wadmin | 2009. jún. 17.

Én attól félek a legjobban...

- Beszélgetés kiskamaszok hétköznapi félelmeiről -

Ez a beszélgetés egy mentálhigiénés sorozat első része. A sorozatban konkrét iskolai mentálhigiénés órákon, illetve foglalkozásokon keresztül mutatjuk be a pedagógiai mentálhigiénés szemlélet gyakorlati megvalósítását. Elsősorban olyan témák - félelem, bűnbakképzés, szorongás, halálélmény, viszonyulás beteghez, sérült emberekhez stb. - feldolgozásának adunk nyilvánosságot, amelyekkel nap mint nap szemben találjuk magunkat az iskola világának történései között. Azt reméljük, hogy e témák gyakorlati feldolgozása inspirálja az értő olvasót arra, hogy saját pedagógiai munkájában keresse az ilyen és ehhez hasonló megoldásokat.

Az alábbiakban egy mentálhigiénés foglalkozás részleteit mutatjuk be, amelyre egy budapesti lakótelep egyik mamutiskolájában került sor. A foglalkozást olyan gyerekek számára tartja az iskola pszichopedagógus- és szociálismunkás-diplomával rendelkező iskolai szociális munkása, akiknél tartósan olyan nevelési-magatartási problémákat tapasztaltak az osztályfőnökök, illetve az őket tanító tanárok, amelyek megoldása osztálykeretben nem lehetséges. A foglalkozást heti egy alkalommal két órában tartják 11-12 éves, ötödik, illetve hatodik osztályos tanulók számára. A foglalkozásokon a részvétel nem kötelező, de a végleges kimaradást a csoportból a szülőnek, az osztályfőnöknek, valamint a szociális munkásnak együtt meg kell beszélnie. A csoport, amelyben a résztvevők október óta többé-kevésbé rendszeresen gyűlnek össze, talán nem hangzik nagyképűen: egyfajta terápiás közösséggé kezd alakulni. A gyerekek eleinte nem szívesen jöttek ezekre a beszélgetésekre. Ma már, fél évvel a csoport munkájának megkezdése után, várják a hetenkénti találkozásokat. A csoport 14 gyerekkel indult, ma 11 gyerek vesz részt a közös munkában. Hiányzás esetén a szociális munkás megkeresi a csoportos foglalkozásra "beutalt" tanulót és osztályfőnökét, s minden alkalommal tisztázza a hiányzás okát. A csoportos foglalkozásokat szükség szerint egyéni terápiás beszélgetések is kiegészíthetik. Gyakorlatilag a csoport minden tagja esetében több alkalommal is sor került problémafeltáró, önismeret-fejlesztő, egyéni tanácsadó beszélgetésre. A csoportvezető pszichopedagógus úgy tapasztalja, hogy mind ebben, mind az iskolában működő másik három csoportban jelentős igény van a közösségi jellegű foglalkozásokra és az egyéni terápiás munkára egyaránt. A szülők eleinte értetlenül fogadták azt, hogy gyermeküket az osztályfőnök ilyen foglalkozásra utalta, de látva a programnak a gyerekek magatartására, személyiségére gyakorolt pozitív hatásait, többségük elfogadta az osztályfőnök és a pszichopedagógus javaslatát, s ma már pozitívan viszonyul a foglalkozásokhoz.

Az előtt a foglalkozás előtt, amelynek részletét bemutatjuk, két héttel, egy korábbi foglalkozáson a csoportvezető arra kérte a gyerekeket, írjanak rövid fogalmazást Attól félek a legjobban... címmel. Mint általában, úgy ez esetben sem volt kötelező megírni a fogalmazást. Ennek ellenére a 11 gyerekből heten elkészítették azt.

- Beleegyeztek-e abba, hogy a két héttel ezelőtt kért és nekem átadott fogalmazásaitokat részben vagy egészben felolvassam, úgy, hogy nem mondom meg, ki írta azt?

- Több gyerek egyszerre: beleegyezünk, de úgyis kitaláljuk.

- Jó, ez valószínűleg így lesz, de azért ne az első mondatnál kiabáljátok be a fogalmazást író gyerek nevét! (Belegyező csend.)

Ezt követően a csoportvezető felolvassa az alábbi leveleket. (A gyerekekről szóló információkat utólag illesztettem a levelek elé.)

