csak fél cigány, az apukám pedig nem az. Ez nálam bonyolult helyzetet teremt, mert a cigány és a magyar vér keveredik bennem. Túlnyomórészt magyar vagyok, de a cigány származásomat sohasem tagadtam le. Letagadhatnám, mert nem látszik rajtam, de azt hiszem, hogy ezt nem kell szégyellni. A jelenlegi barátomban az „arányok” hasonlóképpen keverednek. Nem azt kell nézni, hogy valaki cigány vagy magyar, vagy éppen szlovák vagy román, hanem azt, hogy milyen ember. Azt kell szem előtt tartani, ahhoz kell idomulni. Milyen lehet később, ha például családban gondolkodunk. Az emberi tulajdonságok a meghatározóak.

Néha értek rossz élmények. Korábban volt egy fiatalember, aki tetszett nekem, de amint meghallotta, hogy cigány vagyok, hanyatt homlok elmenekült. Berögzött dolog, hogy hú, az cigány, az rossz lehet…!

A párommal ezt rögtön megbeszéltük, így elkerültük a későbbi esetleges problémákat. Így mind a ketten elfogadjuk a másikat. Nem kell feltétlenül hangot adni annak, hogy az ember cigány. Előfordul azonban, hogy a másik ember miatt erre mégis csak szükség van.

Az általános iskolát követően mezőgazdasági szakközépiskolába mentem, itt érettségiztem. Ha maradok még egy évet, technikus lettem volna. Meglepőnek látszik az, gondolom, hogy ilyen irányt választottam, de gyerekkoromban is mindig fiús dolgok érdekeltek. Jobban megértettem magam a fiúkkal, mint lányokkal. A lányokkal több incidensem volt mindig. Kihívásnak éreztem azt, hogy vajon tudok-e úgy teljesíteni, mint egy fiú? Inkább fociztam, fára másztam, minthogy a lányokkal babáztam volna. Ezt mindenki elfogadta, hogy én ilyen gyerek vagyok.

A szakközépiskola nem volt könnyű, mert szigorúak voltak a tanárok. Az osztályközösség azonban jó volt, jó kapcsolatom volt mindenkivel. A mi osztályunk volt az első olyan osztály, ahol lányok voltak. Ketten voltunk 36 fiú között. Bizonyítanunk kellett, különösen a készségtárgyak esetében. Nem volt könnyű a fiúk között. De hamar elfogadták, hogy én erőteljesebb egyéniség vagyok, mindig tiszteletben tartották a véleményemet. A másik lánnyal kölcsönösen segítettük egymást, de mondom, hogy a fiúk is mellettünk álltak. Mi kevésbé tudtunk esztergálni, ebben ők segítettek, de a biológiai dolgozatnál például mi segítettünk nekik. A szakoktatóknak eleinte nehéz volt, mert szem előtt kellett tartaniuk, hogy lányok vagyunk. Éreztették velünk, hogy lányok vagyunk. Míg a fiúk könnyedén megkaptak egy négyest, addig nekünk rengeteget kellett teljesíteni. Tehát háromszor-négyszer megcsinálni azt a munkadarabot, amíg megkaptuk a jegyet. Tudok esztergálni, hegeszteni, tehát jártas vagyok a „barkácsdolgokban.” Ha továbbmegyek, mondjuk főiskolára, nem biztos, hogy jó lett volna. Ezen a területen nem szívesen alkalmaznak nőket. A gyakorlatokon bármit, amit a fiúk megcsináltak, mi is megcsináltuk. Ha leesett a kerék, akkor feltettem a helyére.

Érettségit követően dolgoztam itt Ózdon, kismegszakítókat gyártó cégnél. Raktárban voltam, feliratoztuk a kapcsolókat típus szerint. Aztán festettük, de ez nem volt jó, mert egészségre veszélyes anyagokat használtunk. Ezért onnan eljöttem. Dolgozni kellett, mert anyu akkor már gyesen volt az öcsémmel. Az élettársa szintén dolgozott, csak az volt a baj, hogy a környéken nem talált munkát, ezért sokat volt távol. A családi kasszához így hozzá tudtam tenni.

Lassan megérett bennem, hogy jó lenne továbbtanulni, valami érdemlegeset kezdeni magammal, mert ez a gyári munka csak valami állapot, időhúzás szinten működik, hogy élünk is valamiből, meg mégsem. Napról napra, hónapról hónapra vagyunk. Toporgunk egy helyben. Csak annyi a fizetés, hogy éppen megélünk belőle. Arra gondolni sem lehet, hogy félretegyünk. A fiataloknál fontos lenne a lakás. Itt ez nem megy. Így nehéz kiindulni. Havi ötvenezerből nem lehet arra utazni, hogy lerakok húszezret. Nem tudunk ebből szórakozni sem. Így eljutottam arra a szintre, hogy muszáj továbblépni. Muszáj más helyre elhelyezkedni. Ezért volt fontos ez a munka, amit itt végzek. A gyerekekkel szeretek foglalkozni, mert ugyan nincs édestestvérem, de van négy féltestvérem, tehát ez a dolog azért nem volt tőlem teljesen idegen.

Itt az iskolában elfogadnak engem. Magyarok is, cigányok is. Azt, hogy cigány vagyok, megérzik, hiába, hogy nem látszik rajtam. A kapcsolatokban nincs különbség, legyen szó magyar vagy cigány gyerekről. Az összes gyerek elfogad. Fiatal vagyok, a problémáikkal hamarabb megtalálnak, mint a pedagógusokat vagy a szülőket. Persze magam is sok dolognak elébe tudok menni.

Olvasni szeretek, szeretem a régieket, a görögöket. Most, hogy a felvételire készülök, így kevesebb időm jut erre. Szeretnék egy diplomát. Ez nem csak a magamnak szóló bizonyítás, hanem édesapámnak leginkább, aki mint hülye gyereket könyvelt el. Ő így tartotta szem előtt. Félig már bizonyítottam, de szeretném ezt tovább folytatni. Azért fontos ez, mert jó lenne, ha a cigány gyerekek látnák ezt, hogy attól, hogy valaki cigány, az nem jelenti azt feltétlenül, hogy az illető buta, hogy nem képes ezekre a dolgokra. Azért én is nehezen szánom rá magamat, hogy újra beüljek az iskolapadba. De meg kell, hogy legyen az áttörés itt a cigányoknál.

14. Lakatos Beáta
Sátoraljaújhely – Kazinczy Ferenc Általános Iskola

„Büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok”

1974-ben születtem itt Sátoraljaújhelyen. Édesapám a polgármesteri hivatalban dolgozik a gyámügyön, szociológus végzettsége van. Anyukám nem dolgozik. A bátyámnak kerámiaformázó szakmája van, most esti iskolán próbál érettségit szerezni. A nővérem pedig varrónő. Nyugodtan mondhatom, hogy elég jó családi körülmények között nőttem fel. Szép házban laktunk, a szüleim építették. Ide jártam iskolába. A mostani igazgató úr volt az osztályfőnököm. Jól éreztem magamat itt. Ezt nem udvariasságból mondom, hiszem a kilencéves kislányom is idejár, most harmadikos. Kitűnő tanuló.

Velem anyukám foglalkozott, mert apukám sokat dolgozott. Egy népi táncegyüttesnek is ő volt a vezetője. Tanulni akkor kezdett, amikor mi megszülettünk. Úgy jöttem iskolába, hogy otthon mindig fölkérdezték az anyagot.

Itt nagyon rossz élményeim nem voltak, csak egyszerűbb dolgok amiatt, hogy cigány vagyok. Az előfordul, hogy különféle jelzőkkel illetnek minket, de komolyabb probléma szerencsére nem volt. Büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok.

Az iskola befejezését követően elkezdtem járni ide a gimnáziumba, de nem fejeztem be, mert sokat betegeskedtem. Másfél év után eljöttem. Elmentem egy varrónőképzőbe, de ezt nem szerettem csinálni, bár dolgoztam egy évet ilyen munkakörben. Aztán férjhez mentem. Gyesről jöttem ide dolgozni. Örültem, hogy van arra lehetőség, hogy a munka mellett egyúttal tanulhatok is.

A férjem munkanélküli, bár persze dolgozik, ahogy a többiek. Ő csak az általános iskolát végezte el. De addig ő van a gyerekkel, amíg például nekem tanulni kell. Sokat segít ebben. A férjem is cigány, ez valahogy szokás nálunk. Bár sok a vegyes házasság, de nem mindig lesz sikeres. A bátyám például idővel elvált. Vannak családok, ahol ez problémát jelent. Én ezt szerettem volna eleve elkerülni.

A szüleim nagyon örülnek annak, hogy tanulok. Azt látom, hogy ha akarom, akkor sikerülni fog elvégezni az iskolát. Szeretnék eredményesen tanulni és utána is itt maradni. A kémiától és a fizikától azért félek, de gondolom, hogy bele fogok rázódni.

Érdekes, hogy eleinte a cigány szülőknek is voltak kételyei. Némelyikkel nem vagyunk közelebbi viszonyban, mert apu már tanultabb, s mi is sok helyre eljutottunk már. Ebben a tánc nagyon sokat segített. Az együttes, amit apu hozott létre, több mint húsz éve működik. Sokat jártunk külföldön, szinte minden második évben Dániában voltunk. Most ők látogattak meg minket. Voltak az együttesben egyébként nem cigányok is. Szépen megtanultak táncolni. Lehet, hogy irigyelnek minket, nem tudom. Ezért nézhettek rám olyan furán. De aztán jól esett, hogy kezdtek elfogadni.

Szeretnék a családoknak segíteni. Többször hazavittem már gyerekeket, hogy például megtisztítsam a fejüket, de van olyan szülő, aki nem engedi. Van aki megköszöni, de van olyan is, aki azt mondja, hogy itt kapja el a gyerek az iskolában. Ilyenkor többen persze indulatba jönnek, és mondják, hogy kiveszik a gyereket az iskolából. Nem akarja tetvesek közé járatni. De nagyon nagy problémák itt nincsenek. Itt többnyire nagyon szegény csalásokról van szó, ahol nem ritka a hét-nyolc gyerek. Ők a város szélén élnek, a cigánysoron. Van egy másik hely, a Pázsit, ott is elég sok cigány van. Elég szegény körülmények között élnek. Az az igazság, hogy mi is inkább a szülőket hibáztatjuk! Újhelyen a legtöbb cigány ehhez az iskolához kötődik. Ez a beíratásnál néha problémát jelent.

15. Kalányos Sándor
Kajdacs – Általános Iskola

„Tanulás nélkül nincs jövő!”

Kérem, hogy beszéljen a gyermekkoráról, az iskolás éveiről!

Szüleim a téeszben dolgoztak. A szó legszorosabb értelmében mindent csináltak. Két öcsém van, az egyik éppen most végezte be a tanulmányait. Én nem tanultam, illetve nem voltam jó tanuló. De ezt valahogy tudomásul vették, s nem volt ebből otthon különösebb konfliktus. Az iskolában a magaviseletem sem volt megfelelő, azt hiszem, hogy sok volt velem a gond.

Mikor döbbent arra rá, hogy új életstratégiát kell kialakítania?

Néhány évvel ezelőtt. Kiderült számomra, hogy iskolai végzettség nélkül a munkaerőpiacon nem lehet elhelyezkedni. Hiába voltak alkalmi munkáim, láttam, hogy egyre kevesebb esélyem adódik. Nem tudtam jó munkalehetőséget keríteni magamnak. A közmunkák váltogatták egymást, de amikor az egyik lejárt, újból a munkanélküliség következett. Ezért is örültem ennek a lehetőségnek.

A szülei is munkanélküliek?

Nem. Ők rokkantnyugdíjasok. Édesanyám 46 éves, ő tavaly óta, az apám 55 éves, ő régebben vált rokkantnyugdíjassá. Nem az volt a baj, hogy megszűntek a munkahelyek, hanem az egészségük nem bírta már.

Kikkel barátkozott gyermekként?

Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy cigányokkal vagy magyarokkal, akkor azt mondom, hogy ez nem volt szempont. Vegyesen. Ebből sohasem volt itt probléma. Most sem szempont ez itt Kajdacson. Lehet, hogy másutt van ilyen, de itt alig. Az én baráti köröm, legyenek jobb vagy rosszabb anyagi helyzetben, nem ilyen szempont alapján válogatják egymást, hogy tudniillik cigány vagy nem cigány. Nem volt tehát olyan élményem, hogy azért mert cigány vagyok, megkülönböztettek volna érte. Olyan sem volt, hogy nem engedték velünk játszani a nem cigány gyerekeket, vagy mondjuk, hogy bennünket tiltottak volna, olyan sem volt.

Milyen tervei vannak?

Családot szeretnék, sok gyerekkel. Legalább három gyereket.

Milyen feleséget képzel el magának?

A belső értékek a fontosak. Legyen segítőkész, hogy minden problémát meg tudjunk beszélni.

Mit tenne, ha a felesége tanulni szeretne?

Támogatnám. Egyetértek azzal, hogy mindenkinek tanulni kell. A nőknek is. A gyermekeim kapcsán is ezt gondolom. Legyenek minél tanultabbak. Nem fogom hagyni, hogy ne tanuljanak. Tanulás nélkül nincs jövő.

16. Fogari Attila
Gyulaj – Általános Iskola és Napköziotthonos Óvoda

„Ha cigányozás van, az akkor inkább az idősebbek között zajlik”

Kérem, hogy beszéljen a családjáról!

Édesapám szakmunkásként dolgozott, kőműves volt. Kijárta a szakképző iskolát. Édesanyámnak nem volt meg az általános iskolai végzettsége, pontosan nem tudom, de legfeljebb egy-két osztályt végzett. Heten vagyunk testvérek. Öt húgom van és egy bátyám. A bátyám süketnéma, ő nem csinál semmit, ő otthon van, rokkantnyugdíjas. A húgaim közül az egyiknek már családja van, ő is otthon van a gyerekekkel. Aztán sorban: boltban dolgoznak, de az egyik főiskolára jár, a másik pedig szakközépiskolába.

Mekkora volt a szerepe az Ön döntésében annak, hogy az egyik testvére főiskolára jár? Ezért határozta el, hogy tanulni fog?

Nem. Ez már régebben bennem volt. Az általános iskola befejezése után egy szakmunkásképzőbe jelentkeztem, de utána ott maradtam nappali tagozaton. Két év alatt lehetett ott érettségit szerezni, ez volt a szakmunkások szakközépiskolája. De fiatal voltam, és sok volt a lógás. Nem tudtam ezeket igazolni, ezért el kellett, hogy jöjjek abból az iskolából. A lényeg az, hogy nem tudtam leérettségizni.

Gyerekkorában egyedül tanult? Vagy kapott a testvérektől, szüleitől támogatást?

Nem. Nálunk a családi kör eléggé szétszórt volt. Nem volt egyben a család. Nem volt mód arra, hogy a dolgainkat megbeszéljük a szüleinkkel. Ők sem beszéltek velünk a családot érintő dolgokról.

Azért, mert nem alakult ki jó kapcsolat a gyermekek és a szülők között?

Nem. Úgy alakult. Mindenki tette a dolgát. A szüleim reggel elmentek dolgozni, mi mentünk óviba vagy iskolába. Egyedül jártunk, a szüleink nem kísértek minket. Az iskola után a testvéreim közül volt, aki hazament és otthon játszott vagy csinált, amit akart, én meg a barátaimmal elmentem csavarogni. Többnyire fociztunk, játszottunk. Nem voltam különösebben jó tanuló, közepes eredményeim voltak. Nem voltam jó diák. Nem szerettem például olvasni sem. Ez most is így van, mert csak azt olvasom el, ami érdekel. Az újságok és könyvek közül azok a technikai témájúak. Újságot még iskolás koromban kezdtem olvasni. A Tolnai Népújság volt az, ami többnyire a kezembe került. Mindent elolvastam benne, nem csak a sporthíreket. Most is átfutom az újságot, sőt a híreket is megnézem. Ez nagyon érdekel. A híradót általában mindig megnézem.

Még korábban említette nekem, hogy Ön jelentős szabadidő-mennyiséggel rendelkezik. Nem gondolt házasságra?

Nem. Most egyelőre nem. Csak akkor házasodnék, ha ennek meglenne az anyagi alapja. Lenne anyagi háttér. Fontos, hogy legyen az embernek lakása, háza. Csak akkor alapítanék családot, ha biztos lennék abban, hogy el tudom őket tartani. De az időt jól el tudom tölteni. Sokat vagyok a haverokkal, de otthon is szoktam az udvarban segíteni. A tévében filmeket szoktam nézni. Van egy klub itt, amit egy fiatal srác szervez a művelődési házban. Kaptunk itt egy szobát, ahol számítógépek vannak, zeneeszközök. Ide mindenki járhat. Én itt szoktam a számítógépekkel dolgozni és játszani.

Mit dolgozik a számítógéppel?

Most az óvodának készítem a ballagásra ezt az emléklapot, amin fénykép van egy verssel és egy rajzzal. Meg persze a gyerekek névsora. Emellett a gazdasági vezetőnek csinálok egy táblázatot, meg lemezeket másolok. Szóval sok munkám van, szeretem csinálni.

Hol tanulta meg használni a gépet?

Itt, az iskolában. De nem akkor, amikor idejártam, hanem most, amikor indult a pályázat. Szeptemberben, amikor elkezdtem a munkát. Azelőtt egyáltalán nem használtam.

Itt helyben lát az Önével ellenkező példákat is?

Hát persze. Itt sok helyütt még az a szokás, hogy fiatalon egybekelnek, és akkor lesz egy csomó gyerek. Én néha úgy látom, hogy eléggé felelőtlenül. Anyagi háttér nincs, dolgozni nem nagyon dolgoznak.

De nem azért, mert nem akarnak?

Azért is. De erről nem szoktam velük beszélni. Nem szoktam azzal foglalkozni, hogy mások hogyan élnek. Édesapám néha mondja, hogy szeretne már tőlem is egy unokát, de én úgy látom, hogy ez még ráér. Nem leszek agglegény. Az sem késő, ha mondjuk harmincnyolc éves koromban lesz családom. Még csak huszonnyolc éves vagyok.

Milyen tervei vannak?

Most ezt a feladatot szeretném megoldani. Elvégezni ezt az iskolát. Szeretnék leérettségizni, de úgy, hogy utána el tudjak menni főiskolára. Idővel szeretnék tanítani. És persze sok pénz keresni.

Cigány gyerekeket szeretne tanítani?

Nem feltétlenül. Bárkit. Amikor bekerültem az iskolába, hát az nagy hír volt. Sokan ismernek itt engem. A gyerekek kérdezgették, hogy tanár leszek az iskolában? A nagyobbaknak elmagyaráztam, hogy nem tanár, de amúgy jó hírrel vették. Jóban vagyok velük.

Van olyan tanár most a kollégái között, aki még tanította Önt annak idején?

A főnököm, az igazgató úr is tanított például. A pályázatról az igazgató úr szólt nekem, tehát ő ezt végiggondolta, hogy mi lesz, ha én idekerülök. Hogy a többi tanár? Azt nem tudom. Szerintem többségüknek nem jelent problémát, hogy én itt vagyok. Nem mondott vagy éreztetett velem senki sem kellemetlen dolgokat. Én egyébként is szerencsés vagyok, mert nem fordult velem elő az, hogy a „cigányságom” miatt bántsanak. Nem volt semmiféle afférom. Korábban is, most is vannak nem cigány barátaim. A haveri köröm normális, ott nem gond az, hogy valaki cigány. Itt a faluban jól megvagyunk, nincs ilyen probléma. Ha cigányozás van, az akkor inkább az idősebbek között zajlik. Különösen akkor, ha kirívó helyzet adódik. Mondjuk a kocsmában, ha isznak. Akkor van kiabálás. De nekem nincsenek ilyen téren fenntartásaim. Visszatérve a házasságra, én például magyar lányt is elvennék. Nem az a fontos, hogy cigány vagy nem. Okos legyen, szép arcú. Az is fontos, hogy tanult legyen.

Nem bánná, ha a jövendőbeli felesége tanulna?

Nem. Sőt, örülnék neki. Nem jó az, hogy lányok itt korán házasodnak és nem tanulnak. Fontos, hogy a lányok is tanuljanak. A húgom, mint mondtam, főiskolára jár. Ide a tanítóképzőre Szekszárdra. Van egy barátja, akivel még gimnázium óta együtt vannak, az pedig egyetemista az ELTÉ-n. Ha össze is házasodnak, akkor is ugyanúgy folytatják majd a tanulmányaikat. A mi családunkban tehát sokan tanulnak, ezért persze megoszlik a rólunk kialakított vélemény az emberek között. Vagy irigykednek, vagy pedig lenéznek (!) minket.

Miért nézik le azt, aki tanul? Miért nézi le a tanulatlanabb ember a tanultat?

Nem tudom igazából, ez engem is mindig meglep. Valószínű, hogy az irigységet próbálják így palástolni. Az irigység néha elég erős. Itt a faluban egyszer előfordult, hogy magyar emberek szóltak, hogy „te dolgozol az iskolában, ki vagy te?” Ezt olyan ember mondta, aki tanulatlanabb, mint én.

Van a faluban kisebbségi önkormányzat?

Persze, és az édesapám a vezetője. Ő az elnök. Ő például nagyon örül annak, hogy idekerültem, de legfőképpen a tanulási lehetőségnek. Érdekes, hogy politizálni nem szoktunk, ezt én apámra hagyom. Ő nagyon szereti ezt csinálni. Azt mind a ketten fontosnak tartjuk, hogy a cigányok tanuljanak. Azt gondolom, hogy a cigányozás részben azért van, mert ezek az emberek nem műveltek, nem tanultak. Az a baj, hogy sokuknak nincs meg az általános iskolai végzettsége. Ahhoz, hogy az alapműveltségük meglegyen, minimum kell egy szakmunkásvégzettség. Ez kellene ahhoz, hogy tudjanak dolgozni. Meg persze, hogy akarjanak is. A munkanélküliség káros, sokan közülük ezért isznak. Igénytelenek, és vannak olyanok is, akik nem tisztálkodnak megfelelően. Én nem nézem le őket, tudom, hogy élnek, ezért segíteni szeretnék ezeken a gondokon. Egyelőre persze csekély lehetőségeim vannak erre. Remélem, hogy amit most csinálok, az is segít rajtuk. Ha példa lesz, akkor követni fogják.

Mit szeretne még elérni?

Hát azt, hogy legyen egy nagyon jó házam és egy autóm vagy motorom. Szeretnék motorozni. Most csak egy kismotorom van.

17. Varga Judit
Dencsháza – Dencsházai Általános Iskola és Napközi Otthon

„Azok közé kell beülnöm, akik tanítottak. Hiába mondják, nem tudom őket tegezni”

Sokan nem látják, hogy Ön cigány származású. Ez mindenképpen sajátos helyzetet jelenthet.

Csak az anyukám cigány származású, az apukám magyar. Tehát egy olyan családban nőttem fel, amelyben vegyes házasság volt. Az apukám kőműves, az anyukám cipőfelsőrész-készítő, így mind a kettőnek volt szakmája. Ők mindenképpen azt szerették volna, ha én tanulok, s ebben sokat segítettek. Otthon nem hallottam mást, csak azt, hogy „tanulj, tanulj, tanulj”. Úgy érezték, hogy nagyon sokat kell dolgozniuk, mert csak szakmunkások. Szerették volna, ha nekem könnyebb lenne. Már az iskolás évek alatt is fontos volt ez. Amikor hazamentem, az anyu foglalkozott velem. Apu éjjel-nappal dolgozott. Két testvérem van, viszonylag nagy volt a család. A bátyám is kőműves. Az öcsém idejár az iskolába, az ötödik osztályba.

Hogyan telt a gyermekkora?

Voltak barátaim, de sohasem volt érdekes, hogy ki a cigány vagy hogy ki a magyar. Itt nem volt ilyen „választási kényszer”. Például az, hogy ha cigány vagy, akkor nem leszek a barátod. Itt nincs megkülönböztetve senki. Ebből nekem sem volt hátrányom. Amikor továbbtanultam, ott sem voltak ebben az értelemben rossz élményeim.

Ki döntött arról, hogy továbbtanulhat?

Én. De persze ehhez ott volt a szülői háttér. Ők is adtak tanácsot, hogy mi lenne nekem a jó, de a döntés az enyém volt. Szigetvárra mentem a kereskedelmi szakközépiskolába. Utána ott maradtam még egy évig és elvégeztem a technikumot. A szüleim azt szerették volna, hogy tovább menjek főiskolára, de ezt én már nem szerettem volna. Hazajöttem. De most megint ez helyzet. Ha ezt elvégzem, akkor utána még elmehetnék tanítónak.

Érettségit követően mit csinált, hiszen azóta eltelt három év?

Dolgoztam egy boltban, ott Szigetváron. Eladó voltam, ez a szakmám. Boltos vagyok. Voltam élelmiszerboltban, aztán ruházatiban. Itt ketten voltunk, aztán maradtam egyedül. A baj az volt, hogy ez a terület egyre kevésbé tetszett nekem. Szerettem volna inkább gyerekekkel foglalkozni, óvónő lenni. Most úgy látom már, hogy a kereskedelmi nem volt a legjobb választás. Nem szeretnék tovább ezen a területen dolgozni. Ha nincs más, akkor persze más a helyzet. Amikor a boltot otthagytam, akkor a szigetvári DÉDÁSZ-hoz mentem számítógépes adatrögzítőnek. Mindössze egy nyarat voltam itthon, amikor jött ez a lehetőség.

A szüleivel él?

Nem, az élettársammal. Nem vagyunk összeházasodva. Vettünk egy házat, de nem Dencsházán. Ő nem tanult, segédmunkás az apukám mellett. Nem fejezte be a középiskolát. Hiába mondom, nem akar tanulni. Azt mondja, hogy még így is többet keres, mint én. Ettől függetlenül sokszor van kisebbségi érzete. Néha mondja, hogy azért vagyok ilyen, mert nekem érettségim van. Persze erre én azt mondom, hogy nem ezzel kell védekezni, hogy ő nem tanult, hanem el kell menni iskolába. Egyelőre keres annyit, hogy meg tudunk élni. Most nagyon jó helyen dolgozik, itt mindig van munka. Jó ez, de azért mégsem jó. Hiába mondják, hogy ez biztos munka, én nem örülök neki akkor sem.

Nem volt probléma a családban, hogy ilyen korán párt választott?

Eleinte igen, de aztán úgy gondolták, ha akarom, akkor legyen. Négy éve ismerjük egymást, de csak másfél éve költöztünk el.

Nem jelentett problémát a kapcsolatban az, hogy Ön cigány?

Ez közismert volt, hiszen itt mindenki ismer mindenkit.

Szokott Ön olvasni?

Mostanában nem. Vannak otthon könyveink, azok, amelyeket otthonról elhozhattam. Teljesen más az életem azóta, hogy elköltöztem otthonról. Rengeteg a dolgom. Nem csak az van, hogy hazamegyek, hanem el kell látnom a háztartást. Főzni és takarítani kell. Más nem csinálja meg. Este tévét nézek, de most majd akkor fogok tanulni.

Ki dönti el, hogy mit néznek a tévében?

Én. Én döntök. Sok mindet én mondok meg. Én mondom a dolgokat, ő meg enged.

Jó ez így?

Nekem igen. Ilyen vagyok. Szeretem, ha az történik, amit én akarok. S általában így van. Otthon persze nem volt ez így. Ott nem mondhattam meg, hogy mi legyen.

Milyen érzés ebben a szerepben újra bejönni ide az iskolába?

Kicsit furcsa. Azok közé kell beülnöm, akik tanítottak. Hiába mondják, nem tudom őket tegezni. Látszólag örültek annak, hogy itt vagyok. Szeretettel fogadtak. A munka, ahogy telt-múlt az idő, persze egyre nehezebb lett. Sok mindent kell itt csinálnom.

Milyen álmai vannak?

Nincsenek. Lesz, ahogy lesz. Nincsenek nagy terveim. Az azért fontos, hogy előbb-utóbb át tudjunk költözni Dencsházára. Ez nekem fontos, hiszen mindig itt laktam. Nem szeretnék máshol lakni. Ez az összes álmom. Szeretnék gyermekeket is. De csak ha majd ezt az iskolát befejezem. Autóra nem vágyom. Anyuéknek van, és elvisznek mindenhová. Csomó költség, ha autóm van. Nagyobb lakást szeretnék, mert a jelenlegi az kicsi. De érdekes, hogy már most is azt mondják, hogy örüljek, hogy ennyim van. Már most is jobban vagyok, mint kellene. Az életkorom miatt értik ezt. A jelenlegi lakásért nem kellett nagyon törni magunkat. Apuék segítettek. Éppen most volt egy szép lakás, de 4 millió forintot kértek érte. Nem tudtuk bevállalni a magas havi törlesztőrészletet. Erről le kellett mondanom.

18. Oláh Csabáné
Buják – Napköziotthonos Óvoda

„Kell, hogy legyen egy cél!”

Szerencsém volt, mert nagyon jó családban nevelkedtem. Apukám kőműves volt, az anyukám különféle gyárakban dolgozott. Most 42 éves és csak három munkahelye volt. Sohasem küldték el. Mindig az történt, hogy a gyár szűnt meg. Gyerekkoromban az volt a jó, hogy együtt volt a család. Sokat beszélgettünk a testvéremmel meg a szüleimmel. Bár volt tévénk, de inkább beszélgettünk. Mindig megbeszéltük, hogy mi volt akkor aznap.

Szerettem nagyon iskolába járni, olyan erős hármas tanuló voltam. Amikor a nyolcadikat befejeztem, akkor férjhez mentem. Éppen elmúltam 15 éves. Bár Salgótarjánban egy dajkaképzőbe beiratkoztam, de akkor már jártam a barátommal. Ma ő a férjem. Terhes lettem és meg kellett szakítani a sulit. Vizsgázni mehettem azért. Az első évet letettem, a másodikat már nem. Ott volt a gyerek, nem tudtam akkor már tanulni. A férjem is kőműves.

A szüleim nagyon örültek, hogy unokájuk van. Ez természetes, mert azt nevelték belém is, hogy családot kell alapítani. Ez az, ami fontos. Persze, nekem is fontos a család, de azért mutatni is kell valamit. Kell, hogy legyen egy cél. Ma már persze kicsit másképpen látom az én történetemet is. Azt, hogy az ember az általános iskola után férjhez menjen, gyereket szüljön, nem tartom helyesnek. De akkor gyerekfejjel másképpen látszott minden. Ha a szüleim mondják, hogy ez még túl korai, akkor persze még vártam volna. Azt mondták, hogy jól van az úgy, ahogy van. Ezt a férjem szülei is hasonlóképpen gondolták. Ők is támogattak mindenben.

Az más kérdés, hogy a lányomat már nem gyerekfejjel neveltem. Tizenhat évesen teljes mértékben otthon voltam a két gyerekkel, én neveltem őket. Sok helyütt mást látni. Például azt, hogy a nagyszülők nevelik a gyereket. A férjem sok mindenben tudott segíteni, ha tehette, ott volt mellettem. A döntéseket is rám bízza. Mindent meg szoktunk beszélni a férjemmel. Persze a gyermekeimről már másképpen gondolkodom. Nem szeretném, hogy olyan utat járjanak be, mint én. A legfontosabb számomra az, hogy tanuljanak, szerezzenek szakmát. Legyen valamilyen céljuk!

Nagyon szeretném, ha sikerülne ez a suli. Ez nekem egy lökés lenne és mennék tovább. Most jó, hogy itt vagyok, mert korábban óvodában szerettem volna dolgozni. Nem voltak olyan nagy igényeim. Először dajka szerettem volna lenni. Nagyon távolinak tűnt az, hogy óvónő lehessek. Ha ez sikerül, akkor talán azt is megpróbálnám. Főiskola, az fontos lenne. Remélem, hogy el tudom érni ezt a célt. Ez itt jó példa lenne a többi roma előtt. Ha látnák, hogy nekem sikerült, akkor talán ők is megpróbálnák. Persze vannak olyanok is, akik irigykednek rám. De ezt nekem senki sem mondta a szemembe. Nem vettem észre senkin sem. Itt jól fogadtak engem.

Amikor az első nap bementem a csoportba, akkor odajöttek a gyerekek és ölelgettek. Cigányok és nem cigányok egyaránt. Azt mondják itt az óvónők, hogy a gyerekek azt szeretik, aki őket is szereti.

Én büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok, s remélem, hogy a gyermekeim is azok lesznek. Ezzel a munkával példát is mutatok a gyermekeimnek, meg az is fontos, hogy a származást nem szégyellem. Nem tudom azt elfogadni, ha valaki számára problémát jelent, hogy valaki cigány, vagy mondjuk azt, hogy néger.

19. Balogh László
Báta – Bátai Általános Művelődési Központ Hunyadi János Általános Iskola

„Ha egy magyar csóróbb mint én, akkor is lenéz engem, mert cigány vagyok”

Itt születtem a faluban, 1957-ben. Édesapám földművelő volt, az édesanyám, ahogy ma mondanánk, háztartásbeli. Apám két osztályt végzett, anyám pedig analfabéta volt. A pénz sem tudta számolni, csak azt tudta, mert hogy elmondták neki, hogy a piros a százas. Öten voltunk testvérek, én vagyok a negyedik a sorban.

Nem voltak kenyérgondjai a családnak, nem voltunk kimondottan szegények. Úgy éltünk, mint a normál integrálódott bátai cigányok. Ők 1956-ig a telepen laktak, de 1957-ben beköltöztették a családokat a faluba. Ezért mondtam azt, hogy itt születtem a faluban. A beköltözésnek igen prózai oka volt. Az ötvenhatos árvíz elmosta a telepet, s ezután volt egy akció. A kiöntött romákat telepítették el az ártérhez tartozó területről.

