Az egyházi iskola igényes és sajátos nevelő intézmény

Kerekasztal-beszélgetés a Közoktatási Modernizációs Közalapítvány XLIV. pályázati kiírásának szakértőivel az egyházi iskolákról és a pályázatokról

Milyen következményekkel járt a rendszerváltozás utáni átalakulás az egyházi iskolák esetében?

Jelenits István: A legszembeszökőbb változás, hogy megszaporodott az egyházi iskolák száma. Addig csak mutatóban volt, ma számottevő egyházi iskola működik. Az igényekhez képest a kialakult helyzet szerencsés. Egyelőre nem is kell több egyházi iskolát megnyitni, hiszen a szülők igényét tekintve vagy a tanári lehetőségeket nézve meg lehetünk elégedve, hogy ennyi egyházi iskola megnyílhatott. Jelenleg meg sem közelítik azt a szerepet, amelyet valamikor betöltöttek a közoktatásban. Nincs ebben semmi meglepő. A diktatúra idején, amikor kevés egyházi iskola működött, nagyon sokan szerettek volna oda bekerülni, felvételiztetés volt, ezért szükségszerűen elitképző középiskolákká váltak. A változás utáni másik fontos történésnek azt tartom, hogy most mélyebb merítéssel olyan diákokat fogadnak be, akik körülbelül reprezentálják az egész társadalmat. Az iskolák szerkezete is változott. A diktatúra ideje alatt a megmaradt iskolák négy évfolyamos gimnáziumi képzésre korlátozódtak, most elemi iskolák, szakképző középiskolák is nyíltak, bár csekélyebb számban. Különböző iskolatípusokban jelen van a keresztényi szellemiségű oktatás. Ez mindenképp előnyös. Eltérő nehézséget jelentett, hogy egy kész iskolát teljes egészében tulajdonosként vagy csak fenntartóként vett kézbe az egyház. Az egyik esetben majdnem sértetlenül megmaradt a tantestület, a diákcsapat stb. A szellemiség érvényre juttatása szelídebb, lassúbb átmenettel történhetett meg. És talán nem is lehet még múlt időben beszélni erről, hiszen elindult egy folyamat, amely most is tart, és úgy látszik, hogy egyre kevesebb nehézséggel, zökkenővel jár. Voltak olyan iskolák, amelyek nulla pontról kezdtek építkezni, első osztály indításával, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy az elsős volt ugyanakkor a legidősebb diák is az iskolában, de szerencsére ezeken a kezdeti nehézségeken már túljutottunk. A tantestületek is kialakultak, a kezdetben csak óraadókként foglalkoztatott tanárok ma már a tantestületek állandó tagjai. Azt szoktam mondani, hogy a forrás megássa a medrét. Itt is ez történt, különböző súlyú nehézségek árán, de lassan egymásra talált a szülők igénye és a tanárok iskoláról alkotott elképzelése, és a diákok is látják, hogy tulajdonképpen mi az, ami az iskolában körülveszi őket. Kezdetben volt bizonytalanság, sokan mást vártak az iskolától, mint amit az adni akart, vagy sokan többfélét vártak, mint amennyit egyszerre teljesíteni lehet. Az elmúlt évtizedben kialakult az egyes iskolák profilja, találkozhattak az igények és lehetőségek. Tulajdonképpen az elmélyítés, a tisztulás munkája folyt a rendszerváltozás óta.

Kapor Károly: 1990 után viszonylag gyorsan létrejöttek az egyházi iskolák, miután a feltételeket megteremtették ehhez. Ezt a folyamatot mind a szülők, mind a hivatalok kellő mértékben támogatták is. Nevelési eredményeikkel rövid idő alatt bizonyítottak az iskolák, ami további vonzerőt jelentett. A nevelésben elhivatott, szakmájukat szerető emberek igyekeznek lelkiismeretes munkát végezni. Az egyházi iskolák nagy gondot fordítanak a szabadidős tevékenységek rendszeres megszervezésére, nevelési színtereinek kihasználására. Lehetővé teszik a maradandó élményeket nyújtó, ismereteket bővítő kirándulásokat, az egyházi és nemzeti ünnepekről szóló, méltó megemlékezéseket. Örvendetes, hogy több iskola és kollégium a hagyományteremtés szándékával nyújtotta be pályázatát a KOMA-hoz. Az egyházi iskolákban árnyaltabb a diákok jog- és kötelességismerete is. Ennek forrása nemcsak a tanárok hozzáállásában, hanem a családok nevelési szokásaiban is keresendő. Konzekvens közösségi és erkölcsi normákat igyekeznek betartani és betartatni, tudatosítván azt is, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálunk, amit akarunk, hanem önuralmat, belső rendet, ésszerű cselekvést és kötelességteljesítést.

Kálmán Attila: Sok vagy kevés az egyházi iskola? Attól függ, hogy mihez viszonyítjuk. Évszázadokon keresztül kizárólag egyházi iskolák voltak Magyarországon. A második világháború előtt a számuk több ezer volt. Ahhoz képest a mostani alig több mint nyolcszáz nem nevezhető soknak. Ha azt nézzük, hogy az egyházi iskolák többségében túljelentkezés van, igény lenne még többre is. Azt kellene elérnünk, hogy minél több egyházi iskolában az eddiginél is magasabb színvonalon, igényesebben oktassunk-neveljünk, még több élő hitű, megfelelő felkészültségű és szellemiségű pedagógus dolgozzon. Arra még várakoznunk kell, hogy elérjük azt az igényszintet, azt az elképzelt színvonalat, amelyet elvárnának egyes szülők.

Az egyházi iskola bevallottan konzervatív, igényes, következetes, sajátos iskola. A konzervatív iskola alatt nem maradiságot értek, hanem csupán azt, hogy kipróbált ismeretanyagot bevált módszerekkel tanítunk. Természetesen szabad kísérletezni az iskolában, de csak nagyon körültekintően, mert különben a gyerek megsínyli. Hiszen ő csak ebben a tanévben hatodikos vagy hetedikes, és amit most nála elrontunk, azt vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen lehet később rendbe hozni. Az igényesség abban jelentkezik, hogy a növendéket, Mérei Ferenccel képletesen szólva, „lábujjhegyre kell állítani”. Vagyis mindig egy hangyányival többet kell követelni tőle, mint amennyire képes, de nem sokkal többet, mert akkor elmegy a kedve a tanulástól. Értékekre épít az egyházi iskola, és sok figyelmet fordít az értékek megalapozására. A magyar közoktatásra jelenleg az jellemző, hogy siet. Az óvoda alsó tagozatot játszik, az alsó felsőt, a középiskola egyetemet, az egyetemen pedig a tanárok a hobbijaikat tanítják. Tehát gyakorta nem hagyunk érési időt. Szerintem az is baj, hogy túl hamar szakosodik a gyerek. Meggyőződésem, hogy az iskolában tanítani kell azokat a „felesleges” dolgokat is, amelyekért érdemes élni, ilyenek például a művészetek, pszichológia, erkölcstan stb. Kétségtelenül fontosak a jól hasznosítható ismeretek, lásd számítástechnika, angol nyelv, de igaza van Kosztolányi Dezsőnek, aki azt írta, hogy ha túl korán kezdjük az idegen nyelvek tanítását, akkor lehet, hogy a gyerek hat nyelven fogja tudni azt, hogy „megy”, de sohasem fogja megtanulni, hogy mi a különbség a ballag, sétál, andalog vagy lődörög között.