1. K. Laura 11 éves ötödik osztályos. Szülei elváltak, édesanyjával, nevelőapjával s annak 5 éves fiúgyermekével: mostohatestvérével él. Édesanyja élettársi kapcsolatát nehezen tűri. A vele való beszélgetések során kiderült, hogy nem tudta feldolgozni szülei válását, még kevésbé édesapjának iránta tanúsított közönyét. Tanítónőinek és mostani osztályfőnökének véleménye szerint lényegesen jobb teljesítményekre lenne képes, ebben azonban érzelmi életének kiegyensúlyozatlansága, dühkitörései, otthoni körülményeinek rendezetlensége gátolja.

Részlet fogalmazásából:1

"Sokszor félek hazamenni, mert látom, hogy zavarok otthon. Anyukám, ha egyedül van, valamennyire beszélget, de ha Feri bácsi is otthon van, akkor Gabikával, a Feri bácsi fiával foglalkozik. Inkább lemegyek a parkba beszélgetni, meg a L. utcába egy háznak a lépcsőházába, ahol van két barátnőm, meg két-három srác. Ezután meg félek hazamenni, mert anyu megköveteli a tanulási időt, meg az otthont. Félek a vacsoraidőtől is, mert sokszor van úgy, hogy anyunak nincs pénze, s kevés ennivaló van, s éhesek maradunk. Illetve csak nagyon rossz étel van otthon. Feri bácsi, van úgy, hogy virslit kap, mi pedig csak felet vagy még azt sem."

2. Z. Péter 12 éves ötödik osztályos, testi fejlődésében jelentősen lemaradt. A nevelési tanácsadóból kapott információk szerint már óvodás korában mutatkoztak nála különböző nevelési problémák. Visszahúzódó, közösségbe nehezen illeszkedő gyereknek látják tanárai. Gyakorta érik sérelmek, ezekre görcsös, hisztérikus sírással reagál. Édesanyja egyedül neveli két nagyobb testvérével együtt. Édesapja két évvel ezelőtt hagyta el őket, azóta új családban él. Most született az új kapcsolatából gyereke, akivel Péter nagyon jó viszonyban van. Édesanyja a súlyos anyagi gondok miatt mellékfoglalkozást vállal. Péter gondját valójában 15 éves nővére viseli.

Részlet Péter fogalmazásából:

"Legjobban a V. parki fiúktól félek, mert amikor a napköziből megyek haza, mindig bántani akarnak. Általában attól félek, hogy nem tudom magam megvédeni, csak akkor nem vagyok ilyen, ha a nővérem vagy a bátyám velem van. Félek a feleléstől is, ha nem tanulom meg a leckét, mert a tanárok szoktak néha csúfolni amiatt, hogy kicsi vagyok. Harmadiknak attól félek, hogy egyedül kell lennem, mert a bátyám és a nővérem sokszor elmennek otthonról, anyukám meg este is megy dolgozni. Félek otthon egyedül. Sokat vagyok így, mindig filmek jutnak eszembe, amiket látok, s amikben lőnek, halottak vannak. Gyakran megyek ki ilyenkor a szobából, a bátyám és a nővérem kinevetnek."

3. C. Márta 11 éves ötödik osztályos, jó családi körülmények között él, szülei sokat törődnek vele, közepesnél gyengébb képességű, bizonyítványában sok a közepes, matematikából elégséges jegyei vannak. Gyenge a helyesírása is. Nagyon szolgálatkész. Szülei szeretnék, ha iskolai eredményei javulnának. Ezért - noha alacsony a jövedelmük - mégis magántanárhoz járatják, aki korrepetálja matematikából, átveszi vele a magyarleckét, az angolt, a földrajzot. Eredményei mégsem javulnak. Emiatt elkeseredettek a szülei.

Részlet Márta fogalmazásából:

"Én attól félek a legjobban, hogyha az iskolába kell menni, és felelés vagy dolgozat lesz. Meg attól, amikor a fogadóóra van az iskolában, és anyu meg apu együtt bemennek az ofőhöz, meg a Kati nénihez, a matekos tanárunkhoz. Félek és szégyellem magam anyuék előtt, meg bizonyítványkor is így vagyok. Ha aztán túljutok és este lefekszem az ilyen napon, akkor elgondolkozok, hogy nem kellett volna így félni. De csak akkor van így, ha anyu nem kiabált velem, hogy csak az a dolgod, hogy jó jegyet kapj. Félek, amikor megyek a külön tanárnőhöz, pedig ott szeretek lenni, mert a Zsuzsa néni kisbabája aranyos. De szégyellem, hogy nem értem a leckéket, s nem hiszi el ő sem, hogy nem mentem ki játszani, hanem tanultam. (...) A félelmem azért olyan erős, mert nem tudom, hogy leszek felnőtt, hogy jutok be jó iskolába, ahonnan bankba lehet menni dolgozni vagy külkeres céghez, ahol más nyelven kell beszélni. Félek anyuék szidásától, meg idegességétől, ami miattam van. Nem merem nekik megmondani, hogy nem szeretek tanulni, meg hogy az iskolába nem jó. Mert ők szeretnék ha jól tanulnék, gimnáziumba mennék hatodik után. Nyáron nem olyan rossz otthon."

4. F. Tibor 12 éves, hatodik osztályos, átlagos képességű, nagyon érzékeny, nehezen barátkozó, visszahúzódó gyerek. A múlt év elején meghalt a velük együtt élő, Tiborral nagyon szoros érzelmi kapcsolatban lévő nagyapja. A haláleset nagyon megviselte. Ugyancsak nehézzé teszi körülményeit, hogy a halálesetet megelőzően súlyos szív- és érrendszeri betegségek miatt leszázalékolták édesapját. Tibor nehezen beszél, korábban számos tantárgyból szinte csak írásban tudták számon kérni ismereteit. Óvodás és kisiskolás korában logopédus foglalkozott problémáival. Elsős korában derült ki, hogy diszlexiás. Ez a részképességzavara lassan ugyan, de oldódik.

Részlet Tibor meglepően hosszú, kétoldalas fogalmazásából:

"Akkor félek a legjobban, ha a betegségre és a meghalásra gondolok. Nekem ez sokat eszembe jut. Mert apukám szívbeteg, és várjuk, hogy műtéte legyen, második. Egy volt, amikor kinyitották a szívét és a tüdeje is látszott. A szomorú családtól félek még, amikor nem örülhetünk, mert sajnáljuk a beteget és aki meghalt. Még az is rossz, ha kirándulás vagy táboros nyaralás van, és nem tudom, mi történik otthon. Még elmenni jó, de amikor jött levél és ki volt téve a boríték az ebédlősátorba, akkor én nagyon féltem, nem mertem sokáig kinyitni, mert attól féltem, hogy valami szomorú lesz benne, apuval kapcsolatban. Erről sokat beszélgettem Ila nénivel. De nem tudom elfelejteni ezt. Más gyereknek sokkal jobb, mert nem érzi ezt, csak én. (...) Anyu mindig kér, hogy ne foglalkozzam a betegséggel, mert ez nem a gyerekekre tartozik. De hát félek, hogy apukám nem fog meggyógyulni, s akkor itt maradunk hárman, anyu, a Zsolti és én. (...) Ezt nem lehet elmondani másnak, még annak se, aki a barátom lett. Más gyerek nem ilyenektől fél, vagy nem is fél. Nem lehet elmondani az igazi dolgokat, mert őt nem ez érdekli, hanem a videók meg a nintendó, meg ehhez hasonlók."

5. P. Róbert 12 éves, szülei elváltak, édesanyja neveli, édesapjával jó a kapcsolata. Tavaly matematikából félévben és év végén is megbukott. A pótvizsgán azonban elfogadható teljesítményt tanúsított, ezért átengedték. Tanárai szerint meglehetősen gyenge a tanulási motivációja, lustaságból alulértékeli saját értékét, képességeit.

Sorait teljes terjedelemben idézzük:

"Csak a szidástól félek, meg attól, hogy iskolába kell menni. De ez nem félelem, csak inkább rossz, félni az akciófilmekben szoktam, amikor nem bízom abban, hogy akinek én szurkolok, győz. Még akkor is így van, ha már másodszor látom videón a filmet. Amióta dzsúdózok, azóta nem félek a verekedéstől, csak ha nagy az erőfölénye az idősebbnek, de ha megszeretem a filmben a szereplőt, akkor féltem őt attól, hogy megöljék. Legszívesebben előretekerném a videót, hogy tudjam, nem kell félteni őt. Félni még attól félek, hogy apukám nem ad zsebpénzt a jegyek miatt."