Ide jártam Bátára iskolába, de nem szerettem. A ’60-as évek elejéhez még közel volt a háború, s nem volt előttünk semmilyen példa. Senki sem kényszerített otthon arra, hogy bejárjunk az iskolába. De ha nem mentünk, akkor küldték a büntetést. Végigjártam az iskolát, bár egyszer harmadikban megbuktam, de nem a tudáshiány miatt, hanem azért, mert nem jártam. A szülők nem tudták nyomon követni a tanulmányaimat. Az apámnak az volt a fontos, hogy elmenjek az iskolába. Ha nem mentem, és jött a büntetés, akkor balhé volt. Magyarul elvert bennünket, ha nem jártunk iskolába.

Az általános iskola elvégzése után felkerültem Budapestre. Ott tanultam ki a szakmát. Az iskola alatt kollégiumban laktam. A szakmunkás-iskolában a kezdő átlagom, amit magammal vittem, 2,4 volt. Végül az iskolát dicsérő oklevéllel fejeztem be. A tanulmányi eredményem jó volt, mert ezzel együtt emelkedett az ösztöndíjam. A kollégiumban hozzá kellett szoktunk egy zárt rendszerhez. Mi, romák úgy különben sokkal szabadabb életet éltünk, így ez nem volt könnyű. Ezt a zárt rendszert nehéz volt megszokni.

Az iskola után ebéd volt, majd két óra szabadidő, aztán estig csendes tanulás. Ezt meg azért volt nehéz megszokni, mert én otthon soha sem írtam leckét! Csak az maradt meg, amit az iskolában tanultam.

A szabadidőt aktívan kihasználtam. Sportversenyekre jártam, de én magam is súlyt emeltem. Jól éreztem ott magamat.

Furcsa volt visszatérni a faluba. 1976 októberében megszületett a kislányom. Diákszerelem volt ez, de azóta is együtt élünk a feleségemmel.

Dolgoztam egy évet a szakmámban Szekszárdon, de kevés volt a fizetés. Végül elmentem rakodómunkásnak és ott három évet dolgoztam. Több mint egy évtizedet töltöttem egy állattartó telepen, voltam inszeminátor is.

1987 végén maszek lettem, fakitermelő kisiparos. Ez a vállalkozásom 1993-ban csődbe ment, így évekig alkalmi munkákból éltem. Ezt követően kerültem ide az iskolához.

Abból sohasem volt problémám, hogy cigány vagyok. Lehet, talán azért, mert világos a bőröm, és a beszédemből sem lehet erre azonnal következtetni. De én cigányként gondolkodtam egész életemben. Dolgoztam sokat Németországban, de ott sem tudták rólam, hogy cigány vagyok. Nem szégyellem. Az élettársam nem cigány, a család nem is fogadta el. A szüleimmel sok konfliktusom volt emiatt. Én minden voltam, csak jó nem. Végül elköltöztem otthonról, mert nem volt jó ez a helyzet.

Vettem egy házat 5000 forintért. Ez egy kis szobából állt, nem tartozott hozzá egyéb. Hármunk vagyona három szatyor ruhából állt. Ez a ház fent volt a hegyen, még villany sem volt ott eredetileg. Egy fatüzelésű sparhelttel fűtöttem. A feleségem terhes volt, és egész éjjel fűtenem kellett, hogy meg ne fagyjanak. Az ablak fellett befújt a szél. Reménykedtem abban, hogy meg tudom változtatni az életemet. Valamilyen szinten aztán megváltoztam. Nyár elején már tudtam venni egy olyan házat, amelyben legalább villany volt. Aztán vettem egy még nagyobbat, ahol már fürdőszobát csináltam. Nem visszafelé, hanem előre fejlődtem. Az volt az alapvető baj, hogy egyik család sem tudott minket elfogadni. A feleségem családja szegény család volt, de szegény és szegény között különbséget jelentett az, hogy én cigány vagyok, ők meg magyarok. Ha megnézünk két embert idézőjelben, mert a cigányt nem nevezik sok helyütt embernek, azt mondják, hogy én szegény vagyok, de magyar ember. Ez a szemlélet ma is van. Ha egy magyar csóróbb, mint én, akkor is lenéz engem, mert cigány vagyok.

1987 óta aktívan politizálok. Volt egy barátom, akivel együtt jártunk még iskolába. Ő a kommunista pártnak volt a tagja és a megyei cigányszövetségben tevékenykedett. Ő kért meg, hogy néhány dologban segítsek neki. A megyei szövetségnek lettem a titkára. Viszont egyik párthoz sem akartam kötődni.

A régi rendszerben is megkérdezték a véleményünket, de nem sokat adtak rá. Valamilyen szinten támogattak bennünket. Nem hátráltattak, de egy helyben tartottak, nem engedtek minket fejlődni. A megyében lévő karitatív szervezetekkel tartottam a kapcsolatot, bár akkor még nem volt belőlük annyi, mint manapság. Támogatásokat, ruhát meg élelmiszert jutattunk el az egyes településekre a rászorulóknak. A rendszerváltásnak mi lettünk a vesztesei. Nekünk a ’89 nem hozott semmi jót, ugyanúgy, ahogy eddig ez a 2004 sem. Gazdasági váltás van, nem szociális. Nekünk itt nincs nagy jövőnk.

1993 óta Bátán én helyi szószóló voltam, majd ezt követően 1998-ban alakítottam meg a kisebbségi önkormányzatot. Ezt követően megyei szinten játszottam szerepet, bár a tisztségről hamar lemondtam. Az országos cigányvezetőkkel jó kapcsolatom van, mondhatom, mindegyikkel. Személyes sikeremnek azt érzem, hogy beválasztottak az egyes testületekbe. Ez azt jelzi, hogy elfogadnak az emberek.

Oly módon is próbáltam segíteni a cigányoknak, hogy különféle képzési programokat indítottunk be, hegesztést, gyümölcstermesztést. A tanulással, a képzéssel kell operálni. A végzettséggel talán el tud helyezkedni a cigány.

Sokat szeretnék tenni annak érdekében, hogy minél több cigánygyerek kerüljön főiskolára. Amit én nem kaptam meg, azt meg kell nekik adni. Jelenleg még nem fogadják el nálunk a cigányokat. Még mindig újságcímlapra kerül az, hogy egy cigány végez a tanítóképzőben. Nem kell azt reklámozni, mert mi magyarok vagyunk. Én magyarként élem az életemet, bár lehet, hogy nem vagyok olyan jó adófizető állampolgár, mint aki milliárdokkal rendelkezik. Itt élek és itt is akarok meghalni.

A gyermekeim már tanultak. A kislányom már a második diplomáját szerzi, a középső fiam a Gandhiban fog érettségizni, körülbelül akkor, amikor én. A legkisebb gyerek idejár Bátára, kitűnő tanuló. Én ebben látom a jövőt. A tudásunkat nem fogják tőlünk elvenni.

20. Kiss József
Rudabánya – Gvadányi József Általános Iskola

„Amit felvállaltam, azt igyekszem végezni”

1958. december 7-én születtem munkáscsaládban. Édesapám és édesanyám egyaránt az ózdi kohászatnál dolgoztak. Ott is éltünk a városban. Később, 1963-ban született meg a húgom. A legnagyobb csalódás az volt az életemben, hogy 12 éves koromban elváltak a szüleim. Ez alapvetően kihatott az egész további életemre. A válásig jó tanuló voltam, közel négyes rendű, utána rögtön megbuktam földrajzból. Noha nem kellett évet ismételni, egyre gyengébbek lettek az eredményeim. A nyolcadikat 2,6-os átlaggal végeztem. A válás apám italozásai és a kisebb-nagyobb kicsapongásai miatt következett be. Attól kezdve nincs jó viszony közöttünk. Később anyám férjhez ment. A nevelőapám, különösen a húgom számára, már jobb feltételeket teremtett.

Édesanyám váltótisztító volt, apám pedig a gyáron belül volt mozdonykísérő, kocsikísérő. Nem voltunk gazdagok, szerényen éltünk.

Az általános iskolát az Árpád vezér úti iskolában végeztem el. A szüleim válása nem tette lehetővé, hogy továbbtanuljak, így kénytelen voltam elmenni dolgozni, ezzel tudtam hozzájárulni a család fenntartásához. Édesanyám egyedül nevelt kettőnket, s egy fizetésből ezt nehezen lehetett volna megoldani.

Tizenöt évesen a borsodnádasdi lemezgyárban kezdtem a munkát kocsimosóként. Ekkor még csak hat órát lehetett dolgoznom. Egy év múlva már Ózdon, a finomhengerműben voltam selejthúzó. Ez betanított munka volt. Az volt a feladatom a hengersornál, hogy a begyűrt szálakat a kanálisból, ahol a hengeráru ment, ki kellett húzni, hogy ne keletkezzen üzemzavar. Ezt „melegmunkának” hívják, nem volt könnyű. Három műszakban dolgoztam. Kicsit korosítottak, hogy ezt tudjam végezni. Így járhattam délelőtt, délután és éjszaka egyaránt.

Más világ volt az. Amit kerestem, hazaadtam. Szoktam is mesélni a fiataloknak, hogy ha például kerestem 1400 forintot, akkor jó, abból 100 forintot költöttem magamra. A többivel kellett a családnak segíteni.

Húszéves voltam, amikor elkerültem Dunakeszire, a hűtőházba dolgozni. Itt elvégeztem a targoncavezetői tanfolyamot és mint targoncás dolgoztam. Itt ismerkedtem meg a jelenlegi feleségemmel. Itt hamar megnősültem. Ezt követően szinte azonnal Rudabányára költöztünk és azóta itt élünk.

Akkortájt nem volt nehéz munkát találni. A Borsodi Vegyi Kombináthoz kerültem és itt négy műszakban dolgoztam mint „pvc-por keverék” készítő. Ez a rendszer úgy működött, hogy négy munkanapot két nap pihenő követett. Olyan is van ebben, hogy amikor a „négy éjszakást” letudjuk, kedd reggel hazamegyünk, de már szerdán délután kezdjük a „délutánost”. Ezt csütörtökön este tízkor fejezzük be és szombat reggel kezdjük a nappalost. A nappalos után volt ilyenkor három nap szabad. A gyárban folyamatos munka folyt. Nem volt ünnep, nem volt vasárnap, de a pénzért megtett az ember mindent. Ez nagyon motiváló dolog volt. Innen kerültem a szendrői alugyárba. Mindig azt néztem, hol fizetnek többet, és oda mentem dolgozni. Ott letettem a fémfestői vizsgát és ekként dolgoztam nyolc évet. A szomszédom unszolására kerültem a fekete-völgyi bányába. Földalatti szállító voltam, de egy baleset után már a kasnál „csatlósként” dolgoztam mint kezelő. A föld alatt 11 évet dolgoztam. Amikor megszűnt a bánya, akkor megszűnt a munkahely.

A munkanélküli segély mellett is dolgoztam. Ezek persze nem legális dolgok voltak, de kellett egy kis kiegészítés. A környéken nem volt munka, ezért még Budapesten is megpróbálkoztam. Ott munka ugyan lett volna, de a szállást nem lehetett megfizetni. Ez volt a legnagyobb baj. Bár a húgomék ott laknak, de abban a lakásban nem lehetett nekem helyet csinálni. Így aztán voltam szociális és közhasznú munkás is.

Furcsa család a mienk. A feleségem cigány, magamról nem mondanám, hogy nem vagyok az, mert apai ágról egy kicsi van bennem. A nagyapám édesapja volt még kimondottan cigány. Korccsá váltunk, kezdtünk kimenni ebből a cigányságból.

1998-ban megválasztottak a kisebbségi önkormányzat elnökének, azóta betöltöm ezt a tisztséget. Jelöltettem magam, és lehet, hogy népszerű vagyok a községben, ezért választottak meg. Nem vagyok fekete. Úgy látják, hogy van bennem egy vonóval. De szerintem ahhoz, hogy valaki egy népcsoportot képviseljen, nem kell ahhoz koromfeketének lenni. Valóban, nehéz rajtam észrevenni.

A lányom férje egyébként cigány származású. Nem fordítok hátat a cigányoknak, igyekszem rajtuk segíteni. De nincs mese, tanulniuk kell! A cigányok is magyar emberek. Amit felvállaltam, azt igyekszem végezni. Mindig vannak olyanok, akik azt mondják, hogy minek vagyok. Ez azért van, mert mindenkin nem lehet egyformán segíteni. A nagy többség azt mondja ezzel szemben, hogy nagyon jó, hogy vagyok. Ha meg tudom oldani a gondjaikat, akkor megoldom. Tavaly például 67 gyereknek szereztünk tanulmányi ösztöndíjat.

Tavaly óta részt vettem a pedellus programon. Elvégeztem egy egyhetes tanfolyamot, majd idekerültem az iskolába. Szeretném ezt az iskolát is elvégezni. Még van 16 évem a nyugdíjig. Legalább 12 évet tudok még ezen a területen dolgozni, érettségi után. Kell az iskola, mert anélkül nem lesz munka. Nagy motiváció, hogy hallottam egy minisztériumi ember előadásán, hogy 10 osztály alatt az ember esélytelenné válik.

Nem könnyű tanulni felnőtt fejjel. Nehezem tudom erre rávenni az embereket. Nagyon le vannak állva. Itt a településen is tudok legalább harminc olyan embert, akinek nincs meg a nyolc általánosa.

21. Berki Edina
Ózd – Bem úti Általános Iskola és Óvoda

„Nem lehet családi pótlékra életet alapozni”

Kérem, hogy beszéljen a gyermekkoráról!

1979. július 29-én születtem Ózdon a kórházban. A szüleim nagyon vártak már engem. A bátyám és köztem hat év van.

Apukám akkor csoportvezető és párttitkár volt a kohászatnál. Anyukám pedig egy irodában volt titkárnő. Apukám eredetileg szakmunkás végzettségű volt, de most már az ózdi kisebbségi önkormányzat elnöke. Folyamatosan tanult, különféle tanfolyamokat végzett el. Nagyon ismert ember itt Ózdon. Anyukám egy másik iskolában pedellus.

Gyerekkoromban a városközpontban laktunk háromszobás lakásban. Ez egy kilencedik emeleti öröklakás volt. Nem messze volt az óvoda, és én nagyon szerettem odajárni. Sok jó emlékem van ebből az időből.

Utána elköltöztünk a panellakásból egy kertes házba. Anyukámék még most is ott laknak. Ez a ház Táblán van, ez a település nincs messze Ózdtól.

Hogyan teltek a családban a hétköznapok?

Apám mindig nagyon elfoglalt volt, így anyám foglalkozott velem. Sok könyvünk volt otthon. Gyerekkoromban esténként anya kötögetett, tévét néztünk. Minden hétvégén viszont kirándultunk. Részint itt a környéken, de például sokat voltunk Hajdúszoboszlón, Szilvásváradon. Akkor még voltak ezek a SZOT-üdülők. Brigádbuliknak hívták ezeket a hétvégi összejöveteleket. Apu és munkatársai, illetve a családok szinte mindig együtt voltak.

Iskolába itt jártam, ide is szerettem járni. Itt laktak a barátaim is. Nem volt probléma az, hogy én cigány vagyok, ott, ahol laktunk, ez nem volt szempont. A cigányok, akik ott éltek, beleilleszkedtek a többiek közé. Nem figyeltünk fel arra, hogy ez vagy az cigány. Mindenkinek egyformán ment akkor. Az anyák kapták a gyest, a férfiaknak volt munkája. Az iskolában egymás ellen tanultunk. Ezt úgy értem, hogy ha én négyest kaptam, a másik pedig ötöst, akkor nekem fel kellett tornáznom magamat, mert különben megszóltak érte az utcában. Komoly verseny volt egymás között.

Úgy tudom, hogy Ön sokat tanult az általános iskolát követő években.

Az iskolát ott fejeztem be, aztán elmentem egy ruhaipari szakközépiskolába. Itt érettségiztem és szerettem volna szakmát is. Eleinte nem érdekelt a varrás, de később rájöttem, hogy nagyon jó dolog, ha tudok magamnak varrni. Az egy nagyon jó évfolyam volt, ahol én tanultam. Kazincbarcikáról lejártak hozzánk tanárok és itt tartottak nekünk technikumot, így az ötödik évet is módom volt elvégezni. Így én most ruhaipari technikus vagyok. Aztán indult egy hatodik év is, ahol marketing-ügyintéző lettem. Ez afféle menedzserképző volt. Nem hagytam abba a tanulást, mert az ÉRÁK-ban még egy számítógépes tanfolyamot is elvégeztem. Ez már önköltséges volt. Minden szombaton délelőtt volt itt az oktatás.

A munkaügyi központ kiközvetített az Árpád vezér úti iskolába mint pályakezdőt. Nem akartam varrónőként elhelyezkedni, mert gerincsérvem lett, s ezért nem tudok sokat ülni. Ott pedagógiai asszisztens voltam. Sokat kellett dolgozni. Utána kerültem ide. Egyébként felvettek a sárospataki főiskolára, de most húzom ezt az évet. Majd talán most szeptembertől elmegyek a tanítóképzőre. Ezt a főiskolát el kell végeznem. Ebben az iskolában szeretnék dolgozni. Itt a gyerekek is szeretnek engem. Nagyon várnak már vissza.

Próbál a gyerekeken segíteni?

Igen, de nagyon nehéz. A problémák a családban, a szülőknél vannak. Néha nagyon agresszív módon viselkednek. Előfordul, hogy a szülők mondják: mi nem vagyunk tanárok és mi az ő gyerekeiket ne oktassuk. És én ne szóljak a gyerekére.

A problémák oka a szegénység. Van például az utcán csap, mi adunk szappant, de így se mossák meg a kezeiket. Ezeknél a családoknál nincs a házakba bevezetve a víz. A WC is kint van. Voltam Hétestelepen, elég nyomorúságos körülménynek vannak ott. A munkanélküliség és a sok gyerek egymás mellett súlyos probléma. Nem lehet családi pótlékra életet alapozni. Én ebben nagyon benne vagyok. Hétesen csináltattak 10 vécét, de ma már egy sincs belőle. Szétverték őket. A viszonyok ott nagyon eldurvultak. Erről nem a gyerekek tehetnek.

Mikor született a gyermeke?

2004 januárjában született a gyermekem, most öthónapos. A férjemmel együtt élünk, a szüleim nagyon örültek az unokának.

Így akarta vagy csak így alakult?

Így akartam.

Nem volt ez túl korán?

Korán? Huszonöt évesen? A párom 10 évvel idősebb nálam és ő is nagyon akart már gyereket. Most már saját lakásban élünk. Ő kórházban szakács. Öt éve már, hogy együtt lakunk. Épp itt az iskolával szemben.

Önöknél ki a cigány származású a családban?

Apukám. Az én férjem viszont nem az. Én nem látok problémát a vegyes házasságban. Ugyan nekem nincs apósom és anyósom, mert már meghaltak, de szerintem nem lett volna semmi probléma. Nem mondom, hogy mindig konfliktusmentes dolog ez, mert például a bátyám esetében a lány szülei haragudtak. Az a kapcsolat ezért öt év után szétesett. Én a magam cigányságát sohasem szégyelltem. Nem éreztették velem ezt. Barátnőim között most már nincsenek cigányok, kivétel az Ibolya. De ő nem is barátnőm, ő a testvérem.

Úgy érzem, hogy az édesapjának meghatározó szerepe van az Ön életében!

Hogyne. A mozgalmi időszak után azonnal megválasztották őt a kisebbségi önkormányzatba, most már harmadszor. Immár elnök, korábban helyettes volt. Szívvel-lélekkel csinálja ezt a munkát. Nagyon büszke vagyok apukámra. Őt ismernie kéne. Nagyon sokat tesz értünk. Persze

nem csak értünk, hanem az egész cigányságért. Őt mindenhol ismerik. Nagyon jó ember. A férjem is felnéz az apukámra.

22. Sárközi Ibolya
Ózd – Bem úti Általános Iskola és Óvoda

„…a szüleim valahogy okosabban csinálták, mint a többiek”

Farkaslyukon laktunk, nem messze van ez a hely ide. Apám ott dolgozott a bányában. Anyukám nővérénél laktunk, mert akkor kezdtük el a házunkat építeni. Ez az iskola mellett épült kétszintes, négyszobás ház lett. Magyarok között éltünk. Mi voltunk az első roma család abban az utcában. A családon belül én vagyok az elsőszülött. Be tudtunk olyan szinten illeszkedni, hogy az ott élőknek nem volt problémájuk velünk. Nem éreztem azt, hogy a cigányságunk ott bárkinek is gondot okozott volna. Azzal, hogy mi felkerültünk a település magyar részére, így nekem inkább magyar barátaim lettek. A romákkal inkább csak az iskolában barátkoztam. Ott is jobbára fiúkkal. Lehet, hogy azért, mert ők voltak többen.

Ebben az új közegben más lett az érdeklődésem. Sokat jelent ez a más közeg. Szegények voltunk, de a szüleim valahogy okosabban csinálták, mint a többiek. Használták az eszüket és jobban osztották be a pénzt. Az átlagnál talán szegényebbek voltunk. Luxus nem volt, de a ruhám vagy a cipőm az mindig megvolt. Utazni is utaztunk, mert az apukám paksi. Szinte minden nyáron mentünk oda. Volt egy fehér Ladánk. Volt, hogy évente többször is.

Anyukám ekkor már nem dolgozott. Korábban Pesten volt állása, szövőnő volt. Amikor a gyerekek megszülettek, abbahagyta a munkát, otthon maradt velünk. Apám addig dolgozott – legalább húsz évet – a bányában, amíg az be nem zárt. Utána Mocsolyásra került, az sincs messze. Ott még három évet dolgozott, aztán végleg bezárt az egész. Kapott végkielégítést, s azzal belefogtunk a piacolásba. Kiváltotta a vállalkozói igazolványt és ruhákat árultunk. Ez itt Ózdon nem nagyon jött be. Most maszekolgat összevissza mindenféle építkezéseknél.

Én Farkaslyukon jártam ki az általános iskolát. Ez nagyon kényelmes dolog volt, mert a háztól két percre volt az iskola. Szerettem odajárni. Az iskolába járó gyerekek közel 90%-a roma gyerek volt. Ez nekem nem jelentett gondot, a tanárok lehet, hogy ezt másképpen élték meg. Nekem ebből nem volt problémám. Nem volt olyan rossz élményem, ami mind a mai napig megmaradt volna bennem. Sokan azt mondják, hogy rajtam nem látni, hogy roma vagyok. Gondolom azért, mert szőkítve van a hajam és nem vagyok sötétbőrű. Lehet, hogy volt egyszer-kétszer eset, amikor lehetett volna azt gondolni, hogy azért esett úgy a dolog, mert én más vagyok, de ezt akkor nem éreztem. De nem tagadtam le soha, szóval, ha valaki megkérdezi, akkor én megmondom. Nincs értelme letagadni.

Apám sokat olvasott mindig. Én ezzel szemben nem szeretek különösebben olvasni. Anyu is olvas regényeket. Néha olvasok verseket, de a hosszú regényeket nem szeretem. Nincs türelmem végigolvasni azokat.

Ettől függetlenül az általános iskolában kiemelkedően jó tanuló voltam, de nem a legjobb. A barátnőm az jobb volt. Az egészségügyi szakközépben folytattam, az első évfolyamon, az megvan. Sikerült megbuknom fizikából. De közben rájöttem, hogy ez nem nekem való. A kórházi gyakorlatok elvették a kedvemet. Nem bírta a gyomrom. Most már látom, hogy kár volt abbahagyni. Utána tanfolyamokat végeztem, többek között számítógépest. Egy ismerősöm szólt aztán, hogy van ez a lehetőség. Így kerültem ide. Három éve vagyok ezen a munkahelyen.

Most 22 éves koromra megjött az eszem, tehát le szeretnék érettségizni. Aztán szakmát szerezni. De nagyon szeretnék főiskolára menni. A családalapítástól még távol állok. Még 22 évesnek se érzem magam. Nem tartom jó dolognak, hogy gyerekek szülnek gyerekeket. Itt erre sok szerencsétlen példát látni.

23. Varga Gáborné (Váradi Julianna)
Ózd – Sajóvárkonyi Általános Művelődési Központ

„A mi időnkben örültünk, ha kaptunk egy melegítőalsót”

Hogyan telt Önnek a gyermekkora?

Én egy hétgyermekes családban születtem, apukám a bányában dolgozott, anyukám pedig háztartásbeli volt otthon. Ő foglalkozott velünk gyerekekkel. Ő csak hat osztályt végzett el, de elég szépen olvas és ír. Apu elvégezte az általánost. Ő eleinte csillés volt, majd később egy fatelepre került brigádvezetőnek. Sajnos ő egy balesetben meghalt. Attól kezdve anyukám egyedül nevelt minket. Megélhetési problémáink sose voltak. A szüleim nagyon rendesek voltak, nem tudok rájuk panaszkodni. Nem volt könnyű hét gyereket öltöztetni és etetni. Mindent megkaptunk tőlük. Később építkeztünk, családi házunk volt. Először persze egy szoba-konyhás házban laktunk, de ez sem a cigánysoron volt, az állomás környékén. Anyukám a mai napig is ott lakik.

Sajókazáról ötéves koromban kerültünk el Putnokra. Én itt jártam iskolába. Nem volt különösebb problémám, bár egyszer hetedikben megbuktam fizikából. Inkább szerettem a történelmet.

Elég vegyes osztályok voltak még akkoriban, nem volt köztünk fajgyűlölet, mindenki játszott mindenkivel. Nem voltak olyan dolgok, amiket már én is megfigyelek saját gyerekeimen. Kinek milyen ruhája van, hogyan öltözködik és milyen a telefonja. A márkára mennek most a gyerekek. A mi időnkben örültünk, ha kaptunk egy melegítőalsót. Mi örültünk mindennek.

Hol tanult tovább?

Az iskola után nem mentem sehova. Én akartam volna, sőt fel is vettek ide a Gábor Áronba varrónőnek, ami egy szakmunkásképző intézet volt akkoriban. De anyu nem engedett, nem tudom, hogy miért. Nem mondta, hogy miért. Két évig otthon voltam. Nem csináltam ekkor semmit, aztán elmentem dolgozni. Neveltem különben az öcsémet, mert akkor volt kicsi. Segítettem otthon.

Tizenhat évesen elmentem dolgozni a textiliparba. Szerettem dolgozni, fonónő lettem. De ez nagyon fárasztó volt, hiszen egész nap állni kell meg menni a gépek között. Eleinte két, majd később három műszakban dolgoztam.

Mit csinált a fizetésével?

Magamra költöttem. Vettem egy márkás Ritt farmert. Ez volt akkor a szuper márka. Kaptam akkor 2600 forintos fizetést, és 2400-ért megvettem ezt a nadrágot. Nagyon jó érzés volt. Az volt a legjobb, hogy én vettem. A barátnőim is vettek utána ilyen nadrágot maguknak. De nagyon jó érzés volt.

Meddig dolgozott?

Három évig, mert azután férjhez mentem. 19 éves voltam ekkor. Egy év múlva megszületett az első gyermekem. A férjemnek van három vagy négy szakmája, ő ácsként dolgozik. Meg a fakitermelésen. Ő mindig dolgozik. Neki külön lakása volt itt Ózdon. Ő is cigány származású. A második gyerek hamar született, így huzamosabb ideig voltam gyesen meg anyaságin. Én már sok mindent meg tudtam adni a gyerekeimnek. A férjem nagyon szigorú a tanulás kérdésében, én engedékenyebb vagyok. Nincs a gyerekekkel különösebb baj. Otthon sok könyvünk van, legalább 200, mert a gyerekek nagyon szeretik. Az én gyerekoromban is voltak otthon könyvek, mert a nővérem középiskolába járt és ő olvasott.

Amikor a gyerekek megnőttek, szerettem volna dolgozni, de nyolc osztállyal azért nem voltak nagy lehetőségek. Volt az utcában egy idősek otthona, odamentem takarítani. Azt követően kerültem ide.

Kikkel érintkezett, kikkel barátkozott?

Érdekes, hogy többnyire magyarokkal. Szinte csak a férjem cigány az „ismerősök” között. A nővéremnek és az öcsémnek magyar házastársuk van. Nekem a szerelem volt az első szempont. Hozzámentem ahhoz, akit szeretek. Akivel úgy gondoltam, hogy leéljük együtt az életünket. Amikor Pesten dolgoztam, akkor voltak színes bőrű barátaim. Akikkel összebarátkoztam, azokat szerettem mint barátokat. Ez akkor volt, amikor a Kistexnél dolgoztam. Egy lánykollégiumban laktam. Ez egy féléves időszak volt. Az anyám akkor aggódott, de én elmentem. A saját lányomat nem engedném el.

Milyen tervei vannak?

Nem szeretnék mindig takarítónő lenni. Elvégeztem egy eladói tanfolyamot, de nem volt jó az időbeosztás. Reggel négytől este hatig nem tudtam dolgozni a gyerekek mellett. Most szeretnék leérettségizni.

24. Bedéné Varga Rozália
Ózd – Sajóvárkonyi Általános Művelődési Központ

„Hárman voltunk, de nagyon ki voltunk közösítve”

Nekem nagyon jó gyerekkorom volt. Nagyon szerettem a szüleimet. Nagy volt a családban az összetartás. Mi tősgyökeres várkonyiak vagyunk, bár apukámék messziről jöttek. De én már itt születtem. A szüleim az erdőn dolgoztak, apukám fakitermelő volt. Mind a ketten erős fizikai munkát végeztek. Apukám szerintem legalább 25 évet lehúzott az erdőn. Hárman vagyunk testvérek.

Mindannyian oviba jártunk, mivel anyukám dolgozott. Délután jöttek haza, és akkor otthon volt a család. Csak a szüleinkkel voltunk, de ha nem, akkor a nagymamánk gondoskodott rólunk.

Én ide jártam iskolába, úgyhogy számomra ismerős ez a hely. A gyerekek voltak abban az időben másabbak. Most eléggé el vannak szabadulva. Már a felnőttekkel is másképpen beszélnek. Bennünk még volt valahogy tisztelet. A tanárokkal különösen. Ma ez nincs meg.

Nem voltam olyan jó tanuló, ez negyedikig nem volt gond. Később, ahogy erősödtek a dolgok, inkább már hármas voltam. A Gábor Áronban tanultam tovább. Én döntöttem erről. Nálunk a családban lehettek ilyen döntések, ebbe a szülők nem szóltak bele. Az más kérdés, hogy én eredetileg nem ide akartam jönni. Az egészségügyibe akartam menni, de oda nem vettek fel. Varrónő lett a szakmám. Több iskolát nem végeztem.

Érdekes, hogy az osztályt nem szerettem, iskolába továbbra is szerettem járni. Itt nem szerették a cigányokat. Hárman voltunk, de nagyon ki voltunk közösítve. Hát nagyon utáltak minket. Nem foglalkoztak velünk. Például a kirándulásokról mindig kimaradtam. Nem mentem velük, mert nem éreztem jó magamat ott.

Ez nem a tanárokra, hanem a gyerekekre vonatkozik. A tanárok nem éreztették velünk azt, hogy cigányok vagyunk. Nagyon rendes tanáraim voltak. Persze, én nem voltam amúgy sem egy barátkozós fajta. Nem nagyon voltak barátaim. Nem gondoltam rá, csak később kezdtem ezen gondolkodni, hogy mi lehet mindezeknek az oka.

Később itt dolgoztam Ózdon. Itt volt a debreceni ruhagyárnak egy részlege. Majdnem három évig voltam itt. A tanulóévekből már ismertem ezt a munkahelyet. Mindig egy műszakban dolgoztam. Amit kerestem, azt odaadtam a szüleimnek. Tíz forintot sem vettem el a pénzből, mind hazavittem a szüleimnek. Ami kellett, azt én otthon megkaptam. Az is nagy öröm volt, hogy odaadhattam nekik. Innen mentem gyesre. Tizenkilenc évesen mentem férjhez. A férjem nem cigány. A szüleim ódzkodtak ettől. Nem tudták, hogy lesz aztán, hogy bekerül közénk egy magyar. Meg hogy elfogad-e vagy csak addig, amíg járunk? A férjem szülei nagyon megszerettek engem. Ott semmilyen probléma nem volt ebből a helyzetből. A férjem számára nem ez volt a kérdés, hogy én cigány vagyok, hanem az, hogy szeretett. Sok vegyes házasságot ismerek, a családban is van ilyen. Itt sincs több probléma, mint másutt.

Sokáig szeretnék dolgozni itt és leérettségizni. Meg szeretnék külföldre eljutni. Voltunk egyszer két hónapig Németországban. Most is visszavágyom oda. Meg máshova. Utazni. Ez fontos lenne.

25. Frank Józsefné Kala Judit
Ózd – Sajóvárkonyi Általános Művelődési Központ

„Van olyan még manapság is, hogy nincs hús az asztalon”

Mi hatan vagyunk testvérek. Miskolcon születtem és van egy ikertestvérem. Négyéves koromig laktunk Szinben, nem messze a várostól. A szüleim dolgoztak. Apukám darukötöző volt, anyukám az erdőn dolgozott. Az apukám a városokat járta, így anyukám volt velünk.

Az iskolában közepes tanuló voltam. Azért jöttünk ide, mert jobbak voltak errefelé a lehetőségek. A faluban egyre kevesebb munka adódott. Ekkor Várkonyon laktunk, nem messze az iskolától. Az apukám korán nyugdíjba ment, beteg volt.

Nem volt szempont az, hogy cigány vagy magyar az illető, én mindenkivel barátkoztam. Be tudtam illeszkedni, mindenki szeretett. A beilleszkedés annyit jelentett számomra, hogy meg kellett találni a közös hangot. Tudni kell beszélni cigányokkal és magyarokkal egyaránt.

