Fábián Györgyi

Anyanyelv és kommunikáció

A tantárgy, amit kidolgoztam, kommunikációs anyanyelv vagy anyanyelvi kommunikáció nevet kapta. Ez a kifejezés is jelzi, hogy bizonyos értelemben egy új tantárggyal állunk szemben, másrészt azt is mutatja, hogy egy nagyon régi tantárgy az, amit gondoznom kellett ebben a témakörben.

A kommunikáció jó néhány évre visszavehető, a tankönyvpiacon Honti Mária és Jobbágyné által megjelentetett tankönyv is bizonyos értelemben kommunikáció alapú szemléletű volt. Igaz, hogy ezt a kommunikációs szemléletet nem tudta igazán érvényesíteni a tankönyvben, nem tudta megérinteni a tanárokat.

Miért is kerül központi helyzetbe ilyen fajta központi helyzetbe az anyanyelvben a kommunikáció téma? Valahogy inkább most ezt szeretném körüljárni, és innen indítani majdan a tényleges tantervet, amit összeállítottam, összeállítottunk, ezzel szeretném bevezetni.

A kommunikáció érdekes módon nem független ugyan az anyanyelvtől, de az anyanyelv mintegy eszköz, apparátus segíti a kommunikációt. Ezért mintegy nagyobb nyelvi szint, a beszéd-aktus körülményei között tárható fel igazán. Az a következő kérdés a kommunikáció kapcsán, hogy vajon miért nem tud a magyar társadalom beszélgetni? A tényleges kommunikáció sokkal gyengébb a magyar társadalom életében, mint például nyugaton és a külföldi fejlett országokban. Az 1997-es nemzetközi felnőttoktatási világkonferencián - ha éppen a normatívákból akarok indulni, akkor itt ez a konferencia ajánlásként megfogalmazta azt, hogy az anyanyelv-tanításnak elsősorban a kommunikációs készséget kellene oly módon fejleszteni, hogy eszközzé váljon az idegen nyelv tanulásban, másrészt olyan irányadókat kellene beépíteni az anyanyelvi tanításba, mely a kommunikációs eszközök, tömegkommunikációs eszközök által közölt napi helyzetben előállott kulturális fogyasztói magatartást fejlessze. Ez a két normatív irányadó, számomra fontos volt a tanterv összeállításakor. Másrészt viszont van egy filozófiai elv, amiről szeretnék beszélni, hogy a magyar társadalomban nem alakult ki igazából az, hogy ez a beszédaktus a maga természetességében megvalósuljon emberek-emberek vagy intézményekben élő és dolgozó emberek között. Ezt én leginkább történeti okokra vezetném vissza, ám az elmúlt néhány évtized alatt egy nyelvi demagógia alapján a nyelv által elmondott tartalomnak az elbizonytalanodása, illetve nem is elbizonytalanodása ez, hanem meghamisítása révén a csalódottság, a hit abban, hogy valamit közöljünk egymással, az lényegesen létrejön. Én legalábbis az ötvenes évekre tenném, aztán utána a Kádár-korszakban volt egy tömegszerű megegyezés egy nyelvi meghamisítás alapján. Ez a nyelvi meghamisítás pedig annyi volt, hogy szerintem egy közmegegyezés, egy hallgatólagos közmegegyezés élt az emberek között arról, hogy mi mondunk valamit, amit tulajdonképpen mindenki tud, hogy nem igaz. Ezért hihetetlen, hogy ha összevetjük a két századfordulót, hogy milyenek voltak azok az ezerkilencszázas évek, és milyen az a kétezredik év, akkor egy döbbenetes összehasonlítás, illetve tapasztalat jött létre.

Abban a bizonyos ezerkilencszázas években az átlagember, egy munkásembernek nem volt gond nyelvi a kommunikáció mondjuk egy mellette esztergáló német szakmunkással, mint ahogy a sajtótörténetbe is, kétnyelvű munkásújságok voltak. Vagy például, ha mást nem mondok, Jókai; és a húszas évekig az oktatásnak egy megszokott változata volt, hogy német szóra - mondja Jókai - küldték a gyermekeket tanulni tizenegy-tizennégy éves korban, ami számunkra nem megadatott de mért ne, ma már nyitott társadalomban élünk. Mi volt még az oka, hogy a kilencszázas években más természetű világot éltünk? Egy nyitottabb nyelvi magatartást eredményezett. Ez - mondom a nyelvi sokszínűség mellett - az idegenség fogalmában keresendő. A mi világunkban a másik embert is és a másik nemzetet is némileg idegenként fogja fel; az Új Pedagógiai Szemle egyik cikkére hivatkoznék tegnapi előadók előadásával kapcsolatban is, a kultúra azonos pedagógia fogalmára. Ahhoz, hogy nyelven egyáltalán a megértés létrejöjjön, egy nyelven kell beszélni, és ez a kultúraazonosság az, hogy azt adott kultúrkörhöz tartozó embert meg tudjuk szólítani, ahhoz az ő saját nyelvén kell megszólítani őt.