6. B. Bernadett 13 éves, öt gyermeket nevelő cigány családban él, édesapja hosszabb időn át volt munkanélküli. Édesanyjának most van munkája, takarítónő a lakótelep közelében lévő bevásárlóközpontban. A család nehéz anyagi körülmények között él. Bernadett iskolai pályafutása elég sikertelenül alakult, több bukás után, most bukott először osztályismétlésre. Nehezen tűri az iskolai fegyelmet, időnként agresszív a magatartása. Általában a nálánál idősebb lányok és fiúk barátságát keresi.

Részlet fogalmazásából:

"Attól félek a legjobban, hogy a barátnőim elpártolnak tőlem, mert ők jobban kapnak meg mindent, jobban öltözhetnek. Nem jó, ha elüt a külsőnk, meg nem olyan jó a lakásunk, mint az övék. Sokszor inkább hazudok nekik ebben, de akkor igazán attól félek, hogy rájönnek. Lehet, hogy nem kéne ezt tenni, de nem vagyok benne biztos. Attól is félek, hogy nem visznek magukkal diszkózni, meg kicsinek néznek, mert nem mindig tudják, hogy idén 13 éves leszek, azt hiszik, ötödikes vagyok. Félek a cigányozástól is, mert vannak sokan skinheadek, akik a romákat, akik mind ugyanúgy magyarok, meg akarják ölni, verni. A bátyámat már verték meg az aluljáróban, ezek a dzsekisek. A mi bandánkba a nem cigány megvéd minket, de ha nem velük megyek, akkor félek ezektől a dzsekis kopaszoktól. Azért vagyok szomorú, hogy nem bírok mindegyik cigányozó emberrel elbánni."

7. Cs. Rita 12 éves, rendezett családban élő, nagyon gátlásosan viselkedő, koránál jóval fejlettebbnek tűnő, kövér kislány. Közepes tanulmányi eredménye mögött társainál jóval több tanulás, szorgalmas munka van. Az alapvetően kedves gyerek alkata miatt gyakori céltáblája a fiúk gúnyolódásának. Ezt elég nehezen tűri, szülei emiatt egyszer már másik iskolába is el akarták vinni, csak osztályfőnökének és az iskola igazgatóhelyettesének lebeszélése után álltak el ettől a szándékuktól.

Rita fogalmazása:

"Attól félek sokszor, hogy az osztálytársaim nem szeretnek, meg attól is, sokszor megjegyzéseket tesznek rám és kinevetnek részben tornaórán, ahol ősanyának csúfolnak, részben, amikor felelek, vagy csak kimondja egy tanár a nevem. Haragszom magamra, hogy nem tudok egy kicsit fogyni, mert nincs erőm a fogyózáshoz, félek a csalódástól magamban. Sokszor elhatároztam, hogy lefogyok húsz kilót, de nem sikerül. Szeretném, ha a fiúk kedvesebbek lennének és nem csúfolnának, meg azt is szeretném, ha a lányok közül a Saci és a másik barátnőm megvédenének. Van, amikor ez így van, de nem mindig. Van, amikor ez nem bánt annyira, de amikor az osztályban sokat buzerálnak, sírógörcs jön rám. Nekem ez a legfőbb bajom. (...) Másik félelmetes, az a háború, meg a gyilkosságok a tv-ben. Nagyon félek attól, hogy itt Magyarországon ne törjön ki olyan harc, mint amit mindenhol látni a tv-ben. Én nem bírnám ki azokat a szenvedéseket, már amit kisebb dolgok miatt átélek, az is sok nekem, hát még egy igazi háború, ahol sok a halott, ahol meghalhatnak a szülők, testvérek, rokonok. Ettől nagyon félek."

A fogalmazások felolvasása alatt halk morgás hallatszott, a gyerekek az első mondatok után egymásnak mondogatták, rendszerint jól eltalálva a fogalmazás írójának nevét.

- Mi a közös az általatok leírtakban, egyáltalán mi a véleményetek a leírtakról?

- Dani: Én nem írtam, mert én nem félek, illetve, hát le bírom győzni. Aki írt, az nem bírja legyűrni.

- S aki nem bírja legyűrni, az szerinted milyen ember?

- Dani: Gyávább.

- Márta: Vagy sokkal őszintébb. Szerintem az a közös, hogy mindenkinek van valamilyen félelme vagy szomorúsága, és azt leírta.

- Tibor: Van, aki felszínesebb dolgokat írt, van, akinek komolyabb dolgok okoznak félelmet.

- Márta: Mindenki fél valamitől, olyan ember, aki nem fél, olyan nincs.