A továbbtanulás nem volt a legszerencsésebb. Az egészségügyibe Miskolcra nem vettek fel, így Barcikára kerültem a vegyibe. De családi okok miatt végül nem tudtam továbbmenni. Hatan voltunk testvérek, és az anyagi körülmények ezt már nem tették lehetővé. Szegények voltunk. Kevés jövedelem jött be, mert csak apukám dolgozott.

Nehezen éltem meg ezt a szegénységet. Míg mások szép ruhába jártak, olyanokat ettek, amiket mi csak álmunkban gondoltunk, ez nehéz volt. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy az egyik gazdag, a másik szegény. Hogy mi miért vagyunk szegények? Volt, amikor jobban ment.

Van olyan még manapság is, hogy nincs hús az asztalon. A hétvége az mindig úgy volt azért, hogy húsleves volt. Nem éheztünk, de nem ment úgy, mint a többieknek. Azoknak, akiknek több volt. Sokat gondoltam rá, hogy jobb lenne szebb ruha, jobb ruha, de nem telt rá. Ettől függött a továbbtanulás is. Inkább elmentem dolgozni, hogy a családnak is több legyen. Tizenöt éves voltam. Ott dolgoztam, ahol az anyukám. A csemetekertben. Kapálás, ültetés, gyomirtás volt a munkám. Nyolc órát dolgoztam. Ezt nem lehetett volna, de mégis meg lehetett oldani. Amit kaptam pénz, azt leadtam anyukámnak.

Az erdei munkát három évig csináltam, aztán kezdtem szégyellni, hogy erdőre kell menni. Gumicsizmába mentem reggel, a buszon. A fiatalok városi ruhában vannak, én meg gumicsizmában. Ezt már egy kicsit szégyelltem. A fiúknak mindig füllentettem, nem árultam el, hogy hol dolgozom. Először, amikor erre lehetőség adódott, ruhát és szandált vettem. Szerettem öltözni, szépen, csinosan. De itt még nem tudtam magamra költeni. Kellett még a családra. Így valamivel jobban éltünk. Huszonhárom éves koromig voltam együtt a családdal.

Az új helyen villamossági készülékeket szereltem. Itt két évet dogoztam, de nagyon kevés pénzt kerestem. Elmentem egy kötödébe, de az meg csődbe ment. Aztán gyesre mentem.

A férjem kovács. Ő akkor a gyárban a szakmájában dolgozott. Amikor összekerültünk, akkor én az anyukáméknál laktam, férjem is otthon. Nem volt másképp hely. Nem palotában laktunk. A férjemnek volt egy Skodája, azt elcserélte egy szoba-konyhás lakásra és még ráfizettünk egy kicsit. Így tudtunk összeköltözni. Nagyon szerettük egymást. És persze ott volt a baba. Amikor összeköltöztünk, akkor minden sínre került. Mindegy volt, hogy hol, csak hogy együtt legyünk. Egy szoba-konyhás lepusztult helyre mentünk. Ezt hamarosan eladtuk és az anyósomékhoz költöztünk fel. Az ott jobb volt, mint ez a kis lakás. Később vettünk egy lakást Várkonyon. Idővel született még egy lányom. Most boldogan élünk. Voltam egy évig munkanélkülin. Nem tudtam elhelyezkedni sehol. Aztán itt dolgoztam a suliban a konyhán.

A házasság azért jelentett problémát, de a férjem döntött: már pedig engem választ, és akkor így alakult. Bár nincs harag, de aztán elfogadtak. Először voltak konfliktusok.

A kicsi kérdezte a napokban, hogy „anya, cigány vagyok vagy magyar?”, mert az utcában együtt játszanak. Mondják neki, hogy te cigány vagy. Erre kérdezte, hogy „Anya, te cigány vagy?” Én erre azt mondtam, hogy ide figyelj Adrienne, mindenki magyar, mert magyarul beszél. Ennyi. Aki cigánynak mondja magát, az cigány. De végül is mondtam neki, hogy én cigány vagyok. Anyukám magyar, apukám cigány. Ez ilyen fél dolog. Nagyon vegyes. Nekem nem volt probléma az, hogy cigány vagyok. Vállaltam bárhol. Miért tagadjam le, amikor apukám cigány? Ez is, az is.

Anyukám korán árva maradt, neki az volt a lényeg, hogy korán férjhez menjen. Engem elfogadnak, bárhova megyünk, tudják, hogy a férjem kit vett el. Olyan környéken lakunk, ahol csak cigányok vannak. Olyan „jófajták”. De meg kell velük a hangot találni. Itt is azzal van baj, aki mocskosabb, aki részeges. A szegénység nem kell, hogy azt jelentse, hogy igénytelenné kell válni. Ők sajnos ebben nőttek fel. A gyerekek azt veszik át, amit a szüleiknél látnak. Ők így fogadják el magukat, a koszban, a mocsokban. Nekik így jó. Nekik mindegy, csak a pia meglegyen. Isznak, nem is keveset, de az asszonyok is. Dáridó van, zene van, amíg van pénz. Lopnak, úgyhogy nagyon zárni kell mindent. Mikor mit. Télen az erdőről a fát. De bejárnak az udvarokba is. Nálunk is volt betörés. Elvitték a motorfűrészt. Ez nagy baj. A férjem meg én is dolgozunk, a gyerekek óvodában, a lakás meg üresen marad. Van, aki irigy. Honnan van, miből van? Nem inni kell, hanem dolgozni. Nem eldáridózni, hanem beosztani azt a kis pénzt. A lányom is játszik cigányokkal, de ő inkább olyan magányos. Nem könnyű.

Szeretném letenni az érettségit. Szeretnék itt maradni, megtartani a munkahelyemet. Szépen élni, nevelni a gyerekeket. Tartsunk ki egyik hónapról a másikra. Ez nagyon nehéz, mert keveset keresünk.

26. Berki Viktorné (Ikródi Julianna)
Ózd – Sajóvárkonyi Általános Művelődési Központ

„…én valahogy vegyes vagyok”

1963-ban születtem itt Ózdon. A szüleim vegyes házasságban éltek. Apukám magyar, anyukám cigány. Apukám a kohászatban dolgozott mint bádogos, anyukám a kőműveseknél volt segédmunkás. Öten voltunk testvérek. Négy fiútestvérem van.

Nem voltunk szegények, mert az apám a nyolc órai munka után még másutt is vállalt munkát. Földmunkától a gyümölcsszedésig mindenben benne volt, hogy a családnak jobb legyen. Apám hamar meghalt, rokkantnyugdíjasként. Anyám megérte a nyugdíjat. Ő mindent tud, amit a kőművesmunkánál tenni kell.

Családi házunk volt itt Sajóvárkonyban, ezt a szüleim építették. Két szobánk volt, fürdőszoba és spájz. Nem volt ez akkoriban ritka, mert sokan építettek önerőből. A családok összefogtak, és a férfiak egymásnak építették a házat.

Idejártam iskolába, jó erős közepes tanuló voltam. A gyerekeket kötelező volt ide íratni, nem volt az, mint manapság, hogy máshova viszik őket. Vegyesen voltunk, de a magyarok többen voltak. A mai napig tartjuk sok magyarral a kapcsolatot. Én mindig úgy gondoltam, hogy én valahogy vegyes vagyok. Se cigány, se magyar, hanem mind a kettő. Az osztálytársaim nem tartottak cigánynak, sőt, ha mondtuk, a nevelők is meglepődtek. Nálunk mindig rend és tisztaság volt.

Nyolcadik után elmentem varrónőnek, de egy fél év után eljöttem, mert nekem nem tetszett. Elmentem apukámhoz a gyárba, és kihívattam: mondtam, hogy írja alá a papírt, mert én holnaptól nem megyek. Egy szem lány voltam, apu felém engedékenyebb volt. Utána eladóként dolgoztam egy vegyes boltban. A pénzt nem volt kötelező odaadni. Anyu megvette a divatos dolgokat nekem, így nem kellett ezt feltétlenül ruhára költeni. De valószínű, hogy ruhákat is vettem magamnak, hogy anyunak azért kevesebbet kelljen rám költeni.

1981-ben, 18 évesen házasodtam. Így jött össze. A férjemet megismertem és fél éven belül hozzámentem. A barátnőmön keresztül jöttünk össze. Volt neki saját háza. A férjem cigány ember, és a családja azonnal elfogadott. Valamikor ők is a mi utcánkban laktak. A férjem a postán dolgozik, Farkaslyukon kézbesítő. Egy időben én is a postán dolgoztam mint csomagraktáros. Ez nem volt könnyű munka, de szerettem. Két gyerekem született, utána nem dolgoztam.

A gyerekeim mindig jól tanultak, bár az idősebb most, hogy összevonták az osztályokat, romlott. Továbbtanulnak. Mindenki azt szeretné, hogy a gyerekei többre vigyék. Olyan házban lakunk, ami összkomfortos, tehát a gáztól fogva minden megvan, és szeretnénk ezt a szintet fenntartani. Öltözködni is kell, nem a legdrágább boltokból, de a kínainál is négy-ötezer forint egy cipő. Szeretem, ha szépen és divatosan öltözködnek. A jólétért kell dolgozni. A szüleim is ezért dolgoztak, ebbe nőttem bele. A férjem családjánál is ezt láttam.

27. Kulman Zoltánné
Poroszló – Vass Lajos Általános Iskola

„Korán lecsaládosodni, az rontja annak az esélyét, hogy az ember munkát kapjon”

Apukám ácsként dolgozott, de amióta beteg, azóta nyugdíjban van. Anyukám mindig háztartásbeli volt. Hárman vagyunk testvérek. Ide jártunk Poroszlóra iskolába. Nagyon beteges gyerek voltam, ezért óvodába sem járhattam. Örökké kórházban voltam. Ami létezett gyermekbetegség, azt én mindet elkaptam.

Ezért az iskolában is sokat hiányoztam. Szerettem iskolába járni, mindig mentem, ha nem voltam beteg.

A szüleimnek fontos volt az, hogy tanuljunk. Az akkori szegény világban ők nem tehették meg, hogy iskolába járjanak, mert sokan voltak testvérek. Nekik hamar el kellett menni dolgozni, hogy a családnak legyen ennivalóra pénze. Meg a kisebb gyerekek gondja is az övék volt.

Egy kis házban laktunk, anyukámék még most is ott laknak. Az iskola után szerettem volna továbbtanulni, szakácsnak. De nem vettek fel, ezért az élettől is elment a kedvem. Elmentem dolgozni, Egerbe. Az állami építőipari vállalatnál lettem takarító. Ekkor 15 éves voltam. A pénzt nem kellett volna hazaadni, de mivel mi szegény családban nőttünk fel, tudtam, hogy ez a pénz is nagyon fontos. A szegénység abban nyilvánult meg, hogy a családban egy kereső volt, három gyereket kellett eltartani, ruházni, etetni és lakást fenntartani. Enni mindig volt mit, nem arról van szó. Hanem már gyerekként is láttuk már a különbséget a jobb módú és a szegényebb családok között.

Korán férjhez mentem, 17 évesen. De utána is dolgoztam még. A család nem örült, hogy ez ilyen korán történt, szerették volna, ha tovább maradok gyerek. A férjem nehézgépkezelő gépész. A férjem katona lett, így én még ekkor is dolgoztam. 1983-ban szültem az első gyereket. Most már három gyermekem van. A nagy lány a helyi abc-ben dolgozik, a középső felvételizett a tanárképzőre, a kicsi idejár iskolába. Fontosnak tartottuk, hogy ők már tanuljanak.

A férjem magyar, én olyan fél-fél vagyok. Nem jelentett problémát ez a házasságnál. A gyerekeken sem látszik, hogy cigányok. Fehér bőrűek és szőke hajúak. De vállalják ezt. Ez fontos. Én azt szeretném, ha a saját gyerekeim az eszükkel keresnék meg azt, amit én a két kezemmel tettem. Ma már negyvenéves fejjel meggondolnám, hogy mit csináljak.

Érdekes volt, amikor idekerültem. A gyerekek egy hétig kerülgettek, de aztán nagyon jó lett a kapcsolatunk. A cigányokkal és magyarokkal egyaránt. A cigány gyerekekért ki szoktam menni, ha nem jönnek iskolába. Mondom, hogy jönni kell iskolába. Ők a Malom úton laknak, ez itt a cigánysor. Sokan nem szeretnek iskolába járni, nem bírják a kötöttséget. A kamaszokkal nem tudnak sokszor bánni. Nehéz velük ilyenkor. Nem lenne jó, ha ezen az alapon minden cigányt egy kalap alá vennének. Vannak olyanok, akik folyamatosan járnak iskolába. Az a baj, hogy nincs különösebb életcéljuk. Nem tudom, hogy miért van ez. A szülők között vannak olyanok, akik szeretnék, ha a gyerek továbbmenne. Az baj, hogy a szülők többségének nincs munkája. Korán szülnek a lányok, ez is nagyon nagy baj. Korán lecsaládosodni, az rontja annak az esélyét, hogy az ember munkát kapjon. Faluhelyen nincs munkalehetőség. Az én nagyobb lányom sem akar még szülni.

Szeretném ezt a programot végigcsinálni és szeretnék itt dolgozni. Szeretem a gyerekeket. Öröm volt a családban, hogy sikerült munkát találnom. Ezt megelőzően jövedelempótló segélyen voltam. Korábban dolgoztam az óvodában, de csak négy órát lehetett dolgozni a főállású anyaság mellett. Jó dolog dolgozni. Hosszú volt az otthon töltött idő. Amikor elmegy otthonról mindenki, az ember azt nézi, hogy mit csináljon. Ebbe lehet beleunni.

28. Simon Csabáné (Lovász Appolónia)
Pocsaj – Lórántffy Zsuzsanna Általános Iskola és Óvoda

„…nem volt még saját ágyunk sem”

Édesanyám nagyon fiatalon szült, „édesszerelemből”, ahogy mondta. Ez a házasság nem tartott sokáig. Nagyon fiatalon szült. Nem is nagyon akart kihozni a kórházból. A nagymamám jött értem és ő nevelt engem. Az anyám elment Pestre vagy bárhova, csak hogy engem ne lásson. A nagymamámnak rajtam kívül volt tizenegy vagy tizenkét gyereke. Az anyámat minden hétvégén láttam. Érdekes, hogy nem anyámnak szólítottam, hanem azt mondtam neki, hogy Ica. A nagymamámat szólítottam anyámnak, ahogy a saját gyerekeitől halottam.

Itt éltünk egy szoba-konyhás lakásban. Persze nem mindenki, mert voltak már felnőttek is a gyerekek között.

Nagyon szegények voltunk. Annyira, hogy nem volt még saját ágyunk sem. Hárman-négyen aludtunk egy ágyban. Így nevelkedtünk fel, s így is maradt iskolás korunkig. Soha nem kérdezték meg, hogy tanultál vagy nem tanultál. Volt, hogy otthon maradtunk, mert a kicsikre kellett vigyázni. Azt hittem, hogy ez így jó. Enni volt mit, de szegényesen. Mostani ésszel visszagondolva, tudom, hogy nagyon szegényes dolog volt. A nagymamám mindig otthon volt, de a férje dolgozott. Kubikus volt, ásóval-kapával járt dolgozni.

Az első években még villanyunk sem volt, így persze tévénk sem. Senki sem kötelezett az iskolára. De nem hiányoztam sohasem. Cigány gyerekekkel barátkoztam, mert a magyarok nem fogadtak volna el. Nagyon rossz ruhákban jártam. Nem akartam közéjük menni. Nem szégyelltem soha, hogy cigány vagyok. Nem volt ebből problémám. A magyaroknak ugyanazok a problémái, mint nekünk. Ők is nehezen élnek.

Az általános után két-három évig még nem dolgoztam, addig napszámba jártam. Kapáltam, libát tépni. Naponta száz libát téptem, de a pénzért, amit kaptam, itt nagyon meg kellett dolgozni. Ez elég szennyes munka, és hát csípnek a libák. Volt, hogy tizenöt órát kellett ott lenni. Reggel hatra mentünk, és éjfélre értem haza. Meg tormát egyeltem. A pénz felét odaadtam, a másik feléből próbáltam öltözködni.

Az első alkalommal, amikor erre már lehetőség adódott, vászonnadrágot, pólót és papucsot vettem. Fapapucsot. Ez volt első, azóta is nagyon szeretem. Nem mentem férjhez így papíron a mostani férjemhez. Tizennyolc évesen szültem az első gyereket. Ő tartott el engem. Fizikai munkát végzett. A férjem is cigány, bár akadt volna magyar ember is, de én mindig féltem, hogy előbb-utóbb azt mondják, hogy „menjél haza, mert te cigány vagy!” A férjem is nagyon szegényen nevelkedett, mert ő ráadásul egyedül volt, a szülei korán meghaltak.

A gyerekeimnek igyekeztem mindent megadni, amit én nem kaptam meg. Verset tanultam velük, iskoláztattam őket. A tiszta ruhát mindig megkapták, bárhogy is alakultak a dolgok. Este kimostam és az reggelre megszáradt. Ez nagyon fontos dolog volt. Van tévénk is, most már színes. Már könyveket is veszünk a gyerekeknek. Most „szocpolos” házban lakunk. Elköltöztünk a kis házból, ezt kedvezménnyel építettük. Melegvíz, villany van. A három szobában cserépkályhával fűtünk.

Itt az iskolában befogadtak, magyarok, cigányok egyaránt. Ez jó dolog, mert ilyen munkahelyen most dolgozom először. Jó lenne ezt az iskolát elvégezni. Azért lenne fontos, hogy megmutassam mindenkinek, hogy cigányként is lehet tanulni. Jó lenne folytatni ezt a munkát. Jó dolog a jóban lenni. Úgy értem, hogy jó munkahelyen. Jobb ez, mint a tépés.

29. Mezei Mónika
Pocsaj – Lórántffy Zsuzsanna Általános Iskola és Óvoda

„A cigányokat külön tették, nem a magyarokkal voltunk egy csoportban”

Nekem viszonylag normális gyermekkorom volt. Hárman vagyunk testvérek, vér szerint. Van még egy féltestvérem apai ágon. Ez úgy adódott, hogy apukámnak előtte volt egy házassága, abból lett egy leánygyerek, aki most 26 éves. Ő már korábban férjhez ment.

Elfogadható körülmények között nőttünk fel. Úgymond megvolt mindenünk, mert apukám a téeszben állatgondozóként dolgozott. Anyukám otthon volt mint háztartásbeli. Nem volt semmi jövedelme. Mindent megkaptunk, amit akkoriban lehetett. Szoba-konyhás házban laktunk. Ez mind a mai napig így van. Akkoriban nem volt szocpol támogatás. Mást valahogy nem lehetett igényelni. Persze lehetséges, hogy volt valamilyen megoldás, csak a mi családunk nem tudott róla. Amit mi akartunk, az azért megvolt.

Nem voltunk ugyan gyenge tanulók az iskolában, mert anyukám tanulószobára íratott bennünket. De az órák előtt már nem néztük át az anyagot. Komolyabb gond azért nem volt. Az osztályban hárman voltunk cigányok, a többség a magyarok közül került ki. Viszont nagyon jól befogadtak minket. Így nekem semmi gondom nem volt soha a magyarság-cigányság kérdésével.

Vannak magyar barátaim, nem is kevesen. Elfogadnak minket. Apukám dolgozik, jár szekérrel, szántani, meg vetni. Őt elfogadják a magyarok, nem hívnak mást, hanem őt. Rajta keresztül minket is elismernek, mondják, hogy ez egy rendes család. Fontos, hogy velünk nem volt soha semmi gond, rangot szereztünk a magyarok között.

Az iskola befejezése után elálltam dolgozni. Volt itt helyben egy varroda, s oda álltam el egy évig dolgozni. Nagyon sok munka volt, rengeteg a túlóra, de ezt alig fizették meg. Ezért otthagytam. Utána közhasznú munkára jelentkeztem. Azt két évig folytattam. Kapáltunk, de télen is kiküldtek minket kapával meg gereblyével. Ezt nem lehetett csinálni, ezért hazamentünk.

Aztán négy éven keresztül voltam munkanélküli. Közben apukám rokkantnyugdíjas lett s abból éltünk hárman valahogy. A nagyobbik fiútestvérem megnősült, van már egy gyereke. A kisebbik is megnősült, neki már három gyereke van. Most jön a negyedik. Így én maradtam egyedül a családban. Viszont én még nem akarok házasodni. Gondolkodtam rajta, de csak nem. Én úgy vagyok vele, hogy előbb tanulni kellene. Most erre az iskolára kell koncentrálnom. Lett volna kérőm, de nem akartam hozzámenni. Nem egy, hanem öten az évek alatt. Mondják is, hogy miért nem mész még férjhez? Bárkihez hozzámennék, nem a bőr színét nézem. A szeretet a lényeg. Nem a külső, hanem a belső tulajdonság a fontos. Volt magyar udvarlóm, csak én nem akartam fiatalon lekötni magamat. A mi családunkat a vegyes házasság nem zavarná. Azt mondták, hogy ez rajtam múlik. A testvéreim azonban cigányokkal élnek együtt, nem vegyes házasságban. A féltestvéremnek magyar a férje. Ott sincs semmiféle probléma.

Így könnyebb, mert este, ha hazamegyek, azonnal tudok tanulni. Este tízig tanulok. Anyuék nézik a tévét, de engem nem zavar a zaj. Az sem zavar, hogy hárman lakunk egy szobában. Már megszoktuk.

Szeretnék érettségizni, s ha sikerül, akkor egy művészeti szakra menni. Nagyon szeretek rajzolni és festőművész akarok lenni. Most is van itt kiállítás, s ott van az egyik rajzom. Járok rajzszakkörre, hogy fejlesszem a kézügyességemet. Akkoriban küldtek továbbtanulni, de nem tudom, hogy miért nem mentem.

Ha lesznek gyerekeim, nekik szeretnék mindent megadni. Szeretetben növekedjenek fel, ne legyenek kirekesztve sehonnan. A legfontosabb, hogy tanuljanak. Nekem azért voltak rossz élményeim. Még az óvodában. A cigányokat külön tették, nem a magyarokkal voltunk egy csoportban. Úgy éltem meg, hogy különbek a magyarok, mint mi vagyunk. Nem játszhattunk együtt, mert eleve külön volt a két csoport. Külön is ettünk. Egyedül a farsang volt közös. Az iskolában már nem volt ilyen dolog.

30. Jóni Jánosné (Balogh Anikó)
Pocsaj – Lórántffy Zsuzsanna Általános Iskola és Óvoda

„Ahogy nézem, hogy a mai világban csak az ér valamit, aki tanult ember”

Én családban nevelkedtem itt, Pocsajban. Édesapám Budapesten dolgozott az építőiparban, édesanyám itthon volt velem és a nővéremmel. Apukám ingázott, vasárnap ment, pénteken jött. Később még két testvérem született.

Szegények voltunk, de boldogok. A szegénység abból adódott, hogy nem volt sok az apám fizetése. Ennivalóra elég volt. Rendes ruhákban jártunk, de nem voltak ezek drága ruhák. Nem voltak divatos ruháink, farmerek, cipők meg hasonlók. Édesanyámnak három osztálya volt, édesapám meg nem volt itthon. Tudta, hogy nekünk tanulni kell, de nem tudta ellenőrizni a házi feladatot és nem tudott bennünket kikérdezni. De mi jártunk rendesen az iskolába.

Vegyesen jártunk az iskolába. Amikor befejeztem, akkor elmentem továbbtanulni. A nővérem is. Ez az iskola Debrecenben volt, egy ipari iskola. Női ruhakészítő lettem volna, de nem tudtam befejezni, mert kivettek az iskolából. 15 éves voltam, amikor meghalt édesapám és édesanyám már nem tudott kettőnket taníttatni. A nővérem majdnem végzős volt, ő ott maradt.

Itthon voltam 17 éves koromig. Akkor elmentem Budapestre és kilenc hónapon keresztül ott dolgoztam. Újpesten a cérnagyárban volt a munkahelyem. Ott ismerkedtem meg a jelenlegi férjemmel. Nem volt könnyű munka, mert az orsókon elszakadt cérnákat kellett összekötni. Sokszor leégett a kezem. Meg hát rohangálni kellett a gépek között. Szállón laktam a többi munkással együtt. Itt egy kicsit problémát jelentett, hogy cigány származású vagyok. Ha kimentünk a dohányzóhelyre munka közben, akkor a magyarok és a cigányok külön mentek. Szórakozni is csak a cigányokkal jártunk. Bár nekem volt magyar barátom, és ott nem volt semmi gond. Azért szakadt meg a kapcsolat, mert én elkerültem Pestre. Ő meg debreceni volt.

Nem is volt ott magyar barátnőm. A fizetésemből Pesten szép ruhákat vettem. Butikban vásároltam, az nagyon jó volt. Meg persze illatszereket. Ha szórakozni mentünk, kifestettem magamat. Szórakozni a gumigyárba jártunk, ott ismerkedtem meg a férjemmel. Otthagytam a munkát és aztán összeházasodtunk. A férjem aztán Debrecenben, a konzervgyárban dolgozott. A férjemnek aztán megszűnt a munkahelye, azóta inkább alkalmi munkákból él.

Azért ez a családalapítás korai volt. Ha később megyek férjhez, talán több tapasztalatom lett volna. Az iskola nagyon bánt, hogy nem tudtam elvégezni. Ahogy nézem, hogy a mai világban csak az ér valamit, aki tanult ember. Felnőtt korban ez már nehezebb. Akinek már gyereke van, annak nem könnyű. Nem volt kötelező szülni, de mi akartuk ezt a gyereket. Édesanyámnál laktunk valameddig, aztán vettünk egy szoba-konyhás lakást. Később még két lányom született. A gyerekekre én nagyon figyelek. Már kikérdezem őket a tananyagból. Nem engedem lógni őket. Sajnos a nagyobbik lányom korán férjhez ment, szülői beleegyezés nélkül. Elég baj volt ez.

Én nagyon szeretném ezt az iskolát elvégezni, hogy a munkahelyem megmaradjon. Talán az a legfontosabb, hogy munkahelyem legyen.

31. Kukucska Géza
Mátraderecske –Általános és Zeneiskola

„Még énbelőlem is lehet valami…”

Négyen vagyunk testvérek, két húgom van és egy öcsém. Édesapám már munkanélküli, édesanyám rokkantnyugdíjas. Szültésemkor apám a derecskei téglagyárban dolgozott, anyukám azonban már akkor is nyugdíjas volt. Az idegei miatt százalékolták le. Ő csak a nyolcadikat végezte el, de az apámnak szakmunkásvégzettsége volt, lakatosnak tanult.

Az iskolai évek alatt anyu tanult velünk, apámat az, hogy tanulunk vagy sem, kevéssé érdekelte. Közepes tanuló voltam, de ha rossz jegyeket vittem haza, abból azért probléma volt, édesanyám szóvá tette. Apu ritkán, de azért szólt. Szerettem bejárni az iskolába, nem voltam lógós diák. A tanárok szerintem szerettek. Én meg inkább a készségtárgyakat kedveltem, a testnevelést és a technikát. Voltak otthon könyvek is, amit a húgom olvasgatott, én inkább csak nézegettem őket. Meséket édesanyámtól hallottam, aki fejből mondta őket, de az is előfordult, hogy olvasott nekünk.

Az iskola után továbbtanultam Nagybátonyban. Lakatos szerettem volna lenni. A problémát a bejárás okozta, a kollégiumot nem bírtuk volna kifizetni. Ehhez szegények voltunk. Volt ott egy rokonunk, nála laktam valameddig, de ott sem lakhattam örökké. Aztán az a megoldás született, hogy átmentem Egerbe, a Bornemisszába, épületasztalosnak.

Itt más volt a helyzet. Én változtam meg, sok volt a haver és a lógás. Így ez az iskola hamar befejeződött. Elmentünk a többiekkel szétnézni a városba, bementünk a kocsmákba. Nem tudtam a hiányzásokat igazolni.

Még nem voltam 18 éves, ezért kevés lehetőségem volt. Segédmunkás lettem, majd a derecskei téglagyárban dolgoztam nyolc hónapot. Ez nagyon kemény fizikai munka volt, nehezen bírtam. Elmentem a parádsasvári üveggyárba. Ez a munka sem volt könnyű, de mindenhez hozzá lehet szokni, ha akarja az ember. Ezt követően kerültem ide az iskolába.

Fiatalon házasodtam, húszéves koromban. A szüleim mondták, hogy ez hamar van, meg hogy tanulni kellene. Nem volt kényszer, mert nem volt terhes a feleségem. De utána megszülettek a gyerekek. A feleségem Egerbe járt az egészségügyi gimnáziumba, most gyesen van. Ő még nincs 20 éves. Az ő szülei nagyon agresszíven álltak az egész kérdéshez. Nekik nagyon fontos lett volna, hogy letegye az érettségit, azt szerették volna, ha orvosnő lesz. Azt mondták, hogy járjunk együtt, és amikor terhes lett, azt javasolták, vetessük el a gyereket. Majd később jobb lesz ez, mondták. Ő is cigány családból származik egyébként. Ott laktam náluk két évig. Megbékéltek ezzel a helyzettel. A feleségem nem mondott le a tanulásról, de én nem is engedném neki. Nem jó az, ha a férfiak ezt meggátolják. Kár, hogy a gyes mellett erre nem volt lehetőség. A gyes után visszamegy Egerbe és befejezi az iskolát. Végzettség nélkül nem lehet érvényesülni. Ha nincs végzettség, csak nehéz munkát kap az ember.

Saját gyerekemet nem fogom engedni, hogy kimaradjon az iskolából. Azt szeretném, hogy minél magasabbra vigye az életben. Nem úgy, mint én. Még énbelőlem is lehet valami, de ne úgy gondolkozzon, mint ahogy én tettem. Ez a neveléstől is függ. Édesapám azért ivott is, meg iszik is, elég sokat, nem volt olyan jó családi körülmény. Mindig veszekedett, amikor részeg volt. Mi megvédtük az anyánkat. Akkor már lenyugodott. Apám egyébként teljes magyar. Vegyes családban élünk, de én magamat romának tartom.

Itt a gyerekek szívesen elmondják a problémáikat, inkább nekünk, mint a tanároknak. Például ha nem tud jönni iskolába, nekem jobban elmondja, hogy mi a probléma. Próbálunk rájuk hatni. Az fontos, hogy a szülők is el merik mondani a dolgaikat. Az idősebbek is hallgatnak ránk. Azért vannak irigyeink is. Az a kérdés, hogy miért pont mi vagyunk itt.

Hiszek Istenben, de nem vagyok vallásos. Régebben, gyermekkoromban jártam templomba. Senki sem mondta, magamtól mentem oda. Jártam még alsóban hittanra is. Most kevés időm van. Sok a részlet, amit fizetni kell, s itt csak minimálbér van. Ezért szükség van kiegészítő jövedelemre. Hétvégén elmegyek dolgozni. Szólnak és én megyek, megcsinálom rendesen, amit rám bíznak.

32. Csikós József
Mátraderecske – Általános és Zeneiskola

„Reménykednek abban, hogy elindulok felfelé”

Apukám segédmunkás volt a téglagyárban, most ő is rokkantnyugdíjas. Az anyukám is ott volt, ő szintén nyugdíjas. Nincs testvérem, egyedül vagyok. Gyerekkoromban figyeltek rám, mit csinálok, kikkel járok. Amikor idejártam iskolába, akkor nem volt semmi gond velem.

Aztán elkerültem Egerbe, ott kezdődtek a problémák. Én is a Bornemisszába jártam. Nem volt könnyű, mert hazajárós voltam. Ez napi 60 kilométer oda-vissza. Elég sok idő elment az utazással. Két évig még érdekelt az iskola, utána már valahogyan nem. Én is sokat hiányoztam, végül kirúgtak az iskolából.

Elmentem dolgozni a parádsasvári üveggyárba, ott voltam egy évet, aztán a polgármesteri hivatalban végeztem közhasznú munkát, hat hónapig. Volt időm gondolkodni, meg hát otthon is szidtak, hogy mi lesz így belőlem. Most, hogy van ez a munka, kicsit megnyugodtak a szüleim. Reménykednek abban, hogy elindulok felfelé. Nagyon fontos a tanulás.

Az a baj a romáknál, hogy nincs szakmájuk. Nem viszik semmire. A romák között is van itt azért különbség. Nem mindegy például, hogy ki hol lakik. Bent a faluban, vagy mondjuk a Lakatos-soron. A legtöbb közülük munkanélküli, s ezért nagyon szegényesen élnek. Vannak persze gazdag romák is. Dolgoznak, kereskednek. Szokás szerint.

Nem lehet azon csodálkozni, hogy irigyek. Korábban dolgoztak a téglagyárban, de ez a lehetőség megszűnt. Nem az volt a baj, hogy felszámolták a gyárat, hanem az, hogy külföldi – osztrák – tulajdonba került. Ők nem vesznek fel romákat. Ezt így nem mondják ki, de valahogy mégis így alakul. Az igazság azonban az, hogy vannak ott romák, de azok rendesek. Ez azt jelenti itt, hogy nem iszik, vagy azt, hogy bemegy dolgozni és három nap után otthagyja a munkáját. Volt rá példa, hogy valakit felvettek és csak egy hétig dolgozott.

Engem is irigyeltek itt sokan, de persze olyanok is akadtak, akik örültek, hogy idekerültem. Miért pont én? – kérdezték.

Leszoktam délután járni a cigánytelepre. Ott vannak a haverjaim, a rokonok. De ilyenkor lehet a szülőkkel beszélgetni a gyerekekről. Mondom nekik, hogyan viselkedtek az iskolában. Ilyenkor előveszik a gyereket. Az is jó dolog, hogy ha valaki nem jár iskolába, akkor le tudok érte menni. Reggel odamegyek és mondom a szülőknek, hogy el kell a gyereknek jönni az iskolába. Ha sokat hiányzik, akkor megbukik, és akkor mi lesz belőle? Nehéz belátni, hogy miért nem küldik be őket a suliba. Nincs rá különösebb okuk. Nagy a felelősségünk. Mégiscsak két oldalról szorítanak minket. A tanárok ismertek minket, hiszen sokuk tanított minket. Ez jó dolog, hogy bíznak bennünk.