Ez nagyon nehéz, ugyanebben az Új Pedagógiai Szemlében jelent meg egy másik cikk, ami pedig Vince Tamás tollából származott, és arról beszél a szakember, hogy hogyan jelenik meg a tantárgyunkon belül vagy az iskolai életben a kommunikáció, a nyelvi találkozás tanár és diák között. Vince Tamás azt fogalmazza meg, hogy hogyan jelenik meg a zárt tanóra keretében kommunikáció tanár és diák között. Azt is megfogalmazza, hogy milyen érdekes az, hogy a tanórán belül egy teljesen értelmetlen beszélgetés zajlik tanár és diák között, mivel a tanár hivatalos kérdezője a diáknak - miközben ő tudja a választ a kérdéseire, és azt kérdezi, aki nem tudja a választ.

Tehát egy irrealitás, hogy az kérdezzen, aki tud, és az válaszoljon, aki még nem tud, ezzel azt is megfogalmazza, hogy a tanár tekintélye egy nyelvi tekintély is, miközben ő egy nyelvi tökéletességgel szólítja meg a tanulót, ezzel egy tekintélyt is ér el, másrészt távolságba helyezi a diákot önmagától. Miért is mondom én ezt el? A pedagógiai életünk évek óta - azt hiszem Herman Aliz fogalmazta meg nemcsak a mi korunkról -, négyszáz éve furcsa módon bármilyen újítást be akartak volna vezetni, a gyakorlat mintha ellenállt volna ennek. Mindig visszatérünk egy ugyanolyan körbe, amiben korábban mozogtunk, és ezért érzem szükségesnek azt, hogy a kommunikációs fogalomkörbe, amit előzőleg hallottunk a tantervíró kollégáktól is, hogy minden tantárgyban benne van, hogy ez nem egyszerűen tananyag, hanem egyedül olyan előre lépés, amelyben nemcsak az anyanyelv tekintetében, hanem minden tantárgy tekintetében meg tudnánk szólítani a tanulót. Az idegen nyelv tanításra mondanék egy példát. Az egyik kolléganőm tanárként kiment egy nyelvi szakképzésre Franciaországba, és egy élményéből számolt be nekem, amin én nagyon elgondolkodtam. Tudniillik arról beszélt, hogy képzeljem el, hogy őnekik ott a tanfolyamon olyan kurzusokat iktattak be, hogy az egymás mellett ülők fogták egymás kezét, és így kellett beszélgetni, és ez neki milyen undorító volt, hogy fizikai érintkezésbe kellett kerülni a csoporttársakkal. És utána valami hihetetlen döbbenetes élmény hatására egy pillanat alatt ez a dolog megváltozott, és pont az ellenkezőjére fordult, és azt mondta, hogy benne ilyen felszabadító élmény még nem alakult ki, hogy ilyen közel érezzen magához embereket.

A kommunikációnak bizonyos értelemben az is lehet a célja, hogy visszahelyezzük a legősibb tudatunkba az embert, olyan értelemben, ha azt mondjuk, hogy minden kommunikációt egy metakommunikáció előzött meg. Az a metakommunikáció, hogy én meg akarlak érteni, anya; vagy az a metakommunikáció, hogy a gyermek el tudja különíteni magát a szüleitől, de csak azzal tudja elkülöníteni, hogy ha meg is tudja őt szólítani; ezért mondom, hogy a metakommunikáció az alapja a kommunikációnak; a nyelv csupán csak egy eszköz, amit ha nem helyezzük vissza - a kommunikáció fogalmát az eredeti nyelvi helyzetbe - az őszinteség, a szándékosság, a kölcsönösség, hiszen ezt tanítjuk napi szinten, hogy az emberi érintkezésben felhasznált kölcsönös és szándékos jelhasználat, ha ezt a kölcsönösséget, azaz, hogy én meg akarlak ismerni téged, azt a szándékosságot, hogy rád irányított a figyelmem, - akkor nem érünk el sikert a tanításban.