- Bernadett: Mindenkinek van valami olyan gondja, ami azért van, mert mások okozzák, vagyis nem ő a hibás benne.

- Piroska: Én sem írtam, de én hasonlókat írtam volna. A félelem az lehet külső ok miatt, de lehet belső ok miatt.

- Szerintetek a félelem jó vagy rossz, pozitív vagy negatív?

- Tibor: Negatív, mert annak, aki valamitől fél, akadályozza a boldogságát, a nyugalmát.

- Bernadett: Szerintem is rossz a félelem, mert az ember nem tud nyugodt lenni, különösen, ha olyan dologtól fél, ami komoly az életében.

- Ezek szerint lehet komolytalan dolgoktól is félni?

- Bernadett: Szóval ez úgy van, hogy szerintem annak, aki éppen fél, annak az a dolog akkor komolynak tűnik, amikor fél tőle, még akkor is, ha az egy másiknak, a felnőttnek valami egyszerű hülye dolog.

- Hogy látod, a ti félelmeitek okai komolyak vagy nevetségesek?

- Bernadett: Hát ahogy vesszük. Mert például, amit a Márti írt, az lehet, hogy kívülről nézve semmiség, de a Mártinak ez baromi rohadt, mert én már láttam őt remegni, pedig nem is rosszul tanul. Nem rosszabb, mint én, de engem nem érdekel annyira. Például a Tibóka baját én sokkal komolyabbnak tartom, mert az, hogy valaki életben marad vagy meghal, az sokkal fontosabb, mint hogy az ofő mit ír be. Na beír valamit, hazaviszem és aláírják, de ha valaki beteg és meghalhat, az komolyabb dolog.

- Piroska: Szerintem az a félés, amelyik családi ügyektől van, mondjuk olyan dolgoktól, mert az ember fél attól, hogy a szülők veszekednek, vagy, hogy részegen jön haza az apa, egy családban az komolyabb, mint aki a rossz jegytől, a feleléstől fél. Ha nekiül, még javíthat a jegyén, de a szülők közötti veszekedést, ami egyébként rossz, azt nem tudja megoldani.

- Laura: Szerintem is így van. Szerintem a gyerekeknek nem lenne szabad családi ügyektől félni, az iskolaitól lehet nekik, de a szülők élete, rosszasága miatt nem.

- Péter: A gyerekek, a nagyobbak miatt is félhet valaki, s az se lenne szabad, mert az is mások szemétsége, nem? Az szerinted nem szemétség, hogy amikor megyek át a parkban, akkor engem meg a kisebb vagy gyengébb gyerekeket meg akarják verni a nagyobbak, meg a kutyások rá akarják engedni a farkaskutyát vagy a pitbullt. Ezek kegyetlenkedések.

- Bernadett: Hogy a skinheadekről ne is beszéljünk. Szerintem aki másnak félelmet okoz, az nem tiszta, az kegyetlen. Miért kell azért engem mindig lecigányozni, mert egy kicsit roma a családom. Arról nem beszélek, hogy miért kell azért csóróbbnak lenni egy családnak, mert roma.

- Ahogy olvastam a fogalmazásaitokat, meglepődtem azon, hogy milyen őszintén leírtátok a félelmeitek tárgyát, okát. Vajon miért?

- Bernadett: Mert ezt itt már megszoktuk. Szerintem az embernek valahol őszintének kell lenni. Neked2 már megírjuk, ha nem is mondjuk ki - bár én ki is mondom -, mert te nem mondod el senkinek.

- Tibor: Én ezekről a dolgokról nem bírok senkivel beszélni. Csak anyuval, de szerintem ő nem mondja el az igazat apuval, ahogy nagyapával kapcsolatba sem mondta el.

- Laura: Szerintem a bajairól, ami bántja, arról mindenki szeret beszélni, csak a tanárok, meg a szülők nem kérdezik.

- És a barátok, az osztálytársak, ők sem kérdeznek, ők sem kíváncsiak?

- Laura: Azoknak meg valahogy nem mondjuk el.

- Rita: Én szégyellem azt, hogy én félek azoktól, akik csúfolnak, szégyellem, hogy nekem fáj.

- Miért? Nem lenne esetleg jó, ha megmondanád nekik, hogy neked milyen rossz, mennyire fájdalmas dolog az, amit veled csinálnak?

- Bernadett: Amilyen szadik ezek, annál jobban csinálnák.