24 éves vagyok. Szeretném először az iskolát elvégezni, aztán családot alapítani. De addig nem akarok családot, amíg nincs végzettségem.

Igyekszem jól kihasználni az időt. Eljárok a helyi focicsapat edzésére. Most jól szerepelünk a megyei első osztályban. Jó lenne nyerni.

33. Sárköziné Kovács Margit
Bonyhád – Vörösmarty Mihály Általános Iskola

„Most hogyan fog ő kimenni az utcára, hogy a lánya egy cigányhoz ment hozzá”

Milyen iskolai végzettséggel rendelkeztek a szülei?

Édesanyám csak nyolc általánost végzett, ezzel szemben az édesapámnak szakmunkás végzettsége volt.

Mennyire volt fontos nekik, hogy Ön komoly iskolai végzettséggel rendelkezzen?

Nagyon. Nagyon fontos volt. Mindig segítettek. Állandóan azt mondták, hogy nincs fontosabb az életben, mint tanulni. Mindig maximálisan támogattak. Kezdődött ott, hogy amikor kicsi voltam, akkor édesanyám leült velem tanulni és megtanította, hogyan kell tanulni. Tette azt annak ellenére, mint mondtam, hogy csak nyolc általánost végzett. Eredetileg ő elkezdett egy középiskolát, csak abbahagyta. Az öcsém sem akart tanulni, de ő is elvégzett egy szakmunkásképzőt.

Apukájának mi volt itt a szerepe?

Hát nem sok. Nem volt soha otthon. Állandóan dolgozott, téeszben. Reggeltől estig ott volt és későn jött haza.

És hol laktak?

Családi házban. Amikor én megszülettem, akkor épült a ház. Szemben laktak nagymamámék, és ebben az időben sokat voltam velük. Ő és a nagynéném sokat nevelt. Ő nem ment férjhez, így vele volt sok konfliktusom, amikor férjhez akartam menni.

Sok könyvük volt otthon?

Sok, mert anyukám imád olvasni. Ő nem tévét nézett, hanem olvasott. Érdekes, hogy a nagymamám, az anyukám, én és lányom is ezt szereti. Legalább 1000–1500 kötetünk van otthon. Amikor összeházasodtunk a férjemmel, az volt az első dolgunk, hogy könyvsorozatokat rendeltünk.

Ki döntött arról, hogy Ön melyik középiskolában folytatja a tanulmányait?

Én magam. Eredetileg jelentkeztem az óvónőképző szakközépiskolába, de nem vettek fel. Így kerültem a bonyhádi gimnáziumba. De innen eljöttem a második évben és átmentem a közgazdasági szakközépiskolába. Bár ez nehéz volt, de végül elvégeztem. Nem volt könnyű a matematika. Mivel a szüleim nem voltak rangos emberek, így azt hiszem, hogy nem kaptam meg azt a támogatást, mint azok, akik ilyen családokból érkeztek. Azokkal kivételeztek. Itt nem éreztem jól magamat. Közben sikerült munkahelyre szert tennem, noha még nem végeztem el az iskolát. Itt Bonyhádon a pártbizottságra kerestek egy mindenest és bennem megtalálták. Ott kezdtem el dolgozni 1977 decemberében. Azóta van munkaviszonyom.

Amikor leérettségiztem, akkor új helyre kerültem. Megszűntek a járások, így átszervezés volt. Meg valakinek a helyén voltam. Elkerültem a szociális otthonba. Ott több évet dolgoztam, és alaposan tönkrement az idegrendszerem. Bár ott irodán voltam, mégis nagyon sokrétű volt a feladatom. Ha a betegeknek kellett valami, beszereztem nekik. Szerettek a betegek, meg én is őket, de nagyon sokrétű volt ez a munka. Idővel úgy éreztem, hogy nekem ki kell innen szállni. Nagyon monotonná vált a tevékenységem. Ráadásul nagyon messze volt ez a hely és egyre többször felmerült bennem, hogy nem igaz, hogy az isten háta mögött kell leélnem az életemet. Mindenképpen változtatni akartam. Ez egy zárt világ volt. Mindennek ellenére szerettem ott lenni, de túl hosszú idő telt el.

Megszerezte az érettségit. Mit jelentett ez az életében?

1982-ben érettségiztem és akkor rögtön férjhez mentem. Nem akarták elfogadni a családban, hogy nekem cigány férjem van. A bonyhádi ifjúsági klub vezetője volt a férjem. Mindig egy vezéregyéniség volt és jól tudott beszélni az emberekkel. Többnyire hallgattak rá. A fiatalokat felkarolta. A régebbi világban másképpen volt, mert akkor voltak táborok és más hasonló programok. Sokat jártunk Domboriba és Óbányára. Akkor a fiatalságnak volt hova mennie. Egész más világ volt az. Úgy ismerkedtünk meg, hogy egyszer bementem abba a klubba. Anyukám annyira kiborult, hogy bekerült a kórházba az idegosztályra. Ő a konyhán dolgozott, ahol az asszonyok telebeszélték a fejét, hogy Jézusom, a lányodnak egy cigány udvarlója van. Ő nem azt nézte, hogy nekem mi a jó, hanem a szégyent. Most hogyan fog ő kimenni az utcára, hogy a lánya egy cigányhoz ment hozzá. Szóval akkor nagy botrány volt. Engem mindez természetesen nem zavart. A férjem ezt nagyon nehezen fogadta. Az ő családja azonnal befogadott engem, pedig ott sem könnyű. Ők a parasztokat nem fogadják be. De itt nem volt baj, mert lányuknak éreztek. Mindig mellém álltak. Ők is, akárcsak a mi családunk, családi házban éltek. Apósom disznótartással is foglalkozott és világéletében dolgozott. Nem voltak ők szegények, hiszen minden évben vágtak disznót.

A baj azzal volt, hogy cigányok…

Persze. A felesége otthon volt a négy gyerekkel, de mind a négyet felnevelte. Az anyósom mindig összefogta a családot. A legfurcsább az volt, hogy az első alkalommal, amikor a férjem, Karcsi felvitt, úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Anyósom nagy lábosban főzött, mert nagy volt a család, én meg odamentem a gázkályhához, kiszolgáltam magam. Aztán segítettem neki mosogatni. Később is sok mindenben számíthatott rám, jobban, mint a többi menyére.

Amikor a gyermekei megszülettek, akkor megenyhült a családja?

Persze, ez fordulatot jelentett. Pedig eredetileg kidobálták a cuccaimat. De szerencsére a férjemnek volt lakása. Az apósom mindenre megtanította a fiát, s ez fontos volt nekem. Mindig azt mondta, hogy munkahely kell, ami ebben a körben nagyon ritka. Lehet, hogy a becsületessége miatt nem vitte többre. Ez van a politikában is, amiben most rendesen benne van. Állandóan kihasználják a naivitását.

Mit szóltak a barátai, ismerősei ehhez a helyzethez?

Ők nem vetettek meg. A baráti kör elfogadta ezt. Amikor a férjem továbbszolgáló volt, akkor is mondták, hogy milyen csinos, milyen jól áll neki az egyenruha. A férjem akkor sem hagyta ott a munkahelyét, amikor elkezdett politizálni. Mindig mondja, hogy azért, mert politika van, azért a biztos munkahelyét nem adja fel. Most Bonyhádon a szennyvíz-telepen dolgozik. A főnökasszony jobbkeze. Büszkék is rá.

Az Ön gyermekei kikkel barátkoznak?

Többnyire magyarokkal. Ahová ők jártak iskolába, ott kevés roma gyerek volt.

Hogyan fogadták Önt itt ezen a munkahelyen?

A pedagógusok? Jól. Többen mondták, hogy milyen aranyos vagyok. Szeretnek, mert jó humorom van. Nem zavarja őket, hogy itt vagyok. Főleg azután, hogy a férjem szinte mindennap benne van az újságban. Jönnek és mondják ezt nekem, hogy a Karcsi benne van az újságban!

34. Baranyai Istvánné
Ozora – Illyés Gyula Általános Iskola, Óvoda és Könyvtár

„…a bátyám szeretett olvasni, és ő szoktatott rá engem erre a tevékenységre”

Elvált szülők gyermeke vagyok. Édestestvéreim hárman vannak, de egyéves koromban elváltak a szüleim. Így édesanyám és édesapám is új házasságot kötött. Nekem magyar nevelőapám volt. Apukám nyolc általánost végzett, édesanyámnak nem volt iskolai végzettsége. Egyáltalán nem járt iskolába. Abban az időben nem volt érdekes, hogy a romáknak van-e vagy nincs iskolai végzettsége. A romák maguk is tartózkodtak attól, hogy egy hivatalos intézménybe bemenjenek. Ők sem szívesen engedtek be saját közösségeikbe más nemzetiségű embereket. Ennek persze megvolt a maga oka. Erre nem olyan régen jöttem rá.

Érdekes, hogy a bátyám szeretett olvasni, és ő szoktatott rá engem erre a tevékenységre. Ő regényeket olvasott. Hangosan olvastam először, de ő megtanított arra, hogy magamban kell olvasni és úgy megérteni a dolgokat. Édesanyám inkább a tévét nézi, nagyon szereti a sorozatokat. Ő, annak ellenére, hogy iskolázatlan, nem volt szűk látókörű. Fontosnak tartotta, hogy valamilyen szinten tanuljunk.

Így én nem jártam óvodába, de iskolába már elengedtek. Az anyukám jött velem, végig fogta a kezem, és ez így ment a felső tagozatig. Mindennap elkísért. Az idősebb bátyám Simontornyán még tovább is tanult. Akkor még működött a szakmunkásképző, tímárnak tanult.

Én nem tanultam tovább. Valahogy a két kultúra között őrlődtem. A nevelőapának korábban nem volt gyermeke, de valahogy lehetett érzékelni, hogy őt a saját társadalma kiközösítette, azért, mert cigányasszonyt vett feleségül. Ez szerintem neki nagyon fájt. Volt azonban akarata. Mondta, hogy neki mi kellünk és kész. Itt találkoztam először a cigányok és a nem cigányok közötti ellentéttel. Ő egyébként mindig dolgozott, de néha édesanyám is. Itt-ott, például Siófokon mosogatott. Minden lehetőséget megfogott. Magam körül mindig azt láttam, hogy dolgozni kell!

Nekem aztán voltak nem cigány barátaim is. Bár jelentkeztem továbbtanulni, sőt, fel is vettek, de hát a szokások. Inkább férjhez mentem és gyermekeim születtek. De azért igyekeztem tanulni. Ozorán nem volt komoly ellentét a cigányok és a nem cigányok között. A férjem cigány. Vele még gyermekfejjel ismerkedtünk meg és házasodtunk össze és mind a mai napig együtt vagyunk. Az első gyermekem még tizenhét éves korom előtt született. Nem bántam meg. Később még három született. Fontosnak tartom, hogy tanuljanak.

A munkanélküliség nem került el bennünket, sőt a gyermekeimet sem. Amikor munkanélküliek voltunk, akkor tanultunk. A kisebbségi önkormányzatnál azért választottak meg, mert ismertek a faluban. A többségi társadalom választott meg. A romák nem törődtek ezzel. Érdekképviseletet vállalok, látok el. Bár szavazni nem mennek el, de igényük van arra, hogy valaki képviselje őket. Fontos, hogy a véleményük és javaslataik megjelenjenek. Ozora távol esik a főúttól. A Lungho Drom emberei voltak azok, akik fontosnak tartották, hogy a kistelepülésen élő romákat is megkeressék, és az ott lévő problémákat feltárják. Ők kerestek meg engem. A legutóbbi választáson csak a választás időszakára együttműködési megállapodást kötöttünk. Ezt nyíltan és büszkén vállalom.

Tudok magam mögött sikereket. Nagy eredmény volt, nem csak az enyém, a közmunkaprogram. Ezért is külön meg kell küzdeni. Elég kevés kistelepülés szokta megnyerni. Mi folyamatosan nyerjük és ez sok embernek jelent komoly segítséget. Nem könnyű a pályázatot megcsinálni. Itt összefogás van a településen, enélkül nem menne. A magyaroknak is meg kell ismerniük bennünket. Például azt, hogy milyen gyönyörű kultúránk van. Nekünk is vannak íróink és festőink is. Persze fordítva is így van. Most már nincs időm olvasni. A munka miatt sok továbbképzésen veszek részt. Fontos, hogy a romák lássák, hogy be kell ülni a padba tanulni. Az is fontos, hogy itt Ozorán 100-110 felnőtt korú roma végezte el a nyolc általánost. Ez siker, hiszen ettől kezdve le tudja tenni a jogosítványt, tud vállalkozó lenni. Vagy elvégez egy targoncavezetői tanfolyamot. Nekem ezek jelentik az igazi sikereket.

35. Kecskésné Czirák Ildikó
Kiskőrös – Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Speciális Óvodája és Iskolája

„Nem fejeztem be az iskolát, mert jött az életem párja”

Édesapám parkettás szakmunkásként dolgozott, anyukám pedig otthon volt. Egy nővérem van. Dunaújvárosban éltünk, de Kiskőrösre jöttem férjhez.

Abban a munkásvárosban a Ságváriba jártam általános iskolába. Egy évig voltam előtte óvodában, ami egyfajta iskola-előkészítő volt. Ott sikeresen befejeztem az általános iskolát. A testvérem nem fejezte be az iskolát. Nem a városban laktunk, hanem a technikumi részen. Amikor hazamentem, anyukám várt az ebéddel. De apukámmal tanultunk, ha volt kérdésem, mondjuk matematikából. Anyukám nem tudott segíteni semmiben. Esténként tévét néztünk. Arra emlékszem, hogy hétfőnként adásszünet volt. A mesét nézhettem meg, a filmet már nem. Az apám szigorú volt, ha nem jól tanultam, akkor ezt éreztette.

Az iskola után Pestre jelentkeztem a Postaforgalmi Szakközépiskolába. Három évet jártam oda. Egy évet töltöttem kollégiumban, többet nem bírtam. Ezt követően bejáróssá váltam. Dunaújvárosból Pestre mindennap buszoztam. Sok idő volt. Fél ötkor keltem.

Nem fejeztem be az iskolát, mert jött az életem párja. Nem láttam értelmét az iskolának. Ide jöttem Kiskőrösre, s mivel az emberek itt mezőgazdaságból élnek, úgy gondoltam, hogy arra az iskolára egyébként sincsen szükség. Hamarosan két lányom született. Itt én háztartásbeli voltam, de emellett szőlőbe jártunk dolgozni. Ott kapáltam, metszettem, permeteztem, s aztán bort csináltunk belőle. Ezt eladtuk. A férjem borkereskedéssel foglalkozott. Később, a második gyermek születése után szegfűt kezdtünk el termeszteni. Ezt a ház körül is lehetett csinálni, nem kellett kijárni a határba. Az más kérdés, hogy már külön élünk a férjemtől tíz éve. Így azóta egyedül nevelem a gyermekeket. Én vagyok számukra a minta, hogy nem szabad abbahagyni az iskolát. A nagyobbik lányom közgazdasági főiskolán tanul, másodéves. A kisebbik egészségügyi szakközépbe jelentkezett. A válás után én lettem a vállalkozó, négy évet csináltam végig. Ez a rendszerváltást követően nem volt könnyű és idővel nagyon deficites lett. Több volt az adósságom, mint a bevételem. Utána mentem el munkanélkülire. Felmondtam a vállalkozást, mert adósság adósság hátán jött.

Nem voltam sokáig munkanélküli, mert megtudtam, hogy dajkaképző tanfolyam indul romáknak, és ezt elvégeztem. Elhelyezkedtem a speciális iskolában.

Abból nem volt különösebb problémám, hogy roma vagyok, Dunaújvárosban semmiképpen sem. Itt ez egy más város. Itt a romák szegénységben élnek. Nagy közöttük az iskolázatlanság. A férjem egyébként magyar volt. De nem ez jelentette a problémát. Nem tudom, hogy a férjemben mi fogott meg. Másodszor nem mennék hozzá. A gyermekeimen nem látszik, hogy cigányok. Én annak gondolom magamat. A gyerekeknél korábban volt valamiféle ellenszegülés, hogy márpedig mi nem vagyunk azok, de ma már másképpen látják. Ezt el kell fogadni. De azt hiszem, hogy a gyerekeimben azért van előítélet. Itt az iskolában a gyerekek elfogadnak, szeretnek. Jobban elfogadnak, úgy érzem. Talán családtagnak éreznek.

Ambícióim azért még vannak. Az a legnagyobb vágyam, hogy legyen diplomám. Bár korábban elmulasztottam az érettségit s ezt azóta nagyon megbántam, de még képesnek érzem magamat arra, hogy befejezzem a középiskolát és továbblépjek. Fontos, hogy műveltebb, iskolázottabb legyek. Meg több lesz a pénzem is. A magam számára akarok bizonyítani. Sokan azt mondják, hogy nem vagyok normális. 41 éves korban minek tanulni! Tudom, hogy a legtöbb cigánynak a nyolc általánosa sincs meg. Jó lenne, ha többségük az érettségit elérné. Az édesanyám nagyon örül annak, hogy ezt csinálom.

36. Borsos Mátyásné
Kiskőrös – Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Speciális Óvodája és Iskolája

„Nálunk az volt a szokás, hogy a lányoknak otthon a helyük”

Én voltam a családban a tizenharmadik gyerek. Lovári cigányok vagyunk, szüleim lovakkal foglalkoztak. Iskolai végzettségük nem volt. A testvéreim szőlőkben dolgoztak alkalmi munkásként. Volt közöttük olyan, akik szakmát szerzett. Egyikük asztalos, a másik mezőgazdasági gépszerelő lett. Velem együtt hármunknak van szakmája. Én ugyanis kötőipari konfekciós szakmát végeztem. Van, akinek még általános iskolai végzettsége sincs.

Soltvadkerten jártam iskolába, de nagyon rossz tanuló voltam A szüleim nem foglalkoztak ezzel, nem kérdezték ki a leckét. Napközis voltam, ott írtam meg a leckét. Otthon senki sem foglalkozott velem. A szüleim alig voltak otthon, mert vásárokba jártak, inkább a nagyobb testvérek vigyáztak ránk. Otthon, amire én visszaemlékszem, hárman voltunk egy szobában, két lány és egy fiú. Ez furcsa volt, de a lányok hamarabb lefeküdtek és a fiú csak utána jött. Így volt ez a fürdésnél is.

Nem voltunk szegények, de nem voltunk kiöltözve. Éhezni sohasem éheztünk. Amikor befejeztem az általánost, akkor a szüleim mondták, hogy tovább kell menni tanulni, holott a többi lánynak nem engedték meg ezt. Nálunk az volt a szokás, hogy a lányoknak otthon a helyük. Férjhez menni, takarítani. De mire rám sor került, addigra már ők is többet láttak a világból, hogy de igenis, egy lánynak is tanulni kell. Kiskunhalasra küldtek, és ők erőltették a kollégiumot, mondván, hogy ott lehet tanulni. Nem volt ez messze tőlünk, de mégis kollégista lettem. Itt négyen voltunk egy szobában, csak lányok természetesen. Itt nem volt probléma, hogy cigány vagyok. Inkább az úton volt ebből néha gond. Ezeket rosszul éltem meg. Visszahúzódó voltam. Rossz volt, ahogy mondták, hogy cigány vagyok.

A férjemmel négy évig jártam együtt. Amikor a szüleim meghaltak, akkor a férjem egy véletlen folytán velem maradt. Együtt fejeztük be az iskolát. Tizenhét éves voltam ekkor. Három gyermekünk lett. Mivel egyedül maradtam, úgy éreztem, hogy nekem minél hamarabb gyerek kell. Egy év múlva szültem a fiamat. A férjem is cigány. Ő kőműves. Ő egyébként biztat engem is, hogy tanuljak. A férjem azért elvárja azt, hogy otthon is minden rendben legyen. Ez a férfiaknál azt jelenti, hogy mire hazajön, legyen kész vacsora, a lakás rendben legyen, meg a szőlő is.

Érdekes, hogy a gyerekeken nem látszik a „cigányság” vagy nem eléggé látszik. Az osztálytársaik ezt nem tudták, de én mindig mondom nekik, hogy mi cigányok vagyunk, nem szabad ezt titkolni, nincs mit szégyellni. A gyerekek jó tanulók és számukra már az a természetes, hogy tanulnak. Mire én megérkezem a munkából, addigra már elkészülnek a leckével. Szeretném, ha mindegyikőjük továbbtanulna. Most a fiam a kilencedikbe jön, nem tudja még, hogy igazából mit akar.

A kisebbségi önkormányzatnál elnökhelyettes vagyok, de nem szeretek politizálni. Mindig mondom, hogy ez engem azért érdekel, mert a gyerekeken akarok segíteni. Itt azért már látom, hogy a magyarok és a cigányok között húzódik ellentét. Ez néha nagyon fel tud húzni. Ezért egy mostani dolgot szeretnék elmesélni: mi azt szeretnénk, hogy a megbukott kis cigány gyereket, aki nem azért bukik meg, mert lusta bemenni az órára, hanem vagy mert nem bír valamiért tanulni, vagy a magas létszám miatt a nevelő nem tud vele foglalkozni. Fizetnénk a korrepetálását, hogy ne bukjon meg.

Erre persze mondják, hogy van ingyenes oktatás, meg hogy a gyerek úgysem fog bemenni a korrepetálásra. Én azt mondom, hogy ezeket a dolgokat meg kell próbálni. Ehhez meg kell nyerni a szülőket, meg kell nekik magyarázni, hogy a gyerekeknek az jó, ha tanulnak. Az egyes családoknál nem az a probléma most már, hogy nem engedik a gyerekeket, hanem sokkal inkább az, hogy nem kényszerítik rá őket a tanulásra. Általában azt mondják, hogy hiába küldöm a gyereket, nem megy. Ilyen nincs. A gyerekeknek az iskolában a helye. De nem vagyok eléggé erőszakos, de kezdek beleszokni. Ismernek engem itt nagyon sokan. De érdekes, hogy a magyarok is szavaztak rám. Az fontos, hogy tudják rólam, hogy a pénzügyeket is rám lehet bízni. A cél az, hogy felzárkóztassuk azt, aki ezt igényli. Meg az, hogy minél többen továbbtanulhassanak. De nemcsak szakmunkásképzőben, hanem magasabb iskolákban is.

37. Csáki Beatrix
Tiszabecs – II. Rákóczi Ferenc Körzeti Általános Iskola

„…azt hiszem, hogy nem tudták, hogy én cigány vagyok”

Meséljen a gyermekkoráról!

Kerepestarcsán születtem, mert anyu elsőnek oda ment férjhez. Hatéves koromban váltak el a szüleim. Ezt követően visszakerültünk vidékre e Pest közeli településről, mert anyu Vámosorosziba való volt. Anyu volt a cigány származású. Amikor újra megházasodott, akkor született két testvérem. Érdekes, hogy egyik férje sem volt cigány. Anyukám itt Fehérgyarmaton a kórházban dolgozik a belgyógyászaton. Ő csak az általános iskolát végezte el, az iparit egy vagy két év után otthagyta. A nevelőapukám hegesztő volt. Az igaziról pedig fogalmam sincs. Vele hatéves korom óta nem tartom a kapcsolatot. Mind a két férfi meghalt, az apám hét, a nevelőapám pedig kettő éve.

Hol végezte az iskoláit?

Fehérgyarmatra jártam mind az általános, mind pedig az ipari iskolába. Ez utóbbiban lehetett érettségit tenni. Két év alatt nappali tagozaton végeztem el ezt a kurzust. Gyerekkoromban anyu foglalkozott velem, ő fontosnak tartotta, hogy tanuljak. Ha rossz jegyeket vittem, leszidott.

Voltak otthon könyveik?

Kevés. Talán tíz. Nem szerettünk olvasni. Esténkét beszélgettünk, tévét néztünk, meg néha mentünk csavarogni. Amíg egyedül voltam, addig jobban kimozdultak anyuék.

Ki döntötte el, hogy hol tanuljon tovább?

Én. Anyu nem hagyta volna, de végül én döntöttem. Azt is, hogy milyen szakra. Mátészalkára a mezőgazdaságiba felvettek, csak ott kollégium volt. De nem mentem oda. A második helyre menetem. Amikor az iparit befejeztem, nem akartam már tanulni, de anyu unszolt, hogy folytassam. Így leérettségiztem. Így utólag tudom, hogy ez jó ötlet volt és jó döntés.

Milyen tanuló volt az iskolában?

Nem voltam különösebben jó.

Mi történt az érettségit követően?

Elmenetem dolgozni Fehérgyarmatra. A kórház mellett volt egy kis büfé, ott vállaltam munkát. Két évet dolgoztam ott. Utána kerültem végül is ide. Szerettem azt a munkát, a főnököm is jó volt. De ezt a munkát is szeretem. Most itt élek az élettársammal. Ő szintén cigány. Neki két szakmája van. Vegyesbolti eladó és hegesztő.

Volt Önnek abból problémája, hogy cigány származású?

Nem. Sokan persze ezt nem tudták rólam. Csak a közvetlen környezetem.

Hogyan éli meg ezt a helyzetet?

Valahogy mind a kettőnek. Ha megkérdeznek, ki vagyok, akkor is azt mondanám, hogy mind a kettő. Abban a környezetben élek, tehát hiába mondanám, hogy nem az vagyok. Nem cigányok között lakunk, de hát a páromnak is rengeteg rokona van. De nem vagyok cigányellenes, én mindenkivel szóba állok. Gond nélkül befogadtak, de azt hiszem, hogy nem tudták, hogy én cigány vagyok. Az lehet a kulcskérdés, hogy ránézésre nem lehet ezt rajtam látni. A barátaim között is vannak cigány származásúak. A gyerekek nem hiszem, hogy tudják, hogy én cigány vagyok. Azért nehéz a gyerekekkel. Nagyon elevenek, sokszor szemtelenek. De eddig nem volt senkivel sem problémám.

38. Galambos Jánosné
Dormánd – Polgármesteri Hivatal – Általános Iskola

„A család volt az, ami alapvetően hiányzott”

Intézetben nevelkedtem egészen tizennégy éves koromig. Állami gondozott voltam. Az általános iskolát is ott végeztem. Szerencsém volt, mert mindig voltak olyan nevelők, akik felkaroltak és támogattak. Nem voltam jó tanuló, de ennek én voltam az oka. Úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy jó tanuló legyek. A közepes mindig megvolt.

Az intézetben túlnyomó részt roma gyerekek voltak, kis százalékban magyarok. A nehéz sors nem abban fogalmazódott meg, hogy ki roma és ki nem roma, hanem abban, hogy valaki állami gondozott vagy nem állami gondozott. Amikor kikerültünk az életbe, többszörösen hátrányos helyzetbe taszított az, hogy nem elég, hogy romák voltunk, de még állami gondozottak is.

A szüleim, ha nem is rendszeresen, de jöttek látogatni. Néha haza is vittek bennünket. De ez nem volt jó érzés. Szeretem őket, meg semmilyen körülmények között sem tagadom meg őket, de nincsenek velük kapcsolatban jó élményem.

Amikor befejeztem az általánost, akkor felvettek a mezőgazdasági iskolába Egerbe, tejtermékgyártó szakra. Túrót, tejfölt kellett volna készíteni. Csomagolás, pakolás ládákba. De hát nem volt cél az életben, amiért tanuljon az ember! Nem volt, aki irányítson. Kellett volna egy iránymutatás, egy család a háttérbe. Ott megmondják a gyereknek, hogy mi a cél, és azt, hogy ennek érdekében mit kell tennie. A felnőttek és a gyerekek ott mindent megtesznek a cél érdekében. Van arra mód, hogy a gyereket korrigálják, ha az szükséges.

Lehet, hogy mindez megvolt az intézetben, csakhogy ezt akkor még nem fogtam fel. Zavart, hogy mindig úgy éreztem, hogy be vagyok zárva. A cél az volt minden más előtt, hogy minél gyorsabban szerettem volna kikerülni onnan. Noha kötődtem a nevelőkhöz, de azért az nem volt szoros kapcsolat. Hallgattam rájuk. De igazi iránymutatás nem volt. Valószínűleg ezt nem érezték feladatuknak. Nem voltak ambícióim. Álmaim voltak. Leginkább az, hogy családom legyen. Más nem nagyon volt meg ott az emberben. A család volt az, ami alapvetően hiányzott.

A szakmunkásképzőt végül nem fejeztem be. Azért maradtam ki, mert sokat hiányoztam. Nem voltam jó kislány. Nem éreztem jól magamat abban az iskolában. Ha lógtam, akkor hazamentem. A jelenlegi férjemhez. Így visszakerültem az intézetbe és ott dolgoztam. Varrodába, konyhán. De aztán férjhez mentem. Tizenhat évesen. A romáknál ez nem volt feltűnő dolog. Nem volt ebből semmi probléma. A férjem hat évvel volt idősebb. Szültem négy gyereket. Párban vannak, két fiú, két lány. Vettünk egy kis házat, és ott éltünk. A gyerekekkel sokat foglalkoztunk, a férjem ebben is sokat segített. Az első gyereknél még nekem döcögősen ment minden. Sok volt a problémám, mert gyerek voltam én is. Addig, amíg fel nem nőttem ehhez a feladathoz, mert muszáj volt, addig nehéz volt. A férjem mondta, hogy hogyan foglalkozzam egy gyerekkel. Azt is meg kellett tanulni, hogy a gyerekekre oda kell figyelni. Gyerekfejjel ezekre az ember nem gondol. Ebben is a férjem segített. A második gyerekkel már könnyebb volt.

A tanulásnál már egyszerűbb. Mindig leülök velük. Meghallgatom őket, ha valami problémájuk van.

Amikor volt lehetőség, akkor építkeztünk, meg fontosnak tartottuk, hogy közelebb kerüljünk Egerhez. Ez volt a gyerekek érdeke is. Így kerültünk Dormándra. Itt vettünk egy telket és építkeztünk. A férjem azóta is folyamatosan dolgozik, ő szerkezetlakatos.

Mindenki meglepődött, hogy milyen vállalkozásba fogtam. Furcsa volt sokak számára, hogy az ember nemcsak anya és feleség, hanem nő is. A férjem testvérei mind tanultak. Ott mindenkinek van szakmája. Ez ma már alapkövetelmény. A mai világban az ember nem létezhet anélkül, hogy ne legyen munkahelye. Tanulni kell a gyerekeknek is, mert nem kell úgy kezdeni az életet, mint ahogyan én kezdtem. Nem kell tizenhat évesen férjhez menni. Itt van családi háttér, amiből nem kell elszabadulni. Mi megteremtjük a tanulás feltételeit.

A gyerekeim nem érezték magukat cigányoknak. Amikor ideköltöztünk, mondták, hogy ott lent laknak a cigányok. Erre válaszoltam nekik azt, hogy de mi is cigányok vagyunk. Na, ezen meglepődtek. Nem hangoztatom, hogy mi cigányok vagyunk, de nem is tagadom meg ezt. A gyerekeknek is azt mondom, hogy ezt nem lehet megválasztani, ebbe születtünk bele, ilyen nemzetiségbe. Ebben kell élni. Szerintem egy embernek nagyon fontos az, hogy meglegyen az identitástudata. Sokat gondolkodtam azon, hogy a bőrszínünk sötétebb a magyarokénál. De egy néger nálunk is sötétebb. Az emberekben a bőrszín sokszor mély benyomást hagy. Nekem világosabb bőröm van. De azért egyértelmű, hogy roma vagyok. A vonaton ült mellettünk valaki, s azt mondta: látom, hogy sötétebb a bőrük, romák?!

39. Pécsi Mónika
Pécs – Bártfa utcai Általános Iskola

„Minden szabadidőmet az egyesületemre fordítom”

Még négy testvérem van. Édesanyámnak szakmunkásvégzettsége van, varrónő. Apukám betanított munkásként dolgozik, neki csak nyolc általánosa van. Az öcsém 20 éves, de csak nyolc osztályt végzett, a két kisebb testvérem még iskolába jár. Nagyon jó dolgom volt gyermekkoromban. Sokat voltam a nagymamámnál, de amikor a nagyapám meghalt, akkor hazakerültem.

Most újra a nagymamámnál lakom, nem otthon.

A családnál nem könnyű a helyzet, mert a szüleim régóta munkanélküliek. Apukám rokkantnyugdíjas, anyukám alkalmi munkákból él. Bár most éppen van állása.

Otthon sokat foglalkoztak velem tanulás szempontjából a rokonok, a keresztanyám, az unokabátyám. De hát persze a mamám is.

Apám soha nem volt otthon, de vállalt még alkalmi munkákat is. Eredetileg bent laktunk a városban egy harmadik emeleti lakásban, de később ideköltöztünk Pécsbányára. Itt laknak a rokonok, az ismerősök.

Sokan nem is tudják, hogy cigány származású vagyok. Csodálkoznak rajta, amikor megtudják. Nekem nem volt ebből problémám. De nem is szégyellem.

Az iskola jó volt, mert a napköziben minden héten volt valami mozi, vagy színházszerűség. A családdal nem jártunk szinte sehová. A keresztanyám vett nekem könyveket. Lexikonokat. Nem volt sok könyv, 10–15 darab. Nem gyűjtöm a könyveket, nincs rá szükségem. Ha valamit nem tudok, akkor megkérdezem valamelyik tanártól.

Az általánost követően cukrásznak tanultam, és ott volt egy cukrászda, ott dolgoztam. De ezt végül nem fejeztem be. Az volt a baj, hogy nem úgy számolta el a főnököm a béremet, ahogy kellett volna.