Végül is ez csak egy filozófia volt, de azt hiszem, hogy filozófia nélkül a tananyag elrendezése nem jelent semmit a kollégáknak, és annak a szándéknak a közlése nélkül, hogy mit akarunk ezzel közölni, mert ez volt a tanterv-írás során számomra a legnagyobb kérdőjel, hogy hogyan lehet egy tantervben, ami tananyagot rögzít, hogyan lehet egy szemléletet is kifejezni. Ezen annyit törtem a fejem, hogy végül is, ahogy az előző előadásban is elhangzott, azt éreztem, hogy a témakör, - ugye te is mondtad -, hogy sokat jelent, mivel hogy ez is egy készségtárgy, és egy készségtárgyban hiába fogalmazom meg, hogy törzsanyag, kiegészítő vagy tájékoztató információ, ezt a szemléletet nem tudom érvényesíteni, és ezért kaptam engedélyt arra a kerettantervi bizottságtól, hogy a nyelv és kommunikáció témában egy másik megközelítési szempont alapján is - természetesen vagy egy ilyen elrendezési is - és mellé került egy másik elrendezés mód -, amiben megpróbáltam, mindenesetre nem azt mondom, hogy egy határozott követelmény, csak egy jelzés arra, hogy az, amit tananyagnak nevezek, milyen egyéb irányokba is elmozdítható, mégpedig azt fogalmaznám itt ebben az esetben meg, hogy a tananyag mellé a magyar nyelvben vagy az anyanyelv és kommunikációban hozzá kell, hogy kapcsolódjon a szövegértés, a szövegalkotás. Ha ez csak egy egyszerű általános fejlesztésként fogalmazzon meg, akkor ez megint semmi, nincs tartalma akkor annak a közlésnek, ezért kialakult egy A és B változat. Az anyanyelv tantervben nem jelent téma, tartalmi változást, hanem csak pusztán ezt jelzik, hogy mit hova lehet illeszteni, lehetként és nem kötelezésként, illetve azt is megfogalmazza, hogy az alsó és a középfokú oktatásban, ugye Lajos Erzsi mondaná a linearitás és a spirális építkezésben gondolkodva, hogy hogyan lehetne a lineritás és a spiralitást egy kicsit párhuzamosan átgondolni, mert az anyanyelv tanításnak egy nagyon drámai problémája szerintem főként a nappali iskolákban az, mert az életkor növekedésével ez már kevesebb problémát jelent.

A nappali iskoláknak a problémája az, hogy alsó tagozatban ugyanazt követelik, mint amit az általános iskolában és a középiskolában, ez egy irrealitás. Az én lányom is, amikor még problémája van betűkkel, akkor miért kell az ige fogalmát megtanulnia vagy a szóalak fogalmát, akkor még fogalmi tartománya még nincs is annak a gyermeknek, akkor ennek nincs értelme, sőt olyan hátrányokat szerez egy olyan tanuló, aki abban a korszakban még azt nem tudta, hogy a továbbiakban ugye, mi az általános iskolákban fogunk ezekkel a tanulókkal találkozni. Ezért lenne nagyon fontos valahol - és a nappali tantervnek a hiányát is ebben látom, hogy ez soha nem kommunikált jól, legalább is nem kommunikált jól a pedagógus sem egymással, az alsó a középfok valahol egyesítse azt, ami a tananyag vagy készség, hogy mégis legyen egy spirális, de az tényleg spirális legyen és ne önismétlés legyen.

A Vince Tamás-féle tanulmánnyal kapcsolatban elmondanám, hogy amikor a tanóra kommunikációs szerkezetét vizsgáljuk, vagy egyáltalán az életbeli helyzeteket vizsgáljuk, akkor Szecskő Tamás azt mondja, hogy az ember társadalmi viszonyait beszéljük életre. Ez az életre-beszélés is nagyon érdekes probléma, pont a ráépülésre gondolván, amikor a gyermek általános iskolában nem tanult meg valamit és ezért súlyosan lemarad a magasabb fokú iskoláztatás lehetőségéből, akkor ugyan nem azt mondom, hogy hamis kommunikációs helyzet alakul ki. De egy kicsit annak is lehet mondani a felnőttoktatásban, amikor a tanár - ha esetleg ált. tanító kolléga, akkor nagyon élvezi azt a helyzetet - általánosságban fogalmazom meg ezt a helyzetet, hogy őt a tanítványai látszólagos motiváltsággal hallgatják, tehát figyelnek rá. Ez a figyelem, ez jól esik a tanárnak, és a tanuló azért teszi ezt, mert úgy érzi, hogy ő annak idején azért maradt le, mert valami rosszat csinált, vagy valamit nem tudott meg, amit most meg fog tudni, mert rendesen viselkedik. Mit csinál a tanuló erre? Ő is olyan nagy szemekkel figyel, kéri a tanárt, hogy mondja el a tananyagot, úgy mint ahogy gyerekkorában elmondta az a kisiskolás tanár, és akkor majd ő meg fogja tanulni, tehát visszahelyezkedik az egész tanóra szerkezet egy tízéves vagy tizennégy éves - teljesen mindegy - egy gyermekkori kommunikációs helyzetbe, de ha ezt vesszük alapul, akkor nem lehet elfogadni, hogy úgy csinálunk mintha egy ideális közeget teremtenénk, miközben a problémákról nem beszélünk. A problémamegoldás, amit a Csoma tanár úr is mondott, az mindenképpen az, hogy megpróbálunk őszintén beszélni arról, ami probléma. Megpróbálunk őszintén beszélni arról, ami fontos, nem nekünk, de akár nekünk is, de a tanulónak. Akkor valahol egy közös megértés alapján életre lehet talán hívni egy olyan új tantervet, amiben ez a négyszáz éves újra ismétlődő praxis pozitív értelemben megváltozna.
Köszönöm, hogy meghallgattak.