Nagyon fontosnak tartom a megalapozást, ezért is örülök annak, hogy viszonylag sok egyházi óvoda és általános iskola indult. Valószínűleg még többre lenne szükség. Azt szoktam mondani, hogy amit egy jó tanító megalapoz, azt később tíz rossz tanár sem tudja elrontani, de ez, sajnos, fordítva is igaz. Híve vagyok a korai szelekciónak, de nem a korai szakosodásnak. Tapasztalataim szerint helyes, ha lehetővé tesszük, hogy a jobb képességűek gyorsabban haladjanak, de lehetőséget kell biztosítani a „fontolva haladók” közül azoknak, akik ha lassabban is, de felzárkóznak. Nem szerencsés azonban egy gyereket 12-14 éves kora előtt, az absztrakt gondolkodás kialakulása előtt tagozatos osztályba engedni, mert lehet, hogy később, más szakterületen bizonyul tehetségesnek.

Ma, amikor hat-nyolc évente megkétszereződik a világ ismeretanyaga, képtelenség mindent úgy megtanítani, hogy húsz-harminc év múlva is helytálló, alkalmazható ismeretei legyenek az embernek. Ezért azt gondolom, hogy lényegesen kevesebb tényanyag segítségével az általános műveltség alapjait kellene megtanítanunk, és jobban fejleszteni a legfontosabb készségeket és képességeket az általános és középiskolában.

Milyen eszme és nemzeti, kulturális értékőrző funkció mentén fogalmazzák meg a megvalósítandó személyiségideált az egyházi iskolák nevelői?

Jelenits István: Nem a felvételik, az előrevetített pályaképek alapján alakítjuk a tanításunkat. Ennek a nevében vált sietőssé az egész oktatás. Sokan úgy gondolkodnak, hogy ha valaki mérnöknek készül, azt ne terheljék zenei neveléssel. Mi elsőrendűen az embert tartjuk szem előtt, hogy jó férj, jó feleség, jó apa, anya legyen azokból, akiket mi nevelünk. Ehhez fontos az is, hogy a szakmáját, a munkáját értse és szeresse, de nem egy szakmára készítjük fel a gyerekeket. Hiszen, ha valaki majd olyan szakmát akar választani, amelyikhez a matematika kell, később, magasabb szinteken, úgyis megtanulhat minden szükséges ismeretet, azt is, amit most a középiskolában tanítanak. Majdhogynem fontosabb neki, hogy az irodalmat most megtanulja, hiszen azzal nem fog találkozni többet, csak akkor, ha annyira megszerette, hogy kezébe vesz egy regényt vagy verseskötetet. Emiatt a munkájában nem lesz előnye, de ha nem veszi kezébe a könyvet, akkor hátránya sem. Ezért a közoktatásnak az ember jövőjét kell szem előtt tartania. A mi tradicionális rendszerünkben ez jobban benne van, mint egy másfajta iskolában. A kötelező oktatás bevezetése, különösen az, hogy a gyereknek 16 éves koráig kötelező iskolába járnia, nem olyan régi, ehhez még nincs nagyon hozzászokva a társadalom. A szülőnek állampolgári kötelessége, hogy iskolába járassa a gyerekét, a gyereknek is az, hogy oda járjon, ez egy kicsit inkább teherré válik, mint örömmé. Úgy gondolja a gyerek, hogy eleget tett a kötelességének azzal, hogy eljött az iskolába, azt már nem érzi kötelezőnek, hogy ott még produkálja is magát. Az egyházi iskolák esetében a szülő nemcsak beíratja a gyerekét az iskolába, hanem kiválaszt egy iskolát, egy kicsit töpreng a döntés előtt, és nem azért küldi oda, mert az van a legközelebb, hanem azért, mert attól többet vár. Ez jó hatással van a gyerekre is, mert érzi, hogy tudatos választás eredményeképpen járhat oda, meg kell becsülnie magát, hogy ott maradhasson. Ennek a majdnem önkéntességnek a címén a szülőkkel is más kapcsolatot lehet kialakítani, hiszen már nem egyszerűen a hatóságot látják a pedagógusban, akivel szemben ülnek az asztal két oldalán, és egymásra hárítják a felelősséget. Mi valahogy könnyebben össze tudunk fogni a gyerek érdekében, közös feladatunknak érezzük emberré alakítását. Ez máshol is nyilván így van, csak talán nem tudatosodik ennyire a szülő és pedagógus öszszetartozása. A pályázatokból is látszik, hogy a pedagógusok milyen változatos programokat szerveznek azért, hogy a szülőkből közösséget alakítsanak. Iskoláink többségében a gyerekek érettségi vizsgája után még mindig szerveznek találkozókat, kulturális programokat a szülők. Az iskola nemcsak a tanórán megtanított ismeretekről szól, hanem szellemi-kulturális központ, otthon is, ahová egyaránt tartozik a diák, az öregdiák, a szülő, és jól érzi magát. Nyitottá, befogadóvá kell válnia a kallódó gyerekek felé is, hiszen ezáltal is gyarapodhatnak tapasztalatai, kincseit pedig megoszthatja.

Kapor Károly: A nevelésről és annak eredményéről gondolkodva, Rókusfaly Pál véleményét idézhetem, aki szerint a nevelés az emberegész fejlesztése, emberségének kibontakoztatása. Úgy vélem, még ma is igaz az a sokat hangoztatott megállapítás, hogy iskoláink inkább oktató, mintsem az egész embert formáló intézmények. Ebből fakad az a nem éppen megnyugtató helyzet, hogy a tárgyi tudáshoz, a tanulási képességekhez viszonyítva még mindig másodlagosak az egyéb emberi értékek és azoknak a művészeti, kreatív, kommunikációs, műveleti, empátiás és szociális képességeknek a kialakítása, amelyek révén a tanulók felfogják és helyesen értelmezik a szépet, a harmonikusat a természetben, a művészetben, a társadalmi életben, illetve amelyek segítenek sikeresen alkalmazni a megszerzett tudást. Még nagyobb hangsúlyt kell kapniuk a humán tantárgyaknak. Erkölcsi tartalmukkal sok nevelési lehetőséget nyújtanak a jellem, az ízlés kialakulásához, az érzelmi neveléshez, és ezt még mindig kevésbé használjuk ki, mint lehetne.