Elmentem a Comeniushoz, ahol elkezdetem egy dajkaképző tanfolyamot. De befejeztem a kilencedik és a tizedik osztályt is. Dolgoztam, de csak olyan helyeken, ahol nem voltam bejelentve. Iratokat hordtam, meg takarítottam.

Minden szabadidőmet az egyesületemre fordítom. 2002. március 15-én alakult ez az ifjúsági egyesület, ami 24 főből áll. Most már csak húszan vagyunk. Én vagyok a vezetője. A célunk többek között az, hogy az iskolát támogassuk. A kulturális élet fellendítése, a telepen élő gyerekek összetartása, a környék rendben tartása.

Minden évben megtartjuk június közepén a Pécsbánya-napot, gyerekprogramot rendezünk, főzőversenyt tartunk, meg kirándulunk. Tavaly például Orfűre. Miskolcon is voltam, de ez más volt. Ez kiképzőtábor volt, mert polgárőr vagyok.

A gyerekprogramoknál a szülők jelenléte változó, van, hogy csak idehozzák a gyerekeket és aztán elmennek. De ha vége van, akkor értük jönnek. A szülőkkel szórólapokkal tartjuk a kapcsolatot. Sokan voltak, akik eljöttek megnézni, hogy mi van itt. Sokan megbarátkoztak már az egyesülettel. Aki benne van az egyesületben, az érzi, fel kell karolni a gyerekeket, foglalkozni kell velük.

Fontos lenne ezt az iskolát elvégezni, és biztos munkához jutni. Meg a jogosítványt lerakni, mert szeretnék egy autót. Meg persze házat. Meg családot.

40. Ronta Gábor
Bogádmindszent – Általános Iskola és Óvoda

„Az magától értetődő volt, hogy továbbtanulok”

Szüleim képzett emberek voltak. Mind a ketten, apukám és anyukám is szakmunkásképzőt végeztek. Édesapám ács-állványozó volt és sokáig külföldön – Tengizben, Németországban és Svájcban – vállalt munkákat. Anyukám boltban dolgozott eladóként. Édesapám horvát származású, ő Felsőszentmártonban járt iskolába. Ez a település a Dráva partján van.

A szüleim mindig olvastak. Ez állandó elfoglaltságuk volt. Én csak azokat a könyveket olvastam, melyeket muszáj volt. A család ritkán volt együtt, talán csak vasárnaponként. A szüleim mindig dolgoztak. Ha valamit meg akartunk beszélni, bementünk a szüleink munkahelyére. Én egyébként mindig egyedül tanultam s nem szerettem, ha kérdeznek vagy éppen körülöttem vannak.

Most nyitottunk két vállalkozást, mind a kettő italkereskedés. Ez két kocsma, ha másképpen mondjuk. Most ez az ő munkahelyük. Én is szoktam ott segíteni. Kiszolgálok a pultnál, feltöltöm az árukészletet, rohangálok a vállalkozás érdekében áruért, bevásárolok. De nem szeretem az alkoholt. Nem is dohányzom. Sokan járnak ide. Szeretnek ott lenni nálunk. A faluban van három kocsma ezeken kívül, de hozzánk járnak a legtöbben. Ezért nem is szeretnek itt bennünket. Úgy gondolják, hogy elcsaljuk a vendégeket. Szerintem itt arról van szó, hogy mi emberként kezeljük őket, nem úgy, mint a többi kocsmában. Odafigyelünk rájuk. Nem csak a pénzüket nézzük – azt is persze –, de mást is. Beszélgetünk velük, néha játszom velük, sakkozunk, malmozunk.

Tanulmányaimat végig támogatták a szüleim, de nemcsak az enyémet, hanem a nővéremét is. Most ő ruházati eladó, bár vámosnak tanult. Az utolsó éve nem sikerült, és nem akarta újra próbálni a pótvizsgán. Ide a településre jártunk általános iskolába, de a középiskolát ő is, akárcsak én, Mohácson végeztük.

Mindenféleképpen tanulni szerettem volna, mert itt a faluban láttam azoknak a sorsát, akik nem ezt tették. Én ezeket a sorsokat el szerettem volna kerülni. Csak a tanulás jelenti a kiutat. Akinek itt nincs iskolája, az nem tud álláshoz jutni. Elzüllenek, isznak, meg hasonlóan rossz dolgok következnek.

Az magától értetődő volt, hogy továbbtanulok. Az iskolában nem voltak gondok, a bejárás volt nehéz. A kollégiumot nehéz volt megszokni. Meg azt, hogy napról napra kell készülni. Az első két évben négyen, az utolsóban pedig hatan voltunk egy szobában. Nem voltak a legjobb feltételek. De volt kötelező szilencium, ott keményen tanulni kellett. Aki nem tanult, az nem kapott kimenőt. Mindig azt mondták ott, hogy a kimenő nem jár, azt ki kell érdemelni.

Én már nem tartom meg a cigány szokásokat, de a mamám igen. Ő a vasárnapi ebédhez punyát csinál. Ez kenyér, csak szegényes. Liszt, tojás, só és kész. Ez szokás, de csak a mamámnál. Magamról nem tudnám eldönteni, hogy hova tartozok. Mi nem olyan cigányok vagyunk. Tudja milyen…? Mi beilleszkedtünk. Próbálunk tanulni, próbáljuk valamire vinni az életben. Persze sok olyan cigány család van itt, akik azt gondolják, hogy hozzájuk kellene illeszkedni. Van, aki megél segélyekből vagy bizonyos juttatásokból. Nem próbálnak azért tenni, hogy valamire vigyék.

Apukámat kitagadták a családból azért, mert roma származású asszonyt vett el. Mind a mai napig nem tartjuk velük, a rokonsággal a kapcsolatot. Anyukám ha odamenne, talán megtörne a jég. Ám nem anyuék vétettek. Én meg is voltam mindig nagyszülők nélkül.

Eredetileg én úgy gondoltam, hogy azért nem fognak majd velem barátkozni, mert sötétebb a bőröm. De elfogadtak a többiek. Néha azért volt ebből probléma. Akkor, amikor elkezdtem bejárni a városba. Hatodikos-hetedikes koromban. Hallottam a tévében, hogy roma fiatalokat vernek el skinhedek, meg ilyenek, itt is volt erre példa. A középiskolában kezdtem el sportolni. Itt ismertem meg a küzdősportokat. Az embert a tettei ítélik meg, hogy milyen. Ha látják, hogy egy roma származású fiatal törekszik, első akar lenni mindenben, akkor el fogják fogadni. Nem kell ahhoz romának lenni, hogy valakit a tettei alapján ítéljenek el. De itt helyben nincs probléma.

A szüleim örültek, hogy itt dolgozom. Nem könnyű azokkal a kollégákkal együtt dolgozni, akik még engem is tanítottak. Jár ide egy rokonom, aki itt bent magáz, de kint tegez. Szeretnék idővel tanítani, ezért

felsőfokú végzettséget kell szereznem. A barátaim sokszor húznak, hogy tanár úr. De mondom, hogy én még nem vagyok tanár. Szeretnek itt a gyerekek, de én is őket. Szeretnék saját gyerekeket, de csak kettőt. De még fiatal vagyok, csak 20 éves. Nem kell ezt elkapkodni, attól függetlenül, hogy van most egy komoly kapcsolatom. Az a fontos, hogy úgy éljek, hogy a gyerekeimet ki tudjam tanítani. Persze szeretnék vállalkozást is nyitni, mert enélkül ma nehéz megélni.

41. Oláh Renáta
Bogádmindszent – Általános Iskola és Óvoda

„Kell idővel lakás, autó, ezek azért fontos dolgok”

Apukámnak nyolc általánosa van, ő sofőrként dolgozik. Korábban egy téeszben, most pedig a Volánnál van. Anyukám most elsős a főiskolán, óvónőnek tanul itt Pécsett.

Gyerekkoromban az öcsémmel egy szobában aludtunk, mert ő nagyon félt. Anyu pedig esténként olvasott nekünk. Anélkül mi nem aludtunk el, hogy ő ne olvasott volna. Könyvből olvasott, de az a kötet még mindig megvan, most az enyém lett.

Eleinte anyu tanult velünk, de csak akkor, amikor alsósok voltunk. Olvasott, gyakorolt velünk. Egyébként egyedül tanultam. Apu sokáig dolgozott, ha nem a munkahelyén, akkor kint volt az állatokkal. Mi is segítettünk, akár az állatok körül, akár a házban, főzni, takarítani. De ez jó volt így. Sok mindent megtanultam ezért.

Az általános iskola után továbbtanultam. Valahogy nekem is természetes volt ez. Nem is gondoltam, hogy másképpen kellene csinálni. A Kodályba jelentkeztem, ahová fel is vettek, ám nem jöttem ki a történelemtanárral, aki megbuktatott. Ez egy gimnázium volt Pécsett. Átmentem egy másik gimnáziumba, amely az Uránvárosban volt.

Anyukám cigány a családban, apukám nem. Anyu nem ismerte apu szüleit, mert azok elváltak. Így nem lehetett probléma. Anyu szülei semmit sem szóltak, nem zavarta őket. De én sem éreztem abból problémát, hogy cigány vagyok. Az más kérdés, hogy nehezen tudom magamat hova sorolni. Anyu roma, apukám nem. Tehát ilyen vegyes dolog ez. A családban nem beszélünk erről. Én meg azt gondolom, hogy magyar állampolgár vagyok, és kész. Érdekes, hogy apukám görög katolikus. Apuék Nyíregyházáról jöttek ide. Anyuék helyben éltek.

Igazából az sem foglalkoztatott sohasem, hogy a többiek mit gondolnak rólam. Amikor gyerek voltam, de most sem volt itt soha olyan, hogy külön teszik a romákat vagy a magyarokat. Itt a faluban nagyon sok a vegyes család. Kevés a csak magyar vagy a csak roma. Ha a családalapításkor megoldották a gondokat, akkor most már valószínűleg nem lehet probléma. Nekem ezzel kapcsolatban nincsenek előítéleteim. Ha férjet kellene választani, nem ez döntene. Az érzelem, ezért tehát lehetne akár kínai is. A jelenlegi barátom egyébként nem roma. Ő most katona. Nem tervezzük a házasságot, inkább összeköltözünk. Ha gyereket szülök, akkor talán már férjhez kellene menni. De nem a papír köt majd össze bennünket.

Én most fogok estin érettségizni. Utána elmegyek felvételizni Egerbe, magyar–történelem szakra. Ha nem vesznek fel, akkor jövőre újból megpróbálom. Addig azonban elvégzek egy masszőr tanfolyamot. De az igazi az lenne, ha tanár lehetnék. Bár alapvetően tehát tanár szeretnék lenni, de emellett kell kiegészítő jövedelem. Kell idővel lakás, autó, ezek azért fontos dolgok. Ez ahhoz is kell, hogy a gyerekeket el lehessen tartani. Az a legfontosabb, hogy tanuljanak.

42. Gurbai János
Körösszakál – Körösszakáli Művelődési Központ

„…a buszon, ha leültem, nem mertek mellém ülni”

Mire emlékszik a gyermekkorából?

1965-ben születtem meg és a cigánysoron laktunk itt Köröszakálban. Édesapám fogatos kocsival dolgozott, édesanyám otthon volt. Én voltam az ötödik gyerek, de hatan vagyunk édestestvérek. Megosztva három fiú és három lány. Van egy bátyám, aki traktoros, van három nővérem, akiből az egyik fodrász, de varrodában dolgozik, s van két ikertestvérem, az egyik Boldogkőváralján lakik, oda ment férjhez. Neki hat gyereke van. A másik itt él, de gyesen van. Egyébként a rendelőben a doktornál takarítónő. Az öcsém a következő faluban lakik, maszek fuvaros.

Az édesapja fuvaros volt?

Nem. A téeszben volt fogatos. Takarmányt, ganéjt hordta a földekre. Ő csak három osztályt végzett. Édesanyám csak egyet járt ki, ő nem tudott írni sem, meg olvasni sem. Az apámnak volt egy munkagépvizsgája, de ő már meghalt.

Ki foglalkozott a családban a gyerekekkel?

A cigánysoron, amely itt lent az Ady utcában volt, ott játszottunk egymással. A cigánysor a mai napig megvan még. Bár egyszer már elbontották a házakat és beköltöztették őket a faluba. Építettek nekik a „C”-akció keretében szocpolos házakat. Így kaptak telket a cigánysoron, de most van ott nyolc új ház és mindegyikben cigány lakik. A baj az, hogy nagyon le vannak pusztulva, pedig öt-hatéves házakról van szó. Volt

bennük fürdőszoba, de eladták a felszerelést. Nincs pénzük arra, hogy rendben tartsák. Van olyan ott, akinek hét gyereke van. Családi pótlékból élnek.

Az Ön családja szegény volt?

Nagyon. Most is visszagondolva, előfordult, hogy kenyér sem volt. Éppen nem éheztünk, de nehéz volt, hogy kenyeret adjanak nekünk. Krumplit sütött, és akkor csak azt ettük. Ha nem tudott kenyeret venni, akkor a lisztet sparhelten kisütötte. Húst nagyon ritkán ettünk. A legidősebb fiú, aki 1959-ben született, talán a dögöt is ette. Igaz vagy nem igaz, de visszahallásból tudom. 1973-ban felköltöztünk ide, a falu közepére. Apu téesztag volt és kapott kedvezményt. Nem volt jó ott élni. Jó gondolkodásúak voltak szüleim, és szerették őket a magyar emberek. Sokat dolgoztak nekik. Úgy döntöttek, hogy vesznek egy házat a faluban.

Ide járt iskolába?

Igen. De előbb óvodába, bár csak ketten jártunk oda az öcsémmel. A többiek nem. Később nagyon szerettem iskolába járni. Akkoriban nem volt napközi, nem volt kötelező. Az járhatott, aki megérdemelte. Meg fizetni kellett a kajáért. Mi ezt nem tudtuk megoldani. De mi az öcsémmel kisírtuk otthon, hogy járhassunk a napközibe. Tanultunk és játszottunk ott. Nem volt senki sem megkülönböztetve. Aki szeretett focizni, az játszott. Én nagyon szerettem. Vegyesen játszottunk.

Amikor felköltöztek a faluba, megmaradt a kapcsolata a cigányokkal?

Persze. Az osztályban tizennyolcan voltunk és abból hat gyerek volt cigány.

Hol tanult tovább az általános iskola után? Egyáltalán, ki döntött arról, hogy mi történik majd Önnel?

Elmentem a 108-as szakmunkásképzőbe. A bátyám korábban traktoros volt, Hajdúszoboszlón tanult. A nővéreim is, mint említettem, tanultak. Az egyik nővérem három évet járt gimnáziumba, de otthagyta. Nekem is megadták a feltételeket, hogy tanuljak. Választottam egy szakmát, hentes akartam lenni Gyulán, de engem nem vettek fel. Így lettem vízvezeték-szerelő. Kollégiumban voltam. Szerettem ott lenni. Itt nem volt gond abból, hogy cigány vagyok, inkább az utcán. Vagy a buszon, ha leültem, nem mertek mellém ülni. Lehet, hogy hátrányos, hogy én cigány vagyok, de én büszke vagyok rá.

Érezte még valahol a hátrányát annak, hogy cigány?

Itt a faluban például. Érdekes, hogy a pályázat kapcsán azt mondták, hogy miért egy cigány kapta meg?

Hát így írták ki!

Én tisztában voltam vele, csak ezt a magyarok mondják. Az is zavarja őket, hogy miért nekem adták oda a sportcsarnokot. Mellesleg én vagyok a járási szinten játszó focicsapat edzője. Én ezt elvállaltam, mert erre a szintre van képesítésem. Erre persze azt mondták, hogy miért egy cigány az edző? A játékosok elismernek. Ötödikek vagyunk a bajnokságban. A költségvetésünk nem nagy, 400 000 forintot ad az önkormányzat. Erre pont elég. Korábban itt fociztam, még a szakmunkásképző alatt is. Jöttem haza minden hétvégén. Jó edzők keze alá kerültem. A foci révén néha tudtam pénz keresni is. Amikor eligazoltam, volt, ahol szolgálati lakást kaptam, mint például Vésztőn. Ott dolgoztam is, mint lakatos. Jó állás volt, mert csak négy órát kellett dolgozni, a többit az edzésen töltöttem.

Mit csinált a szakmunkásképzőt követően?

Amikor hazakerültem a téeszbe, felvettek mint vízszerelőt. Itt dolgoztam. A pénzt magamra költhettem, így udvaroltam lányoknak. Ahogy ez a fiataloknál lenni szokott. Elmentem discóba, ott szórakoztam. Inni sohasem ittam, de nem is dohányoztam, sőt kávét sem iszom. Azért kellettek a jó ruhák. Nem szerettem lemaradni, ha bementünk a discóba, s láttam valakin egy NIKE cipőt vagy a RITT farmert, akkor az nekem is kellett. A fizetésem ötven százalékát magamra költöttem. A többit odaadtam kajára.

Mikor házasodott meg?

Amikor megnősültem, 26 éves voltam. Nem bántam meg, mert szeretem a feleségemet, két gyereket szült nekem. A két lányom általános iskolás, mind a kettő kitűnő tanuló. Ha eljött az ideje, megnősültünk. Sorban, minden testvérem.

Minden testvére cigány emberrel házasodott?

Nem. A nővéremnek magyar férje volt, igaz, hogy ő aztán elvált. A másik nővérem viszont most is magyar emberrel él házasságban. Egy testvéremnek van cigány férje, ők laknak Boldogkőváralján. Én is magyar nőt vettem el. Feleségem itt tanít az iskolában, ő a mentorom.

Ezek a vegyes házasságok azért nem problémamentesek?

Hát persze, hogy nem. Amikor én elmentem megkérni a feleségem kezét, az apja nem engedett be, aztán kitagadta lányát. De már most ott tartunk, hogy egy ideig haragban voltunk, de már a gyerekek odajárnak, sőt disznót ad nekünk. A kapcsolatunk most már elfogadott. Szereti a két gyereket. Az öcsémnél a mai napig baj van. Pedig tizenegy éve házasok, de nem mehetnek oda. Család nélkül is megvannak nagyon szépen. Sőt, ami fontos, hogy anyagilag is gyarapodtak. Pedig a felesége autóját, ami egy kis Polski volt, akkoriban jó autónak számított, azt is elvette az apja. A lány nevére írt földeket is elvették.

Minek nevelik a gyerekeket?

Végül is utánam cigánynak fogják tartani, de a kisebbiken nem látszik. Az olyan fehér bőrű, mint az anyja. De az emberek tudják, hogy milyen házasságban élünk. Elfogadják ezt a helyzetet a gyerekek. Nem jelent ez számukra gondot.

Milyen tervei vannak?

Szeretném, ha két gyerek olyan iskolát végezne, amely a legmagasabb szintre juttatja el őket. Ezt az iskolát szeretném befejezni, hogy legyenek büszkék rám a gyerekek. A foci? Focizok, edzősködöm, de már nem köt le annyira, mint régen. Majdnem negyvenéves vagyok.

Szokott még játszani? Egy félidőt?

Nem. Ha lehet, végig. Én vagyok a középhátvéd. Úgy szokták régen, hogy amikor még gyors valaki, akkor csatár, de ha idősebb és lassul, akkor hátra kerül. Szeretnék még négy-öt évet játszani. Arra tanítom a játékosaimat, ha az egyik elrontja, a másik segítsen neki.

Cigányokból áll a csapat?

Nem. Ketten vagyunk cigányok. A magyarok szeretnek bennünket. A környező falvakban nincs focicsapat, ezért sokan azokból a falvakból játszanak itt. Nem beszélnek nekem vissza, nem ordibálnak a pályán. Elfogadnak mint edzőt is.

Meddig volt képviselő?

Négy évet. Otthagytam, mert nem tudtam úgy elmenni az utcán, hogy ne kiabáljanak, hogy te elteszed a pénzt, hova teszed? Jobb így, nyugodtabb az életem. Pedig aki benne van a testületben, tudja, hogy nem oda költöd a pénzt, ahová akarod. De itt sok elmaradott cigány van, 70%-a nem járta ki az iskolát az idősebb korosztálynak. Törekedtünk rá, hogy indítsunk osztályt nekik. A mostaniakra is ugyanúgy kiabálnak. Ezért inkább a gyermekek felé hajlok, azok nem kiabálnak.

43. Horváth Béláné
Borsodbóta – Körzeti Általános Iskola

„…ha már férjhez mentél, akkor minek tanulsz?”

Édesapám Putnokon a bányaüzemben volt bányász, onnan ment nyugdíjba. Vájár volt. Édesanyám világéletében a háztartásban otthon dolgozott. Mind a ketten elvégezték a nyolc általánost, de az apukám még a vájári tanfolyamot is. Ez egy pár hónapos képzés lehetett.

Itt laktunk Borsodbótán, őslakosok vagyunk. Egy húgom van, ő is az általánost végezte el. A falu közepén van a házunk, nagyon jó helyen. Gyerekkoromban nem vettem észre, hogy szegények lennénk. Nem kellett nélkülözni, de azt sem lehet mondani, hogy jómódúak lennénk. Úgy valahol középen. De mondom, hogy gyerekként ezekre én nem gondolta. Apukám mindig dolgozott, így nem voltak megélhetési gondjaink.

Itt jártam én is iskolába, olyan közepes tanuló voltam. Szerettem iskolába járni. Voltak itt cigányok is, magyarok is, vegyesen jártunk. Nem volt megkülönböztetés, mindenkivel barátkoztam. Kis település ez, mindenki ismer mindenkit, ismerték a családi körülményeinket, tudták, hogy minket tisztán járatnak. Nem akart senki sem kirekeszteni. Nem volt valamiféle kiközösítés. A gyermekkori esték? Hát tévét néztek a szüleim, vagy néha társasoztunk. Könyvünk kevés volt. Volt, hogy elmentünk moziba, akkor még működött itt. Hétfőnként volt ott előadás. Azért hétfőn, azt hiszem, mert akkor nem volt tévéadás. A tévénk fekete-fehér volt, színes tévé csak sokkal később lett, akkor, amikor én elkerültem a háztól. Nem kellett velem tanulni. De ha nem kaptam jó jegyet, szóltak, de túlzott büntetés nem volt. De a ház körül segítettem, de ezt nem tették úgy kötelezővé. Nem volt ez előre megmondva. Mondták, ha van kedved, segíts. De nem volt ez kötelező. Anyukám mindent megcsinált.

Az iskola befejezése után a Gábor Áronba mentem, de ott volt nekem egy nagy csalódásom. Én eladó szerettem volna lenni, de nem vettek fel. Beraktak varrónőnek. Elindultam, de március végén ott hagytam. Nem a tanulással volt probléma, hanem a gyakorlati résszel. Nem szerettem varrni. És utána férjhez mentem. Tizenöt éves voltam ekkor. Anyukámnál laktunk, egy külön bejáratú szobánk volt. Idővel három gyermekem született. Férjemnek géplakatos szakmája van, meg boltvezető. Most ő is gimnáziumba jár, velem együtt fejezte be a tizediket. Sokat akkoriban nem dolgoztam, inkább közhasznú munkán. Három évvel ezelőtt kezdtem el a pedellusprogramban dolgozni. Kedvet kaptam a tanulásoz is.

Most a mai eszemmel azért úgy látom, hogy sok mindent korán csináltam, ám faluhelyen vannak hagyományok. Itt a cigánylányoknál nem szeretik, ha valaki sokáig vár a férjhez menéssel. Itt mindenki így csinálta. Az volt a furcsa, ha valaki később csinálta. A saját gyerekeimről persze másképpen gondolkodom. De a többiek is így vannak. Mindenki rájött arra, hogy tanulás nélkül nem kap munkát. Akkor egyszerűbb volt, mert a gyár és bánya adott munkát, különösebben tanulni sem kellett hozzá. Oda elég volt a nyolc általános. A férfiak elmentek dolgozni, az asszonyok otthon maradtak és nevelték a gyerekeket. Ma már nincs ilyen. Nincs olyan munka, ami huzamosabb ideig tartana. Nálunk már mindenki így gondolkodik. Szegénység van, s ezért nem szabad korán férjhez menni. Tanulni és dolgozni kell!

Az ismerőseim örülnek annak, amit most én csinálok. Van, aki persze csodálkozik azon, hogy mi értelme van ennek, minek erre ennyi időt pazarolni. Meg persze az, hogy a gyerekektől hogyan lehet tanulni. És persze, ha már férjhez mentél, akkor minek tanulsz? Persze, aki egy kicsit értelmesebb, az látja, hogy ez a jó megoldás. Aki teheti, törekszik. A cigánysor, ami itt is megvolt, szinte megszűnt. Talán két család él ott, a többiek beköltöztek. Kisebb házakat vettek vagy örököltek, mindenesetre igyekeznek beilleszkedni.

44. Csanyáné Kovács Mariann
Szemere – Napközi Otthonos Óvoda

„…munka és tanulás együtt nem egyszerű dolog”

Meséljen a gyermekkoráról!

Négyen voltunk testvérek, anyukám, ahogy ez lenni szokott, otthon volt és nevelte a négy gyereket. Apukám harmincévesen maghalt, és ezt követően anyu egyedül taníttatott ki minket. Aztán lett egy élettársa, attól van még két testvérem, így vagyunk hatan. Anyukám egyébként általános iskolát végzett.

Itt laktunk Szemerén, először szoba-konyhás, majd kétszoba-konyhás házban. Nehéz mai fejjel megítélni, hogy szegények voltunk-e? Nem volt meg minden, de nem is éreztük azt, hogy mi mindent hiányzik. Igyekeztek sok mindent megadni. Abban a világban más volt azért.

Idejártak iskolába?

Ide jártam a faluba. Nem voltam jó tanuló, de nem is érdekelt a tanulás. Akkoriban nem volt gond, ha valaki cigány volt. Együtt jártunk a magyarokkal. Akkor még a magyarok is idejártak iskolába, nem volt ilyen cigányiskola, mint manapság. Tévénk volt otthon, de könyveink nem.

Továbbtanult?

Tizenöt évesen fejeztem be az iskolát, mert évvesztes voltam. Egyből elmentem dolgozni Budapestre. Nem tanultam tovább. A bátyám továbbtanult, de én nem. Anyu egyedül nevelt, de én inkább dolgozni akartam. Három éven keresztül a Budafoki úti Goldberger Textilgyárban voltam szövőnő. Két műszakban dolgoztam, igaz, hogy még gyakorlatilag gyerek voltam. Munkásszállón laktam, ami a gyárhoz közel esett. Először persze anyámmal dolgoztam, és ekkor a keresetemet odaadtam. De amikor ő eljött, akkor megpróbáltam én beosztani. Nem kértem a szüleimtől. Általában nem költöttem el, nem léptem a nyakára a pénznek. Először egy hosszú kabátot vettem, mert az nagyon megtetszett. Nekem elég volt egy-egy darab.

Vonzó volt Pest?

Igen. Sokat jártam discóba. Az egyetemi discóba jártam, abba a magas épületbe, amely az egyetem kollégiuma volt. Szombaton. Hétköznap nem jártam sehová. Hazamentem a szállóra, vagy elmentem a boltba. Volt egy barátom ott. Amikor felszámolták a gyárat és terhes lettem, hazajöttem. A gyermeket egyedül neveltem, de őt már itthon szültem. Elmentem Encsre a munkanélküli hivatalba, és egy évig segélyt kaptam, a szülés után pedig gyesből és a családi pótlékból éltem.

Mi történt Önnel, amikor hazaköltözött?

Aztán férjhez mentem s most megint van egy kisgyerek. A férjemnek is most számolták fel a vállalatát, most jelenleg itthon van. Ő szociális segélyen van, most én dolgozom. Ő is nyolc általánost végzett. Ő is cigány származású.

Magyar emberhez is hozzámenne feleségül?

Magyar emberhez is hozzámennék, ha elfogadna engem. De például a négerektől Pesten is féltem. Róluk olyan rosszakat mondtak annak idején. Hogy ilyen a néger, meg hogy olyan a néger. Meg azt, hogy bántják a nőket. Nem a bőrszín miatt. Olyan ijesztőek egy kicsit. Olyan hatalmasok. A többiekkel, az ázsiaiakkal én nem foglalkoztam.

Hogyan érzi most magát?

Jól, de azért most nekem nem könnyű, mert munka és tanulás együtt nem egyszerű dolog. Arra törekszem, hogy a családnak a jobb életet tudjak biztosítani. Szeretnék sokáig dolgozni.

45. Horváth Lászlóné (Gallyas Róza)
Szemere – Általános Iskola

„De nem ez volt a legrémesebb, hanem a juhganaj. Az csípte a szememet…”

Nagyon nehéz helyzetben nevelkedtünk fel, mert anyukám elvált, mielőtt megszülettem. Ő kerítette ki a mindennapra valót. Itt laktunk a faluban. Eléggé bennem él az, hogy mi az a nincsen. A kajára gondolok. Szeretnék még enni, de már nincsen. Inkább édesanyám nekünk osztotta el a szelet kenyeret, minthogy ő evett volna belőle. Csak egyszerű ételek kerültek az asztalra. Rántott leves, paprikás krumpli, soros laska. Éreztük a szegénységet. Ruhában is. Első osztályos voltam és volt egy szép ballonkabátom. Anyám kimosta és kivasalta és mondta, hogy most mehetek iskolába. Lent laktunk a cigánysoron és a meredeken kellett feljönni. Elcsúsztam és tiszta sár lett a kabát. Így vissza kellett mennem. Nem tudtam iskolába menni aznap, mert más kabátom nem volt. Egy konyhából állt a ház. Zsupteteje volt. Azok voltak akkor.

Anyám nem tudott velem tanulni, mert írástudatlan volt. A nővérem segített. Ő kilenc évvel idősebb, ő segített. Meg ő már rendesen járt iskolába. Másodikos koromban felkerült ő is Pestre. Így én a nagybátyámhoz kerültem. Rosszabb volt a helyzetem, mint egy állami gondozott gyereknek. Annak ugyanis sok mindent megadnak. Nekem meg szinte semmi sem volt meg. Ezek a rossz emlékek. Az apai szeretet hiányzott leginkább. Először kilencéves voltam, amikor láttam. Aztán tizennyolc, de akkor már számomra teljesen idegen volt. Aztán meg nem érdekelt.

Nem voltam napközis, mert az akkor itt még nem volt. Szombaton is jártam iskolába, végül jött a szabad szombat. Négyes, később hármas tanuló voltam. Az anyám szerette volna, ha tanulok. Még ekkor sem volt könnyű, mert közben a nővérem férjhez ment, és egy háztartásban éltünk. Heten éltünk akkor egy szoba-konyhás lakásban. Ezt én nehezen bírtam elviselni ezt a sokaságot. Ki akartam szabadulni, amit meg is tettem. Tizenegy éves elmúltam, amikor a párommal összeköltöztem. Ő is szemerei, de ők egy kicsit lentebb, az útnál laknak.

Nem volt lehetőségem továbbtanulni, még a ballagás is elmaradt. Elég volt a nővéremnek a saját gyerekeire gondolni. Akkoriban még együtt játszottak a gyerekek, sőt közös osztályok voltak. Nem volt úgy, mint manapság, hogy a cigányok külön osztályba járnak. Itt soha nem volt kiválasztás. A tanárgyerekek is idejártak.

A férjem Pesten dolgozott bádogosként. De van szakmája, ács-állványozó. Hetes munkán dolgozott. A fiam már járt óvodába. Őt és a többit is úgy neveltem, ahogy én szerettem volna nevelkedni. Neki már mindene megvolt.

Tizennyolc éves koromban elkezdtem dolgozni. Külön vettünk egy lakást a telepen, de ez már más volt. Két szoba, konyha és köves volt. Ott négy évig különlaktunk, aztán itt a faluban vettünk lakást. Ekkor már jól ment sorunk. A gyerek Encsen tanult, ő is ács-állványozó lett. A lányom tavaly érettségizett, Encsen. Most ötödéves pénzügyi szakon.

Korábban vagy tíz évet dolgoztam a téeszben. Ott mindent, gyalogmunkás voltam. Elláttam a családot. Egyedül voltam cigány a parasztasszonyok között. Sőt! Én főztem nekik a műanyagban. Nem volt rossz dolgom ott. Aztán Encsre kerültem a varrodába és ott is dolgoztam 10 évet. De az megszűnt. Így munkanélkülire meg szociális segélyre kerültem. Ezek azért nehéz évek voltak, 10-10 órákat dolgoztunk. De a varroda könnyebb volt. A földeken nem volt könnyű a lovakat vezetni két oldalt mire végigértünk a földön. A krumplit kapáltuk. Nagyon féltem a lovaktól. Mindig meg akartak harapni. Mert csípték a bögölyök. De nem ez volt a legrémesebb, hanem a juhganaj. Az csípte a szememet... Ahol a gép nem fért oda, ott kétágúval ki kellett vágni. És úgy vitte ki a gép. Meg megfogni a gyapjút, attól meg nagyon undorodtam. A varrodában aztán vasalóként dolgoztam. Mind a 24 gépen tudtam dolgozni, meg meósként is. Jók voltak ott a munkatársak. Vegyesen dolgoztunk, de a cigányok közül egyedül maradtam.

Korábban nem éreztem a megkülönböztetést, de a mai világ az más. A gyerekeim már érzik. A fiam első barátnője, az paraszt volt. Ott nem volt semmi baj. A második barátnőjénél a család, azok is parasztok voltak, de úri módra igyekeztek viselkedni. Elfogadták végül a fiamat, de ez azért más. Nálunk ez nincs. Én mindenkit elfogadtam. Nem probléma, ha valaki fehérbőrű. Vagy mondjuk ki: magyar. Ha van tízezer forintom, én a felét elküldöm nekik. A vegyes házasságok nem könnyűek. Van, ahol bejön. A mi családunkban ebből nincs konfliktus.