- Péter: Igaz, ez így van. A kegyetlenkedés az sok nagyobb gyereknek szórakozgatás.

- Mit gondoltok, az emberek általában kimondják a félelmeiket? Természetesen komoly, nagy félelmekre gondolok.

- Laci: Szerintem nem, mert akkor gyengének látszanak.

- Márta: Szerintem sem mondják ki egymásnak.

- Laura: Ahol jó kapcsolat van a férj és a nő között, ott lehet olyan, amit bevallanak.

- Bernadett: Szerintem, amíg tudnak így lelkizni, amíg ... hát ... hogy mondjam, amíg így szeretik egymást, aztán csak úgy vannak, nem beszélnek. Nagy közömbösség van ma, nagy semmi.

- És a barátok egymás között tudnak ezekről a problémákról beszélni?

- Tibor: Nem mindenről. Én legalábbis nem merek sok mindenről beszélni.

- Bernadett: Nem mindenről lehet beszélni. Én legalábbis nem beszélek azokról, amiket leírtam neked. Mondjuk arról, hogy a lecigányozástól, meg skinheadektől nagyon félek, arról igen, mert a baráti köröm fele kb. roma, de magyar roma. Aki meg nem roma, csak magyar, az meg nagyon nem bírja a dzsekis kopaszokat, azokat, akik cigányvért akarnak inni.

- Ilyenek vannak?

- Bernadett: Menj ki a HÉV-aluljáróba vagy a Batthyányira, ott állnak.

- Nagyon örülök, hogy ennyire bíztok bennem, hogy rám bíztátok a félelmeitekről szóló fogalmazást, de azért nem hiszem, hogy csak a bizalom okán írtatok le ennyi mindent, sokszor egészen személyes ügyeket. Mi volt, ami még belejátszott ebbe?

(Hosszú csend)

- Rita: Mert a barátoknak nem lehet. Mi filmekről szoktunk beszélni, meg zenét hallgatunk. Magunkról nem beszélünk.

- Nem szokás?

- Rita: Nem szokás ilyesmikről.

- Most már úgyis mindenki tudja, hogy ki miről írt - én ezt egyébként nagyon jó dolognak tartom, hogy ennyire ismeritek már egymást -, tehát elmondom, hogy amit Rita a háborútól, az erőszaktól való félelméről írt, az nagyon megfogott engem. Mi az oka annak, hogy a baráti társaságban folytatott beszélgetésekben az ilyen problémáitokat nem fogalmazzátok meg?

- Piroska: Mert aki ilyesmiről beszél, azt inkább egy kicsit lököttnek, alternatívnak tartják.

- Laura: Mindenki olyan jónak, gazdagnak akar látszani. Járok egy társaságba itt a telepen, egy lépcsőházban szoktunk délután vagy este összejönni, s mindenki arról beszél, hogy milyen koncertre fog menni, milyen drága tv-t, számítógépet vettek, milyen sok pénzt költ el a Pólusban, a Pizza-Hut-ban, pedig tudom, hogy ugyanúgy szegények, mint mi. Nem vagyunk őszinték ezekben a dolgokban. Mindenki inkább a többet hazudja, minthogy az igazat mondja.

- Nehéz kérdést fogok feltenni. Mi a jobb: költeni egy ilyen mesevilágot koncerttel, pizzával, drága ruhákkal, tv-vel, vagy kiírni, kiadni magadból azt, hogy igazán mi az, amitől félsz?

- Bernadett: De hát ha kiadod magad, akkor te leszel a csórikám.

- Ezt én értem, de a kérdésem nem erre vonatkozott, hanem arra, hogy neked mi a jobb, mi ad nyugalmat: a hazugság, a mese vagy az, hogy őszintén kiadod magadból azt, ami problémát okoz, ami félelmet, szorongást kelt benned?

- Laura: Ez is jó meg az is. Amikor egy pár gyerek összejön, akkor valamitől jó mesélni arról, amit jó lenne megkapni a szülőktől. El is szoktunk különben menni ezekre a helyekre, és nézegetjük a ruhákat, meg az éttermeket. Olyankor elfelejti az ember egy kicsit, hogy otthon mindig azt mondja Anyu, hogy nincs pénzünk.