Kálmán Attila: Nemrég egy angol matematikaprofesszor volt az ELTE vendége, aki több magyar középiskolában látogatott tanórákat. Tapasztalatait összegezve azt mondta: „a magyarországi tanárok matematikát, matematikai rendszereket tanítanak, mi Angliában pedig gyerekeket”. Kiskoromban a tatai református iskolában a tanító nénim nem akart tudóst nevelni belőlünk, hanem megtanított gondosan írni, olvasni, számolni, és ami a legfontosabb: megszerettette velünk az olvasást. Elnézést, hogy ismét külföldiekkel példálózom, de néha tanulságos, hogy ők hogyan látnak bennünket. Egy amerikai tanár megnézte az egyetemi felvételi tájékoztató kiadványunkat. Elszörnyülködött azon, hogy nálunk mi mindent kell tudnia a felvételi vizsgán annak, aki angolnyelv-tanár szeretne lenni. Szerinte mindazt az egyetemen kellene megtanítani, amit itt a felvételi vizsgán megkövetelnek.

Véleményem szerint az ismeretanyag terebélyesedésének korában az általános és a középiskolás diákot meg kellene tanítani logikusan gondolkodni, hogy ne lehessen később sem őt manipulálni. Fejleszteni kellene a jellemét, hogy legyen tartása és kitartása, az ízlését, hogy meg tudjon különböztetni szépet és rútot, értéket és talmit valamint kommunikatív képességét, hogy meg tudjon érteni másokat és meg tudja értetni magát másokkal. Az egyházi iskolában ezekhez pluszként (bár tudom, hogy a hit nem örökölhető és nem nevelhető) lehet adni a gyereknek olyan ismereteket, tapasztalatokat, élményeket, amelyek elősegítik azt, hogy a hit ajándékát megkapja. Ez harmóniát ad neki, belső békét, amit nem lehet ráerőltetni senkire, de aki igényli, annak biztosítani kell megszerzésének lehetőséget. Az egyházi iskolát nem az teszi egyházivá, hogy beviszik olykor a Bibliát, vagy néha imádkoznak, hanem elsősorban a légköre. Vagyis ahogy a tanárok beszélnek egymáshoz és egymásról (a másik háta mögött), ahogyan beszélnek a gyerekhez és gyerekről, ahogyan megszervezik a diák munkáját, ellenőrzését és szabadidejét. Egy jó iskolában kölcsönös a tisztelet. Nem csupán a diáktól követelik meg, hogy tisztelje a tanárt, a tanár is tiszteli a növendékét. Látja benne a leendő felnőttet, családapát, mérnököt... Az egyházi iskolában jelentős többlet lehet egy imaközösség, ahol lélekben nagyon közel tudnak kerülni egymáshoz a tanárok és diákok. Ezeken a meghitt alkalmakon alapvető, legbenső, lélek- és jellemformáló elhatározások születhetnek. Meggyőződésem, hogy az ember csak belülről formálható. Ezzel a lélekre hatással azonban nem szabad visszaélni. Helyesen alkalmazva, segítségével szép és komoly eredményeket érhetünk el. Különösen akkor, ha a nevelő nem „akkumulátorral” működik, hanem „hálózatba” van kapcsolva. Tehát nem a saját erejéből, hanem az Istennel való kapcsolatra építve szeretne jellemet formálni. Németh László szerint „a kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója”. Jelenleg sokféle hatás ér bennünket, de közülük csak kettőt neveznék kultúrának: a keresztény kultúrát és a nemzeti kultúrát. A keresztény kultúrában az összetartó erő egyetlen élő személy: Jézus Krisztus, a nemzeti kultúrában a belső mágnes: a csodálatosan gazdag anyanyelvünk, népi kultúránk, hagyományrendszerünk. Az a baj, hogy sok szeméttel van tele a mai világ, kezdve a divatos tévés műsorok zömével, amelyek elrabolják a gyerek idejét, rombolják ízlését és idegrendszerét, süllyesztik igényszintjét. Az egyházi iskola többek közt arra való, hogy magasabb igényeket ébresszen, igazi értékeket közvetítsen, gyarapítson, felmutassa egy magasabb szintű élet lehetőségét, legalább azok számára, akik fogékonyak rá.

Jelenits István: Azt is látni kell, hogy az egyházi iskola és a szülők is benne vannak a világ sodrában, és ahogy régebben a hatalom kényszere nehezedett rá az egyházi iskolára, most a fogyasztói társadalom trendje vagy sodra. Ez sem egyszerűbb, ugyanis ez elől nem lehet olyan könnyedén elzárkózni azzal, hogy másképp csináljuk, jobban tudjuk, és majd meglátjuk, hogy kinek sikerül. A szülőkben van némi aggodalom, hogy akármilyen oktalan az egyetemi felvételi rendszer, a gyereknek ebben kellene megfelelőt nyújtania ahhoz, hogy felvegyék az egyetemre. Magyartanárként én is azt tartom fontosnak, hogy élménynyújtó oktatás legyen, hogy a gyerekek önmagukra ismerjenek az irodalmi alkotásokban, és saját, személyes belső fejlődésük elősegítője legyen a művészeti alkotással való találkozás, ugyanakkor biztos, hogy az irodalom is sok szempontból mérhető tudás nyújtására törekszik. Ez az, ami a vizsgán mérhető, ami a számonkérés alkalmával kiderül. Ilyen szempontból az irodalomtanítás is sokszor a könnyebben számon kérhető természettudományos tárgyak tanításához igazodik, vagyis nem a saját logikája, igénye, hanem egy tőle idegen gondolkodásmód szerint halad, mert az mérhető. Az egyházi iskolának is el kell ezt fogadnia, ugyanakkor mégis őriznie kell valami mást, többletet, amely rejtőzőbb, de sokkal értékesebb.

Kapor Károly: Sajnos a mérhető tárgyi tudásnak ma valóban nagyobb értéke van, mint egyéb értékeknek. Nagyon sok tehetséges diák volt és van mind a világi, mind az egyházi iskolákban, de ha a tudás nem párosul jellemes, szilárd emberi tulajdonságokkal, akkor baj van. Nagyobb megbecsültség övezi azokat, akik a szakmai tudás mellett emberségben, tisztességben többek, jobbak, és ennek kialakulását segíti az egyházi iskola.

Milyen eredmények, illetőleg kompromisszumok kísérték a egyházi iskolák jelenkori alakulását?