46. Kiss Béláné (Sándor Eszter)
Szemere – Általános Iskola

„…ahogy megszólalok, rajtam is észrevenni, hogy cigány vagyok”

Mi nyolcan vagyunk, így nekem még van hét testvérem. Én nem itt laktam, hanem a következő faluban. Ide jöttem férjhez. Édesanyám volt velünk otthon, édesapám a téeszben dolgozott. Három osztályt végeztek, de tudnak írni és olvasni. Anyukám elindított minket az iskolába, mert oda kellett járnunk, de ahogy hazamentünk, nem kérdezték fel a leckét.

Foglalkoztak szüleim állatokkal, így nem voltunk annyira szegények. Ott volt a tejcsarnok és reggel, illetve este odavittük a tejet. Azért ez a pénz is kevés volt. Sok mindent nekünk is meg kellett itt tanulni. Nem volt sok ruhánk, így amikor hazamentünk, át kellett öltözni és dolgozni. Ganéjozni, forgatni vagy éppen kapálni. Este mi vittük a tejet, felváltva. Két kannát tettük a kerékpárra. Ott sokan foglalkoztak ezzel annak idején Fúlókércsen. Azóta felhagytak vele, mert nagyon kevés pénzt adtak érte. Apám azóta szociálisan van. Ebben a faluban végeztem el az alsó tagozatot. Ott nem volt már akkor sem felső tagozat. Vegyesen jártunk, de a többség talán cigány volt. Ott mindenkinek sok gyereke van, sokkal több, mint itt Szemerén. Itt fejeztem be az általános iskolát.

Ezt követően Encsen tanultam varrónőnek, de otthagytam az iskolát. Először négyen voltunk kollégisták, de ez sok volt édesanyámnak. Nem tudta fizetni. Két év után kivett és akkor jöttem ide vissza Szemerére.

Egy évig voltam otthon, aztán férjhez mentem. Az első gyermekem tizenhét éves koromban született. Később lett még három. A két kicsi idejár, a harmadik most fejezte be a nyolcadikat, ő szakmunkásnak fog tanulni. A nagyobb gimnáziumban tanul. Bár nem nagyon megy neki. Igaz, hogy mi erőltettük. Az ő dolguk az, hogy tanuljanak: nekik nem kell annyit kapálni, mint nekem.

A férjem most közhasznúként dolgozik a hivatalban. Néha megkérdezik, hogy cigány vagyok-e? Gondolom azért, mert hogy világos a bőröm. De van aki ezt nem tudta, és úgy beszélt a cigányokról, hogy az nekem rossz volt. Mindet egy kalap alá veszik. Erre szoktam azért szólni. A magyarban is van olyan ember, mint cigányban. Persze, ahogy megszólalok, rajtam is észrevenni, hogy cigány vagyok. De én nem tagadom le. Az iskolában is tudják a gyerekeimről. Ők is ezt mondják. A gimiben is megmondta az osztályfőnökének. Amikor legutóbb ott voltam, meg is kérdezte: tényleg cigányok? Itt Szemerén a cigányok nincsenek megkülönböztetve, de Fulókércsen igen. Nincsenek úgy elfogadva. Nem az iskoláról van szó, hanem a népekről. A népek ott olyanok. Ott nagyon szegények a cigányok. Régen a szemereiek lenézték a fúlókércsieket. Mai napig is így van szerintem. Ott a szociális körülmények borzasztóak, ebben nőnek fel a gyerekek. A kosz, a piszok, az a baj. A tisztaság az, ami nem a szegénységgel függ össze.

47. Ádám Andrea
Szendrőlád – Napköziotthonos Óvoda és Általános Iskola

„De attól, mert valaki cigány, attól még nem muszáj cigányként élni”

Anyukám régebben a szivacsgyárban dolgozott, ami itt működött Szendrőládon. Aztán megszűnt az a gyár, és azóta anyu nem dolgozik. Apukám vállalkozó volt, erdőgazdálkodással foglalkozott, házakat épített. Apukám befejezte az általános iskolát, anyukámnak mindössze két osztálya van. De tudott valahogy olvasni s megtanítottuk arra is, hogy a nevét le tudja írni. Van két nővérem. Az idősebbik vegyiáru-kereskedő, de nem a szakmájában dolgozik. A középső nővérem rendőr.

Kisiskolában anyukám igazából nem tudott segíteni a tanulásban, inkább csak mondogatta, hogy vegyem elő a könyveket, meg ilyesmiket mondott. Nem voltunk szegények, hiányt nem éreztünk tulajdonképpen semmiben. Valószínűleg ez azért volt, mert apukám mindig dolgozott. Amit tudtak, azt megvették nekünk.

Az iskolában jól éreztem magamat, bár az is igaz, hogy néha rosszabb voltam, mint egy fiú. Volt, amikor az ablakon másztam be, mert az ajtón már nem lehetett bejönni. Háromnegyed nyolckor ugyanis becsengettek. Nem szerettem volna hiányozni. Néhányszor kellett jönnöm ebbe az irodába is, hol most beszélgetünk. Többször elővettek magatartási problémák miatt, de mondom, hogy ezektől függetlenül jól éreztem magamat.

Cigányok akkor is jártak már az iskolába, noha nem volt az arány, mint most, 100%-os. Általában nekem fiú barátaim voltak. Nem volt akkor még kérdés az, hogy valaki cigány vagy nem cigány. A gyerekek fele cigány volt az én osztályomban, de jóban voltunk mindenkivel, segítettünk egymásnak. Nem tudom, hogy miért volt akkor harmonikusabb a kapcsolat. Nem tudom, hogy mikor alakult ki az emberekben az, hogy cigányozzanak. De lehet, hogy kicsik voltunk, és nem láttuk ezeket a dolgokat. Nem éreztük azt, hogy valaki cigány vagy nem cigány. Még az óvodában is úgy voltunk, hogy azokkal a gyerekekkel, akikkel itt kezdtük az első osztályt, már ott is együtt voltunk.

1989-ben költöztünk ide a Fő útra. Előtte a Rózsa-tanyán laktunk. Ez Szendrőlád előtt van, gyakorlatilag ez a cigánysor. Hát ez rangot jelentett. Érdekes emlékem van erről az új helyről. Volt egy Ladánk, és én ott a közelében játszottam. Anyámék kerestek, hogy hol vagyok? Azt hitték, hogy beleestem a kútba. Este, amikor kinyitottam a szemem, akkor előjöttem az autóból. Megvertek egy kicsit.

A felsőben közepes tanuló voltam. Nem tehettem volna meg azt, hogy nem tanulok tovább. A nővéreim sem tehették meg ezt. Amikor a Földesbe jártam, és abbahagytam, mert 16 órát dolgoztam, akkor meg akart verni. Végül a Debreczeni Mártonban érettségiztem. Itt jártam ki a kilencedik és tizedik osztályt, aztán lehetett választani, hogy milyen szakmát szeretnék tanulni. Nem voltak lányos szakmák, ezért kerestem egy újabb iskolát. Végül eladó lettem és a Centrumban voltam gyakorlaton.

Ebben az iskolában mindig szorongtam, ha az osztályfőnököm kihívott felelni. S egyszer olyan anyagból feleltetett, amit nem vettünk. Az osztálytársaim szóltak emiatt. Ha nem szólnak, beírja az egyest. Év végén, amikor vizsgáztunk, mondta, hogy lehetett volna a feleletem négyes is, de kettest kaptam. Úgy folytatta, hogy ha hazamegyek, nézzek tükörbe. Teljesen kiborultam. Nem szoktam hivatkozni soha semmiért arra, hogy én cigány vagyok. Csak akkor nagyon éreztem, hogy erről van szó. Arra volt példa, hogy diákcsínyeken lebuktunk, de az nem jelentett problémát. Egy másik tanár éreztette velem, hogy az osztályfőnökömnek voltak előítéletei velem kapcsolatban.

Az osztálytársaimmal jól kijöttem. Be tudtam illeszkedni. Voltak olyan lányok, akik nem szerettek, mert azt hitték, hogy mi nagyon gazdagok vagyunk. Mert mindennap más ruhában mentem, meg jó holmiim voltak. Nem megyek el másnap ugyanabban a ruhában. Ilyen vagyok.

Ezt követően iratkoztam a Földesbe. Ez volt az, hogy a munka miatt hagytam ott a sulit. Egy presszóban kaptam pultos állást. Két napot dolgoztam reggel hattól este tízig, és utána fél négykor keltem, hogy másnap ki tudjak nyitni. A szabadnapokon mentem iskolába. Az elején még bírtam, de aztán nem. Elaludtam az iskolában, így inkább otthagytam. A terv az volt, hogy minél hamarabb megcsináljam, de azóta sok idő telt el.

Tavaly a kisebbségi önkormányzatnál dolgoztam. Ez adminisztratív munka volt. Megszűnt itt a szerződésem, s ezt követte ez az iskola. Ennek már örültek a szüleim. Igazi barátnőim itt nincsenek. Itt falun feltűnő, ha valakinek nem cigány a barátja. A nővéremnek sem az. De abból ott nem volt probléma, mert a srác tudta, hogy cigányok vagyunk. Az én szüleimnek mindegy, hogy kivel vagyunk. Az a lényeg, hogy boldogok legyünk. Ők elfogadnak akárkit.

Egy ideig még nem szeretnék szülni. Hogy mi lesz a gyerekekkel? Nem tudom még. Én cigány vagyok, mert annak születtem. Ezen már nem lehet változtatni. De attól, mert valaki cigány, attól még nem muszáj cigányként élni. A cigányokat az életvitelük alapján ítélik meg. Ha lop, egyből azt mondják, persze, mert cigányok. Elmentem személyit csináltatni az okmányirodába. Leültem és vártam a soromra. Jött egy cigány ember, és reklamált, hogy előre akar állni, mert siet. A várakozók fel voltak háborodva, és mondták, hogy a cigányok bármit megtehetnek, előre mehetnek. Én is ott ültem, de nem vettem fel velük a vitát. Most minek veszekedjek? Éljen mindenki úgy, ahogy szeretne. Vannak itt olyanok, akik már tizedikén nem tudnak bemenni a faluba bevásárolni, mert nincs pénzük. Ezek nem feltétlenül cigányok. Cigányokba is, magyarokba is van olyan, amit nem szeretnék követni. Itt falun az baj, hogy aki egy kicsit feljebb van, egy lépcsőfokkal, akkor a cigányok már elítélik. Nagyképűnek tartanak, beképzeltnek. Sokan bántanak minket, amiért itt dolgozunk az iskolában. Hogy miért pont mi? Miért ez a két cigány ember? Sok támadás van itt.

Most már szeretnék leérettségizni. S azontúl szeretnék főiskolára menni. És persze két gyereket szülni. Nem többet, mert azokat el is kell tartani. Vannak itt olyanok, akik halomszámra szülik a gyereket, de a gyerekek ott nem kapnak annyi törődést.

48. Gregóczki Tibor
Szendrőlád – Napköziotthonos Óvoda és Általános Iskola

„Beindult itt is a hitelesdi”

A gyermekkorom jó volt. Sok barátom volt és a tanárokkal is megértettem magam. Fontosnak tartom, hogy nagyon jó osztályfőnököm volt. A magyarok és a cigányok között nem volt olyan ellentét és különbség, ahogy azt ma látjuk.

Édesapám nehézgépkezelő volt, az édesanyám háztartásbeli. A szüleimnek megvolt a nyolc osztálya, és arra törekedtek, hogy ez a négy testvéremnek és nekem szintén meglegyen. Ez így is lett, sőt, az egyik öcsémnek megvan az érettségije.

1985-ben már az utolsó iskolai éveket ebben a faluban jártam ki. Azért jöttünk ide Rakacáról, mert itt kedvezőbbek voltak a feltételek. Jobb volt a közlekedés. Előbb a cigánysoron volt lakásunk a c-programban. Aztán építettek egy nagy házat.

Az iskolába itt is be tudtam illeszkedni. Sokat segítettek, de a cigányok felé talán nagyobb szigor volt. De a nyolcadikat én is befejeztem és akkor továbbjelentkeztem. Sajószentpéteren végeztem el a három éves szakmát. Utána Budapesten találtam karbantartói munkát és egy évig ott dolgoztam. Ez volt a Táncsics Bőrgyár. A bátyámék is Pesten voltak ebben az időben, így együtt voltunk egy szálláson. Nehéz napok voltak, mert 10 órát biztosan dolgoztunk. Szórakozásra nem volt idő. Takarékoskodni is kellett, mert ebben az évben megnősültem. Autóval jártunk fel kétnaponta. Ez szerződéses munka volt. Dolgoztam egy évig külföldön, de ezt a céget is átvették az amerikaiak, és a magyarokat hazaküldték.

Vállalkozásba fogtam, mert itt Szendrőládon nyitottam egy kis üzletet. Ekkor az anyósoméknál laktunk és az egyik szobát alakítottuk át erre a célra. Nehezen indult ez. Az igazi probléma ezen a vidéken az, hogy az embereknek a hó végén már nincs pénze. Beindult itt is a hitelesdi, de amikor vissza kellett volna fizetni, akkor nem mindenki látogatott meg. Aztán ezt is befejeztem.

Elmentem munkanélkülire. Egy idő után kiértesítettek, hogy a Dunántúlon, Székesfehérváron van valamilyen munkalehetőség. Az IBM-nél foglalkoztattak. Ez szép nyugodt időszak volt. Agárdon volt a szállásunk, onnan jártunk be. Ez is megszűnt, mert az IBM kivonult Magyarországról.

Így ismét pár hónap munkanélküliség következett. Elmentem egy biztonságiőr-képzésre, elvégeztem jó eredménnyel. A baj inkább az alkalmazással volt. Bárkit felhívtam, rögtön megkérdezték, hogy milyen származású vagyok. Mondtam, hogy cigány, s ez rögtön problémát jelentett. Elmentem Miskolcra, látták, hogy cigány vagyok, rögtön le volt fújva a dolog. A magyarok közül többen éppen hogy elvégezték a tanfolyamot elégségessel, mégis állást kaptak. Itt nagyon keményen láttam annak a hátrányát, hogy cigány vagyok. Érdekes, hogy Székesfehérvárott, ahol cseh, román és helybéli egyaránt dolgozott, ott nem volt ebből probléma. Ott emberszámba vettek minket. Lehet, hogy ott kevesebb cigány él. Fontos volt az is, hogy nem volt rossz élményük, meg tudtunk a nyelvükön beszélni.

Ezért ez a program rendkívül jól jött, időben. Gyerekek mellett feltétlenül dolgozni kell. A jóra kell törekedni mindig.

49. Nagy István
Nyírbogdány – Kazinczy Ferenc Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola

„Ez egy Rómeó–Júlia stílusú dolog”

Milyen emlékei vannak a gyermekkorából?

Anyukámnak hat iskolája van, apukámnak hét. Egyikük sem járta ki az általános iskolát. Mi nyolcan vagyunk testvérek, négy lány, négy fiú. A szüleim nagyon sok gonddal küszködtek, akkor, amikor úgymond fiatalok voltak. Sokáig dolgoztak egy munkahelyen. Velünk nem nagyon volt idejük törődni, abban az értelemben semmiképpen sem, hogy mondjuk esténként az ágyunk mellett mesét mondjanak. A testvérek viszonylag sűrűn követték egymást, de az első és az utolsó között azért nagy a korkülönbség.

Hogyan teltek az iskolai évek?

Ötödikig nem voltam rossz tanuló. De el kell hogy mondjam, van nekem egy ikertestvérem, aki elsőben megbukott. A szüleim azt mondták, hogy mi ne szakadjunk széjjel, ezért én is megbuktam. Később ő újból megbukott, de akkor engem már engedtek tovább.

Milyen segítséget kapott „ezen túl” a szüleitől?

El tudtam végezni az iskolát.

Elfordult, hogy hátrányát érezte annak, hogy roma származású?

Valahogy ez mindig benne van a levegőben. Amikor Nyíregyházán a Tescoban dolgoztam, ott ez is szempont volt. Ez senki sem mondta, de mégis, valahogy éreztették. Amikor a beosztások készültek, én rendre a kedvezőtlenebbeket kaptam, a délutánt, de még inkább az éjszakákat.

Itt laknak a településen?

Igen, az apósomék házában. Az a helyzet, hogy nekem most már van családom. Huszonkét éves vagyok, de már három éve megnősültem. A feleségem terhes lett, így ez muszáj volt. Most nem könnyű a helyzet, mert a tanulásra alig jut idő. Az iskolai munka mellett más kiegészítő munkákat is el kell végeznem, mert ez a pénz, amit itt kapok, nem elég a megélhetésre. Két gyermekem van már, a második kéthónapos. Rájuk bőven kell a pénz. Talán csak a hétvége az, amikor jut egy kevés idő. A feleségem harmadik gimnazista, így van, amiben tud nekem segíteni. Például az is jó volt, hogy nem kellett nekem külön tankönyveket venni.

Kapnak valamilyen támogatást a családoktól?

Feleségem családjától. Az én családom nem ad semmit. Apámékkal már több mint másfél éve nem beszéltem. Ennek egyszerű oka van: nem szerették volna ezt a lányt. Nem fogadják el. Korábban is ismerte egymást a két család, de hát most ez van. Nem voltak jó viszonyban. Ez egy Rómeó-Júlia stílusú dolog. Apámnak anyagiakban nagyobb a háttere, mint apósoméknak, bár az apósom most a cigányönkormányzat elnöke. Meg szüleim úgy gondolják, hogy a feleségem nagyon befolyásol engem. Most próbáltunk önálló lakáshoz jutni, de egyelőre nem sikerült. Ez mindenképpen egy fontos cél előttem. A család részt vesz a mohakoszorú-készítésben, mint itt a környéken sokan, ebben is részt veszünk. Így szabadidő alig-alig van.

Mit szóltak ahhoz, hogy Ön idekerült az iskolába?

Általában elfogadták, de volt, aki azt mondta, hogy mit keres egy cigány az iskolában?

50. Nagy Zsuzsa
Nyírbogdány – Kazinczy Ferenc Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola

„A szülők el vannak azzal foglalva, hogy munkát keresnek”

Édesanyám tulajdonképpen háztartásbeli volt, de ezt a szó hagyományos értelmében azért nem mondanám. Mindig dolgozott ugyanis valamit. Eljárt napszámba. Apukám targoncásként dolgozott, valamelyik gyárban. Aztán a rendszerváltást követően munkanélkülivé vált. Ebben helyzetben mi is vállalkozásba kezdtünk, koszorúkat készítettünk. Ezt azóta is csináljuk. Ebbe én is besegítek néha. Ennek érdekében elvégeztem egy virágkötő tanfolyamot.

Az iskolában rendkívül visszahúzódó gyerek voltam. Ezt tanáraim is sokszor szóvá tették. Nem jártam semmiféle közösségbe. Nem mentem el például az osztálykirándulásra sem. Szerettem volna, meg ki is tudtuk volna fizetni, de a szüleim nem nagyon engedtek el. Valószínűleg féltettek, de én sem akartam menni.

A szüleimet érdekelte, hogy mi történik velem az iskolában, de inkább csak anyu figyelte az iskolai dolgokat. Apukámat nem érdekelték ezek. Ha nem voltak jó eredmények, akkor nem dicsért meg, de ezt magamtól is tudtam. Ha rossz jegyeket kaptam, akkor leültem tanulni, és próbáltam javítani. Könyveket mindig kaptam, születésnapra, karácsonyra. Apám nagyon szeret olvasni. Jókai Mórt. Meg krimiket. Újság is jár ide, a Kelet-Magyarország.

Az általános iskolát követően továbbtanultam, de ez csak fél évet tartott. Megbetegedtem, ezért otthagytam az iskolát, és utána már nem kezdtem újra. Sokáig voltam beteg, három-négy évig. A betegség alatt nem tanultam, csak a szüleim. Ez rontott az anyagi helyzetünkön. Aztán amikor meggyógyultam, akkor megszereztem a jogosítványt, majd elvégeztem a már említett tanfolyamot. Most otthon már kevesebbet tudok dolgozni. Amikor erről a helyről hazamegyek délután öt órakor, akkor már nagyon fáradt vagyok. A szüleim vegyesen fogadták azt, hogy itt dolgozom. Az anyukám szerint túl sok itt a rossz gyerek, és ez nem tesz jót az idegeimnek. Úgy véli, hogy más nyugalmasabb dolgot kellene csinálnom. Persze, tényleg nem könnyű, mert sok itt a problematikus gyerek.

A cigány gyerekek jól fogadtak. Olyan dolgokat is meg tudnak velem beszélni, amit egy magyar tanárral nem. Az egyik például azt mondta, hogy azért kapott rosszabb jegyet szerinte, mert ő cigány. Meghallgatom őt, és általában meg tudjuk beszélni, hogy ez nincs így. Sokkal inkább arról van szó, hogy ennyit ér a tudása. Nagyon nehéz a családokkal szót érteni. Egy-két nap alatt nem lehet ilyen típusú problémákat megoldani. A családok szegények. A szülők el vannak azzal foglalva, hogy munkát keresnek. Meg hogy pénzt keressenek. Nincs idő a gyerekre. De az is nehézzé teszi ezt a dolgot, hogy sokuknak alig van iskolai végzettsége. Négy-öt osztályt végeztek. Nem is tudnak segíteni, ha akarnák sem. Vannak olyanok is, akik nem tudnak írni és olvasni.

Amikor nyolcadikos voltam, akkor szerintem engem sem kedvelt a matematikatanár éppen emiatt. Érdekes, hogy anyukám édesanyja és apukám apja sem volt cigány. Vegyes házasságban éltek. De ezekről nem szoktunk otthon beszélni. A nagybátyámmal néha, de nem mindenben értünk egyet.

Amikor idejöttem, akkor a felsős tanárok nem nagyon tudták ezt mire vélni. Nem látták, hogy most ezt a helyzetet hogyan kell kezelni. Kicsit távolságtartóak voltak, de ez megoldódott.

Szeretném ezt az iskolát befejezni és utána főiskolára menni. Közel áll hozzám a természet. Biológus szeretnék lenni. A virágokat nagyon szeretem még. Sokat kirándulok. Idén szeretnék Hajdúszoboszlóra eljutni a gyógyfürdőbe.

51. Tóth Ferencné (Zsíros Melinda)
Alsózsolca – Fekete István Óvoda

„Ismernek, tudják, honnan jöttem, hová megyek”

1969-ben születtem. Itt lakom gyerekoromtól kezdve Alsózsolcán. Szegény családban nőttem fel. Szüleim semmivel nem foglalkoztak. Egy-két osztályuk volt. A családi pótlékokból, szociális támogatásokból éltünk, ahogy így most visszagondolok. Az édesapám meghalt, 4-5 éves koromtól a mostohaapám nevelt. Ő dolgozott. Esti iskolán végezhette el a 8 általánost, de ebben nem vagyok biztos. Üzemben betanított munkásként dolgozott. Édesanyámnak egyáltalán nincs iskolája, ő otthon nevelte a gyerekeket. Az első házasságból hárman voltunk testvérek, de csak engem nevelt, mert a két idősebb fiú a válás után az apámnál maradt. A második házasságban született még három gyerek. Szűkösen éltünk.

Itt jártam iskolába az 1. számú általános iskolába. Az első négy osztályban kitűnő tanuló voltam, aztán ahogy kezdtem idősödni, úgy elkallódtam a többiekkel, és akkor éppen hogy csak sikerült megadni a ketteseket nekem. A magatartásom rossz volt, sokat lógtam. Kikerültem a szüleim keze alól, a szüleim nem egyeztek felőlem. Úgymond a falu nevelt, mikor ki adott egy tányér valamilyen kaját. Megjártam a nevelőintézetet is. Összevissza laktam, ilyen utcagyerekszerűségként, mikor ki fogadott be. Többször valamelyik barátnőmnél vagy egy rokonomnál sikerült aludni. Így nevelődtem fel. 14 éves voltam, összejöttem egy 16 éves fiúcskával, összeköltöztünk. Nekem nem volt hol laknom. Úgy gondoltam, hogy náluk jó lesz, ami természetesen nem úgy történt. Nem voltam még 15 éves, amikor összeismerkedtem a mostani párommal. Ő magyar származású. A szülei hallva, hogy én cigány vagyok és 9 évvel fiatalabb is vagyok tőle, mindent megtettek, hogy elkülönítsenek minket. De nem sikerült nekik. Ennek külön örülök. És mi azóta együtt vagyunk a férjemmel. Ebből a házasságból született három lány. A családi ellenállás ellenére tehát összeköltöztünk. A férjem állatgondozó és a munkahelyén volt szolgálati lakása. Ott voltunk. Közben terhes lettem az első gyerekkel, igyekeztünk összerakni pénzt, hogy mire ő megszületik, legyen lakás, és meg tudjunk neki adni mindent. Ez sikerült is. Héthónapos lehettem, mikor vettünk egy parasztházat itt Zsolcán. Azóta ott lakunk, közben azt lebontottuk és építettünk oda egy nagyobb lakást a szocpolt igénybe véve. A férjemnek 8 általánosa van, később kitanulta az állattenyésztést, de végzettsége nincs. Végül is belekerültem a férjem családjába, muszáj volt nekik elfogadniuk.

A legidősebb 20 éves, és most felvételizik a budapesti baptista teológiai akadémián és a debreceni egyetemen. Szociális gondozóként szeretne dolgozni a későbbiekben. Érettségi után elvégezte a gyermek- és ifjúságfelügyelői szakmát is. A középső lányom 17 éves, miskolci Hermann Ottó Gimnázium levelező szakára jár. Vele kicsit nehézkesen állok. A nappali szakon a barátok próbálták elvinni evvel a piercinggel meg ezzel-azzal. Ezért kivettem az iskolából, hogy ne menjen el – tanulva az én életemből. A kisebbik lányom 16 éves, ő a Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskolában kiemelt humán szakon tanul. Orvosnak készült elvileg, de most meggondolta, kutató szeretne lenni, biológus, kémikus. Mindennap bejárnak Miskolcra.

1989 tájékán megismertem az Urat, és elkezdtem követni. A metodista egyház gyülekezetébe jártam. Teljesen megváltozott a nézetem, a gondolkodásom is más lett. Elvégeztem a hitoktatói tanfolyamot. A lelkész rám bízta az óvodás korú gyerekeket, hogy minden héten gyermek-istentiszteletet, bibliaórát tartsak nekik kreatív foglalkozásokkal. Ezt 15 éve csinálom, már a 2/2-es óvodában is tartok ilyet, meg az egyházunkban is minden héten. A bibliai történeteket elmondjuk, aztán eljátsszuk vagy szemléltetjük. A lelkész felajánlotta nekem meg egy másik férfiemberének, hogy végezzük el az érettségit, mert mi ketten kiválunk, nem úgy gondolkozunk mint a többiek, bennünk lát valamit. És ezt az egyház fizeti, az egészet ő finanszírozza, a buszköltségtől kezdve mindent. Először idegenkedtem tőle. Én elég beteges vagyok, a pszichiátrián azt mondják, mert a gyermekkorom most üt vissza. Féltem a betegségektől, hogy hogyan fogom elvégezni, nem fog ez hátráltatni? Nekem az a jó, hogy otthon főzök, megcsinálok mindent, elmegyek az imaházba és ezzel vége. Elkezdtem gondolkodni, hogy végül is nem rossz, mert eszembe jutottak azok a gyerekek, akik nevelőintézetben vannak. Én nagyon szeretem a gyerekeket. Kimerem mondani, hogy ugyanúgy, mint a sajátomat, semmi kivételt nem látok köztük, akármilyenek legyenek. Az osztályfőnöknek kellett írni arról, hogy mi az, amit az életében nagyon szeretne, én azt írtam, hogy az afrikai gyerekeket szeretném meglátogatni és segédkezni valami úton-módon. Ez volt minden álmom. Ezt akartam érettségi után, Budapesten a missziós képzőbe fogok járni. Missziós nővérként mehetnék. Aztán arra gondoltam, hogy nem is kell nekem Afrikába menni, mert itt vannak a környezetünkben olyan gyerekek, akiknek nagy szükségük van a megértésre, még akkor is, ha éppen a legrosszabbat teszik.

Nagyon szeretnék intézetben dolgozni, én is voltam egy ideig ott. És tudom, hogy milyen az, amikor valaki csak nevelőként, mert ez a szakmám és ezt kell űznöm, és ezért kapom a fizetést, és milyen az, amikor tényleg segíthessek a gyereknek, és szeressem, hogy érezze, hogy fontos. És ezért szeretném ezt a munkát és ezt szakmát. Már nem akarok Afrikába menni. Hanem itt szeretnék azokon a gyerekeken segíteni, nemcsak cigány gyerekeken, hanem minden gyereknek, akinek szüksége van rá.

Most már szeretném, hogyha vége lenne az iskolának, csak nehezen megy a matek. Szeretnék pszichológiával foglalkozni, az idősebbik lányomnak megvannak a könyvei. Mikor szakvizsgát kellett írnia, én segítettem neki a megírásban. Ő is nagyon akar segíteni a gyerekeknek. Ezt még nem mondtam senkinek sem, arra gondoltam, hogy ha a gyerekek kirepülnek a szárnyaim alól, akkor úgy szeretnék a hátrányosan élő gyerekeken segíteni, hogy a házamba otthonként járjanak. Nem a ház nagysága a lényeg, hanem hogy úgy jöjjenek oda, hogy tudják, hogy számíthatnak rám, és csak rájuk figyelnék. Ha megszorulnak, ott is aludhatnak. A hátralévő életemet úgy szeretném leélni – nem tudom, hogy meddig tart – hogy a gyerekek között lenni. Nem csak dolgozni, hogy letelt a nyolc óra…

A romák örülnek, hogy összeszedem a gyerekeket, addig sem kallódnak el, azt mondják, hogy tíz gyerekkel nem tudnak foglakozni, nincs türelmük hozzá. A férjem nagyon örül ennek, annak ellenére, hogy nem metodista, ő csak úgy tapintgatja. De nem a valláson múlik ez. Ő ezt nagyon-nagyon helyesli.

Mikor még kisebbek voltak lányaim, még nem is jártam gyülekezetbe, akkor is láttam a gyerekeket, hogy mezítláb télen jönnek-mennek. Fáztak, éhesek voltak. Behívtam őket, adtam nekik valamit enni, aztán továbbmentek. Amikor eljártam a gyülekezetbe, el kellett menni minden héten tanítani a gyereket, és az enyémeket nem tudtam kire hagyni, akkor vittem őket is jól beöltöztetve. Ahogy ültek a padba, láttam, hogy a gyerekek majd megfagytak, tiszta lila volt az egyik gyereknek a lába, sose fogom elfelejteni, szó szerint bele volt lilulva a cipőjébe. Akkor a kisebbik lányomról levettem a zoknit, mert rajta harisnyanadrág is volt. A zokniját ráhúztam a kisfiú lábára. Természetesen nem értette a kicsi, és elkezdett sírni, hogy a zoknimat akarom. Mondtam, hogy kapsz másik zoknit, majd amelyiket szeretnéd. A két nagyobb lányom már tapasztalták, és ők is olyan segítőkészek. Nagyon közel állnak hozzám a gyerekek. Kicsi koromban, mikor az utca nevelt, már akkor is azon gyerekek mellé álltam, akiket megaláztak, megvertek. Mai napig is, ha az utcán a férfi elkezdi ütni a nőt, odamegyek és szétszedem. Mondják a szomszédok, mert mi a magyarok közt lakunk itt a Fő utcán, miért avatkozol bele, egyszer úgy nyakon fognak vágni… De mondtam, hogy nem érdekel, én egyszerűen nem tudom megállni, hogy mikor kisgyerekkel a karján megy a férje után a kocsmába, hogy gyere haza, az meg elkezdi ütni, a gyerek sikít a karján… Nem tudom megállni, hogy ne szóljak bele, akkor is, ha semmi közöm hozzá.

Munkanélküli voltam. Semmilyen jövedelmem nem volt. Előtte le voltam százalékolva. Tavaly augusztusban Bükkábrányban gyermek-felügyelőként az egyházi táborban voltam. Vigyáztunk rájuk egy hétig, nyaraltattuk, strandoltattuk őket. A lelkész beszélt a főnökkel, és akkor először a konyhán dolgoztam közmunkásként. Később a konyháról kitett a gyerekek közé dajkának, mert látta, hogy jól elvagyok velük. Így kerültem be ebbe a programba. Először volt ellenállás a kollégák között, de aztán megváltozott. Jól érzem magam, úgy érzem, megbecsülik a munkám. A faluban örülnek, hogy van munkahelyem, és úgy látják, hogy igyekszem kiválni abból rétegből, ahol kezdtem. Ismernek, tudják, honnan jöttem, hová megyek.

Az óvodában a 130 gyerekből vagy 20 roma gyerek van. A másik óvodába csak romák járnak. Odajárok hittant tanítani minden szerdán. A szülők tudják, hogy gyülekezetbe járok 15 éve, és így nagyobb a bizalmuk irántam. Tegnap éppen mondta egy asszonyka, hogy féltizenegykor elindult hozzám, mert szeretett volna tanácsot kérni egy bizonyos problémájára. Fel szoktak keresni még hajnali félháromkor is. Van, amikor hajnalban, már világosodik, akkor megyek haza. Hála Isten’, nem szól a férjem. Beszélgetünk. Elmondják töviről hegyire, ától cettig, én meg végighallgatom őket, aztán mondom azt a mondókámat, hogy hogyan lenne jó, hogyan lehetne megpróbálni, mit lehetne tenni, ami segít, és így gyorsan elmegy az idő.

Tőlünk tízháznyira van a cigánytelep. Az imaház a cigánytelep végén van, olyan 100-120 cigány jár oda. A nem cigány hivők is örülnek, úgy gondolják, hogy változnak az emberek. A katolikus egyházba nem járnak a cigányok, nem szeretik a kötődést. Nálunk szabadon mehetnek ki-be, összesúghatnak, ha valamit szeretnének a másiknak mondani. Nálunk olyan családias. Nagyon jó lelkészünk van. Minden évben egyszer családi csendes napot tartanak Szolnok mellett Tiszaligeten, és mindenkit szeretettel vár az egyház.