- Tibor: Szerintem jó lenne, ha el lehetne mondani azt, amitől félek őszintén, sőt jó lenne erről beszélgetni. De nincs kivel. Én írni szeretnék egy orvosnak, ilyen nagyobb orvosnak, aki világhírű és megkérdezni, hogy hol lehetne aput biztosan meggyógyítani, csak még nem tudom, kinek kell írni. De nemcsak írni szeretnék, hanem beszélni is mással.

- Miért lenne jó erről beszélni, Tibóka, mással is?

- Tibor: Mert akkor el tudnám mondani, hogy milyen nehéz nekünk, nem azért, mert kevés pénzünk van, hanem mert nem tudjuk, hogy mi lesz apuval.

- Márta: Én is szívesen beszélnék valakikkel, főleg azért, mert anyuékkal egyre rosszabb. Nem hisznek nekem, nem hiszik el, hogy én csak ennyire bírom megtanulni, amit kell.

- Piroska: Megkönnyebbül egy kicsit, aki őszinte, de ha azt vesszük, hogy ezért elveszti azt a társaságot, amiben mégis jó, akkor meg nem lehet kimondani azt, amit gondolunk.

- Azt hiszem, Piroska valami nagyon fontosat mondott ki a mondata első felében: megkönnyebbül, aki egy kicsit őszinte. Aki önmagának legalább bevallja, már az is sokat segít magán, de aki kimondja másoknak, aki megosztja másokkal, az talán közelebb jut a megoldás kulcsához is. Egyetértetek-e ezzel? Tapasztaltátok-e már ezt az élményt?

- Tibor: Én egyszer beszélgettem apu egyik orvosával a kórházban, s én elmondtam, hogy féltem aput, s ő elmagyarázta, hogy milyen operálással lehet majd őt meggyógyítani, ki lehet a szívében az ereket cserélni.

- Rita: Én meg tudom beszélni anyuval, ő nagyon megértő. Sokszor, amikor nagyon szomorú vagyok, neki el tudom mondani, hogy mi történt velem.

- Péter: Én is el szoktam mondani Anyuéknak, hogy kegyetlenkedni akarnak velem, de sokszor van úgy, kinevetnek.

- Laura: Én legszívesebben Apunak mondanám el az otthoni helyzetet, de hát ő sohasem ér rá, meg ő sem tud segíteni, mert neki ott az új családja. Egyszer tavaly náluk voltam egy hetet, s az Apu élettársának sok mindent elmondtam, akkor azt éreztem, hogy talán náluk jobb lenne, mint Anyuval, meg a nevelőapámmal. Az a nő az annyira meghallgatott, akkor jó volt. Szóval biztos, hogy jó kimondani ezeket a bajokat.

- Szeretnénk még valamiről beszélgetni. Igazi barátok-e azok a társaink, akikkel nem lehet megosztani az igazi bajainkat?

- Bernadett: Szerintem attól még lehetnek igaziak, mert szeretik az illetőt, megvédik.

- Rita: Nem igazi barátok, de ettől még nem biztos, hogy össze fogok veszni velük, mert különben nincs barátom, és egyedül még rosszabb.

- Piroska: Nekem azért van olyan barátnőm, akinek el lehet mondani mindent, mert ő is elmondja. Ilyen csak egy van, a legjobb barátnőm, e mellett van több más barátom, akik előtt viszont már nem vagyok őszinte.

- Én erről másként gondolkodom. Az én értékítéletem szerint nem igazi barátok azok, akik előtt nem lehet a valóságos helyzetünket vállalni, akik előtt félni kell attól, hogy kiderül, nincs drága autónk, tévénk, ilyen-olyan márkájú cipőnk. De ez az én véleményem. Ha a mai beszélgetésünknek valamilyen mottóját fel kéne írni a táblára, ki mit írna?

- Piroska: Őszintének kell lenni!

- Dani: Le kell győzni a félelmeket!

- Laci: Meg kell válogatni a barátokat!

- Laura: Próbáljuk meg kimondani - de csak akkor, ha meghallgatnak!

- Tibor: Mással könnyebb!

- Márta: Ne félj őszintének lenni!

- Péter: -

- Bernadett: Nem lehetsz mindig őszinte - pedig de jó lenne!

- Rita: Át kéne lépni az árnyékunkat!