Kálmán Attila: Sokszor azzal vádolják az egyházi iskolát, hogy elitista. Hogyha eliten az emberi minőséget értjük, akkor vállaljuk, de nem vagyunk „versenyistállók”. Nem kizárólag tehetséges diákokkal foglalkozunk. Tény azonban, hogy egyelőre több az egyházi fenntartású gimnázium, mint a szakközépiskola vagy a szakiskola. Diákjaink körében próbáljuk a másokért érzett felelősséget is kimunkálni. Például iskolámban, a Pápai Református Gimnáziumban a cserkészek, a vöröskeresztesek és egyes osztályok diákjai rendszeresen járnak segíteni vagy ünnepi műsorral szolgálni kórházakba, öregek otthonaiba, vakokhoz vagy más fogyatékkal élőkhöz. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot nem csupán osztrák, német, svájci, francia, amerikai iskolákkal, diákokkal, hanem erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki fiatalokkal is, kirándulásokon, cserediák-akciókon, nemzetközi projekteken keresztül. Nálunk a tanárok többsége nem siet elmenni a tanítási nap végén, minden tanárnak van kulcsa az iskolához, a nap minden órájában lehet néhány kollégával találkozni az épületben, még hétvégeken is. Készülnek a másnapi órákra, szakkört vezetnek vagy korrepetálnak, sportolnak együtt vagy a gyerekekkel. Aki nem idevaló, előbb-utóbb elmegy a közösségből. Azok érzik igazán jól magukat az egyházi iskolában, akik elsősorban adni akarnak a közösségnek, és nem azt nézik, hogy nekik milyen előnyeik származnak abból, ha itt vannak. A felhígulás veszélye azonban minket is elér. A rendszerváltáskor a 14–18 éves korosztály 40 százaléka járt érettségit adó középiskolába, ma ez az arány körülbelül 60 százalék. Vagyis mennyiségileg megközelítettük az európai uniós 64 százalékos átlagot. Azonban, amint a PISA-2000 felmérés eredményei is figyelmeztetnek, a magyar közoktatás tartalmi színvonalán lehet és kell emelni. Mindezek ellenére még mindig sok olyan értéke van a magyar közoktatásnak, amelyet meg kell őrizni, még mielőtt teljesen szétesne vagy szétvernék. Az egyik legnagyobb bűn, amit a magyar közoktatással tettek, hogy megszüntették a szakfelügyelői-szaktanácsadói rendszert. A szakértőket nem foglalkoztatják az iskolák, mert nem is igénylik, nincs is rá pénzük. Lehet, hogy a valamikori nagy létszámú, hosszan tartó brigádlátogatások kimerítőek voltak, korlátozták a tanári szabadságot, de a másik véglet sem jó, amikor gyakorlatilag nincsen semmiféle szakmai ellenőrzés az iskolában, a „minőségbiztosítás”-nak nevezett kísérlet még csak elméletben létezik. A pedagógusok döntő többsége éveken keresztül nem kap komoly szakmai óraelemzést, az igazgató óralátogatása nem helyettesíti a szaktanácsadást. Néhány éve még tanévenként 70-80 órát látogattam, ma már jó, ha 30–40-re eljutok. Magyary Zoltán azt mondta, hogy nincs olyan gyenge óra, amelyikből ne lehetne tanulni, és nincs olyan okos ember, aki ne tudna másoktól tanulni. Az igazgató olyan, mint a karmester. Nem ő „zenél”, de ő felel a teljesítményért. A sok iskolát fenntartó egyházak önálló pedagógiai intézeteket hoztak létre, és kiépítették a saját szaktanácsadói hálózatukat.

Kapor Károly: A külső szakmai segítség különösen az általános iskolákban nagyon viszszaesett. Segítő szándékú szakemberekre pedig nagy szükség lenne. A nevelőknek lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy megmutathassák munkájuk értékeit kollégáiknak és külső szakembereknek. Fejlesztő célú ellenőrzésre, elemzésre, segítségre mindenképpen szükségük van a pedagógusoknak. Fontos lenne a kollégák között a személyes, közvetlen tapasztalatszerzés egymás munkájáról a problémák, a teendők megvitatása. Különösen fontos a pályakezdő nevelők segítése, orientálása. Sajnos az iskolavezetők jelentős része elvész a napi teendőkben, anélkül, hogy az iskola közeli és távlati céljait megnyugtatóan összhangba tudná ezekkel hozni.

Jelenits István: Amint a pályázatok is mutatják, az iskola kicsit vállalkozás is. Ahhoz, hogy anyagi segítséget kapjon, pályáznia kell, és a pályázat megírása is külön mesterség. Az adminisztratív teendők jelentős mértékben nőnek az iskolában. Az igazgató inkább menedzsere az intézménynek, holott az elsőrendű feladata a pedagógiai összehangolás, a tantestülettel való személyes foglalkozás, a szülők megszólítása volna. Kettőzött apparátussal kell dolgoznia, nehogy elvonja a pedagógiáról a figyelmet, hiszen nem adódik magától az iskola felszerelése, a külföldi kapcsolatok fenntartása sem. Problémát okoz a tankönyvek helyzete. Rengeteg tankönyv jelent meg a piaci érdekeknek megfelelően, lassan nem lehet köztük eligazodni, mivel nem is lehet az összeset átnézni, hogy a tanár a neki leginkább tetszőt kiválaszthassa. A jó tankönyvek mellett nagyon sok rossz is van. Ezért pedagógiai-didaktikai szempontok alapján és a nyelvhelyesség, a megfogalmazás tisztaságának figyelembevételével sokkal gondosabban lehetne a tankönyvkiadást ellenőrizni, és nem fordulhatna elő például az, hogy jeles szerzők és jeles bírálók nevével fémjelzett irodalmi szöveggyűjteményben Berzsenyi egyik versének egy versszaka kimarad. Ha mi pirossal javítjuk a gyerek hibáit, hogy adhatunk a gyerek kezébe olyan tankönyvet, amelyben helyesírási hiba van. Egy közös ethosznak kellene a tankönyvkiadásban érvényesülnie, mely szerint magyartalan, hibás, érthetetlen szöveget nem adunk a gyerek kezébe. Ne a tankönyvet kelljen magyaráznunk, hanem a tantárgyat, és ehhez kell segítséget nyújtania a tankönyvnek. Sokszor az Arany János-szövegeket könnyebb megérteni, mint a róluk szóló fejtegetést. A tankönyvírás szolgálat legyen, ne a hiúság legyezgetésének formája. Az egyházi iskoláknak még nincsenek saját tankönyveik, pedig gyönyörű dolog volna például irodalomtankönyvet írni, csak sajnos erre még nincs sem személyi, sem anyagi fedezet.

Kálmán Attila: Nyugodtan megjelenhetnének továbbra is különböző színvonalú kísérletező könyvek, de nyilvánítsák azokat csupán segédkönyvvé. Tankönyv csak olyan kiváló minőségű könyv lehessen, amelyet nyugodtan lehet a gyerek kezébe adni. Nem betiltani kellene a kiadást, hanem megszigorítani a tankönyvvé nyilvánítási eljárást.

A 2002. évi őszi fizetésemelésre nagy szüksége volt a pedagógustársadalomnak, de szerencsésebb lett volna oly módon emelni, hogy az jobb teljesítményre, továbbképzésre serkentse a pedagógust. Az iskolán belüli, pedagógiai célját sajnos csak részben érte el. A tehetséges tanár mágnesként vonzza maga köré a tehetséges tanítványt. Ezért akkor teszünk legtöbbet az iskola jövőjéért, ha elérjük, hogy minél több tehetséges diákunk válassza a tanári pályát hivatásul.