Mindenhonnan magyarok jönnek, csak a zsolcaiak cigányok, de nem érzünk semmi megvetést. 4000 Ft-ba kerül egy hét, napi háromszori étkezessel a szállás, az útiköltség 90%-át kifizeti az egyház. Ha rajtuk állna, az egész tanya ott lenne, de csak 45 család mehet. Vannak istentiszteletek, beszélgetések, lelki gondozás. Ez jó.

A faluban elkülönülten élnek a cigányok, valahogy nem nagyon mernek közeledni, valahogy olyan méltatlanoknak érzik magukat. Meg úgy gondolják, hogy mindenkit egy kalap alá vesznek. Miközben látom családlátogatásokkor, hogy a tanyának egy részében olyan szuperül élnek, mindenük megvan. Én negyedannyira nem élek úgy. De mégis úgy maguknak vannak begubózva. Persze vannak olyanok is, akik nagyon rosszul élnek. Az az igazság, hogy az ember csak a panaszt hallja mindenfelől. Közben a romák sem tesznek semmit, ők is csak mutogatnak, ők sem tesznek meg igazán mindent azért, hogy máshogy legyen. Úgy gondolom, hogy ebből a szempontból ők is kicsit hibásak. Nyitni kellene, olyan bátortalanok, félénkek, „meg úgy sem fog sikerülni”, mondogatják.

52. Béki Gáborné (Csóka Jolán)
Bőcs – Általános Iskola

„A szüleim mindig azt akarták, hogy mi többre vigyük, mint ők”

1980-ban születtem Miskolcon, itt lakunk Bőcsön. Apukám le van százalékolva, anyukám közhasznú munkásként dolgozik az önkormányzatnál. Csak általános iskolájuk van. Három testvérem van, két fiú és egy kislány. Idejártam ebbe az általános iskolába. Nem túl jól tanultam, amit már utólag nagyon bánok. Utána Miskolcra mentem mezőgazdasági és élelmiszeripariba, dísznövénykertész szakon végeztem. Onnantól kezdve dolgoztam az önkormányzatnál, mint dísznövénykertész.

Jött egy olyan program az önkormányzathoz, hogy cigány fiatalok közösségfejlesztő tanfolyamra mehettek. Ezen részt vettem. Utána úgy dolgoztam az önkormányzatnál mint közösségfejlesztő. Aztán elmentem gyesre. Még 1999-ben mentem férjhez. A férjem is közhasznú munkás most. A férjemnek csak 8 általánosa van meg, mert otthagyta a szakmunkásiskolát. Ő magyar. A családja nem örült a házasságunknak. Sőt, nem is jártak addig hozzánk, míg meg nem született a gyerek. De most már nem adnák semmi pénzért.

5 éves lesz a kislányom, szeptembertől megy óvodába. Most a tesóm vigyáz rá. Ő most vizsgázott a szakmunkásban négyes-ötösre. Az egyik öcsém most lesz kilencedikes. A másik most vizsgázott, szakács. A szüleim mindig azt akarták, hogy mi többre vigyük, mint ők. Most építkezünk, a régi házunkat elbontották. Ideiglenesen ott lakunk anyukáméknál, amíg a házunk fel nem épül. Lassan kész a házunk, még két hét. Be kell kötni a vizet. Két szoba, egy főzőfülke, egy közlekedő meg egy fürdőszoba. Nem a cigánytelepen van. De lakik ott egy-két magyar is. A szomszédok nagyon szeretnek, nagyon rendesek. A gyerekemet is nagyon szeretik. A szomszédasszony állandóan viszi magához játszani.

Gyesen voltam, és akkor szólt a polgármester úr, hogy lenne-e kedvem ebben a programban részt venni. Nem is tudtam, hogy gyes után hová menjek dolgozni. Bejárni Miskolcra nem akartam, mert azért még a gyerek kicsi. Meg helyben van. Szerintem, nagyon jó dolog az, hogy egy cigány ember bekerülhet az iskolába dolgozni.

Választott tagja vagyok a cigány önkormányzatnak, öten vagyunk. Ők is támogatták ezt a programot, örültek neki. Az önkormányzat szervez rendezvényeket, anyák napját, mikulást, roma napot meg pályázunk, amire csak lehet. A romák először irigykedtek. Azt mindenki szemében észrevettem, hogy irigykedtek, meg azt gondolják, hogy én fenn hordom az orrom. Ez nem így van. De sokan meg nagyon örülnek neki, hogy egy cigány ember bent lehet az iskolában, nem is egy, hanem kettő. Én ismerem az egész cigányságot itt Bőcsön, sokan vagyunk, vagy 300-an. Az elnök le van százalékolva, ő szokott úgy rendelkezésre állni, a többiek dolgozunk.

Férjem örült, hogy helyben dolgozhatok, itt az iskolában. Én meg annak örültem, hogy így meglesz az érettségim. Szerintem, ez nagyon jó lehetőség, mert úgy, hogy a saját költségemen, úgy nem biztos, hogy meg tudtam volna csinálni. Most a tanuláshoz sokkal szívesebben állok hozzá, mint mikor iskolába jártam. Akkor úgy lekötöttek a barátnők. Az iskolában szórakoztunk, meg hülyéskedtünk, most meg odaszántam magam komolyan, és akkor tudom, hogy ezt meg kell csinálni, és megcsinálom. Sokkal könnyebben fog az eszem is, sokkal könnyebben megtanulok bármit. Meg van hozzá türelmem, mert régen is volt hozzá eszem, csak türelmem nem volt meg kedvem. Most meg úgy érzem, hogy tanulnom kell, hogy meglegyen az érettségim.

A tanárok jól fogadtak. Nekem volt először furcsa, hogy megszokni azt, hogy én is bemegyek a tanáriba. Bent ülök velük, beszélgetünk. Mindenki mondta, hogy tegezzem, de még van olyan, akit még most sem tudok tegezni. Nem jön a számra, mert engem tanított, meg osztályfőnököm volt. Nem könnyű.

A gyerekekkel jól kijövök. Romákkal, nem romákkal egyformán. Van egy elsős kislány, aki úgy bújik hozzám, az ölembe, és mondta az egyik gyereknek, hogy: „Hagyjál békén, te hülye cigány!” A másik megmondta:

– De a tanár néni is cigány!

– Ő nem cigány.

Mondtam, hogy:

– De az vagyok.

– Nem baj, akkor is szeretünk.

Úgy jobban állnak hozzám, meg azt vettem észre, hogy előttem úgy nem cigányoznak a gyerekek. Nem szoktam rájuk szólni, ha cigányoznak. Gondolom, otthon úgy nevelik őket, hogy féljenek a cigányoktól, óvakodjanak, mert megvernek. Főleg az elsősök, mikor jönnek óvodából. Nem könnyű velük elfogadtatni, hogy nem minden cigány egyforma. Úgy leveszik a véleményt, hogy a szüleik azt mondják, hogy ilyenek meg olyanok a cigányok, akkor ők elfogadják, hogy mindenki egyforma.

A szülők megkérdezik, hogy viselkedik a gyerek, sőt még azt is szokták nekem mondani, hogy nyugodtan csapjak oda a fenekére, hogyha nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Napköziben vagyok délután, ott 90% cigány gyerek. Nem szoktam őket bántani. Azt tudom, hogy nem lehet hozzájuk nagyon kedvesnek lenni, mert akkor azt hiszik, hogy mindent szabad. Kell egy kis szigorúság is. Alapvetően szeretnek engem a gyerekek. Otthon is, hiába ismer mindenki, mindegyik úgy köszön nekem, hogy „csókolom tanár néni”. Szerintem, a gyerekeknek is jó, hogy cigány vagyok és itt vagyok. Én mondtam nekik, hogy nem szégyellem, hogy cigány vagyok, én is az vagyok. Cigány is lehet becsületes, normális, csak tanuljatok. Elfogadtak engem a magyar gyerekek is, a cigány gyerekek is, meg itt a tanárok is. Sosem éreztem, hogy kivételt tesznek velem, mert cigány vagyok. A kislányom meg féltékeny, hogy sok gyerekkel vagyok együtt.

Elsősökkel vagyok. 10 fős osztályba szoktam kisegítőként bemenni. Mindegyikkel van valami probléma. Járnak logopédushoz. Lassabban haladnak, jobb így nekik. Már mindegyik tud olvasni. Segítek nekik az írásban, számításban. Edina, az osztályfőnök, mindig mondja, hogy ne segítsek nekik túl sokat. Elfogadtak engem a nagyobbak is. Soha nem mondta senki, hogy nem fogadtok szót neked, mert cigány vagy, te nem vagy tanár. A másik osztály 27 fős, abban is van cigány.

A férjemnek is mondtam, hogy menjen el tanulni. El is menne, csak hát ő olyan félénk, mindenhol ott kell vele lenni, hogy ő valamit véghez vigyen, hogy beiratkozzon, kísérgetni kellene. Nem elég elszánt, szerintem. Ha valamit az ember nagyon akar, akkor az megy.

Szeretnék maradni az iskolában később is, szeretek itt dolgozni. Épp mondtam, hogy most nyári szünet van, már hiányzik, hogy a sok gyerek nincs körülöttem.

Még lehet, hogy tovább is fogok tanulni az érettségi után. Ha jól sikerül az érettségi, fordítok rá időt, hogy továbbtanuljak, még nem tudom, milyen irányba.

53. Balázs Flórián
Bőcs – Általános Iskola

„Apa beszélgetett velem. Nem ütött meg, nem bántott”

Sátoraljaújhelyen születtem 1974-ben. Utána ott laktam Újhely mellett egy kis falucskában, Nyíri községben 14 éves koromig. Az édesanyám 1986-ban halt meg. Ez érzékenyen érintett minket. Háztartásbeli volt, nem dolgozott mukahelyen. Az édesapám szakmunkás volt, erdőgazdálkodó volt. Fakitermelést végeztek, abból nehezen meg lehetett élni. Ő nevelt minket, 3 lánytestvérem és egy fiútestvérem van. Két évig egyedül nevelt minket, aztán újra nősült. A testvéreim családosok, 8 általánosuk van. Tartom velük a kapcsolatot, segítem őket, ahogy tudom. A szüleimet is.

Általános iskolába Füzérkomlósra jártam, 2-3-as tanuló voltam. Aztán elkezdtem Sárospatakon a 119. sz. Szakmunkásképző Iskolában a kőműves szakmát tanulni. Sajnos, nem tudtam befejezni családi, anyagi gondok miatt.

A futball által kerültem Hollóházára, ilyen vándorló életmódot éltem. Aztán Pálházán, Újhelyben is futballoztam már. Meg voltam már az első osztályban is.

Most Bőcsön élek 6-7 éve. Megtelepedtem, van egy barátnőm, élettársam is. Elvagyunk szépen. A barátnőmnél lakunk. Itt megtaláltam a számításaimat, mint futballista és mint ember is. A barátnőm nem roma. Nincs ebből probléma. Először kicsit ferde szemmel nézte a család. Véleményem szerint azokban az emberekben okoz ez problémát, akik nem igazán ismerik a cigányokat.

Ahol futballoztam, kapus voltam, ott mindenütt biztosítottak megélhetést. Voltam közhasznú munkás is.

Itt Bőcsön futballozunk, az élettársam is itt dolgozik. Ő is sportol, kézilabdázik. Másodosztályban, elég komoly szinten. 28-29 éves, egy-két éven belül tervezzük a családot, maximum két gyereket szeretnénk. Nem esünk bele abba a csapdába, amibe a cigányság nagy része. Én is nagycsaládban nőttem fel, láttam, hogy 5 gyerek nem tudja sem anyagilag, sem figyelemben megkapni azt, amit 2.

Az igazgatónő jelezte nekem, hogy egy ilyen lehetőség van. Rám gondoltak.

Reggel fél nyolcra bejövünk. Aztán jönnek a gyerekek, felügyelünk rájuk. Nagyszerűen kijövök a gyerekekkel. Szeretem őket. Úgy látom, hogy ők is engem. Főleg a cigány gyerekeknél látom azt, nemcsak náluk, hogy jobban elfogadnak minket, azáltal hogy mi is közülük valók vagyunk. Egyre több a cigány gyerek az iskolában, bár még nincs a fele. Olyan kezelhetetlen gyerekeket is magunk mellé tudunk állítani, akik óriási problémákat okoztak.

A nem cigány szülők örültek inkább. Jó ötletnek tartották. Azt tudni kell, hogy itt a cigányság, mint az országban mindenhol, egy kicsit vadabbak. Így egy kicsit jobb lett az összhang cigány és a nem cigány gyerekek között is. Most már ők is jobban érzik magukat, hogy közülünk való is van itt. A cigány gyerekek szülei is örültek.

Úton-útfélen megállítanak, mondják, kérdeznek:

– Hogy s mint viselkedett a gyerek? Hát mondom: – Volt egy kis probléma.

– Na majd akkor hazamegyek, jól agyonverem.

– Ezt nem szabad. Nem bántani kell, meg kell neki magyarázni. Meg kell velük beszélni a dolgokat.

Másnap jön a gyerek a suliba. Mondom:

– Mi volt?

– Hát még ilyen nem volt velem tanár bácsi…

– Milyen?

– Hát apa beszélgetett velem. Nem ütött meg, nem bántott.

A kollégák abszolút pozitívan állnak a dolgokhoz. Megvallom őszintén, tartottunk attól, hogy mi lesz. A fiatalabbakat ismertem korábban. De volt, akitől tartottunk, de hála isten alaptalan volt.

Az érettségitől kicsit félek. A pedagógiai asszisztensit jó lenne elvégezni.

Amíg mód és lehetőség van, addig én itt szeretnék ténykedni az iskolában. Úgy gondolom, hogy az iskolának is szüksége van rám.

54. Matta Jenő
Kázsmárk – Fogaras János Általános Iskola

„Ez a dolog, amibe most belekezdtem, az példamutató is”

Szikszón születtem 1964-ben. Most Kázsmárkon lakom. Édesapám, édesanyám nem végeztek általános iskolát. Kilencen vagyunk testvérek. Édesapám egyedül dolgozott, kereset kevés volt. Ebbe az általános iskolába jártam, 3–3,4-es tanuló voltam. Az általános iskola után fel is vettek volna középiskolába, de az öcsémet nem tudtuk volna taníttatni, ezért inkább Pestre mentem dolgozni 16 évesen. Az egyik öcsém vájár szakmunkás iskolát végzett. A többieknek csak általános iskolájuk van. A húgom most ballagott innen az általánosból. Szakközépiskolába jelentkezett. Nagycsaládban nőttem fel, az szeretem, ha sokan vesznek körül. Ilyen családcentrikus ember vagyok. Ha leérettségizem, én leszek az első a családban, akinek ilyen iskolázottsága van. Nagyon büszkék rám, és azt várják, sikerüljön. Én is pozitívan álltam az egész dologhoz, olyan felépítésű vagyok, hogy ha elindulok, szeretek a végére járni.

Pesten egy gépszerelő gyárban helyezkedtem el, ott volt egy ismerősöm. Előbb betanított lakatosként és betanított hegesztőként dolgoztam. Aztán egy 6 hónapos tanfolyamon sikerült megszereznem a hegesztői szakképesítést, ami persze csak cégen belül volt érvényes. Ott dolgoztam majdnem 6 évet. Az öcsémet én taníttattam ki. Keveset jártam haza. Fiatal voltam. Munkásszállón laktam, IBUSZ-lakásokban, ismerősöknél. Szüleimet 2–3 havonta látogattam meg. Nagyon szép élet volt. Nem az tetszett nekem, hogy felkerültem a nagyvárosba, hanem az, hogy önellátó voltam. Tudtam, hogy képes vagyok dolgokra, magamat és az öcsémet is eltartottam. Pesten 13–14 évet dolgoztam. 1993-ban nősültem meg. A feleségem is roma, 8 általánosa van.

Falusi nyelven ezt úgy szokták mondani, hogy felkapott lettem. Nekem udvaroltak a lányok. Ritkán láttak, Pesten dolgoztam, más volt a természetem, máshogy öltöztem. Hazaköltöztem, a nősülés után az apósoméknál laktunk. Egy fiam és lányom született. Továbbra is Pestre jártam dolgozni, aztán mikor terhes lett a feleségem a lányommal, azt mondta, hogy keressek itthon munkát, mert csak kéthetente, havonta jártam haza. Hajlottam a szép szóra, leszámoltam. Eljöttem a diósgyőri gépgyárba, kitanultam a kovács szakmát a cégen belül. Dolgoztam kettő és fél évet három műszakban. Nagyon jól dolgoztam, hiányzásom nem volt, amikor kellett, maradtam tovább. Kellett a pénz a lakásgyűjtésre. Megvettem egy lakást a cég segítségével. A feleségem úgy döntött, hogy inkább a szülei, mint én, nem akart eljönni velem, mikor megvettük a lakást. 7 év után elváltunk. A két gyerek nálam maradt. Másfél évig egyedül neveltem őket, a diósgyőri állást fel kellett számolni, mert kis testvéreim is voltak, meg a kettő gyerekem. Alkalmi munkákra jártam. Aztán Miskolcon részmunkaidős állást vállaltam, nagyon jó munkahely volt, de nem volt mindig, aki vigyázzon a gyerekekre. Nem volt akkor se telefon, se mobiltelefon.

Akkor ismerkedtem meg a mostani feleségemmel. Miskolcon dolgozott ő is. Többször találkoztunk, aztán úgy került a sor, hogy összejöttünk, nagyon jó, hála istennek. Más 14. éve együtt vagyunk. Feleségem betanított szövőnő. A cég azóta megszűnt, most itthon van. Négy fiú született ebből a házasságból. 13, 12 és 10 évesek, ide jár iskolába, a legkisebb 6 éves óvodás, jövőre fog ide jönni.

A két idősebb gyerek visszament az anyjához. A volt feleségem Kecskemétre ment dolgozni, és mikor nekem nem volt munkám, a gyerekeket a bíróságon vissza tudta szerezni. Egy lakás miatt kellett neki. Aztán visszaköltözött Aszalóra, ahol egyébként a mostani feleségem szülei is élnek. Már nagyapa is vagyok. A kislányom 20 éves elmúlt, van egy kisfia és egy kislánya.

A régebbi lakásomat eladtam, építkeztünk Kázsmárkon. Minden benn van: víz, wc, fürdőszoba. Van rajta mit alakítgatni…

A kisebbségi önkormányzat területi képviselőjének választottak. Háromtagú a testület. Én már régóta űzöm ezt a romapolitikát. Az emberek nagyon megbíznak bennem, több helyen eljártam. Én most a gyerekekre vagyok specializálva. Rengeteg olyan gyerek van a faluban, aki még talán autóbuszon sem ült. Minél följebb megyünk a térségben, annál messzebb vannak városok. És én kirándulásokat meg táborokat szeretnék nekik szervezni. A szülőknek kevés a munkalehetőség. Nagyon sok a fiatal, aki nem tudta elvégezni az iskolát.

A Pályázati Figyelőben volt a pályázat, a polgármester úr azt mondta nekem: „Gyere csak, nézd meg, mit szólsz ehhez?” Elhoztam, megmutattam az igazgató úrnak, nem zárkózott el, hál’ istennek. Másfél-két napunk volt rá, hogy elkészítsük. Itt az iskolában, aki csak tudott, segített. A régi tanároknak, az osztályfőnökömnek, Éva néninek nagyon sokat köszönhetek, azt mondta, hogy: „Olyan nincs, fiam, hogy azt ne tudjuk megcsinálni, ha nem alszok, akkor is megcsináljuk.” Meg is csináltuk. A feleségem nem is tudott róla, hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy: „Nézd csak, mit találtam.” Félt, hogy a követelmények nehezek… Az önkormányzatnál is segítettek. Hogy minél hamarább időben kész legyen a pályázat. Jó kapcsolat van a cigány önkormányzat, az önkormányzat és az iskola között. Egymást segíteni kell. A faluban sincsenek ellentétek. Van egy-kettő, de azokkal nem kell foglalkozni, nem azért van velük probléma, mert cigányok.

Fél nyolcra jövök dolgozni mindennap. A gyerekeket fogadom reggel. 7.50-kor sorakozó. 8 órakor kezdődik a tanítás. Amíg nekik az első órájuk van, addig én is felmegyek a könyvtárba, leülök, tanulok. Tanulgatok. Szünetben segítek a tanároknak. Kint vagyok a gyerekkel. Mindegyik gyerek ismer. Nagyon elfogadtak. A szülők eleinte olyanokat mondtak, hogy én akarom megváltani az egészet. Ha kettő gyerek összeveszett, netán összeverekedett, akkor a szülők feljöttek és sérelmezték. Én is szülő vagyok, és nagyon jól tudom, hogy a gyereknek a nevelése a szülőtől függ, hogy hogy viselkedik az iskolában. Olyan programokat csinálok, hogy kijárok a szülőkhöz mint koordinátor. „Na, figyelj ide, a gyereked ezt csinálja az órán is meg a szünetben is. Nem azért mondom, hogy haragudj rám!” Aztán a gyereket szépen elővették, a gyerekek azóta tudják, hogy én képes vagyok arra, hogy én kimegyek az apjához, anyjához, és elmondom, hogy viselkedik. A gyerekek nem tőlem félnek, hanem attól félnek, hogy a szülőknek elmondom, hogy ők mit csinálnak. A gyerekek úgy tartózkodnak, és elfogadják egymást, nincs az a csipkelődés. Én játékosan foglalkozom velük. A gyerekeknek több mint a fele roma. A nagyobbakkal van probléma, rivalizálnak egymással. A legtöbbel megbeszéléseket tartok a szünetben: „Fiúk, ha gondotok van egymással, legyetek szívesek nekem szóljatok. Majd segítek. Nem azért vagyok itt, hogy bajt csináljunk. Hátha tudok segíteni.” Vannak a nem romák közt is nagyobb fiúk, akik szeretnék fitogtatni az erejüket a lányok előtt. Ők is elfogadnak, a szülők is. Nagyon sokan megkeresnek.

A tanárok is nagyon örültek, hogy ide kerültem. Elég sok segítséget kapok tőlük, én is igyekszem viszonozni. Szeretek ide járni az iskolába. A múltkor, hétfőn nem tudtam bejönni, mert becsípődött az idegszál a gerincembe, kaptam injekciót, otthon nyűgös voltam egész nap. Nem tetszett az otthoni légkör. Mondta feleségem, hogy „te többet itthon nem maradsz.” Hiányzott az iskola.

A faluban vannak az embernek irigyei is. Mert kinek nincsenek, aki valamit akar. Először azt mondták: „Hát… én nem fognék bele.” Aztán mikor sikerült a pályázat, akkor már kezdtek irigyelni az emberek. Nem csak a romák, a nem romák is főleg. Sokan irigyelnek érte.

Ez a dolog, amibe most belekezdtem, az példamutató is. Sokan szeretnének csinálni dolgokat, azért szeretnék én segíteni. Valamelyik azt mondta nekem:

– Figyelj csak ide, Jenő! Úgy irigyellek.

– Miért?

– Nem sok az a pénz, de több mint a jövedelempótló, tanulnod is kell, dolgoznod is kell. Nehéz, de megpróbálnám én is.

55. Oláh Nikoletta
Miskolc – Fazola Henrik Általános Iskola

„A szülők is azt mondják, hogy nagyon jó, hogy mi itt vagyunk”

1983-ban születtem Miskolcon. Itt is élek. Jelenleg a barátomnál lakom. Idejártam iskolába. Szüleim dolgoznak. Anyukám 38 éves operátor, apukám 42 éves targoncavezető. Apukámnak szakmunkás végzettsége van, anyukám csak nyolc általánost végzett. Ő nem tudott továbbtanulni, mert hamar jött a gyerek. Az elsőnél 15 éves volt. 25 évesen már négy gyereke volt. Három lány és egy fiú. A 23 éves nővérem nőiruha-készítőnek tanult, de nem a szakmájában dolgozik, hanem Sopronban egy összeszerelő gyárban. A 17 éves húgom a diósgyőri gimnáziumban elsős. Először a 100-as szakmunkás és szakközépiskolában kezdte, de nem oda szeretett volna menni, és nem szeretett abba az iskolába járni, és ezért első után átírattuk esti tagozatra. Az öcsém 13 éves, idejár ebbe az iskolába, most megy nyolcadikba.

Én hármas-négyes tanuló voltam, hatodikig nem volt négyesnél rosszabb jegyem. Utána ellustultam nagyon. Továbbtanultam a Kossuth Lajos Gimnáziumban, de meghúztak matematikából. Elég sokat hiányoztam, mert beteges voltam, és nem engedtek át pótvizsgán. Szégyelltem újból ott maradni elsőben, és inkább átmentem a diósgyőri gimibe levelezőre. Tavaly érettségiztem. Matekból írásbeli érettségin kettest kaptam, de annak nagyon örültem, mert attól nagyon féltem.

2001-ben volt egy Phare-pályázat, és az által kerültem ide családi koordinátorként. Egy elsős osztályhoz kerültem, és azóta itt dolgozom. Ott vagyok az órán, segítek a csoportmunkákban, ott vagyok az ebédeltetésnél, a levegőzésnél, a szülőkkel tartom a kapcsolatot. A szülőkkel együtt nőttem fel. Én is itt élek a vasgyárban, mint ők. A szülők a barátnőim, a szomszédok meg a rokonok. A gyerekek meg imádnak. Nem volt nehéz beilleszkedni. Ismertem a sulit is meg a pedagógusokat is. Tanítottak is engem.

A szüleim mindenben támogattak, most is azt mondják, hogy menjek tovább. Először befejezem a gyermek- és ifjúságfelügyelőit, aztán tanítóképzőbe szeretnék menni. Imádom a gyerekeket, főleg az elsősöket. Azok olyan tüneményesek. Volt, mikor a pedagógusoknak el kellett menni továbbképzésre, akkor felajánlottam, hogy hadd legyek velük reggeltől délig, és akkor magyar-, matek-, környezet-, énekóra volt. Én voltam velük, azt imádom.

A barátaim nagyon örültek. Mondták, hogy nem sok roma mondhatja el, hogy iskolában dolgozik pedagógiai asszisztensként. Büszkék rá, mert a családban anyai ágról nekem van meg egyedül az érettségim, apai ágról meg én vagyok a második. Apáék is, anyáék is heten vannak testvérek, elég sok gyerek van. Ez nagy szó. Ráadásul, hogy főiskolára szeretnék menni, az még nagyobb. Ha sikerül főiskolára menni, úgy szeretném, hogy tudjak mellette dolgozni.

A barátom szobafestő-mázolónak tanult, hébe-hóba, ha van munkája, egyébként otthon van. Alkalmi munkái vannak. A szüleinél lakunk. Van, mikor hazaköltözök anyához. Mindkettőnk szülei segítenek. Saját lakásunk nincs. Most pályáztam egy lakásra, de nem sok esélyt látok, mert hogy nincs gyerek, és a gyerekeseket veszik előnybe. Még nem akarok gyereket, nem akarom lekötni magamat. Szeretem a piciket, a gyerekeket, de reggeltől estig sírna meg nyávogna…Van nekem 12 gyerek az osztályban, meg vannak a családban is ilyen picik, óvodások, eljátszogatok velük.

Nekem se a szülőkkel, sem a gyerekkel nem volt itt konfliktusom. Szerintem annyiból is jó, hogy mi itt vagyunk, mert ugye roma szülők elég hamar felidegeskednek, ha gyerekeikkel bármi történik, tőlünk sokkal jobban elfogadják, mint a pedagógustól. Például ha a gyerek elkapja a tetűt, akkor odamentem az apukához, hogy a gyerek elkapta a tetűt, tisztítsa le, addig ne hozza iskolába. Normális volt, mondta, hogy oké. De ha a pedagógus mondta volna, akkor biztos mondta volna, hogy „miért kivételez?”, „biztos azért, mert cigány vagyok!”

9 éves koromig bent laktunk Miskolc belvárosában. Itt volt a baráti köröm. De ha volna rá lehetőségem, elmennék innen lakni bárhova. Pesten nem tudnám megszokni, mert ott túl nagy a nyüzsgés, a sok kocsi, a sok nép, mindenhol annyian vannak. Falura se mennék. Itt a városban maradnák, Miskolcon. De olyan nyugisabb környezetbe. Itt vannak olyan romák, hogy… Én is cigány vagyok. De cigány is fél a cigánytól. Nem az, hogy lenézem a másikat… A Vasgyár három részből áll: van a számozott utca, a közép rész – ahol én lakom – meg felül a Kabar utca. Ott meg a számozott utcán olyan romák laknak, hogy borzasztó, az ember este ott nem is merne elmenni. Kötekednek, szinyóznak a hídon fényes nappal meg mindenhol. A szülei mellett a gyerek ott szinyózik bent a lakásban, a szülő meg hagyja. Kerítés nincs, ablakuk nincs, ajtajuk nincs… Nem tudom, milyen életet élnek. Nem dolgoznak. Az ilyenek miatt annyira lenéznek minket. Mikor kérdezik, hogy hol lakunk, és mondjuk, hogy a Vasgyárban, akkor egyből azt hiszik, hogy ez a két rész, ahol mi lakunk. És mi magyarázhatjuk a dolgokat. Sokan nem mernek bejönni ide, félnek a vasgyári cigányoktól.

Más városokban sokkal jobb a megélhetés, mint Miskolcon. Az ember gürizik 8-10 órát a semmiért. Ezek a pénzek, amit lehet keresni, semmiség. Apukám is reggeltől estig targoncázik télen-nyáron, hidegben-melegben minimálbérért. De ha nincsen más lehetősége, akkor muszáj. A nővérem 8 órában keres 100 ezret Sopronban, anya meg minimálbérért dolgozik 8 órát. És ahhoz, hogy kicsit több legyen, tizenhatozik, tizenkettőzik, és akkor mellette még otthon főz meg mindent csinált. A nővérem ugyanolyan összeszerelő, és ha egy-két túlórát betesz, akkor 120 ezret is kikap havonta. Egy hónapban egyszer a hazautat állják, a szállás ingyen van, azt is a cég állja.

Én nem akarok olyan gyorsan gyerekeket, mint a mamám. A legtöbb cigány ezt csinálja, 15 évesen szüli a gyerekeket. De mire? Amit kapnak a gyerekre pénzt, az mire elég? Semmire. A gyereket fel is kell nevelni, öltöztetni, nevelni. Sokan úgy vannak, hogy se lakásuk, nincs biztos jövőjük, mert nem dolgoznak, és úgy vállalnak gyereket. Én meg ezt nem akarom. Menjek majd az anyámhoz meg az anyósomhoz kölcsön kérni, meg ők tartsanak el a gyerekkel? Az meg hogy nézni már ki?

Van egy anyuka, akinek a kilencedik gyereke jön, és egyedül neveli őket. Rendesen járatja, öltözteti a gyerekeket, a turkálóban veszi a holmikat. Az egyik 6 éves, a másik 5 éves, a harmadik 2 éves meg pólyás, meg van 18 éves. A 9 gyerek 7 apától van. Gyönyörű szép nagy házuk volt, az első férje magyar volt, kint dolgozott németben. Megcsalta a férjét, a férje megtudta és otthagyta. A Vasgyárban senkinek nem volt olyan lakása, mint nekik. Álom volt. Eladták. Most az anyuka két szobásban lakik a sok gyerekkel. De nem hagyja ott a gyerekeit, a gyerekek is annyira ragaszkodnak hozzá… Segítenek neki. Le a kalappal előtte. A fia 20 éves és még nem nősült meg, nem csavarog, nem iszik, nem dohányzik, szóval nem züllött le az a gyerek. A más családokban ilyen körülmények között a gyerekek elzüllenek. Én nem akarok ilyen cipőben járni.

56. Balogh Nikoletta
Miskolc – Fazola Henrik Általános Iskola

„…úgy érzem, hogy szükség van rám”

1984-ben születtem. Édesapám nehézgépkezelő szakmunkás volt, most már nyugdíjas, az ő nyugdíjából élünk. Édesanyám háztartásbeli. Hárman vagyunk testvérek. Egy diósgyőri lakótelepen lakunk a szüleimmel. Az egyik testvérem villanyszerelő, a másiknak csak nyolc általános iskolai végzettsége van, nincs szakmája. Most mindketten egy fűrésztelepen dolgoznak. A bátyáim már megnősültek, gyerekük is van.

Ide jártam általános iskolába, elég jó tanuló voltam. Szüleim mindig támogattak, segítettek a tanulásban. Mindent nekik köszönhetek. Tavaly érettségiztem a diósgyőri vasgyári szakközépiskolában közbiztonsági tagozaton. Ott is a jobb tanulók között voltam. Az érettségi sikerélmény volt számomra, elég jól sikerült. Szerettem volna közbiztonság szakon maradni, továbbtanulni a miskolci rendészeti szakközépiskolában, de nem sikerült egy irtó igazságtalan ok miatt. Mert 30 évvel ezelőtt az édesapámnak volt egy lényegtelen szabálysértési ügye, meg sem tudnám mondani, hogy mi volt. Én tervbe sem voltam még véve akkor, ezt előkeresték, és emiatt utasítottak el. Teljesen összetörtem, nem is volt más célom, máshova jelentkezési lapot nem is adtam be.

Az érettségivel nem sok mindenre mentem, nem volt munkám, lézengtem sajnos az érettségi után. Már bármit elvállaltam volna, a kenyérgyárban könyörögtem munkáért, bármilyen rakodómunkát elvállaltam volna. Segíteni akartam a szüleimnek. A kudarc után én sok minden felé kacsingattam.