*

A pedagógiai mentálhigiéné fogalmának megjelenése óta sokak számára nem igazán világos, mit is jelent az iskolában a mentálhigiénés szemlélet. A közreadott foglalkozásrészlet egy lehetséges interpretációja ennek a szemléletmódnak. Végigolvasva ezt a néhány oldalas szöveget, s ennek kapcsán elképzelve ennek a foglalkozásnak a tényleges történéseit, sokakban felmerülhet az egyébként jogos kérdés: miben új, miben más ez az eddigi pedagógiai gyakorlathoz képest. Valóban, ezen a foglalkozáson nem történt semmi olyan, ami hiányozna a gyerekek életére, érzelmi reakcióira, szüleikkel, kortársaikkal kialakított kapcsolataik minőségére odafigyelő pedagógus eszköztárából. Ha mindez így van, akkor mégis miért adtuk közre ennek az alig több mint 45 percnek a sűrített történéseit?

Elsősorban azért, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy az iskolában milyen segítséget lehet adni ahhoz, hogy a sokféle problémával küzdő, egyre nehezebb helyzetbe kerülő gyerekek számára elviselhetőbb legyen a világ. Másodsorban azért, hogy érzékeltessük, milyen szintű érzelmi kultúra, empátia fejleszthető egyszerű eszközökkel néhány hónap alatt, egy mégoly hátrányos helyzetű, érzelmi elhanyagoltsággal, sokféle frusztrációval küzdő gyerekcsoportban is. S ez esetben nem érheti a vád a szerkesztőt, hogy az átlagosnál jobb feltételekkel rendelkező iskolát, az átlagosnál magasabb szintű verbális készségekkel bíró gyerekcsoportot választott az általa ajánlott mentálhigiénés módszer hatékonyságának igazolására. A fogalmazást író gyerekek élethelyzetét, problémáit bemutató rövid ismertetők, a gyerekek fogalmazásaiból, megnyilvánulásaiból kibontakozó életvilág pontosan az ellenkezőjét mutatja.

Természetesen nem akarjuk azt a látszatot kelteni, hogy a pedagógiai mentálhigiéné mint szemlélet s mint módszer elsősorban az ilyen és ehhez hasonló gyerekcsoportok gondozásának lenne az eszköze. Erre a fajta személyiségfejlesztésre más-más tartalommal, de minden felnövő gyermeknek szüksége van. Az a tény, hogy ezt a foglalkozást olyan iskolában értük tetten, amely a főváros egyik legnagyobb s ebből következően az átlagosnál több szociális problémát magában hordozó lakótelepi környezetben működik, különösen aláhúzza az ilyen jellegű iskolai gondozó-fejlesztő funkció szükségességét.

Külön szeretnénk felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy 11-12 éves hátrányos szociokulturális környezetből érkező gyerekek néhány hónapnyi gondozás után milyen nyelvi kódok felhasználásával, milyen érzékenységgel tudnak saját problémáikról írni és beszélni, milyen világosan látják önmaguk és az őket körülvevő gyermek- és felnőtt társadalom bonyolult viszonyait, s milyen bölcsességgel bocsátják meg kis csalásaikat (csalásainkat) annak érdekében, hogy meglehetősen sivár létük mégis elviselhető, hovatovább túlélhető legyen. Az ilyen és az ezzel rokon mentálhigiénés pedagógiatechnikák valószínűleg azért szükségesek, hogy ezek s a hozzájuk hasonló sorsú gyerekek mindvégig tudják, hogy amit tesznek, az a túlélésért tett aprócska csalás, s azért is, hogy a valósággal való szembenézés bizonyuljon értékesebbnek az öncsalásnál, az álomvilágba menekülésnél.

Persze jó lenne egy olyan világ, ahol ezek a jobb sorsra érdemes apró emberek a valóságos világ valóságos értékei által éreznék boldognak és reménytelinek az életet.

A beszélgetést az iskola pszichológusának írásos anyaga és szóbeli tájékoztatása, a gyerekek írásai, valamint a foglalkozáson elhangzottak magnófelvételének felhasználásával Schüttler Tamás szerkesztette.

Tags: 
Prefix: 

A honlapon található adatbázisban lévő tanulmányok, egyéb szellemi termékek, illetve szerzői művek (a továbbiakban: művek) jogtulajdonosa az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. A jogtulajdonos egyértelmű forrásmegjelölés mellett felhasználást enged a művekkel kapcsolatban oktatási, tudományos, kulturális célból. A jogtulajdonos a művek elektronikus továbbhasznosítását előzetes írásbeli engedélyéhez köti. A jogtulajdonos a művekkel kapcsolatos anyagi haszonszerzést kifejezetten megtiltja.