Heterogén-e a minőség az egyházi iskolákban?

Jelenits István: Ha valahol influenzajárvány van, mindenki ugyanolyan eséllyel betegszik meg, hívők és nem hívők, kispapok és katonajelöltek. Kimutatásokból tudjuk, hogy az általános iskolai követelményeknek a diákság 30 százaléka nem tud eleget tenni, és ez az egyházi iskolákban is érzékelhető gond. Az is gond, hogy a társadalom nem gyerekbarát, egyre inkább a felnőttekre szabják a világot. A gyerek helyzete a világban kedvezőtlenné vált. Kevesebb gyerek születik, felborultak a népesség kor szerinti arányai, az életet maximális technicizáltság jellemzi, nem gyerekléptékű a száguldó autók látványa sem, mindez nagyfokú fegyelmezettséget kíván a gyerektől, aki pedig játékos volna. Fontosnak tartjuk, hogy az egyházi iskolában az osztálytermen kívül olyan tágas folyosók vagy helyiségek is legyenek, ahol a szünetben teret kap a gyerek. A körülmények ellensúlyozására összefogó, derűs társadalom kellene, ezzel szemben a gyereknek zaklatott társadalomban kell élnie. Minél több lehetőséget kell teremteni a játékra, a derűs foglalkozásokra, igyekeznie kell a tanárnak, hogy ne csak a tanórai teljesítménye alapján ismerje a diákot, hanem az a mögötti állapotnak megfelelően igyekezzen bánni a fiatalokkal. Nagyon nehéz általánosságban beszélni az egyházi iskolák minőségéről, mert mindegyik eltérő helyzetben van. Van olyan iskola, ahol nehezen lehet megoldani az utánpótlást, megvannak a kereteik, és örvendenek, ha elegendő alkalmas gyerek jelentkezik oda. A jó iskolát nem lehet általános paraméterek mentén meghatározni, az a jó iskola, amelyik az oda járó gyerekből a lehető legjobbat hozza ki, a következő lépés megtételére serkenti. Nagyon változatos az egyházi iskolák képe, és mégis, azon túl, hogy közös a fenntartójuk, több szálon is kapcsolatban vannak egymással, a szerzett pedagógiai tapasztalatok összegződnek közöttük. Úgy tudunk élni, hogy aki kivételesen elit iskolában tanít, az is magáénak érzi azok gondját, akik kedvezőtlen helyen gyűjtik össze a diákokat és foglalkoznak velük.

Kapor Károly: Az iskola feltételei, eszközei és tanárai egyaránt előidézik az iskolák heterogenitását. A jó iskola – Arany János szavaival élve – „kiröpítő fészek”, amelyre úgy lehet emlékezni, hogy az erőt ad az értékközpontú életvitelhez. A jó iskola ismérvei közé tartozik, hogy önállóságra nevel és partnerközpontú. Azok a partnerek tudnak jól együttműködni a minőség érdekében, akik ismerik egymást, figyelnek egymásra, az igényeket kölcsönösen figyelembe veszik. Ennek kiegyensúlyozott működéséhez a diáknak, a szülőnek és a tanárnak egyaránt ki kell vennie a részét a feladatokból. A legnagyobb garancia mégis a pedagógus profi munkája és személyes példája. Ezért, bár lehet, hogy ebben nem sokan értenek egyet velem, de a minőségbiztosításra fordított nem kis pénz nagyobb hányadát nem a külső szakemberek díjazására kellene fordítani, talán szerencsésebb, etikusabb és hatékonyabb lenne azoknak a pedagógusoknak adni, akik minőségi, kiemelkedő munkát végeznek évről évre, öregbítik az iskola jó hírét és emelik rangját.

Kálmán Attila: Eszembe jut Döbrösy Lajos néhai tatai lelkipásztor, aki egy prédikációjában azt mondotta: „sokan panaszkodnak, hogy a mai fiatalok előtt nincsenek példaképek. Sokkal rosszabb a helyzet, mi vagyunk a példaképek.” Csak életpéldával lehet nevelni. A legfontosabb hatóerő az iskola légköre, arculata, hogy nagy létszámú bizonyítványgyár-e, vagy a növendékekkel személyesen törődő, „alma mater”. Osztályfőnökként elhatároztam, hogy minden tanévben osztályom minden diákjával legalább egyszer minimum egy órán keresztül beszélgetek, mert vannak, akik kikövetelik maguknak a figyelmet, és vannak, akik azt várják, hogy megszólítsuk őket. Igazgatóként a kollégáimmal próbálom megteremteni az évenkénti egyórás egymásra figyelés lehetőségét.

Az egyházi iskolákra vonatkozóan ismét pápai példát mondok. Iskolánk díszteremében hét év alatt 69 kiállítás volt, amelyekre zömében kortárs művészeket, textilművészeket, keramikusokat, népművészeket hívtunk meg. Volt többek közt egy a legmodernebb számítógépeket, telefonközpontokat bemutató kiállítás. A helyi tévé riporterének kérdésére, hogy miért éppen a református gimnáziumban van ez a bemutató, azt mondtam, azért, mert mi ragaszkodunk a hagyományainkhoz. Amikor Kantról és Hegelről Magyarországon még csak alig néhányan hallottak, a Pápai Református Kollégiumban már tanították a filozófiai nézeteiket. Amikor Ady Endre még csak kávéházak, irodalmi szalonok „botrányfigurája” volt, nálunk már tanították a verseit. Az egyházi iskola nem maradhat el más iskoláktól sem technikai felszereltségben, sem szellemi színvonalban, sem tanítási módszereinek korszerűségében, mert akkor nem adnák ide a szülők a gyermekeiket. De nem hajszoljuk a korszerű technikát sem a versenyeredményeket. A többlet, amit felkínálunk, az erkölcsi-szellemi-lelki igényesség, a kiszámíthatóság, a személyre szóló egyéni bánásmód, a harmonikus életre nevelés. A manapság sokat emlegetett „szolgáltató iskola” elnevezés számomra nem szimpatikus. Bár, kétségtelenül szolgáltat is a tanintézmény, túlzott hangsúlyozásától nincs messze a „kiszolgáló”, majd a „kiszolgáltatott” iskola. Ahol a szülők, a diákok igényeihez kell igazodni, előbb-utóbb színvonalesés következik. Természetesen egyeztetni kell a családdal, de nem szabad minden rövid távú igényhez alkalmazkodni. Ha jól emlékszem, Illyés Gyula mondta: „ne azt add a fiadnak, amit kér, hanem azt, amit kérnie kellene”. A pedagógus munkája a liftkezelőéhez hasonlítható: milyen szintről, hova juttatja el a rábízott diákot. Az eredmény függ a növendékek adottságaitól, előképzettségüktől, a körülményektől stb. Előfordul, hogy csak azt tekintik sikernek, ha egy-egy diák jó helyezést ér el tanulmányi versenyeken, vagy bejut egy rangos egyetemre, de az is dicsérheti a tanár munkáját, ha sok korrepetálás után sikeresen érettségizik a gyengébb képességű növendék.