Ekkor jött egy telefon a Jutka nénitől, és azóta gyökeresen megváltozott minden. Nagyon hálás vagyok neki ezért a „mentőövért”. Most már nem érzem magam feleslegesnek, mióta dolgozom. Azelőtt ez elég durva érzés volt, mert feleslegesnek, tehetetlennek éreztem magam, de elmúlt, és most nagyon jó, hogy úgy érzem, hogy szükség van rám. Ez a program hatalmas lehetőség. Ez volt az, amire végképp nem gondoltam, hogy én majd ezen a vonalon dolgozzak, de most eldöntöttem, hogy itt szeretnék maradni. Mindenképpen ilyen pályán, gyerekekkel akarok foglalkozni. A tanítóképzőt is megpróbálnám.

A gyerekek többsége arról a lakótelepről jár ide, ahol én is élek. A szülőket is ismerem személyesen gyerekkorom óta. A tanulók 99%-a roma. A nem cigányok is hátrányos helyzetűek. Én egy harmadikos osztályhoz vagyok beosztva, ahol csak roma gyerekek vannak. A lépésről lépésre programban a nap reggeli beszélgetéssel kezdődik. Az órákon, ha valakinek segítségre van szüksége, akkor egyénileg én foglalkozom vele. Nagyon megszerettem őket, ragaszkodom hozzájuk. Aztán dél körül ebédeltetem a felső tagozatot. Velük is kijövök, bár valljuk be, velük nehezebb volt. Hiszen nem sok közöttünk a korkülönbség. Inkább úgy viszonyulnak hozzám, mint egy baráthoz. Úgy sokkal több mindent megtudok róluk, könnyebben kinyílnak nekem, mint egy idősebb tanárnak. Úgy beszélnek hozzám, mint egy barátnőhöz, nem pedig úgy, mint egy tanárhoz, és fegyelmet is tudok tartani. Ebéd után az udvaron vagyok, 2-től megint a harmadikosokkal vagyok. Iskolaotthonos foglalkozás van. A szülőkkel is jól kijövök, megfogadják a tanácsaimat. Elhiszik, hogy a gyerek valamit csinált, jobban veszik tőlem a kritikákat.

A tanárok engem is tanítottak, mindenkit ismerek. A tanuláshoz is többen felajánlották segítségüket.

Nekem, hál’ istennek, nem tudom, hogy ez ilyen egyéni szerencse-e, soha nem volt azzal gondom, hogy cigány vagyok. Látszik rajtam. De soha nem volt ezzel gondom. A barátom szülei is elfogadtak. Van egy komoly kapcsolatom, a kedvesem magyar származású, neki sikerült a rendőr szakközépiskola. Pesten dolgozik a BRFK-nál. Ingázik. Majd összekelünk, ha minden igaz, de gyerekeket még nem szeretnék ilyen húszéves fejjel. Néha még saját magamat is gyereknek tartom.

57. Csobádi Istvánné
Boldogkőújfalu – Óvoda

„…nyugodt és rendezett az életem”

1974-ben születtem, azóta itt élek Boldogkőújfaluban. Az édesapám 25 évesen meghalt, akkor én 4 éves voltam. Anyukám nevelt egy ideig, aztán elköltözött a faluból, a legkisebb húgomat elvitte magával, és a nagymamánk nevelt engem és húgomat. Édesanyámmal nem is tartjuk a kapcsolatot, új családja van.

Idejártam a boldogkőváraljai iskolába. Nehéz körülmények között éltünk. Nem tudtam befejezni a 8 osztályt, mert nekem kellett otthon segíteni. Én voltam a nagyobb. A húgom tanult tovább, szerzett is szakmát, Encsen lett varrónő. Szántóra ment férjhez, neki is van két családja. Dolgozni kellett. Jártam a nagymamával, hogy fenntartsuk magunkat. A nagymama nyugdíjas volt, előtte a húsiparban dolgozott. Szakmája nem volt, csak a 8 általánosa volt. Amikor nagymamánk meghalt, egyedül maradtam.

A férjem rokkantnyugdíjas. 30 éves, de gerincproblémák miatt le van százalékolva. Nem cigány. Szakmája nincs, még a nyolc általánosa sincs meg. Én tavaly szereztem meg, befejeztem a 7–8-at. Innen munkából jártam el Vizsolyba. Az késztett rá, hogy kisebbségben éreztem magam itt a dolgozók között, itt senkinek nem volt, akinek 8 általánosnál kevesebb lett volna. Úgy éreztem, hogy legalább ezt, és amikor lettem a vizsgát, és jöttem örömmel a jó bizonyítvánnyal, akkor az óvó néni elővette ezt a pályázatot és akkor mondta, hogy lenne ilyen lehetőség. Én rögtön igent mondtam. Nem tudtam, hogy milyen nehéz lesz, csak annyit mondtam, hogy igen. A férjem is nagyon örült ennek a munkámnak, támogat mindenben. Hál’ istennek olyan férjem van, aki, ha hazamegyek és tanulnom kell, akkor nem érdekli, hogy van-e főtt kaja vagy nincs elmosogatva. Nekiáll, elmosogat, eszik hideg kaját, lerendezi a gyerekeket. A nagymamánk vett nekünk egy egyszerűbb házat, mi azóta felújítottuk, fürdőszoba, gyerekeknek külön szoba. Nagyon jó körülményeket teremtettünk, hál’ istennek. Erre vagyok a legbüszkébb. A férjem 67%-os, a 34 ezer Ft nyugdíjából, én itt keresett minimálbéremből meg a családi pótlékból élünk. Meg azért néha elmegy, ha hívják alkalmi munkákra, szeret is dolgozni, 16 éves kora óta dolgozik.

A húgom abszolút kiállt mellettem, azt mondja, hogy menjek és csináljam, ameddig bírom, csináljam. Valahol büszke rám. Ő, szegénykém, nem fog tudni elhelyezkedni a szakmájában.

A faluban szerintem nem sokan tudják, akik tudják, azok eddig magukhoz állónak néztek, most már kicsit… Kérdezték, amikor mentem haza, hogy:

– Igaz, hogy tanárnőnek tanulsz?

Mondtam:

– Tanárnőnek a fenét… Gimnáziumba járok, és akkor érettségim lesz. De nem tanítónő, hanem gyermek- és ifjúságvédelem.

Ott az én soromon, az utcánkban, ahol lakom, van, aki nagyon irigy. Majd egy-két év múlva meglátjuk.

Vizsolyban 40-en kezdtük el, alig fértem be, a végén csak nyolcan vizsgáztunk, mind nők voltunk. A 40 jelentkezőből is csak 3 vagy 4 férfi volt. Jobban meg van bennünk a törekvés. Én küldöm a férjemet is, elmehetne nyugodtan, nincs munkahelye, megcsinálhatná. Lehet, hogy ha majd én ezt elvégeztem, akkor fogja akarni, hogy őneki is azért több legyen. Én unszolom, noszogatom, hogy menjen, én jobban szeretném, mint ő. A gyerekek miatt is, hogy jobban tudna nekik segíteni, ha én nem érek rá. A nagylányom szeptembertől megy első osztályba. Nekik biztos, hogy jobb jövőt szánok, azzal, hogy iskoláztatni fogom őket. Ez biztos. Nekik minden lehetőségük meglesz, van anyjuk, apjuk, csak a tanulással kell majd nekik foglalkozniuk. Mert nekem ez nem adott meg sajnos.

A gyerekeket nagyon szeretem. Én itt dolgozom már tavalyelőtt óta. 10 éve dolgozom, először az iskolában, az megszűnt, és aztán idejöttem, először a konyhán voltam. Nagyon szeretem a gyerekeket, ők is szeretnek engem. A szülőkkel is jó a kapcsolatom. A kolleganőkkel is nagyon jól megvagyunk. Erzsike meg az óvó néni a két mentorunk, nagyon aranyosak, nagyon kedvesek, és tényleg azon vannak, hogy minden segítséget megadjanak. Az Erzsike idevaló a faluba, és hétvégén is eljövünk matekot gyakorolni. A többiek is mindenben segítenek.

A faluban van ellentét a romák és a nem romák között. Szerintem az a cigány, aki annak születik, de aki nem úgy él cigány módra, azt meg lehet különböztetni. Ez azt jelenti, hogy van, akik nem dolgoznak, várják a segélyt, nem úgy tisztálkodnak, nem úgy esznek, nem úgy nevelik a gyereküket. Például úgy nevelik a gyereküket, hogy ha elérik a 14–15 éves kort, és akkor bűncselekményekbe kerülnek, de nem a gyerek hibájából, hanem a szülő hibájából. Ez a cigány életmód.

Az már nem cigány élet, ha valaki megpróbál beilleszkedni, dolgozni, tisztálkodni. Vannak, akik olyan szinten élnek, mint egy paraszt vagy a magyar. Tudják, hogy az cigány, de úgy beszélnek vele, úgy közelítenek hozzá, hogy az egy normális, rendes. Azt már elfogadják, aki úgy is él. De még nekem is nehéz elfogadni azt, aki nem úgy él, aki nem nyomorék, nem beteg, nem gyerek, hanem egy erős felnőtt, az teremtsen maga köré olyat. Nem elég igényesek. Itt az a baj, hogy nekik elég annyi, hogy ha estére esznek egy kicsit, ha esznek. Nincs igényük, nem tudják azt, hogyan kell viselkedni. Akkor lássák a másiktól, hogy csinálja, hogy viselkedik, hogy él, és akkor tanulják meg, próbáljanak alkalmazkodni.

Elmennek a gyerekek az iskolába és járnak 5–6 évet, több bukással, és kész: elmennek magántanulóknak. Én nem lenézem őket, nem bántom őket. Kellene neki egy olyan, aki biztatja őket vagy példát ad nekik, vagy leüljön velük beszélgetni, hogy ez így nem jó. Valakinek csak el kell kezdeni vagy meg kell nekik mutatni. Az én gyerekeimnek biztos, hogy az példa lesz, hogy én tanulok. A gyerekeim nem is tudják, hogy cigányok-e vagy parasztok.

Most alakítottunk meg egy cigány kulturális egyesületet, tizenketten vagyunk benne. Ez csak most kezdődik el. Lehet majd pályázgatni dolgokra a cigányoknak. Valahol el kell kezdeni. Valamit kell akarni, csinálni, mozogni.

Itt az óvodában 98% cigány gyerek. Az iskolában Váraljára három községből járnak oda a gyerekek, biztos, hogy több mint a fele cigány. Egy cigány jobban el tud velük beszélgetni. Nekem nem volt soha problémám a nem romákkal, és nekik sem velem. Hála a jó istennek, ne is legyen. Mert úgy érzem, hogy emberi módra beszélnek velem, és ez a legfontosabb. Ezen a munkahelyen nekem igen jó. Most már egyenesben vagyok mindennel. Nem tudom semmire mondani, hogy nekem nem jó, se az otthoni, se az óvodai környezetben. Mostanra alakult ki, hogy nyugodt és rendezett az életem. Hál’ istennek.

58. Barati Imréné
Boldogkőújfalu – Óvoda

„Miközben neki nem volt iskolája, tőlünk megkövetelte”

1963-ban születtem Abaújszántón, születésem óta itt élek Újfaluban. Itt nevelkedtünk fel, négyen vagyunk testvérek. Szüleim nem jártak iskolába, egy általános iskolájuk sincs. Apa a nevét le tudja írni, anya úgy magának megtanult írni-olvasni. 71 évesek, nyugdíjasok. Anya cukorbeteg és úgy nem lát. Segédmunkásként dolgoztak hosszú éveken át. A bátyám hegesztőnek tanult, de az utolsó évben otthagyta a szakmunkásiskolát. A két másik lánynak is csak 8 általánosa van. Én szerettem volna továbbmenni, de szüleim nem engedtek. Dolgozni kellett. Az iskola mellett is dolgoznom kellett, 4-ben és 5-ben is osztályt ismételtem, 16 évesen kerültem ki a 8-ból. Apu eljárt Leninvárosba dolgozni, ott dolgozott nagyon hosszú ideig, heti munkán volt, hétvégén járt haza. Anya az erdészetben erdőápolással foglalkozott. A testvéreim is dolgoztak, ahol tudtak. Én először Abaújszántón dolgoztam a varrodában, ott nagyon kevés volt a pénz. Aztán a nővérem meg én is Miskolcon dolgoztunk a húsiparban 5 évet. Itt az óvodában 15 éve vagyok. 4 évig helyettesítettem, ha valaki elment táppénzre, most 11. éve állandó vagyok.

A férjem magyar. Kőműves szakmunkás. A házasságunkat az anyósomék nagyon ellenezték, mivel én cigány vagyok. Ettől függetlenül mi az első perctől nagyon szépen voltunk. Hét év után sikerült összeházasodnunk. Beleegyeztek, hogy megesküdjünk, mert látták, hogy nem tehetnek semmit. Végül is megtört a jég, és azóta nincs semmi. Mikor megesküdtünk, anyáméknál laktunk, pár hónap múlva 1985-ben vettünk egy házat a faluban a polgármesteri hivatal mellett. Utána lett a harmadik gyerek, nem terveztük, véletlen baba lett. Felvettük a szocpolt, lebontottuk a régi házat, amely hosszú parasztház volt. Felújítottuk, fürdőszobától kezdve mindennel elláttuk. Most szeretnénk a központi fűtést meg a padlásszobát megcsinálni.

A férjem le van százalékolva 50%-ra, mert van egy epilepsziája, meg volt egy gerincműtétje. A 19 ezer forintból nem lehet megélni, még feketén is dolgozik, mikor bír, elmegy. A férjem testvérei szakmunkást végeztek, egy kivétellel, akinek csak 8 általánosa van. A húga 31 évesen meghalt, 3 kis gyereket hagyott nekünk. Most már nincs semmi konfliktus köztünk. Nagyon jól megvagyunk az anyósékkal is. Itt laktak Újfaluban, csak mikor meghalt a férjem húga, akkor elköltöztek a gyerekek miatt Váraljára. Feljárunk hozzájuk, ők is lejárnak. Az első év volt még egy kicsit nehezebb, de utána nem volt semmi köztünk.

Lassan 15 éve vagyok itt az óvodában. Nagyon sokat köszönhetek óvó néniéknek, mert nem úgy állnak hozzám, mint egy főnök, hanem úgy vagyunk, mint a munkatársak. Nagyon sok mindenben segítenek minket, a pályázatot is ők találták meg nekünk. Először nagyon féltem is, az az igazság, ennyi év után a tanulást újra elővenni. Ő biztatott, hogy próbáljam meg, nem veszítek vele semmit, csak nyerhetek. Ő beszélt rá. Szerettem volna én is, csak egy félelem van bennem: hogy 25 év után újra tanulni, meg az a 8 osztály meg a mostani 8. osztály nem ugyanaz.

A 18 éves fiam szakácsnak tanul, utolsó éves szakmunkás Tokajban, utána szeretne még egy érettségit szerezni. Én is nagyon szeretném. Nekem sem mindegy. A lányom 9.-et végezte szintén Tokajban, még nem döntött, hogy mi szeretne lenni. A gyerekek is segítenek tanulni. És van egy 3 éves kislányom. A férjem is örült neki meg büszke is volt.

Az ismerősök is félnek, hogy nehéz lesz, mert mindig közbejöhetnek váratlan dolgok, mert család nincs anélkül. Attól félnek, végig fogom-e tudni csinálni? Végig fogom-e bírni idegileg? Volt a férjemnek egy balesete, munka közben rájött az epilepszia, közben építkeztünk, megvolt a pici is, én akkor idegösszeomlást kaptam. Azóta van bennem egy szorongás. Bármilyen kis apró-cseprő dolgoktól olyan félelem van bennem, és hiába próbálom magam megnyugtatni. Lehet, hogy olyan körülmények között nőttem, hogy mindig valamitől szorongtunk. Elég mord volt apu otthon, nem bántott minket, de megkövetelte a fegyelmet és a rendet is. Nem lehetett, hogy nem megyek iskolába vagy ilyesmi, azt nem tehettük meg. Miközben neki nem volt iskolája, tőlünk megkövetelte. Én szeretném a gyerekeimnek nem azt a körülményt nyújtani, amiben felnőttem. El kellett mennem 16 évesen dolgoznom, fel kellett venni azt a munkát, amit egy 30-40 éves felnőtt csinált, ugyanúgy el kellett nekem végeznem az erdőben a csemeteültetést, a kapálást. Ezt nem akarom a gyerekeimnek adni, meg akarom előzni ezt a dolgot. Nekik már könnyebb legyen az életük, mint az én életem volt. Amit tudunk, azért nyújtunk nekik, megteszünk értük mindent. Jövőre vagy ez évben, ha sikerül, a számítógépet is meg szeretnénk nekik venni. Színes tévé, mikró, hűtő meg ilyenek megvannak a háztartásban, a legfontosabb dolgaink megvannak. Nem luxus, de azért bárki bejöhet. Óvó néniék is járnak hozzánk. Erzsike óvó nénivel nagyon jó barátságban vagyunk, szinte barátnőként vagyunk együtt.

A faluban vannak olyan romák, akik szeretnének távolabb látni, és olyanok is akik, úgy vannak, ahogy vannak. Van, akik szeretnék, hogy egy kicsit feljebb jussanak, meg több legyen nekik. És vannak, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, úgy vannak vele, hogy „ma van, hogy holnap mi lesz, az nem érdekel”. Újfaluban rengeteg rokonom van, és van, akinek vállalkozása. Ha onnan jövünk be, ott szinte mindenütt cigány házak vannak, és azt nem mondaná meg senki, két-három kocsi az udvaron… Van egy gazdagabb réteg, lehet mondani, hogy van egy olyan középosztály, meg alacsonyabb is. Ők meg úgy állnak hozzá, ha mondjuk, hogy:

– Gyere van egy ilyen munkalehetőség! – Akkor azt mondja:

– Én, dolgozni?

Nem sok van ilyen, de egy-kettő akad ilyen is köztük. Egy-két család. A többség eljár feketemunkára, azok ki is használják a lehetőséget, hogy fenn tudják tartani a családot. Olyan hatalmas munkalehetőség nincs ebben a faluban, mert jóformán csak ez az óvoda van itten. Az önkormányzatnál közhasznúként dolgoznak nagyon sokan, de ha az is letelik akkor, csak el kell valahova menni. Sokan irigyelnek is minket. Az óvó nénit nagyon sokan meg is szólták, hogy felkarolta a cigányokat. Jött volna magyar helyettünk ide dolgozni, és óvó néni azt mondta, hogy már pedig én ezeket veszem föl. Nagyon kiállt érünk. Mindenhol kiáll értünk, az az igazság, bárhol bárki, ha szól valamit. Itt van több mint 20 éve, ismeri a falut, hogy milyen, ismeri a cigányságot. És akit látja, hogy olyan érdemes érte kiállni, azért igen. Nem mindenütt teszik meg ezt az óvónők, amit ők itt megtesznek miértünk. Én most is nagyon sokat köszönhetek óvó néninek. A mai napig is nagyon támogatnak minket mind a ketten. Egy előrelépés, hogy nekünk, hogy ők így állnak hozzánk, hogy ennyire kitartanak mellettünk. Ez egy fél siker, hogy nekünk ez, hogy ők biztatnak minket.

Én nagyon szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Én imádom a gyerekeket, azért is jöttem ide dolgozni. Én mindig szerettem volna egy ilyen közösségbe bekerülni. És hál’ istennek sikerült. A gyerekek szülei megbíznak bennünk, mert látják azt, hogy szeretjük a gyerekeket, foglalkozunk velük. Jó kis környezetben vannak. A 35 gyerekből van 6 paraszt gyerekünk, a többség cigány gyerek. Nagyon jó a közösség, a szülőkkel. A gyerekek nagyon szeretnek bennünket.

59. Lakatos Zsuzsanna
Miskolc – József Attila Általános Iskola

„Ha van valami gondjuk, elmondják, hallgatnak rám”

Miskolcon születtem. Édesapám ács, jelenleg is dolgozik. Édesanyámat most százalékolták le, mert beteg. Három testvérem van. A fiútestvérem szintén ács, és az édesapám mellett dolgozik a fagyárban. A két húgom gyesen van, kisgyermekük van mindkettőjüknek. A családban én leszek az első, akinek érettségije lesz.

A gyermekeim ebbe az általános iskolába járnak, a kisebbik most lesz negyedikes, a nagyobbiknak sikerült a felvételije a 8 osztályos Fráter György Katolikus Gimnáziumba, német–latin szakra. Ő nagyon boldog, meg én is. A felvételin voltunk vagy 160 ember. Egyedül ő volt roma gyerek, már akkor alaposan megnéztek minket, nem tévedtünk-e el véletlenül?

A kisfiam első osztálytól kitűnő tanuló. Hála az istennek a 10–18. helyen végzett a 160 gyerek közül, nagyon jól sikerült a matematika felvételije, a magyarban volt egy kis gond a helyesírással. Az egész iskola nagyon-nagyon büszke rá. Nem nagyon fordult még elő ilyen az iskolában. A nyolcadikos ballagásán ő is elballagott. Az igazgatónő hangosan mondta, hogy a kisfiú megy nyolcosztályos gimnáziumba, a telepről is itt voltak a szülők, és mindenki megrökönyödött: „úristen, már gimnáziumba megy?” Mondták a páromnak, hogy „az eszét nem tőled örökölte”. A másik kisfiam is kitűnő tanuló. Ennek nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült nekik. A nagyobbik fiam nagyon törekvő, ügyvéd akar lenni. A kisebbik meg rendőr.

A programba is a kisfiamék által kerültem, mert idejárnak, és ismertek, mert rendszeresen jártam be az iskolába. Az igazgató néni, Kati néni szólt nekem, hogy lenne egy ilyen lehetőség. Hazamentem megbeszéltük a párommal. Mondtam, hogy én most ezt akarom, mert szeretném befejezni a középiskolát. Mindig is szerettem volna, csak hát nem volt rá lehetőségem. Ő azt mondta, hogy ha úgy gondolom, hogy menni fog, akkor kezdjem el. Nagyon örültem neki. A szüleim, rokonaim büszkék rám. A telepen van irigykedés, hallottam, hogy mióta dolgozom, én már nem is közéjük való lennék, meg hogy én már tele vagyok pénzzel. Irigylik az állást. Aki szemtől szembe mondta, annak mondtam, hogy cseréljünk. Azt irigyled tőlem, hogy dolgozom, a gyerekeimet ellátom, este tanulok? Van úgy, hogy este 10 körül még tanulok. Csak a pénzt meg az állást irigylik.

Reggel fél nyolcra járok dolgozni. Van, hogy el kell menni az OTP-be vagy az önkormányzatba, pénzt fölvenni. Ezeket is elintézem a délelőtt folyamán. Ha hiányzó van a tanárlétszámban, akkor bemegyek helyettesíteni, de akkor szólnak az előtti napon, hogy milyen órákra kell, hogy átnézzem, hogy mit vegyünk. 1/2 4-kor hazamegyek, házimunka, a gyerekek és a tanulás. Elég fárasztó, alaposan elfáradok.

Szabadidőben, jó időben szeretünk menni családostul horgászni. A Csorba-tónál sártorozunk. Most már én is horgászom, eddig nem szerettem, de tavaly nagyon sok halat fogtam. Most már szeretek. Szeretek olvasni is.

Eddig sem nagyon volt baráti köröm, most még kevésbé. Beszélgetnek velem, de van, aki nagyon irigy és másabbnak tekint, mintha nem közülük jöttem volna. Van egy visszahúzó erő, hogy „nehogy már különb legyél, mint mi”. Holott nem érzem magam különbnek, csak azt akarom, hogy ne legyenek gondjaim.

A többi szülővel a telepről voltak gondjaim. Ha bármi problémájuk van, akkor engem várnak meg másnap reggel, és olyan, mintha felelőssé tennének valamilyen szinten, és hiába nem is tudok róla, tőlem várják a megoldást. Ami jó is, de nem olyan hangnemben, hogy szépen elmondják, hanem számonkérés szinten. Sajnos, a tanárokhoz is úgy mennek oda. Van olyan, akivel nagyon jól el tudok beszélgetni. Az utcán megkérdezik, „hogy viselkedett a lányom?”, „mit csinált?”. Leülök velük, normálisan megbeszéljük. Ismerem a cigány kisebbségi önkormányzatot is személyesen, megkerestek, hogy segítsek az iskolai dolgokban. Szóval kapok feladatot, örülök neki. Jobban szót értek velük.

Ami meglepett még: tartottam attól, hogy a gyerekek hogy fognak fogadni, mert én itt nőttem fel közöttük, telepi vagyok. Először még nem igazán vettek úgy, de most már úgy szólnak nekem, hogy tanárnő a nyolcadikosok és hetedikesek is. Nagyon elfogadtak. Nagyon jól kijövök velük. Ha van valami gondjuk, elmondják, hallgatnak rám. Volt már olyan, hogy a nagyobb fiúk nem mentek be órára, lent maradtak az udvaron focizni, én észrevettem, kimentem értük, összeszedtem őket és fölvittem órára. Ez nagyon jó, hallgatnak rám.

Tartottam attól, hogy hogyan fognak fogadni a tanárok, de nagyon kellemes csalódás ért. Olyan szinten beilleszkedtem, mintha évek óta itt lennék. Nagyon közvetlenek velem, nincs semmi olyan, hogy nem közülünk való lennél vagy cigány vagy. Semmi ilyen gond nincs. Az igazgatónőt, Kati nénit nagyon imádom, a tanárokat is. Nem volt még senkivel konfliktusom.

Különélünk anyukáméktól a párommal és a három gyerekkel. Itt lakunk az iskola szomszédságában. A férjem szakmunkásba járt, de abbahagyta. Ő van gyeten az öt és féléves kislányommal. A Vörösmarty Mihály Általános Iskolába jártam 1991-ig, aztán a Gábor Áron Műszaki Középiskolába számítástechnika tagozatra jártam. 1993-ban a második évben kimaradtam, egy befejezett évem van. Jó tanuló voltam, 4,2-vel mentem a középiskolába. A középiskolában hármas tanuló voltam. Sokat számított, hogy apukámnak nem volt munkahelye, édesanyám sem dolgozott. Anyagi gondok voltak. Nem volt meg az anyagi háttere, hogy tovább tudjak tanulni. Egyre sűrűbben kellett azt mondanom, hogy ha valamire be kellett vinnem pénzt, például kirándulásra, nem akarok menni, holott pénzügyi gondok voltak. Édesanyámék nem tudták finanszírozni. Miután abbahagytam az iskolát, szerettem volna ruházati eladónak menni kereskedelmi iskolába, de az volt a gondom, hogy kellett volna találnom egy olyan helyet, ahol szakmai gyakorlatot végezhetek, de fizetni kellett volna a boltnak azért, hogy foglalkoztassanak. De hát arra sem voltak anyagiak, azt teljesen a szülőknek kellett volna állniuk. Nem jött össze. Aztán otthon voltam, megismerkedtem a párommal, együtt éltünk, és 1994-ben megszületett a kisfiam. A férjem hegesztőnek tanult, de nem fejezte be, segédmunkásként dolgozott. Én gyesen voltam. A férjem nem akar tanulni, nagyon ellene van, azt mondja, hogy ő nem tud, buta ahhoz. Amikor iskolába járt, rossz tanuló volt.

Egy szoba-konyhás lakásban lakunk. Ez olyan MIG-lakás. A Miskolci Ingatlangazdálkodó Rt. utalta ki számunkra, szükséglakás. Komfort nélküli, víz, WC kint van. Van benn kályha, fával fűtünk. A telepen itt mind ilyen. Nem sok esély van innen elkerülni. Belefogtunk egy építkezésbe négy évvel ezelőtt. Az első lakáshoz jutók pályázatát próbáltuk meg. A cigány kisebbségi önkormányzat támogatta. Innen nem messze van egy szabad telek, ahová építkeztünk volna. 18 családnak egy sorház lett volna, fürdőszobás, komfortos. Befuccsolt a tervünk, mert a cigány kisebbségi önkormányzat egy olyan vállalkozót fogott ki, aki megcsinálta az alapot, de utána elfogyott a pénzünk. A szocpol támogatást csak akkor adják, ha állnak a falak. A vállalkozó, amit megígért, nem teljesítette, négy éve mindig azt az ígéretet kaptuk, hogy ebben az évben felépül a lakás. Ezt a szükséglakást is addig kaptuk, amíg felépül, arra a pár hónapra. Azóta 4 éve vagyunk itt. Csak alapunk van meg, semmi más. A MIG erre szeretne építeni, alá kellene írni a papírokat, de cserébe semmit sem kapunk. Amit felépítenek, azt mi nem kaphatjuk meg. Ebben maradhatunk a MIG igazgató jóvoltából, engedélyezte. A 18 családdal, akiket érint, azt akarjuk kiharcolni, hogy vannak még itt a környéken jobb lakások, mint a mieink. 3 gyerekkel egy kis szoba-konyhában szörnyű. Az alapokért cserébe utaljanak ki egy olyan lakást, ahol elférünk. A lakás nagyon nagy probléma, a legnagyobb gondunk.

Az bennem van, hogy ezt végig kell csinálnom, olyan nincs, hogy ne legyen meg. Beszélgettem egypár tanárral, akivel közvetlenebb viszonyban vagyok, hogy majd meglátjuk, milyen lesz a tanulás, és lehet, hogy ha lenne rá alkalmam, folytatnám. A fő cél most, hogy az érettségi legyen meg.

60. Orosház Andrea
Darány

„…akik gazdagabbak voltak, azok tartottak össze”

Kérem, hogy beszéljen a családjáról!

1982-ben születtem, egy testvérem van, az öcsém, aki három évvel fiatalabb, mint én. Ő jelenleg katona. A szüleimmel élek együtt. Édesanyám háztartásbeli. Édesapám nagyon sok helyütt dolgozott, de abban az időben, amikor én születtem, a téeszben volt traktoros. Ő nyolc általánost végzett, míg anyukám szakmunkásképzőt végzett. Eredetileg cipőfelsőrész-tűző volt. Édesapám elkezdte ugyan a gimnáziumot, de nem fejezte be. Ennek anyagi okai voltak akkor.

Milyen élményei vannak az iskolás éveiből?

Istvándiban éltünk, bent a faluban mind a mai napig. Az alsó tagozatot ebben a faluban végeztem el, ötödik osztályban kerültem abba az iskolába, ahol most dolgozom. Nincsenek rossz emlékeim, mert általánosban mindig négyes fölött voltam. Nem volt a faluban olyan, hogy a gyerekek megválogatták volna barátaikat úgy, hogy ez cigány, az meg magyar. Én is így voltam, vegyesen barátkoztam cigánnyal, magyarral egyaránt. Az osztályközösség jó volt. Nem voltunk olyan sokan, hogy klikkesedhettünk volna. Ha mégis volt elkülönülés, az nem ezen az alapon történt. Édesapám egyébként félig cigány, mert édesanyja tősgyökeres parasztasszony. Anyukám zenész családból származik.

Miről volt inkább szó?

Gyerekkorunk óta ismertük egymást Istvándiban. Amikor Darányba kerültünk, ott más volt a helyzet természetesen. Akik Istvándiból jöttünk, már óvodába is együtt jártunk.

Amikor befejezte az általános iskolát, akkor hol tanult tovább?

Barcson, a Széchényi Ferenc Gimnáziumban. Ott érettségiztem 2000-ben. A tanulással itt már azért akadtak problémák. A matek nem volt könnyű. Itt mások voltak a követelmények, mint a faluban. Viszont sohasem buktam meg, közel voltam a négyeshez. Az osztálytársakkal itt sem volt probléma. Itt inkább arról volt szó, hogy akik gazdagabbak voltak, azok tartottak össze. Más témáik voltak azoknak, akik pénzesek voltak. Több közös témájuk volt.

A gimnáziumban hány cigány osztálytársa volt?

Kevesen jártak az iskolába. Ebben az osztályban én voltam egyedül cigány.

Mit csinált az érettségit követően?

Amikor leérettségiztem, jelentkeztem Kaposvárra a tanítóképzőbe, de nem akartam tanítani. Kommunikáció szakra szerettem volna járni, de nem volt elegendő pontom. Nem akartam kiesni a tanulásból, ezért egy egészségügyi iskolába menetem tanulni, de hamar rájöttem, hogy ezt nem nekem találták ki. Így ezt hamar ott hagytam. Dolgoztam egy évet Barcson, a Coca-Cola cégnél. Ezt követően egy rövid ideig otthon voltam, majd már ez a darányi munkahely következett.

Hogyan fogadták a gyerekek az iskolában?

Nem volt gond és probléma, elfogadtak. Az istvándiak talán közvetlenebbek, mert ismernek engem.

A cigány gyerekekkel más jellegű a kapcsolata?

Nem. Nem teszek különbséget.

Példaértékűnek tartja a munkáját?

Ezt nem tudom, de remélem. A szülők vegyesen fogadták azt, hogy idekerültem. Volt, aki örült, és persze volt olyan is, aki irigykedett. De ez mindenütt így van. Talán az is probléma, hogy én nem beszélem a nyelvüket. Nem beszélem a beás nyelvet. Egymás között ők többnyire beás nyelven beszélnek. A hivatalos dolgokat magyarul, de egyébként beásul beszélnek. Így ebből a kommunikációból én kiesek. Istvándiban a lakosság hetven százaléka tartozik hozzájuk. A falu lakossága öregszik, a fiatalok, ha módjukban áll, elköltöznek. A fiatalok a városba, a középkorúak inkább a környező falvakba.

Milyen tervei vannak?

Szeretnék továbbtanulni. Bár idén is jelentkeztem, ezúttal Egerbe, de nem vettek fel. A továbbtanulást nem szeretném feladni. Férjhez menni még nem akarok. De ez még nem fordult meg a fejemben. A gyerekszülés egyelőre még távolabb áll tőlem. Nem tudom magamat anyaszerepben még elképzelni.

Mivel tölti a szabadidejét?

A legtöbb időt a barátommal töltöm el. A bulis korszakom már elmúlt. Közel sem járok el annyit, mint a korábbi időszakban.