Milyen innovációk fedezhetők fel a KOMA-hoz beküldött pályázatokban?

Jelenits István: A világ változik, és ennek lehet örülni vagy sem, de feltartóztatni nem lehet. A pedagógusnak nem az a feladata, hogy szembeszálljon ezzel a változással, hanem tudomásul kell ezt vennie. Nekünk piaristáknak természetes volt, hogy évszázadok óta iskolákat tartottunk fenn, csak fiúknak. Most, hogy a szünet után ismét újraindíthattuk iskoláinkat, már koedukált formában működtetjük azokat. Évszázados tradícióinkhoz képest ez szokatlan út volt, de az élet úgy hozta, hogy csak így lehetett megoldani a lányok beiskolázását is. A mi nevelési hagyományainkban az volt jellemző, hogy az egész osztályközösséget tanítottuk. Ma viszont az a gyakorlat, hogy csoportokra bontva, megosztottan tanítjuk az osztályt, így alig van arra lehetőség, hogy az osztályfőnök az osztály minden diákját egyformán jól megismerhesse, hiszen szaktanárként nem mindegyiküket tanítja. Ez lehet az oka annak, hogy az osztályfőnöki szerep már nem nevelői, hanem inkább adminisztratív szereppé válik, és ez óriási veszteség az osztálynak. Tehát vannak olyan változások, amelyek a gyereket hátrányosan érintik, ezeket pedig fenntartással kell megközelíteni, és vannak pozitív hatással járó változások, amelyeket követni kell. Mivel napjainkban egyre nagyobb mértékben van jelen a gyerekek érdeklődési körében a tömegkommunikáció, a számítógép és az internet, az iskolának ezt tudomásul kell vennie. A hatvanas években, amikor tanítani kezdtem, a diáknak az egyetlen ablak a világra az iskola volt, még akkor is, ha művelt családból származott, hiszen színesebb környezetbe került, az osztálytársai révén bővültek társadalmi kapcsolatai, több könyvhöz és információhoz jutott hozzá, mint otthon, a látóhatár kitágulását jelentette számára. Ma ez másként van. Több csatornán, tévén, interneten keresztül jut információhoz, igaz, hogy ezek nem feleltetik, a műsorok többsége nem igazodik a gyerekek gondolkodási üteméhez, életkori sajátosságaihoz. És nem pótolják azt az ismeretrendszert, amelyet az iskola nyújt, és nem támasztanak követelményeket a gyerekkel szemben, tehát csak fogyasztója és nem igazi gazdája ezeknek az ismereteknek. Ezek a változások a tanári szerep újragondolását, megújulását is előre vetítik. A kommunizmus idején az állam elvette a családtól a nevelői szerepet, mondván, hogy nem elég tájékozottak a világról a szülők ahhoz, hogy jól nevelhessenek. Azt mondták, hogy a kettős nevelés nem jó, az iskola majd elvégzi ezt a feladatot. Ennek következtében nagyon sok családban megszakadt ez a szál. Ma ezt az éket a tömegkommunikáció veri a családtagok közé, megy a tv, a rádió a lakásban, a családtagok pedig alig beszélgetnek már egymással, hiszen kitölti az idő nagy részét az, hogy a műsorokat hallgatják és nem egymást, vagyis egymás figyelmének a perifériájára szorulnak. A mai iskolának, legyen az egyházi, vagy önkormányzati, a szárnya alá kell venni a családot, segítenie kell a szülőket a nevelésben, támogatni az ő nevelési elképzelésüket, hiszen az élettapasztalatuk, a bölcsességük lehetőséget ad arra, hogy megfelelően neveljék saját gyerekeiket.

Most hogy fejpénzt kap az iskola a gyerek után, és a létszámcsökkenés miatt bezárnak iskolákat, például Miskolcon, ahol a munkahelyek megszűnése miatt ötvenezren költöztek el a városból, ez maga után vonta iskolai osztályok megszűnését. Verseny indult a gyerekekért, és néha azzal próbálják az iskolák csillogóbbá tenni a kínálatot, hogy milyen a technikai felszereltségük. A szülőknek nincs kialakult szempontrendszerük az iskolaválasztáshoz, ezért a piaci szempontokhoz igazodva a reklámozottabb iskolát választják. Az egyházi iskola egyetlen „reklámja” az egyháziasság; a legfontosabb különlegesség, amit nyújtani tud, az a keresztény szellemisége. Emellett igyekszik a többi követelménynek is eleget tenni, ezt a sajátosságot nem a hiányosságok takargatására fordítja.

Kapor Károly: A pályázatok egy része a családi nevelés jobbítására, a hagyományápolásra helyezi a hangsúlyt. Nevelési problémákra keresik a válaszokat, ehhez több esetben is eszközöket igényelnek, különösen az óvodák. A család és iskola kapcsolatára vonatkozó pályázatok a legnagyobb mértékben elnyerték a tetszésemet. A pályázatok között több terjesztésre alkalmas programot is találtam, hiszen annak ellenére, hogy mindenki felismeri a család pótolhatatlan szerepét a nevelésben, kevés intézmény kínál lehetőséget a családokkal való együttműködésre. Az egyik kollégiumban például gyermeknevelési tanfolyamot indítottak a szülőknek azzal a céllal, hogy a kamaszodó gyerekek nevelésében partnerként viszonyuljanak egymáshoz a felnőttek. Kidolgozták, hogyan lehetne segíteni a családot a gyerek életvezetési kultúrájának pozitív irányításában, a negatív nevelési szokások leküzdésében, elkerülésében. A beidegződések, a szokások megváltoztatásához hosszú időre és türelemre van szükség. A kreativitás fejlesztése, a közösségépítés, a hagyományápolás, az érzelmi nevelés úgyszintén innovatív módszerek és formák révén kerül terítékre az iskolák programjaiban. Itt említem meg, hogy nemcsak a szülőknek kell változniuk, váltaniuk. Az együttműködésnek az is feltétele, hogy a pedagógus személyisége is állandóan fejlődjön a kapcsolatokban: fokozódjon pedagógiai érzékenysége, növekedjen tűrőképessége, mélyüljön empátiája és erősödjön konfliktusmegoldó képessége. A minőségi iskola követelményei közé sorolhatók ezek a kívánalmak is.

Kálmán Attila: Az iskola nem az a hely, ahol unos-untalan innoválni kell, de jó, ha a tanár tudja a távoli helyes célt, és lassan megpróbál abba az irányba fordulni. Az általam vizsgált pályázatok egy része technikai jellegű volt, azaz eszközt: számítógépet, pianínót, projektort is kértek. Nagy a félelem bennem, hogy az információs technikák területén le vagyunk maradva a világ élvonalától, és ez nem csupán az egyházi oktatásra vonatkozik. Sok mindent tanítunk informatika címén, de nem elég korszerűek az eszközeink, és talán nem is mindig azt tanítjuk, amit kellene. Ezért is örültem annak, hogy több pályázat nem csupán korszerű eszköz beszerzésére irányult, hanem korszerű tanulási stratégiák adaptációjára is. Ez utóbbit különösen fontosnak tartom, mert a pedagógusképző egyetemeken, főiskolákon a pedagógiának és a tantárgypedagógiának még ma sincs kellő rangja. A pedagógiai tárgyakat annyira ideologizálták az elmúlt évtizedekben, hogy még mindig nem sikerült visszaállítani szakmai tekintélyüket. A tanárképzés hiányosságait próbálja korrigálni egy-egy jól szervezett módszertani-pedagógiai-pszichológiai továbbképző tréning. Többen választották pályázati témájuknak az idegen nyelv tanítását. Mások a művészetekkel kapcsolatos foglalkozásokat dolgoznak ki, vagy a Biblia feldolgozását szeretnék olyan eszközökkel megoldani, melyek által közelebb kerül a gyerekekhez. Kollégiumi esteket is szerveznek a szabadidős tevékenységek keretében, tudósokkal, művészekkel, közéleti emberrel találkoznak a gyerekek, akik alkotó módon befolyásolták a közélet alakulását. A tanárok között is vannak alkotó emberek, de nem kellő számban, pedig a kísérletező, az önképző, tudományos vagy művészeti munkát végző tanár tudja leginkább átérezni a gyerek tanulási problémáit és ezáltal segíteni is ő tud a leghatékonyabban.

Jelenits István: A nemzetközi kapcsolatok ápolására is születtek példamutató pályázatok. Ilyen például a taizéi út, amelyet egyéves rákészülés előz meg, és ott sem valami díjért van a találkozó, hanem az ökomenizmus otthonában, munkájuk révén kapcsolódhatnak be az ott élő nemzetközi közösség életébe. Fontos megkeresni azokat a pontokat, ahol sokszínű elfoglaltságot tudunk biztosítani a gyerekeknek, ilyen ebben az esetben a nyelvtanulás, a plurális kulturális kapcsolatok kialakításában szerzett gyakorlat, az ökomenikus kereszténység megélése. Az egyház kapcsolatrendszerei révén lehetőség van nemzetközi kapcsolatok fenntartására, ehhez viszont támogatást kell nyújtani, hogy a szegényebb gyerek se maradjon le a programról, csak azért, mert nem tudja kifizetni az utazási költségeket.

Megoldott-e az egyházi iskolák támogatása, milyen pályázati lehetőségeik vannak?

Kálmán Attila: A mindennapok működéséhez – az elegendően nagy létszámú iskolák esetében – az államtól kapott normatív és kiegészítő normatív támogatás együttesen pillanatnyilag elégséges. A gond az, hogy iskoláink nagy része öreg, felújításra szoruló épületben működik. Ráadásul sok iskolát, amelyek az államosításkor a kor követelményeinek megfelelő szinten voltak felszerelve és karbantartva, csaknem üresen, elhanyagolt állapotban kaptunk vissza. Az első néhány évben, főleg 1990–1993 között még külföldi segítséget is kaptunk, például padokat, asztalokat, táblákat, de ezek a támogatások egyre gyérülnek. Még mindig hiányos sok szertár, tornaterem, könyvtár felszerelése. Sem ezekre, sem a lépéstartásra a fejlődéssel és épületeink felújítására nem elegendők a több-kevesebb kiszámíthatósággal megérkező állami céltámogatások, pályázati pénzek, egyházi-gyülekezeti adományok, de köszönettel fogadjuk valamennyit. Az egyházi iskolák a legtöbb pályázaton ugyanolyan eséllyel indulhatnak, mint a többiek. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy sikerük sok esetben a kuratóriumok összetételétől és jóindulatától függ. Csak úgy garantálható, hogy az egyházi iskolák is hozzájuthassanak pályázati támogatáshoz, ha számukra külön pályázatot írnak ki, vagy ha a közös pályázatokon belül részükre elkülönített összeg van.

Kapor Károly: Éveken át módom volt kurátorként megtapasztalni, hogy a legtöbb pályázati kiírásra jól megírt pályázatokat küldtek be az egyházi oktatási intézmények. Többségük sikerrel járt, mind a tartalmi munkához, mind az eszközbeszerzéshez kapott támogatást.

Az egyházi iskolákban jelenleg tanító pedagógusok egy része nem egyházi iskolában vagy vallásos környezetben szocializálódott. Hogyan történik az ő további felkészítésük, a pedagógusok képzése, kiválasztása, továbbképzése?

Kálmán Attila: A régiek azt mondták: ha jó iskolát akarsz, akkor mindenekelőtt legyenek jó tanáraid. Az iskolafenntartó egyházak alkalmanként szerveznek úgynevezett „csendes napokat”, lelkigyakorlatokat az iskoláikban tanítók szemléletének formálása érdekében. Ezek nem hatástalanok, de ezektől sem lehet csodát várni. Ha legközelebb pályázati lehetőséget kapnak az egyházi iskolák, akkor véleményem szerint a leghasznosabb az lenne, ha a magas színvonalú pedagógus-továbbképzések szervezését, valamint a tanárok nyelvvizsgájának megszerzését, tapasztalatcserét biztosító útjaikat támogatnák.

1990 után kétféle módon indulhattak újra az iskoláink: vagy tokkal-vonóval átvehettük, vagy alulról kellett kezdeni az építkezést. Az előbbiek közé a másként „táblacserés” iskoláknak nevezettek tartoztak, amelyeknél helyben maradt a tanári kar és a diákság is, vagyis az egyházi iskola olyan iskolapolgárságot vett át, amely nem ilyen típusú intézménybe jelentkezett. A diákok négy-öt év után kicserélődtek ide jelentkezőkkel, de valószínűleg kell még néhány évtized, amíg az iskola arculata, szellemisége, a tanári kar összetétele is maradéktalanul megfelelő lesz az elvárásoknak. A csaknem teljesen üresen, többnyire lepusztult állapotban visszaadott iskolákban a helyzet látszólag jobb volt, hiszen ott csak a tárgyi felszereltség hiányzott, lehetőség volt az egyház céljaival egyetértő tanárok és diákok toborzása. Évtizedeken keresztül szinte lehetetlen volt tanárképző főiskolára vagy egyetemre jelentkezni, a megmaradt néhány egyházi középiskolából az egyházias jellegű tanárképzésről szó sem lehetett. Minket évtizedeken át olyan tanítók, tanárok tanítottak a gimnáziumban, főiskolán, egyetemen, akik keresztény szellemben nevelődtek. Azt kellett megtagadniuk és megpróbálni belőlünk „szocialista” embereket nevelni. A hanghordozásukból mindig tudtuk, mivel értenek egyet, és mi az, amit azért mondanak, mert kell. Most viszont zömében olyan pedagógusok vannak a pályán, akik „szocialista” nevelést kaptak. Nincsenek felkészítve a keresztény-nemzeti értékek átadására. Könnyebb elhallgatni azt, aminek a birtokában vagyunk, mint átadni azt, amire nem vagyunk felkészülve.

Kapor Károly: Az utóbbi évtizedben a pedagógusképzéssel, az iskolai tevékenységgel szembeni elvárások jelentős változásokon mentek át mind az egyházi, mind az állami, önkormányzati intézményekben. Mint tudjuk, a legnehezebben a módszerek és az attitűdök változnak, mert ezek ezer szállal kötődnek a pedagógus képzéséhez, tapasztalataihoz, biztonságérzetéhez, az iskolarendszer egész vertikumához. A pedagógusok mesterségbeli tudását illetően sokféle nézet, elgondolás van alakulóban, s különböző megújulási próbálkozások tapasztalhatók. Jelenleg a főiskolákon hatékonyabb a tanári hivatásra és mesterségre való felkészítés, a pályaszocializáció, mint a legtöbb egyetemen, ahol a pszichológia, a pedagógia oktatása, a tanárságra való gyakorlati felkészítés, az iskolákkal való együttműködés és a tanárjelöltek módszertani kultúrájának megalapozása másodlagos. E téren az egyházi fenntartású pedagógusképzők tevékenysége erőteljesebb. Szükség lenne a külső iskolai gyakorlat feltételeinek javítására is, ugyanis a jelenleg rendelkezésre álló iskolai gyakorlóterep a hallgatók létszámának növekedésével telítetté vált, erre a tömegre felkészületlen a legtöbb iskolai háttér. S hogy ezek az iskolák betölthessék a tanárjelöltek fogadásában rájuk háruló szerepet, megfelelően finanszírozott, órakedvezményben részesített és jól képzett tanárokra lenne ott szükség. Olyan módszerekkel kell felvértezni a pedagógusjelölteket, amelyek a gyermekközpontúság, a készség- és képességfejlesztés szerepének erősítéséhez, a hátrányos helyzet hatékony kezeléséhez, a pedagógus vezetői képességeinek magalapozásához, fejlesztéséhez adnak segítséget. A KOMA olyan továbbképzéseket, konferenciákat, kiadványok megjelenését támogatta, amelyek mindezt segíthetik.

Kellő ismereten alapszik-e és reális-e az egyházi iskolák képe a köztudatban? Hogyan lehet fenntartani az egyházi iskolák versenyképességét, illetőleg lehet-e számítani arra, hogy nő az érdeklődés az egyházi iskolák iránt?

Jelenits István: Már kellő számú és ismertséget szerzett egyházi iskola van ahhoz, hogy elmondhassuk: akárcsak a rügyek, amelyek a hó alatt kapnak életerőre, az egyházi iskolák egyre inkább helyet kapnak az iskolák sorában. Ha nem költséges látványokkal akarjuk a szülőt megtéveszteni, hanem valóban minőségi versengés van az iskolák között, akkor az a közoktatás javára fog válni. És ezt nem az államnak kell szabályoznia, hanem az iskolában tanító tanári testület ethoszának, amely lámpásként világítja be a gyerek iskolai munkáját. A kisvárosokban, lévén kevés az iskolaválasztási lehetőség, más a helyzet, mint a nagyobb városokban, ahol az iskolának tudnia kell, hogy mely szülőkre számít, milyen családok íratják oda gyerekeiket. Nem a programnyilatkozatok alapján kell megítélni az iskolákat, hanem az onnan kikerülő fiatalok további életvitele alapján. Az iskolák ilyen típusú igyekezete lassan igazolódik. És lesznek szülők, akik azért adják egyházi iskolába a gyerekeiket, mert úgy látják, hogy annak elvégzése után például jobb családapák lesznek a fiúkból. Egyedi, de kedves eset, hogy egy beiratkozáskor az egyik édesapa azt mondta, hogy ő akkor döntött úgy, hogy az egyházi iskolába hozza a fiát, amikor otthona ablakán kinézve arra lett figyelmes, hogy ennek az iskolának az ablakát egy fiú tanuló takarítja. Ez annyira mély nyomot hagyott benne, hogy iskolaköteles korú gyermekét oda íratta be. A rendszerváltozás után több szülő azért adta egyházi iskolába a gyerekét, mert hallott arról, hogy szoros külföldi kapcsolatokat épített ki az iskola, ezért biztos, hogy hadseregnyi külföldi tanár fog idegen nyelvet tanítani, vagy biztos, hogy sok pénzük van ezeknek az iskoláknak, ugyanabból az okból. Ez nem volt így, és most sincs, nem is ebben akarunk versenyezni a többi iskolával.

Kapor Károly: A legtöbb egyházi óvodáról, iskoláról jó véleményük van az érintett szülőknek, az iskolák teljesítményét figyelő és összehasonlító családoknak, hivatalos szerveknek. Ahogy az egyházi iskolák tárgyi, működésbeli hiányosságai kiegyenlítődnek, jobbá válik a minőségük, számítani lehet az irántuk való fokozottabb érdeklődésre. A versenyképesség elérése és megtartása, fokozása elsősorban a tartósan magas színvonalú kreatív és példaadó szaktanári munkától, magatartástól, az iskola koncepciózusságától, integrálóképességétől, a szülők hatékony, meghitt és segítőkész együttműködésétől, a gyermekek tanulás iránti motiváltságától s nem utolsósorban az iskolák működéséhez szükséges növekvő anyagi támogatástól függ.

Kálmán Attila: Az egyházi iskolákról alkotott kép fokozatosan reálisabbá válik. Egyre többen vannak, akik diákként vagy hozzátartozóként megismerkednek egy-egy intézményünkkel. A túlzó elvárások és a szélsőséges szembefordulások megszűnőben vannak. Nyilvánvalóan itt is érvényes, hogy ahány iskola, annyiféle, s gyakran nem is az számít, hogy a diák melyikbe kerül, hanem az, hogy ott kik fogják tanítani. Ma már a legtöbb iskola olyan, hogy abban a szorgalmas diák össze tud magának gyűjteni annyi tudást, amennyi a továbbhaladásához kell. A hanyag pedig a gazdagon megterített asztal mellett is éhen marad. Nem mindegy azonban, hogy az intézménynek milyen értékrendje, szellemisége, hagyománya, követelményrendszere, tanár- és diákközössége van, amelyben formálódik a diák egyénisége. Karácsony Sándor szerint rossz az az iskola, amely mindent megenged, de az is, amelyben minden tilos. A jó iskola leáll „birkózni” a fiatallal, s az „adok-kapok” közben alakul ki benne az a „belső motor és fékrendszer”, amely egyéni boldogulásához és helyes társadalmi beilleszkedéséhez szükséges. Ha folytatódik a társadalom és azon belül a család összetartó erejének gyengülése, akkor egyre nagyobb igény lesz a jó értelemben vett konzervatív, értékőrző és -közvetítő, a személyiség testi-lelki-szellemi harmóniájára nevelő egyházi iskolákra.